Harper veszélyes lett...de mi tette ezt vele? Nem értettem a lényeget, elmentem mellette és nem fogtam fel. Azért történik mindez...mert... még kimondani sem merem ezt az egészet. Ez vicc lehet. Egy rossz rémálom. Áh bár az lenne. Még szép hogy nem vagyok vámpír. Mégis mi van vele? Az agyára ment az a pár különtöltött nap? De legalább nem változott... a haja még mindig kényes téma, mint anno tizenévesen. És ennek örülök...semmit nem változott. Ahogy megállítom és ijedt fejet vág... az a halálosan komoly ijedt fej... de igen, feltűnt. Magasabb lett és izmosabb. Izmosabb? Nah. Mi van vele? Elmosolyodok, majd tovább rohanunk ki felére és ott tényleg még a légkör is könnyebb. Nem olyan hátborzongató.
Egy rövid szusszanásra akad némi idő, mielőtt tovább rohannánk, ám nem várt fordulat következik. Meg is lepődöm, ahogy hátrálnom kell, majd leülni. Hátra pillantok, majd nagyot nyelve pillantok vissza Kaleb-re. Kíváncsi vagyok mit is szeretne, bár túl komoly, szóval valami nagy dologról lehet szó. Aztán kiböki végre, mire is ez a nagy felhajtás...
A döbbenettől és félelemtől némán bámulok rá. 92 év? Ugye csak viccel?
- He... - akadok el egy pillanatra, ahogy a valóságot kitárja előttem. - He...hetven év. - ez csak valami kabaré ugye? Vagy április 1-je van? Esetleg a szülinapom? Hogy így bukkanjon elő mindenki?  
Leguggol elém és megbök egy bizonyos pontot. Kissé érzékeny...
Emlékszem a pillanatra... Kaleb az ölében tartott és rémület uralkodott az egész arcán.  Kal... Kal... Mit tettél? Kést döfött belém... megöltem Harper-t...megöltem Őt? Kaleb... megölt, hogy megvédjen a kínoktól. Megöltmegöltmegölt.
A szívem vadul dübörög a bordáim alatt, és úgy érzem, hamarosan ki is akad, és megáll. A gyomrom kavarog, a húsom lüktet. A homlokomon vékony rétekben izzadság gyöngyöz, a halántékomról végig is gördül egy csepp. Félrenézek a fiúról, a talajt lesem a lábunk alatt, majd folytatja.
Nem hazudik. Nekem nem...sose tenne ilyet velem. Nem hazudna.
2017... eltelt 70 év...70 év szülinapi torta nélkül. 70 év móka nélkül. 70 év Kaleb nélkül.
Édes istenem! Undorítóan ragacsos félelem vesz körbe, magába nyelve minden egyes ép gondolatomat... de mikor kiejti a legfélelmetesebb dolgot a világon, rémülten kapom felé a fejemet. Meghalhat, ha elveszíti az erejét.
Összepréselem az ajkaimat, a pengénél is vékonyabb vonallá, és csak a saját pulzusom dobol a fülemben, mint a dobok. Harper-t visszahozta valaki az életbe...aki mindenáron bosszút akar állni rajtam, rajtunk. Mert fontosak vagyunk egymásnak...
Már rég nem itt lenne a helyünk... életben vagyunk... halott vagyok. Élőhalott vagyok?
Ezt mégis hogy kellene feldolgoznom?
Kérdésére elmosolyodom lassan, bizonytalanul.
- Jól. - mondom, a hangom szinte suttogásnak hat.
- Jól vagyok...? - nyelvemmel megnedvesítem kiszáradt ajkam, majd egy lendülettel megragadva a vállánál tolva, borítom őt a földre, esve vele együtt én is. Térdeim a földön, kezem pedig a felső ruházatát szorítja. Könny szökik szemembe. Végig csordul az arcomon és lepotyog róla, Kaleb-re.
Bénán, tehetetlenül nézem őt, és semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy fussak! De képtelen vagyok futni. Nem tudok futni.
- Mégis mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel? Halott vagyok! Halott! - hisztérikus kirohanásomat talán még sose látta, nem is adtam esélyt, hogy így lásson, de ez még nekem is sok(k) volt.
- Az isten szerelmére Kal! - ordítottam, majd elengedve a ruháját felültem a hasa aljára. Kezem végig simította a fiú mellkasát.
- Visszahoztad az életbe Harper-t? - kérdeztem és ha nem kaptam azonnali választ, kissé erélyesebben is megkérdeztem.
