Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Elhagyatott viskó

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 29, 2017 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Üzenetet kapni Elijah Mikaelsontól olyan, mint megnyerni a legházsártosabb nagybácsi szívét. Azok után, hogyan váltunk el egymástól a hídon, teljesen abban a hitben voltam, hogy a kapcsolatunknak egy időre befellegzett - még ha meg is nyugtatott afelől, hogy nincs mitől tartanom, attól még nem hittem volna, hogy a közeljövőben felkeres majd. Mégis így lett, és az első kérdésem Kolhoz szólt, hogy megtudakoljam, csinált-e már megint valamit, ami miatt arra gyanakodhatnék, hogy a találka csapda, és az egyetlen célja, hogy néhány végtaggal kevesebbel térjek haza. Állítólag azonban Kol jó fiú volt, szóval megpróbáltam komolyan venni, hogy Elijahnak tényleg a segítségemre van szüksége.
Ezúttal sokkal óvatosabban jártam el, mint legutóbb. Nem akartam, hogy a kellemetlen hármas találkánk újra megismétlődjön, így biztosabb alibit találtam ki magamnak, és varázslattal fedtem el a jelenlétemet, hogy ne lehessen lekövetni. Arról is meggyőződtem, biztosan egyedül vagyok-e, mielőtt még betértem volna az erdőbe. A helyszínt én adtam meg, ismertem ugyanis egy üresen álló kunyhót az erdő közepén. A vadászok olykor-olykor használták ugyan, de gondoskodtam róla, hogy néhány napig ne járjon arra senki (ha esetleg bármi balul sülne el). A terep tehát sterilebb volt, mint egy kórházi műtőasztal, már csak az az egy kérdésem maradt, pontosan mit tehetnék én Elijahért. Hogyan segíthetne egy egyszerű boszorkány egy ősi vámpírnak?
A megbeszélt időpont után tíz perccel érkeztem, egyrészt azért, mert az erdei terep sokkal jobban leterhelt, mint számítottam rá (mégis csak hónapokat töltöttem egy cellában, és az egyetlen testedzésem mostanság... hát... nem sok kalóriát égetett, khm), másrészt pedig mert le akartam fedni a viskó környékét a szükséges varázslatokkal. Tudtam, hogy Kol erős, és tényleg nem akartam, hogy ránk találjon. Én aztán ki nem töröm még egyszer valaki nyakát!
Az ajtóhoz osontam, és ötször koppintottam rá: két lassú, három gyors, ahogy megüzentem. Utána pedig halk, fojtott hangon bekiáltottam:
- Éjjeli moszkító, itt csacska veréb! A jelszó: esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
Jól van, a Harry Potter idézettel talán kissé túlzásba vittem, de tényleg baromira óvatos akartam lenni. Eléggé megviselt az a múltkori eset (még ha végeredményben egész jól is sült el), és mindent meg akartam tenni, hogy elkerüljem a vérontást. Ezért találtam ki a titkos kopogást, a kódneveket és a jelszót, majd izgatottan vártam, hogy az ajtó kinyíljon és bemehessek. Hogy zárva volt-e egyáltalán, azt persze meg sem néztem...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 30, 2017 7:15 am
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah


Mi az a lelki kötelék vagy élethelyzet, ami a barát, vagy közeli ismerős rangjára emel valakit? Valamiféle feltétlen elfogadást vagy önfeláldozást jelenthet. De ezek a végletes fogalmak olyan könnyen feloldódnak a hétköznapokban. Inkább szerencse dolga, vagy a pillanat kegyelme, vagy csak önámítás. Akárhogy is van, jó érzés lehet, ha valaki egy másik lényt a bizalmába fogad, a legbenső titkait bízza rá. Csak aztán bírja el a terhet, amit ezek a titkok jelentenek - az én titkaim főképpen. Túl sokat hordozok belőlük, túl régóta, és túlságosan fontosakat ahhoz, hogy a felelőtlenségem, vagy épp annak a másiknak a locsogása miatt napvilágra kerüljenek, és még bonyolultabbá tegyék a dolgok állását a jelenleginél. Minden elmének vannak mély, sötét bugyrai, ahol, mintha rekesztékkel elválasztott fiókok lennének, ott lappanganak a legmélyebb szégyenek, a leglemoshatatlanabb fekete foltok, vagy épp a legsötétebb rejtélyei az éveknek, és egy életnek. Egy kiegyensúlyozottnak tűnő ember egyensúlya csak addig marad nyugalmi állapotban, amíg nem jön valaki, aki a rejtett titkokra rá nem világít, s így észrevehetővé válik, hogy azok a saját súlyukkal már régóta nyomják a mérleg egyik tányérját. Szeretem megtartani magamnak a titkaimat. Így én szabom meg, hogy az emberek mit tudnak rólam.
Lassan járok körbe a régi, elhagyatott kunyhóban, és gondolataimba mélyedbe szemlélődöm. Por borít be mindent: a régi csillárt, a vésett angyal alakokat a kandallópárkányon, a padlót a lábam alatt, és az ablakok szeme is piszokhályogot kapott már évek hosszú sora alatt, míg emberek által elfeledve ezt a helyet, az enyészet lassan átvette felette hatalmát. Ha végignézek a házon, olyan, mintha jéghártyán néznék keresztül. Hullámos, homályos, néhol semmivé foszlik, mégis, a lényeg ott van a por mögött. Épp olyan, mint az én évezredes életem. Az én elmémet is por fedi - a fekete felleg, ami ott ül bennem mióta Kol fogságában voltam. Harcoltam, küzdöttem ellene, mindhiába. Fáradt vagyok. Belefáradtam a próbálkozásba. Belefáradtam a falakba. Belefáradtam a hazugságokba. A félelembe. A halálba. De minden pillanatban létezik egy választás. Belekapaszkodhatunk a múltba, vagy elfogadhatjuk az elkerülhetetlen változást. És engedjük, hogy kibontakozzon előttünk egy szebb jövő. Egy olyan bizonytalan jövő, mely még több bizonytalan szövetséget követel. Bárhogy is legyen, egy új nap közeledik, akár tetszik, akár nem. A kérdés az, hogy én irányítom vagy ő fog irányítani engem.
Felkapom a fejem, mikor kopogás hangzik fel az ajtó irányából, majd egy már ismert hang szólal meg, minek hallatán csak megforgatom a szemeimet. Talán a közelmúltbéli állapotom felelős abban, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy a mágia birtoklásának ajándéka nem jár okvetlenül együtt az értelembeli képességekkel.
- Tudja, fiatal barátom, minden bolond talál egy még nagyobb bolondot, aki őt értékelni tudja. Ez az ön szerencséje - jegyzem meg joviálisan, mikor a kopogás nyomán nyöszörögve kinyílik az ajtó, amit már előtte is lehetetlen volt bezárni - az idő elvégezte pusztító munkáját rajta. - Ahhoz már épp eleget éltem, hogy tudjam, bolondnak mutatni magunkat a legjobb álcázása a bennünk rejlő tudásnak. Ha jól választja meg az ember, akkor a legegyszerűbb álcázás is csodákra képes - támaszkodom rá a kandalló párkányára, majd órámra pillantok. - Késett, ifjú barátom. Holott a pontosság a királyok erénye - indulok el aztán felé lassú léptekkel. - Tőlem nem kell félnie, fiatalember. Eszem ágában sincs ártani magának. Kérem, nézze el nekem azt a múltkori, apró malőrt, mellyel önmagamra hoztam csupán szégyent. Azért kértem ma ide önt, hogy több ehhez hasonló, hozzám méltatlan cselekedet ne történhessen meg. Ha pedig végre venné a fáradtságot, hogy belépjen - emelem meg szemöldökömet, mert az ifjú Kaleb szemmel láthatóan úgy topog a küszöbön, mintha nem tudná eldönteni, merrefelé is fogjon a menekülésbe - akkor felvázolnám önnek ittléte célját.



© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 01, 2017 11:20 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Azt hiszem, annak idején megfogadtuk Jamesszel, hogy távol maradunk pontosan az ilyen elhagyatott viskóktól, melyek ajtaja csak úgy, önkényesen kinyílik, ha épp olyanja van... Na meg igyekszünk lemondani a találkákról különböző furcsa szerzetekkel. Elijah vajon furcsának számít? Nos, a szó egy igencsak kifordított és eltorzult értelmében, határozottan igen...
- Ha jól értem, maga most megint... Ah, mindegy! - legyintek rá inkább egyből, mielőtt még befejezném a kérdést. Jobb, ha nem feszegetem a húrt nála azzal, hogy afelől érdeklődöm, lehülyézett-e minket vagy sem. Tudom, hogy nem néz már komplett idiótának - azok után, hogy térdre kényszerítettem őt és Kolt, talán sikerült kivívnom némi tiszteletet. Hiszen élek, ez nem annak a jele?
- Jó újra látni, Elijah! - teszem még hozzá, és hirtelen elönt a hála az irányába. Hiszen mégis csak Kol testvére, akivel úgy néz ki, végre valahára képes lehetek megfelelően kommunikálni... Ki tudja, talán még szövetségre is lépni. Összebarátkozni. Hálás vagyok, amiért ennyire rendes, és amiért úgy néz ki, ezúttal talán nem próbál majd megölni engem.
- Még szerencse, hogy nem vagyok király! - nevetek, és csak bízom benne, hogy velem nevet. Nem mintha annyira humoros figurának ismerném... De hát ezt a viccet csak érti. Hisz egész nagyot csattant. - Oké, na, csak biztosítottam a környéket. Ha Kol véletlenül követett volna, mármint, az nem lenne véletlen, inkább az, hogy nem vettem észre, érti... Szóval, nem jut el hozzánk.
Rámosolygok, és igyekszem nem belegondolni, hogy ez azt jelenti, segítség sem érkezhet, ha bajba kerülnék. Elijah biztosít afelől, hogy nem akar bántani, és úgy döntök, hiszek neki. Nincs okom kételkedni benne, talán mert ennyire végzetesen naiv vagyok, vagy mert megszállottan hiszek másokban. Mindenesetre rábólintok az ígéretére, és mély levegőt véve belépek a viskóba.
- Ugyan, fátylat rá! Már egészen hozzászoktam az elmúlt kilencven évben, hogy mások megpróbálnak kinyírni. - vonom meg a vállam. - Ha tudom, hogy ma nem próbálja meg kitépni a szívemet, hoztam volna kávét, meg egy kis süteményt. Túrósat készítettem, Kol egyszerűen imádja, a tetejét megszórtam pirított mandulával, és fújtam rá tejszínhabot, aztán... - Már épp belelendültem volna, mikor észbe kaptam. Sietve letöröltem az ábrándozó vigyort a képemről, és a torkomat megköszörülve közelebb léptem. - Szeretjük a tejszínhabot.
Jesszus, ez már a vég! Többes számban beszélek magunkról! A következő lépés az lesz, hogy már közösen veszünk ajándékot a rokonoknak karácsonykor és egy számlán kezeljük a pénzünket. Brrrr!
- Igen, szóval, miben lehetek a segítségére? Ugye nem Kolról van szó? Remélem, nem csinált valami hülyeséget már megint...
Az elmúlt napokban, hetekben igyekeztem rajta tartani a szememet, és úgy láttam, egész jól viselkedik. Így hát nem értem, miben lehetnék Elijah segítségére. Talán az alkuról lenne szó, amit félig-meddig megkötöttünk? Kíváncsian várom a választ.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 02, 2017 8:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah


Ambivalens. Úgy hiszem, így hívják az érzést, ami eltölt Kaleb közelében. Egyszerre taszít, és vonz a lénye - attól függően, épp melyik arcát mutatja felém. Szószátyársága néha olyan teher, aminek tolerálására igénybe kell vennem minden önuralmamat, ami a közelmúltban történtekre való tekintettel saját jelenlegi természetem megerőszakolását jelenti - ugyanakkor már megtapasztaltam, mire képes egy erős boszorkány. Nagyobb bolond lennék Kolnál, vagy akár Niklausnál, ha fizikai erővel szeretném őt legyőzni, vagy rávenni azoknak a szabályoknak betartására, amiket én magam fontosnak érzek. A régi indiánok, Amerikai őslakói hitük szerint tisztelték, és szentnek tekintették a bolondokat - egy másik világ hírhozóinak, vagy épp a két világ közti összekötőknek. Bár alig hiszem, hogy ők ismerték volna ezt a fiút - szerencséjére. Alighanem rövid úton kínzócölöpön fejezte volna be rövid, és hányatott életét.
Ha nem tartanám ezen magatartást magamhoz méltatlannak, most alighanem kezembe temetném arcomat, és fohászkodnék az égiekhez - vagy káromolnám magam, mert saját magamnak hoztam fejemre a bajt. Locsog, mint ahogy első alkalommal is - szám sarka mégis megrándul, de erőnek erejével visszatartom az arcomra kívánkozó mosolyt. Bolond a fiú, ez tagadhatatlan tény, mégis szórakoztató a maga módján. Még egy ócska viccel is megpróbálkozik, reménykedve nézi, vajon milyen reakciót vált ki belőlem, majd gyorsan lelohad benne a reménykedés - sajnos az én humorérzékem némileg fejlettebb és kifinomultabb annál, hogy ilyesféle tréfákban találnék szórakozást.
- Ha Kol öcsém követte volna önt, fiatal barátom, úgy hiszem el sem ért volna a végcélig - teszek egy apró mozdulatot, rámutatva a kunyhó ajtajára. Ismerem az öcsémet - egyszerre beszámíthatatlan és kiszámíthatatlan. Ráadásul élénken él még bennem, minden porcikámban utóbbi két találkozásunk - ha Kol átlátott volna az ifjú Kaleb mester taktikájának még így is ritkás szitáján, alighanem a végtagjait dobta volna be hozzám társaságképpen. A következő percek szómenésének köszönhetően viszont magam is elgondolkodom ezen a lehetőségen, mégsem mozdulok. Arra még nem jöttem rá, vajon a megrőkönyödésnek és döbbenetnek köszönhetem-e, hogy képtelen vagyok mozdulni, csak kővé dermedve bámulok rá. Bármennyire is igyekszem elhessegetni magamtól a képet, ahogy ők ketten egy morbid kommunában élnek az öcsémmel, ez a momentum szinte a retinámba ég kitörölhetetlenül - újabb rémálom az eddigiek listáján. Bár nem tartom kizártnak, hogy ez a mostani überelni fogja az összes többit - száz évek rémtetteit - ami azért nem kis szó.
- Ifjú barátom, talán egyszer ha Kol képes lesz a családjával normális menetben történő kommunikációra, megkérem rá, hogy míg ön alszik, vágja ki a nyelvét, vagy a fél elülső agylebenyét - sóhajtok fel aztán lemondóan. Én kértem az ifjú mágust a találkozóra, jókora illetlenség lenne hát részemről, ha kifogásolnám sajátságos viselkedését.
- Fáradjon be végre, és ha megkérhetem, kis időre hagyjon engem beszélni - sétálok el a fatáblával borított ablakig, ujjaimat végigfuttatva a fa göcsörtös erezetén. - A kérésemnek ezúttal nem Kol viselkedése a mozgatórugója, ugyanakkor mondjuk úgy, képletesen természetesen, hogy az öcsém a mostani társaságunk harmadik szereplője - fordulok szembe ismét Kalebbel, majd megállok közvetlenül előtte, és belemélyesztem szemem a szaporán verdeső szempárba.
- Csupán egy kérdésem lenne még azelőtt, mielőtt beavatnám önt ittléte céljába. Hajlandó-e, vagy van-e bátorsága és mersze ahhoz, hogy eltitkoljon Kol elől egy olyasféle információt, ami önt is könnyen bajba sodorhatja? Amennyiben válasza nem, és inkább mentené az irháját, nem kárhoztatom érte. Nincs szándékomban boszorkányvért ontani - legkevésbé az önét.



© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 10, 2017 11:56 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Úgy hiszem, a kapcsolatunk eljutott arra a szintre Elijah-val, hogy válasz gyanánt bátorkodjak megereszteni felé egy jelentőségteljes, kissé dorgáló pillantást. Túléltem, hogy Kol a testemben tanyázzon, és azóta is szünet nélkül vele vagyok... Miért hiszi mindenki, hogy csak az ő hibájának tudható be, ha sikerül őt kicseleznem? Ezer év minden bizonnyal hosszabb idő, mint néhány hónap, de kétlem, hogy bármelyik testvére annyira belemászott volna a fejébe, mint én. Így hát igenis kijár az a nyomatékosító pillantás, mellyel üzenem: ácsi, azért ne tessék annyira lebecsülni a kisebbet!
- Igazán bájos, mint mindig. Jó látni, hogy mit sem vesztett a humorérzékéből - fintorgó, bizonytalan mosolyra görbül a szám. Nem szívesen válnék meg a nyelvemtől, főleg nem Kol által. De hát ha eljön az a nap, hogy kibékül a családjával, akkor már igazán semmi okom nem marad az útjukba állni. Két ígéret teljesítésével talán megváltom már a jegyet Jameshez, és az oly régóta áhított békémhez, hiszen a feltétel csak egyről szólt.
Érdeklődve felvonom a szemöldököm a szavai hallatán, és olyat teszek, ami tőlem talán szokatlan lehet: csendesen bólintok, és anélkül, hogy egy szót szólnék, beljebb lépek. Tekintetem lopva körbeszalad a kunyhón, olyan dolgokat, tárgyakat keresek, melyek elüthetnek a viskó hangulatától, és különlegességükkel leköthetik a figyelmemet. Sajnálatomra azonban minden szörnyen átlagos, régimódi és poros, így kénytelen vagyok Elijaht bámulni, miközben beszél. Nem is baj, mert a barokkos monológja helyett, amire számítottam, valami egészen mással fogad.
A kérdése, mellyel tovább feszíti a kíváncsiságomat, nem hagy sokáig gondolkodni. Egész gyorsan, ám annál határozottabban vágom rá a választ, pedig tudom, hogy nem fog neki tetszeni.
- Nem - feleletembe rövid, szusszanás-szerű nevetés vegyül, ahogy megrázom a fejem, és elindulok lassú, ráérős léptekkel, hogy körbejárjam a kunyhót. - Nem, eszem ágában sincs hazudni Kolnak. A legutóbb, amikor eltitkoltam előle valamit, nos...
Egy pillanatra elhallgatok, ahogy visszaidézem, hogyan sült el az az éjszaka. A kandalló mellett pihenek meg, karomat rátámasztom a tetejére, és a semmibe révedek néhány pillanatra, mielőtt újból megráznám a fejem, és felocsúdó tekintetem ismét Elijah-n pihen meg.
- Nos... Többet inkább nem adnék okot rá, hogy azt higgye, elárultam.
Néhány hosszú pillanatig farkasszemezek vele, majd ellököm magam a peremről és tovább indulok, elszakítván róla a tekintetem. Az ablakhoz lépek, ujjaimat végighúzom a koszos párkányon, majd kilesek a fák és bokrok átláthatatlan sokaságára.
- De magát sem akarom elárulni, Eli. Ha ez a dolog nem árt Kolnak, hanem csak az én épségemet veszélyezteti, amennyiben a tudomására jut... Kol nem fog rákérdezni valamire, amiről nem tud. Pláne nem róhatja fel nekem, ha jóvá teszem, amit elrontott. Úgy érzem, ez egyfajta kötelességem. Sőt, szeretném megcsinálni - fordulok felé, ezúttal felhagyva a járkálással. Közelebb lépek annyira, hogy újból egymás szemébe nézhessünk, és összefonom magam előtt a karomat. Komolyan beszéltem. Nincs több titok Kol előtt. De ez nem azt jelenti, hogy a fivérét cserben hagyom. - Ezért hívott ide, igaz? Kol babrált valamit a fejével. Lehet, hogy őrült, de erős varázslatokat tud. Nem sok boszorkány van, aki képes lehet helyre tenni a káoszt, amit okozott... De Kol az én erőm által lett boszorkány, és még egyfajta szövetséget is kötöttünk.
Kérdőn bámulom. Egészen biztos vagyok benne, hogy a feltételezésem helyes, de a kezemet azért nem tenném rá. Lehet, hogy valami totál más ügyben van rám szüksége... Akkor viszont kétszer is meggondolom, mit feleljek.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 12, 2017 10:01 am
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah


Észreveszem a némileg helytelenítő, és elítélő pillantást, amit az ifjú Kaleb mester intéz irányomban, de mindenféle reakció nélkül hagyom ezt a más körülmények közt már megtorlásra elégséges cselekedetet. Szemmel láthatóan nem csak félcédulás, de kissé rátarti is, legalábbis nincs ínyére a tény, hogy kétségbe vonom boszorkány képességeit. Pedig erről nemes egyszerűséggel nincs szó: mindössze arra szándékoztam rávilágítani, hogy jobban elnyerné tetszésemet viselkedése, ha tökéletesen tisztában lennék azzal, hogy meglehetősen meggyőző ereje mellett a tisztánlátás és ép elme adományával is rendelkezik.
- Higgye el ifjú barátom, most még csakugyan a bájosabb oldalamat látja. Nyilván nem tévedek ha azt mondom, nem szeretné látni a kevésbé megnyerő énemet - villantok fel irányában egy apró mosolyt, aztán néma csendben nyugtázom, hogy ennek ellenére felépült köztünk valamiféle összhang. Legalábbis elhallgat - néhány percre mindössze - bár jellemének ismeretségében ezt az apró gesztust is érzékelem. Igazából elgondolkodom rajta, hogy talán nem is anyánk mágiája, vagy Kol sértett önérzete kergette saját magát az őrületbe, hanem Kaleb mester szakadatlan szómenése - szinte beszédkényszerben szenved, olyan locsogva ereszt bő lére bármit, mint ahogy a falunk mögötti patak csobogott az ezer évvel ezelőtti Mystic Falls-ban. Természetesen nem tagadom, hogy az én idegrendszerem is érzékenyebb a megszokottnál - a történtek tükrében ez nem tartozik a csoda kategóriájába - de szeretném látni, vajon másoknál is azt a reakciót váltja-e ki a szómenés mint nálam: hogy konkrétan szeretném egy nyugágyban elhelyezni magam, és szinte hipnotizáltam bámulni bele a semmibe.
Járkálni kezd fel-alá a poros padlón, és nem, még ezt sem képes lassan tenni. Fogalmam sincs, mi ennek a fiúnak a mozgatórugója, de teljes egészében, lénye minden porcikája rászolgálna a "higanymozgású" eposzi jelzőre. Bár könnyen feltételezem azt is, hogy a puszta emlék zaklatja fel, amivel Kol megtorolta a múltkor akcióját, és "árulását" - hogy szövetkezett volna velem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, Kol miféle eszközökhöz nyúl mostanában céljai eléréséhez, vagy akaratának nyomatékosításához. Ha az ifjú Kaleb ennek ellenére még mindig kitart fivérem mellett egy erőteljesen érdekes - bár mivoltját inkább nem feszegetem - kapcsolat keretében, akkor a fiatal mágus nem csupán szószátyár és őrült, hanem Stockholm-szindrómában is szenvedhet.
- Ne aggódjon barátom, eszem ágában sincs ártani az öcsémnek, noha cselekedeteivel bőségesen rászolgált volna. De ahogy már jeleztem, mint Niklaus fivéremnek is megadtam a reményt, és az újrakezdés lehetőségét jó néhányszor a századok folyamán, úgy hiszek abban is, hogy Kol számára is van hely még a családunk kötelékein belül. Persze, nem jelenlegi állapotában és mentalitásával - igazítom meg mandzsettagombjaimat, és bosszús arccal lesöprök öltönyöm zakójáról egy apró pókhálót, ami valahonnan a mennyezet irányából landolt a kényes anyagon. - Egyébiránt ifjú Kaleb mester, a megszólításom Mr. Mikaelson, esetleg Elijah. Amennyiben még egyszer arra vetemednék, hogy Eli-nek szólítson, nem lesz szüksége Kol-ra, hogy megszabadítsa a nyelvétől. Készségesen megteszem én magam - nézek bele ellentmondást nem tűrően Kaleb szemébe, ahogy megáll előttem, és felveszi velem a szemkontaktust. Bízom benne, hogy látja, szavam nem csupán blöff: nem lenne ínyemre őt megcsonkítani, ugyanakkor habozás nélkül megtenném, ha úgy hozná a helyzet - nem tűröm a tiszteletlenség legkisebb jelét sem.
Nem tudom, van-e az őrületnek logikája, vagy csak egyszerűen ráhibáz, de nem kell hosszasan sorolnom és rávilágítanom a tényre, mi is indokolja jelenlétét.
- Örömmel látom, hogy néha a felszínes locsogás, és a megkockáztatható értelmi képességeinek ellenére mégis képes az éleslátásra, fiatal barátom - vonom fel szemöldökömet. - Igen, ahogy ön meglehetősen finoman megfogalmazta, Kol valamit babrált a fejemmel. Én inkább úgy mondanám, olyan ajándékot kaptam az öcsémtől, amit nem kértem - bár ő erről természetesen nem kérdezett. Ha van valaki, aki ismeri Kol mágiáját, és van ugyanakkor olyan erős, hogy ezt vissza is fordítsa, az nem más, mint ön. Természetesen mondhat nemet is a kérésemre... bár jókora botorságra vallana - zárom be az ajtót aztán, és a zárat eltörve, a sarokba dobom az immár használhatatlanná vált fémdarabot. Kétséget nem hagy maga után, hogy noha Kaleb mester sem fogja tétlenül tűrni, ha ártanék neki, de amennyiben segítségnyújtás nélkül távozna, azt néhány végtagja nélkül fogja megtenni.





© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 14, 2017 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

- Ha nem sértődik meg, tényleg kihagynám...
Legutóbb már volt szerencsém belátni Elijah tökéletesen kidolgozott maszkja alá egyetlen rövid pillanatra, és egy darabig elég volt abból a látványból. Mondjuk úgy életem végéig. Nem is értem, mit kedvelek benne, hiszen épp annyira puskaporos hordóként viselkedik, mint a többi Mikaelson. Csak míg Kol a szikra gondolatától is már robban, addig Elijah körül a bátrabbak még csillagszórózhatnak is - a tényen azonban nem változtat, hogy sosem lehet tudni, az ember mivel idézi elő a végzetes robbanást. Ennek ellenére kedveltem, hiszen eljöttem és próbáltam segíteni. Eleinte azt gondoltam, mindezt csak Kolért teszem, és talán úgy is volt. De ma már ez az egész róla szól, nem az öccséről. Én sem értem.
- Na ja, jelenleg még nem igazán családbarát - ingattam a fejem, hagyva, hogy mosolyom pár pillanat erejéig szélesebbre húzódjon az arcomon. Dolgoztunk az ügyön, hogy Kolt megszelídítsük, és hittem benne, hogy sikerrel fogunk járni.
- Ne már, most komolyan? - fordulok felé dorgáló szavai hallatán. - Túlestünk azon a kínos, hidas erődemonstráción, itt álldogálunk kettesben a semmi közepén, szinte már családtag vagyok, és komolyan Mr Mikaelsonozunk, mint a kőkorszakban? Maga emlegeti folyton, hogy ifjú barátom, meg fiatal barátom... Mégsem barátkozik valami könnyen, tudja? Elijah - teszem hozzá duzzogva, a fejemet csóválva, de nincs egyéb jó ürügyem ellent mondani neki, így hát megadó legyintéssel belemegyek a szabályokba. Felőlem aztán magázódhatunk tovább, bár minél jobban megismerjük egymást, annál bizarrabb formát ölt ez a számomra túlzó modorosság. Ha gyerekesebb hangulatomban lennék, csak azért is Eli-nak szólítanám, ötvenszer az orra alá dörgölve, míg - nagy valószínűséggel - tényleg ki nem tépi a nyelvem.
- Szép kis barátság... - dörmögöm nagyon halkan, az orrom alatt, miközben elfordulok tőle, hogy szemügyre vegyem a kandalló tetején sorakozó ólomkatonákat. Finoman megpöckölöm az egyiket, elmerengve egy pillanatra a múlton, mire az halk koppanással eldől. Nem állítom fel, tovább megyek.
Elgondolkodva hallgatom Elijah szavait. Nem lep meg, hogy a segítségkérésnek beállított ajánlata sokkal inkább a szabad akaratomat korlátozó parancs, ezt nem is veszem magamra. Rögtön azon kezdek el kattogni, hogyan hozhatnám helyre a zűrt, amit Kol okozott a fejében, illetve hogy azért mégis csak édes dolog tőle, hogy hozzám fordult. Még ha ki is forgatja a gyomromat a helyéről, ha nemet mondok.
- Áhá! - csettintek felé megvilágosodva, ahogy rájövök valamire. - Tudja, Elijah, nem azért, hogy puffogjak vagy ilyesmi... - folytatom, nagyon is puffogva. - De maga papol állandóan tiszteletről, meg tiszteletadásról, és közben megállás nélkül sérteget meg fenyeget. A magázódás még nem egyenlő a tiszteletadással, ahogy a tegeződés sem egyenlő a tiszteletlenséggel. És ami Kolt illeti... - váltok témát abban a minutumban, a kandalló felé húzódva, mert tartok tőle, hogy az okoskodásommal felbőszítem és a zárral fog lyukat ütni a mellkasomba.
- Van pár elméleti ötletem, a baj csak az... Igazából két baj is van. Az egyik, hogy nem vagyok benne biztos, hogyan működnek a gyakorlatban. A másik, hogy nem tudok úgy rendet tenni a fejében, hogy én bele ne másznék. Nekem ez nem probléma, valószínűleg láttam már kínosabb dolgokat is, mint ami az ön fejében játszódhat le... De nem szeretném, ha olyan dolgokat láttatna velem, amikért később... Tudja... Kicsinál. Hálából. - A kanapé felé intek, jelezve, foglaljon helyet. Kissé talán poros, de ezzel kell beérnünk. Fogalmam sincs, Kol miféle rémálmokkal gyötri a testvérét, de nem szeretném, ha akaratlanul olyan események szemtanújává válnék, ami utána nem kívánatossá teszi a létezésemet Elijah szemében.
A kanapéhoz oldalazok, feltéve, hogy jön ő is, és elmutogatom neki, hogy feküdjön el. Nem merem egyszerű, földi halandó szavaival utasítgatni.
- Lehet, hogy tíz percig fog tartani, lehet, hogy egész délután itt leszünk. Fel kell mérnem, Kol varázslata mennyire erős. Utána elkezdem kipucolni a fejéből, de... Azt nem garantálhatom, hogy ettől még nem lesznek rémálmai, vagy elfelejt mindent, amit látott. Én csak elvágom a mágiát, ami ezeket táplálja. - feltűröm a felsőm ujját egészen könyékig, és csinálok pár bemelegítő nyakkörzést. Nem csak Elijah lesz az egyetlen, akit megvisel majd ez az egész. - Szóval... Pontosan... Mi is az az ajándék, amit Koltól kapott?
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Aug. 15, 2017 2:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah


Látom, hogy Kaleb mester egy pillanat erejéig meghökken, majd hátrál egy lépést, és legalábbis úgy viselkedik, mintha az az atombomba lennék, amely a piros gomb megnyomásakor nem csupán felrobban, de elpusztít maga körül mindent. Holott - hacsak tényleg szükségessé nem teszi ő maga - eszem ágában sincs bántani, legalábbis egyelőre. A segítségét kértem, a bennem élő maradék erkölcsi törvények pedig azt mondják, hogy nem harapunk abba a kézbe, amely támaszt akar nyújtani. Bármi is éljen, vagy motoszkáljon a pszichém legmélyén, a becsület egyszerűen nem engedné, hogy elvegyem az életét. Hogy esetleg néhány ujjától megszabadítsam, csak amolyan mihez tartás végett - nos, az már egy másik kérdés.
Persze, az sincs kizárva, hogy néhány ujja helyett egy egész karja fogja bánni a nem túl szerencsés természetét - szavai hallatán képtelen vagyok megállni, hogy ne forgassam meg a szemeimet. Családunkból mindig is én voltam a türelem kőbe vésett szobra, ez az ifjú Kaleb jókora szerencséje. Ha Niklaus lenne Kol célkeresztjében, alighanem ő már teleszórta volna a fiatal mágus cafatjaival az egész erdőt. Bár idősebbik öcsém alighanem nem is szándékozna megszabadulni Kol átkától: a maga módján a végletekig kiélvezné a rémálmok nyújtotta frusztrációt ahhoz, hogy könyökig vérben fürössze meg mindkét kezét.
- A barátságokat, még a nem túl közelieket is, ki kell érdemelni, Mr. Westphall - nyomom meg erőteljesen az utolsó két szót - ez az első eset, hogy én magam is így szólítom őt. - A tény, hogy ön közel került az öcsémhez, még nem jelent automatikus belépőt azon személyek sorába, vagy épp listájára, akiket a családom tagjai közé számítok. És higgye el, ifjú barátom, talán éppen ez az ön szerencséje. Ez a család sokkal inkább jelent átkot, mint áldás azok számára, akik már voltak szerencsétlenek megismerni a Mikaelson nevet - gombolom ki zakómat, majd az egyik - kissé foszladozó huzatú - fotel karfájára terítem. - A fenyegetésektől pedig távol tartom magam. Mondjuk úgy, hogy a magatartásom, amit ön megfélemlítésként aposztrofál, inkább afféle erőteljes ráhatás - villantok fel egy kedves, udvarias mosolyt - kb. úgy, ahogy a ragadozó barracuda hal mosolyoghat rá az áldozatára, elfogyasztás előtt.
- Tehát, ha egészen jól értelmezem - lazítom meg nyakkendőmet, aztán kibújtatom a fejem a hurokból, és csakhamar ez a tárgy is a zakóm mellett landol - semmiféle biztosíték nincs arra, hogy ma mindketten elégedetten távozunk innen: én régi önmagam, ön pedig testi épségének birtokában - fordítom aztán immár teljes figyelmemet az ifjú mágus irányába. - Nem vagyok őrült, fiatal barátom - legalábbis annyira nem, hogy ne legyek vele tisztában, hosszú évszázadok tapasztalatát látva, hogyan is működik a mágia. Mindössze segítséget kértem öntől, és remélem, egyfajta megtiszteltetésnek veszi részemről, hogy éppen önre esett a választásom - mondjuk úgy, ez részemről eddigi érdemeinek méltó elismerése. Lehet, hogy ugyanúgy elítél engem, ahogy családom többi tagját is, de egy valamivel legyen tisztában, Mr. Westphall: ha van valami, amire büszke vagyok az az, hogy egész eddigi életem folyamán tartottam a másoknak adott szavam. Nem szándékozom másképp tenni most sem. Ha segítséget nyújt nekem - még ha ez csupán meddő kísérlet marad is, mindenféle eredmény nélkül - szavatolom a testi épségét, és nem ártok önnek. Ahogyan Kol öcsémnek sem. Nem tévedek, ha úgy hiszem, ő legalább olyan fontos az ön számára, mint saját élete. Én pedig, ha gyilkos vagyok is, ifjú barátom, sosem vagyok olyan vérszomjas, és kegyetlen, hogy azoknak ártsak, akik sajátságos értelmezésük keretein belül barátomnak tartják magukat. Akkor sem, ha ez a nézetük egyoldalú - teszem hozzá, aztán elhelyezkedem a por lepte kanapén. Nem épp a legsterilebb, és legkényelmesebb hely - valami azt súgja, méregdrága Armani öltönyöm ma este a kukában fogja végezni.
- Tehát bele szándékozik nézni a fejembe. Vagyis, hogy pontosan fogalmazzak, ez elkerülhetetlen - foglalom aztán össze a lényeget, de nem problémázok túl sokat ezen a tényen. A rémálmaimat, és az általam elkövetett szörnyűségek laterna magicáját látva alighanem az ijfú Kaleb mester önként fogja lehúzni a rolót ebben a morbid moziban. - A rémképekkel ne törődjön. Vágja el a mágiát, és higgye el, a maradékkal már magam is megbirkózom majd - veregetem meg karját némi biztatással, és kis felsőbbrendű leereszkedéssel. - A kérdését illetően pedig azt hiszem, ön is tudja a választ. Ha mégsem... nézzen bele a fejembe. Úgy hiszem, jobban visszaadja önnek a problémát, mint én azt szavakkal megtehetném - húzom aztán vissza a karomat, és összefonom két kezemet a mellkasomon. Innentől kezdve nyitott vagyok bármire - nézzük, mire megy az ifjú Kaleb mester egy ezeréves ősi minden emlékével, és pszichéjével.




© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 19, 2017 4:18 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

- Nos... Az enyémet is ki kell érdemelni! - vágom oda durcásan, majd inkább elfordítom a fejem. Tudom, hogy abszurd, hiszen én igenis szűk családom egyik távoli rokonaként tekintek máris Elijah-ra, de muszáj volt megpróbálnom vérig sérteni valamivel. Még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy nem igaz, remélem, meghagyja nekem azt a pillanatnyi elégtételt, hogy most aztán jól megmondtam neki. Legalább ennyi örömöm hadd legyen az életben!
Konok duzzogásom egészen addig tart, míg az érveivel lassan meg nem puhít. Mint egy felnőtt egy gyereket, olykor talán gúnyosan vagy cinikusan, de végig mérhetetlen türelemmel - na meg aztán elkezd vetkőzni, és keresem, esküszöm nagyon keresem az alkalmat, hogy közbeszóljak és megjegyezzem, hogy csak a fejére van szükségem, tehát semmi oka levetkőzni, de annyira zavarba hoz a fotel karfájára hulló ruhadarabok látványa, hogy inkább nem szólok semmit. Hányan mondhatják el magukról ezen a nyomorult világon, hogy két Mikaelson is vetkőzött nekik?
- Igen. - felelem egyből, tekintetem a kulcscsontjáról az arcára szegezve, és próbálom visszaidézni, miről beszélt. Megfélemlítés és Mikaelsonok, csak a szokásos, oké. - Ó. Ha az erős ráhatás kudarcot vallana, próbálja ki esetleg a jutalmazásos módszert rajtam. Ha valami jót mondok, dobjon ide egy kekszet. - Dörmögve felnevetek, habár úgy érzem, ezzel a viccel is öngólt rúgtam. Őt látva elfog az a nyugtalanító érzés, hogy rajtam túl sok a ruhadarab - rossz berögződés, Kol hibája -, úgyhogy tétován leveszem a... Nos, nincs rajtam semmi, amit levehetnénk, ezért miután átgyűrtem a ruházatomat, mindenem marad és inkább a kanapéhoz lépek, jó nagy ívben kikerülve őt, nehogy... elragadja a szenvedély, vagy mit tudom én. Koléknál sosem lehet tudni. Hála az égnek, legalább az inge rajta maradt!
Hosszú monológja közben még a számat is nyitva felejtem, és csak bámulok rá üres fejjel, mire végül képessé válok rá, hogy megszólaljak.
- Nincs túl sok barátja, ugye?
Egek, miért nem mondhatna csak annyit, hogy nem baj, ha elszúrom, mert nem fog bántani? A nevemet is elfelejtem a szavalatai végére, barokkos körmondatain pedig annyira kell koncentrálnom, hogy már a varázslat elkezdése előtt megfájdul a fejem. Ezer éve talán ez volt a módi, de nem véletlenül fejlődött ki a szleng. Nem mintha egy "ahoy bro, yolo" - féle Elijah kevésbé lenne sokkoló annál, mint aki előttem áll. Mégis, amikor megveregeti a karomat, felcsillan a szemem, és ha kutya lennék, most biztosan lihegve csaholnék örömömben. Egy apró morzsányi törődés az ő jégbe fagyott, szőrös szívéből - egy arasznyi ugrás a tegeződés felé!
- Bízza csak rám, Elijah! Kipucolom a fejét és jobb lesz, mint fénykorában - vigyorom szinte már sugárzó, biztosan kiakadna tőle a Geiger számláló. - Okézsoké, kezdjünk neki! - kiropogtatom az ujjaimat és összedörzsölöm a két tenyeremet. Most, hogy biztosított felőle, hogy a testi épségemen nem esik csorba akkor sem, ha nem járok sikerrel, már egészen nyugodt vagyok. Nekem nincs mit veszítenem. Egyedül Elijah állapota nyugtalanít.
A kanapé karfájára ülök, kényelmesen elhelyezkedem a fejénél.
- Próbáljon meg lazítani, jó? Meditáljon. Hagyja sodródni a gondolatait, de mindig maradjon a felszínen. Ne menjen túl mélyre, Elijah! Mindegy, milyen képek elevenednek meg az elméjében, tartsa észben, hogy egy kanapén fekszik, egy kunyhóban van, velem. Minden, amit lát, csak illúzió. Ha úgy érzi, túl mélyre kerülne, és amit lát, kezdene valósággá válni, kapaszkodjon a jelenbe. A hangomba. Vagy belém. Visszahozom bárhonnan. - teszem még hozzá, egyfajta heroikus ígéretként, bár tudom, hogy nem feltétlenül igaz. Mindent megteszek, hogy visszahozzam, de ha az elméje elszabadul és túlságosan mélyre kerül... Elveszhet. De hát ne stresszeljük feleslegesen, nem igaz?
Két-két ujjamat a halántékához érintem, halk, ősi szavakat mormolok el. Apró kis zsongást érezhet, enyhe ütésérzetet a tarkóján, azt a röpke, pillanatnyi fájdalmat, mint amikor váratlanul beveri a fejét valamibe. Aztán a gondolatai megvadult vízesésként zúdulnak le. Eltöröltem minden gátat a fejéből, teljesen megnyitottam az elméjét. Tíz ujjamat elhelyezem a homlokán, folyamatos, zümmögő mormogással hunyom le a szemem, és belevetem magam a zuhatagba. Hagyom, hogy Kol varázsereje, az én varázserőm vezessen, magához vonzzon. Hagyom, hogy Elijah fejében megelevenedjenek legrosszabb rémálmai, sőt, buzdítom, bátorítom a képeket, hadd érjék el legszörnyűbb valójukat, egyre többet és többet fedve fel Kol varázslatából. És a képek csak pörögnek, villódzanak, lüktetnek a fejében, és ott kísértenek már az enyémben is. Megszűnök a saját tudatomban létezni, az övében vagyok már, ő vagyok már...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 20, 2017 6:17 am
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah


Tessék, itt a bizonyíték, hogy az első megérzések és tapasztalatok sosem hazudnak. Egy óvodás áll velem szemben. Egy duzzogó, mágiájának teljében lévő óvodás, ha egész pontos szeretnék lenni. Fogalmam sincs, miféle életet élhetett ez az ifjú korábban, de szavaiból ugyanannak a viselkedésnek halvány utánzatát érzem, mint amit Kol öcsém hivatkozásában is minden alkalommal: a mellőzöttség megbántottságát, és az ebből fakadó bizonyítási vágyat. A különbség csupán a tettekben nyilvánul meg: míg Kol az egész világot kiáltotta ki ellenségnek, és pusztítássá fajzott minden ereje, amit birtokolhatott, addig ez a fiú - még ha halványan is - de megtalálta az egyensúlyt. Most a lelkem mélyén talán azt is megértem, miféle kötelék köti őt legkisebb öcsémhez: minden számkivetett megtalálja azt, akivel megoszthatja a kitaszítottság fájdalmas magányát. Persze, most felvilágosíthatnám minderről, ha ő maga nem lenne tudatában saját viselkedése mozgatórugójának, de nem teszem. Ráhagyom, hagy higgye, hogy megnyerte a szópárbajt - holott szó sincs erről. Nemes egyszerűséggel nincs kedvem olyasféle dolgokba belemenni, amit talán vagy fel sem fogna, vagy a durcáskodás felsőbb fokára lökné. És nem mellesleg, nem azért vagyok itt, hogy egy bogaras warlock lelkét ápolgassam. Ezt a nemes, emberbarátinak csak halványan nevezhető, és idegrendszert próbára tévő gesztust inkább meghagyom Kol öcsémnek.
Azt is csak joviális mosollyal veszem tudomásul, ahogy kifejti véleményét a jutalmazás és büntetés kettős módszeréről. Kedvem támad kipróbálni, vajon mit tenne, ha kinyitnám az ajtót, és kidobnék rajta egy darab fát - alighanem visszahozná önként, és dalolva. Persze az sincs kizárva, hogy mindezt azért tenné, hogy utána a szívembe döfje, elégtétel gyanánt. Bármit kinézek ebből a fiúból - és nem azért, mert bolondnak tartom (legalábbis a kelleténél nem őrültebbnek), csupán azért, mert a viselkedése még számomra, ezer év tapasztalata után is kiismerhetetlen. Tény, hogy kérdésével ráhibáz barátaim számának meglepően alacsony számára, de ugyanakkor biztosra veszem, hogy az ő viselkedése sem a túlzott szociális fejlettség mérföldköve.
Ahogy ledobom magamról a zakómat és nyakkendőmet, akaratlanul is észreveszem, hogy elfordítja a szemét, és fürkészni kezdi a mennyezetet meg a porlepte ablakot - holott engem semmi más nem vezérel eme tettemben, csak a kényelem iránti vágy.
- Ne aggódjon Mr. Westphall, ennél nem megyek tovább. Ahhoz túlságosan is kényes vagyok a renomémra - váratlan ugyan, de önmagam számára is tagadhatatlanul mulatok látható zavarán. A legkevésbé sem érdekel magánélete, de ha még sosem látott volna hiányosabb öltözetű embert, legyen akár férfi, vagy nő, idegrendszer határait feszegető viselkedését tekintve ezen a legkevésbé sem lepődnék meg, ahogy nem kezdem el hosszasan taglalni azt a tényt sem, hogy noha az ellazultság és én nem vagyunk túl közeli rokonok, talán könnyebben vetemedem efféle gyarló hiábavalóságokra némileg lazább viseletben, mint nyakig felöltözve.
Ahogy a kanapéhoz lépek, tágra nyílt szemekkel bámul, tátott száját rám emelve, akár a kutya a magasra akasztott szalonnára. Tisztában vagyok vele, hogy a stílusom - hogy úgy mondjam - nem mindenki számára emészthető, de abban a korban nőttem fel, és éltem át aztán hosszú századokat, mikor még adtak a stílusérzékre. Az intelligencia nem csupán a rendezett külsőben mutatkozhat meg fellebbezhetetlenül - néha a szavaink és cselekedeteink adják eme erénynek a magját.
- Ha kérhetem, akkor csak mértékkel takarítson, ifjú barátom - jegyzem meg kimérten. - Önteltség nélkül mondhatom, hogy családunk és a város számára is túl fontos vagyok ahhoz, hogy katatóniába süllyedt tetszhalottként töltsem el életem hátralévő éveit, és halhatatlanságom tudatában az valószínűleg még századokra fog rúgni - dobom le aztán cipőimet is - nem mintha nem borítana már mindent centi vastag por, de a neveltetés kényes kérdését nem vagyok hajlandó még ilyen körülmények közepette sem felülírni.
Ahogy elhelyezkedem a kanapén - viszonylagos kényelemben - leül a fejemhez, aztán ujjait a homlokomhoz érinti. Igyekszem észben tartani utasításait, de nem megy könnyedén - egy apró ütést érzek a halántékomon, mintha belefejelnék egy vasgolyóba - aztán testem akaratlanul is megrándul, ahogy elmémben, mintha csak egy laterna magica vetítést látnék, peregni kezdenek múltam vérrel és tetemekkel kikövezett képei - csak éppen visszafelé. Számomra amit látok, csupán a porlepte emlékek darabjai, a vámpírlét természetes velejárói voltak mindig is, de lelkem számára legalább annyi borzalommal tölt el tetteim tagadhatatlan bizonyítéka, ahogy alighanem Kaleb mestert is. Hangja, amellyel a varázsigéket sorolja, egyszer-kétszer megcsuklik felettem, ahogy minél mélyebb betekintést harcol ki pszichém legmélyére - egészen addig, míg az utolsó képsornál fel nem villan előttem, hogy aztán már ne is lássak mást - mint a bennem dúló szörnyet magába záró vörös ajtót.





© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 25, 2017 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

- Hát, igen, a renomé kényes dolog - bólintok egyetértőn, de közben az jár a fejemben: mi a halál az a renomé? Nem így hivatkozik a saját öltájékára, ugye? Mert akkor muszáj vele tisztáznom, hogy azt semmiféleképpen nem kívánom látni, épp csak az ing alá kalandoztam be gondolatban, és azt is csak azért, mert attól féltem, le fogja dobni magáról.
- Csak maradjon a felszínen, Elijah! - válaszolom végül sokkal lágyabb és kedvesebb hangon, mint eredetileg terveztem. Nem mintha bármi jelét mutatná annak, hogy tart tőlem vagy a varázslattól; tudom, hogy egy ezer éve pályán lévő ősinek semmi szüksége egy újonc nyugtatgatására. Mégis jól esik, hogy egy pillanatra mintha rám támaszkodna, a kezembe adná önérzete súlyos, törékeny porcát, hogy gyengéden megcirógassam azt. Ne féljen, nem esik bántódása, mondhattam volna ezt is, de tudom, hogy nem fél, és nem garantálhatom, hogy így lesz. Mégis igyekszem őt megnyugtatni, mert én sem szeretném, ha baja esne. Mindig a legrosszabb jellemeket kedvelem meg.
Oh, istenem, végre csendben van! Mielőtt fejest ugranék az elméje sötét bugyraiba, egyetlen pillanatra kiélvezem, hogy csendben, ellenkezés nélkül fekszik a kanapén, és nem gúnyolódik, nem oktat ki, vagy nem tart olyan fél órás monológokat, melyek közben az értelmező kéziszótár kétségbeesett lapozgatása sem ment meg attól, hogy a végén hülyének érezzem magam.
Nem mondhatnám, hogy sosem láttam véresebb dolgokat az Elijah fejében lejátszódó képeknél, hiszen egy katonaorvos, aki a második világégés alatt több fronton is szolgálatot teljesített, hozzászokott már a vérhez és a csúnya jelenetekhez. Csakhogy akkoriban még nem öltem meg a legjobb barátomat, és nem alakult ki fóbiám a vérrel szemben. Hetven év alatt sem sikerült megszabadulnom a nyomasztó képektől, a kezemhez tapadt vér látványától, vagy az émelygéstől, mely reflexből rám tör, ha meglátom. Így aztán igazi kihívás az emlékképek közt turkálni. Az arcok jönnek és mennek, névtelen áldozatok, szövetségesek, családtagok. Boldog pillanatok, intim pillanatok, szükséges áldozatok vagy felesleges vérontás. Niklaus, Finn, Hayley, Rebekah, Celeste, nevek és benyomások lepik el az elmémet, és úgy érzem, az irántuk táplált szeretet, harag vagy épp kötődés a sajátom. Pedig néző vagyok csupán egy általa játszott és rendezett filmben.
Mély levegőkkel igyekszem szabályozni a rosszullétemet, míg végre rá nem bukkanok a mágiának táptalajt adó, vörös ajtóra. Mégis mi a fenét babrált Kol ezzel?
- Jól van, Elijah, most bemegyünk oda... Maradjon a felszínen, oké? Ez az egész már a múlt. Emlékek és rémálmok, semmi több. - Habár olykor ennyi épp elég, hogy megkeserítsék az életünket. Nekilátok eltüntetni a varázslatot, bár Kol erején kívül mást is érzek. Ezt az ajtót egyszer mágiával bezárták, a mostani varázslat csupán meggyengítette a zárat, felszínre hozva mindent. Tanácstalan vagyok azt illetően, mit kezdjek vele. Zárjam be eredeti állapotába? Vagy hagyjam nyitva és pucoljak ki minden mást belőle? Végül úgy döntök, hogy ha ezer évet leélt úgy, hogy minden rendben, akkor visszaállítok mindent az akkori állapotába. Elzárom az ajtó mögül szivárgó képek forrását, hogy azok ne törjenek elő minden pillanatban, akár ébren van, akár alszik. Ez azonban hosszú és macerás folyamat, és közben kénytelen vagyok megbolygatni azt az ajtót.
Vér, vér, mindenhol vér... Magam sem tudom, hogy órák vagy percek telnek el, csupán azt érzem, egyre kimerültebb vagyok, és a kezem is egyre jobban remeg. Egyre nehezebben birkózom meg a képekkel, a gyilkos mozdulatok beférkőznek az elmémbe, keverednek saját emlékeimmel, és a határ kettőnk elméje közt egyre inkább elmosódik. Annyira leköt a varázslat, hogy nem ügyelek a kettőnk közti csatorna egyoldalúságára, és ahogy a markomban érzem Elijah áldozatainak torkát, úgy érezheti ő is a mozdulatomat, mellyel a kés James gyomrába mar.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 27, 2017 2:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah



Ha nem ennyire kényes helyzetben lennénk, egy félhomályos kunyhó mélyére összezárva, és ha nem épp a renomémat emlegettem volna az előző pillanatokban, amikre - mint már említettem - meglehetősen kényes vagyok, akkor most alighanem hangosan elnevetném magam. Azt hiszem, kezdem érteni, Kol mit kedvel ebben a fickóban annyira, hogy a múltkori fiaskó ellenére is meghagyta az életét. Ez a fiú egy igazi bohóc - viszont sajátságos, szórakoztató, és magával ragadó formában. Talán ezért is adom át neki némileg a gyeplőt: elismerés gyanánt, és hogy éreztessem vele, bízom benne annyira, hogy fenntartások nélkül beengedjem a tudatom mélyére, olyan emlékek nyomába eredve, ahol az én rémálmaim ugyan eltünnek majd, de helyette átköltöznek az ő fejébe. Voltak ugyan fenntartásaim a kezdet kezdetén, már ennek a kissé morbid gondolatnak megfogalmazódása idején is, hogy egy olyan boszorkány kezére bízzam sorsomat, akit nem tartok teljesen beszámíthatónak, csupán egyetlen egyszer láttam miféle, eddig soha nem látott erő birtokában van. Mindenesetre a magabiztossága nyugtató - számomra, és nyilván a saját számára egyaránt.  
Nem látom magamat, és csak félig-meddig érzékelem az engem körülvevő világot. Egyik kezem lecsúszik mellkasomról, halkan koppan a padló poros fáján. Csak halványan fogom fel, hogy ujjaim a szálkás felületet érintik, lélegzetem szaggatott, néha zihálok, néha elcsendesedek - attól függően, vajon melyik és milyen emlék kap lehetőséget az újrajátszásra az agyamban. Hogy okoznak-e félelmet, vagy lelkifurdalást a képek? Épphogy alig érzékelhetően. Áldozataim javarésze az étlapomra véste fel nevét, más részük pedig a nagyobb jó érdekében vált meg általam az élettől. Ugyan mely ember sajnálná a levágásra ítélt csirkét, vagy fulladna bele a lelkifurdalás mocsárba azért, mert megvédte szeretteit a halál és enyészet borzalmától? Nem a gyilkosságok látványa, vagy emléke zaklat fel - csupán a tény, az igazi ráébredés, amire már Hayley is rávilágított: hogy a finom modor, és elegáns öltönyök ellenére sem vagyok más, mint egy ragadozó.
Az élet... az igazi, nagybetűs élet játszódik le a fejemben. Szerettek, szerelmek, halálok, boldogság, vagy éppen annak csupán halovány árnyéka. Tudom, hogy ahogyan én látom a pillanatokat peregni magam előtt, úgy Kaleb is részese ennek a szürreális filmvetítésnek. Csak akkor rándul meg önkéntelenül is testem, mikor elmém mélyén feltűnik a vörös ajtó, amelyet áldozataim vére festett meg. Félig önkívületi állapotban is elkapom Kaleb egyik kezét - magam sem tudom, miért. Képtelen vagyok eldönteni, állj-t parancsolok-e neki, vagy épp támaszt, és kapaszkodót várok ahhoz az elkerülhetetlen lépéshez, aminek megtételére rá vagyok kényszerítve.
A következő pillanatban pedig egy éles, szinte térdre kényszerítő fájdalom nyilall testembe, kiindulva gyomromból, végigkúszva egész mellkasomon. Ismerem az érzést - Niklaus tőre túlságosan sokszor hatolt már húsomba ahhoz, hogy egy életre megjegyezzem a fájdalmát. Ez a mostani hatás is hasonló - csak éppen nem az én emlékem. Miközben énem egyik része a vörös ajtó előtt áll, és harcol a belépés ellen, énem másik része még ebben a félig ájult állapotában is tisztában van vele, hogy ezúttal nem a saját emlékem tört át a múlt homályán.
- Ne... - suttogom rekedten, de magam sem tudom, éppen mi ellen küzdök éppen. Talán mert nem akarom az ő emlékeit is a sajátom mellé zárni - de sokkal valószínűbb, hogy nem akarom, hogy betekintést nyerjen a vörös ajtó mögé - olyan rémálmok sokaságába, amik elvehetik bárki józanságát és tiszta eszét.






© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 28, 2017 7:16 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Remélem, nem töri el a csuklómat; ez a gondolat suhan át a fejemen, ahogy Elijah elkapja a karomat, utána pedig apró, feszes mosollyal díjazom a gesztust. Más esetben biztos meghatódnék, most azonban praktikussági okokból jól jön ezt a testi kontaktus. Talán pont ennek köszönhető, hogy olyan gyorsan sikerül túljutni a zavaró, felesleges emlékek folyamán, és meglepően hamar kirajzolódik előttünk a férfi elméjének valódi démona, egy vörös ajtó. Mármint... Nem, tényleg egy vörös ajtó. Elijah elméjében sétálgatni letisztult, hófehér folyosóra hasonlít, egyszínűre mázolt ajtók sokaságával, és ha az ember véletlenszerűen belök egyet, bizarrabbnál bizarrabb képek tárulnak elé. Sokkal szívesebben néztem a templomban rendezett mészárlását, mint amikor véletlenül rájuk nyitottam Hayleyvel. Ez az ajtó azonban más, már csak a színéből adódóan is, és már csak attól kiráz a hideg, hogy ott álldogálunk előtte.
Mi ez? - kíváncsiskodom, többféle szögből is szemügyre véve az ajtót, de akárhonnét is nézem, ez csak egy ajtó. Sötét és bíborvörös képek kúsznak elő alóla. Mint egy rosszul befoltozott lyuk, amely mögül vér szivárog. Komolyan egy ajtón parázunk ennyit?, méltatlankodva csóválom a fejem, és mivel Elijah nem mozdul, de hogy is tehetné, mikor én irányítom az elméjét, hát odalépek és feltépem az ajtót. Az emlékek elszabadulnak, olyan váratlan hévvel zúdulnak kettőnkre, hogy a kanapén Elijah fölé görnyedő testem előre csuklik, épp csak visszanyerem a kontrollt az izmaim felett, a szememet azonban képtelen vagyok kinyitni.
Fiatal, gyönyörű lány rohan előlem, vére eláztatja a ruháját, ahogy a nyakára marok. Nem, nekem nincs szemfogam. De igen, magamat látom, kezem vértől mocskos, az éhség marja a gyomromat. Tőrt döfök belé. Nem, ez nem ő, ez már James, ez az én emlékem - úgy pöckölöm félre, mint cigarettacsikket szokás. Véres kezemmel jeleket rajzolok a levegőbe, mintha hálót szőnék, úgy dolgozom Kol varázslata ellen. A dolgot persze nehezíti az a rengeteg rémkép, ami fogad. Vérbe fagyott holttestek, sikolyok, ártatlanok...
Hallom a halk suttogását, és bár az elmém mással van elfoglalva éppen, testem automatikusan reagál rá.
- Csak még egy kicsit, Elijah! Mindjárt kész vagyok - motyogom, ujjaimat más alakzatba rendezve a halántékán, míg a vörös ajtó mögötti sötétségben rekedt énem mohó, merlini mutatványokkal rajzolgat a levegőbe. Puskaropogást hallok, tompa kiáltásokat. Egy erdő, holttestekkel övezett tábortűz. A háttérben felfegyverzett katonák surrannak fáról fára, árnyékról árnyékra, lábuk nyomán aknák robbannak fel. Megannyi háborúval töltött, keserves év, megcsonkított áldozatok, örökös halálfélelem. Jaj, ne már, összefolynak az emlékeink! Jobb lesz, ha lelépünk innét, Elijah. Elijah? - hiába forgolódom azonban, nem látom sehol. A vörös ajtó eltűnt, helyette az árvaház épülete magasodik elém a holdfényben, és a rám törő emlékektől még így is összeszorul a gyomrom. Ez nevetséges! Leléptem! egyetlen intésemre eltűnik a kép, éles vágással jutok újra az ajtó elé. Megkönnyebbült sóhajjal nyomom le a kilincset, hogy kihátrálhassak a borzasztó emlékekből, magammal cipelve a saját életem démonjait, csakhogy az zárva van. Hiába rángatom, a kilincs nem mozdul.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 30, 2017 2:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah



Az elmém egy steril, vakítóan fehér fénnyel megtöltött múzeum, aminek a folyosóin most nem egymagam járok: társam akad ebben a morbid szeánszban, méghozzá Kaleb személyében. Nem tudom, miféle mágia hozta létre ezt a különös világot, ahol egyszerre vagyok kívül és önmagamban mélyen, ahogy azt sem tudom, hogyan volt képes csatlakozni hozzám pszichém szerteágazó labirintusában - de nem vagyok egyedül, és ha van valami, amitől tartok az semmi más, mint hogy mit fog mondani, ha benyit a folyosókat övező ajtók valamelyikén - amelyek régi, eddig mások által nem látott emlékeimet rejtik.
Ebben viszont nem csatlakozom hozzá, csak hagyom, hogy némely ajtót kitárja, hogy keressünk egy tűt ezer év szénakazlában, amely a jelenlegi helyzetem megoldásának kulcsát adja majd kezébe. Noha nincs igazán ínyemre, hogy belsőséges titkokat osszak meg vele, kénytelen vagyok beismerni ennek szükségességét - csupán reménykedem a diszkréciójában, ha visszatérünk a koszos kunyhó valóságába és jelenébe.
Csak egy biccentéssel reagálom le hát bocsánatkérő tekintetét, mikor be-benyit egy-egy ajtón, és rálátása nyílik olyan tettek sokaságára, amelyek láttán egy egyszerű halandó már alighanem a szívinfarktus szélén bokázna. Néha magam is vetek egy pillantást az aktuálisan szemünk elé táruló emlékre, bár meglehetősen szürreális külső szemlélőként látni önmagamat, ahogy éppen boszorkányszíveket rángatok ki mellkasokból egy régi templom boltívei alatt - teszem ezt mindezt olyan játszi könnyedséggel, mintha csak papírdarabokat szakítanék ketté, és mindehhez Niklaus sokat sejtető mosolya adja a festői hátteret. Kaleb mester is meglehetősen fehérre sápadva csukja vissza az ajtót, hogy aztán a következőből viszont paradicsomszínben pompázzó fejjel húzódjon vissza - a kiszűrődő hangokból ítélve meglehetősen intim helyzetnek volt szemtanúja Hayley és köztem.
Telik az idő, hogy mennyi, nem tudnám megmondani - talán még a percek is más kronológia mentén futnak ebben a fura világban. Az emlékek felelevenednek, egyik a másik után - szerelmek, félelmek, halálok, intrikák és taktikák - de kimondatlanul is érezzük mindketten, hogy még mindig nem találtunk rá arra a bizonyos pontra, ahonnan vissza lehet fordítani az engem lassan felemésztő őrület erejét. Egészen addig, míg a folyosó egy részén a fény halványulni nem kezd, majd lassan sárgásfehérré válik: megdöbbentő a kontraszt az eddigi steril és erőteljes fényhatás után. Majd az oka is nyilvánvalóvá válik amikor megpillantjuk azt az ajtót, ami úgy lóg ki a sorból, mint a pokol vörös farkú ördöge a mennyországból. Még zárva áll előttünk az emlékbe - gyanítom, elmém legmélyébe - vezető út, mikor már hangok szűrődnek ki mögüle, és nem tudom, hogy társam-e vajon ebben is, de ami engem illet, én érzem a vér semmi mással össze nem hasonlítható fémes, és édes illatát.
Szinte egyszerre veszünk nagy, mély levegőt, mint a mélytengeri búvárok a merülés előtt, majd Kaleb határozottan teszi a kilincsre a kezét, és löki be az ajtót - hogy azonnal ránk támadjanak a legborzasztóbb szörnyűségek, amelyeket ember valaha kiötölhetett, és elkövetni volt képes. Az inkvizíció és a világ sorozatgyilkosainak összes mészárlása és kínja sem érhet fel a látvánnyal - néhány pillanatig úgy tűnik, Kaleb menekülőre fogná, de vállára teszem kezem, és megszorítom - jelezve, hogy mellette állok. Közben hallom a hangját valahonnan kívülről, és tudom, már úrrá lett pillanatnyi ijedelmén - talán mert rájött, hogy ő az egyetlen, aki kivihet bennünket nem csupán ebből az emlékből, hanem ebből a világból - és ő az egyetlen, aki képes elűzni a lelkemre rakódó mocskot és őrületet.
Aztán... aztán az emlékek változnak. Látom a saját múltam véres darabkáit, de más emlékek úsznak rá, ködössé teszik egymást, mint ahogy két fénykép kerül egymásra:  hullámos, homályos, néhol semmivé
foszlik, mégis, a lényeg ott van mögötte, és rájövök, hogy ezek az emlékek már nem az enyémek. A múltam nem csak nekem rémekkel és borzalmakkal teljes: a különbség mindössze az, hogy nekem a legkevésbé sem volt kedvem osztozni Kaleb mesterrel az ő deliktumának látványán. De ebből a fertőből újra kiemelkedik egy-egy áldozat, kinek én okoztam halálát, és vettem el közönyösen, vagy dühvel telve az életét - és csak akkor hőkölök hátra, mikor meglibben egy sötétbarna hajkorona, majd a holtak visszatükrének feje fölé emelkedik Tatia arca - legelső monstruma ezer év vérben áztatott történelmének.
Önkéntelenül is hátrálni kezdek, míg csak hátam újra elmém folyosójának falához ér - majd a vörös ajtó döngve csapódik be előttem, magába zárva Kalebet fogolyként. A zajok elhalnak, semmisség válnak, de lehet, hogy csupán vadul dobogó szívem lármája nyomja el őket - csak a kilincset látom, ami mozog, forogni próbál, hogy szabaduljon, ami csapdába lett ejtve. Lépnem kellene, csak egy lépést megtennem, hogy segítsek, tudom, hogy elmém foglya vagyok, és csupán elmém ereje által nyithatom fel a vörös ajtó zárját - de először ezer év elteltével rettegek. Félek, hogy ha feltépem a bejáratot, nem csupán Kaleb mester jut majd ki újra a világra, hanem áldozataim lelkei és szellemei is, hogy bosszút álljanak - és hogy végképp elvegyék tőlem a napfényt, a kék eget, és a józan ész utolsó szikráit.
Erőt véve önmagamon óvatosan az ajtó felé közelítek, mígnem az idő ette, érdes deszkákra simul a tenyerem - és azonnal be is borítja vörös folyamával az ajtót színező vér.
- Mr. Westphall! - próbálkozom hangommal terelni és irányítani őt - vezetni a menekülés útvonalán. Ha nem fog, ha nem tud onnan kijutni... ha csapdába esett elmém legmélyebb zugában, mindketten itt ragadunk - talán örök időkre.




© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 03, 2017 4:28 am
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Amint ráeszmélek, hogy egyedül maradtam, egyetlen pillanatra eluralkodik rajtam a pánik, és ez bőven elég ahhoz, hogy ezer év minden szörnyűsége beszippantson. Rémálomnak sem nevezhető az a tortúra, az az ébren álmodott borzalom, amit át kell élnem. Bár nem ismerem az arcokat és a neveket, a mészárlások látványa a retinámba ég, és felelősnek érzem magam mindegyikért. Már nem tudok elvonatkoztatni Elijah-tól. Napoknak tűnik az a néhány perc, míg egyik emlékből a másikig sodródom, taszigálnak és lökdösnek, futok, de hiába, a sikolyok, a halálhörgés és a patakokban ömlő vér még így is utolér. Egészen kicsire összegömbölyödöm, összehúzom magam, s már épp kezdeném elveszíteni a józan eszemet, amikor egy ismerősen friss és éber hang kiránt ebből az őrületből. Ezt a modoroskodó felsőbbrendűséget még a Pokolban is felismerném... Hát persze, hisz ez az ő elméje. Kettőnk ügyetlen bábjátékából csakis ő kerülhet ki győztesen.
- Elijah!
Bár semmi többet nem mondott a nevemen kívül, mégis igazat kell adnom neki. Varázsló vagyok, az isten verje meg! És itt az ideje felébredni. A varázslatom erősebb az elméjénél, vagy ha nem is, attól még ezt mantrázom egészen addig, míg hinni nem kezdek benne. A hangja az utolsó cérnaszál, mely a valóság vékony fátylán túl tart. S ahogy Kol varázslatából az utolsó szálat is elvarrom, a vörös ajtó végre kicsapódik helyéről, hogy vérben fürödve magával hozza, s ráeressze legszörnyűbb rémeit a kint várakozó Elijahra. Ott jövök én is, botladozva és talpig véresen, és az első dolgom, hogy belekapaszkodjak. Zihálva markolom fel a mellkasán az inget, ráncokat gyűrve a hibátlan anyagba, és csak kapkodom a levegőt, mintha percek óta nem jutottam volna hozzá. Aztán felemelem a fejem, hogy ránézzek. Szemem kifordult, hófehér az egész, ijesztő képmása egykori énemnek. Felszaggatott torkomon az ő lenyomata díszeleg, és mindent körülleng a halál émelyítő, kesernyés illata. Ébredj! A tenyerem élével a mellkasa közepére csapok, a szegycsont fölé, és a rémképek körülöttünk összemosódnak, képlékeny masszává olvadnak.
- Gyerünk, nem mondom még egyszer! - Hangom betölti a kunyhót. Túlságosan kimerültem ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, miféle hangnemet engedek meg magamnak vele szemben. Ha kell, a sárga földig oltom, hátha a provokáció könnyebben a felszínre rántja, mint holmi kedves édesgetés. - Ébredj, Eli!
Tenyerem élével gyengéden, de határozottan az előzetesen szabaddá tett mellkasára csapok, és a mágia késként hatol belé. Csak remélhetem, hogy elég mélyre jut ahhoz, hogy elérjem őt, úgy, ahogyan ő is elért engem odabent. A deszkák törik a térdem, ahogy a kanapé mellett térdelek, Elijah oldalán, és jobban széthajtom az imént kapkodva kigombolt ing szárnyait, hogy fülem a mellkasára tapaszthassam, fejemet a szívére hajtva. Istenem, csak add, hogy dobogjon! Add, hogy felébredjen! Nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer visszamenni oda, érte...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 03, 2017 3:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah



Mintha vak lennék, vagy különös köd úszna a tekintetem elé: nem látok semmi mást, csak a vörös ajtó korhadt deszkáját, aminek nekitámasztom homlokomat. A hangok azonban nem hagynak nyugodni, és talán jobban megidézik a mögötte dúló szörnyek évadját, mint a látvány. A bejárat fáját karistoló körmök, a hörgések, a halálsikolyok, a rettenetnek és borzalomnak megannyi moraja összemosódik, egybe áll, lidérces kakofóniává olvad, és ezek közepette, mint egy idegent ebben a világban, hallom Kaleb kétségbeesett hangját - mintha egy óriások földjére tévedt Gulliver lenne, akit bármely pillanatban széttaposhat a monstrum: önnön elmém borzalmainak visszképei. Áldozataim elzárt lelkei évszázadokon át keringtek a sötétben, mint átokba zárt szellemek, akik ha most kiszabadulnak, a maguk módján állnának bosszút gyilkosukon - rajtam. Talán ez alkalommal fordulna a kocka, és nekem kellene megéreznem a halál lehelletének keserűségét, a nyakamat fojtó ujjakat, a nyakamnak feszülő fogakat, a mellkasomban kaparászó körmöt, ami a szívemet keresi, hogy aztán kitépve véres diadallal mutassa fel. Szaporán kapkodom a levegőt, szinte érzékelem a félelem ízét: mintha rohadt gyümölcsöt kóstolnék éppen. Kezem az ajtó gombja felett tétovázik, és remeg, a pánik rekedt sípolással tör utat magának a torkomban. Az agyam parancsot ad a testnek, de a szervezet nem engedelmeskedik a felsőbb utasításnak - lázadó katona módjára szegül ellen, gyáván és becstelenül - elhátrálok hát az ajtótól, míg hátamat a szemközti falnak nem vetem, és összevissza doboló szívvel hallgatom, hogyan válik a rettenet szimfóniája az ajtón túl egyre és egyre halkabbá - és megértem az okát. Az elmém legmélyén csapdába esett Kaleb harcol a démonjaimmal - és ez adja meg a végső lökést nekem is ahhoz, hogy képes legyek mozdulni. Két határozott lépést teszek, és borsódzó háttal ugyan, de egy rántással feltépem az ajtót: bármi is lakozzon a vörös ajtó mögött, én zártam oda, és én tettem rémálommá - hát itt az ideje, hogy megmutassam, nem vagyok más most sem, mint a valóság világában: olyan felemelt fejjel fogok szembenézni tetteim ezercsápú fantomjával, ahogy elkövettem a borzalmak most kísértő sokaságát.
Egy mozdulat, s az ajtó feltárul: hátratántorodom, mert ami onnan kiáramlik, iszonyúbb bármi másnál, de különös: most már csupán erejüket vesztett képek, rémlátomások ugyan, de nem képesek ártani senkinek. Gyengék, törődöttek, mint egy verejtékes, ámde fakuló rémálom az ébredés után percekkel - de nem is látok belőlük sokat, mert ebben a pillanatban valaki úgy zuhan nekem, mint egy hatalmas, nehéz kő, és mikor kissé képes vagyok magam elé is fókuszálni Kaleb megrettent, ziháló, halálra sápadt fizimiskájával szembesülök. Megragadja rajtam a ruhát, mintha én lennék a kapaszkodó a józan eszébe, vagy egyszerűen csak a segítség ahhoz, hogy talpon maradjon - a vörös ajtó pedig döngve bezáródik mögötte, újra sötétjébe rejtve az ezúttal erejüket vesztett, és megszelidített fenevadjait pszichémnek.
A következő pillanatban pedig éles fájdalom hasít a mellkasom közepébe, ahol Kaleb ujjai szinte görcsbe fonódottan markolják drága ingem anyagát: letekintek, de a fájdalom nem innen érkezik - sokkal inkább a külső világból, a realitás földjéről. És a folyosó, az elmém által felépített múzeum hirtelen változni kezd: mintha szőnyegen állnánk a gondolataim között, s valami titokzatos erő egyszer csak húzni kezdené a szőnyeget, húzni, húzni: a vakító fehér fények közt megbúvó vörös ajtó távolodik, egyre kisebb lesz, aztán egyszer csak eltűnik egészen, mintha sohase lett volna. A körvonalak homályosak, illékonyak, újabb és újabb hangok jutnak el a fülemig, ami mintha Kaleb hangja volna - Kalebé, aki érthetetlen módon eltűnt már mellőlem, mintha füstté vált volna - csak a mellkasom közepébe nyilalló fájdalom lesz egyre és egyre élesebb és sűrűbb, és a hang, a testetlen, arc nélküli hang kiált rám parancsolóan, amitől feltámad benne megy jól ismert érzés: a sértett méltóság érzelme.
Kiszakítom hát magam ebből a méhből, a vékony falú álomból, egy riadt, rekedt kiáltással ülök fel az ágyon - de ez már a valóság. A dolgok kézzel foghatóak, láthatóak, érzékelhetőek - a levegő ami betódul a tüdőmön a realitás levegője. Nem lassan, hanem hirtelen eszmélek rá mindenre - a fejem mélyén látott világra, és a visszatérés igazságára - csak ezután látom Kaleb borzas fejét, ahogy a kanapé előtt térdel, míg én szétnyitott ingben, a kelleténél rendetlenebb viseletben helyezkedem el a kanapén - de a fájdalmam amit éreztem már megszűnt, csak az emléke sajog még vissza, mint kisgyermekben a sírás utáni fel-felcsuklás keserű visszhatása.
Két talpam a földre teszem, szinte mámorban fürdök ahogy hallom, hogyan nyikordul meg a súly alatt a kunyhó régi, korhadó padlója - a valóság csodálatos szimfóniája ez. Szívem dobogása egyre csillapszik, mígnem képes vagyok talpra állni, és az első tettem az, hogy rendben szedem a Kaleb által megtépázott ruházatomat.
- Mint már említettem, Mr. Westphall, a megszólításom vagy Mr. Mikaelson, vagy Elijah - szólalok meg végül, és örömmel hallom, hogy képes vagyok teljes egészében uralkodni a hangszálaimon - hűvös, udvarias, és kimért, mint mindig.  - A tény, hogy ön bejárta velem együtt elmém legmélyét, nem jelenti azt, hogy ezen tekintetben bármi is változott volna.  





© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 1:32 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

Elijah olyan hirtelen tér magához, vissza a fénybe a semmiből, hogy riadtan felkiáltok, és hátrahőkölve a fenekemre huppanok a poros deszkán. A szívem vadul kalapál, mintha valami rossz horrorfilm elevenedett volna meg előttem, de aztán szép lassan megnyugszom, látván, hogy csak ő az. Ő az. Visszajött. Ó, hála a jó...! Már épp elkezdenék örömködni, amiért látszólag egy darabban sikerült visszatérnünk mindkettőnknek, ünneprontó megjegyzésével azonban belém fojtja a szót. Lapos, unott pillantást vetek rá, és két karomat felhúzott térdeimre támasztom.
- Hát persze, majdnem kinyírt egy vörös ajtó mögé tuszkolt ezer évnyi agónia, de végül is a barátságok nem itt születnek - legyintek grimaszolva, és bár pipa vagyok az arroganciájára, közben mégis elnevetem magam. Nem tehetek róla, kényszeredetten és megkönnyebbülten nevetek, mert ha semmi sem változott, az végeredményben mégis csak jó. Azt jelenti, hogy nem rontottam el semmit a fejében. Feltápászkodom a földről, leporolom a nadrágomat, majd barátian megpaskolom Elijah vállát. - Jó, hogy újra itt van, Elijah!
Nem tudom, ő hogy van vele, de az én idegrendszeremnek kell valami folyadék. Elkezdek hát kutakodni a polcokon, szekrényekben, pókcsaládokat rázok fel mély álmukból, és megriasztok egy fiatal patkány párocskát is. Viszont az egyik szekrény legmélyén rálelek egy bontatlan palackra. Hősies küzdelmek árán kiharcolom onnét, és lesikálom az oldaláról a port annyira, hogy el tudjam olvasni a cimkét.
- Whisky! - Jókedvűen meglóbálom felé az üveget. - Találtam whiskyt! Ó, egek! Már nem bírom tovább józanul maga mellett. Nem bizony, egy percet sem tovább. Az a nyomorult Kol, így felhasználni az erőmet... Majdnem ott maradtunk mindketten! Még hogy jól fog viselkedni, egy nagy frászt! - puffogva esek neki az üvegnek, és ciki vagy sem, de bárhogy tekerem, csavarom, rángatom, ütlegelem, a pólómba tekerve nyüstölöm, képtelen vagyok kinyitni. Elfordulok inkább Elijah elől, hogy ne lássa a szerencsétlenkedésemet, de az üveg kupakja csak nem enged, úgyhogy a legyőzöttek nyugalmával kullogok oda hozzá, és átnyújtom neki az üveget.
- Ha kinyitja, osztozhatunk a tartalmán - dörmögöm, és igyekszem közben nem a föld alá süllyedni, amiért már megint meg kell hunyászkodnom előtte. Fogjuk rá arra, hogy a legtöbb varázserőmet elhasználtam már, és az is csoda, hogy a talpamon megmaradok. Akár kinyitja az üveget, akár nem, lehuppanok a kanapéra és hátravetem a fejem a támlán, mélyeket szipákolva a dohos levegőből.
- Túléltük - motyogom a plafonnak, mintha csak most kezdeném igazán megérteni, hogy mi minden történt. Az emlékek súlya egyszerre zuhan rám, szinte kilapít, és előre görnyedve a tenyerembe temetem az arcom. Az a sok szörnyűség, amit a fejében láttam... Nem tudom, képes leszek-e valaha szabadulni tőlük.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 10, 2017 10:49 am
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah



Ha van kézzel fogható jelenléte a valóságnak, akkor ez itt és most nyer értelmet. A mozdulatokban, ahogy megigazítom szétzilált ruházatomat, a talpam alatt tiltakozóan megnyikorduló padló zörejében, és míg a nyakkendőmet kötöm meg, hogy újfent magamra öltsem a tökéletes úriember fizikai jegyeit, Kalebet figyelem, aki úgy ül a földön, mint akit odaragasztott valamiféle felsőbb erő - bár ha az általa látott emlékeket figyelembe veszem, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy letaglózta az élmény. Mindenesetre most a karcos, éles nevetése is megnyugtató a számomra: nem mást jelent, mint hogy láthatóan nem csupán túléltük az elmém mélyén tett pokoli utazást, hanem önmagunk változatlan valójában tértünk vissza mindketten.
Futólag rámosolygok puffogó elégedetlenkedése hallatán, majd felöltöm zakómat is, és csak akkor szólalok meg újra, mikor immár a megszokott képét mutatja mind viselkedésem, mind megjelenésem, mintha ezzel a gesztussal tennék pontot a közös történetünk végére.
- A barátságot mindig aranyárban mérik, Mr. Westphall - vágom zsebre a kezem, és nézem, ahogy tágra nyílt szemekkel bámul fel rám a padlón ücsörögtében. - Ettől függetlenül fogadja köszönetemet - biccentek felé, és remélem tisztában van azzal, hogy az elmúlt évszázadokban maximum tizes számrendszerben fejezhető ki azon emberek mennyisége, akik ezt a szót hallották tőlem - a triviális magyarázat mindössze annyi, hogy ritkán szorultam mások segítségére. Van amikor azonban a jelek szerint egy Ősi is kénytelen támogatásért folyamodni - nos, bízom benne, hogy az elkövetkezendő évszázadokat illetően ez a mai alkalom volt az utolsó.
Nagyon úgy fest, hogy meg sem hallja, amit mondok, vagy legalábbis nem vesz róla tudomást, egy sokkal fontosabb elintéznivaló kiszorítja agyából a köszönetem információját. Nézem, ahogy vakond módjára feltúrja a kunyhót, annak minden bútorzatával egyetemben, mígnem dicsőséges vigyorral a képén emelkedik fel, kezében egy üveg whiskyt dédelgetve, mint anya a gyermekét. A monológja pedig már a jól megszokott képet mutatja - hadar, a maga szeleburdi stílusában, és míg nézem, hogyan birkózik az üveg kinyitásával, eltűnődöm rajta, miféle furcsa humora is van a természetnek: énje egyik része egy olyan hatalmas erővel bíró varázsló, amit talán még önmaga sem fog fel, és ez az énje osztozik a testén azzal az énjével, amely jobban hasonlít egy infantilis óvodásra, mint felnőtt férfire. A tézisem pedig csakhamar be is bizonyosodik, ahogy feladva az eddig is kilátástalannak tűnő küzdelmet, hozzám baktat bánatosan, és kezembe nyomja az üveget - képtelen vagyok nem mosolyogni a szégyenkező fizimiskáján.
- Az 1800-as évek második felében, mikor az amerikai polgárháború dúlt, az északi erők meglehetősen erőltetett ütemben foglalták el a déli államokat, köztük Louisianát, és New Orleans városát is - veszem kézbe az üveget, hogy alig két másodperc alatt sikerrel járjak abban, amiben Kaleb mester kudarcot vallott, és orromat megüti a whisky semmi mással össze nem hasonlítható illata. - A rabszolgatartó lakosság nagyon sokszor kényszerült rá, hogy hátrahagyja vagyonát, birtokát, házát, és elmeneküljön az átmenetileg tartó biztonságba. Akkoriban terjedt el városszerte az a szokás, hogy az elhagyott házakba italos palackokat rejtettek, így bíztak abban, hogy - úgymond - lekenyerezik vele a hódító erőket. Bizakodtak, hogy az ültetvények legnemesebb italáért cserébe az északi hadsereg katonái megkímélik majd a házat és vagyontárgyakat, és reménykedésük a legtöbb esetben be is vált. Akkoriban még az egymással szemben álló felek is tudták, mi a tisztesség, és becsület, az ellenséggel szemben is - figyelem Kaleb mestert, ahogy elvonszolja magát a kanapéig, majd úgy huppan le rá, mint aki ereje utolsó tartalékát is kiadta az italért folytatott meddő küzdelemben. - A háború befejezése után a szokás megmaradt, bár némileg célirányt változtatott. Manapság már a betérő vándoroknak, vagy hajléktalanoknak rejtenek el néhány palack italt, bár úgy tudom, hogy vannak olyanok, akik egyenesen túlvilági lényeknek, koboldoknak vagy tündéreknek áldoznak eme gesztussal, hogy óvják meg azokat az épületeket, ahová a lakók már sokszor nem térnek vissza, csak az emlékeik által - fejezem be végül a történelemleckét, és egyik kezemmel pehelysúlyként tolva magam előtt a tömör fából készült fotelt, másik kezemben pedig az üveget lóbálva sétálok oda a kanapéhoz, ahol Kaleb mester üldögél, még mindig némileg fehéren, és látható jelét adva, hogy nem egykönnyen fog kiutat találni abból a borzalomból, amelynek kéretlen szemtanúja lett.
- Igyál, fiam - nyomom kezébe az üveget, és miközben helyet foglalok a fotelban látom, hogy teljes meghökkenéssel kapja fel a fejét, hogy rám bámuljon. - Megszolgáltad - teszem hozzá, és rá bízom, hogy mire érti: az ital okozta mámorra, vagy arra, hogy immár eszem ágában sincs a magázódás gesztusához irányában. Bárhogy is, remélem tisztában van azzal, hogy ettől függetlenül a megszólításom továbbra is Elijah - amennyiben arra vetemedne, hogy Eli-nek hívjon, elgondolkodom rajta, hogy a történtektől függetlenül belemélyesszem a fogaimat.






© ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 21, 2017 11:30 pm
Ugrás egy másik oldalra


Elijah & Kaleb

- Nos, nagyon szívesen - tárom szét a karomat, hanyagul megvonva a vállam, mintha az elméje legsötétebb zugaiba való utazás nem lett volna több egyszerű kirándulásnál, sőt, még szándékomban állna a közeljövőben megismételni a mutatványt. Nem. Soha többé. Volt idő, amikor mindennél jobban érdekelt, mégis mi járhat a Mikaelsonok fejében - annak már vége, én többé egyikük elméjével sem szeretnék közelebbi viszonyt ápolni. Egy életre, ha nem többre elegendő szörnyűséget láttam, és Elijah-t még a legnormálisabb testvérként tartják számon. Bele sem merek gondolni, milyen emlékeket tartogathat Kol vagy Klaus feje.
Láthatóan nagyobb sikert arat a whisky kinyitásával, mint én, és hogy büszkeségem megmaradt morzsáit még összesepregessem, halkan közbeszúrom a történelmi leckéjébe:
- Meglazítottam ám... - Csak hogy tudja, annyira nem vagyok béna, de tök mindegy, mert már rég elkönyvelt annak, szóval nagy sóhajjal elmegyek inkább és keresek két poharat. Ha pia van, pohárnak is kell lennie. Közben persze fél füllel hallgatom a meséjét, mert a történelem mindig is érdekelt. A háborúsdi már kevésbé, miután testközelből átéltem egyet. Végül aztán feladom a kutatást és elkacsázok egészen a kanapéig, fáradtan süppedek bele, testem felveszi az ülés vonalát.
- Mi vajon melyik kategória vagyunk? - A hajléktalan (átmenetileg) és a túlvilági közt ingázok fejben. Szegény kunyhó lakói vajon sejtették, hogy a kikészített italt nem tündérek, hanem egy ezer éves ősi, meg egy boszorkány fogja elfogyasztani? - Bárki is tette ide, hálás vagyok neki.
Nem mintha annyira szeretném az alkoholt, igazából nem túlzottan vonz az íze, de az átélt kalandok után nem is remélhetnék jobbat. Tompulni, lazítani, felejteni, mindháromra tökéletes a whisky, melyet a kezében lóbál. Lustán billentem felé a fejem, hogy lássam, mit csinál, majd ahogy felém kínálja az italt, elveszem. Lapos pillantással mérem fel a tartalmát, mielőtt beleszagolnék, s az arcom akaratlanul is torz fintorba rándul.
- Blehh... Hát, egészségünkre! - emelem az üveget, s már épp lehúznám, amikor leesik, mit mondott. Nem is az, hogy mit, hanem hogyan. Megrökönyödve kapom felé a pillantásom, és az énem egyik fele meghatottan a nyakába vetné magát, a másik fele meg kéretné kicsit, mondván, a barátságomat ki kell érdemelni... Utóbbihoz azonban se merszem, se pimaszságom, úgyhogy inkább rávigyorgok az üveg felett.
- Nem baj, ha nem hívlak apának? - Félve sandítok rá, várván, hogy talán megszid a tegeződés miatt, mert csak valami alkalmi gesztusnak szánta, ideiglenes kedveskedésnek. Meghúzom az üveget, aprót kortyolok csak, de a torkomon lezúduló alkoholtól így sem kapok rendesen levegőt. Fintorogva törlöm meg a számat, fel-felköhögve a sűrű, édeskés gőzt, és átnyújtom neki az üveget, hadd ízlelje meg ő is.
- Ki volt az a nő? - bukik ki végül belőlem a kérdés, és nem mondhatnám, hogy meggondolatlanul. Sokat kattogtam rajta, feltegyem-e neki, de annyiszor jött szembe velem az emlékeiben (nem épp kellemes körülmények közt), hogy kíváncsivá tett. Elég régen élhetett, Elijah viszont, az emlékei szerint, mégsem felejtette el. - Nem a vérfarkas lány - teszem hozzá sietve, és érzem, az arcom máris lángra gyúl.
- Róla, öhm... Eleget tudok - Pedig nem is igazán voltam rájuk kíváncsi, mégis belesétáltam a légyottjuk közepébe. Ha valaha lett volna rendes tanítóm, biztosan az orromra kötötte volna, hogy mások elméjében matatni nagyon is veszélyes... Így is megtanultam, viszont a saját káromon.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 25, 2017 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb and Elijah



Csak fél füllel hallom Kaleb mester megjegyzését, amellyel amúgy már rommá roskadt önérzete utolsó szilánkjait próbálja menteni, elég sikertelen eredménnyel. Míg leköt, hogy az üveget kinyitva hozzá jussunk a jelen pillanatban nélkülözhetetlen, ital okozta kábult feledéshez, elgondolkodom, hogy hosszú századok alatt egyetlen olyan pont volt jellemvonásaim közepette, amikben nagy mértékben hasonlítottam Niklaushoz: bosszantottak az olyan szertelen, némileg hebehurgya személyiségek, mint Mr. Westphall - általában tettem is róla, hogy ne sokáig rontsák körülöttem az amúgy is ritka jó levegőt. Ugyanezen tulajdonság viszont Kaleb mester vonatkozásában nem csupán nem dühít, hanem szórakoztat, és némi jókedvvel tölt el. Nem tudom erre a megfelelő magyarázatot megadni, csupán úgy hiszem, személyisége és egyénisége az oka annak, hogy kimondottan megkedveltem az ifjú warlockot. Jelen esetben bízvást hiszem, hogy kimondhatom: mindkettőnk szerencséjére.
- Nos, hogy Ön hová sorolja magát, azt meg nem mondhatom. Nem én tettem utazást az ön koponyájában - vizslatom hosszasan a már felbontott üveg még közzel-hellyel kisilabizálható cimkéjét. - Mivel alighanem megosztja a társaságát az öcsémmel, Mr. Westphall, ezért kétlem, hogy a hajléktalanok közé kellene önt sorolnom, akárcsak magamat. Továbbá annak ellenére, hogy noha technikailag halott vagyok, mégis remek egészségnek örvendek, és köszönhetően annak, hogy mindketten túléltük az elmúlt fél óra könnyednek nem mondható kalandját, azt hiszem helyénvaló azon megállapításom, hogy a szellemek kategóriáján is kívül esünk - tolom aztán oda a széket, és míg kényelmesen leülök, lábaimat keresztbe vetve egymáson, figyelem a reakcióját, mikor végre eljut tudatáig az információ, hogy immár nincs semmiféle fenntartásom a tegeződéssel szemben. Először meghökken, kék szemei tágra nyílnak arcában, majd elvigyorodik olyan igazi, örömteli módon, mint mikor a gyermek megkapja a hőn áhított karácsonyi ajándékot. Kérdése hallatán pedig velem is megtörténik az, ami csak nagyon ritkán: felvillan az arcomon egy szívből jövő mosoly.
- Nem, nem szükséges apának szólítanod - válaszolom, ujjammal dobolva a fotel idő ette karfáján. - Azt hiszem, fel fogom tudni dolgozni ezt a traumát. Az Elijah a továbbiakban is megfelel - teszem hozzá, lefektetve nemes és rövid egyszerűséggel az elvárásomat - közvetlenebb viszony ide vagy oda, nem ajánlanám, hogy a továbbiakban arra vetemedjen, hogy újfent "Eli-nek" tituláljon. Bár ahogy látom, a közeljövőben az is csodaszámba megy majd, ha megtalálja a hangját. Láthatóan nincs hozzászokva a keményebb italokhoz, mert - noha nem látom - de bármibe le merném fogadni, hogy teste minden négyzetcentije libabőrös az első alkalommal csakugyan sokkoló élménytől, amit ezen nemes, de meglehetősen erős itallal való találkozás eredményez.
Átveszem tőle az üveget, és örülök neki, hogy az újabb kérdése hallatán, amit feltesz, van időm összeszedni a gondolataimat, legalábbis addig, míg én magam is megízlelem az alkohol fanyar, csípős zamatát. Tessék, így engedjen be bárki a fejébe egy boszorkányt: az illetéktelen behatoló néha lát olyasmit is, amit legszívesebben önmagam elől is mélyen titkolnék, vagy tagadnék.
- A hölgy neve Tatia - válaszolom aztán, visszanyújtva az üveget. - Valaki, akit régen ismertem, még ember koromban. A kettőnk történetének sajnos többszörösen sem volt pozitív végkicsengése - teszem hozzá, aztán mikor Hayley-re kerül a sor, és a Kaleb által látott meglehetősen arcpirító emlékre, újfent elmosolygom magam.
- Nem, nem ismered őt, Kaleb, csupán láttál egy szeletet az életéből. Az ismeretség hosszas, és mélyebb folyamat. Sok időnek kell ahhoz eltelnie, míg valakivel kapcsolatban kimondhatod, hogy ismered. Néha pedig rájössz, hogy még ezen hosszas idő alatt is tévedtél - veszem ismét vissza az üveget, hogy egy korty itallal elűzzem a Hayley eltűnése miatti, hirtelen keserű szájízemet. - Persze talán nem lett volna elvetendő dolog benyitás előtt meghallgatni, mi folyik az egyes emlékek ajtaja mögött - vonom meg apró, finom mozdulattal a vállamat. - Remélem fiam, most nem egy vallomás fog következni arról, hogy titokban voyeur vagy. Meglehetősen lerombolnád ezzel az eddig bennem felépített képet önmagadról - adom vissza az üveget, és várom, hogy az ital megoldja a nyelvét - ez mellesleg alkohol nélkül is megy neki, nem még úgy, hogy szaporán nyeldesi az üvegben aranyló whiskyt.





©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
Elhagyatott viskó Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 23, 2017 7:33 pm
Ugrás egy másik oldalra
Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Elhagyatott viskó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Elhagyatott viskó
» elhagyatott faház
» Elhagyatott rét
» Elhagyatott gyárépület
» St. Louis városa

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •