Őszintén szólva fogalmam sincs, miért utál Dennise ennyire. Oké, vámpír vagyok meg eltettem láb alól egy-két halandó nőt és boszorkányt, de hát mindenkinek kell egy kis szórakozás, nem? Egyébként nem emlékszem, hogy valaha úgy viselkedtem vele, ami ezt indokolná. Oké, tíz évvel ezelőtt se szó, se beszéd tűntem el az életéből, de ezért inkább hálásnak kéne lennie. Végig rendes voltam vele és ő is élvezte az együtt töltött időt. Ráadásul még életben is hagytam. Ennél többet igazán egy nő sem mondhat el magáról. Gabriellán kívül. De ő más tészta. Ő egy baklövésem eredménye. Ha nem változtatom át véletlenül, valószínűleg ő is úgy végzi, mint a többiek. Nem értem én a nőket. Ellát sem, hogy miért szívódott fel szó nélkül és Dennise-t se. Mindenesetre határozottan szórakoztat, mennyire igyekszik visszafogni magát, hogy ne vegyem észre, mennyire felingerelem. De engem nem ver át, látom, ahogy jobban rászorít a kezében tartott fegyverre. Nincs kétségem afelől, hogy szívesen szitává lőne, de okos lány, tudja, komoly sérülést úgysem tud okozni nekem vele. - Valóban? Pedig az már régen is tökéletes volt, minden tekintetben - válaszolom, arcomon provokatív mosollyal, úgy téve, mintha nem érteném, mire céloz. Ennél azért több kell ahhoz, hogy engem kihozzon a sodromból. Különben is, látom a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy most sem vagyok számára közömbös. Tudom, hogy kell úgy nézni egy nőre, hogy elaléljon tőle, akár akarja, akár nem. De ezt is most inkább provokatív célzattal teszem. Meg mert szórakoztat, ahogy fegyelmezni próbálja magát.
Úgy fest, neki azonban elég is volt belőlem ennyi, sarkon fordul és távozni látszik. Én nem tartóztatom. Hisztis liba. Persze attól még jó nő, de kutya legyek, ha értem a logikáját. Megtámadni nem fogom, farkasokkal nem kezdek. Nem éri meg. Vele végképp nem. Legyen bármilyen jó az ágyban. Nem mondom, hogy nem eleveníteném fel a dolgot szívesen, de nem kísértem ennyire a sorsot. Hadd menjen. Hirtelen, minden előjel nélkül azonban visszafordul és ott terem, hozzám egész közel és egy igen furcsa, oda nem illő kérdést tesz fel. Csak felvonom a szemöldököm és úgy egészen közelről nézek bele a szemébe, míg várok egy kicsit a válasszal, mintha gondolkodnék. Persze valójában csak a pillanatot nyújtom, míg ilyen közel van, bízva abban, hogy ez feszélyezni kezdi, amint ráébred a közelségünkre. - Klaus Mikaelson? Még ha tudnám is, mi okom volna elmondani? - mélyen a szemébe nézek, ahogy lassan kiejtem a szavakat. Kétségtelen, hogy fel fogom bőszíteni valamelyest, de ha már belekezdtünk ebbe a játékba, én módfeletti élvezettel folytatom. Nem ad akkora élvezetet, mint a szex vagy a gyilkosság, de azért elég szórakoztató. Pláne, ha ilyen jó táptalajra talál a provokálásom.
Egyszer csak eljön az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen hátra fordulsz, és nem látsz semmit sem a kínzó gondolataidon kívül. A múltad nem rejtegeti majd az ármányok sorát, nem fogja majdan megtagadni tőled a kínok kínját, és nem is űzi el azon emlékeket, amelyek tán a lelked vesztét is előidézhetik. Megtörnek, széttépnek, felemésztenek.. és más sem marad majd belőled, mint egy üres test, amely talán egyszer élt, lélegzet, s hit valamiben, amely már nem következhetett be. Mindenki életében eljön a végzet, amely ellen nem védekezhet, amelytől nem menekülhet, s amellyel képtelen szembenézni. Számomra minden egyes pillanat megtörténtté avanzsálható, hisz megéltem a múltam gyötrelmeinek rémálmát, átvészeltem a lelkem végleges távozását, s majdan meg is haltam nyugalmat remélve. Ám a várva várt béke nem jött el, hisz amint felkeltem élőholtként tündököltem. Fiatal, őrült, mégis gyenge vámpírként. Átkoznom kellett volna mélységesen ekkor magamat, ám a mellettem álló vámpírok nem hagyták. Lelket beszéltek a lelketlen testembe, reményt öntöttek a reménytelen életembe, és megmutatták a fekete lepel mögött rejtőző, ám mégis gyönyörűen tündöklő sötétséget. A lelkem évszázadok óta halott, nem érzek szánalmas érzéseket, és éppen emiatt is lehettek ily kegyetlen. Legbelül betölt a sötét véglet, pillantásom ridegsége szinte fagyasztó hatású, szavaim súlya halálosan csengő, és kívülről teljesen gonosz vagyok.. Egészen mélyen szívom magamba a halandók számára létszükséges, ám a számomra teljesen hasznavehetetlen oxigént. Nyolcszáz év elteltével is még mindig képes vagyok egy-egy emberi motívumhoz ragaszkodni, holott már koránt sem vagyok halandó lény. A sötétség gyermeke, egy mocskos kis szörnyeteg, avagy pedig egyszerűen csak egy vámpír vagyok, akit néha vérszívóként neveznek meg. Rideg, de átható pillantást tükröz a mélykék tekintettem, melyben megcsendül az érzéstelenségem látszata is egyúttal. Arcvonásaim tökéletességgel semlegesek, ahogy néha szavaimban felfedezhető némi lenéző érzelmi szál, míg olykor egy-egy mosollyal tükrözöm az alakítani kívánt szerepem. Az, aki voltam egykoron, nos halottá vált, s az, aki mostan vagyok, a halált magát szimbolizálja. -Nincs hova fejlődnöm, kérlek.-Közlöm semleges hangszínnel, ahogy egészen mélyen a szemébe nézek. Ha azt várta volna tőlem, hogy ezt most értékeljem is, akkor kissé elszámította magát szerintem, hisz én magam nem értékelem az ilyesfajta megjegyzéseket. Ugyanis nem óhajtom csiszolni a jellememet, míg másrészt van egy olyanféle sejtésem, hogy mindezt némileg erős beszólásnak szánta. De sajnos nem talált célt a kívánt eredménye. Könnyed mosolyra húzom ajkaimat a megjegyzése hallatán, sőt némileg fel is nevetek egy apró, ám tünékeny pillanatra, ahogy végül mélyen felsóhajtok. Lazán megrázom a fejemet, de koránt sem óhajtok szavakat pazarolni eme helyzetben. Voltaképpen felesleges is lenne bármit mondanom, hisz oda-vissza alapon játszhatnánk azt, hogy ki is fullad meg, és esetleg mikor, ám ha kívánja, akkor szíves örömest megadom neki e örömteli érzést, hisz csupán csak egyetlen egy szavába kerül. -Lehet némi idővel idősebb vagy tőlem, de ettől függetlenül nem biztos az, hogy tudással is rendelkezel, kérlek.-Vágok vissza a szavaira, nos egy játékos mosollyal. Kezdem lassan úgy érezni magamat amúgy a szavai hallatán, mintha a mentorommá akarná magát megtenni, holott nincs szükségem pártfogóra. Ha nem állnék meg a saját magam lábán nyolcszáz év elteltével sem, akkor ott nagyon nagy agyi bajoknak kellene lennie velem kapcsolatosan. Lehet fiatalabb vagyok nála, de kellő tudással rendelkezem, és felépített katonák állnak a hátam mögött, akik szinte lesik minden parancsom. -Miért netán csatlakozni óhajtasz a társulatba?-Vonom fel bal szemöldökömet kérdőn, miközben elnevetem magamat. Már azon felvetés is őrülten hangzik, és az, hogy mindezt még meg is kérdeztem, nos már kész elmebetegségre utaló jelzésérték nekem. Persze, lehet benne némi igazság, hisz sosem dobtam félre ama lehetőséget, hogy a sárga házban lenne a helyem. Vannak olyan ötleteim, és gondolataim, amik odavezethetnének készségesen, de igazából sok olyan vámpír létezik még rajtam kívül is eme világban, akik nálam is jóval őrültebb kategóriába sorolhatóak be. Úgy hiszem, hogy ezzel nem maradtam egyedül. -Várj... gondolkoznom kell, hogy egy, és ugyanazon személyről beszélünk-e.-Jegyzem meg egy ironikus hanglejtéssel, ahogy meg is forgatom végül a szemeimet.-Ha netán Lysander-re utalsz, akkor el kell, hogy keserítselek, mert rajtam kívül senki más nem érhet hozzá egyetlen ujjal sem, így bőven lekésted azt a vágányt, kedves.-Mondom erős utalással, ahogy komoly tekintettel illetem.-Másrészről pedig már tudhatnád, hogy a saját, sőt tulajdon fiamról beszélünk.-Fejezem be ezáltal végül a mondandómat. -Talán azért, mert egyszer-kétszer sikerült beavatkoznod olyan dolgokba, amelyekbe nem kellett volna. Közben lehet, hogy szórakozhatnánk az ellenségeskedés helyett, de mond csak nekem, hogy mégis mi hasznodat vehetném?-Kérdezem meg kihívó hangon, ahogy végül sikerül magamhoz rántanom őt. Bal kezemet finoman az álla alá csúsztatom, ahogy a jobb kezemet egyszerűen csak a derekánál tartom könnyedén. Megemelem a fejét magam felé, és így arra kényszerítem, hogy a kék pillantásommal találkozzon az ő tekintette.-Tudod..-Suttogom halkan, ahogy sejtelmesen elmosolyodok.-..nem minden szemszögből vagy ám hátrány.-Jegyzem meg szinte leheletnyi hangon, ahogy igencsak közel kerülök hozzá.
