I can’t remember being nothing but fearless and young
Még ha az elmúlt napok eseményeit nem is nézem, de akkor is tudtam, hogy Vincent menekül nem előlem, inkább az elől, aki ő maga valójában. Ezzel nem igazán tudtam mit tenni, nem tudtam rábeszélni, hogy ne érezze ezt, ellenben ő nagyon jó képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy engem rávegyen erre a régens ügyre. Most pedig két tűz közé szorultam, egyszerre állok a boszorkányok oldalán, és a farkasok ellen mégis sikerült egy vámpírt küldenem, ezzel egyik faj mellé állni, holott épp ezt akartam elkerülni. A segítségére volt szükségem egy olyan valakinek, aki jó ötletekkel szolgált, még akkor is, ha tudtam, az ő ellenszenve is nyilvánvaló a vámpírok, s még jobban Elijah és a családja ellen. Mikor megérkezik, nem fecsérelem az időt olyasmivel, mint ahogy az emberek a társalgásaikat kezdik. Jelenleg hidegen hagy, hogy hogy érzi magát, vagy az, hogy mit csinált a mai napon, egyáltalán az, hogy ő és a boszorkány erő milyen viszonyban van. Önző mód előtérbe helyeztem a saját bajom, és talán ha megtudja mi is az, meg is fogja ennek az okát. -Megnyugtatsz!-közlöm vele maró gúnnyal a hangomban, ahogy az ellenségeimmel, s ahogy Elijah-val is beszéltem nemrég. A helyzet nem abszurd volt, hanem jelenleg megoldhatatlannak tűnő. Olyan, amiből nincs előre ki, csak tovább süllyedés, elmerülés, halál. Inkább gyorsan kezébe nyomom a könyvet, mintha ezzel a felelősséget átruháznám rá, és megszegem azt a szabályt, amit egy ideig igen jól alkalmaztam: a titok csak akkor titok, ha egy ember tud róla. De ezzel sem lettem jobb vagy több vagy okosabb, hisz épp sikerült ismételten eldöntenem a végzetes sorsom. Mikor látom, hogy megérti mi is az a könyv, s összerakja, honnan, s kitől is kaphattam, nagyot sóhajtok s idegesen hajamba túrok, míg ide-oda lépek párat, először balra, majd jobbra. -Ez nem ilyen egyszerű. Életek forogtak kockán, ha nem teszem meg. Már, ha így nem forognának, na mindegy.-kommunikálok magamnak is, majd rá emelt tekintettel folytatom.-Hogy lehet az, hogy a negyed legerősebb boszorkányaként sem vagyok képes legyőzni Elijah-t vagy a családjából bárkit, és ahogy Klaus, úgy ő is képes úgy rángatni, mintha marionett bábu lennék, pusztán azért, mert ragaszkodom pár emberhez?-a kérdés egyszerre ad néhány választ az ő kérdésére, de konkrétan még így sem mondom el az alku tárgyát, mert nem is igazán volt alku. Tedd meg, amit kérek, megkapod a könyvet és életben hagyok mindenkit, aki fontos neked. Ez nem alku, ez egy olyan helyzet, amiben nincs jó választás, amiben ha nemet mondok, ugyanúgy pusztulás és pusztítás lesz a vége, mint most, mikor igent mondtam. Csak az elhulló, amolyan velejáró veszteségek kiléte lesz más. Kérdésére megrázom a fejem majd nekidőlök a kripta falának, és fejem is a hideg falnak vetve a nem messze tőlem, a falon függő tartóban lévő gyertya csillogó lángjába nézek, várva, hogy valami csoda folytán kinyerek belőle egy olyan választ, ami segítene megoldani vagy inkább kimászni a helyzetből. Ez a válasz várat magára, ellenben Vincent remek megállapítására felszisszenve nézek rá ismét. -Mégis mit gondolsz, könyvárként akarom használni a kriptát és mindenkinek engedni, hogy kedve szerint varázsoljon belőle? Tudom, hogy nem használhatom. Elijah pontosan tudta, hogy hogyan tartson sakkba, még akkor is, ha először nemet mondtam. Ugyan olyan, mint a bátyja, csak öltönyt hord dzseki helyett.-hadarom a szavakat egymás után olyan sebességgel, hogy levegőt is alig veszek.-Ezt nem használhatom egyáltalán. Még akkor sem, ha ebben benne van a kulcs a boszorkányok szabadságához.-világítok rá a lényegre, majd ismét nagyot sóhajtok és vállat vonok, mindezzel elárulva a tökéletes igazságot: fogalmam sincs, hogyan tovább.
Davina rendkívül okos boszorkány, és a korához képest túl sokat is tudott. Rengeteg rosszat átélt, olyanokat, amiktől más már rég apró darabokra hullott volna. Talán még én is, hiszen azt a tényt is alig tudtam feldolgozni, hogy Finn megszállt, és kilenc hónapon át követett el különböző kegyetlen tetteket a nevemben. Minden bizonnyal ez felmentést adott neki a gonosz tettek alól. Megvetette a családját, el akarta pusztítani a testvéreit, de ehelyett zsarolt, fenyegetett, kamaszokat félemlített meg, és nem félt ölni sem. Nem tudtam, hogy kellene éreznem magam, hiszen kilenc hónap csak úgy a semmibe veszett. Nem hordozhattam örökre a haragot magamban, de nehéz volt felállni, és helyére tenni a dolgot magamban. Így az első cselekedetem az volt, hogy Davinának passzoltam le a régensi pozíciót, mert nekem nem kellett. Túl nagy felelősség lett volna. Aztán segítséget ajánlottam, de nem kért belőle. Talán megharagudott, de érthető volt, hiszen én voltam az, aki önző módon a nyakába varrt egy olyan feladatot, amihez talán még túl fiatal. Nem elég csak varázslatokat tudni, küzdenie kell a közösség tiszteletéért, és a kora miatt ez egy nehéz feladat neki, így amint felkeresett, jöttem. Mert nem akartam cserbenhagyni még egyszer. Az elméleti tudásom elég nagy, így tudtam neki segíteni, ha kérte, ha akarta. – Kivel fenyegetett meg? Hozzáférésed van a szellemek erejéhez, Davina. Csupán ki kell tudnod használni azt. Szemet szemért! Nem irányíthatnak vámpírok úgy, ahogy akarnak, nem szabad hagynod! – beszéltem hozzá hidegen. Talán nem így kellene tálalnom, de ez az igazság. Erős boszorkány, az Ősök pedig mindenhol ott vannak. Figyelnek, és tudom, hogy értesítik, ha valami nincs rendben. Felsóhajtottam. Próbáltam segíteni neki, de ott volt az a tudat is, hogy Elijah engem is megkeresett. Tudnia kell, de még előbb belepillantva a kis füzetbe próbáltam időt nyerni. Nem szép tőlem, tudom, de mindent szép sorjában. – Hé! Nyugi! Itt vagyok, megoldjuk együtt, Davina! Nem vagyok az ellenséged. Ezt a könyvet még fel tudjuk használni ellenük is – mosolyodtam el sejtelmesen. Igencsak látszódott rajtam, hogy az agyamban ide-oda cikáztak a gondolatok. Ki fogom ebből rángatni Davinát, és a boszorkányok nem maradhattak alul. – Elijah a szavak embere, és nagyon jól tudja, hogyan hajtsa a saját malmára a vizet, de nem hagyhatod, hogy uralkodjon rajtad! Ahogy én sem tettem, amikor megkeresett nem is olyan régen – mondtam végül el azt, hogy egy cipőben járunk. – És tudod mit mondott? Hogy ő csak békét akar a városba hozni egy koalícióval… Tudja, hogyan hízelegjen, ha akar valamit, és ezzel el akarta érni, hogy hassak rád, de ha már ilyenekkel áll elő, az egyezsége is igazságtalan lehet ránk halandókra nézve – beszéltem tovább, igyekezve felvenni a szemkontaktust, de nem árultam el, hogy mit feleltem a vámpír megkeresésére, mert ott még nem tartunk. Valójában nem is válaszoltam neki, ő pedig időt adott, pedig tudhatná, hogy nem megyek be egyenlőtlen alkukba senki kedvéért sem! – Davina, valami készül ebben a városban, és azt hiszem, hatalmas harc lesz – osztottam meg vele a megérzéseimet, amit napok óta nem tudtam senkivel megbeszélni. Talán Davina is érezte, az ősök szellemei, hiszen mindenki nyugtalan valami miatt. Bár lehet, hogy csak azért tűnt fel nekem, mert egyre jobban kezdtem belefolyni ismét a természetfeletti harcába, és újabban az erőmet is használni kezdtem. Talán ezt is el kellene mondanom neki, de egyelőre túl sok lenne. Essünk túl ezen a beszélgetésen, találjuk ki, hogyan tovább, mert most ez a legfontosabb.
I can’t remember being nothing but fearless and young
Lehet, hogy ő azt hitte, boszorkányok létezhetnek az erejük nélkül, én kételkedtem abban, hogy ez így lenne. Abban is, hogy jó ötlet volt mindezt elmondani neki, hogy őt hívtam ide, adjon segítséget. Mégis mit mondhat ő, amit ne tudnék? Elvetemült gondolat volt segíteni egy vámpírnak? Igen. Az életembe kerülhet. De az övébe is, ha elárul. Ahogy abban is kételkedtem, hogy valóban rossz döntés volt-e. Egy temetőre való boszorkány ereje nőtt a kezem alatt, mégsem tudtam örülni a felelősségnek, amit ez a nyakamba zúdított. A napok gyorsan peregtek, a békék meg-meg köttettek, de mind olyan illékony lábakon állt, hogy pár óra leforgása alatt semmissé is lehetett. Kivel fenyegetettet meg? Kivel mással, mint azokkal, akikkel eddig. A kérdésre inkább fejben, a gondolataim között válaszolok, mielőtt hirtelen kimondanám a neveket. A kikkel, épp azokkal, akik szintén nem boszorkányok, mégis mindig is közel álltak a szívemhez. Más nem értheti, más a szörnyeket látja, én nem általánosítottam, legalábbis kivételeket kiemeltem. Talán épp ez volt az egyik igen nagy probléma. -Épp azt teszik! Ha nem dőlök be nekik, és a te elméleteddel élek, Marcel élete nem csak alku alap lesz, de el is veszik. Nem fogom végignézni még több szerettem halálát!-olyan leteremtően szólok, hogy magam is meglepem, határozottságom nem csupán álca, a döntésem mellett kiállok, és jobb, ha ő is tisztában van vele, mit teszek kockára, s mit nem. Ha neki sem tetszik, nem fogom itt tartani tovább. Meglehet túl sokat tud rólam, ami az én végzetem is jelentheti, a kockázatot viszont ez is megéri. Ahogy az alku is megérte...talán. A hirtelen nyugalom, ahogy a helyzetet kezelni kezdi, felébreszt bennem némi kételkedést, és épp abban, amit mond. Nem az ellenségem. De szavai nem is arról árulkodnak, hogy mellettem áll. Valami van még itt és ki fogom deríteni, hogy mi az. -Sok sikert hozzá. Cseppet sem lesz feltűnő, ha hirtelen pár ősit megölünk. A vérvonalukkal együtt.-bár nem néztem át a könyvet, pár ábra mindezt elég érthetően kifejezte.-Nem ölhetünk meg mindenkit.-jelentem ki ismételten, ellentmondást nem tűrve, és ezzel nem kívánok vitába szállni sem vele, sem másokkal. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy Josh és Marcell is meghaljon. A félelmem beigazolódik, szemeim meglepettségtől csillannak fel és gyúlnak fekete lángoktól szikrázóvá, ahogy felismerem, titkokat ő is tartogat előlem. Ettől pedig nem kerül jobb helyzetbe előttem. Akár próbálja menteni a bőrét a helyzetből, akár sem. -Nem vagy halandó. Boszorkány vagy, akár tetszik, akár sem. Csak te hunysz ezen apró részlet felett szemet!-hangom hirtelen oktatóvá válik, és mellkasom előtt keresztbe font karokkal próbálok szavai mögé nézni. Igaza lehet, amit jobb, ha belátok, és tiszta fejjel, vádaskodás nélkül próbálok szemlélődni.-Mi lenne a koalíció? Miért hathatnál te rám? Miért fognám a pártját neki vagy a családjának?-érdeklődöm hevesen, felbuzdulva a hirtelen kapott információktól, és érzem, ahogy ökölbe szorulnak ujjaim, s vérem dühtől pezsgő lesz. Nagyot nyelek, és fordulok el tőle, tekintetem a plafonra emelve, és pontosan tudom, miről beszél, mit nem akarok érezni. Valami készül a városban. Nem tudom még én sem, hogy mi, de érzem a szelét a levegőben. -Tudom jól. És félek semmit sem tehetünk az ellen, hogy ne járjon mindez veszteségekkel.-fordulok vissza felé, meglepően nyugodt, beletörődő arcot vágva, csak szemem csillogása mond ellent ennek. Eszem ágában sem volt mindebbe beletörődni. Csakhogy a dolgok hirtelen olyan mértékben egyszerre csaptak le rám, ránk, hogy fogalmam sincs, mihez is kellene először nyúlnom.