- Igen?!
Próbálok mélyeket kortyolni a nyugtató hatású levegőből, és rövidesen visszanyerni elmémnek tisztaságát.
- Nem akarok meghalni...nem akarok újra abba a sötétségbe visszakerülni... - suttogtam visszaszívva a taknyom, törölgetni kezdtem az arcomon végig folyó könnyeket, aztán megakadt a pillantásom a karomon... remegett.
- Vissza akarsz küldeni? - kérdeztem rá emelve a pillantásom, pár másodperces csönd után: - Mondj már valamit.
Visszagörnyedtem Kaleb-re, homlokom a állán landolt, könnyeim ráfolytak. És csak vártam...mondjon bármit...mondja ki a halálos ítéletemet.
Csak mondjon már valamit.

James & Kaleb

A bűntudat vasökölként mar a gyomromba, ahogy a szemeim előtt zuhan össze a legjobb barátom. Szeretnék mondani valamit, amivel enyhíthetek a helyzet súlyosságán, de semmi sem jut eszembe a két unalomig ismételt, betanult mantrán kívül: mit tettem? Az én hibám! Nem akarom őt elveszíteni. Nem akarom, hogy szembesüljön vele, mindent elrontottam. Azt kérte tőlem, tegyem jóvá ezt az egészet, és a jó szándékom hetven év agónia után egy rémálom kellős közepébe vezetett minket. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet számára, és akkor még bele sem mentem a részletekbe: fogalmam sincs, Harper mennyire végzett alapos munkát, és milyen hátulütői vannak a feltámadásának; fogalmam sincs, meddig fog élni, vagy az én varázserőm meddig tart ki; fogalmam sincs, hogyan leszünk képesek még egyszer elpusztítani Harpert; és fogalmam sincs, mihez kezdünk ezután. Semmit nem tudok, csak azt, hogy ezt nagyon elrontottam.
Megfeszül az állkapcsom és összeszorítom a fogam, ahogy elborulunk a földön. Meg sem próbálom letolni magamról, csak megtámaszkodom magam mögött és szenvedek. Borzasztó őt így látnom, mindig is sokkal jobban megviselt az ő fájdalma, mint az enyém - hiszen mindig is fontosabb volt számomra saját magamnál. Sosem láttam még így sírni, és ez a látvány darabokra tör.
- Úgy sajnálom, Jamie... - Csak ennyit vagyok képes kinyögni, a kín gombócba tömörül a torkomban. Nem tudom lenyelni. A kérdésére csak erőtlenül bólintok, és ahogy megemeli a hangját, összerezzenek. - Igen. Azt akartam, hogy lehetőséget kapjon egy új életre. Töröltük volna az emlékeit, hogy ne emlékezzen rá, ki volt ő, de... Rosszul sültek el a dolgok.
A végét szinte csak motyogom, de hát Jamesről van szó, tudom, hogy így is megért. Gyerekként azzal szórakoztunk, hogy testvérek lévén tudunk olvasni egymás gondolataiban, és a legijesztőbb az volt az egészben, hogy néha tényleg bejött. A következő kérdése azonban már nem ennyire egyszerű. Ebbe még nem gondoltam bele, hiszen alig pár percre, hogy szembesültem azzal, hogy él.
Ahogy rám dől, az égre szegezem a tekintetemet, felindultan kapkodok levegő után, de hiába igyekszem visszafogni magam, a sírás kirobban belőlem is. Ha kívülről látnánk magunkat, biztos jót röhögnénk, most azonban eszembe sem jut nevetni. Karjaimmal körbefonom a hátát és szorosan magamhoz ölelem.
- Ne haragudj! Annyira sajnálom! Ez az egész az én hibám... Bocsáss meg! - Ezeket ismételgetem más sorrendben és különböző kombinációkban, szipogva, miközben görcsösen markolom a hátán a felsőt, és csak ölelem, szorítom magamhoz, mintha el akarnám nyelni, magamba szeretném olvasztani, minden fájdalmával és félelmével együtt. Addig esdeklek a bocsánatáért, míg a könnyek el nem apadnak annyira, hogy folytathassam. - Meg kellett volna halnom veled. Meg akartam halni veled, de... De túlságosan gyáva voltam hozzá, Jamie. Ahhoz is gyáva voltam, hogy nélküled éljek, ezért az ígéretembe kapaszkodtam, amit neked tettem. Úgy terveztem, hogy Harper visszahozása után csatlakozom hozzád, de... De ez az egész nem úgy sült el, ahogy terveztem.
- Semmi sem. Töredékét sem meséltem el az elmúlt hetven évnek, és mindegy, mibe kezdtem bele, végül mindig kudarcot vallottam. Nélküle egyszerűen képtelen voltam bármire is. Egyedül az alapítványt sikerült fenntartani, de hát az meg az ő gyermeke...
- Nem küldelek én sehova. Kizárt, hogy másodszorra is elveszítselek... - Arcomat a vállába fúrom, beletörlöm a felsőjébe a könnyeimet. - Ne utálj, jó? Kérlek, ne utálj! Nem bánom, ha soha többé nem szólsz hozzám, csak... Ne utálj, könyörgöm!
Azt biztosan nem élném túl, még varázslattal sem. Ülésbe tornázom magam, fél karral még mindig a mellkasomhoz préselve, aztán lassan eltolom magamtól annyira, hogy ránézhessek.
- Jam, én... - Annyira szeretnék mondani valamit, bármit, amivel jobbá, könnyebbé tehetném a helyzetét, de képtelen vagyok rá. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. A kézfejemre húzom a felsőm ujját, és ha engedi, a puha szövettel letörlöm az arcáról a könnyeket. - Minden renden lesz, jó? Kitalálunk valamit, a szavamat adom. Még ha unod is a ígéreteimet... Megoldjuk. Együtt megoldjuk. Te meg én, mi ketten.
Meg Kol, de őt inkább egy következő beszélgetés témájának hagyom.

Sajnálja. Úgy sajnálom. Sajnálom... sajnálom. Visszahangzik mindez az elmémben és visszapattan koponyám faláról, újra és újra lejátszva a hangot. Azt a hangot. Sajnálom.
Beszélni kezd és ez annyira érthetetlen a számomra jelenleg, hogy fel sem tudom fogni igazán, hogy nem csak ő a ludas ebben. Fel se fogtam igazán szavainak határát, jelentőségét, a fülemben érzékeltem a szívem heves dobbanásait. Aztán már csak azt érzékelem, hogy őt is elkapta ugyanaz, amit engem. Az emlékek. A közös emlékeink, a boldogságunk, a sok kegyetlenség, amiket együtt éltünk át és most sír. Engedem, hogy magához öleljen, miért is ne engedném? Erőtlennek érzem magam. Hozzá képest csak egy porszem vagyok itt. Sőt...
Ahogy mantrázni kezdi a szavait, őszintének hangzanak a bocsánatkérései, minddel szíven üt. Behunyt szemeimet összébb szorítom, a fogaimmal egyetemben. Elkap a remegés egy pillanatra, kiráz a hideg az érzéstől. Nem tudom, mit higgyek, és mit ne. Minden esetre, kivárok. Mást nem tehetek.
Mindez összekuszálja a testem működését, a gondolataim tisztaságát és kibogozhatatlan hálóval szövi be, mint valami aljas nyolclábú pókfajzat, ezzel teljes mértékben az őrületbe kergetve.  Ez pedig totálisan kikészít, kiakaszt, megrémiszt.
De a gondolat, hogy itt van, velem, mégis olyan nyugodtsággal tölt el. Esetlennek, erőtlennek, szánalmasnak érzem magam, de most még ez is jó, valahogy mellette még ez sem olyan borzalmas érzés.
A szavai elérnek engem. Túl gyáva volt a halálhoz és az ígértébe kapaszkodott, de semmi sem működött. Nélkülem semmi sem volt már a régi?
Minden kusza és zavaros, a hangok, az érzések. Félelem. Sosem féltem igazán semmitől. De ez egy igazán ritka pillanatok egyike.
Nem küld vissza. Nem akar elveszíteni. Hiszek neki. Hinni akarok, jobban, mint bárkinek, mert jelenleg ő az egyetlen, aki képes valamiképp még megnyugvást hozni. Számomra már csak Ő.
Azt hiszem, most, hogy már nem érzem magam elveszettnek, és annyira zavarodottnak, kicsit megkönnyebbülök. A sírás jót tett. Nagyon rég nem sírtam, néha pedig felszabadító lehet egy ilyen megtisztulás.
Nem utálom. Nem tudnám utálni... de letudja sokkolni az embert az biztos. Nem szólalok meg, némán meredek ruhájának anyagára, egy kis koszt vélek felfedezni rajta itt ott. Mozgolódni kezd, de még mindig magához szorít, nem vagyok hajlandó felegyenesedni... jó ez így most. Csak kicsit még, jó? De aztán kicsit eltol magától, láthatja az arcomra folyó könnyeket, én is ugyanezt fedezem fel arcán elszórtan itt ott. A szemem alja kipirosodott, az érzelmeim valósak a helyzetet illetően...
