Nyugalomra volt szükségem és mégis mi lehetne csendesebb, mint egy lezárt kripta egy régi, romos temetőben? Itt senki sem keresne, azzal pedig eddig sem foglalkoztam, hogy a társadalom mit gondol rólam, nemhogy azóta, hogy a halált is megjártam. Tizenhat évesen életem minden egyes pillanatában úgy éreztem, hogy éveket veszítek el a létezésemből. Mégis melyik másik kamaszlánynak kell egy ostoba áldozat miatti halált követően normálisan viselkednie, elviselnie, hogy az állítólagos kovenje kiutálja, végignéznie, hogy a szeretett szülővárosát olyasvalaki uralja, akitől rosszul van, ha csak felmerül a neve? Jelentkezzen az illető és örök barátságomba fogadom, addig pedig kénytelen voltam minden lehetőséget megragadni, amely az ölembe hullott. Talán erős túlzás, de jelenleg semmilyen másik kiutat nem láttam ebből a helyzetből, ami itt uralkodik, minthogy segítsek egy szellemnek, akitől mindenki retteg, mert olyan kaliberű pusztításokra képes, amelyet normális elme elképzelni sem tud. De amikor megkeresett… hiába ódzkodtam tudtam, hogy nekünk kettőnknek dolgunk lesz együtt. Nem hagyhattam, hogy eltűnjön és mivel rajta is látszott, hogy akármilyen úton-módon, de vissza fog térni közénk, jobbnak láttam megragadni az alkalmat arra, hogy találjak egy szövetségest még ha az a partner a világ legveszélyesebb vámpírvadásza is. Az első vadász, a Mikaelson-ok apja, aki vámpírokból táplálkozik és nem riad vissza semmilyen kegyetlenségtől. A szemeiből sütött az utálat, amikor a fiáról beszélt, mintha a saját tekintetemet láttam volna az ő íriszeiben… gyűlöltem Klaus Mikaelson-t. Elvette tőlem a szerelmemet, az összes itt történő rosszban benne van a keze és sehová sem javul a helyzet. Meg kell halnia és szeretném, ha benne lenne a kezem abban, hogy elteszik láb alól. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gondolatok fognak megfordulni a fejemben, de a gyertyák pakolászása közben egyre magabiztosabbnak és eltökéltebbnek éreztem magam. Semmi sem hiányzott, készen volt a varázsige, a gyertyák lángoltak, a nagy szerepű karkötőm a kör közepén helyezkedett el. Ostoba nem voltam, a barátaim nagy veszélyben lennének, ha engedném, hogy egy Mikael Mikaelson kaliberű szörnyeteg póráz nélkül szaladgáljon és az az egyetlen fémdarab lesz az én pórázom. Amíg nem jöttem rá, hogyan válasszam le Marcel-t, Josh-t és mindenki mást a hibridről, addig életben fog maradni, akár én magam védem meg. Csak ő pusztuljon, senki más. Mély levegőt vettem, lenéztem az előttem heverő papírra és behunytam a szemem. Kántálni kezdtem az ősi szavakat, vártam, hogy az ablakok hiánya ellenére feltámadjon és éreztesse velem, hogy közel járok a célhoz. Mikael-nek élnie kell. Ha nem én, akkor más hozza vissza, úgyhogy minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy pár percen belül hűs-vér lényként állhasson előttem.
Különös dolog a halál. A legkevésbé sem szabadítja fel az embert. Ott ragad a semmiben tehetetlenül és ez az egyik legkínzóbb dolog az életben. Sok tennivalóm van, fontos dolgok, mégis, itt ragadtam ebben az árnyékvilágban, egyedül, tehetetlenül. Sokáig nem találtam a kijutásom kulcsát. Abban biztos voltam, hogy nem maradok itt örökre. Akár egy év, akár egy évszázad múlik el, én visszafogok térni és befejezem azt, amit ezer évvel ezelőtt kezdtem el. Megölöm a fiút. Ennyi idő után sem tudják megérteni a gyermekeim, hogy nem tehetnek semmit sem az ellen, ami rájuk leselkedik. Az ő számukra a boldog és egyszerű élet soha nem fog megadatni. Szerencsére megtaláltam ezt a lányt. Davina Claire… utálata Niklaus iránt segítségemre volt abban, hogy meggyőzzem, hozzon vissza az élők közé. Erős, képes lehet rá, márpedig, ha megakarja védeni a még életben maradt szeretteit annak a fattyúnak a szeszélyeitől, akkor szüksége van rám. Én vagyok az egyetlen, aki megölheti őt, és meg is fogom tenni, ebben biztos lehet. Elégedett mosollyal nézem, ahogy készülődik. Hamarosan visszatérek az élők közé, és befejezem azt, amit elkezdtem. – Biztosan készen állsz? – kérdezem tőle, ahogy felfedem magam előtte. Nem akarom, hogy valamit elrontson és a helyzet ennél is rosszabb legyen. Mindennek működnie kell. Néhány másodpercig csak csendben hallgatom a kántálását, majd a hirtelen jött fájdalom a földhöz szegezi a testemet és fájdalmasan nyögök fel. Nem érezhetnék semmit sem itt, ebben a semmiben, mégis, mintha a testem ezer darabra akarna szakadni. Magamba fojtom a kikívánkozó kiáltásokat, és zihálva várom azt, hogy elhalkuljon a lány, hiszen az azt jelenti, hogy a varázslatának vége, és ha minden igaz, akkor működött is. Kell néhány pillanat a varázslat után, hogy fellélegezzek és az imént átélt fájdalmak utózengései is teljesen eltűnjenek. Kezemet lassan futtatom végig a padlón, és mosoly ül ki az arcomra. Érzem. Egy újabb nagy lélegzetet veszek, de ezúttal azért, hogy érezzem az életet magamban. Elégedett mosollyal pillantok a lány felé, ahogy felállok a földről, ahol az előbb még térdeltem. – Köszönöm. – talán itt lenne az ideje, hogy táplálkozzak. Minél előbb nyerem vissza az erőmet, annál előbb kerül oda Niklaus, ahonnét én most visszatértem.
Fél füllel hallottam csak kérdését, miszerint biztosan készen állok-e a varázslatra. Ha nem állnék készen bele sem fogtam volna, az életem veszélyeztetése nem szerepelt a teendőim listáján. Elég volt egyszer a másvilágon tartózkodni, tizenhét évesebb en szeretném másodszorra is megjárni a halált. Felidéződtek bennem az emlékek, amelyek az eltávozásomhoz voltak köthetőek, emiatt nem csak azért járt át a libabőr, mert hűvös fuvallat töltötte be a kripta terét, hanem mert szinte éreztem, ahogy égni kezd a nyakamon már begyógyult vágás. Elmetszették a torkomat, ez a természetes halálomig kísérteni fog, néha még mindig álmodok azokkal a pillanatokkal, amikor az esőcseppek ugyan elhomályosították a látásomat, de tudtam, hogy Marcel, Rebekah, sőt még Klaus is ott vannak, hogy lássák, amint Sophie Deveraux feláldoz egy jobb ügy érdekében. Ha nem teszik, valószínűleg elpusztítom a várost azzal az erővel, amivel rendelkeztem, ám így mi maradt? Egy kiutálásban jeleskedő koven, amely azokból a lányokból állt, akik régebben a barátnőim voltak, együtt nőttünk fel és mindent együtt csináltunk. Persze, hogy nem bírtam közöttük. Mindent érzékeltem, amit ő is, ha nem is annyira elevenen és életszerűen, de apró fájdalmakat okozott a feltámasztása. Szinte éreztem, ahogy az ő teste megtelik élettel, a gyertyák fénye a lehunyt szemhéjaimon át is vakítottam, ám nem hagytam abba a kántálást, a félmunkával semmit sem értünk volna el. Egészen addig folytattam, míg én magam nem éreztem azt, hogy biztos a siker, semmi mást nem lehet tenni már azért, hogy még élőbb legyen, mint most. Sajnos az emberi voltát nem tudtam visszaadni, vámpírként tért vissza a világunkba, ami természetesen sokkal jobb, mintha erőtlen halandóként próbálkozna meg Klaus meggyilkolásával. Fellélegeztem, kinyitottam a szemeimet és rögtön megkerestem álldogáló alakját. Én magam is felálltam, diszkréten lehajoltam a karkötőmért, majd kiléptem a gyertyák alkotta körből és elé sétáltam, komoly tekintettel vizslattam. – Nem miattad tettem, hanem azért, amit ajánlottál. – Biztosított arról, hogy meg fogja ölni Klaust és látszott rajta, hogy semmi sem akadályozhatja majd meg ebben a törekvésében. Ezért is kellettek az óvintézkedések. – Enned kellene, az erőd nélkül nem mész semmire. – A mellettünk helyet foglaló kis asztal felé fordultam, elvettem róla egy apró tűt, amit még a varázslat elkezdése előtt készítettem oda és megszúrtam a mutatóujjamat. Ugyan a szám széle megrándult, de már hozzászoktam az ilyesfajta fájdalomhoz. – Nem szeretném, ha rögtön vadászni kezdenél a városban. Tessék. – Felé nyújtottam az ujjamat, nem engedhettem meg, hogy ártatlan turisták legyenek az áldozatai, mivel volt egy olyan érzésem, hogy a gyomrát mardosó éhség nem fogja megengedni, hogy válogasson és csak vámpírokból egyen. Ennyit pedig kibírok.
