Előzmény


Az hogy történt néhány dolog…miért kelt bennem annyira rossz érzést? Mintha, nem is tudom, egy teljesen más világ lenne ez a Kol nevezetű Vámpír-boszorka, nem tudom, melyik lényét helyezi előtérbe, de ez ijesztő.
- Elég biztató. – húzódott kesernyés mosoly képemre. Kevert izé. Az ő varázs erejét lopta el… a lopásért járna egy pár dolog, de miért szólnék be? Az ő élete… de nem tudok szó nélkül elsiklani mellette.
- Szép kis „barát”, lop… - de csak ennyi, hiszen ha ettől vált kevert izévé, akkor meg kellene köszönnie Kalebnek, hogy erősebbé vált ettől. Az meg hogy nem engedi, hogy Kol hozzám érjen, megkönnyebbülés tör rám. Remélem nem vágyik a tasakjai után valami frissebre.
- Curry. – ismétlem el a szót, ettem én már olyat? Szerintem igen, a halálom előtti napokban ettem, ez biztos…az izére már nem emlékszem, de jól hangzó szó. De aztán furán nézek rá… tényleg hatalmasat fordult a világ…70 év kellett hozzá, hogy ez a mimóza nyüzüge…ember legyen a talpán. Ez hatalmas előrelépés, mert nélkülem tört előre. Felnevetek az egész dolgon, 92 év….meg sem érzem a súlyát a dolognak. Majd talán később… ha elfelejtjük ezt az egész Harper dolgot…
A házhoz érve tekintetem végig vonul a falakon, majd az ajtóra…megjöttünk volna? Elég klasz kéró…
- Én mindig azt hittem, hogy a vámpírok elhagyatottabb helyeket választanak otthonuknak… mondjuk egy kastélyt. Barlangot. – értetlen képet vágok, hisz mennyi sztorit hallottunk már 70 évvel ezelőtt?
-Ez kicsit kiábrándító. – tettetett sértődöttséggel fonom össze mellkasom előtt a kezem.
- Ez így már egyáltalán nem menő. – még egy kis durcizás, majd csak nem bírom ki, elnevetem magam, belebokszolok Kaleb vállába. – Vicc volt, de ez akkor is furcsa. Még. – ahogy a kulcsát előkaparja, ahogy az ajtó kinyílik, óvatosan lesek be az épület belső terére. Belépek hát, majd hallom Kal utasítását is.
Lepillantok a cipőmre, még Harper adhatta rám, majd könnyedén le is rúgom azt. A polc felé pillantok, akad pár papucs, egyet leemelek, amelyik épp szimpatikus, aztán miután felhúztam beljebb vonultam. Tátott száj elő, majd egy hízelgő fütyszó hagyja el ajkaimat.
- Ez igen. Menő. – forgolódok, látni akarok mindent, de egyszerre nem megy ez, nem elég, hogy kíváncsiság hajt, a jelen is érdekel, a város is, a tesó múltja, meg az is, hogy kicsoda is Kol. Minden egybe.
- Nehéz ezt elhinni... - húzom el a szám, majd szusszanok, kiráz a hideg, megdörgölöm a kezem. Mint aki fázik.
- Olyan fura érzés egy vámpírtanyán lenni. - Kaleb felé pillantok. - Ne érts félre... Csak nem volt még dolgom vámpírral... de ezt te tudod a legjobban. - mutatok felé, majd végig simítok a falakon, elidőzve egy egy mintán, a plafont is meglesem magamnak.
- Szóval... miről is maradtam le? Úgy teljes 70 év kimaradt, szóval fel kéne zárkózni. - motyogom, még mindig a falat figyelve, hiszen tudom milyen nehéz ez neki is, de elbírom a folytatást. A nyakamba zúdította a halálom pillanatát, meg azt, hogy visszahozta Harpert... tényleg túlélem.

kol & daisy

i'm pregnant and you're the father

Fogalmam nincs, hogy mit tegyek. Vagy inkább mi lenne a helyes lépés. Össze vagyok zavarodva azaz igazság. Egy ostoba dolog miatt estem teherbe. Mindössze csak azért, mert össze voltam zavarodva. Azt hiszem az élet igazán ki akar velem szúrni, mert mindig csak pakol és pakol a dolgokra. Ideges vagyok. Fogalmam nincs arról, miképpen fog majd reagálni a mondadómra. De az egyszer biztos, hogy addig nem megyek el innen, míg el nem mondom neki és nem vagyunk képesek valami normális kommunikációt folytatni egymással. Tudom jól, hogy mennyire gyerekes ezért is fura ez a helyzet, mert tulajdonképpen egy nagy gyerekből csinálok apát. Vagyis hát csináltunk, mert mindketten ott voltunk. Nagyon is ott voltunk.
Idegességemben már a tenyerem is izzad nem győzöm újra meg újra megtörölni a rövidnadrágom oldalában, vagy éppen a hátuljában. Az ajtóhoz szökkenve megtorpanok, mert nem tudom, hogy mégis hogy fog reagálni a helyzetre és ez megrémíti. Nem ismerjük egymást olyan mély rétegekben. Amikor pedig segített rajtam, hogy beteljesítsem a sorsomat nem mondtam el neki.. Pedig már akkor is sejtettem. De nem mondhattam el neki, mert féltem attól, hogy nem fog nekem segíteni. Azonban hamarosan eljön az a pillanat, amikor már nem tudom egy bővebb felső mögé rejteni a valóságot.
Mély levegőt veszek és kopogtatok az ajtón. Nem hallok semmilyen mozgolódást odabentről pedig feszülten figyelek. Szinte levegőt is elfelejtek venni annyira igyekszem odafigyelni minden egyes rezdülésre. Újra kopogtatok immár már sokkal erőteljesebben, hogy az ajtó is beleremegjen. Még magamnak is fura, hogy milyen erős vagyok. Mármint erősebb vagyok, mint egy átlagos ember, ami voltam. Még mindig hozzá kell szoknom ehhez az egészhez. De elég sok dolog van az életemben, amihez most hozzá kell szoknom. Mondhatni túlságosan is sok.
Mikor ajtót nyit és a mellkasához kap egyszerűen csak megforgatom a szemeimet. El sem hiszem, hogy képes voltam egy ilyen bolondos fazonnal összekavarodni. Ugyanakkor én magam sem vagyok éppen normális.
- Beszélnünk kell. - Azzal pedig nem is várom meg, hogy beinvitáljon egyszerűen elsétálok mellette. - Ha felvennél valamit annak nagyon tudnék örülni. - Valahogy nem kívánom őt mondhatni meztelenül nézegetni. Leginkább azért, mert teljesen összezavarna és azt is elfelejteném, hogy miért jöttem ide.