Karja is megmozdul, óvatos mozdulattal törölgeti arcomat, az ott található sós könnyeket akarja eltüntetni. Amikor beszélni kezd, némán figyelek. Szám elnyílik egész aprón. Hallgatom, visszafojtott lélegzettel próbálom vadul verdeső szívemet visszafogni.
- Nem akarom.... - elhallgatok...mit nem akarok valójában? Mit akarok? Mi mit akarunk? Egy fokkal most jobb, könnyebbnek érzem magam, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna.
- Kal... nem akarom, hogy újra magányos légy. - nézek rá őszintén egy szem legjobb havertesómra.
Mert az volt. 70 év borzalmasan sok idő és belegondolni sem tudok mi járhatott sokszor az eszében...
Persze, kezdeni kell majd Harper-rel is valamit, de egy kicsikét...egy egészen kis időt had élvezem a társaságát. Lenézek a karomra, még mindig szorítom a felsőjét, úgy markolom még mindig, mintha nem akarnám, hogy eltűnjön az életemből. Még most se hiszem el különben ezt az egészet, de azt hiszem kezdek hozzászokni a gondolatához. Csak ne éljem bele nagyon magam, igaz?
Hosszan elidőztem szemeiben, majd apró sóhajt kieresztettem, homlokomat az övének koccintottam, mint annó régen, mikor a kopó büntetéseit megúsztuk. Ugyan a kopó már rég nincs, de a büntetés jelen van valamilyen formában.
Eleresztem, mert nem akarok valami levakarhatatlan matricának tűnni.
– Na jó, ez így…tarthatatlan állapot. Úgy érzem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy csorda elefánt, oda-vissza. - rázom meg a fejem, aztán nagyot sóhajtok, és ránézek. Nem, még sosem láttam elefántokat, elképzelni viszont eltudom. A kopó sokat rémisztgetett velük minket, de mivel utána olvastunk és hihetetlen dolgokat fedeztünk fel a sorok között akkoriban, így tudhatom milyen súlyt is nyom egyetlen példány...hát még egy nagyobb csapat. Felállok, kissé megingok, de talpon maradok, letörlöm a felsőm ujjába az orromból kifolyó cuccot, majd kezemet nyújtom a srác felé.

James & Kaleb

Mikor már épp azt hinném, rendbe szedtem a lelki világomat és újra férfinak érzem magam, benyögi, nem akarja, hogy magányos legyek. Még ilyenkor, ilyen helyzetben is az én jólétemet tartja szem előtt, pedig lehet, hogy közben utál, meg a fene tudja, és ettől újra elkap a bőghetnék. Úgy görbül lefelé a szám, mint egy óvodásnak, és inkább a vállába temetem az arcom, hogy ne lásson sírni. Lehet, hogy régen nagyszájú volt, meggondolatlan és örök csibész, de már akkor is tudtam, hogy túl jó erre a világra. Túl jó az enyémbe is. Meg sem érdemlem!
Megjegyzése halk nevetést csal ki belőlem, lassan felemelem a fejem a válláról. Homlokunk ütközésére halkan szisszenek, de még ez sem képes letörölni a vigyort az arcomról. Minden szörnyűséges és borzalmas velejárója ellenére visszakaptam őt, és csak most jövök rá, hogy ahhoz képest, mennyire nem akartam-akarom, hogy itt legyen, borzasztóan örülök neki. Hiányzott, annyira, hogy érzem, ahogy a lelkemben helyre kattan valami; 70 éve torz dolog billen most vissza a helyére, mint amikor rálel az ember az utolsó puzzle darabra. Szívem szerint felkapnám őt és bejárnám vele az egész világot, kiélvezve, hogy kaptunk még egy lehetőséget.
Előbb azonban meg kell fizetnünk az árát.
- Megmutatom majd az elefántokat, hogy tudd, miről beszélsz. Elmegyünk egy állatkertbe és mindent megmutatok - Türelemre intenek belső hangjaim, de nem foglalkozom velük. A nyomasztó bűntudat és felelősség mellett egy kicsit örvendezni is szeretnék: a legjobb barátom visszatért! Megfogom a kezét és talpra húzom magam, szipogva rendezem az arcvonásaimat, szárazra törölve a képemet. Bizonytalan állását látva közelebb húzódom hozzá, átfogom a hátát, hogy megtartsam.
- Kapaszkodj belém, jó? Annyi mindent szeretnék mondani és mutatni neked, de sok ez így egyszerre! - méltatlankodva csóválom meg a fejem, azon töprengek, mihez kezdhetnénk most. Nem könnyű ennyi időt bepótolni úgy, hogy a jelen ekkora fenyegetéssel bír ránk. Legelőször is biztonságba kell vonulnunk, haditervet kieszelnünk, megoldani a Harper-krízist, és utána majd jöhet minden más. Jöhetnek a hátulütők, jöhetnek a kérdéses pontok és a hogyantovábbok. Ha pedig biztonság, egyetlen ember jut automatikusan eszembe: Kol. Senki mást nem ismerek, akihez mehetnénk.
- Oké, most... Most elmegyünk egy barátomhoz, nála élek jelenleg. Mondjuk úgy, hogy megmentett... - Miután kisajátította az őrült anyja által a testemet pár hónapra, majd fogva tartott egy cellában. Csak lassan az infókkal, Kal, csak lassan! - Ő egy kicsit... Hogy is mondjam... Fura pasas. Részben boszorkány, mint én, részben viszont... Még nem találkoztál személyesen vámpírral, ugye?
Tétován ingatom csak a fejem, biztatón hátba veregetve Jamest. Nem is tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy ne nagyon árassza el Kolt a humorával, meg ne nyitogassa a hűtőt, meg ilyesmi... Félek ettől a találkozástól, de inkább a pszichopata barátomhoz viszem, mint máshová, mert még mindig nála van a legnagyobb biztonságban.

Lelkes kezd lenni. Értékelem, hogy bemutatja az elefántokat, bejárná velem az állazizét. Csak nehogy megegyenek minket. De nem bánom. Nem utálom őt. Egy cseppet sem. Egy szemernyi gyűlölet, utálat sincsen bennem felőle. Apró mosolyom kiszélesedik, elkuncogom magam, majd szelíden ránézek. Utánad még a pokol bugyraiba is követnélek, meg a világ végére is, ha az kell, hogy újra együtt lehessünk. Nekem ennyi elég. Ha csak látom a boldogságát… engem is magával vonz egy pillanat alatt. Csak nem kellett volna ennyit miattam szenvednie. Az én hibám volt. Én lettem szerelmes, én akartam az egész szerelmi dolgot… engem átkoztak meg és én bolygattam fel a békét. Miattam szenvedett ennyit…. kereken mennyit is? 70 évet. Magány…. Nekem a sötétség volt a társam azokban a z órákban…nem a legjobb, de neki legalább volt társasága.
Ahogy megingok, ő úgy segít rajtam, hálás mosolyt küldök felé, majd benne kapaszkodok meg, benne találok kapaszkodót. Csak szusszanok egy kicsit. Még hogy sok… ez még semmi… 70 évet halott voltam, Harper bosszúra szomjas fenevad lett, Kaleb csak jót akart, tudom.
Kell valami, amivel megakadályozhatjuk a további terveit…nem akarom, hogy Kal a továbbiakban is veszélynek legyen kitéve… nem akarok még több gondot varrni a nyakába. Annyi mindent kérdeznék még tőle, annyi minden új dolog van, ami érdekelne. Megannyi kérdés, de a válaszok aligha lehetnének kecsegtetőbbek.
Ahogy ismét szóba hozza a barátját, figyelmem ismét rajta. Elvisz egy barátjához, ahhoz a barátjához?
- A sokat emlegetett Kol-hoz? – motyogom kissé halkan, vigyorom is újra szélesedik, de ahogy folytatja, egyre csak érdekesebb lesz. A mosolyom is lelohad, ahogy megemlíti a vámpír részletet.
- Most akkor warlock vagy vérszívó? - kérdezek vissza, mert ha tényleg mindkettő és ha az utóbbi dominál benne, akkor kezdhetek félni. Főleg ha a kopó meséire hagyatkozok. "Ha kimerészkedtek az erdőbe, valami vérszomjas fenevad fogja a véreteket szedni." A vámpírra gondolhatott nem?
- Figyelj csak... - pillantok vissza a temető felé, majd vissza a legjobb cimborámra. - ... kezdek éhes lenni, meg megfagyok... remélem van valami kaja... vagy én leszek a kaja a barátodnak? - viccelek, persze, hogy csak viccnek szánom, nem nézném ki Kaleb-ből, hogy odalök a vámpír elé hogy: "vacsora, csak hagyj életben"....