- Ó, Istenem! - Kiáltottam fel vigyorral telve, amikor is a kripta bejáratánál jelentem meg. Az önelégült őrült vigyorom még akkor sem takarodott el, amikor azonnali látványban részesültem a felől, hogy Elijah szenvedő teste két kis láncon lóg. Sőt, még jobban növelt bennem valami lelki örömöt, mely egy jó darabig biztosan megmarad. Az a helyzet, hogy ennél jóval kicsinyesebb a dolog, elvégre Elijah jócskán csak minimálisabb fájdalomban részesül. Már, ha ezt nevezhetni fájdalomnak. Még nem sikerült elfeledtetni velem még mindig, hogy lefogott csak is azért, hogy Nik nemes egyszerűséggel döfje belém azt a becses kis tőrt. Na jó, kellően megszoktam azt a bicskát, sőt, egész jó társaságnak bizonyult - halld az iróniát-, de azért még is csak van egy bizonyos határ. - Hogy lehet, hogy elkéstem? Bocsássatok meg, de ez nem volt sohasem jellemző rám! - Mentségemül szolgáljon, de most az egyszer olyan jól tudtam aludni az éjjel, hogy a száz éve fekvő csontváz is csak megirigyelne ott a sírjában. Mert hogy én világ életemben egy nagyon rossz alvó srác voltam, ám a minap... ah, esküszöm még visszafeküdtem volna. Haha! - Mondd csak, te adásban vagy? - Leguggoltam a bátyám elé, hogy jobban szemügyre vegyem, ám bármennyire is próbáltam magamra erőltetni egy sajnálattal telt maszkot az arcomra, egyszerűen csak tovább vigyorogtam őrült módon. Azt hadd áruljam el, hogy Elijahnak első éjjele telt le ebben a kriptában. Olyan emlékképeken esik keresztül a kis kobakjában, melyek számára nagy valószínűséggel érvágás lehetett az élete folyamán. Egy szóval; újra és újra átéli mindazt, ami egykoron fájt neki. Basszus... hányszor pergett le előttem is néhány pokoli pillanat ott a kedvenc fekvőhelyemen. Több évszázadokon keresztül. Elijahnak pedig ez az első éjjele még csak. Milyen úri dolgok ezek! Végül kiegyenesedtem, és hátracsapott karokkal a hátam mögött elkezdtem a bújócskázás jellemzőit magamra ölteni. - Egy... Kettő... Három... - Magamban kezdtem el számlálni csukott szempárral. Ha jól sejtem, a kis Petrova is itt van, akire szükségem van. Voltaképp vele űzöm ezt a kis bújócskát. Abban az esetben ha felbukkan, akkor egy integetéssel köszöntöm őt, ha viszont tovább gubbaszt valahol a kripta rejtett zugában, akkor tovább keresgélek, mint egy vérbeli bújócskázó.
- Ezt nem gondoltad át, Katherine... - Idegesen járkáltam fel s alá a kriptában az eszméletlen férfi mellett. Az egy dolog, hogy bármire képes lennék a túlélésért, na de belekeverni a Mikaelson családot? Már attól is a hideg futkosott rajtam hogy felkerestem Klaus szeretett városát, s valójában Elijah közelében sem akartam lenni a legutóbbi találkozásunk után. Nem érdekelt a ridegsége, nem voltam kíváncsi a mocskolódására és a gúnyolódására, meghalni meg aztán pláne nem akartam egyik családtagja keze által sem. De Kol volt az egyetlen reményem, a legidősebb, legerősebb élő boszorkány a földön. Ha valaki, hát biztosan tudott módot a megmentésemre, de bele sem mertem gondolni mi lesz ennek az ára. Nem avatott be túlzottan, s bár tudtam, hogy bosszút akar állni Elijah-n, s haragudtam is a férfire, nehéz volt ilyen állapotban látnom. Két lánchoz erősítették kezeit, az arca pedig még eszméletlen állapotában is elgyötörtnek tűnt, látszott rajta hogy szenved. Akár élvezhettem is volna a látványt, de helyette csak gombóc gyűlt a torkomba és a gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott a feszültségtől. Ha Kol a saját testvérével képes ezt tenni... Nem, inkább bele sem gondoltam velem mit tesz majd. Még egyszer utoljára körbejártam a sötét, nyirkos, dohos helyet és meggyújtottam az utolsó gyertyát is, amit találtam. A gyufát épp akkor fújtam el, amikor Kol megérkezett, s remegő kezeimből a gyufásdoboz a földre hullott. A kripta hátuljából, félig egy téglafal mögé bújva lestem ki, onnan néztem végig ahogy a bátyjához sétál és leguggol elé. Innen úgy tűnt, mintha a férfi magánál lenne, de nem lehettem biztos benne. Kol számolni kezdett én pedig a szemeimet forgatva bukkantam elő és tettem néhány lépést feléjük. - Egyáltalán nincs hangulatom játszadozni, Kol. - feleltem feszülten és az integetésére nem reagáltam. Nem örültem hogy látom őt vagy a testvérét. Egyik Mikaelsonnal sem akartam találkozni soha többet, de... ilyen az én szerencsém. És mivel mégis itt vagyok, az már biztos hogy a gyógyírtől az agyam is meglágyult. - Ez tényleg szükséges? - intettem Elijah és a láncok irányába. - Nem tűnik... kényelmesnek. - Nem mintha úgy gondoltam volna hogy kicsit sem érdemli meg a kínzást, de volt bennem egy kellemetlen érzés. Mint egy tüske, ami a bőröd alá szúródik és nem tudod kivenni, úgy én sem tudtam lerázni magamról ezt az érzést.
Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akikben megbízom. És itt nem olyan fajta bizalomról beszélek, amire akkor gondolok, ha úgy remélem, valaki nem hazudik nekem, vagy ha nem él vissza az érzelmeimmel, és nem lopja el a pénzem. Én arról a bizalomról beszélek, amikor tudja az ember, hogy valaki soha nem fog bántani, a körülményektől függetlenül. Vagy amikor tudja, hogy néhányan mindig melletted fognak állni, nem számít, milyen rosszra fordulnak a dolgok. Némelykor azonban olykor csaláson kaptam rajta őket, márpedig a körültekintő okosság azt követeli, hogy sohase bízzunk meg teljesen azokban, akik akár csak egyszer is rászedtek már bennünket. Most mégis felülírom az elvemet. Meglep, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam még a városban zajló háborúnk közepette is abban a pillanatban, mikor Niklaus és én békejobbot nyújtottunk egymásnak. Bízván bízom benne, hogy a megelőlegezett szeretet és bizalom eredményeként megindul majd öcsém lelkében az átalakulás. A sebzett, megriasztott, felőrölt, de fejlődésre még így is alkalmas, bizakodó mivoltában az iránytű a jó, előrevivő irányba fordul. Talán a nyélbe ütött egyezségünk és váratlanul kötött békénk, vagy talán a Vincent Griffith-el való találkozás eredménnyel kecsegtető lehetősége volt-e kiváltó oka, hogy ezúttal megfeledkeztem az örök érvényű szabályról: mindig nézzek a hátam mögé, mert a legnagyobb ellenfelek néha csak onnan, a gyávaság sötétségéből mernek támadni. Óvatlan voltam, és elővigyázatlan. Hosszú idők, évszázadok óta most éreztem először, hogy semmi baj nem történhet. Tévedtem. A temető kriptái közti kanyargós úton haladva végre meghallottam a léptek hangját. A test még nem, de a hozzá tartozó árny már feltűnt a szemem előtt: a napsütés erejétől nevetségesen hosszúra nyúlt árnyék jelezte a közeledtét. - Mr. Griffith – szegezem szemem a földre, ahogy az árny a temető útjának fű borította, évszázadok ette kövein siklik felém. – Bevallom meglep, ugyanakkor roppant örömömre szolgál, miszerint… - akad el a hangom: nem önként, hanem annak az éles, szúró fájdalomnak a hatására, ami a hátam közepébe vág. Döbbenten emelem pillantásom az árnyékról önmagamra, és immár saját szememmel is látom az éles sajgás okát – a mellkasom közepéből kiálló karót. Még van néhány másodpercem, hogy rákulcsoljam ujjaimat, érzem kezem alatt a fa kidolgozatlanságát, a szilánkok érdességét – aztán már nem történik semmi más, csak körbevesz a sötétség.
A tábortüzek fénye és melege szinte nappallá varázsolja az éjszakát, mintha a Napkorong darabokra szakadva esett volna a földre. A zene betölti a falu tisztását, a mézsör, és az erjesztett szőlő leve pedig mámort hoz a fejekre. Zajlik a tánc, a lehetőségekhez mérten díszbe öltözött, és maszkot húzott férfiak és nők ünneplik boldog önfeledtségben a Samhain ünnepét. Azon kevesek közé tartozom, akik kivonják magukat a mulatságból – nem mintha nem nézném mosollyal a jókedvet, ami mostanában oly ritka a világnak ezen részén, vagy csupán a mi falunkban. Anyám szintén a tánckör szélén állva szemléli vigadalom óráit, míg apám a harcosok kis csoportjával egyetemben a söröskorsók szapora ürítgetésével áldoz Accasbel isten oltárán, és még az ő arcán sem látni a mostanában szinte rádermedt haragot és megvetést. Van oka a falunak az örömre: a nyári termés meghozta eredményét, békében élünk a környékbeli falvak lakóival, és nyugodt biztonsággal készülhetünk a hideg, téli hónapok eljövetelére. A felhőtlen vidámság engem viszont mostanában messziről elkerül… egészen azóta, mióta a falunkba érkezett ő, Tatia, a fiatal, és gyönyörű özvegy. Noha apám nem látta őt túl szívesen – ahogy ennek oly sokszor tanújelét is adta – Tatia mégis képes volt életörömével, szelídségével és bájával belopni magát a falubeliek szívébe – közte az enyémbe is. Szerettem őt, szinte már az elejétől kezdve, szerettem úgy, ahogy egy férfi csak ritkán szeret életében. Úgy hittem, talán kis idő elteltével a kunyhómba vihetem, hogy asszonyomként, és gyermekeim anyjaként élje le mellettem az életét. Tervem fölé csak akkor kúsztak sötét árnyak, mikor rájöttem, hogy ő már Niklausnak adta oda a szívét. Az öcsém talált rá a viszonzott szerelem csodájára, Tatia őt halmozta el csókjaival, vele képzelte el a jövőt, és vele osztotta meg a gyönyört. Félig-meddig mindketten kitaszítottak voltak a világban, talán ezért is értették meg jobban a másikat, és találtak vigaszra és boldogságra egymás karjaiban. Bárhogy is: Tatia számára én nem voltam más, mint eljövendő sógora, Niklaus bátyja, Mikael munkájának eljövendő folytatója. De az érzelmeimet képtelen voltam elfojtani, azt nem lehet olyan könnyen eltemetni, mint a halott harcosokat az erdőnk fái alá. Az ott él bennem, gyötrő gondolatokkal támadja meg elmémet, véres kísértést suttog fülembe minden éjjel, mikor a kínzó érzelemtől, és vágytól égő testtel forgolódom kezdetleges fekhelyemen. Nem akarok hallgatni rá, de hiába fogom be fülemet, a belsőmből nem irthatom ki hangját, ami azt sugallja: célt érhetek, ha furfanggal, ravaszsággal, vagy diszkrét bizalommal Tatia kegyeibe férkőzve kiütöm Niklaust a nyeregből. Vagy ha nemes egyszerűséggel… elveszem az életét. A gondolat megrémít, elrettent, de hiába próbálok szabadulni tőle: minden másodpercben velem van, agitál, biztat, és már nem tudom elfojtani csak egy hangos, és kétségbeesett, menekvésre vágyó ordítással.
Levegő után kapok, mintha most először érezném a számunkra is éltető oxigén útját a tüdőmig. Lehunyt szemmel konstatálom, hogy a múlt dicstelen darabja egy rémálomban visszatért, és szeretnék mozdulni, hogy megszabaduljak tapadós mocskától a teljes felébredés állapotában… de a mozdulatra képtelen vagyok. Éles, fület bántó csörgés hatol el hozzám, és ez mégis kiránt a félig-meddig önkívület mocsarából, hogy olyasminek legyek szemtanúja, aminek a felfogásához szükségem van néhány másodpercre. Mikor teljes mértékben tisztán látom át a helyzetemet, felfedezem, hogy nem vagyok egyedül a holtak birodalmának kövei között. - Katerina, és drága öcsém - szólalok meg hűvös-fagyos hangon. - Remélem megbocsátjátok szavaimat, de sajnos azt kell mondanom, van nagyobb öröm is az életben, mint eszméletre térve a föld két legnagyobb pszichopatáját egymás, és az én társaságomban látni. Niklaus nem lesz boldog a ténytől, hogy letaszították eme nem éppen filantróp cím trónjáról.