Sosem mondhatta meg senki, hogy hogy cselekedjek, létezzek, éljek, gyászoljak, vágyjak valamire. A saját fejem követtem, bár annyira nem mentem soha messzire, hogy végérvényesen hátat fordítsak múltamnak, emlékeimnek. A lelkem egy része, igen nagy része megmaradt embernek, s talán ennek hála, nem voltam olyan, mint a velem szemben álló szívtelen gyilkos. Persze bemocskolni nem mondom, hogy nem szerettem a kezem. Nem állítom, hogy szent lennék, hisz nagyot hazudnék ezzel. Csupán annyi volt a különbség köztünk, hogy én apró szándékokkal nem akartam szétrombolni, összezúzni más életét. Ő viszont véleményem szerint mindenkin átsétált volna, ha nem lett volna szüksége arra, hogy emberek legyenek körülötte, akikből táplálkozhat. De azt is meg merném kockáztatni, hogy rettegett a gondolattól is, hogy nem akad olyan, aki gyűlölné, vagy akit gyűlölhet. Mintha a búskomor magány ellenére a gyilkolás, az életek tönkretétele, a modern kifejezéssel élve agybaj a csak "Én"-t nem szerette volna annyira. Magam sem akartam megérteni létezésének okát, de őszintén szólva attól a személytől is távol akartam magam tartani, aki ő maga volt. Nem érdekelt, mennyi vér tapad a kezére, amíg nem az én életemben fontosak vére volt az. Az sem érdekelt volna jobban, ha valaki a szívébe tőrt szúr. Ha ő volt az ördög, amit annyira el akart hitetni mindenkivel, én angyal voltam, annak minden vonásával, a glóriával, a patyolatfehér ruhával és szárnyakkal. Az ő múltja nem érdekelt, a "mikor találkoztunk egészen pontosan" kérdés a mi korunkban igazából lényegtelen, ha a napok úgy folynak össze, ahogy, s mégis szinte mindegyikre emlékszel, hogy pontosan mivel töltötted. Egyszerre áldás és átok. Közelében viszont akaratlan eszembe jut pár dolog, amit szívesen elfelednék, s nem hozzá, sokkal inkább hozzám van ezeknek köze. -Ja, el is felejtettem. Mr. tökéletes maga szállt le a Földre, s került elém. Bocsáss meg.-mondom iróniával teli hangon, ahogy fennkölt, már-már lenéző, mégis semmitmondó hangon szólal meg. Anyám mikor azt mondta anno, még a középkor századai előtt, hogy az emberek mindig a szituációnak megfelelő maszkot húzzák arcukra, s játsszák el szerepeiket, hát nem sokat tévedt. Bár korántsem hiszem, hogy az ő szerepe a helyzetek különbségével változna. Hisz gondolom, az ehhez hasonló nem várt találkozások többsége nem baráti iszogatásba torkollik. Ha igen, örvendek, hogy én nem ezekkel az emberekkel kell, hogy osztozzak rajta. Igazából akkor örülnék, ha nem is kellene senkin sem osztozni, mert egyszerűen nem létezne. -Higgy, amit akarsz, ez egy szabad világ.-reagálok szavaira, melyeket eszem ágában sincs magamra venni. Gondoljon, amit akar, felőlem elkönyvelhet -ismét modern kifejezéssel élve- agyatlan libának, akkor sem fogok kezet csókolni előtte, s behódolni Őnagyságának. Jobb szeretem az ellenségemnek megtartani, aki amúgy alapjáraton sok vizet nem zavar nekem. -A színésznői lét unalmas volt már anno is. Passzolom ezt a szerepkört.-ezzel elismerem múltam egy eddig számára nem tudott részét, bár érzem, kérdése épp annyira volt komoly, mint válaszom. Tulajdonképpen az említett idő tájt inkább voltam az, aki kihasználja a lehetőségeit, mint akit kihasználnak. Mondhatni, voltak idők, mikor nem gondolkodtam sokat, hogy étvágyam mikor, s miként csillapítsam. Felvont szemöldökkel rázom meg fejem, hogy mennyire hihetetlen, hogy tényleg semmit sem változott. Pontosan tudja, hogy kiről beszélek, a színjáték felesleges, s mikor megszólal mégis el kell nyomnom egy erős hullámban jövő döbbenet kiülését arcomon, s inkább csak érdeklődésem hagyom, hogy arcomon átsuhanjon. A fia? Ez csak egy vicc? Nem is hasonlítanak, szinte ég és föld... Nem titkolom magam elől, hogy ledöbbenek, előle annál inkább, s amilyen szerencsém van, a felvett maszk e játékban jól jön és rejti, amit rejtenie kell. -És most azt kellene gondolnom, hogy tulajdon fiadnak nem ártanál? Vagy azt gondoltad, ha ezt megtudom, rálépek a nyelvemre?-döntöm kissé oldalra fejem. Mi mást reagálhatnék szavakkal? Azt, hogy teljesen meglepődtem és elfog valamiféle rettegés, hogy megteszi, a mit mond, és megöli őt? -Ne gondold azt, hogy mindent tudsz rólam. Igazából fogalmad sincs, hogy ha nekem ártasz, kit haragítasz magadra.-nem áll módomban e titkokat most sem felfedni előtte, bár így legalább iménti döbbenetem palástolhatom némileg.-Köszönöm, nekem ez a jelenlegi helyzet megfelel. Nem leszek a következő strigula a "kikkel szórakoztam" listádon, semmilyen csoportba sorolandó sem.-tisztázom, de azonnal magához ránt, mire arcomra kiül az undor, és mégis, ujjaim eljátszanak mellkasán, arcom pedig ragadozóéhoz hasonló módon változik meg, és kétszínű, kirívó mosoly ül ki arcomra. A gyors váltás nem esik nehezemre, ez egy ilyen játék, közelében már megszokhattam volna. -Fejtsd ki kérlek ezt. Valóban érdekel, hogy honnan nézve nem vagyok hátrány. Talán elmondom, hogy én mit gondolok a te hátrányaidról.-megyek bele a játékba, csábosan ajkamba harapok, majd mosolyodom el sejtelmesen, tekintetét el sem engedve. Éles váltás. Veszélyes élet.
Nyolcszáz évnyi élet hosszú idő, s már-már egy magam fajtának szinte fel sem tűnő. Csupán csak egyszerűen elszáll a fejed felett a percek sokasága, hisz nem érzékeled a telését, ahogy nem is veszed észre azt sem, hogy voltaképpen melyik napot, avagy évszázadot is írjuk pontosan. Mindez természetesen a halhatatlansággal járó tényező, hisz az időszakonkénti órák ütemes váltakozása egy vámpír számára már szinte feleslegessé válik. Emberként még talán értékeljük, hisz ama létformában meg vannak számlálva a hátralévő napjaink, ám, ha egy örökkévalósággal nézel farkasszemet, akkor az ez iránt hajlamos megbecsülés elveszett értéké válva, nos búcsút int neked. Az idő nem megszámlálható, a percek ütemes gyorsasággal telnek, s bár a halandók ragaszkodnak a pillanataikhoz, de mi nekünk már csak a haláluk ténye tűnik fel. Egyesek távoznak végleg, míg mások megszületnek, s kik egykoron talán voltak valakik, nos mára már semmivé lesznek. Az emberi élet elenyésző, mit sem érő, szinte egy hamis téveszme létezése. Értelmetlenül jönnek a világra, s ugyanolyan módon távoznak is. Ha annak idején nem válok vámpírrá, akkor talán mostanra rég halott lennék, de előtte élhettem volna még egy boldog sorsot. Lehetett volna vérvonalam, megmaradt volna a lelkem, és éreztem volna legbelül.. Milyen nevetséges illúzió ábránd, és mily feleslegessé vált gondolatsor! Az érzelmek szánalmasak, az emberek vértasakok, az élet pedig egy kegyetlen játszma jellege. Ha őszinte akarsz lenni önmagaddal, akkor szembe kell nézned azzal a ténnyel, hogy érezni teljesen hasznavehetetlen, ugyanis csak gyengeséget okoz, fájdalmat kreál, és ezernyi apró darabra tépi szét újra, s újra a lelked felületét. Kést döf a szívedbe, pengével kínozza a bensőd, és eme folyamat sohasem ér véget. S tudod miért? Azért, mert az embereknek nem jár megváltás, mert az egyedüli mód a kikapcsolás, és mert a halandó élet a szenvedés folytonosságára lett ítéltetve. Tehát lásd be, kérlek, hogy érzelmekkel élni teljesen olyan, mint beugrani emberként egy cápával teli tengerbe. -Én nem így fogalmaznék. Inkább csak egyszerűen maradnék az, aki vagyok. Mindenféle szánalmasság megléte nélkül.-Jegyzem meg a szavakat komoly hangszínnel, de mégis semlegesen. Úgy hiszem az évek telése nem változtatott meg, és már nem is igen fog. A lelkem sötétségbe borult, a jellemem kellően hűvös, ahogy az érzelmeim... oh, hát azok már régóta nem léteznek! Ezt a játékot ketten játsszuk, de csak az egyikünk lehet a végén az, aki túl is éli. Ha pedig csak rajtam múlik, akkor garantálhatom a számára, hogy a friss levegőt már nem sokáig kellesz belélegeznie. Általában akadnak nagyobb ellenfeleim is, olyanok, akiket még netán számba is veszek, de még mielőtt, hogy az állóport felkavarhatná, nos félre kellesz állítanom a képből. Senki olyan nem tartózkodhat a közelben, akik árthatnak a tervemnek, ugyanis mostan olyasvalamire készülök, amelyre nem mindig nyílik megfelelő alkalom. Az elkövetkezendő reakciójára egyszerűen csak vállat vonok, hisz nem tudom mivel megtetézni az állítását. A világ felfogása szabad, és a gondolkozás pedig csupán csak rajtunk múlik. Mindenki azt gondol a másikról, amit akar, ám valahogyan számomra sosem volt megfelelő, hogy mit is gondolnak rólam, hisz csupán gonosznak akartam tűnni. -Pedig az önéletrajzodat szerintem nyugodtan beküldhetnéd az egyik állatkertbe.-Jegyzem meg egy sejtelmes mosollyal, ahogy a kék pillantásomat eközben ráemelem.-Úgy gondolom, hogy sikeresen felvételt nyernél az egyik majom eljátszásának a szerepkörére.-Vázolom fel számára a helyzetet, miközben jót mulatok a felvetésemen. Vicces lenne elképzelni, ahogy egész nap egy ketrecben ülve, nos majmot alakítana a nézőközönség számára. Én mondom az a jelenet minden pénzt megérne, sőt ha még éppen banánt is eszegetne ott mellé. Oké, kissé elkalandoztam.. -Az utolsó verzió nagyon is tetszik, miszerint rálépsz a nyelvedre.-Válaszolom egy könnyed mosollyal, ahogy ironizálok is egy sort.-Szóval... akár már most el is kezdhetted a 'nyelvrálépéses' terápiád.-A mosoly szinte levakarhatatlan a képemről, sőt mi több tetszene a gondolata annak, ahogy meghúzza magát, de már ismerem oly annyira, hogy mindezt úgy sem fogja megtenni. Tehát felesleges illúzióba nem ringatom magam. Mindenesetre nem ártana neki, ha megpróbálná önmagát megfékezni, amíg még egyáltalán megteheti. -Oh, ugyan már! Mégis kit haragíthatnék magamra? Simán elintézek bárkit anélkül, hogy egy ujjamat is meg kellene jelentősebben mozdítanom az ügy érdekében.-Szögezem le a számára színtisztán, ahogy el sem emelem róla a tekintettemet egyetlen egy pillanatra sem.-Hát akkor mindhalálig ellenségek..-Mondom kegyetlen éllel suttogva, ahogy ravasz mosolyt villantok meg az ajkaimon. Nekem ugyan mindegy az, hogy melyik kategóriában is van, hisz így is, úgy is az lesz, amit én akarok. -Mondjuk, ha nem jár a szád, akkor van előnyös oldalad is.-Mondom, ahogy sejtelmesen mosolygok rá, miközben egyetlen mozdulattal a falhoz suhanok vele.-Bár az sem hátrány benned, amikor néhanapján el lehet veled szórakozni.-Teszem hozzá folytatva az előző gondolatmenetemet, ahogy suttogva mondom a szavakat, s miközben elterelődik a figyelme, nos a kezem hátra kerül. Egyre közelebb hajolok hozzá, mintha csak meg akarnám csókolni, ám az utolsó pár milliméternél jelentős fordulatot vesz a felállás, ugyanis gyomron szúrom egy szépen kihegyezett kis karóval, amit még hátulról horgásztam elő.-Remélem megtanulod a leckét, édes, és felfogod azt a kis fejecskéddel, hogy ne merj nekem keresztbe tenni, ugyanis akkor nagyon megkeserülőd.-Emelem meg nyakától fogva, ahogy a falhoz nyomom ezáltal, majdan pedig elengedve, nos hagyom, hogy a földre hulljon, miközben én magam hátrébb lépek tőle, és mosolyogva figyelem őt.
Értékelhettem volna az őszinteségét, de voltam már annyira tapasztalt a magam kilencedik századának végén, hogy megpróbáljam annyira látni a világot, amennyire lehet, így tévhitekben nem hiszem, hogy éltem volna. Tudtam jól, hogy miféle alak, mire képes. Bár azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy az a majdnem száznegyven év különbség, ami köztünk van, nem nevezhető kevésnek, és az én javamra szól, nem az övének. És a koron kívül azt hiszem az értékrendünk és az élethez való hozzáállásunk is bőven más volt. Ami jelen esetben nem arra irányult, hogy eget rengető társalgásba kezdjünk és a világ megváltoztatásáról és annak fontos kérdéseiről egyeztessünk és vessük össze az érveinket az igazunk mellett. Bár meggyőződésem szerint bárkivel el lehet beszélgetni komoly témáról is, ha hagyja magát. Kivéve, ha nem. És ő tipikusan ilyen kivéve ha ember volt. Én pedig meg sem próbáltam volna roncsolni az illúziót, hogy esetleg a kettőnk viszonya változhat. Szavaim nem sokat érnek, inkább találnak üres fülekre, mint érvekre hallgató ember füleire, de nem is töröm magam és meg sem próbálom meggyőzni másról. Van az a pont, ahol feladom az ilyesmit, s sajnálatos módon nála ez elég hamar beüt. Bennem is voltak hibák, tudtam, hogy nem vagyok makulátlan múltú kisasszony, mint ahogy az életem elkezdtem. A görög papnők között rájöttem, hogy az élet szépsége min múlik, majd a halálom és az újjászületésem napja -ha úgy tetszik-, teljesen átformálta a világom. Olyan dolgokra adott rálátást, amit előtte nem is mertem volna elhinni, s egy lényem éj feketévé és gonosszá változtatta, míg egy teljesen másik részem egyszerűen elhitte, hogy tudok szürke világban élni, nem csak a fekete, alias rossz, és a fehér, alias jó dolgok között. -Ó, jaj...-hüledezem, kezem homlokomhoz emelve, megjátszva, hogy érdekel, amit mond.-Váó, kilencszáz év után most igazán rátapintottál a lényegre és megsértettél. Majd ha akad időm, elmerengek rajta.-vágok gúnyos fintort szavaira, amik igazából teljes mértékben leperegnek rólam és mérhetetlenül hidegen hagynak. Őszintén szólva még értékelném is a humorát, ha a puszta jelenléte nem kergetne ki a világból és űzne el jó messzire. Sajnos, épp ez történik, csak még a hátraarc nem volt meg tőlem. -A tied azért előtte még kivágnám.-kacsintok rá, bár ha a fejét vehetném sem lenne elég, még tovább mennék vele. A kínzás nagymestere nem vagyok, de egyesek szerint van hozzá érzékem. Szívesen kipróbálom bármikor, hogy megtudjam, ez mit is takar igazából. A nagyképűsége mindenre csak rátett egy lapáttal, és még csak meg sem próbált tagadni, hogy egy semmirekellő, érzéketlen barom, akinek szórakozása, s egyben fétise is más életének megkeserítése. ebben sem hasonlítottunk, mint ahogy eddig sem hasonlítottunk semmiben sem. -Kicsit leszállhatnál a földre, te sem vagy mindenható, hiába hiszed el.-elmélkedem, amolyan orrom alatt elmormogott reakcióként. Haszna úgy sem sok van, mondjak bármit. -Ha könyörögsz sem leszünk legjobb barátok, el kell, hogy keserítselek.-vonok vállat egyszerűen, igazából hidegen hagy, hogy miféle szánalmas próbálkozásnak gondolja, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a másikkal. okok tömkelegét tudtam volna felsorolni, hogy miért nem akarok sem a közelében lenni, sem változtatni a kapcsolatunkon. A falnak simul hátam, ajkamon ellenállhatatlan, mégis sötét mosoly ül ki, és ahogy próbálnék reagálni, megérzem a gyomromba fúródó karót, mire felnyögök, és fogaim között sziszegő hanggal próbálok levegőhöz jutni. De amilyen gyorsan jön a hirtelen érő fájdalom, szavaira mégis mosolyom kiszélesedik, s ahogy megemel, egyszerűen csak tovább szélesedik ez. A vérveszteség elenyésző, ahogy kihúzom a karót, a vacsorámnak hála nem maradok a földön percekig, és mivel nincs sok időm arra, hogy haditervet ötöljek ki percekre vagy órákra előre, egyszerűen élek a lehetőségeimmel. Kitépem a karót a gyomromból és kihasználva sebességem, mely a koromból fakadó előnyöm is, egyszerűen változtatok a helyzeten, és mire kettőt pislogna az előbbi helyzetemhez hasonlóba kényszerítem, ám, kicsavarva egyik kezét, a hátához szorítom, és a hegyes karót lassan kezdem a hátába fúrni. -Akkor tisztázzunk valamit. Lehet, hogy nő vagyok és azt hiszed, hogy gyengébb, de emlékeztetnélek rá, hogy kettőnk közül én úgy száz évvel idősebb vagyok, mint te. Ebből fakadóan, bárhogy próbálkozol kicsikém,. nem tudsz eltenni láb alól.-suttogom igéző hangon fülébe, hagyom, hogy fogaim előugorjanak, arcom pedig eltorzuljon.-Kettő. Ha egy hajam szála is meggörbül miattad, hidd el, hogy meg fogod emlegetni a napot, hogy egyáltalán ellenem tettél. És végül három... Ha magadhoz térsz, emlékezz rá, hogy nem tudsz mindenkit legyőzni.-mélyesztem fogaim nyakába, és elengedve kezét, könnyed mozdulattal töröm ki a nyakát.-Szép álmokat aranyom. Tudod, jobban nézel ki, ha nem beszélsz.-engedem el testét, hogy a földre zuhanhasson, de hátából nem húzom ki a karót, épp ellenkezőleg, hagyom, hogy azzal egyetemben dőljön el, hogy az még inkább hátába nyomuljon, centikkel közelebb a szívéhez.
||music:Nutbush City Limits|| köszönöm a játékot, pm-ben egyeztethetünk a továbbiakról ▲▼
Épp a minap csaptam fel egy megbízható forrást a múltról. Úgy éreztem, hogy túl sok mindenről lemaradtam, és kicsit informálódni szerettem volna itt a körülményekről. Nem az emberek történelme érdekelt, sokkal inkább a természetfelettieké. Az érdeklődésem a múlt iránt elvette a fél délutánomat, abszolút nem volt unatkozásra lehetőségem; nem mintha az én életemben lehetne unatkozni. Rhydiannal is szerettem volna megosztani a múlt rétegeinek történetét, de nem tudhattam társaságomban őt, mint általában. A napjaimat javarészt egyedül töltöm, hiszen ő maga minden napjának minden percében Carment keresi. Hiába is, de meg kell értenie, hogy a nő halott. Nem szerettem volna ezt ennyire nyersen közölni vele sohasem, de egy idő után kénytelen leszek őt felvilágosodni, hogy egyedül maradt. Illetve, annyira mégsem. Teszem azt, én itt vagyok neki valamilyen szinten. Nyilván nem képezhetem a családját számára, tekintve, hogy én végeztem az egész Andre generációval. Gyűlölnie kellene, de mégsem teszi. Pontosan jól tudja, hogy ő tett engem azzá, aki most vagyok, így mindent magának köszönhet. De a többi Andre akkor sem jöhetett volna ki onnét, abból túl nagy baj származott volna. Rhydian megőrült ebbe az ötszáz évben, és ki tudja, hogy a többi Andre miként reagált volna? Mindössze az én saját idegzetemet féltettem tőlük, elvégre szinte lehetetlen lett volna megoldást találni az őrültségre. Nekem a kriptában nem volt lehetőségem arra, hogy elveszítsem az eszemet. Már régen elveszítettem azt. Mivel a délutánom a pocsékolás áldozata lett, így úgy döntöttem, hogy teszek egy látogatást az éjszakában. Épp azelőtt tértem ki a lakásból, mielőtt Rhydian hazaért volna. Nem szerettem volna most valamilyen oknál fogva vele találkozni, ám bármennyire is próbálnám ezt az érzelmet tagadni előtte, nem tudnám. Érezzük egymást, gondolatait, álmait, érzelmeit, mi nem tudunk egymás előtt titkot tartani. Rhydian az utóbbi időben nem önmaga, ami által gyakran megesik, hogy valamilyen oknál fogva én iszom meg a levét. Jobban szeretem őt olyan pillanataiban elkapni, amikor ismer öntudatot és kontrollt. Az éjszaka csillagjai tükörként használták fel égkék színű szempáromat, mikor feléjük emeltem fel fejemet. Gyönyörűek voltak, bármennyire is próbáltam kifogást keresni bennünk. Nyugalmat, szépséget, ugyanakkor szabadságot tükröztek magukból. Több milliárd ragyogott ott fent a fejem felett, egy felhő sem takargatta őket irigykedve. Ezáltal is a levegő szele igen csak hűvös, ezért is finoman fogtam össze magamon a ballonkabátomat. Lépteim még is lassúak, hiszen most ezen az éjszakán semmiféle célom sincsen. Nem rohanok sehova, mindössze csak látogatást teszek a házfalak között. Kihalt minden. Nem hogy még emberek, de még ragadozók sem járják az utcákat. Nem mintha ez zavarna, hiszen jobb kedvelem a csendet. De mire erre a megállapodásra jutottam volna, hirtelen gyökeret vernek lábaim, amint a sikátor közepére beértem. Egy ideje tapasztaltam már, hogy bárhová megyek, sosem vagyok egyedül. Valaki igen csak nagy érdeklődéssel van felém, még sem mutatkozott még be előttem. Nem lehet szó Sedrickről, hiszen ő másképpen nyilvánulna meg előtte. Valaki más, de én még is hagytam eddig, hogy kövessen. De egyre jobban kezdi feszíteni a kíváncsiságomat a helyzet, ezért most én fogok lépni. - Felesleges bujkálnod, kedvesem. Bújj csak elő! Nem harapok. - Fordulok meg lassan tengelyem körül. - Nagyot. - Épp annyira emeltem hangomon, hogy kellően halhassa mindazt amit számára szánok. Érzem a jelenlétét; boszorkányról van szó. Érdekes, bár nem emlékszem arra, hogy bármilyen boszorkánnyal kapcsolatban álltam volna Sedricken és Rhyden kívül. Akikkel igen, azok már régen halottak.
A napok csak teltek, én meg igazából nem csináltam semmi lényegeset. Csak követtem Nayareth-et mindegy egyes délután, és este. Figyeltem merre megy, mit csinál, hogyan viselkedik, lényegében mindent tudni akartam. Általában hova jár, kikkel találkozni, miket tesz, meg legfőképpen, hogy milyen ember. Mondjuk nagyon sokat még nem tudtam meg róla, ami frusztrált. Talán több időt kellett volna töltenem a megfigyelésével, de nem szentelhettem minden pillanatomat egy ilyen emberre. Magammal is törődnöm kellett, a macskámmal is, meg a munka is ott volt. Eleve se volt kedvem mindent eldobni miatta, annyit nem ért meg. De mégis... Valahogy úgy irritált, hogy nem tudtam amit csak lehetett. Azért szerencsére nem éreztem magam úgy, mint aki beleőrül ebbe, bár lassan talán csak idők kérdése volt, hogy az épelméjűségem is elveszik. Nem hagyhatom abba a megfigyelést, hiszen mindent tudnom kell, ezért fog elmenni a maradék eszem is. Bosszút kellett állnom, de azt csak úgy lehet, ha kiismerem, és megtalálom a gyenge pontját. Amit meg nyilván nem fogok megtalálni egyhamar, hacsak nincs szerencsém. Viszont biztos nem lesz, hiszen egy ilyen szívtelen ember nem fogja azt olyan könnyen leleplezni. Így is csodáltam, hogy nem vett még észre. Nem vagyok túl rossz az emberek követésében, de azért túl profi sem. Bár úgy tűnik ez eddig nem okozott gondot. Még szerencse, hiszen nem tudtam volna magyarázkodni neki. Nem, mintha magyarázkodnék én neki valaha is, nem tartozom semmi válasszal Nayareth-nek. Gondolataimból magam léptem ki, nem fecsérelhettem erre egy másodpercnyi időt sem. Ébernek kellett lennem, ha esetleg mozgásba lendülne. Így is már talán 3 órája vártam arra, hogy kimozduljon, de egyelőre semmi. Lehet ma nem is akar sehova se menni? Lehet jobb lenne közelebb merészkedni? Áh, dehogy, az csak hülyeség lenne. Így is a sötétbe voltam visszahúzódva, a magam csupa fekete ruhájában, hogy beleolvadjak az árnyékokba. Kellő távolságból figyeltem az otthonát, hülye lettem volna közel menni. Ha meglátna az ablakon keresztül, végem. Lebuknék, és ennyi volna a nagy bosszú terv. Nem engedhettem meg magamnak a kudarcot. Aztán váratlanul, mintha meghallotta volna a gondolataimat, valaki kilépett az ajtón. Nem is valaki, hanem Ő. Egy kicsit vártam, majd osonva, szinte a falhoz simulva kezdtem el követni. Ma kivételesen üres volt minden, így még nagyobb távot hagytam kettőnk között, mint általában. Sokkal jobb, amikor kint vannak az utcákon, könnyebb elvegyülni. Így viszont egy rossz lépés, és lebukás. De nem, arról szó sincs! Menni fog, és kész! Nincs más lehetőség... Lassan ment, illetve csak sétált. Úgy tűnik nem sietett sehova, de lehet csak rosszul láttam. Csak azért nem hagyhattam abba a követését, mert lehet épp nincsen dolga. Bármelyik pillanatban történhet valami, ami miatt nekem valami fontosat fed fel magáról. Már ment egy kisi ideje, amikor bekanyarodott egy sikátorba, és a léptei hirtelen megálltak. Én is megtorpantam, és a hátamat a falnak vetve füleltem. Nem értettem mi is történt, de még nem mertem benézni, hátha éppen hátra nézne valamiért. Majd hirtelen megszólalt, és kirázott a hideg. Rögtön tudtam, hogy hozzám beszél, más nem volt ott. Ez volt az első alkalom, hogy megszólított. Különös érzés. Bennem volt egy pillanatra az ötlet, hogy elfutok, de miért is tenném? Nem tettem semmi rosszat. Szavaiból nem is úgy tűnik, mintha tudná ki vagyok. Így egy mély levegőt vettem, majd beléptem a sikátorba, tettem pár lépést és megálltam. Tekintetemmel semmi jót nem sugallva néztem egyenesen a szemeibe. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jön el az első találkozásunk pillanata. - A harapás inkább hanyagoljuk. - jelentettem ki ridegen, ahogy fejemben pörögtek a kérdések. Vajon felismer egyáltalán? Hiszen mégiscsak a tulajdon lánya vagyok... Vagy ez nem így működik? Végül is még nem látott, nem ismerne fel. Vagy mégis? Próbáltam elnyomni mindezeket, hiszen arra kellett koncentrálnom, hogy valahogy jól jöjjek ki ebből a helyzetből. - Gondolom megérezted, hogy követlek. - mondtam az előző mondatom után alig fél perccel. Nem volt kedvem időt húzni, és némán várni arra, hogy mondjon valamit. - Gondolom az is érdekelni miért is tettem ezt. Kár, hogy nem fogom elmondani. - mosolyodtam el halványan egy másodperc töredékéért. Szavaimban ott volt a szokásos él, a düh is, minden más negatív érzelmemmel együtt. Ilyen közel még sosem álltam hozzá, nem is beszéltünk, alig bírtam visszafogni magam. Legszívesebben valamit azonnal tettem volna, de még a hülye is rájön arra, hogy az nem túl jó ötlet. A türelem rózsát terem, bármennyire is agyonhasznált ez a mondás. Várnom kellett arra, hogy mit lép, vagy mond. Először látnom kellett, felismer-e valami csoda módján. Hiszen, ha nem, akkor lesz a könnyebb dolgom. Kitalálok valami sztorit, vagy valami kifogást, hogy ellógjak, aztán ennyi. Legalábbis remélem, hogy ilyen könnyű lesz.