Fiatal még. Utálhatja annyira Niklaust, hogy olyat tegyen az elpusztítása érdekében, amihez nem elég erős. Példának okán a feltámasztásom. Ő jelen pillanatban az egyetlen reményem,hogy visszatérjek, és nagyon remélem, hogy a varázslatot nem csak eltudja végezni, de úgy is csinálja, ahogy kell. Nem akarok fél lábbal ott maradni, ahol most vagyok. A halálból ennyi épp elég volt, itt az ideje, hogy újra éljek. Ehhez pedig ő a kulcs. Nem vagyok varázsló, tehát nem értek ahhoz, amit csinál, de ez az ő dolga, az enyém pedig az, hogy amint visszahozott, megöljem Niklaust. És így is fogok tenni. Elvégre már ezer éve ez a célom. - Igen, tudom. De ettől még megköszönhetem. Amit pedig ajánlottam… be is fogom tartani. – minél előbb, csak meg kell találnom a karót,amivel végezhetek Niklausszal, utána pedig rögvest… meg is ölöm. Nem késlekedem, nem szokásom, ha én valamit megígérek, azt…többnyire be is tartom. Bár a családunkban mindig is Elijah volt az, aki…a legközelebb állt egy szenthez. – Meg keresem a karót, amivel végezhetek vele és… meg is szabadítom tőle a világot. – nem csak őt, nem csak saját magamat, hanem mindenki mást, mert Niklaus egy szörnyeteg, akitől a világot meg kell szabadítani. Ő a fertőzés, nálam pedig a gyógyír van. - Értékelem a gesztust, de attól tartok vissza kell utasítsam. – mosolygok rá, csak futólag rápillantva az ujjára, amit az imént megszúrt. – Mikael vagyok, a vámpír, aki vámpírokra vadászik. Én vámpírokból táplálkozom, az emberi vér számomra nem elég. – rázom meg a fejemet. Nem nézett volna utánam? Sebaj. Nem fogok a véréből erőhöz jutni, számomra az emberi vér kevés, és amúgy is, nem szeretem az ártatlanok vérét venni, éppen ezért is vonom meg magamtól már több, mint ezer éve. Nem most tervezem, hogy ennek a szokásomnak véget vessek, és nem is az ő kérésére fogom ezt megtenni. Az első vámpír is jó lesz, aki az utamba kerül. - Köszönöm, hogy visszahoztál, kis boszorkány. De az nem volt a megállapodásunk része, hogy érdekelnie kéne mit szeretnél, és mit nem. – mondom egy nagyot sóhajtva, majd teszek hátra pár lépést, jelezve, hogy számomra itt ez a beszélgetés véget ért. – Most pedig, ha megbocsátasz, meg kell ölnöm a fiamat. – mondom, ahogy hátat fordítok és a kijárat felé indulok. Mégis mit hitt? Hogy visszahozz és majd parancsolgathat nekem? Mikael vagyok, az első vámpírvadász. Szerinte mit tennék, ha nem vadásznék?
Nem vártam feltétlen együttműködést és teázásra való hajlamot, de bíztam abban, hogy néhány szép szóval talán egy kicsit csillapítani tudom a benne tomboló dühöt és tenni akarást, az ölési kényszert, ami a fiára, az általa fattyúnak nevezett Klaus-ra irányult. Szívem szerint én is táncolva álltam volna az oldalára és hirdettem volna, hogy igen, én voltam az, aki ismét rászabadította a világra a még gyermekeinél is normálatlanabb férfit, de nem tehettem. Még nem. Nem voltam felkészülve, de tovább nem húzhattam a feltámasztását, hiszen már szellemként is annyira erős volt, hogy néha megrémített… volt, hogy az éjszaka közepén jelent meg előttem és előszeretettel beszélgetett akkor, ha egyedül voltam egy szobában és a frász kerülgetett a hirtelen feltámadó szellőtől. És éppen ezzel a személlyel terveztem ujjat húzni. Jó előre lejátszottam magamban a jelentet, amelyben kiütközik a reakciója a kis meglepetésem megtudásakor, szerencsére azonban minden tőlem telhető lépést megtettem azért, hogy megvédjem magam. Ami pedig fontosabb, a barátaimat. És Klaus-t, akármilyen nehéz volt ezzel a tudattal együtt élnem, ideiglenesen a szükség nehéz lépéseket szült. Elhúztam a számat, amikor visszautasította a felkínált véremet. Ha ekkora önuralommal rendelkezik lehet, hogy nem lesz probléma abból, hogy kiengedem az utcára, elvégre ha vámpírokból táplálkozik nem ártatlanokat bánt. Marcel vámpírjai legalábbis nem azok, ismertem a nagy többséget futólag, akármennyire rosszul hangzott a fejemben a gondolat, nem fog ártani nekik egy kis harapás. - Marcel-t nem bánthatod. Sem Josh-t. – Jelentettem ki annak ellenére, hogy tudtam, ha Marcel-t ismeri is, Josh nem biztos, hogy beletartozott a körbe, amelynek megjegyezte a nevét és az arcát. Sebaj, erre való a karperec, a tudatalattijára is hatnia kell. Összevontam a karjaimat a mellkasom előtt, miközben hallgattam a szavai és figyeltem, ahogy a kripta kijárata felé indult. Egy szót sem szóltam mindaddig, míg vészesen el nem kezdett közelíteni az ajtó felé, ekkor tettem meg néhány lépést én is az ő irányába. - Nem azért hoztalak vissza, hogy rögtön ugorj és megöld a fiadat. – Szólaltam meg, hangom komolysága engem is meglepett. Persze szó sem volt viccről, nem is lehetett volna másmilyen a lejtése. – Még nem állok készen. – Néztem a szemeibe. – Ha megölöd Klaus-t minden vámpír, akit átváltoztatott, és akit ők változtattak át meghal, beleértve a barátaimat. Szóval próbáld csak meg, de nem tudsz menni sehová, míg én azt nem mondom, hogy kiléphetsz az ajtón. – Pislogtam egyet, felkészültem arra, hogy a szavaimat nem fogja komolyan venni, ám a varázslatom jelenleg rejtve maradt előle, semmit sem tudott tenni ellene. Jelenleg én is csak teszteltem, de nagy reményeket fűztem a csuklómon fityegő karkötőhöz.
Meglepődve, de ugyanakkor értetlenkedve pillantok rá. Niklaus iránt táplált gyűlölete tán annyira elvakította, hogy elfelejtett utána nézni annak, hogy kit készül feltámasztani halottaiból? Mikael vagyok, az első vámpírok egyike, a legidősebb, és nem véletlen az eredeti vadászként emlegetnek. Vámpír vagyok és vámpírokra vadászom, az emberi vért éppen ezért már hosszú évszázadok óta megvonom magamtól, és legalább azóta eltökélt célom, hogy végezzek azzal a fattyúval. Most pedig visszatértem a halálból, köszönhetően ennek a fiatal kis boszorkánynak, de úgy érzem, hogy nincs egészen tisztában a jelenlegi helyzettel. A megállapodásunk Niklaus halálára vonatkozott. A barátaira már nem fordítok figyelmet, egyik sem érdekel. - Oh, Marcel…emlékszem rá. A kis trónörökös… nagy kár, hogy elbukott. – valójában a legkevésbé sem érdekel a kis hatalmi harcuk a városban. Niklaus királynak hitte magát, Marcel pedig elárulta őt mikor idehívott engem, New Orleans a kezébe került, de egy királynak nem csak támadnia kell tudni, hanem védekezni is. Marcel itt csődöt mondott. – A másikat nem ismerem. Bármennyire is szeretném értékelni a törődést, amit mutatsz az irányukba, attól tartok, hogy a legkevésbé te mondhatod meg nekem, hogy kit bánthatok, és kit nem. – ha ismerne, akkor tudná, megteszek bármit, hogy elérjem a célomat. Mindegy ez kinek a halálát, vagy kihasználását jelenti. Két életnél többet vett már el Niklaus. Megtorpanok és lassan, arcomon mosollyal fordulok felé teljes testemmel. – Azért hoztál vissza, mert Niklaus fájdalmat és szenvedést hoz mindenkire, akinek az életében megjelenik. Megölte a barátodat, Timothy-t, és ezt fogja tenni Marcel barátoddal is, amint rájött, hogy mit tett. Aztán miután ráébred arra, hogy te mit tettél, kis boszorkányom, elvesz tőled mindent, amit szeretsz, feléget minden hidat benned mások felé, és egyedül maradsz. Minél előtt meg kell őt ölni. – csakis így mentheti meg azt, amit és akit szeret. Niklaus jelenléte veszélyes még arra is, akit nem akar bántani. Egy szörnyeteg ugyanis kiszámíthatatlan és vad. Némán, elgondolkodva hallgattam végig a szavait és legbelül mosolyogtam magamban, bár a helyzet igen tragikus. Hogy helyrehozzam egy régi hibámat, a tulajdon családommal kell végeznem. A haláltól és a veszteségtől való félelem motivált mikor abban a hitben cselekedtem, hogy a családomat védem. Hibáztam. Itt az ideje helyrehozni. – Akkor ajánlom neked és a barátaidnak, hogy minél előbb találjatok megoldást a problémátokra. – mert ez az ő baja, nem az enyém, engem sem Marcel, sem ez a Josh nevű illető nem érdekel. A további szavait pár pillanatig emésztettem, majd közelebb lépdeltem hozzá, és most már közel sem barátságosan. – Felteszem tudod, hogy mire vagyok képes. Csak egyszer fogom megkérdezni. Mit tettél? – oka van annak, hogy ilyen vakmerően beszél velem, nem hinném, hogy ostoba és ne lenne semmi a kezében. Nem tűnik öngyilkos hajlamúnak.