- Egy... Kettő... Három! - Hangzik el, miközben a szavak között hagyok néhány másodpercnyi időkvantumot. Érzem őt a közelemben, és ha már belegondolok, akkor azt is tudom, hogy hol van. A kis drága meggyújtotta nekem az összes gyertyát, ami jó, mert nem mellesleg kell valami, amiből gyűjtöm azt a francos energiát. Na igen, a késésem oka talán még az is volt, hogy a csodálatos vezetésemet valamelyik kis tini ribanc megszakította. Magasról teszek rá különösebben, egyszerűen csak az autóm más kategória, ugyanis annak egy karcolása sem lehet! Na igen, szerzett egyet. Nem elég, hogy már csak dühből is ráléptem a gázra de úgy istenesen, és a lány feje szétment! De az már több a soknál, hogy meg is horpadt az autó eleje. Komolyan... így kell szórakozni az autósokkal! Na de újra visszakanyarodva a jelenhez, amikor is két legyet egycsapásra intézek el. Avagy részben hármat? Csakhogy Nik nem fog több hibridet kreálni. Kath jobban fog szenvedni, mint azelőtt. Elijah meg... ő a díszvendégem! Neki csak szeretném megmutatni azt, hogy ÉN(!!) mire vagyok képes! Csakhogy EDDIG(!!) még nem mutattam meg, na most majd lesz ez úgy se...! - Huh, Morcica csak nem aggódni kezdett a Rómeóért? - Húzom ki magamat hirtelen, miközben szemgolyóim oda-vissza tekintenek a bátyámra és a nőre. Ekkor azonban a helyiség közepén kínlódó Elijah is megszólal. - Teszek rá, hogy Niknek mi tetszik! Érdekelt bárkit is, hogy nekem mi tetszik?! - Tárom szét karjaimat, miközben Elijah felé fordulok egész testtel.Továbbra sem változott a véleményem. Lehetett volna ez másként is, csakhogy ők ezt nem hagyták. Végtére is nem édes hármas traccspartit hívtam ide össze, úgyhogy tovább már nem is szaporítottam a szót ezen téren. Egyszerűen csak néhányat fordulva tekintettem köbre a kriptán, majd összecsapva két tenyeremet egymáshoz dörzsölgettem egy újabb vigyor keretében. Klaussal megállapodtam, hogy ő ellen nem fogok merényletet elkövetni, de a feltétel már nem szólt arról, hogy aztán a családunk többi tagját aztán hagyjam békén... egy szó sem esett róla! Ha került volna rá is sor, nos, nem én vagyok az, aki hű a szabályokhoz és az ígéretekhez, merthogy örömmel szegek meg mindent, amit tudok! Voltaképpen mind a kettő az én tökéletes mérgemnek a fő összetevői. Elijah azért kellett részben, hogy Katherinet álomvilágban ringassam miszerint vámpírt teszek belőle; amit ugyan megtehetnék, de nem fogom. Lenne belőle hasznom? Huh, egy kicsi se! Viszont, ha már itt van, akkor legalább magamnak gyarapítsak egy kis hasznot, így hát kicsit beszennyezem a Petrova vérét, amitől nem csak, hogy Nik nem fog tudni hozzá hasonló lényeket gyártani, hanem Katherine sem fog túl jól járni... haldokolni fog. Hosszított, gombos fekete szövetkabátom belsejéből előveszek egy igen hegyes és szép markulatú tőrt, amivel végül Katherine felé sétálok, és ha hagyja, ha nem, azzal a lendülettel húzom végig a karján a tőr közvetlen élét, és ezáltal kibuggyan a vére, épp úgy, mint szemből a könnycsepp. Alattunk a kripta eléggé gödrös, így nem gond, ha a vére a kőre folyik, az utána is megmarad. Kell a vére. A vérével sok mindent lehet kezdeni, nem csak hibrideket kreálni. - Ez a fizetséged. - Teszem hozzá mosolyogva, mikor is aztán Elijah felé fordulok, nem foglalkozva azzal, hogy Katherine vére továbbra is csak ömlik. Nemsokára megkapja Elijah vérét, az én kis pokoli mágiámmal vegyítve, az úgy is meggyógyítja. Még csak fel sem fogja öklendezni. - Sajnálom, Elijah. - Guggolok le ekkor elé, miközben az arcát fürkészem teljesen komoly mimikával. - Sajnálom, hogy soha nem ápoltunk olyan kapcsolatot, mint amit te ápolsz Klaussal. Vajon lesz még rá esély? - Némileg felvillant szempáromban a bizalom, elvégre én Elijaht nem gyűlölöm. Nem... egyiküket sem gyűlölöm. Csak elárultak. Nem hagyták, hogy elmenjek. A koporsó pedig szörnyű volt, nem beszélve az utána következő halálról. Végül Elijah karjához nyúlok, pont úgy, mint ahogy Katherinenél is tettem, és az ő karját is elvágom; egészen hosszasan. Az ő vérét azonban a közelemben talált felső koponyacsontba hagyom, hogy folyjon. A kripta tele van ilyen csontokkal, tekintve, hogy ezernél is több éves boszorkányok nyugszanak itt. Érzem az erejüket élesen.
Fogalmam sem volt valójában mibe keveredtem, miféle családi viszály közepébe csöppentem. A Mikaelsonok mindig is furcsák voltak, sosem értettem őket igazán, de jobban belegondolva egy családot sem voltam képes soha megérteni. Az én apám kitagadott és nem kaptam esélyt rá hogy helyrehozhassam vele a kapcsolatom, sőt, semmire nem volt már lehetőségem. Egészen fiatalon elhagytam a családom, az otthonom, s végül már nem volt hová visszatérnem. Egy részem mindig is úgy gondolta, hogy miattam történt minden, egy ostoba, gyerekes hiba vezetett odáig hogy elveszítettem őket, de ezt a részem igyekeztem eltemetni, ezért csak Klaust okolhattam egyedül. Én hagytam magam mögött Bulgáriát, én taszítottam el magamtól a szeretteimet egy hiba miatt, de Klaus végzett velük. Elijah és Kol között váltogattam a pillantásom, miközben próbáltam ép ésszel felfogni ami történik. A vámpírok kínoznak, gyilkolnak, borzalmas dolgokat tesznek, de a józan ész azt diktálja, hogy aki fontos neked, aki a családod tagja az ellen nem követsz el ilyesmit. Persze én nem tudhatok semmit a családról, hogy milyen tartozni valahová, de abban egészen biztos voltam hogy Kol a józan ész határán kívül helyezkedik el. És nem akartam áldozatául esni, de ezen rágódni már késő volt. - Ugyan... - legyintettem semmitmondóan, aztán nagyot nyeltem és hozzátettem. - Volt idő amikor aggódtam volna érte, de a bátyád érthetően fejezte ki hogy semmiféle érzelmek nem fűzik hozzám. Ő már semmit nem jelent számomra. - fejeztem be ridegen és az őszinteségtől tágra nyílt szemekkel pillantottam Kolra. Ez volt a véleményem, Elijah egy senki volt a számomra, nem jelentett semmit. Ami furcsa és ijesztő volt azt tekintve, hogy néhány évvel ezelőtt még szerettem őt és újra akartam kezdeni. Elijah lassan magához tért, már azelőtt, hogy kiléptem volna a fal takarásából, s mikor végre felfogta, hogy mi történik körülötte - már amennyit fel tudott fogni ebből az értelmetlen baromságból -, rögtön meg is szólított minket. A maga elegáns, kicsit talán bosszantó módján. Kíváncsivá tett, vajon hallotta a néhány perccel ezelőtti őszinte vallomásom róla? De a gondolat hamar elszállt. Klaus említése feldühített, a neve hallatán az idegesség a gyomromba, a fejembe költözött. Niklaus olyan volt, mint egy féreg, ami a bőröd alá kúszik és élve zabálja fel a húsodat. Nem menekülhettem az érzelmektől, amik feltörtek belőlem; düh és félelem legfőképp. - Kivételesen egyetértek az öcséddel. Itt most Klaus számít a legkevésbé. Igazából... szánalmas vagy. Minden második szavad Niklaus. - ingattam a fejem és kicsit elhátráltam, még véletlenül sem akartam a két fivér vitájába belefolyni, ahhoz túlzottan féltettem az életem. Kol őrült vigyora láttán legszívesebben még egy lépést hátráltam volna, helyette egyik vállamat nekivetettem a falnak, éppen ráláttam Elijahra és az előtte álló testvérére. Kol azonban mindenféle hezitálás nélkül ellépett a fivérétől, egyenesen felém sétált és mire pisloghattam volna akár egyet is, a kezében tartott éles tőrt végighúzta a karomon. Először felszisszentem, majd magamba fojtottam egy hangos káromkodást. A sebeim még csak éppen gyógyulni kezdtek a Damonnel való találkozásom után, s máris újabb sérülést szereztem. Komolyan gyűlöltem magam abban a pillanatban. Egyik férfit sem kellett volna felkeresnem törékeny emberként, sőt, egy természetfeletti lény közelébe sem kellett volna merészkednem. De most az életem volt a tét, a vámpírrá válásom, halandó életem vége. - A boszorkányok nem fogadnak el készpénzt? - kérdeztem gúnyosan és a karomhoz kaptam, miután feltűnt hogy egyre több vért veszítek. Próbáltam elszorítani a sebet, mielőtt még újból az elvérzés veszélye fenyegetne. A szédülés már így is elért hozzám, de annyira nem volt súlyod a helyzet, hogy ne azon járjon az eszem, mégis mivel rögtönözhetnék egy szorítókötést a karomra... A pólómhoz nyúltam és próbáltam letépni az aljából egy darabot, de kétségbeesetten tapasztaltam hogy az anyag túl vastag, s bal kézzel ráadásul még ügyetlen is voltam. Emellett pedig egy gyenge, többszörösen sérült ember. A két Mikaelson testvér jelenlétét tompán észleltem, teljesen kizártam mindent, de Kol hangja még így is eljutott hozzám. Furcsa volt hallgatni a bátyjához intézett szavakat. Kol hirtelen kirekesztettnek tűnt, de mielőtt még sajnálni kezdtem volna, újra belém hasított a fájdalom és az ujjaim között lecsorgott a saját vöröslő vérem. Ép és most már véres kezemmel megfogtam a pólóm alját és kissé kinyújtottam és élesen tekintettem Kolra. - Esetleg segítenél? Vagy azt akarod hogy elvérezzek? - kérdeztem rá nyíltan, bár egy kicsit féltem a választól. Ha igent felel rá, nekem lőttek.
A harag érzése önmagában nem bűn, az viszont már bűnös dolog, ha megtűrjük és elraktározzuk magunkban. A keserűség az elraktározott harag következménye. Az az ember, aki az haraggal és sértettséggel cimborál, vagy akár csak kicsinyt is kokettál a gonoszsággal, az folyton s folyvást ugyanazokba a bűnökbe fog beleesni, ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, rendszerről rendszerre, és az az ember a hibáit, a bűneit soha nem fogja megvallani, meggyónni. Egyik bűnös szisztémából a következő bűnös szisztémába fog lépni, húzva maga után régi bűneit, mint macska a farkára kötött, zörgő bádogkanalat, körbe-körbe járva az őrületig. Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszatérnek a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület. És ahogy jelenleg látom, Kol meglehetősen közel áll ehhez az állapothoz. - Sajnos azt kell hogy mondjam öcsém - vetek egy egyszerre hűvös, és némileg lenéző pillantást Kol irányába - hogy ezer évig tévedésben éltem. Mindig úgy hittem, Niklaus elborult elméje oly magasra tette a lécet, hogy azt senki más nem lesz képes átlépni. Belátom, hibás volt a meglátásom. De míg az ő tetteinek mozgatórugóját megértem, a tiédnek nem látom okát. Különös rendszert építesz, bolond nézeteket vallasz, őrült módra értelmezed a valóságot. Megosztanád velem, hogy mi motivált ERRE? - rázom meg a láncaimat hangosan csörögve, mint egy kísértet éjfélkor a temetőkertben. Még mindig nem értem teljesen, mi folyik jelenleg körülöttem. A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bűnös lett. - Kol, a személyes sajnálkozás önmagad felett olyan luxus, amit csak azután engedhetsz meg magadnak, ha minden ellenséged elpusztítottad. Jelen idő szerint nincs alkalmunk a sértett büszkeségeddel foglalkozni. Egy tökéletesen biztos módja annak, hogy megszabaduljunk a bennünk felgyülemlett dühtől, fajdalomtól és gyötrődéstől, ha valaki másnak okozunk fájdalmat és gyötrődést. Bár nem vagyok képes felfogni, miért nekem kell vezekelnem a régi bűnökért - igyekszem meggyőzni cselekedetének morbid mivoltáról, de mintha az évszázados, mohaette sírköveknek beszélnék, úgy peregnek le róla szavaim. Az őszinteséggel operálni veszélyes fegyver. És ahogy látom, vele szemben hatástalan is. Katerina viselkedésén már meg sem lepődöm. Ismerem őt jól, évszázadok óta. Nem más ő, mint a hazugságok, a manipuláció, a taktikázás és befolyásolás mestere, ha ezen fogalmakat kőbe akarnák faragni, a szobor alighanem az ő arcát viselné. Ittlétének okát még annyira sem értem, mint a sajátomat, igaz, meglehetősen távol állnék a döbbenettől, ha azt feltételzném, csupán a látványt jött élvezni. Az önzőség és a bosszúvágy - eme két jellemvonás, ami Katerinában kiapadhatatlan forrásból él - általában kéz a kézben járnak. Ahogy előkerül a tőr Kol kabátja alól, és Katerina felé fordul vele, még inkább összezavarodom. Ezek szerint neki akar ártani? Akkor mi szükség rám? Nem tudom, valamiféle boszorkánydelej, vagy a lidérces álmom hatásának tulajdoníthatom-e, de gondolataim ködösek, mintha csak valami homályos üvegen át szemlélném a világot, és kellene megtalálnom az értelmet a körvonalak mögött. Aztán egy ezüstös villanás, egy halk szisszenés, és a levegőt megtölti a vér fémes, mégis édes illata. Az elmúlt napok zűrzavarában csak minimálisan vettem magamhoz táplálékot. Az éhség most úgy rohan meg és ejti rabul minden porcikámat, mint egy vadállat. Érzem, ahogy szemem alatt megjelennek a fekete erek, szemeim vörösbe váltanak, és színre lép az az Elijah Mikaelson, aki az elmúlt századok alatt mélyen rejtve maradt a tekintetek elől. - KOL! - csattan hangom, és megfeszítem láncaimat, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy nyilván gondoskodott róla, hogy ne legyen lehetséges a szabadulás. - ENGEDJ EL! MOST! - emelem a hangom egyre feljebb, ahogy a vérszomj egyre inkább eluralkodik rajtam. Az sem érdekel, hogy az öcsémnek esze ágában sincs engedelmeskedni, sőt, mintha egyre inkább élvezné a helyzetet, hogy hosszú évszázadok alatt most első alkalommal van fölényben velem szemben. A tőr az én karomon is végigsiklik, de nem a föld issza magába, hanem felfogja egy koponya darabjában, mintha valami elmebeteg, morbid szertartáshoz készülne vele, és ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy alighanem jó nyomon járok. - Miért? Csak mondj egy okot, hogy megértsem - kérdezem összevont szemöldökkel, miközben szememben kihúny a vörös fény, arcom visszaváltozik, de az éhség, a mindent elsöprő, gyilkolni vágyó éhség ott marad.