words: ××× music: forget it notes: remélem tetszik
Sohasem szerettem, amikor valaki megpróbált velem szórakozni, és hülyére venni. Én semmi jónak elrontója nem szoktam lenni, ellenben, hogy már egy ideje követ valaki. Egy ideig tudomást sem vettem róla, de kezd kissé aggasztani, hogy intim szférám sincsen miatta. Kezd érdekelni, hogy kivel is van dolgom, tekintettel arra, hogy biztos, hogy óhajt valamit tőlem. Végül türelmesen vártam a sikátor közepén egy helyben állva. Egyáltalán nem voltam ideges, hiszen nem tart semeddig, míg letépem a fejét, ha netán megunnám. A hatalom és az előny mindig az én kezemben van, elvégre én mindenki előtt egy lépéssel járok. Már akkor tudtam amikor követ, amikor ő még csak nem is sejtette. De akkor még sajnos nem igazán foglalkoztatott a tudat, hogy érdekeljen ki is lehet ő. Egyszer csak előbukkan egy kis árnyék a sikátor egyik falán. Míg azt figyeltem rezzenéstelenül, egyszer csak előbukkan az árnyék tulajdonosa is. Ránézésre a sötét végett nem igazán tudtam őt beazonosítani, de amint jobban megfigyeltem őt, rájöhettem, hogy egy fiatal lánnyal van dolgom. Nem rémlik, hogy az e féle korosztállyal lett volna bármiféle dolgom. Érdekes, viszont szemfüles vagyok most, bármit is óhajt mondani. Kezeimet összefogtam magam előtt lógatva, és végül mosolyt öltve arcomon figyeltem a következőket. Arcán látszódott, hogy valami nyomasztja őt, míg aztán kiderült, hogy hangneme sem volt túl kecsegtető a számomra. Ezt vegyem sértésnek? Nem tudtam egyelőre hova tenni őt, bármennyire is próbáltam felbolygatni mindent emlékezeteim aktájában, de nem ismerem őt. Ám ez fordítva úgy néz ki, hogy nem mondható el. Pontosan jól tudja, hogy kit szemelt ki, de nemsokára megtudja, hogy ezzel nem lépett jó mezőre. - Mondd csak, kedvesem. Nem tudod, hogy merre vannak a szüleid? Esetleg segítsek felhívni az édesanyád? - Eleinte egy aggódó idegen szerepét öltöttem magamra, de hamar lelepleződött hangomból az irónia. A lány túl fiatal volt, és kétlem, hogy bármi köze lehet hozzám. Ha pedig rajtam óhajtja gyakorolni a erejét, nos, ostoba húzás lenne a részéről. - Nos... - kezdek bele az én mondadómba, míg egyáltalán nem hagyom őt egy szóhoz sem jutni. - Én mérhetetlenül türelmes ember vagyok, de nagyon könnyen ezt el lehet játszani. Felett épp érdekelne, hogy mi okból követsz közel az óta, hogy én kijöttem a kriptából? - Teszem fel a kérdésemet csevegőképen, bár nem vártam rá választ. Nem titkoltam előle semmit sem, még a kriptát sem, elvégre mindent tud rólam, ha már egyszer a kezdetektől követett, mintha az én kis árnyékom lenne. - De nem is kell rá válaszolnod. Mivel még gyerekkel nem volt dolgom, ezért is megadom neked a lehetőséget, hogy most épségben hazatérj. Szerintem ez egy remek lehetőség, és a te helyedben én élnék vele most rögtön. - Tanácsolom neki, miközben egyet közelebb lépek felé. A fiatalsága eszembe juttatta a lányomat. Mintha őt látnám most az idegen lány képében, de tudom, hogy nem ő az. Talán ezért is adtam neki némi menekülésnyi időt, ám ha tovább rabolja a drága időmet, akkor az általam adott kegyelmi idő egy idő után csak elfogy, és az is lehet, hogy ez volt az utolsó éjszakája.
Az általam okozott fájdalma elindít benne egy sikolyt, mely keserves és zokogó volt; az életéért könyörgött, de valójában csak a halált szerette volna, hogy ne érezze, amit most neki okozok. Az élet is ilyen. Lassú haldoklás. Hogy méltóságteljes, vagy kínhalál-e ez a siralomvölgy, talán mind rajtunk múlik. Sikít. A vérével együtt megérzem nyelvem érzékein a könnycseppének sós ízét. Sírt, és hiába szeretett volna ellökni magától, mindössze már csak annyira volt képes, hogy elengedje izmait és feladja a harcot. Mindezt, persze, nem önszántából. Én csak ajkaim közé szorítottam nyakának azon részét, ahonnét ömlött az általam oly rég óta hiányolt nedű. Máskülönben leakarnék állni, de most nem teszem. Túlságosan is elindított bennem valamit a vér íze a számban, amit már oly' rég óta nem éreztem... évek óta. Kellett, hogy érezzem! A lány könnycseppjeivel együtt megindultak az én könnyeim is, még is szinte berögződve szorítottam őt magamhoz, s merem állítani, hogy hangja azért hallgatott már el, mert a csonttörésektől és a rohamos vérveszteségtől ájult el. Annyira elborult az elmém, a gondolatom, a kontroll... egyszerűen nem éreztem, hogy darabokra törtem a lány csontjait. Sírtam. Zokogtam. Nem bírtam a fájdalmat. Körülbelül már fél órája voltam ott, és kínoztam őt. A sikátorba senki sem talált be, különösebben azért sem, mert ez a sikátor... mindig sötét. A vérének ízét már régóta nem érzem számban, még is úgy maradtam, nem engedtem el nyakát ajkaim közül. Végtagjai már csak lógtak, és a feje is oldalra dőlt; és csak halott tekintetével nézte a tömeget, akik a sikátor túloldalán bandukolnak el. Fájdalmas volt a halála. Szenvedett. Végül csak óvatosan húztam ki húsából hosszas szemfogaim, s hagytam, hogy a fiatal, szőke lány a földre zuhanjon. Oldalára dőlt, s karjára hajtotta fejét. Feküdt, mintha valamit nézne. Halott volt már. Én csak óvatosan leguggoltam elé, és arcára helyeztem tenyeremet. Annyira hasonlított valakire... valakire, akit soha nem kaphatok vissza. A halott képmása elhiteti velem, hogy most öltem meg őt. De nem... ennyire nem lehetek őrült! Ez nem Ő! Nem Ő... Harcoltam a gondolataimban magammal, és próbáltam nem az ő arcát látni magam előtt. Annyi mindenkit vesztettem már el, és annyi mindenkit akarok én tönkretenni... nincs sok hátra. Megőrjít létem. Most csak társaságot akartam; nyugtató szavakat, de már az is elég lett volna nekem, ha valaki csak ugat nekem. Sőt, most még Kaleb baromságait is képes lettem volna tündöklő és bájos arccal végighallgatni. Őt akartam, hiszen Ő maradt egyedül, aki nem hagy elveszni. Márpedig kezdek elveszni. Megöltem mindenkit a fejemben.