Kezdtem érteni, miért tartott mindenki ennyire tőle. Hogy miért súgta a fejemben a saját hangom, hogy talán nem kellene belemennem egy ilyesfajta alkuba, biztosan találok egy másik módot, amellyel árthatok Klaus-nak, bosszút állhatok, de megóvhatom a barátaimat és elérhetem, hogy a hibrid halálával nekik semmi bajuk ne legyen. Ám már nem táncolhattam vissza, lehetőségek százai nyíltak meg előttem a nem éppen legbiztonságosabb lépéssel, amit életem során tettem és nem is voltam rá túlzottan büszke, csakhogy szükségem volt a segítségre. Nem akartam ezt, nem akartam az idős és csúnya, gonosz vámpírvadásszal kitolni, mégsem tehetem mást. Csakis azért imádkoztam, hogy az erősítésem működjön, ne lehessen semmi bajom és nyerhessek egy kis időt, ami alatt kitalálhatom, mihez kezdjek a fennálló szituációval. Belekevertem magam egy igen bonyolult összeesküvésbe, amiből nem jöhettem ki rosszul, ha élni akartam és a szeretteimet is szerettem volna még lélegezni látni. - Semmi értelme nincs annak, hogy most elmenj. – Kezdtem bele a mondandómba, miután úgy ítéltem meg, a gondolataim elég összeszedettek ahhoz, hogy szavak formájában elhagyják a számat. – Nálam van a karó, amivel meg tudod ölni Klaus-t. – Néztem rám komolyan, amiből leszűrhette, hogy eszemben sincs mókázni, a fegyver tényleg az én birtokomban volt, ugyanakkor a hangsúlyozásnál ügyeltem arra is, hogy rájöjjön, nem fogom csak úgy odaadni neki. – Nem volt nehéz megszerezni. Klaus annyira örült a háborúja megnyerésének, hogy amikor megkeresett, mert kellett neki egy varázslat és hirtelen nem talál tőlem erősebb boszorkányt, bemehettem a házába. Tudtam a karóról, elég volt egy helymeghatározó varázslat. – Hetek óra rejtegettem magamnál a titkos fegyvert és hallottam hírét, hogy már kerestették, de sehol sem találtál. Szerintem én leszek az utolsó utáni személy, aki akárkinek is eszébe fog jutni. Klaus lehet kinézné belőlem, hogy sok mindenre vagyok képes, de ennyi kurázsit nem tulajdonítana a személyemnek. - Oda fogom adni akkor, ha megoldottam mindent és ahogy már említettem, meg tudom védeni a barátaimat. – Fenyegetően közeledett felém, én nem hátráltam, tartottam a tekintetét és a helyzetemet. Nem most volt itt az ideje, hogy magamra öltsem az ijedős kislány szerepét, nem is lett volna hiteles. A helyzettől tartottam, a végkifejlettől, attól, hogy mi lesz, ha elbukom, nem tőle. Nem magamat féltettem, hanem a többieket. – Addig viszont te se tehetsz semmit, Klaus közelébe maximum jó szándékkal mehetsz. Azt kell tenned, amit én mondok. – Felemeltem a csukómat, amin ott fityegett a biztosítékom, a karkötő, amit Cami nagybátyjának eltitkolt családi raktárából emeltem el bízva abban, hogy senkinek nem lesz rá szüksége a közeljövőben. Mégis mihez kezdhetne vele egy pszichológus és egy vámpír? Összesen hárman tudtunk a hely létezéséről, nekem, mint boszorkánynak igazi kincseskamra volt. - Nem érhetsz hozzám sem, nem próbálhatsz meg megölni vagy elvenni tőlem a karót, a karkötőt vagy akármi mást. Nem mehetsz a barátaim közelébe, nem bánthatsz senkit. – Én is előrébb léptem egy lépést, magabiztosabb voltam, mint az elmúlt percekben bármikor. – A feleséged grimore-ja tökéletesen leírta, hogyan lehet egyszerűen parancsolgatni valakinek. Csak egy sötét tárgy kellett hozzá, semmi több. – Pillantottam a karkötőre, ami mondhatni összekapcsolt kettőnket. A szívem hevesebben vert, mivel vártam, mikor kezd el tombolni és a feketeleves mindössze most következett, hiszen kiderül, mennyire véd meg a karkötő és ezzel együtt mennyire hallgat rám Mikael.
- Niklausról beszélünk, az ő életét mások halálában lehet a legjobban mérni. – de ez akár rám is igaz lehetne, csak én ellentétben vele, ezzel valamit helyrehozok, míg ő csak ront a helyzetén és visszaél azzal, ami. Épp ezért kell minél előbb véget vetnem az életének, és az ilyen beszélgetések csak késleltetnek engem ebben. – Ezt örömmel hallom. – azt azonban már nem, hogy nem éppen együttműködően cseng a hangja, már pedig nem tudom, hogy mégis miből gondolja, hogy van választása. Ha nem adja oda a karót, hát elveszem tőle erővel, ehhez értek, talán ehhez a legjobban. Kell nekem az a karó, neki pedig én kellek, hogy használjam. – Niklaus mindig is a saját tetteinek bűvkörében élt, imádja magát ünnepelni. Az önteltsége lesz a veszte. – mint ezt a kis boszorkány is bizonyította azzal, hogy képes volt megszerezni az egyetlen tárgyat, ami végezhet vele. Niklaus annyira önön bűvkörében él, hogy szinte tálcán kínálja fel a megsemmisítésének kulcsát. - A barátaidat semmi sem védi meg, ahogy téged sem. Mit gondolsz, hogy az idő nem veszi el őket tőled? Te nem vagy olyan, mint ők. Nem vágysz a halhatatlanságra, és ha okos vagy, soha nem is fogsz rá. Több fájdalmat tartogat az, mint örömöt. – elfogja veszteni őket, ha nem Niklaus, ha nem én, akkor majd az élet fogja őt megfosztani a barátaitól. – Ez valami gyermeteg tréfa akar lenni? Mégis mit gondoltál? – kérdezem, de már korántsem barátságosan, arcomra kiül a düh, szinte már ordítok. Azt hiszi, hogy csak úgy bezárva tarthat, mint valami állatot? Így Niklaus előbb-utóbb tudni fog a visszatérésemről és lesz ideje megtenni a szükséges óvintézkedéseket. - Hatalmas hibát követsz el. – csóválom meg a fejemet. Vadász vagyok, vadásznom kell, az elsődleges célpontom pedig az az ember, akit ő is a legjobban gyűlöl, mégis, most védi az életét, mindössze két ember miatt. Nem haltak már meg így is épp elegen mások könyörülete miatt? – Tehát a feleségem grimore-ja… tudod, a feleségem erős boszorkány volt. Biztos vagy abban, hogy sikerrel jártál? – még csak gyermek, és hiába van nagy ereje, ugyanúgy hibázhat mint bárki más. És ha most hibázott, az az életébe fog kerülni, és a barátai életébe is. Képes ezt megkockáztatni? Nagy lendületet vesz a kezem, ahogy felemelem és lesújtani készülök vele, de a kezem megáll a levegőben és képtelen vagyok lesújtani. Dühösen kiáltok fel és mérgemben hatalmasat ütök a falba. – Ostoba gyermek! Visszahozol, hogy végezzek Niklaus-szal, de mikor alkalom nyílik rá, te a barátaid élete miatt az övét véded! Mégis mi a terved? Ha Niklaus megtudja, hogy itt vagyok, elbarikádozza magát, és nem csak te, de a barátaid is veszélybe kerülnek azért, amit tettél! – nem gondolta ezt át alaposan, úgy érzem. Mindezt a barátaiért? Könyörület és naivitás, a kettő gyilkos elegy.
Tudtam, hogy mire vállalkoztam és azt hittem felkészültem arra, hogy nem lesz könnyű eset vele foglalkozni vagy elmagyarázni neki, én, aki visszahozta az életbe és ezért elméletileg tartoznia kellene, mit akarok. A fia temperamentumából és természetéből kiindulva sem számítottam kellemes bájcsevejekre attól függetlenül, hogy genetikailag nem sok köze volt Mikael-nek és Klaus-nak egymáshoz, de a nevelés láthatóan kiütközött. Talán utálnák ezt hallani, de első ránézésre meg lehet állapítani, vagyis első hallásra, ahogy megszólalnak, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Kísértetiesen. Ugyanaz a sürgető, türelmetlen hangnem, a lekezelő megszólalások, nem is értem, miért nem jöttek ki egymással. - Nem fogok azon gondolkozni, mi lesz, ha már kilencven éves leszek. Most nem akarom elveszíteni a barátaimat, megérdemlik, hogy éljenek. Ők jó emberek, attól függetlenül, hogy vámpírrá váltak. Marcel megmentette az életemet, megakadályozta, hogy feláldozzanak, Josh pedig véletlenül keveredett ebbe az egész helyzetbe, méghozzá azért, mert a fiadnak nem volt jobb szórakozása, mint kémeket keresni. – Feljebb emeltem a hangerőmet, feldühített a velem szemben álldogáló, szemeiből szikrákat szóró férfi. Nem adok alább az igényeimből, szó sem lehet arról, hogy Klaus-nak bántódása legyen addig, amíg ki nem találok valamit az előbb említettek védelmére. Nekem ők a családom, mi lenne velem nélkülük? Egyedül maradnék a világban, azt pedig nem akartam… rajtuk kívül nem volt senkim. - A fiad egy szörnyeteg, ezt már tisztáztuk. Meg fogod ölni, teljesíteni fogod a feladatot, amit kijelöltél magadnak, de még nem most. Addig legalább kapsz egy kis időt, hogy újra belerázkódj az életbe és itt is felkészülj a legnagyobb vágyad teljesítésére. – Nem mondom, hogy nem rezzentem meg, amikor felemelte a karját és teljes erejéből felém lendítette, de bíztam a tudásomban és abban, hogy nem rontottam el a varázsigát, ami a védelmemet szolgálta. Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, nem mintha ez a mozdulat sokat segített volna a támadás kivédésében, ám szerencsére semmi sem történt. Vagyis inkább az, amire számítottam, Mikael tenyere megállt a levegőben, a mágia nem engedte, hogy az arcomnak csapódjon, ennek tudatában nyelnem kellett egyet. Hatalmas kő esett le a szívemről, kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőmet, amikor hátat fordítva neki pár lépés távolságot vettem fel vele szemben. - Nem oldhatok meg mindent én helyetted. – Jelentettem ki összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, magabiztosabb tekintettel, felemelt fejjel beszéltem hozzá. – Te vagy Mikael, a vámpír, aki vámpírokra vadászik. – Idéztem őt magát, mivel felettébb szerette hangoztatni a foglalkozásának ezen részét. – Oda mész, ahová akarsz, felőlem most is kisétálhatsz innen, ha menni szeretnél, de Klaus elől el kell bújnod. Nem láthat meg, nem veheti észre, hogy valami nem stimmel és a szeretett apja nem a túlvilágon lézeng, hanem a városa utcáin járkál. – Jelentettem ki. Nem vigyázhattam rá egész nap, nem figyelhettem az összes lépését egy több, mint ezer éves, megtermett, veszélyes lénynek, nem voltam ez a fajta bébicsősz. – Az apámnak volt egy faháza az erdőben. Ott leszek, míg ki nem találom, mitévő legyek. Velem jöhetnél. – Jutott eszembe a nem mindennapi ötlet. Ott egyikőnk sem lenne szem előtt, rám nem törhetnének rám egy ajtót sem, nem ugráltathatnának, hogy segítség kell ennek és annak valami pitiáner ügyben, amihez egyébként semmi közöm nem kellene, hogy legyen. Tökéletes megoldás lenne.
- Elfelejted, hogy semmi közöm ahhoz, amit Niklaus tett a barátaiddal. – az égadta világon semmi sem, semmilyen formában nem kötődöm sem Marcel-hez, sem Josh-oz. Illetve előbbihez annyiban igen, hogy ő volt az, aki idehívott engem egy évszázaddal ezelőtt. Úgy látszik akárhányszor járok ebben a városban, mindig Niklaus fogja uralni. Amíg meg nem ölöm. – De nem érdekel egyikük sem. Ha nem így, hát majd máshogy halnak meg. – ebbe pedig neki bele kell törődnie. Niklaus amúgy sem engedné csak úgy el maga mellől Marcel-t. Főleg miután rájön majd, hogy a tulajdon kis trónörököse volt az, aki idehívott engem régen, hogy öljem emg. - Nem egy évszázadig voltam halott! – rivallok rá. Lassacskán ezer éve már, hogy Niklaus nyomában vagyok azzal a feltett szándékommal, hogy végzek vele. Kis túlzással állíthatom, hogy szinte a fél világon át űztem őt, és eljött az idő, hogy elvegyem az életét, hogy megbosszuljam, amit tett a feleségemmel, és rendbe hozzam azt a hibát, amit Esther és én követtünk el mikor a halhatatlansággal ajándékoztuk meg gyermekeinket. A félelmünk lett a vesztünk, és csak később derült az ki. De most itt egy új lehetőség,ehhez pedig a kulcs nem más, mint annak a fattyúnak a megölése. És én akarok lenni az, aki végez vele. – A tűzzel játszol, kis boszorkány! – és előbb-utóbb megfogja magát égetni. Ez mindig így történik, ő pedig túlzottan is veszélyes játékot játszik, hogy sértetlenül megússza. Csak nehogy a barátai életével kelljen megfizetni mindazért, amit tett. Tragikus lenne, hogy ezek után azokat vessze el, akikkel a legjobban törődik. - Ez a város most Niklaus-é, nem igaz? Az utcák így hemzseghetnek azoktól, akik neki felelnek. – ezek az illetők pedig bármit megtennének, hogy Nikalus kedvére tegyenek, hogy az ne akarja egyből megölni őket egy hibájukért. Itt létem könnyen a fülébe juthat, akkor pedig a meglepetés ereje pedig már nem áll rendelkezésünkre. – Könnyen összefuthatok akár Marcel barátoddal is, akiről mellesleg úgy gondolom, hogy nem örülne annyira a fiam halálának, mint te. – akármilyen szörnyeteg is legyen az a fattyú, Marcel-t ő teremtette és nevelte fel, nem hinném, hogy Marcel a halálát akarná, mindegy, hogy mennyire viseltet ellenséges érzésekkel Niklaus irányába. – Nem mintha lenne választásom, nemde? – mosolygok rá, ahogy a kezén lévő karkötőre vándorol a tekintetem. Bárcsak egyszerűen letéphetnem róla. Sebaj, ami késik nem múlik, talán az élet kegyes lesz és elintézi nekem, hogy lekerüljön az róla. – Vérre van szükségem. – mondom aztán pár pillanat hallgatás után. – Nem emberi vérre. – jegyzem meg. Ha már úgy is az a feltett szándéka, hogy ott akar tartani, legalább előtte hadd táplálkozzak.
Már nem volt mit mondanom. Elé tártam a tényeket, amelyek figyelembe vételével dolgozni akartam és amelyekből nem állt szándékomban engedni. A barátaim élete számomra szent és sérthetetlen volt, nem képezték alku tárgyát. Nem érdekelt, hogy Marcel Klaus fogadott fia volt, hogy évtizedes kapcsolat fűzi őket egymáshoz és hogy szinte közös történelmük volt, ő jelentett számomra az apát, akit nem akartam elveszíteni. Josh pedig csak belekeveredett az egészbe, egyszerű fiatal volt, aki megérdemelte a jobb élet reményét attól függetlenül, hogy megfosztották a étezésének normális építkezésétől és a halhatatlanság súlyát varrták a nyakába. Nem mindenki viselheti olyan könnyedén, mint akár Mikael, akár a gyermekei ezer év után. Nem mindenki lehet lelketlen pszichopata. - Neked Klaus-szal kellene foglalkoznod, nem az alattvalóival. Vagy néhány mezei vámpír problémát okozna neked, a hatalmas vámpírvadásznak? – Felvontam a szemöldökömet és az egyik, kriptában elhelyezett titkos fiókhoz léptem, ami kihúztam. Nem szerettem volna a kelleténél jobban felbosszantani, mégsem engedhettem szabadjára. Ha valaki megneszeli, hogy ismét az élők között köszönthető, akkor nem kell hozzá sok idő és Klaus fülébe jut, hogy valaki merényletet tervez ellene. Nem lenne nehéz kitalálni, hogy boszorkány áll a háttérben, a hibridnek azon listáján pedig, ami a boszorkányellenségeit sorolja fel valószínűleg előkelő helyen álltam. Benyúltam a fiókba és kivettem a könyvet, amiből a visszahozásához használt varázsige származott. Vámpírvér kellett neki, de azt sajnos nem tartottam magamnál. Kiengednem pedig nem akaródzott attól függetlenül, hogy tudtam, ha azt mondom neki, hogy jöjjön vissza, akkor visszajön. Apró sóhajjal fordultam vissza felé, beletúrtam a hajamba és bólintottam egyet. A karkötő majd tesz arról, hogy újra lássam, ettől függetlenül dolgozott bennem az aggodalom. - Akkor menj, vadássz, de vigyázz, hogy senki ne lásson meg. – A tekintetem megkomolyodott, keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt tudatva, hogy nem viccelődöm. Nem mintha nyomást gyakorolhatnék rá a varázslatos segítségem nélkül… a kényszer nagy úr, ezt talán most ő is megtapasztalhatja. – A családom faháza a mocsár mellett van. Nem nehéz eltéveszteni, az az egyetlen kunyhó a környéken. Ma délután összepakolok és estére már ott is leszek. Neked is oda kell jönnöd, hogy nehogy valaki észrevegyen. – Jelentettem ki az egyik sírkőnek dőlve, miközben nem lágyítottam nézésem nehézségén. Az utasításokat kiadtam, száz százalék, hogy eleget fog tenni nekik. Muszáj neki, nagyobb erők állnak mellettem, mint ő maga.