Szemeimet forgatva hallgattam végig mind a kettőnek párbeszédét, de még is inkább az időt sürgettem volna, mintsem az ő kis bájcsevejeit hallgatnám végig. Rengeteg sok teendőm akad, és én mondjuk korántsem érek rá arra, hogy leüljek és bájosan pislogva hallgassam végig őket. Másrészről nagyon de nagyon és nagyon de nagyon nem és nem érdekel de még mennyire nem érdekel amit mondanak! Felvont szemöldökökkel tekintettem végig Katherine alakján, mikor is tudtomra adta, hogy segítenem kellene elállítanom a vérzését. Mindezt érthetetlenül néztem végig, s egyaránt azt, hogy a vére rohamosan kezd folyni. Aggódni kéne? Hát... lehet. De az nem az én dolgom! HAHA! - Mondtam, csinibaba, hogy nem leszek olcsó. Még így is akciós voltam! - Bestiális vigyor jelenik meg arcomon, miközben nyelvemet végighúztam szinte rémisztően fehér fogaimon. Épp úgy, mint egy vadmacska miután felfalta a zsákmányát. - Ha még nem felejtetted el, akkor ez a fizetséged. Tűrd! - Kacsintottam rá pimaszul, majd végtére is a kriptában lévő oltárhoz lépek, ami pontosan a hely közepén található. Amint az egyik elkezdett duzzogni, azt folytatta a másik. Végtére is szórakoztatónak találtam Elijah szavait, tekintve, hogy mit gondolt az eccem' öccséről, alias Niklausról. Hogy ő egy elvetemült pszichopata? Közelébe sincs. Nik csak egy érzelgős, nyálas blöki, aki azt hiszi magáról, hogy ő a "király". Na de... hol a csudában van az a korona? A történelemben a leggagyibb királynak is volt valamilyen koronája, de Niknek sehol sincs. Ő csak egy senkiházi, aki az egóját fenntartva nevezte el magának királynak. Röhejes, és gyerekes! - Egyik rosszabb mint a másik. - Legyintettem egyet, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tenném, hogy mindkettejüket voltaképpen kihasználom. Az a helyzet, hogy ez még Istenes, amit teszek. Ha egyenlően akarnám viszonozni mindazt amit például Elijah tett velem, nos, lehet le kéne szednem a fejét de szó szerint. Igazságos lenne? Neeeem... az egy nagyon de nagyon minivel túlzás lenne. A helyes az lenne, ha több évszázadra bedobnám egy kényelmetlen koporsóba tőrrel a szívében. Másodszorra; Igazságos lenne? Még az is kegyelmes lenne tőlem. Amit most teszek vele, az némileg megegyezne egy irgum-burgummal. Elijah arcára kiült az éhség. Ó, anyám! Erről eszembe is jutott valami. Az igazat megvallva, rengeteget filóztam azon, hogy még is miként tudnám kivonni humánusan a Petrovából a gyógyírt. Egész eddig fogalmam sem volt, de most... egy zseni vagyok! - Nos, Kedvesem. Úgy látszik, hogy eleget véreztél. - Léptem hozzá közelebb, majd megérintettem mindkét karját gyengéden, miközben aztán szempárába tekintettem. - Fura. - Ráztam meg a fejemet érthetetlenül. - Én vagyok az egyetlen Mikaelson fiú, aki még nem hempergett veled. Vagy ez csak nekem tűnt fel? - Némileg elkapott a röhögés, aztán hamar megmoderáltam magam végül. - Sokat véreztél, és még fogsz is, de ne aggódj. Nem foglak megöletni, a szavamat adtam! - Egyik tenyeremet az elméletben nem létező szívemre helyeztem, majdan azzal a lendülettel löktem oda Elijahoz, hogy ő aztán az éhségét nem uralva szívja ki belőle a gyógyírt. A lánc egészen lazán van ahhoz képest, így nyugodtan teheti a dolgát. - Látod, hogy milyen rendes vagyok? Még az éhségedet is csillapítom! - Tárom szét karjaimat büszkén, s míg ők el vannak kettesben, addig én elvégzem a magam dolgát, ami végett úgy igazán kellett a Petrova vér. Régebben egy nagyon minimális időre megkaparintottam anyánk könyvét. S bár másolatot is készítettem belőle, de az volt az igazán zúzda, hogy Nik az összes alkotásomat semmissé tette. De mivel csodás elmém van, és engem még nem iktatott ki, nos, a fejemben ott van a könyv minden egyes sora. Történetesen anyánk is egy Petrova véréből alkotott meg bennünket, mint Ősvámpírokat, úgyhogy én is ezt fogom tenni! Ősvámpírt és egyben boszorkányt fogok magamból tenni! A hamut kiöntöttem különböző rajzok alakjában az oltárra, ezt követően pedig vettem egy keveset a földről Katherine véréből, és egy párat rácsepegtettem a hamura. Egy egyszerű mozdulattal merítettem még fel magamhoz is egy kóbor edény segítségével, amit aztán nemes egyszerűséggel ittam meg. Kezdődik! A könyvből jól ismert latin igéket kezdtem magam elé tolmácsolni, lehunyt szempárral, s kezeim automatikusan vándorolnak át az oltáron lévő tőrre. Érzem, hogy magam körül az épület remeg és a por is elébe zúdul; szívem felé fordítottam a tőr hegyét, és végül egy erőteljes döféssel szúrtam azt át magamon. Ajkaim közül kigördült egy vércsepp, s aztán élettelenül zuhanok össze a földön feküdve. Az ő szemükben ez öngyilkosságnak tűnhet, de korántsem!
Kezdtem nagyon unni a két fivér civakodását és az sem segített a helyzeten, hogy elég súlyosan megsérültem. Önmagában a vágás, még ha mély is, nem zavart volna túlzottan, ha napokkal ezelőtt nem bánik el velem úgy Damon. A combomat és kezeimet még mindig kötések borították, még nem hevertem ki, de nem tudom miért is vártam mást. Az ősi vámpírok közelében hogyan lehetnék biztonságban emberi formámban? Kol még boszorkányként is egy szadista gyilkos volt, Elijah pedig még mindig neheztelt rám a múltban történtekért. Nem volt túl szerencsés kombináció a két férfi, egy légtérben velem. Bármit megtennék azért, hogy visszakapjam az erőmet, a befolyásomat, az egykori vámpír életemet, de ha választanom kell a halál és az emberlét között... hát inkább utóbbit választanám. Elbizonytalanodva néztem Kolra, nem tűnt túl beszámíthatónak, de már nem léphettem vissza, nem volt helye hezitálásnak sem. Már késő volt. Igyekeztem nem leleplezni magam és kimutatni az aggódásom, helyette természetesen kötekedni, gúnyolódni kezdtem, még Kolhoz sem szóltam az átlagosnál kedvesebben. Annyira azért nem hozta rám a frászt, mint szerette volna. - Igazad van Elijah, ne is vegyél figyelembe. - forgattam a szemeimet. Most megtehette, hogy ignorál engem, az öccsére fókuszált, a szabadulására, próbálta megérteni miért éppen neki kell szenvednie, hogy Kol mégis minek őt kínozza. Ezt én is szerettem volna tudni, de az életem fontosabb volt holmi kíváncsiságnál, így annyiban hagytam a dolgot. Viszont Elijah szenvedése most már egy kicsit sem érdekelt. A szavai... túl ismerősek voltak. Meg aztán engem senki se mellőzhet. - Csak magamat tudom ismételni. Szánalmas vagy. Ha korábban esetleg nem hallottál volna. Ez azt is megmagyarázná miért nem figyelsz. Vagy talán... a láncaid zavarnak? - gúnyolódtam továbbra is kegyetlenül és ha lett volna erőm, talán még bele is rúgok egyet. Idegesített a nyafogása és elegem volt már az egész ősi családból. Pechemre épp az egyikük kellett ahhoz, amit elkeseredetten akartam. - Nem akarom senki pártját fogni, de nekem is épp ezeket mondta. Képtelen vagyok felfogni. Miért csak Klaust tetteit érted meg, miért csak az ő kegyetlenségét tudod megmagyarázni? - kérdeztem teljes felháborodásomban, és ahogy csípőre tettem a kezem a fájdalom belenyilallt a karomba. Ekkor Kolhoz fordultam dühös pillantással és azt kívántam bárcsak tudnék ölni vele, Egyetlen pislantás és holtan esne össze... - Ti boszorkányok és a vonzódásotok a vérhez... Azért szólhattál volna előtte. - vetettem oda sértődötten, de arra egyáltalán nem számítottam hogy még ennél is kegyetlenebb lesz. Egyenesen az éhes, kiéhezett vámpírhoz lökött, nem törődve azzal, hogy mi lesz velem ezután. Vagy talán éppen ez volt a terve. Nem akart nekem segíteni, csak el akart tüntetni az élők sorából. És ekkor esett le a tantusz. - Ó, csessze meg! - rimánkodtam és megpróbáltam errébb kúszni, de az eséstől még inkább sajogni kezdett minden egyes porcikám, a fájó, sérült végtagjaim miatt pedig képtelen voltam a mozgásra. Ott hevertem egy láncra vert, szomjas vámpír előtt védtelen halandóként. Átkoztam magam, amiért belementem ebbe az egészbe, de már késő volt. - Kol! Nem teheted ezt. Mi van ha megöl? Most ígérted meg, hogy nem kerül az életembe ez az egész baromság. Ahogy korábban is. Nem szabad bízni a Mikaelsonokban, ugye? Ezt már igazán megtanulhattam volna! - nevettem fel hangosan, keserűen, gúnyosan... számtalan kellemetlen érzésről árulkodott ez a hang. Megnyugvásról és örömről semmiképp, pedig ennek a találkozónak úgy kellett volna zajlania, ahogy én akarom. Hogy a végén megkapjam amit akarok, ahogy mindig. DE most más volt a helyzet, törékeny kis ember voltam, befolyás nélkül. A hírnevemet sutba vágta Elena, mikor a gyógyírt letuszkolta a torkomon. A düh feltámadt bennem,de arról fogalmam sem volt hogy kire vagyok mérges. Elenára, Kolra vagy saját magamra? Forrt bennem a harag és még csak csillapítani sem tudtam. Elijah kínlódása így aztán végképp nem érdekelt, csak abban bíztam nem harapja át a torkom. Közben kezdett minden zavaros lenni, nem igazán értettem az ifjabb Mikaelson mit művel, s amikor látszólag holtan esett össze, még inkább összezavarodtam. Arra tippeltem, hogy eszméletét vesztette, reméltem hogy csak erről van szó, mert ha tényleg meghalt... ki tudja mire készül. Ki tudja, miként támad fel újra. Nem mertem belegondolni, mégis minek kellett neki a vérem. Képtelen voltam rá.
Mindnyájunknak akad oka rá, hogy őrült, meggondolatlan dolgokat tegyen az életében. Legtöbbször ez nem vezet sehová, főként nem akkor, ha utána az embernek tovább is kell élnie ez életet. Én egész életemben helyesen cselekedtem, tudtam, mi a különbség jó és rossz között, harcoltam a gonosz ellen - néha önmagam ellen is. Aztán hirtelen azt láttam, hogy a gonosz nem olyan gonosz, azok pedig, akiket jónak hittem, valójában rosszak. Elvesztettem önmagam és most újra meg kell találnom, rá kell lelnem a helyemre ebben az őrült világban, ami uralja ezt a várost, és az életünket egyaránt. A zsenit és az őrültet az különbözteti meg egymástól, hogy a zseni időben észreveszi, ha egy hibás hipotézist akar megvalósítani. Az őrült végig kitart eszement ötlete mellett. És ahogy látom, sajnálatos módon azt kell mondanom, Kol öcsém roppant módon kitartó, és ezzel bizonyítja számomra teljes eszement állapotát a fenti megállapítás nyomán haladva. A téboly mindig félelmetes, mert az ember nem tudja követni az őrült agy járását. Sosem lehet tudni, mi lesz a következő lépése. Komolyan, úgy érzem magam, mint valami őrült vígjátékban, vagy egy Bergman-filmben, ahol a szürrealitás nyer teret, vagy mint egy lidérces álomban, ahol az agyam egy laterna magica vetítés keretében terel engem is egyre messzebb az ép elmétől. Külső szemlélő számára is nyilvánvaló lenne, hogy a társaság, amiben osztozni kényszerülök, egyikünk számára sem túlságosan kedves. Ahogy én a pokolra kívánom mind Kol, mint Katerina személyét, az ő érzelmeik irányomban szintén hasonlóak. Katerina gúnyos szavai, Kol példálózgatásai nem visznek közelebb sem a megoldáshoz, sem a megértéshez: mégis, mi az ördögöt keresek én itt? Bár a vér, amit öcsém nem túl régen a beleegyezésem bármi jele nélkül vett el tőlem, kissé megvilágítja a helyzetemet. Alighanem tisztában van vele, hogy szépszóval nem ért volna célt nálam. Mindig is Kol állt közülünk legközelebb anyánkhoz, már ami a tiszta genetikát illeti. Érdekelték a varázslatok, az a megfoghatatlan, tiszteletre méltó erő, ami egy boszorkány sajátja, és aminek megízlelhette édes ízét még kisgyermekként - egészen addig, míg halhatatlanná nem téve el nem kellett válnia ettől az erőtől. Hiszem, hogy megzabolázhatatlan vámpír mivoltában jócskán teret kapott ez a visszafordíthatatlan tény: úgy viselkedett, mint egy durcás kisfiú, akitől elvették a játékát. Ha halandó marad, ő biztosan birtokában lett volna anyánk erejének, és legjobb tanítványá válhatott volna. Amitől úgy hiszem, az égiek óvtak meg mindannyiunkat - bár Kol vámpír énje sem sokkal kedvesebb, mint boszorkány énje lehetett volna. - Tudod Katerina - szólalok meg végül, végighordozva pillantásomat a láncaimon - a láncaim kevésbé zavarnak, mint a te puszta látványod. Te magad vagy jelképe annak, hogy ami szép, az nem mindig jó is: a szépség fogalma néha összekapcsolódhat olyan negatív tartalmakkal is, mint az önzés és a hiúság. Türelmetlenség, makacsság és önzés egymásba fonódik, és megszületik az erőszakosság. Mivel azonban ezen fogalmak és erénynek nem nevezhető jellenvonások távol állnak tőlem, ahogy te magad is, kérlek, amennyiben nincs értelmezhető mondanivalód, szüneteltessük a társalgást - fordítom el végül tőle a fejem. Igazából fel sem fogom, mivel tudott a múltban kétszer is az ujjai köré tekerni. Míg ember volt, elbűvölt azzal, hogy milyen ártatlan volt, kedves és szerethető - legalábbis annak mutatta magát, bár valódi énje túl hamar tört utat a magára vett szerep alól. Hogy másodszor mivel tudta elszédíteni a fejem? Önmagam számára is rejtély. Talán nem is Kol az igazán bolond, hanem én, ha képes voltam második alkalommal is Katerina csapdájába esni, és Elena Gilbert volt szükséges hozzá, hogy felnyissa a szemem. A mai napig is csodálkozom az akkori helyzet fonákságán és megdöbbentő tényén. - Kol, tárgyalhatnánk végre esetlegesen úgy, hogy nem azon kell töprengenem, eszementséged vajon önmagadnak köszönhető-e, vagy apánk génjei törnek benned felszínre? - érdeklődöm öcsémtől felvont szemöldökkel. - Nem várhatod, hogy ebben a pozícióban - rántok egyet láncaimon, bár felesleges erőfeszítést teszek ezzel a szabadulásra - tárgyalóképes legyek. A sértett önérzet, és az éhség legalábbis nem a legjobb párosítás arra, hogy megpróbálj engem megnyerni magadnak, vagy az ügyednek - vetek aztán rá egy meglehetősen dühös és lenéző pillantást, ami csak akkor oldódik fel, és fordul némi rémületbe, ahogy egy test csapódik nekem, és orrom megtelik a vér - Katerina vérének - illatával. Egyszere önt el a vágyakozás, hogy csillapítsam kínzó éhemet, és a borzadály, ha belegondolok, hogy annál nagyobb megalázottság már nem is érhetne, mintha egy Petrova vérét kellene vennem. Noha egy Ősinek nem kell félnie betegségektől, vagy a halál hétköznapi okaitól, ezen esetben mégis tartanék a vérmérgezéstől. Mivoltom azonban felülírja a józan gondolataimat. Vámpír vagyok, akinek táplálkoznia kell. Noha átlagos körülmények közt képes lennék lemondani arról, hogy vér mossa a torkomat, a kiéhezettség valahogy sosem biztató tény ahhoz, hogy féken tartsa a bennem rejlő bestiát. Legalább Katerinának lenne annyi esze, hogy igyekszik elhúzódni a közelemből, és nem az foglalja le, hogy Kol felé rikácsoljon sértett felháborodottsággal. Bár ez a módszer legalább célra vezető, egy ideig biztosan: úgy kapaszkodom gyűlölt hangjába, mintha ez fogna vissza attól, hogy olyasmit kövessek el, amit le fogok tagadni az életrajzomban. Ha tudnám, most visszatartanám a lélegzetem, de a bennem dúló harc hatására már most is úgy kapkodom levegő után, mint egy maratoni futó a negyvenedik kilométer tájékán, és érzem, hogy arcom szinte félpercenként változik át, vagy vissza, ahhoz mérten, mennyire tudom uralni a bennem lakozó, és előtörni készülő gyilkost. Végezetül Kol maga adja a kezembe a megoldás kulcsát: akciója teljes mértékben eltereli a figyelmemet Katerináról és vérének hívogató illatáról. Nézem, ahogy véremmel, és Katerina vérével az ajkán és maga körül végül tőrt merít a mellkasába, és összerogy a földön, és lehunyt szemmel fohászkodom, hogy ne történjen meg az, amit sajnálatos módon sejtek. Kol egyikünket sem rángatott volna ide azért, hogy a szemünk előtt rendezzen harakirit, és nyilván nem siratókórusnak szánt bennünket, akik hűlő tetemet felett zokogják majd a világba erényeit. Ha az öcsém ilyen tervet ötölt ki, akkor gyanítom, hogy nemsokára olyas valami következik, amihez képest az apokalipszis egy könnyed, délutáni gyermekzsúr lesz majd. - Katerina - használom ki végül a perceket, mikor a világ kissé megkönnyebbülhet - még ha csak percekre is - Kol hiányától. Én magam nem tudom, létezik-e túlvilág, mert nem jártam még ott, de ha van, akkor az öcsém most alighanem épp Lucifert és teljes birodalmát kergeti az őrületbe. - Katerina, hallgass ide! - emelem meg végül a hangomat, hogy észre térítsem egy kissé azt a nőszemélyt, akit legszívesebben Kol mellett látnék a földön feküdni - hasonló tőrrel a szívében. Fogalmam sincs, hogy vajon amit teszek, miért teszem - talán azért, hogy legalább önmagam ne sározzam be a kelleténél jobban a lelkemben. Épp elég vér és halál nyomja már a lelkemet, nem akarok újabbat - akkor sem, ha az áldozatom ezúttal Katerine Pierce lenne. - Nem tudom, Kol mire készül, de alighanem mindketten tudjuk, hogy ez az állapota - bökök fejemmel öcsém teste felé - nem tart sokáig, talán csupán néhány percig. Ember vagy, erőtlen, és gyenge, legfőképp a mostani állapotodban. Kiszabadítani nem tudsz - rázom meg a láncokat, aztán nekifeszülök teljes erőmmel, talán - mivel öcsém épp elhagyta a földet, megtörik a varázs, de hiába, miközben gondolatimban gyökeret ver, hogy ismerve Katerinát, ha lehetősége lenne a szabadításomra sem bizonyulna túl segítkésznek. - Ha itt maradsz, meghalsz, akár így, akár úgy. Vagy Kol fog megölni, vagy én nem leszek képes ellenállni az éhségnek. A tálban ott a vérem, vedd magadhoz, és iigyál. Segít, hogy meggyógyulj. És aztán fuss. Rohanj úgy, ahogy még sosem futottál, még Niklaus elől sem. Dönts bárhogy, de dönts gyorsan. Nincs sok időnk. Mindig is önző voltál, és hezitálás nélkül hagytál másokat a bajban - jelenik meg arcomon egy elkínzott kis mosoly - ne légy hűtlen ehhez az énedhez most sem.
"the normal, they make me afraid, the crazy, they make me feel sane; baby, i am the mad hatter"lalalallalalalalala ♪♪ Őrület, hatalom... bosszú. Édes kis méreg, melynek már a szaga messziről tépi és nyúzza le az ember bőrét, oly kegyetlen, oly őrült... oly tökéletes! Kézzelfogható gyűlölet, szinte már olyannyira valós és szilárd, hogy elég lenne csak megfognom és hozzávágni ahhoz, akiért mindez van, s létezik. Van, mert élni akar. Van, mert én éltetem. Van, mert nem lehet előle menekülni!You see the devil in me Az én kis mérgem, az én egyetlen éltetőm, az én édes kis megváltásom; boldogságom forrása, halálom értelme. Újra a börtönvilág. Újra a sötétség, újra az a tény, mely fejemben él és virul; nevet bennem, nem marad abba. Hangos, egyre hangosabb... annyira fáj! Fáj, szétszakít, megöl, élve nyúz meg. Újraéleszt, még is aztán elás, mert tönkretesz. Tönkretesznek! Ó, őrült fiú! A tőr éle könnyeden siklik bele szívem húsába, mely azt követően már nem dobban; kiontja magából az életet, s a testet mit éltetett, szinte oly könnyen engedi el és hagyja, hogy a földre hulljon. Semmi örömmel arcán, semmi érzelemmel... semleges halállal feküdve a hideg kövön. Még is belül valami készülődik, mely elakar pusztítani mindent és mindenkit; bármi mást, ami az útjába kerül. Csak ölni akar. Már nem érdekli, mi történt. Egyet akar! Hallja az utolsó szavakat. Hallom az utolsó szavakat. Megindít bennem valamit, amit nem értek... Nevetés. Kínból érkező, még is annyira vidám, oly tüneményes... oly kegyetlen! Bestiális vigyor terül arcom szélére, miközben a földön fekszem, még mindig az általam kreált tőrrel a már nem élő s lüktető szívemben. Újra, az vagyok, aki voltam. Vámpír, de még is sokkal erősebb. Anyám hatalma, anyám tudása, anyámnál is ördögibb! Mindenki haldoklik már. Én vagyok a halál, s megérkeztem a kaszámmal! - Pont ezért fogsz elbukni, Elijah. - Szólalok meg a mondata végére, kegyetlen és rosszindulatú éllel. Tökéletesen végighallgattam mindazt, amit az egyszem' Katerinájának mondott. - Annyira megható... Esetleg valaki adna egy zsebkendőt? Annyira drámai, de komolyan! - Rántottam egyet magamon. - Ez a nő ha tehetné, már most letépné a fejed, hogy befogd. Nem igaz, Katerina? - A nő felé emelem tekintetemet miközben szólítom őt úgy, ahogy egykori szeretője említi meg. Én csak egy ócska ribancnak nevezném. Ezt követően alig kis idő múlva megjelenek a Petrova előtt, s óvatosan megérintem a karjait. Arcom lágy, ártalmatlan és kedves, mint egy bárányé; belül még is valami mar, a sötétség csak terjed mint a szurok. Egyszerűen felemészt mindent bennem. - Menj el! - Ördögi íriszeimmel mélyen az övéibe tekintettem. - Vedd úgy, hogy ez az egész nem történt meg. Kiruccantál egyet New Orleans-be, hogy megnézd az egykori hőn szeretett Rómeód. Ő jól van, jókat enyeleg Hayleyvel, túltette magát rajtad. Megnézted, s most pedig szépen menj vissza Mystic Falls-ba. - Néhány másodperc csend telik el, mire aztán a nő bólint szótlan, s megindul, hogy elhagyja ezt a helyet. - Pá-pá! - integetek utána a játék kedvéért, majdan nemes egyszerűséggel fordultam Elijah felé. - Ez az igézős dolog még a Men in black felejtős kütyüjénél is menőbb. - Rázom meg a fejemet elégedetten, s Elijah elé guggolok. - Mondd csak... Még mindig Nik pártját fogod? - Teszem fel a kérdésemet most már véresen komolyra fordítva a figurát.
A hozzászólást Kol Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 17, 2017 4:17 pm-kor.
Bárki, aki azt mondja, nem fél, hazudik. A félelem vadász. Akkor csap le ránk, amikor nincs fegyverünk ellene, és amikor a legkevésbé számítunk rá. Mikor a félelem az úr, a gondolatok tökéletes kört írnak le, akármit tesz is az ember ellene, valahogy minden az árnyak között hatalmas karmokkal és mozdulatlan szemmel várakozó alakhoz vezet vissza. Gyerekkorunk mumusához, rémképéhez, amelyet az agy hív életre, és amit a rettegés kelt csakugyan életre. Látom Kol tetemét, a mellkasából kiálló kés markolatát, de megnyugvás helyett a páni félelmet érzem csak, ami miatt vérem szinte már süketítően dobol az ereimben, mert tudom, hogy nem, ezzel semmi nem ért még véget... ezzel még minden most kezdődik el. És mintha csak kimondatlan gondolataimat akarná igazolni, Kol keze megrebben. Szeme kinyílik, és azonnal az a vigyor fut az arcára, amit már oly jól ismertem kiskorunkból. Általában ezzel a mosollyal az arcán nyugtázta, hogy valami csínye következtében ki fog törni a pánik, vagy épp a fejvesztett zűrzavar. Csak épp jelenleg biztosra veszem, hogy a mostani tette már jócskán túlmutat egy gyermek ostoba ravaszságain és játékain. - Győzelem után a gyáváknak is szabad dicsekedni, míg a kudarc a jókat is megalázza. Ti ketten tökéletesen megfeleltek eme két szegmensnek - reagálom le Kol első szavait, majd tehetetlenül nézem, ahogy kitörli Katerina emlékeit. Míg az ő arca egyre kifejezéstelenebb lesz, az öcsémé egyre mohóbb és örvendőbb, mintha az érzelmeket egyenesen Katerina ábrázatáról ültetné át a sajátjába. Legszívesebben ököllel verném a fejemet - már ha képes lennék rá nem épp kényelmes helyzetemnek megfelelően - ugyanakkor legalább azért némi megkönnyebbülés önt el, hogy a két bosszantó tényező közül az egyik eltávozik szívmelengetőnek nem mondható találkozásunk színteréről. Nézem ahogy Kol elém lép, majd leguggol elém. Az eddigi kárörvendő, gúnyosan vidám mosoly eltűnik az arcáról, mintha csak maszk lett volna amit most egy mozdulattal letép. Az, ahogy most rám néz magában hordja a teljes világvége minden gyötrelmének ígéretét. - Úgy hittem öcsém, hogy a pokolban, ahol az idődet eddig töltötted, legalább volt alkalmad művelődni. Nincs annál bosszantóbb, mintha ha valaki bölcs próbál lenni, de nem sikerül - vonom fel a szemöldökömet. - Men in black - javítom ki halvány mosollyal. Noha az olvasást jobban preferálom, azért a filmek terén sem vagyok lemaradva. A mai napig is lenyűgöz a laterna magica csodálatos világa. - Minden ember, aki úgy érzi, hogy az egyetlen mód, hogy hatalma legyen, az, hogy másokat bántson, szánalomra méltó. Minden régi bölcselet égető kérdése volt: mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: csak a lelke. Ez az, ami megkülönböztet téged Niklaustól a mai napig is. Hogy benne még mindig, ezer évnyi rémtett és borzalom után is látom a fényt, és tudom, hogy ez a fény képes lesz áttörni a benne lakozó sötétséget. De benned már nincs semmi a hajdan volt kedves, ártatlan gyermekből. Csak egy abból fejlett szörnyeteggé lettél. Keserű igazság, hogy mennyi minden más is lehettél volna! A zsenialitás kegyetlen óriás. Szörnyeteg, amely eleven hússal és vérrel táplálkozik. És gyáva, mert csak így mer szembe nézni a méltó ellenfelével - rázom meg láncaimat. - Remélem, megadtam neked a választ. Nem mondhatok neked mást, csak mit apánknak is elmondtam. Ahogy az elmúlt ezer évben, úgy az eljövendő ezer évben is Niklaus mellett fogok állni.