New Orleans újdonság volt számomra. Nem hittem volna, hogy egyszer véglegesen elegem lesz Mystic Falls-ból, de most nagyon utáltam azt a várost. Időről időre visszatértem oda, de most… szerettem volna kiszakadni abból a közegből, ami a születésem óta meghatározott. Eljött a pillanat, amikor új életet akartam kezdeni és ehhez szépen, lassan, fokozatosan kellett eltávolodnom a szülővárosomtól és a gyökereimtől. New Orleans megfelelőnek bizonyult az újrakezdés elejéhez: talán egy éve jártam itt utoljára és magával ragadott a hangulata, a varázslat, ami a levegőből áradt és az emberek jókedve. Mintha semmi problémájuk nem lenne. Aztán kíváncsi voltam arra is, mi igaz a pletykákból, ami az itt szóló hatalmi harcokról szólt… néhány napot, talán hetet mindenféleképpen terveztem itt tölteni, ennyi idő alatt elválik, maradok vagy megyek, nekem való-e a Mississippi torkolatának gyöngyszeme vagy itt is éppen olyan pocsékul fogom érezni magam, mint a virginiai kisvárosban. A teendőim nem túl szigorú listáján első helyen szerepelt a város felfedezése. Akárhová mentem, a turistalátványosságokkal kezdtem és fokozatosan vettem fel a hely hétköznapi ritmusát, amibe az egyszerű sétáktól a régebb óta itt lakókkal beszélgetésen át a szubkultúrába való beleolvadás. Még nagyon az elején jártam az akklimatizációnak, ezért döntöttem egy kellemes séta mellett, ami reményeim szerint a parton fog végződni, ahol ráérősen lógathatom a lábam a naplemente figyelése közben. Nem kerestem kétségbeesetten társaságot, szerettem volna egyedül eltölteni egy kis időt, magamra figyelni ás rájönni, pontosan mit akarok az életemtől. Divatos kifejezéssel élve egzisztenciális krízisbe kerültem, ismét… vámpírként egyszer-kétszer volt már rá példa, hogy nem találtam a helyem, nem tudtam, mihez kezdjek és merre tovább. Nincs mit szégyellni, az élet ezzel jár, főleg, ha az évek száma nem korlátozott. Fogalmam sem volt, merre megyek, a lábam vitt előre és csak azzal foglalkoztam, hogy nézelődjek. Utcák, épületek, lakások, kávézók, bazárok, számtalan újdonság, amelyek felfedezésre vártak és előre vetítették a következő napi programjaimat. Az utam egy sikátorokkal tűzdelt környékre vezetett: nem voltam félős lány, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy ne ijedjek meg a saját árnyékomtól. Nem is hittem volna, hogy bármi számottevő fog történni az egyik eldugott utcában, mégis, meg kellett torpannom… nem messze tőlem egy férfi kuporgott a betonon, kezében ernyedt testet tartott. Gyorsítottam a lépteimen, feléjük vettem az irányt, reméltem, hogy segíthetek… ám közelebb érve láttam, hogy nem voltak rám szorulva. A nő halottnak tűnt, a vérének illata beterítette a levegőt és a férfi arcán láttam megcsillanni a vöröslő anyagot. - Mi történt? – Nyeltem egyet és közelebb léptem. Hátat kellett volna fordítanom és nem arról érdeklődnöm, hogy a vérszomjas magamfajta mit művelt, de úgy tűnik, jelenleg kevésbé voltam hajlamos a józan eszemre hallgatni… főleg, hogy némi hunyorgás után ismerős vonásokat véltem felfedezni a férfiben. – Kol? Te vagy az?
Ma reggel, miközben a macskám kierőszakolt belőlem némi botladozó simogatást, úgy éreztem... egy átlagos életnek a reggele tört rám. Életemben először most aludtam el úgy igazán. Minden előgondolat nélkül. Voltaképpen testem jelenleg már fáradhatatlan, még is úgy éreztem, hogy a lelkem túl öreg már ahhoz, hogy annyi időt töltsön ébren. Semmiféle álom sem tört rám, még is agyam kikapcsolódásából az éhség tudata ébresztett fel. Gondolatbeli éhség, mely tulajdonképpen olyan értékkel bír fel, mintha maga a szívemről lenne szó; mely nélkül lehetetlen lenne az élet. Halálommal érne véget, épp úgy, mely minden vámpírnál. Nálam még is inkább már tudatos, sőt, szándékos. Éltet, akárcsak a szív, mely oly könnyen össze is törhet. Darabokra. Éreztem a vérét még mindig ajkaimon, mely már egészen lejjebb folyt az államon, a nyakam pontjain, s némileg hófehér felsőm nyakánál valamiféle kivehetetlen, zavaros mintát öltött a színe. Higiéniai okokból különben zavarna, hogy véres vagyok, de... élvezem. Erőt ad, és ugyanakkor hatalomérzetet. Azt, hogy mire lettem volna képes, amire nem voltam képes. Persze, nem önnön hibáimból. Szimplán csak nem kaphattam meg azt, ami annyira evidens, annyira alap az életben; nem kaphattam meg a szabadságot. Nik, nos, ő nem csak, hogy egy korcs, de úgy is viselkedik. Murisan hangzik, nem igaz? Az őrült nagy helyzet az, hogy rohadtul nem tűröm meg a kutyákat. Még állatként sem. Rohadtul nem hűségesek. És csak akkor néznek szépen, amikor éppen fogyasztod az általad kedvelt szendvicsed. Különben meg olykor szó szerint tesznek rád. Nik is pontosan ilyen! Játssza a hűséges, kétszínű és odaadó ebet, és amint meghallja már a porszívó kerekeinek a gurulását, azonnal berohan gyáván az ágy alá. Ostoba hasonlat, de akár az igazságot is felfesthetem; Klaus megjátssza, hogy kedveli a családját. Merthogy, Elijah nélkül például valóban egy nagy nulla lenne álarc és lepel nélkül. De amint feltűnik egy olyan ellenség, akiről valóban úgy véli, hogy erősebb nála, nos, azonnal behúzza fülét-farkát. Nem is kell annyira messzire mennünk. Ott vannak a szüleink, akik már nincsenek is. Azonban helyettük itt vagyok én. Mindig is ott voltam. Guggoltam a nő előtt. Arcát érintettem, és még sem tettem meg azt, amire képes vagyok. Pár napja hoztam vissza egy barátom barátját, minden picsogás nélkül. A srác rég óta volt már halott, és valljuk be... nem könnyű előguberálni egy olyan halottat az élők közé. Megtettem. Aligha kerülne sok energiámba, hogy az általam megölt nőt is visszahozzam az élők közé. Mégsem teszem. Miért tenném? Miért tenném... A hátam mögül ártatlan hangnemű kérdés kúszik el. S bár gondolataim már megölték őt, mélyen még is a hangnak a felismerésén tűnődtem. Mintha már halottam volna már valahol. Mintha.. ezért az édesen csengő hangért epekedtem egykoron. Elmém őrült zuga szórakozik velem, vagy csak az elsüllyedt múlt tért vissza hozzám? - Sophie? - Kérdezek vissza oly halkan, oly lágyan... oly ártatlanul. Ezernyi sikoly közül is felismerném az ő egyetlen suttogását. Hiszen, egykoron valóban Őt hallottam mindig is a sötétség mélyén. Az ő hangja az ami mindig is csalogatott kifele a gödör mélyéből. Őt követtem. Aztán elszakítottak tőle. Ahogy minden mástól, ami ápolhatta volna szurkos lelkem. - Nem szabadna itt lenned. - S bár hangom remegett, még is mást tettem volna. Karjaiba rohantam volna, mint valami őrült kisgyerek, de egyszerűen csak elszégyelltem a pillanatot. Az ő jelenléte előtt sohasem öltem.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Alig akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hallucinálok… pedig nem lenne szabad, hogy az érzékeim ilyen csúnya tréfát űzzenek velem. Nem szenvedtem vérhiányban, nem éheztettem magam és tudomásom szerint az agyammal is minden rendben volt. Akkor mégis hogy láthatom Kol-t magam előtt? Mintha az egyik legrettegettebb képet húzták volna elő a szívem mélyéről és vetítették volna elém: sötét sikátor, egy feltépett nyakú, halott ember és a gyilkos szerepében a férfi, aki egykoron olyan sokat jelentett nekem… ismertem őt, elég jól ahhoz, hogy féljek a most elém táruló jelenettől. Kol nem volt jó vámpír. Jó ember sem. Alapvetően nem volt meg benne az, ami után én vagy bármelyik vámpír, aki szeretett volna normális életet élni, sóvárgott: az emberek iránti tisztelet és az irántuk érzett empátia. Hiába lett volna könnyű elítélni azért, mert nem azt az utat választotta, amelyikkel remélhetőleg legkevésbé feketítette volna be a lelkét, nem tudtam elítélni. Nézhettem rá ferdén, de megértettem. Összehúzhattam a szemöldökömet és undorodhattam, ám nem tagadhattam, hogy már akkor hatással volt rám, amikor először találkoztunk. Behálózott, magával ragadott, aztán megrágott és kiköpött, én pedig neki köszönhetően átéltem életem egyik legsötétebb korszakát, amiben ezerszer megjártam a poklot és olyan fájdalmakat éreztem, amelyekre azt hittem, nincsen gyógyír. Sötétségbe taszított, elérte, hogy elveszítsem a részemet, amelyre büszke voltam és hagyta, hogy átjárjon a bűntudat, szégyen és kettérepedjen a szívem. Kol Mikaelson volt az én legnagyobb démonom. - Te… - Lefagytam, egyetlen, apró szócskát voltam képes kinyögni a nélkül, hogy ne kellett volna mély levegőt vennem és nagyot nyelnem. A torkom kiszáradt, az ajkaim ugyan elnyíltak és annyi mondanivalóm lett volna, amelyet napok alatt sem tudtam volna teljes mértékben kiadni magamból. Mégis, leblokkoltam. Nem láttam tisztán, a vonásai elmosódtak előttem és hátráltam egy lépést. Hátat fordítottam neki, földbe gyökerezett lábakkal, egyre gyorsabban emelkedő mellkassal bámultam a betont és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam. Mennyivel könnyebb lenne! Nem nekem kellene azon gondolkoznom, hogyan futhatnék el, a természet megoldaná helyettem a problémámat. – Te! – Bukott ki belőlem ismét, már nagyokat pislogva, remélve, hogy a tekintetem kitisztul és ha tisztes távolságból is, de megtalálom az övét. – Te vagy az, akinek nem kellene itt lennie! – Hangom erőteljesebb színt ütött meg, de közelében sem volt annak, amilyen valójában volt. Főleg, hogy némi csalódottsággal keveredett dühöt hallottam ki belőle, ami nem tetszett. Nem ehhez voltam szokva magamtól. – Eltűntél… majdnem száz éve egyetlen szó nélkül tűntél el és most… - Sóhajtottam egyet. Legszívesebben toporzékolni kezdtem volna, hiszen felrémlett előttem annak a napnak az emléke, mikor utoljára láttam. Megígérte, hogy este értem jön és sétálunk egyet vacsora előtt. Én pedig vártam rá, de nem jött… aztán többé nem láttam. Talán a mostani, modernebb New Orleans ismeretlen volt számomra, de az egy évszázadival ezelőttinek én is lakosa voltam, pont, mint Kol.