Ez teszi gyengévé az embereket. A törődés. Az érzelmeik, a reményeik, amelyekben úgyis csak csalódni fognak. Mégis újra és újra reménykednek. Mintha magukat kínoznák, és még ők maguk sem tudják, hogy miért is teszik ezt. Az ember saját magát pusztítja el, ha nem bántja a másik, hát megteszi majd magával. Azt hiszik, hogy az erkölcsük, a tiszta lelkiismeretük majd előrébb jutattja őket. Tévednek. Csakis az válik többé, mint a többiek aki ezeket képes félredobni. Meg kell tagadnunk néha ezeket, és tombolni, kieszteni a ketrecből azt a fenevadat, ami mindannyiunkban ott él. Néha el kell pusztítanunk dolgokat, hogy előrébb léphessünk. -Nekem nem. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Én megölhetem őket ugyanúgy, nem ellenfelek a számomra, egy ősivámpír vagyok, esélyük sincsen ellenem ezeknek az újszülötteknek. Én már ezer éve élek így és vadászok vámpírokra, nekem a legkevésbé sem okoznak gondot. Csak eszközök, gyalogok Niklaus sakktábláján. Mindenki a gyalogjait áldozza be először. – Neked azonban gondot okozhatnak. – Niklaus-nak elég csak megneszelnie, hogy életben vagyok és már ugrik is, mint kutya a csontjára. Fél, és ezt jól teszi. Elijah és Rebekah pedig mellette állnak, mint mindig. Nem értem, hogy miért nem képesek belátni, hogy rossz embert védenek. Sajnálom, hogy a gyermekeim annyira vágytak egy igazi család után, hogy végül Niklaus mellett kötöttek ki. - Okvetlenül. Nem szeretném kockáztatni, hogy elvesztem a stratégiai előnyömet Niklaus-szal szemben, ha már te megteszed. – a pillantásom kicsit sem titkoltan rosszalló, egyértelműen nem értek egyet azzal, hogy így védelmezi a barátjai életét. Fiatal még, talál majd másokat. Azokat pedig úgy védhet meg, ha Niklaus-ra egyből lecsap. De olybá tűnik, hogy ez számára nem egyértelmű. Hiába magyaráznám, nem értené meg. Majd mikor elveszti őket, akkor belátja, hogy igazam volt és legközelebb nem fogja azt a hibát elkövetni, hogy késlekedik. Míg ő a barátai életéért aggódik, addig minden Niklaus által kioltott élet az ő hibája ezzel. – Megfogom találni. – bólintok egyet felé, ahogy hátat fordítok, hogy távozzak. Itt az ideje vadásznom. Vissza kell nyernem az erőmet és… reménykednem abban, hogy a kis boszorkány mielőbb megtalálja a problémájára a megoldást. Vagy hogy minél előbb lekerül az a karkötő a kezéről, hogy megtehessem, amit meg kell tennem. – Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. – pillantok még vissza rá utoljára az ajtóból mielőtt végleg eltűnnék. Ha most hibázik, akkor nem csak a lehetőségét veszti majd el, hogy Niklaus-t megölje, hanem a barátait is. Egyetlen hibán múlik, hogy elvegyenek tőle mindent, amit szeret ezen a világon. Az érzések ezt teszik velünk. Elhomályosítják az ítélőképességünket.
Már körülbelül ezer éve vártam ezt a pillanatot. A napot, amikor újra láthatom az apámat, aki a szívemnek oly kedves. Az anyám mára semmivé lett a szememben. Nem jelent nekem az ég világon semmit, de az apám.. Neki fogalma nem volt arról, hogy anyám által megjátszott halálom mögött mennyi szörnyűség rejlett igazából. Elszakadva kellett leélnem az életemet, egy olyan nő társaságában, aki azt mondta, hogy megvéd engem, miközben nem kellett neki más csak a hatalom, aminek a forrása már csak én magam maradtam. Most azonban, hogy az öcsémnek gyermeke született felcsillant benne a remény, hogy valaki más is megadhatja neki mindazt, amit én nem vagyok hajlandó. Ez a mohóság fogja a vesztét okozni, mert nem engedem, hogy megkaparintsa azt a gyermeket. Senki nem nőhet fel olyan körülmények között, amiben nekem kellett nevelkednem. Álcázó bűbáj segítségével könnyedén követtem az apámat. Szükségem volt arra, hogy beszéljek vele. Nem tudom, hogy ő milyen sötét utakra tévedt az elválásunk után, hogy az elveszítésem milyen hatással volt rá, de egy biztos nem lehetett a számára túlságosan egyszerű, hiszen tudom jól, hogy számomra sem volt olyan könnyű. Ő volt a mindenem és tudom, hogy ő is ugyanúgy érzett irántam. Az első szülött gyermek voltam. A legelős, aki beragyogta a mindennapjait. Ahogyan ő is az enyémeket. Nélküle és a testvéreim nélkül azok az évek melyeket eltölthettem élő személyként keserűbbek voltak mindennél. Azt sem tudom, miképpen fog rám reagálni, hogy elhiszi-e nekem, amit mondok. Bízik-e bennem annyira. Még mindig emlékszem az utolsó napra, mielőtt elment és többé nem láthattam, mert nem sokkal később az anyám úgy nyújtott át Dahlia-nak, mint egy darab húst. Ezzel a tettével pontosan azt érte el, hogy az én szememben sem legyen jelen másképpen, mint egy darab húsként, aki mit sem számít. Mikor már kellően távol voltunk a kíváncsi fülektől a bűbájom megszüntetésével felfedtem magam előtte. Már a puszta látványa melegséget árasztott a szívemben és hirtelen olyan volt, mintha minden szó elveszett volna a számból egyszerűen csak ittam a látványát, mintha nem tudnék vele betelni.
Ezúttal nem menekül. Legutóbb száz éve jártam a városban, akkor úgy menekült előlem, ahogy mindig is tette azt. Nyomában a fiammal és a lányommal. Soha nem hittem volna, hogy vissza fog majd térni ide. Ide, legfájóbb kudarca színhelyére. A város, amit felépített, pillanatok alatt szét is hullott. Királyból trónfosztott lett és tovább menekült. Elismerem, igazán nagyszerű az, amit felépített itt egykoron. Ami viszont igazán figyelemre méltó az nem más, mint az éhség keltette szükség, hogy mások foglalkozzanak vele. Azok árulták el már akkor is, akikben a legjobban bízott. Marcellus… még a mai napig előttem van a férfi arca, aki idehívott, tálcán kínálva Niklaus-t nekem. Majd később magához ragadta királyságának kulcsait. Most, száz évvel később a helyzet ugyanaz, csupán csak annyi különbséggel, hogy nem tudja kézben tartani az irányítást a fattyú. Kicsúszott a kezéből minden. Nem tisztelik őt, de miért is tennék? Mit tett azért, hogy kivívja a tiszteletüket? Niklaus minden szavát az erejével támasztja alá, az embernek félnivalót ad, nem okot arra, hogy tisztelje őt. Egy szörnyeteg. Mint én, ahogy arra Elijah is rámutatott. Emlékszem még, mikor megszületett. Boldog voltam. Olyan érzés volt ez, amit nem éreztem a lányom elvesztése óta. Azonban az idő ezt is megváltoztatta, és az öröm helyét a megvetés vette át. Niklaus csak játszott. Játszott a karddal, farigcsált, és mikor erőssé kellett volna válnia, ő… meg maradt olyannak, amilyen volt. A testvérei álltak ki helyette. Ő maga soha nem lépett elő, soha nem védte meg magát. A gyengesége ellenére is védelmezték őt. Azután is, hogy az öccsüket miatta vesztették el. Megtorpanok menet közben. Érzem, hogy nem vagyok egyedül. Gyanakvóan pillantok magam mögé és alaposan végigmérem a velem szemben álló nőt. – Te meg ki az ördög vagy? – a hangom a legkevésbé sem barátságos, dühös és ingerült leginkább. Utálom ezt a várost, és benne mindent. Az pedig a legkevésbé sem segít ezen, ha a hátam mögé lopóznak.
A szívem szinte teljesen megkergült a boldogságtól és egyszerűen képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Egyszerűen csak elállt a szavam az apám látványától, akit annyira hiányoltam, hogy azt megfogalmazni egyszerűen nem lehetett. Emlékszem az utolsó napunkra. Ő és Finn azok a személyek, akik miatt képes lettem volna elmenni a világ végére is, ha azt kívánja meg tőlem az élet. De gyermekként szakítottak el tőle azt mondván, hogy nem akartak engem és ezért mondott el rólam az anyám. Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzés lehetett neki az, hogy hazajött a csatából, ahol a kardja miatt szinte mindig vele voltam és mire hazaért már nem voltam ott, hogy a karjaiba zárhasson. Bennem ez abban a pillanatban lejátszódott, hogy Dahlia felkapott és magával vitt. Hogy még csak el sem búcsúzhattam az apámtól, akit olyan őszintén szerettem, mint senki mást az életemben. – Valaki, akit egykoron nagyon szerettél, apám. – Nem hibáztatom azért, amiért nem keresi bennem és a régen elveszett gyermekében. Talán már arra sem emlékszik, hogy milyenek is voltak a vonásaim. Ezer év alatt rengeteg dolog elhomályosodhat az ember elméjében. Én örökké őriztem az arcát a fejemben, remélvén, hogy egyszer újra lehetőségem lesz látni. De neki talán már csak erőteljes fájdalmat ébreszt az enyém. – Hát nem ismersz fel? Nem látod a lányodat, akiről azt hitted, hogy oly régen elvesztetted? – Szükségem van arra, hogy higgyen nekem. A hite számomra mindent jelenthet. Hiszen az azt jelentené, hogy visszakaphatom az apámat. Nekem pedig ez határozottan az egyik legfontosabb dolog a világon. Míg Finn-t könnyedén meggyőzhetem, hogy ki vagyok, hiszen ő pontosan tudja, hogy mi történt velem.. Addig apám és a további testvéreim már igazi kihívást jelentenek. De míg a többieknek nem állhatok elő semmi bizonyítékkal, amit csak tényleg én magam tudhatok, addig az apámnak igen is van mondanivalóm. - Rawthul-nak nevezted el a kardodat, a kora reggeli napsütés után. A markolata olyan arany színű volt, mint a hajam színe. Azt mondtad, az majd rám emlékeztet, amíg csatában vagy, hogy ott leszek az oldaladon. Nem számít milyen messze utaztál. Azon az éjszakán, mielőtt elmentél a háborúba megszentelted a kardot kecskevérrel. Amikor felébredtem, már elmentél.