Míg guggoló állásmódban vagyok előtte, időközben jómagam megfeledkezem arról, hogy a komoly arcvonulatok elszivárognak, és helyette egy feszülő vigyor kerekedik ki arcomon. Valahogy számítottam arra, hogy Elijah továbbra is a korcs talpát fogja továbbra is szopogatni, de hogy ekkora szájhős lett belőle...! - Először is kettőnk közül nem én vagyok nyakig a szarban tátott szájjal. - nézek végig leminősítő tekintettel a láncokon, melyeken Elijah lóg megsebzetten. Mintha egy bohócot látnék sírni tekintete mögött.- Megjegyezném, hogy te nevezel engem őrültnek... - a szavam elakad néhány másodpercre, mire aztán félretekintek ezzel együtt. - De hogy neveznéd azt, aki a saját családját szúrja le, csak mert azt hiszi, hogy ő a király? Nem én vagyok a rossz fiú, Elijah. - Nevét kiejtve mélyen az ő szemeibe tekintettem, épp oly hűvösen, mintha maga a kígyót megtestesített ördög nézne rá. - Az a helyzet, hogy nem én voltam az, aki tönkretette a családunkat. Ha közülünk az egyikőnk megtehette, akkor nekem miért nem szabad? - Igazságot követeltem. Nem utolsósorban megértést, merthogy Elijah továbbra is ragaszkodott ahhoz, akit édes testvérének nevez. Miért? Oly hihetetlen, hogy akit gyűlöl az egész világ, azért tapsikol annyira a legidősebbik fivérem. Azonban a kor nem ad okot arra, hogy valaki okosabb és bölcsebb legyen a másiknál. Támogatni egy olyant, aki végett így van ez? Érthetetlen. - De tudod mit? - Kapom fel a kérdésem néhány oktávval. - Leszek én a rossz fiú. Az, aki tönkretesz mindent és mindenkit. Én leszek az a gyáva, aki szemrebbenés nélkül fogja ezt az egész átkozott családot tönkretenni. Vállalom! - Szinte már-már kezdtem elfogadni a nevezőt, amivel illetett a fivérem. - Csak az a baj, hogy szavakkal dobálózni a jelen helyzetben nem muris.- Ajkaimat összeráncoltam bánatot generálva, s egy szánalmat keltő vigyorba török aztán ki a végén. Még mindig nem igazán fogta fel, hogy egy magamfajtát korántsem fogja meghatni a hegyi beszéde és a sértésnek induló nevezői. Mindettől még nem leszek a szemétdomb királyának a hívője és talpnyalója, mint amilyen Ő. - Tudod, eszembe jutott valami. - Csettintésem után mutatóujjamat ajkaimhoz érintettem tanakodva, s azzal a lendülettel kerültem álló helyzetbe, míg nem aztán hátat fordítottam neki. - Nik kedvel téged. - Vigyorodtam el szelíden, amit ő minden bizonnyal nem vehetett észre, merthogy háttal álltam neki pontosan. - Neki is megmondtad, hogy mi a rossz, olykor évekig nem beszéltetek. Még is őt pártolod. De azt nem veszed észre, hogy miatta van mindez? Szegény húgunk életét is tönkretette. Elvette előle mindazt, amitől Bex boldog lehetett volna. Ha Marcel nem vonul vissza, a saját fogadott fiát is képes lett volna megölni csak azért, mert Rebekah boldog lett volna mellette- Megráztam a fejemet csalódottan mely mögött érthetetlenség lappangott. Kedveltem Bexet. Hasonló vonással vagyunk ketten megáldva, többek között leginkább azzal, hogy kellően bosszúállóak vagyunk. - Rebekah tönkrement. S mielőtt még azt mondanád, hogy elvetette a bárdot, akkor csak kijavítanálak; nem mer Nik ellen már menni. - Újra felé fordultam mondatom végére, s arcát kezdtem el pásztázni újra, mostanra már minden őrült fintor nélkül. - Sajnálom, Elijah. Mondtam már.- Megráztam a fejemet halványan, s zavartan túrtam az ujjaimmal a hajamba. -De nem tudok beletörődni abba, hogy a semmiért tettetek tönkre. Nem csak engem. - Gondolataim között nem rejlett semmiféle önzőség, ugyanis ha megtalálom a húgunkat, és végeztem itt mindenkivel, akkor lelépek vele. Mindig is el akart menni. Miért nem lepődöm meg...? -Az meg már egyenest röhejes, hogy még a vérfarkasokkal is képes vagy háborút szőni. Látom feletted a fivérünket, ahogy madzagon irányít téged mint egy bábut. Annyira naiv vagy... - Mutattam a feje fölé s megrázom a fejemet mosolyogva. Ám abban a mosolyban inkább sajnálat volt, mintsem lenéző jelek. - De mindegy is. Mindenki a maga sorsának a kovácsa. - Érintettem meg ekkor az egyik láncot, s annak hatására azonnal megszűnnek azok fogságban tartani a testvérem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 20, 2017 10:02 am
Az ember hajlamos rá, hogy a véleményét, ellenszenvét, sztereotípiáit, hiedelmeit, összeesküvés-elméleteit akkor sem változtatja meg, ha a saját szemével látja annak tételei ellenkezőjét. Úgy hiszem, ha máskor nem is, de ezt tekintve azonos malomban őrlünk Kol és én. Még mindig nem látja azt a tántoríthatatlan igazságot, amit ezer éve érzek, és magamévá tettem, és aminek híve, ha úgy tetszik megszállotja vagyok a mai napig is: hogy a családban van a hatalom. Ez az egyetlen, ami megmenthet - a fájdalomtól, csalódásoktól nem is - a legrosszabbtól mindenképpen. A magánytól, és a szeretetlenség fogságából mindenképp, és ez még a halandó emberek életében is nagy szó, nem még a mi hosszú, ezer éve tartó létezésünkben. - Hogy a kérdésedre válaszoljak - emelem fel aztán a fejem, egyenesen belenézve az ismerős, mégis ismeretlen szempárba, ami az öcsém arcából néz rám - aki másokat szúr le, és fektet századokra koporsóba, nem gonosznak nevezném. Hanem sértettnek, megbántottnak, valakinek, aki fél a fájdalomtól. Hátat fordítottunk Niklausnak mind, nem is egyszer. Nem vádolom hát azért, amire kárhoztatott bennünket. A maga morbid módján így próbálta a családot maga körül tartani. Megbocsátottam neki amit tett, mert tudom, mi motiválta a tetteit, ahogy ő is megbocsátotta nekem, hogy az apánktól való félelmem előbbre való volt mindennél. Még nála is - mondom nyíltan és őszintén. - De egy valamiben igazad van. Nem te tetted tönkre a családot. Egyikünk sem pályázhat erre a címre anyánkon és apánkon kívül. De ők már elnyerték a méltó büntetésüket tettükért. Miért akarsz hát a nyomdokaikba lépni? - húzom ki magam amennyire láncaim engedik, bár még így is felfelé vagyok kénytelen nézni ahogy Kol talpra áll előttem. - Emlékszem, milyen voltál gyermekként. Kedves, vidám, örök csínytevő. Mind szerettünk, mert ez a család dolga. Szeretni egymást, és megbocsátani a másiknak ha az belátja hibáit, vagy tévedését. Egymás mellett állni, mert egyedül semmik vagyunk. Még nem késő, Kol. Hiszem, hogy ahogy Niklausban, benned is ott van még az a szikrányi emberség, ami megváltoztathat. Téged is, és minden mást. Rebekah is tudja mindezt, amit most elmondtam. Tudja, és érti. Ezért tudott ő is megbocsátani Niklausnak. Engedj el, térj haza a családhoz, mint a tékozló fiú, és te is megkapod a bocsánatomat. Az öcsém vagy, Kol. Nem változtat rajta semmi sem - igyekszem meggyőzni az előttem álló őrültet arról, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, ami talán könnyen valaki halálát hozza majd magával. Az övét, az enyémet, a családunkét akár. Bár olyan könnyű lenne felnyitni egy vak szemét, mint ahogy a hajnal köszönt rá a földre! - Nem értesz semmit Kol - sóhajtok fel aztán lemondóan. - Békét akarunk, nem háborút. A farkasokkal és boszorkányokkal úgyszintén. Elég volt a vérontásból és áldozatokból. Élni akarunk. Élni kell. Mindannyiunknak - hallgatok el aztán. Azt hiszem, hamarabb osztana Mikael cukorkát Niklausnak, minthogy Kol kemény koponyájába verjem az igazságot, vagy legalábbis egy részét. Annál nagyobb a meglepetésem, mikor elém lép, és a láncok elválnak a faltól, mázsás súlyként húzva lefelé a kezemet, de már félig-meddig mégis szabad vagyok. Felcsillan bennem a remény, hogy bármi is történt most itt, talán mégsem volt hiába. - Érted hát, Kol? - kérdezem, felemelve kezem, amiről kézelő gyanánt lóg a lánc, majd az öcsém vállára teszem. - Hidd el, lehet más minden, mint ahogy tervezted. Gyere velem... haza, a Mikaelson villába. Légy a család része újra. Nem lesz könnyű, de mindent megteszek, hogy segítselek benne - mosolygom el magam biztatóan. Finn után én voltam a legidősebb fiú a családban. Hallgattak rám, és adtak a szavamra mind, ahogy a múltban, a jelenben is. Biztosra veszem, hogy Kol ugyanígy érez most is.
1019 { Lassú léptekkel szedtem a lábaimat a számomra hasig érő fűben. Néha elakadok egy-egy szálban, de egyet rántva valamelyik tagomon azzal a lendülettel tépem ki azt a fűszálat, és bandukolok tovább. Az erdő szélén állítólag veszélyes, ha nem az erdő legmélyebb bugyrában. Tudom, hogy ott élnek olyanok, akiket az esti mesékben említenek meg, de... soha nem bántottak még. Tudton kívül meg annyiszor jártam már az erdő mélyében, hiszen mi jobb annál, ha végre nyugalomban lehetek? Jobb azt néznem, mintsem azt, hogy Nik miként van péppé ütve. Nem vagyok rá kíváncsi. Egyikre sem. A hátamon lógó nyulat egyszeriben csak lekapom magamról, s megállva végül magam előtt kezdem el lóbálni, jobban szemrevételezve, hogy mi a felhozatal. - Ma éhezés lesz, azt hiszem. - Elégedetlenül megráztam a fejemet a nyúl vékony testét látva. Az én gyomrom is kellően üres volt. Hiába láttam én erre jó kövér szarvasokat és őzeket, de én nem bírom el őket egymagam. Ha a családban mindig valami kisebb testű állat van, az mindig az én művem. Én hozok mindig mókust, jó kövér pockokat, meg úgy nagyjából mindent ami kicsi és mozog. Már majdnem kifelejtettem a siklókat is. Ennyivel nyugtáztam az egészet, majdan újra visszacsaptam a madzagnál fogva az általam ejtett, talán kölyök nyulat. Tudom, hogy a falunkban vannak állatok, de az annyi embernek nem elég. Ez a nyúl meg pláne nem. De ha nem kell senkinek, akkor majd megeszem én. Az én kicsi gyomromnak ez még sok is. Megálltam a kis falu határában. Szempárommal semleges tekintettel pásztáztam végig a hangyabolyhoz hasonló falvat, végül is csak fáradt sóhaj hagyta el ajkaim. Nem akarok most hazajönni. Tudom, hogy az apám és anyám nem fognak ezért dicsérettel kar ölteni, de nem jöhetek haza. Mire visszafordultam volna, hogy egyenesen az erdő mélyébe haladjak, hirtelen valakibe beleáll az orrom hegye. - Kol, mit keresel te itt? - A nálam jóval nagyobb és idősebb fivérem szólal meg előttem. Tíz esztendővel volt ő nálam idősebb. Nemrég töltötte a tizenhetedik életévét a bölcs, s elővigyázatos fivér. - Semmi érdekeset, Elijah. - Feleltem egyhangúan, s kikerülve őt tovább indultam, be az erdőbe. Ám hiába kezdtem meg lépteimet, egyszeriben valaki erősebben megragadta a karom. Hátrafordultam bogarasan. - Tudod, hogy oda nem mehetsz. Atyánk nem tűri, ha megszegjük a szabályokat. - Hangneme idill, annál inkább a karomon való szorítása erősebb. - Nem mindegy? Valami okot úgy is talál, hogy elverjen. - Erősebbet rántottam a karomon, hogy eleresszen, de ő nem engedett. - Mi lesz már?! - Kiabáltam rá vékony hangon. - Engedj el! - Aligha mondtam ki, de ő elengedett, s az erőlködésem hatására akkor a földre estem. - Soha nem leszek a család tagja! Érted már?! Soha! - Az utolsó szavamat olyan hangosan kiabáltam, hogy talán még a faluban is meghallották. Anyám és apám soha nem volt büszke rám. Mindig én voltam a bajkeverő, az, aki szabályokat szeg. Soha nem fognak engem elismerni, vagy úgy szeretni valaha, ahogy a többieket. } Emlékek halmaza töltötte meg lelki szemeimet. Láttam magam előtt, és éreztem, ahogy a földre esek akkor. Láttam az akkor még fiatal fivérem szempárában a csalódást, a bánatot... mindent magával hordozott a tekintete. Így visszagondolva, felnőtt fejjel, már jobban átérzem mindazt, amit akkor a fivérem érezhetett. Tudom, hogy ő mennyire szerette volna összetartani a családot, de Elijah sohasem volt ahhoz elég, hogy ő ezt egymaga teljesítse. Elengedtem őt. Egy pillanatra olyan volt az arcom, mintha csak egy semleges érzést megjelenítő fehér maszk lenne rajtam. Szempáromban az üresség honolt, s egyik kezemet csak úgy tartottam, mintha még mindig a láncot fognám. - Sajnálom... - Valami nyomott belül, szinte mart, mikor mindezt kimondtam. Nem érzelmi, sokkal inkább fizikai nyomás volt az. Hányinger, és fejfájás... savas érzet a számban; égtek a szemeim. Eltűrtem volna, de aztán hirtelen éles hang vésődött fülem járataiba. Szinte a pillanat tört része alatt rogytam a térdeimre, és két tenyeremet a fülemre tapasztottam görcsösen. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam elviselni az éles hangot amit csak én hallok ezen a helyen. Így volt ez legalább egy percig. Ha szólt is hozzám valamit a fivérem, nem válaszoltam; csak szenvedtem. A végére némileg a saját vérem egy részét is felöklendeztem fájdalmasan. Könnyeztek a szemeim. Mintha csak a lelkem sírna a rabságtól. Csend. Ugyanúgy ott térdeltem a hideg kövön csukott szempárral, véres ajkakkal. Aztán csak nevettem. Haha! - Soha nem leszek a család tagja, Elijah! - Mintha a múlt megismételné újra önmagát. Ahogy ezt kiejtettem, azzal a lendülettel tört ki Elijah nyaka a nélkül, hogy megmozdultam volna. Ez a hatalom. Ő a földre rogyott, s mire ő földet ért, én abban a pillanatban szivárogtam el, mintha csak ott sem lettem volna. Ő addig békésen alszik a rémálmaival. Azzal, amiket ő okozott. Hiszen Elijahnak fájnak a vétkei. Most pedig a hibáival álmodik. Azzal, amit tett.