1914 { - Csak várj meg engem. Este mindenképp eljövök érted! Rendben, Sophie? - Mézédesen beszéltem hozzá, miközben aprócska tenyereit nem engedtem el ujjaim fogásából. Mélyen pásztáztam igéző tekintetét, melyek már oly sokszor nyújtottak vigaszt. Még is tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani. Tudom, hogy számomra egy kapcsolat csak egy hiú ábránd, egy olyan tényező, amiben én nem tudok megférni. Egy olyan lány, mint Sophie, nem fogja eltűrni azt a sok tettet, amit okozok. Én pedig nem sokáig fogom tudni magamat leplezni. Hiába az önön akarat. A hazugság mindig kiderül az ő szemébe is. Én nem szeretetre születtem. Engem soha nem szeretett senki. Miért is tették volna? Ez a lány pedig valamiért még is kötődést produkál felém, holott Ő csak egy általam kreált álarcba szeretett bele, nem pedig a saját arcomba. Ártatlansága és szeretete az, ami végett még mindig itt vagyok vele, és ami végett megígérem neki, hogy este újra eljövök érte. Ahogy minden este tettem. Még is el kell most mennem. Van egy nő, aki találkozni szeretne velem. Nevezhetném randevúnak, de ez most mellékes. Hiszen az én szívemet valaki már elrabolta. Valaki, aki örökre magánál fogja hordozni. Még akkor is, ha én már nem tudom viszonozni azt, amit ő akar. Még is a szívem nála maradt. Vigyáznia kell rá. -Tudod, ahogy minden este. Ez most sem lesz másként. Addig is vigyázz magadra, kérlek! - Mindig elmondtam ezt neki, ha kellett, ha nem. Jól tudja, hogy ki vagyok én, azt, hogy egy olyan Mikaelson vagyok, aki nem tud kimászni abból a gödörből, ami tulajdonképpen a börtöne, a kísértője. Még én magam sem tudom, hogy milyen érzelmeket táplálok a lány iránt. Valami jót, amiben nem volt részem. Miért is akartam volna? Most pedig egy másik gödörbe estem. Csak bukdácsolok a tükörsima úton ezzel a tettemmel. Elgyengít. S már eléggé gyenge vagyok így is ahhoz, hogy harcoljak ellene. Már nem tudnám magamtól eltaszítani, ha csak rá nem kényszerülök. Márpedig érzem a vesztem. Menekülnöm kell. Gyermeki arcomon aggodalom lappangott titkon, melyet próbáltam előtte takarni, de belül éreztem, hogy el kell őt hagynom. Talán nem magam miatt, hanem más miatt. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akár ez is. Végül óvatosan közelebb léptem hozzá, s óvatosan pillantottam rá vörös, telt ajkaira. Ekkor eszembe jutott a nevetése, s kacaja. Sohasem babonázott meg egy női mosoly sem. Taszított. Ahogy minden más. De ő... valamiért nem ezt keltette bennem. Míg ezek a gondolatok zavaros elmémet végigfutották, hirtelen csak azon kapom magam, hogy félelmet nem ismerve csókoltam meg őt. Rövidesen, hiszen ahogy ajkaim az övéit súrolták, azonnal félbeszakítottam a pillanatot. Akár egy kézlenyomatot is megérdemelnék a képemen ezért. - Ne haragudj... - Hirtelen hátraléptem, s gyengéd arcvonásaim végül egyre ridegebbé válnak. Amit műveltem... ez még nekem is ismeretlen. Ezt nem olyan vágy keltette, amit többnyire érzek a legtöbb nő iránt. Vágy volt, még is sokkalta másabb. Emberibb... } A pillanat tört része alatt futott végig fejemben a visszaemlékezés, amikor most megláttam alakját. Szinte késként hasította át gondolataimat, teljesen felborított bennem mindent. A düh és a gyengéd érzelem egyszerre keveredtek bennem most össze, s úgy érzem, helyben kitépném a mellkasomból azt a dobogó szervet, ami jelenleg még éltet. Nem bírom elviselni... mit műveltek velem?! Akkor láttam őt utoljára. Éreztem, hogy adnom kell neki valamit, amivel elbúcsúzhattam tőle. Valamit, ami talán nyomatékosította, hogy szerettem őt. A nő, aki aznap elhívott - mai szóval mondván egy randira, - nem volt más, mint Freya. A két fivérem az ő szeme láttán szúrtak le. Legalább szembesült azzal, hogy milyen undorító családba akar ő visszatérni. Ez nem az a család, amire ő vágyik. Ez nem. Ez nem család. Valami undorító... A hideg kirázott, amikor eszembe juttattam magamban a családnak nevezett közösséget, ahová a vérem szerint beletartozok. De semmi kedvem sincs Nik csicskája lenni, ahogy Elijah működik manapság. Túl nagy bűn ez? Hah, kétlem! - Eltűntem... - Bólintottam egyet, hogy aláigazoljam az észrevételeit. - Meghaltam, Sophie!- Széttártam a karjaimat, hogy lássa, mi is lettem végül. - Te nem ebbe szerettél bele. Az, aki akkor az nap éjjel megígérte, hogy eljön érted, megölték! - Hangom egyre inkább csak emelkedik néhány oktávval, mely önmagában már ijesztő, de a vér a ruhámon és ajkaimon, háttérben a halott nő... önmagában lefest, hogy mivé is lettem végül. - Talán soha nem is létezett...- sziszegtem halkan, feszültséggel küzdve. -Aznap este engem megöltek. A két fivérem. - Szánalmat keltetettem a vigyoromban irántunk, melyben nyers, őszinte gyűlölet húzódott meg. - Most pedig én jövök. - Könnyeden biccentettem oldalra a fejemet, egy bestiális vigyor keretébe. Nem tudtam másra gondolni. Csak arra, hogy megbosszuljam mindazt, amit velem tettek. Niklausnak és Elijahnak megadatott az, ami nekem nem. Család.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Ha lett volna egy cseppnyi eszem, hátat fordítok neki és a tőlem telhető legnagyobb léptekkel tűnök el a szeme elől. Nem érdemeltem meg azt a hirtelen jövő, szúró, hasító, gyötrő szívfájdalmat, amit a látványa okozott. A vonásai semmit sem változtak. Hogy is változhatott volna? Vámpír. Épp úgy, mint én. Akárhányszor a tükörbe nézünk, ugyanaz az arc néz vissza ránk, ami egy idő után felettébb unalmassá, később frusztrálóvá, idegesítővé válik. Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy halhatatlan bűvkörébe kerülsz, aztán kiesel a kosárból, de minden esély megvan arra, hogy ismét találkozzatok. Ilyenkor a helyzet elkerülhetetlenül kellemetlenné válik. Jobb esetben. Rosszabban a föld alá kívánnád magad, hogy összekucorodva a betondarabok alatt azért imádkozhass, nehogy ismét szembe kelljen kerülnöd valakivel, aki ha szeretné, akár a lelkedtől, a józan eszedtől is egyetlen szempillantás alatt megfoszthatna. Ezért nem akartam soha, de soha többé találkozni Kol-al. Ezért fagytam le és kezdtek el remegni az ujjaim. Amikor kislány voltam és nem tudtam mit kezdeni a látottakkal, ugyanígy reagáltam: egyszerre akartam futni és kiáltani. Most? Valahol legbelül tudtam, hogy nem érné meg szólásra nyitnom a számat. Mit érnék el vele? Magamra hagyott, elhitette, hogy fontos vagyok neki, ezek után pedig 100 év és egy véletlen kellett ahhoz, hogy újra találkozzunk. Semmi szándékosság, valószínűleg eszébe sem jutottam addig a pillanatig, míg felém nem fordította a fejét. Nem számítottam neki eléggé ahhoz, hogy kimondott szavakkal gyötörjem magam… de hogy tarthatnám magamban azoknak az érzéseknek és gondolatoknak a kavalkádját, amit generált bennem? Mennyivel könnyebb volt abban a hitben élni, hogy halott… tudtam, hogy nem ölhetik meg véglegesen. Legalábbis akkor még bíztam ebben, amikor elmesélte, hogy az apja évszázadok óta üldözi őt és a testvérét. Miután hagyta, hogy várjak rá, a számomra is lehető legfájdalmasabb dolgot szerettem volna valóságként kezelni; a halálának a tényét. - Neked mindig ennyire könnyű? – Hosszú hajamba túrtam, mert bár nem bántam volna, ha néhány tincs eltakarja az arcomat, most mégis a szemeibe akartam nézni. Teljes meggyőződéssel állította, hogy megölték, de nem rendelkeztem azzal a képességgel, amivel megállapíthattam volna, hogy valóban igazat mond-e. Lehetetlen volt kiismerni őt. Alapvető igényem volt, hogy olvasni tudjak a körülöttem lévőkben, de Kol igazi rejtély volt, ami már évtizedekkel ezelőtt is egyszerre vonzott és taszított a kiszámíthatatlansága miatt. Ha akarta, ő volt a legelbűvölőbb személy, akit ismertem, míg máskor mintha az ördög bújt volna belé. – Az örök mentség! – Megcsóváltam a fejemet. – Bármi történjék, előhúzod a „családom miatt” kártyát és rögtön mentesülsz a felelősség alól. – Nem azt én tisztem lett volna szemrehányást tenni, de ha a testvérei lépten-nyomon megölhetik, miért nem hagyja hátra őket? Miért nem éli a saját életét, teszi azt, amit akar ahelyett, hogy a normálatlan családjával foglalkozna, akik mindennek tetejébe még bánják is? A szavaiból ítélve átesett a ló túloldalára és ellenük készül menni. És ennek mi értelme lenne? Többen vannak és összetartóak. Esélye sincs ellenük. - Engem nem érdekel, mit teszel. - Hátráltam egy lépést. A hangom lemondó volt, nem tudtam máshogy reagálni arra az ijesztő vigyorra, amit villantott. Mi mást mondhattam volna? Hogy ne tegye? Ne rohanjon a vesztébe? Aggódjak miatt? Engedjek ennek az utálatos késztetésnek. Nem lehetek ismét ennyire ostoba, főleg, hogy a csalódottság szüntelenül dolgozott bennem. - Legfeljebb ismét koporsóba zárnak. Akkor ismét nem lesz semmire bajod. - Fordulatot vettem és elindultam kifelé a sikátorból. Nem akartam a közelében lenni.
- Várj! - Kérem meg őt feszülten, mikor is újra megjelenek előtte, hogy ne hagyjam elmenni őt. Ha tehettem volna, lefogtam volna, hogy még csak ne is mozduljon, de nem tehetem. Nem is állnám az útját, ha nem lenne muszáj, de tudnia kell, hogy akkor miért történt az, ami. Miért nem jöttem aznap este. - Kérlek, ne menj el. - Suttogom halkan magunk közé, ám ezt követően csak hajamba túrok zavartan. Nehezen viselem ezt az egészet, teljesen megcsavar az, hogy valakit maradásra kényszerítek. De Sophie más. - Az ígéreteimet mindig betartottam. Mit gondolsz, hogy akkor aznap este valamiért megszegtem volna az addigi szokásaimat? - Kérdezem őt óvatosan, miközben mélyen kutattam a válaszokat égkék íriszeiben. - Nem kérem azt, hogy megértsd, de... - a hangom megakad egy pillanatra. - Soha nem hagytalak volna el. - Miközben ezt kimondtam, akkor tudatosult bennem úgy igazán, hogy mekkora űrt is hagyott maga mögött szívemben az, hogy ő hozzá akkor aznap este nem tudtam elmenni. Szerettem volna, mindennél jobban. De a medvecsapdákat és a vadászkutyákat olykor a ravasz róka sem védheti ki. - Engem aznap este megöltek, Sophie. Egy évszázadig voltam koporsóban, és ha most anyám nem jött volna közbe, még mindig végérvényesen halott lennék. Te nem tudod, hogy mik történtek. Esélyem sem volt arra, hogy megtaláljalak. - Merthogy ahogy visszatértem, azt követően a ribanc Elena idióta öccsének valamilyen oknál fogva birtokába került a tölgyfakaró és... kudarcot vallottam. Azelőtt azt hittem, hogy lehetetlen egy ősit legyőzni. Már azt is elhittem, hogy a tölgyfakaró sem fog majd velünk végezni. Hát tévedtem. - De most itt vagy. Teljesen véletlenül. - Akaratlanul is, de megérintem egyik tenyeremmel gyengéden az arcát, ezáltal is óvatosan simítok rajt végig ujjaimmal, épp úgy, ahogy aznap este. - Annyit te, és én is megérdemlünk, hogy ezt átbeszéljük. De ahhoz szükségem van arra, hogy te is hagyd magad. Kérlek, Sophie! - Megérintem ekkor finoman kezeit, hogy magunk előtt megtarthassam és elindulhassak, miközben őt is magammal húzom játékosan. - El sem tudod hinni, hogy mennyire örülök neked.- Ha volt valaha is egy parányi jó a szívemben, akkor az Sophie iránt érzett kötődésem volt. Úgy ragaszkodom hozzá újra, mint anyjához a gyermek; nem akarom őt elengedni többé.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Akkor is megtorpantam volna, ha nem áll az utamba. Mindig ezt teszem. Nem tudok elsétálni anélkül, hogy meg ne hallgassam a másikat vagy csak eszembe ne jusson: vajon mire gondolhat? Mik voltak az okai a viselkedésének? Miért tette, amit tett és mit szeretne most mondani, hogy javítson a helyzetén? Túlságosan hittem a jóban, a megmagyarázhatóban, a racionálisban és a véletlenek összjátékában ahhoz, hogy képes legyek megingathatatlan nemet mondani és szó nélkül elsétálni. Utáltam magam ezért. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha belém táplálták volna az elengedés képességét és a mindent elsöprő haragra való képességet! Ám nekem a csalódás jutott osztályrészemül, ami annyira ramaty érzés volt, hogy ha alkalmam nyílott rá, mindenféleképpen meg akartam próbálni csillapítani. - Fogalmam sincs, mit gondoljak. Akkor sem tudtam, mire gondolhatnék. – Kol kiismerhetetlen volt és én, aki a biztonságot kedveltem, éppen ezért tartottam őt annyira érdekesnek, hogy beadjam a derekamat neki. Veszélyes volt és titokzatos, más, mint akikkel eddig volt dolgom. Egész életemben olyan személyekkel vettem körül magam, akik ha feddhetetlenek nem is voltak, de ha belenéztem a szemükbe láthattam, hogy van bennük jó és stabilitás. Kol-ból mindkettő hiányzott, mégis volt benne egyfajta varázs, ami szinte azonnal megbabonázott és agyatlan, naiv lánnyá tett, akinek az egyetlen szükséglete az volt, hogy az általa szeretett férfi szépen nézett rá. Nevetséges. Nevetségesen buta voltam és vagyok most is, hogy egy tapodtat sem mozdultam. - Hidd el, pontosan tudom, milyen hosszú idő egy évszázad. – Amint kimondtam jöttem rá, mennyire nehéz visszagondolni arra, mi történt velem ez idő alatt. Sokáig keseregtem miatta, fájt a szívem, próbáltam feldolgozni az árulásnak hitt távozását, aztán… a fájdalmam tompult. Kol volt a második esélyem, a vámpírrá válásom után az első személy, aki mellett ki akartam tartani, akivel lenni szerettem volna és amikor elveszítettem ezt az esélyt, elképzelésem sem volt, hogyan kezdhetném újra harmadjára. Mégis megtettem. Nehéz volt, az első hónapokban, években könnyek és sajgó szív kíséretében, de ismét megtettem az első lépéseket, amelyek reményeim szerint egy szebb létezés felé vezettek. Nem panaszkodhattam, nem történt velem rossz, ám az eget rengető változások, az izgalmak is elkerültek. Valahol legbelül mindenki ezekre vágyik, nem igaz? - Nem hittem volna, hogy összefutunk. Biztos voltam benne, hogy a világ másik végén vagy. – Hogy miért gondoltam ezt? Könnyebb volt, mint azt hinni, hogy boldogan éli a mindennapjait abban a városban, ahol egyszer régen kettőnk története zajlott. Belesajdult volna a szívem, ha így lett volna. – Kol, én meghallgatlak, de… - Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy az ujjai az arcomhoz értek, majd a kezeimet fogták át. – Én nem tudok neked csak így, feltétlenül örülni. – A megértését kértem, nagyot nyeltem és álltam a tekintetét. Oldalra nézve megláttam a lányt, aki élettelenül feküdt az aszfalton és elszorult a torkom. Láttam, ahogy kivégezte és álszent lennék, ha azt állítanám, hogy nekem nem tapadt vér a kezemhez, viszont láttam Kol-t. Élvezte. Rémisztően.
Kezdőlap
A napok csak teltek, én meg igazából nem csináltam semmi lényegeset. Csak követtem Nayareth-et mindegy egyes délután, és este. Figyeltem merre megy, mit csinál, hogyan viselkedik, lényegében mindent tudni akartam. Általában hova jár, kikkel találkozni, miket tesz, meg legfőképpen, hogy milyen ember. Mondjuk nagyon sokat még nem tudtam meg róla, ami frusztrált. Talán több időt kellett volna töltenem a megfigyelésével, de nem szentelhettem minden pillanatomat egy ilyen emberre. Magammal is törődnöm kellett, a macskámmal is, meg a munka is ott volt. Eleve se volt kedvem mindent eldobni miatta, annyit nem ért meg. De mégis... Valahogy úgy irritált, hogy nem tudtam amit csak lehetett. Azért szerencsére nem éreztem magam úgy, mint aki beleőrül ebbe, bár lassan talán csak idők kérdése volt, hogy az épelméjűségem is elveszik. Nem hagyhatom abba a megfigyelést, hiszen mindent tudnom kell, ezért fog elmenni a maradék eszem is. Bosszút kellett állnom, de azt csak úgy lehet, ha kiismerem, és megtalálom a gyenge pontját. Amit meg nyilván nem fogok megtalálni egyhamar, hacsak nincs szerencsém. Viszont biztos nem lesz, hiszen egy ilyen szívtelen ember nem fogja azt olyan könnyen leleplezni. Így is csodáltam, hogy nem vett még észre. Nem vagyok túl rossz az emberek követésében, de azért túl profi sem. Bár úgy tűnik ez eddig nem okozott gondot. Még szerencse, hiszen nem tudtam volna magyarázkodni neki. Nem, mintha magyarázkodnék én neki valaha is, nem tartozom semmi válasszal Nayareth-nek.
music: 