A világ kegyetlen. Ezt apám felismerte már jóval a születésem előtt, és ebben a szellemben nevelt engem is. Erőssé tett. Látta, hogy nincs jobb tanítómester, mint a fájdalom. Ezt használta eszközül, én pedig tanultam, inkább meghaltam volna, mintsem gyengének lásson. Nem értettem meg akkoriban teljesen, hogy mit is jelent apának lenni. Hogy miféle felelősség jár vele. Hogy hányszor halhatsz meg egyetlen életben. Egy szülőnek a gyermeke elvesztése rosszabb, mint a halál. Én magam ezt kétszer is megtapasztaltam. Elvették tőlem a lányomat, az én Freyámat, Niklaus ostobasága miatt pedig legkisebb fiam, Henrik is elhalálozott. Ha nincs az a fattyú, még most is élne. A szavai hallatán néhány pillanatig értetlenkedve álltam, majd előrelendültem és a nyakánál fogva szegeztem neki a falnak. – Nincs időm a rejtvényeidre, boszorkány! – sületlenség volt, amit beszélt. Ostobaság, hogy megvezessenek. Nem először vetemedne erre egy boszorkány, és biztos vagyok benne, hogy nem is utoljára. A boszorkányok mindig is… manipulatívak voltak. – Hazudsz! – kiáltom a dühtől eltorzult arccal. Mégis miféle ízléstelen tréfa ez? Ő meghalt, és ha ez a boszorkány azt hiszi, hogy szó nélkül tűröm ezt, akkor élete legrosszabb döntését hozta meg, mikor idáig követett engem. Önmagában már ez is több, mint, de az, amit mond, a hazugság, amivel próbál megtéveszteni, több, mint elég ok, hogy pontot tegyek a találkozás végére. Megdöbbenve hallgattam, amit mond. Egy részem nem akarta hagyni, hogy becsapja a boszorkány, a másik viszont azért kiáltott, hogy igazat szóljon. Lassan hátráltam egy lépést és hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet. – Nem, ez lehetetlen. – értelmetlen volt, nem tudtam magamat győzködni. Amit mondott… kezdtem megadni nekem annak, amit már én magam is az igazságnak gondoltam. Hisz így volt. Pontosan így. – Ezer év telt el. Mégis hogyan lehetséges ez? – nem kételkedtem már. Csupán csak nem értettem, hogy ez miként történhet meg. Bármit megadtam volna azért, hogy biztonságban tudjam őt. Mikor azt mondták, hogy meghalt, egy részem is ugyanígy tett. Most viszont itt van a lányom, velem. Az én gyönyörű Freyám, a kislányom… itt van velem!
Számomra a mindenséget jelentette az apám bizalma. Szükségem volt rá, mert ha őt sem tudom meggyőzni, ha nem tudom elérni, hogy meglássa bennem azt, aki vagyok, akkor feleslegesen küzdenék a testvéreimmel. Egymás ellen fordultak és miért hinnének Finn-nek, aki ugyanúgy a pusztulásukat akarja, ahogyan az anyánk. De engem ők már csak azért az oldalukon tudhatnak, mert a gyűlöletem anyámmal szemben hatalmasabb bármi másnál. Lehet, hogy Dahlia megkeserítette az életemet, de nem ő volt, aki erre a sorsra száműzött engem, hanem azaz anyám volt, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy mit tartogat számomra a jövő, hogy milyen szenvedések árán lelhet ő örömet. Nem számítottam neki. Ezért már ő sem számít nekem. Lehet, hogy Finn-nek sose tudnék hátat fordítani, hiszen az összes testvérem közül nekem már csak ő maradt meg igazán, de nem is engedem, hogy anyám tervében segédkezhessen. Bármit is akar az a nőszemély, nem fogja elérni. Tudom, hogy nem könnyű hinnie nekem, mégsem állok meg egy pillanatra sem, még akkor sem, amikor a keze a nyakamra fonódik. Tudnia kell, hogy én vagyok. Hinnie kell nekem. A tekintetében, mintha látnám, ahogyan szépen lassan felemésztődik benne mindaz, amit mondok és felolvad a tekintete. A kemény és kegyetlen tekintete minden egyes pillanattal, mintha megolvadna és ezzel tudtam, hogy talán hisz nekem.. Már maga a remény nagyon sokat adott nekem. –Elvitt engem Dahlia, de ígérem később mindent elmagyarázok, csak kérlek mondd, hogy hiszel nekem apám. – Megfogom a kezeit és letérdelek előtte, teljesen az ő döntésére feltéve mindent. Nem halhatok meg Dahlia-nak köszönhetően, de ez nem azt jelenti, hogy nem érezhetem azt a fájdalmat, ami apám elutasítása miatt emésztené fel teljes mértékben a bensőmet. Szükségem van arra, hogy bízzon bennem. Ha soha nem is fogad be a családom úgy, ahogyan elfogadják egymást már egy hosszú évezrede, legalább az apámat hadd kapjam vissza, akitől olyan kegyetlenül elszakítottak. Az egyetlen jó dologtól az életemben. Mintha nem érdemeltem volna meg. De tudom jól, hogy nem csak nekem ártottak azzal, hogy elválasztottak minket, hanem az őt is tönkretette.
Férfi-e az, aki nem tesz meg mindent, hogy megóvja a családját? Atyám belém verte ezt a leckét. Megtanított küzdeni. Mindig a legtöbbre, a legjobbra ösztönzött. Akármit csináltam, soha nem volt elég jó. Újra és újra kellett csinálnom, addig vívtam vele, míg össze nem estem a fáradságtól. Ha fájt valamim, tűrnöm kellett, nem mutathattam jelét annak, hogy érzek bármit is. A fájdalom eltűrése a harcos egyik legnagyobb fegyvere. Általa az ellenség valami emberfelettit lát a harcosban, inába száll a bátorsága, nem markolja már úgy a fegyverét, lankad a harci kedve, megtorpan néhány pillanatra, lankad a figyelme. A harcos pedig ezt kihasználja, és megmártja a fegyverét az ellensége testében. Nem bírom tovább hallgatni a boszorkány álnok szavait. Mégis mit képzel, hogy ilyen arcátlan módon mer viselkedni velem szemben? Azonban, ahogy beszél, amit mond, a kétkedés helyére reménykedés költözik. Sosem hittem volna, hogy fogok még valaha is újra így érezni. Reménykedtem. Reménykedtem, hogy igaza legyen. Még mindig döbbenten állok a hallottak előtt. Pillanatokkal később én magam is leguggolok. A kezeimet az arcához érintettem, óvatosan simítottam végig rajta. Nem tudtam elhinni. Olyat éreztem, amit ezer éve éltem át utoljára. Ez az arcomra is kiült, nem tudnám palástolni, ha akarnám sem. Boldog voltam. A lányom boldoggá tett. Az én gyönyörű Freyám! – szinte suttogtam a szavakat, mintha csak féltem volna, hogy felébredek, akárcsak egy álomból. A lányom, akit halottnak hittem, most itt van, velem, él és… megtalált engem. Azt hittem, hogy soha többet nem fogok már őt látni. Összetörtem aznap. Mikor hazaértem a harcból arra vártam, hogy kifut majd a házból az én Freyám, hogy felkaphatom, és a kezemben vihetem őt vissza. Azonban nem futott oda hozzám senki. Mindenki sajnálkozva nézett rám, miközben hazafelé mentem. Tudtam, hogy történt valami. De nem gondoltam volna, hogy a lányom halálhírére kell majd hazatérnem. Aznap… a lányommal együtt én is meghaltam. – Kislányom! – öröm könnyeket hullattam, miközben magamhoz öleltem őt. Nem akartam elengedni. Gyerek volt, mikor utoljára láttam. Azóta annyi minden megváltozott. El sem hinné, hogy mennyiben befolyásolta az elvesztése a családunk életét. Egy férfi soha nem sír. Apám ezt mondogatta, de én most ennek nem voltam képes eleget tenni. Az öröm csalt könnycseppeket a szemembe, ez a fajta öröm pedig nem volt semmihez sem hasonlítható. Egy apa sírt a lányáért. Dahlia… nem értem. Anyád… anyád azt mondta, hogy meghaltál. – nehezen, kissé akadozva beszélek, még mindig a hatása alatt vagyok a történteknek. Elvette tőlem a lányomat. Esther vajon tudott róla? A kislányomat elvették tőlem, én pedig mit sem sejtve erről a fél világon át üldöztem azt a fattyút! Hol az igazság? Ki a felelős ezért? Kinek kell meglakolnia?