Harper inaktívsága és leadása révén a megbeszéltek alapján NJK-ként van kezelve a hölgy. Egy kis ideig biztosan.
A gonosz nevetése erőszakosan tör be elmémbe, végighasítva tudatomnak falát. Hangok orozzák el a béke szinkronját. Ébredj. Ébredj. Ébredj. Hallgass. Hallgass. Hallgass! A rémeim megtaláltak a sötétben. Nem ijesztenek meg, kevés dologtól félek. Határozottan szeretnék kikeveredni belőle, mert nem tudom megmagyarázni, és amit nem tudok, attól tartok. Mostanában túl sok ilyen dolog van. Nem tudom mennyi idő telt el mostanában. Alig emlékszem bármire is. Szinte semmire, csak arra, hogy megöltem a nőt. Bekattantam… a testvérem pedig… láttam az ijedt arcát. Megígértem pedig, hogy soha többé nem megyünk veszélyes helyre… nem csinálunk veszélyes dolgokat.
Vergődöm fekve, majd egy hang veri ki az álmot a szemeimből. A plafont bámulom. Éjsötét, csupán a kintről beszűrődő fény az, mely ad egy kis látnivalót. - Furcsa az ilyesfajta emberi reakció. Az arcod és a füleid is vérvörösek. A szívverésed egyre csak gyorsul. Szóval sikerült.... Végső soron ti mezei halandók is olyanok vagytok, mint az állatok. Amint veszélyt éreztek, minden életfunkciótok megváltozik és a testetek néhány pillanat alatt szinte teljesen másképpen kezd el működni. - megáll mellettem, nem nézek rá, csupán a plafont bámulom eltökélten. De ő hajthatatlan. - Adrenalin árad szét a véráramlatban, az erek kitágulnak. A légzés és a szívverés felgyorsulása felkészít a menekülésre, az erőltetett rohamra, a harcra. De mi van akkor, hogyha egy harcot nem nyerhettek meg vagy pedig nem vagytok képesek elfutni? Ahogyan az állatok, ti is fékevesztett pánikban törtök ki és összeomlik a testetek, idegrendszeretek és elmétek működése. - itt azonban kénytelen voltam megszólalni. - Hagyd abba! - de mintha a falnak beszéltem volna, hatása nem volt, folytatta. Oda pillantottam, az arcára nem néztem, csupán az alakja az amire rámertem nézni. - A túlfeszülő húr hatására elájultok, megőrültök vagy csak katatóniás állapotba kerültök. Amikor tehát az ember teste és elméje elveszíti a kontrollt a vele történő események felett, az mentálisan, biológiailag és kémiailag is összeomlik. Egy lehetetlen helyzetből már nem lehet szabadulni és az ember elveszíti személyiségét, elveszíti a józan gondolkodását, végül pedig már csak egyetlen kínmentes út marad: az elfogadás. Hát fogadd el…megfoglak ölni!
Remegő szemekkel bámulom a lány hátát, ahogy távozik, a szavak az elmémbe isszák magukat, olyan ez, mintha új szervert töltenének fel. Új parancs egy titkos gépezetnek. De miért? Miért én? Ez…Harper? - Harper! HARPER! Nem válaszolt.
Öt napja kezdődött. Pontosabban: 5 napja és 10 órával ezelőtt. Chh…ha tudnám pontosabban mennyi idő is telt el összesen, nem ücsörögnék ennyire nyugisan. Hogy nem csak 5 nap… és nem csak azóta vagyok itt, hogy felébredtem a hosszúra nyúló álmomból. Ha tudnám hogy 70 év eltelt… ne tudjam meg… Pánikolnék. Főleg hogy most egy idegen helyen vagyok, amiről nem tudom, ember illetve kísértet járta-e… Számolom a perceket… ez az egy ami még tudatja velem: élek. És a számolás. 1000 mínusz 7… 993 mínusz 7… Tudom, 1947-et írunk, de fogalmam sincs, hogy melyik napot élem jelenleg. Honnan is tudhatnám, hogy nem hihetek Harper-nak többet. Pedig…megfogadta. Megöl. Mégis olyan abszurd. Még almát is hoz olykor... mit akar? Ha megakar ölni, akkor miért nem tette még meg? Mit akar? Kaleb-et is akarja mellém? Mert őt fontosabbnak tartom nála is? Egyáltalán Kaleb lemondott rólam ezek után?
Átlagos. Ezzel az egyetlen egy szóval könnyedén leírhatnám az elmúlt napok teljes egészét. Nem történik semmi és nem is akar történni semmi. Azóta minden nap valamilyen különös érzés jár át. Lehet ez tényleg csak a vihar előtti csend, s valamilyen földöntúli erők kezdenek mozgolódni? Lehet csak a saját sorsom kovácsának üllőjét hallom, s én fogok hamarosan megváltozni? Nem tudok elmenni a helyről, ez egy emberi csapda. Moha és csontpor maradéka tarkítja a padlót… mint azon az estén… mikor Kaleb segített kijuttatni onnan. Akkor tettem le az esküt. Aznap a Hold alatt. Soha többé. Hangok érkeznek erre, különös furcsa hangok, melyik városba kerültem? Vajon az árvaházban a gyerekek jól érzik magukat? Még mindig az a nyavalyás kopó a felügyelő? De viszont már most egy dolgot elhatározhatok, s egy céllal bővíthetem életem repertoárját. Erősebbé kell válnom. Erősebbé, hogy megvédhesselek téged is Kaleb. Csak legyen ennek az őrületnek vége. Lehet, hogy Kaleb lemondott rólam és soha többé nem akar látni…de mégis, Harper életben van. Tudom, hogy megöltem… és mégis életben van… vagy csak boszorka létére játszik velem… nem tudom már mit is kellene hinnem. Miket gondolok én, te jó ég!? Nem vagyok gyilkos! Nem! NEM! Az emlékembe újra bedörren azon az estén történtek… Harper menekült. Félt, sőt, Ő rettegett… Tőlem! Nálam egy kés volt, már véres… Kaleb nem ért oda időben…
Menekülni akarok ebből az erőtérből, de akárhányszor próbálkozom, sikertelen, mindig visszapattanok és seggre, hátra esek. Szabadság. Ebben a világban ér ez még valamit? Mi ezt Kaleb-el tudjuk a legjobban. Mindent, vagy semmit, együtt csináljuk. Igaz, öcsém? - Kaleb… - nyögtem ki a nevét, mikor felültem törökülésbe, néztem a bűbáj falat vibrálni magam előtt. A nőtől kaptam egy kapucnis pulcsit, magamra öltöttem, a fejembe húztam és dúdoltam. Amit még együtt szoktunk énekelni a tesóval. Fogalmam sincs, hogy eközben Harper miféle őrültséget tervez, hogy jeleket hagy a családom felé…útmutatást hozzám. Ezek az őrült női tervek.
A hozzászólást James Nazare összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 19, 2017 4:06 pm-kor.
Mit tettem? Abban a pillanatban megbántam, hogy megláttam őt. A szemét. Azt a tébolyult pillantást, a harag őrült lángjait verdesni benne. Hogyan hihettem, hogy bárki örülni fog ennek? A holtakat nem szabad megbolygatni, hiszen pont én hangoztattam ezt, és mégis beleszóltam az élet körforgásának kegyetlen törvényeibe. Kiborultam, aznap éjjel az őrület határát súroltam én is. Kol azt mondta, minden rendben lesz - ő nem látta azt, amit én, nem ismerte fel Harper szemében az őrületet. Hogyan is láthatta volna, amikor az ő tekintete olykor ugyanabban a vad tűzben ég? Mit tettem, mit tettem, mit tettem...? Kol szerint nincs mitől félnem. Végez vele, ha úgy kívánom - csak most hoztuk vissza, hogy vehetnénk el még egyszer az életét? Figyelünk rá. Igen, az lesz a legjobb, ha figyelünk rá. Mégis meglépett... Három hete és öt napja nem alszom semmit. Minden erőmmel próbálom megtalálni Harpert, de ahhoz képest, hogy hetven évig egy sírban feküdt, az ereje meglehetősen... nagy. Szeszélyes. Kiszámíthatatlan. Még Kol arcán is megrándultak az izmok, bár láttam, hogy próbálja leplezni. Már pedig ha Kol nem képes lenyomozni valakit, akkor igenis bajban vagyunk... Mit tettem? Végül csak sikerült a nyomára bukkannunk, mégis éreztem mögötte a szándékosságot. Azért találtuk meg Harpert, mert ő így akarta. Nyomokat hagyott, apró kis morzsákat, és nem tehettem mást, mint hogy felcsipegettem őket. Nem hagyhattam el ezt a világot, hogy újból James mellett lehessek, amíg rá nem jöttem, mégis mire készül. Én hozattam őt vissza, az én felelősségem volt. Nem Kolé, nem az egykori koven megmaradt tagjaié. Egyedül az enyém. Az erdőben találtam rá Harperre. Azt mondta, hagyott nekem egy ajándékot a kriptában, és alig várja, hogy elpusztíthassa. "De előbb menj és szerezd meg, ha tudod", én pedig pontosan úgy tettem. Fogalmam sem volt, mit keresek, ezért végigtúrtam az egész Romkertet, mire felfedeztem a kriptát. Már akkor elfogott a balsejtelem, amikor a lépcsőn botladoztam lefelé. Bármi is az, Kolra fogom bízni. Nem mehetek bele Harper őrült játékaiba, miközben James már vár rám. Nem forgathatom fel ennél is jobban az élet törvényeit... Oh, és akkor még nem is sejtettem! - James? Az, hogy lefagyok, nem írja körbe azt a totális döbbenetet, ami rám zuhan a látványtól. Az agyam teljesen leblokkol, hiába látom magam előtt a kapucnis srácot az előtér mögött, képtelen vagyok összekapcsolni őt az utolsó emlékeimmel Jamie-ről. Reinkarnáció. Eltitkolt leszármazott. A véletlen műve. Megőrültem. Bármelyik opció lehetséges, de kizárt, hogy James legyen. Mégis, amikor látom, hogy a hangomra megmoccan, csak jobban ledöbbenek. Nem, nem, nem, és nem.... Mit tettem? - Nem, ez, te... Nem James vagy, ugye? - zavartan felnevetek, idegesen a hajamba túrok. Ez már paranoia! Jamie meghalt, a holtakat pedig nem szokás tucatszámra visszahozni. Már így is óriásit vétkeztem Harperrel, az nem lehet, hogy a legjobb barátom, a testvérem is... Az erőtérre pillantok, kellemes emlékeket ébreszt bennem, ugyanakkor tompa szúrást is a mellkasom közepén. Megérintem azt a vékony kis vonalat, mely fogva tartja a fiút. Érzem a bizsergést a tenyeremből a testembe áramlani. A mágia bennem válaszolna rá, szétroppantaná a falat egyetlen érintésemmel, mégsem merem megtenni. A fiú a túloldalán... Nem, az nem lehet. Ez egy trükk, vagy csapda. Mi történik?
A hang ismerősen cseng, nem csak azért, mert a nevemről van szó. A lejtése, a szinkron...még mindig ugyanaz. Mintha semmit se változott volna. Eljött volna értem? De... eljött. Akkor találkozott Harper-rel. Hát nem tudja? A gyomrom görcsbe fordult, a fejem a hang irányába emeltem és farkas szemet néztem az illetővel. De mivel nem Harper átejtős játéka ez, így fel is pattantam, borultam ezzel együtt odébb. - Öcsi. - pillantottam rá. - Harper itt van. Teljesen begőzölt. - feltápászkodtam a földről és a kapucnit is levettem magamról... hát nem sokat változtam a rengeteg év alatt, max hosszabb hajam van, ami kezeléseket igényel. De ahogy rá néztem a fiúra...mintha... félne? De mitől? Mitől tart ennyire? Ettől az egésztől? Vagy hogy leszúrt és emlékszem rá? Vagy hogy életben vagyok attól a pár "karcolástól"? Fogalmam sincs mit kellene mondanom...hiszen azt sem tudom, hogyan kerülhettem Harper kezére. Azt meg főleg, hogy mennyi minden lepörgött már nélkülem és ez az ami aggaszt...hogy kimaradtam minden jóból. - James Nazare vagyok... - érhetetlen volt számomra ez az egész, széttártam a karomat. - Pár nap eltelik nélkülem és elfelejtesz? Ez azért...szíven szúrt tesó. - biggyesztem le ajkaimat megsértődöttet játszva, közben meg oda lépegetek hozzá. Végig őt figyelve, az ijedt fejét...az ijedt hangját, a mozdulatait... valóban Kaleb... Látom, ahogy megérinti a teret, az meg válaszol...talán sokkal nagyobb rezignálással, mint az első alkalommal. - Emlékszel a múltkori csapdára? - érdeklődtem tőle óvatosan, hiszen ő mentett meg. - Menne az...most is? Vagy az a pár év eltompított? Vagy a kopó szavai járnak az eszedben? - nem tudom pontosan hogy Harper-t kereste-e vagy utánam kutakodott...de ha a pánikot nézem, akkor az előbbi, hiszen velem nem számolt. - Nem vagy semmirekellő Kaleb Westphall. - mert ezt mondtam neki, mikor visszamentünk a történések után és szembetalálkoztunk a kopóval. Azt mondta, hogy mind a ketten semmirekellők vagyunk. Én az vagyok, de Kaleb-nek akkor is megmondtam, hogy ő nem az! Akárki akármit is mondjon róla, Ő a legjobb! Aztán tarkót vakartam... zavartan néztem a srácra. - Amúgy...mi történik?