- Tulajdonképpen... akkor én most 92 éves vagyok? - érdeklődőm halkan, miközben remélhetőleg meg is indulunk.
- Egész jól tartjuk magunkat. - bólogatok elismerőn, miközben végig mustrálom a testvérem arcát. Talán ő még fiatalabb is lett.

James & Kaleb

Tudom, hogy lassan kéne beadagolnom Jamesnek az információkat, de nem lehetek türelmes valakivel, aki most jött vissza a sírból. Gyors intézkedések kellenek, az pedig csakis a természetfeletti útján érhető el. Muszáj minél többet tudnia a világról, amelybe csöppent, annak érdekében, hogy túlélhessen benne... És kénytelenek leszünk őt is jobban megismerni, a fizikai kondícióját, illetve hogy milyen mellékhatásai lehetnek Harper tiltott műveletének. Ehhez pedig Kolra van szükségem, és ha már Kol, hát illik megemlítenem a mocskos részleteket is...
- Hát, is-is... Én sem hittem eddig, hogy ez lehetséges, de az! Eredetileg vámpír volt, és hát... Történt néhány dolog... - zavartan megköszörülöm a torkom, mivel vannak olyan részletek, melyeket talán még megérné elodáznunk. Nem szívesen avatnám be a testrablós részletekbe, sem abba, hogy azóta mégis milyen kapcsolatunk lett Kollal. Ezek lehet, hogy még ráérnek néhány napot, órát... - A lényeg, hogy megszerzett egy keveset a varázserőmből, és ezáltal ilyen kevert izé lett. Nagyon menő!
Nem mintha én élvezném, hogy egyszerre két faj erejét birtoklom. Nem tudnék mit kezdeni akkora hatalommal, és csak Kolhoz hasonlóan én is bekattannék. Ráadásul így is elég nehéz életem volt, nehezen sikerült barátokat szereznem, sőt, Jamesen kívül soha senkim nem volt, pedig az erőmet a lehető legnagyobb titokban tartottuk. Mindezidáig. Sokat változott a világ, manapság már bátrabban felvállalhatja az ember az erejét.
- Dehogy! Van mélyhűtött kajája, meg amúgy sem engedném, hogy hozzád érjen... Nemsokára hazaérünk, megígérem... Főzök neked valamit. Azt hiszem, van otthon minden egy kis curry-hez - tétován ingatom a fejem, míg gyorsan átgondolom, miket vásároltam a minap. Igen, talán Jamesnek szokatlan, hogy az elesett takonypócból konyhatündér lett, de hát valahogy gondoskodnom kellett magamról, és Kolról is, hiába halt meg már úgy ezer éve, attól a sütit még valamilyen bizarr oknál fogva megeszi. Úgyhogy idővel megtanultam főzni, és rájöttem, hogy egész jól megy. Simán összerittyentek Jamesnek valamit.
- Elég menő, mi? Én meg 95 éves vagyok! - kiszélesedik a vigyor az arcomon, ahogy belegondolok ebbe. El sem hiszem, de mintha egy rég elveszettnek hitt oldalamat nyerném vissza James visszatérésével. Eddig is ironikusnak találtam ezt az egész helyzetet, de csak most tudok egy jót nevetni azon, milyen jól kicseleztük az időt. Ez persze később még csúnyán visszaüthet majd... De nem bánom, mert azzal, hogy a testvérem visszatért, visszahozta magával az életörömöt is, amit legalább hetven éve már, hogy nem éreztem.
Kutyagolnunk kell még egy darabig, mire végre elérünk Kol otthonához. Már-már egész szeretetteljesen tekintek a házra, hiszen számtalan emlék fűz hozzá kívülről és belülről egyaránt. Tényleg otthonommá vált a hely, és nehéz szívvel hagynám magam mögött.
- Szóval, ez lenne az... Szerintem Kol még nincs itthon, de nemsokára tuti megjön.
Nem szeretem, amikor nem tudom, merre jár. Mióta ennyire megduzzadt az ereje, muszáj állandóan szem előtt tartanom. Előkeresem a kulcscsomómat és nyitom a bejárati ajtót, majd hátrébb húzódom, hogy előre engedhessem Jamest.
- Érezd magad otthon! Cipőt le, találsz papucsot a polcon.
Ezek igazából az én szabályaim. A ház azóta élvezi a tisztaságot és a rendet, mióta kezelésbe vettem... És erre nagyon is büszke vagyok.