A férfi, aki annyi ember szemében félelmet ébreszt. Aki képes arra, hogy már a puszta tekintetével halálra rémítsen valakit. Pontosan ez a férfi volt az, aki mindig odafigyelt rám. Aki mosolygott, akárhányszor csak vele voltam. Boldog volt ezért én is boldog voltam. A kettőnk kapcsolata, azaz apa-lánya kapcsolat volt, amit mindenki megirigyelhetett. A tenyerén hordozott. Tudtam, hogy én voltam a mindene és az igazság az, hogy ő pedig az enyém. Számomra ő volt a legfontosabb. Ezer év alatt, amikor eltölthettem egy-egy évet az élők sorában egyetlen egy perc sem telt anélkül, hogy ne gondoltam volna rá. Most pedig, hogy újra láthatom az felér valamilyen csodával, amire nem is igazán találok szavakat. Egyszerűen dübörög a mellkasomban a szívem a boldogságtól. De az, hogy láthatom nem elég. Vissza akarom kapni őt. A férfit, aki szeretett engem. A családomat. Mert ő volt az egyetlen személy, akit igazán a családomnak mondhattam Finn-en kívül. De őt azonban most elvakítja a gyűlölet, a megvetés a testvéreink irányába. Azonban nekem lehet, hogy erősnek kell most lennem, de ettől függetlenül még szükségem lehet az atyai törődésre. Valamire, amiből erőt meríthetek. Szavak hagyják el ajkaim, amelyek remélem, hogy meggyőző hatással lesznek majd rá. Tudom, hogy más számára teljesen üres és jelentéktelen lenne mindaz, amit mondok, de az utolsó emlékem róla olyan élénken él az elmémben, hogyha kényszerítenének, sem tudnám soha elfelejteni. Ez valami olyasmi, amit senki nem vehet el tőlem. Egyszerűen nem engedem, hogy bárki is elvegye tőlem. Lehet, hogy fájt, hogy megszakad a szívem, hogy az volt az utolsó emlékem, amikor utoljára láttam, de ettől függetlenül boldoggá is tett, mert akárhányszor visszaemlékeztem mindig magam előtt láthattam az arcát. De most, hogy szemtől szembe vagyunk.. Sokkal több ez, mint amit kívánhatnék. Az ölelésében olyan könnyedén veszek el, mint gyermekkoromban. Egyszerűen nincsenek szavak arra az érzésre, amikor egy apa a karjai közé vonja a kislányát. Mert lehet, hogy felnőttem és rengeteg mindent tudhatok magam mögött. Legbelül mindig is az apám kislánya leszek. Nem élvezhettem gyerekkoromban a törődését, ahogyan minden gyermeknek kellene, de sosem késő bepótolni. A lehető legtöbb időt akarom vele eltölteni. Mert róla minden kérdés nélkül tudom, hogy feltétel nélkül szeret. – Esther hazudott. Eladott Dahlia-nak azért, hogy több gyermeke születhessen. De nem csak engem. Hanem a vérvonalban minden egyes első szülött gyermeket. Ebből a szemszögből talán jó, hogy vámpírok letettek. – Lehet, hogy vámpírként eddig nem voltak képesek arra, hogy utódot nemzenek, de valahogy a drágalátos öcsémnek még ezt is sikerült összehozni. Kivételes az egyszer biztos. Még nem is találkoztam vele, de egy részem már úgy érzi, hogy valamilyen szinten én magam is ismerem.
Nem tudok már a családról beszélni. Mit mondhatnék annak? A feleségem megalázott azzal, hogy összefeküdt azzal a vérfarkassal, a fiam folyton bizonyította, hogy mennyire érdemtelen arra, hogy büszke legyek rá, míg a testvérei úgy védték, mintha nem létezne fontosabb dolog a világon, mint ő. Tudnom kellett volna, hogy mi lesz Niklausból. Mikor először rá néztem, máshogy éreztem. Aztán, ahogy teltek az évek, úgy láttam meg benne mindennek a hiányát, amit nagyra tartottam volna. Arról nem is beszélve, hogy ki ő. Egy fattyú. Egy szörnyeteg. Én pedig nem fogok addig megállni, míg a szívét a kezemben nem tartom. Akkor, elégedett leszek. Hinni akarok annak, amit hallok, és annak, amit látok. Habár utóbbinak kétségkívül nem hihetek teljes bizonysággal. Azonban, ahogy beszél, amit mond, egyre inkább felerősödnek azok a hangok bennem, melyek igazat adnak neki. Nem tudok megszólalni, mondanám, hogy a szavakat keresem, de hazudnék. Döbbent vagyok. Meglepett. Dühös. Boldog. Túl sok mindent érzek ebben a másodpercben, hogy azt csak úgy el lehessen mondani. Nem értem azt, hogy mi történt, hogy miként lehet itt, de egy részem nem is akarja tudni, csak örülni szeretne, amiért a lánya él. Eszembe sem jut most őt elengedni. Ezer év telt el, mióta elvesztettem. Mióta együtt élek azzal a gondolattal, hogy meghalt az én Freyám. Ezt a pillanatot nem vagyok most hajlandó elengedni. A szavai hallatán kissé hátrébb húzódom és először értetlenül pillantok rá, de ezt a felismerés dühvé formálja. Tudhattam volna. Hisz még csak a testét sem láttam, nem búcsúzhattam el tőle. A gyász teljesen megbénított, nem gondolkodtam tisztán. – Esther… hogy tehette ezt? – morgom dühösen. Először elvette tőlem a lányomat, aztán megalázott, mikor összefeküdt azzal a vadállattal. – Hol van most Dahlia? Magam fogom kitépni a szívét! – utána pedig megtalálom a módját, hogy Esther-rel is beszéljek. Ők ketten elvették tőlem a lányomat, akárhány év is telt el azóta, a bűn, bűn marad. – A gyermek… Niklaus gyermeke. Ő kell most neki, nem igaz? – soha sem kedveltem Dahliát. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mindig is rosszérzés fogott el, mikor megláttam őt. Most nem fog. Elégtétel lesz számomra darabokra tépni.
Tudtam jól, hogy nem lesz egyszerű meggyőznöm. Hiszen már ezer éve annak, hogy utoljára látott az ilyet nem olyan egyszerű befogadni, mint szeretnénk. Még akkor sem, ha ő is ezer év után áll talpon és továbbra is életben van. A mi családunkkal indult meg a halhatatlanság ciklusa, mégis vannak, akiknek nem adatott meg ez az állapot. Például ott van Henry. A családunk legelső áldozata. Legalábbis utánam. Hiszen még csak gyerek volt, mikor a vérfarkasok áldozatává vált. Ez az apró esemény váltotta ki a családunkból azt, hogy nem akarnak gyengék lenni, akiket elfelejt majd mindenki, mert egyesével halnak meg. De az igazság az, hogy Henry inkább az utolsó csepp volt a pohárban. Hiszen előtte elveszítettek engem. Tudom jól, hogy az apám mennyire szeretet, hiszen ő volt az életemben a fény. Vele tapasztaltam meg igazán abban a rövid időben, amit együtt töltöttünk, hogy milyen érzés egy család tagjának lenni. Pontosan ezért is ő volt az első, akivel kapcsolatot létesítettem. Mert szükségem van a segítségére. Arra, hogy elfogadjon és higgyen nekem. Mert, ha már őt az oldalamra állítottam az már egy hatalmas előnyt jelent a számomra. De az igazság az, hogy ott volt bennem a kislány is, akinek egyszerűen csak hiányzott az édesapja, aki mindig is úgy tekintet rá, mint a legfényesebb gyémántra. – Esther azért tette, hogy még több gyermeke lehessen. Úgy döntött, hogy egy gyermek feláldozása semmiség ahhoz képest, hogy több lehessen neki. De abba már elfelejtett belegondolni, hogy mégis milyen fájdalmat fognak átélni a gyerekei, amikor Dahlia felbukkan, hogy elvigye az ő első szülöttöket is. Olyan alkut kötött, amihez nem volt joga. – Eladta az életemet és a még meg nem született gyermekeink életét is egy olyan nőnek, akinek nem számított semmi sem, csak a hatalom. Ez volt az egyetlen, amire igazán szüksége volt. Semmi más. Mintha az valami megnyugvást nyújtott volna a számára a keserű életében. Egyszer sem próbálta meg elérni azt, hogy megkedvelhessem. Mintha számára nem az emberek társasága jelentette volna a boldogságot, hanem a hatalma. – Hamarosan a városba érkezik, de meg kell fontolnunk a vele kapcsolatos lépéseinket. Örökre végeznünk kell vele, amihez van is tervem, de össze kell dolgoznunk a testvéreimmel. Köztük Klaus-sal is. A lányáról van szó, apa. Ha te küzdhettél volna értem megtetted volna, tudom. Nem vonhatjuk meg tőle ezt a lehetőséget. Minél többen vagyunk annál jobb. Mert Dahlia nem olyan valaki, akit könnyedén legyőzhetünk. Mindenkire szükségünk van. – Nem tudom mennyire lesznek képesek együttműködni, de csak remélni tudom, hogy nagyjából problémamentesen fog menni ez az egész. – Igen. Neki szánja azt a sorsot, amit nekem is. Azt pedig senkinek sem kívánnám.