- Iiigen, tudom... - Mivel mi hoztuk vissza Harpert, hogy új életet kezdhessen, pont, ahogy megbeszéltük. A nagyobb kérdés az, hogy te miért vagy itt; tenném még hozzá, de mivel nem vagyok benne biztos, kivel állok szemben, az agyamat pedig teljesen lesokkolta az információ, ezért inkább hallgatok. Harper ajándékkét hivatkozott a kriptában hagyott "dologra", szóval könnyedén lehet, hogy ez valami csapda. Mégis, ahogy öcsinek hív, valami megmozdul bennem és érzem, percek választanak el egy nem túl férfias sírógörcstől. - Nem. Nem, én szúrtalak szíven, vagyis hát inkább gyomor felett, kissé balra. Nem sok rutinom volt a szurkálásban - Hetven évvel ezelőtt, de ez ismét csak olyan információ, amit elharapok a mondat végéről. Nem mintha azóta fejlődtem volna mások ledöfésében, hála a jó égnek, de ezzel talán sikerül rávilágítanom a tényre: az, hogy most itt van, eléggé... furcsa. A karjaimban halt meg. Persze, hogy képes lennék rá. Egy ehhez hasonló akadály számomra már nem jelent gondot. Legyen Harper bármennyire is tébolyult, vagy erős, Kol tanításán edződtem. Ki tudnám őt szabadítani, csak abban nem vagyok biztos, megtehetem-e. Lehet, hogy valahogy felhasználták James testét, és aki benne van, az nem is ő, de míg ezen töprengek, mesélni kezd, és az emlékek hatására újból elkap a sírhatnék. Közelebb lépnék hozzá, de valami mégis visszatart. Talán a bizonytalansága. Láthatóan ő sincs képben azt illetően, mi történik vele, mint ahogyan én sem, és ez elég meggyőző a számomra. Lehet, hogy több mint egy fél évszázad eltelt, de mindig is egyből felismertem rajta a hazugság jeleit. Most viszont őszintének tűnt, ezért úgy döntöttem, hiszek neki. - Ahogy te sem voltál soha semmirekellő, James Nazare. A testvérem vagy - Mély levegőt veszek, és miután kifújtam, elmormolom a számára talán már ismerősnek ható sorokat. Erősebben feszítem a tenyerem a burok falának, mire az sercegve, sisteregve atomjaira robban. - Egyébként meg én vagyok az idősebb. Odalépek hozzá, hogy azzal a lendülettel átöleljem. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy tényleg életben van, itt áll előttem, lélegzik és beszél. Alig tudom elhinni, hogy nem hallucinálok, és fogalmam sincs, hogyan történhetett meg ez az egész, vagy mikor, vagy miért. Mióta gubbaszt ebben a kriptában egymaga? - Ez egy elég hosszú sztori, tesó... De mindent elmagyarázok odakint - felelem a kérdésére. Ki akarom vinni innét, hogy lássam, nem porlad el a napon és minden rendben vele. Azon túl, hogy életben van, pedig halottnak kéne lennie. - Tényleg te vagy az? Szorongatom, el sem akarom engedni. Hiába sürgetnek az ösztöneim, hogy húzzunk innen, mielőtt Harper visszatér, képtelen vagyok elszakadni tőle. Csak szorongatom és próbálom besűríteni néhány pillanatba hetven év drámáját, na meg igyekszem nem elbőgni magam, az kéne még! Egy kis szipogást mégsem sikerül elnyomni, és mielőtt elszakadnék tőle, a vállába törlöm az arcom. - Várj - tolom el magamtól hirtelen, és megtapogatom a mellkasát, gyanakvó pillantást vetve rá. - Nem vagy vámpír, ugye? Viccből - vagy ki tudja, talán nem annyira - még a szájához is odanyúlok, hogy a felső ajkát felhúzva csekkolhassam a szemfogát. Érthető magyarázata lenne annak, miért van életben, de nem lennék túlságosan boldog, ha arra eszmélnék, hogy a nyakamat harapdálja. - Figyelj, majd... Majd elmagyarázok mindent, oké? De most el kell húznunk innen. Elviszlek Kolhoz és ott mindent elmagyarázok - megragadom a karját és vonszolni kezdem kifelé. Nem akarok belegondolni abba, hogy fogalma sincs, ki az a Kol, vagy mekkora sokkot fog kapni, ha szembesül a kinti világgal. A világháború utáni pusztításnak már nyoma sincs, minden megváltozott, csak ő nem. Ő ugyanolyan, mint volt, és fogalmam sincs, mit érzek ezzel kapcsolatban. Csak azt tudom, hogy biztonságba kell vinnem, és Kol az egyetlen, akihez fordulhatok.
Tudja? Látta őt? Beszélt vele? - Láttad az őrületet a szemében? - kérdeztem halkan, miközben ráemeltem a pillantásom. az meg hogy úgy tesz(?) mintha nem ismerne fel...szíven szúrt. Erre még rákontráz, amire csak felciccenek. - Okod volt rá.... - lassan húzom fel a felsőmet, egészen addig amelyik helyet mondta, én nem nézek oda...félek, hogy ha meglátom, ha van ott bármire utaló jel arra, hogy izé....én... áh nem. Fogalmam sincs mire gondolt konkrétabban, mekkora sebhelyre, de megnézheti maga is van e a testemen bármi oda nem illő dolog. Nem akarom, hogy legyen... Különben is, én sebek nélkül vagyok tökéletes. Bár vannak furcsa emlékeim...álmaim... a saját halálomról. Igaz volna? Az, hogy most itt vagyok... 5 nappal azután...én élek. 5 napja volt az...biztosan? - Megbocsátok. Mindenért. - kacsintok rá jókedvűen, noha motoszkál a fejemben az előzőleg feltett fejben való kérdésem. Mennyi idő telt el azóta? Végül kimondja a legfontosabb szavakat. Nekem igenis fontos. Még ennyi idő elteltével is. Testvér. Igen. A legfontosabb kötödés az egész világon. Ahogy az erőtér vibrálni kezd, ahogy látom Kaleb eltökéltségét... felkarom a szemem elé kapom, ismerem az erőtér robbanásának hullámát. Szavaira elmosolyodok. - Mit nekünk az a három év. - alighogy kezem a testem mellé ér, a fiú már a nyakamban lóg. Szájtátva reagálom le mindezt, majd én is magamhoz ölelem. Szorosan, mintha az életem múlna rajta. Talán nem is hazudok, ha így nézzük. Elfog magyarázni mindent...hát arra most rászorulok. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Pedig én vagyok/voltam mindig is az első aki mindent tudott mindenről, ami körülötte folyt. Erre tessék...kicsit lemaradtam. Kérdésére elkuncogom magam jóízűen. - Ki lennék? Én vagyok. 22 éve én vagyok. - mosoly húzódik képemre, ahogy finoman beszívom az illatát. Ha már nem enged, akkor kiélvezem ezt a pillanatot, hiszen újra láthatom őt. Örülök neki, hogy nincs semmi baja. Hogy Harper nem emelt rá kezet. És hogy egészséges. Amikor eltol magától meglepetten pislogok rá, ajkamat nyalom meg, majd kérdésére felhorkantok, hogy elnyomjak egy nevetést. - Vámpír? Nincs az az isten. Embernek jobb lenni. Igazibb. - mert ez az igazság. Hiszek én mindenfajta teremtményben, de nem hagynám magam átváltoztatni...senkinek. Mert ez vagyok én. De ahogy az ajkamhoz is hozzáér, hogy bebizonyítsa a tényeket, hogy nem vagyok vámpír, se egyéb más, csak szemet forgatok. - Jobban vagy? Láttál valami oda nem illőt? - pár almacafaton kívül persze... Elmosolyodom, majd összeborzolom a haját. Még mindig rendet bír tartani itt. Hihetetlen ez az ember. Ahogy magyarázni kezd, teljes döbbenet ül az arcomra. Mekkora lehet a baj, hogy azt nem tudja itt megmagyarázni. Jó, hát az is igaz, hogy elég nyomasztó ez a hely...de mégis... mekkora az a baj? És ki az a Kol? Az egyik Pártfogoltja? Az a kis orrfolyós? Egyáltalán egy emberen pörög az agyunk? Ahogy megragadja a karomat és magával ránt, felveszem a tempót, ami diktál és követem őt. De ez a hangszín...megrémiszt. Ha ő ennyire besokall...nagy a baj... Kapkodom a lábamat a lépcsőn fel, a porfelhő utánunk szál fel a földről a sietésünk eredményeképp. Hátra pillantok...szóval tényleg egy temető... nem viccelt. A hideg kiráz, majd visszanézek a srác hátára... - Várj! - fékezek le hirtelen, mintha valami nagy baj lenne, ezzel megállítva őt is, majd mint aki ráér teljesen, mellé lépek és .... - Te nőttél? - hökkenek meg az eredményen, a magasságkülönbség némiképp megdöbbent. De most csak ez az egy tűnik fel... De aztán mehetünk is tovább...nem érünk rá magasságokon filózni, nem? Aztán a nagy sietésben arra eszmélek fel, hogy kikeveredtünk a temetőből, ki annak Kapuján... - Te szent ég. - mert már látom a változást...még ha nem is sokat...de akad látnivaló... és még mennyi lesz.
Jamie kérdésére csak tétován ingatom a fejem, ádámcsutkám fel-le liftezik, ahogy nagyot nyelek, de a bűntudat keserédes íze így sem tűnik el a számból. - Igen, láttam... - Képtelen vagyok elmondani neki, hogy mi magunk tettük bele azt az őrületet a szemébe. Miattunk lett ilyen. A lehető legjobban, illetve legrosszabbul elrontottam ezt az egész helyzetet. Hetven év kellett hozzá, hogy két lábon járó pszichopatát csináljak a csajból, aki végül őt is visszarángatta a sírból. Ennyi erővel egyszerűbb lett volna, ha azért haragszik meg rám, mert nem váltottam be az ígéretemet, minthogy azért haragudjon, mert mindent elrontottam. Nem is nagyon merek a szemébe nézni. - 22 éve, nos... - elharapom a mondatot. Ráér majd odakint szembesülni vele, a legfontosabb, hogy minél előbb elhúzzuk innét a csíkot, mielőtt mindketten csapdába esünk. Arra sem nagyon reagálok semmit, amikor azzal érvel, embernek lenni igazibb. Ja, egy kilencvenöt éves warlock, aki varázslattal tartja fiatalon magát, meg egy kilencvenkét éves ember, aki most jött vissza a halálból. Elég "igazi" mindkettő. - Minden oké, nem vagy vámpír - vigyorogva megveregtem a vállát, még halkan fel is nevetek, ahogy a hajamat kezdi el macerálni. Nyafogva félretolom a kezét, majd a fejemmel intek, hogy haladjunk kifelé. Nem kell nagyon messzire mennünk, csak jussunk ki innét. Feszélyez a hátborzongató, idegen terep, és az, hogy nem tudni, Harper mikor bukkan fel, hogy rajtunk üssön. Ahogy megállít, a szívem leáll egy fél percre és csak riadtan, döbbenten bámulok rá. Most fog rájönni, most fog kiakadni és üvöltözni... - Mi az, mi történt? - faggatom már-már sokkos állapotban, aztán ahogy megjegyzi, hogy nőttem, jó nagyot sóhajtok. Egy egész nagy szikla gördül le a mellkasomról, de nem tudok rá haragudni. - Három teljes centit! És izmosabb is lettem! - dicsekszem, mert ezekre tényleg büszke vagyok. Már nem egészen az a nyurga srác vagyok, aki annak idején folyton James mögé bújt. Még most is mögé bújnék, de ha kell, már meg tudom védeni magamat - és őt is. - Ahj, gyere már! - kapom el ismét a karját, ahogy felocsúdok, és a síremlékek közt végigvontatva végre magunk mögött hagyjuk a romkertet. Nem megyek sokkal messzebb, úgy érzem, itt már nagyobb biztonsában vagyunk, ráadásul Jamie végre tényleg kezdi felfedezni, hogy valami nem stimmel. Mély levegőt veszek, zavartan a hajamba túrok, majd odalépek hozzá, és ha hagyja, a vállánál fogva a kerítéshez tolom, leültetem annak széles peremére. - Figyelj, nem... Nem 22 év telt el, hanem kilencvenkettő. Nem pár napja nem láttalak, hanem hetven éve - fogalmam sincs, hogy lehet az ilyesmit kíméletesen közölni, ezért egyből a lényegre térek. Leguggolok elé, és megbököm a mellkasán azt a pontot, ahol a késem a húsába hatolt hét évtizeddel ezelőtt. - Harper kovenje megátkozott, emlékszel? Ezért megegyeztünk, hogy... - elcsuklik a hangom. - Leszúrtalak, és te meghaltál, pontosan hetven évvel ezelőtt. Most 2017-et írunk. Nem tudom, hogy a sírban eltöltött idő nálad számít-e, de én nem 25 vagyok, hanem 95. Egy elég sötét és mondjuk úgy, hogy nem igazán legális varázslat miatt látsz csak ilyennek, de ha valamiért elveszíteném mondjuk a varázserőmet, abba valószínűleg belehalnék. Talán durva hasonlat így kezdetnek, de szeretném érzékeltetni, hogy a természet összes törvényével szemben rendellenes az, hogy én itt vagyok, éppen úgy, mint ahogyan az ő jelenléte is. Mindketten megszegtünk valami fontos szabályt, még ha nem is önszántunkból, és rettegek tőle, milyen árat kell majd fizetnünk ezért. - Nem tartozunk már ide, Jam, de... De itt vagyunk. Harper miatt. Halk sóhajjal elhallgatok, úgy vélem, első körben ez épp elég információ volt. Megtámaszkodom a térdemen és onnan bámulok rá gondterhelten, féltőn. - Jól vagy?
Kezdőlap
● ● ● 