Henry… Niklaus első áldozata. Ő vitte el magával, ő tehet arról, hogy megölték. De persze ezt sem volt képes magára vállalni, gyáva kutya módjára lapított, próbálta a felelősséget más vállára helyezni, de én láttam. Láttam, hogy milyen. Gyenge és szánalmas, aki csoda, hogy tíz évet megélt. Nem volt férfi, ahogy harcos sem. Tanítottam őt, de nem volt hajlandó tanulni, képtelen volt belátni, hogy mi teszi őt erőssé. Farigcsált ahelyett, hogy gyakorolt volna, sírt, mikor fájt valamije, pedig harcolnia kellett volna. Az a fattyú tehet erről. A saját családom árult engem el. Niklaus pedig mindenkinél jobban rászolgált arra, hogy végezzenek vele. Hazudott nekem! Az a némber… morogtam és éreztem, ahogy a dühöm lassan megtölt erővel. Mindig is a fájdalom és a düh volt az, ami egy harcost feltüzelt és elindította a háború útján. Szinte ugyanazt a sértettséget éreztem, mint mikor kiderült, hogy összefeküdt azzal a korccsal. Elvette tőlem a lányomat, aztán szégyent hozott rám. – Sok mindent csinált, amihez nem lett volna joga. – túl sok mindent. Boszorkány, azt hiszi, hogy az erejével minden további nélkül visszaélhet, hogy tönkreteheti bárki életét! Esther, majd Niklaus… a feleségem és az a fatty… ők tehetnek erről. Mindenről, ami az elmúlt ezer évben történt! A szavaira hallatán dacosan pillantok fel rá. Semmit sem akarok kevésbé, mint együtt dolgozni azzal a fattyúval. Végezni akarok vele. Pont úgy, ahogy Dahlia-val is. Meg fogom ölni azokat, akik miatt idáig fajultak a dolgok. Helyre fogom hozni azt a hibát, amit ezer évvel ezelőtt követtem el. – Te nem tudod, hogy milyen Niklaus. Nem bízom benne. Inkább ölném meg, minthogy a biztonságod tőle függjön! – semmit és senkit nem bíznék arra a fattyúra. Az árulás mindig is a vérében volt, az anyjától örökölte, és még ki tudja, hogy mit örökölt attól a rühes kutyától. – Niklaus-nak meg kell halnia. Dahlia-val együtt. – ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy segítsen ellene. Ezer éve üldözöm őt, megfogadtam azt, hogy meg fogom ölni, nem hátrálok meg. – A gyermek megmenekül. De az apja meg fog halni.
I can’t remember being nothing but fearless and young
Tudtam, hogy a sorsom nem választhattam meg. Tisztában voltam vele, hogy az aratási szertartás utáni procedúrák már meg fogják alapozni a jövőm, majd a visszatérésem óta a fenekestül felfordult életem alá is támasztotta ezt. Elijah tudta, hogy hogyan vegyen rá olyasmire, amit nem akartam megtenni, így ahogy a templomból a romkert felé haladtam, úgy éreztem a dühöt, mely ereimben csordogált, s szétáradt bennem szép lassan. Vincent-el akartam beszélni, és bántam, amiért mostanában többek között őt is elhanyagoltam, ahogy az összes többi boszorkányt, de régensként felelősségem kicsit nagyobb volt, mint amire először felkészülhettem volna. Ő rángatott bele, ő nem varázsolt, én pedig igyekeztem meggyőzni, hogy ez változzon. De közben a saját életem is kezdett romokba dőlni és Elijah alkujának hála, a célkereszt ismét a hátam közepére került. A kriptába belépve ez az érzés, mintha apadna, mintha elmúlna, de tudom, hogy még mindig így van, csupán itt az ősök szellemei védenek. -Gondolkodj Davina! Ez még elsülhet jól is, nem igaz?-győzködöm magam, legalábbis próbálom meggyőzni magam, de az egyik kriptában lévő székre ledobva táskám, hirtelen átjár a hűvös levegő és megborzongok a gondolattól, hogy ismét magam cipelek egy terhet, egyedül. -Tudod, ha legalább téged nem kellene győzködnöm és a rosszalló tekintetektől védenem, igazán hálás lennék most.-fordulok Vincent felé, mikor hallom a közeledő lépteket, és a puszta megérzés elég, hogy tudjam, a nap ezen, kora délutáni időszakában ki érkezik. Előhúzom a táskámból a bőrkötésbe bugyolált régi, még valói tintával írt lapokat, melyeken jelek, igézetek, s hasznos tippek egy-egy varázslathoz, olyan sorrendben sorakoznak és olyan mennyiségben, amiben valóban hasznos is lehetne a birtoklásuk.-Mond, hogy ezért megérte a kockázat.-nyújtom felé, s tudom jól, hogy tudja mire is gondolok most, legalábbis remélem, hogy nem kell még neki is magyarázkodnom, mikor magamnak is képtelen vagyok jóformán beismerni, hogy megtettem valamit, amivel könnyedén a farkasokat a boszorkányok ellen hangolhatom. És magam ellen is. A könyv viszont hasznos lehet. Csakhogy kifogásokat keresni nem szerettem, most mégis ez volt az egyetlen, ami miatt hihettem abban, hogy nincs minden veszve és a problémákat elkerülhetjük.
Hogy el akartam-e menekülni a boszorkány énem elől? Igen. Ezt akartam tenni, mert túl sok volt, ami velem történt. Sikerült? Nem, nem mondhatnám. Én csupán annyit akartam, hogy lehessen magánéletem, érezhessem, hogy emberi vagyok, és nem boszorkány. Elegem lett abból, hogy bizonyítsak. Nem akartam régens lenni, így Davina vált azzá helyettem. Nem bírtam volna el a feladattal, amit az ősök elvártak volna tőlem, így megköszönve a megtiszteltetést, átpasszoltam másnak. Gyáva lennék? Nem, pusztán képtelenség ilyen rövid idő alatt visszazökkennem az életembe. Kilenc hónapot loptak el tőlem, ami immár egész életemben fekete foltként marad meg elmémben, és nem egyszerű túllendülni azon, hogy valaki a nevemben különféle gonosztetteket hajtott végre, ölt és terrorizált másokat. Túl nagy teher lett volna a vállamon egy olyan pozíció, amihez egyértelműen varázsolni kellett volna, így végeztem vele. A mágia csak ártott nekem, és nem kívántam részt venni benne. Ahogy a természetfeletti harcában sem, és ezt senki nem képes megérteni. Talán még Davina is neheztelt rám emiatt, de amin átmentem, azt senki nem érthette. Megeshet, hogy önzőnek tűnök, de csak elegem lett. Természetesen ezt senki nem fogja elfogadni, mert boszorkánynak születtem, nem kerülhettem el örökre ezt az oldalam. Az olyan lenne, mintha megtagadnám, hogy férfi vagyok. A Camivel folytatott beszélgetéseink nagyon sokat segítettek és segítenek elfogadnom a történteket, és lassan kezdtem ismét magamra találni. Többször részt veszek valamiben, amitől undorodom, de a legnagyobb dolog, amit megteszek, hogy elmegyek Davinával találkozni. Mert eddig ő hanyagolta a társaságom, most viszont felkeresett, így nem mondhattam nemet és nem is akartam. Éreztem, hogy valami nagyobb problémával állt szemben, így nem fordíthattam hátat neki. Még ha nem is használom a mágiámat legalább a tudásommal segíthettem neki. Cseppet sem késlekedve indultam el a megbeszélt helyre, és igen hamar odaértem, mivel a közelben jártam a környéket. Éreztem a múltkor is, hogy valami készül, mikor Camivel találkoztam, és ha alkalmam nyílik rá, Davinával is meg kell beszélnem a dolgokat. Jöttömet megérezte, nem lepődtem meg, mikor köszönés nélkül vágott a dolgok közepébe, majd felém fordult. Úgy éreztem, segítségre lesz szüksége, de ha nem értek egyet vele, nem fogok bólogatni, és ezt tudta nagyon jól. – Engem nem kell védened, Davina. És győzködnöd sem – feleltem halkan, majd beljebb invitáltam magam a helyiségben. Kezemet a zsebembe dugtam, miközben figyeltem minden mozdulatát. Valamibe megint belenyúlt, és azt hiszem, ide több kell, mint néhány jó tanács. – Mibe rángattad bele magad? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, majd elvettem tőle a bőrkötéses könyvet, amit felém nyújtott. Eleinte nem értettem, majd az arcomra kiült a döbbenet, és hevesen rázni kezdtem a fejem. – Mondd, hogy nem kötöttél valami piszkos alkut valamelyik Mikaelsonnal! – pillantottam fel rá, miközben kezemmel a könyvre böktem. Nem jó dolog egyikkel sem alkut kötni, mert annak ára van. Főleg neki, hiszen ő egy régens, neki el kellett volna élből utasítani, mert az ősök szellemei nem fogják ezt jó szemmel nézni. – Tudja valaki? – tettem fel a következő kérdést. – Ezt nem használhatod kedvedre a többiek előtt… – sóhajtottam, majd ismét a könyvet néztem. Belelapoztam, forgattam, elemeztem, aztán bezártam. Ez egy veszélyes fegyver, és megkérdőjelezné Davina lojalitását, ha a kovenek megtudják, hogy honnan is szerezte. Segítenem kell neki, ez már biztos.
Kezdőlap
• 
