Ahogy a pillanat megtört, teste elszakadt tőlem. Készenlétben figyeltem minden mozdulatát, pislogni nem pislogtam, levegőt nem vettem, egyedül ingadozó testét mustráltam, homlokomat szarkalábak barázdálták. Fájt... talán leginkább az, hogy én vettem el tőle erejét, amire oly büszke lehet, az erő, ami megfogott benne... és az erő, ami kiemelte őt a szürkeségből, ami elérte, hogy életben maradjon... mert az mind ő volt, de én gyengévé tettem, törött kristályszemmé, ami már nem képes ragyogni a napnak. Szemem rajta rugózott, a remegő testen, a fehér bőrön, a pihegő ajkon. Mintha mondana valamit... Valami fontosat és értékeset, de nem ér el fülemig. Felsőteste meglódult, lába nem tudott korrigálni, utánakaptam. - Hoppá, hoppá, hoppá! - Tenyerem úgy marta csípőjét, mintha attól tartana, hogy szétfoszlik a hús, ha nem ügyel, és majd ölelheti a lelketlen, csörgő csontokat. Ana szeme csillogott, mintha láztól szenvedne, a talaj csak annyira fogta fel, hogy függőlegesben bírt maradni, de őszintén... ha nem tartom, elesik. Mérlegelnem kellett, gyorsan. Vadászatra időm sincs... volt két vaskos biztonsági őr a hotel szájában, de nem merem itt hagyni... Döntenem kellett, feltűrtem hát ingujjamat, és csuklómat szájához toltam. Ekkor azonban bekövetkezett a teljes legyengülés, az egy kezemben tartott lány bokája feladta a harcot, előre lendült. Nagy sóhaj kíséretében kaptam utána, és jobb ötlet híján karomba emeltem Anat, nyakamat oldalra biccentettem. - Ana, igyál!
Minden egyes pillanat közelebb vitt a tudatvesztéshez, aminek a vége még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. Elég vicces lenne ezek után meghalni. Bár legalább elmondhatom azt, hogy egy igazán szívdöglesztő férfi karjai között haltam meg. Már nem igazán vagyok magamnál. Puszta foltokat látok és alig érzem a körülöttem lévő környezetet. A szellőt sem érzem. Ahogyan a napsütést sem, de egy sikátorba nem talál be túlságosan sok belőle. Olyan vagyok, mint egy marionett bábú. Úgy irányíthat, ahogy akar. Ki is használhatná a helyzetet, de azt hiszem az, aki ilyen élményre vágyik az egyszerűen vesz magának egy guminőt. Kétlem, hogy Christian ilyesmire utazna. A normális férfiak azt szeretik, ha a partnerük is aktív a játékban. De én még levegőt is alig bírok venni. Az erőm, amit annyira nagyra becsültem köddé vált és úgy érzem, hogy elsüllyedek a szégyenemben. Fogalmam sincs, hogy mi történik. Ajkaim nyakának a bőrére tapadnak és egy jó darabig így is maradok, mert teljességgel be vagyok lassulva végül pedig gyengéden felsértem a bőrét és eleinte lassan, majd egyre mohóbban kezdem kortyolni a vérét és érzem, ahogy a testembe visszatér az erő és minden kivirágzik körülöttem. Járművek zajai, beszélgetések töredékei és, ami a legfontosabb, hogy jelen pillanatban Christian karjaiban pihenek. Nem akarok túlságosan sokat elvenni tőle csak éppen annyit, hogy erőre kaphassak. Mikor végeztem egy csókot lehelek a nyakán ejtett sebre, majd picit elhúzódom tőle csak annyira, hogy ajkaimat újra az övére tapaszthassam immáron sokkal szenvedélyesebben. – Az én hősöm. – Suttogom bele kuncogva a csókba. Ez egy olyan pillanat, ami nem rám vall, de ez a legkevesebb, hogy úgymond normálisan viselkedem vele azok után, hogy segített rajtam. Még akkor is, ha miatta kerültem eleve ebbe a helyzetbe.
Hálát adtam az égnek, hogy egyszeri felszólításra vette az adást, megadóan hajolt ütőeremre, és bár illanó hatásszünetet tartott - amivel rendesen rám hozta a frászt, végül húsomba eresztette fogait, fel kellett, hogy szisszenjek, majd kortyolni kezdett. Nem volt még példa ilyen-olyan életem során, hogy prédává váltam s belőlem fogyasztottak, nem adtam még ezidáig senkinek a lehetőséget, de pozitívan csalódtam. Feltételezem, hogy eltérő, ha az ember közben fél és sápítozik, de nyugodt és határozott mivoltomat csak egy éles szúrás, majd bizsergés, és egy jótét izgalom fogadta- szó sem árnyas érzetről. Megbíztam benne. Ajka lassan engedett el, és most vált szembetűnővé a változás. Az iménti vérszegény, sápadt porcelán most visszanyerte erejét. Nyomott egy csókot a nyílt sebre - amiből még szivárgott a vörösség, majd nyomott egyet ajkamra is, hogy belemosolyogtam. "Az én hősöm" - májduzzasztó szavai lelohasztották mosolyom, és valami keserű ízt adtak csókjának. Leeresztettem karomból. Egy kósza tincset tűztem fültövébe. - Egy hős nem öl.
Nem adatik meg túlságosan gyakran a számomra az, hogy egy vámpírból táplálkozhassak. Mármint természetesen van rá lehetőségem, de még sosem éltem vele. Most azonban pontosan ez volt az, ami életet lehelt már-már haldokló végtagjaimba és lelkembe. Ismételten ajkait kutattam és immáron szenvedélyesen csókoltam. Azonban a pillanat meghittségét könnyedén összetörtem egy apró szófordulattal és megtört a közöttünk lévő, édes és tökéletesnek mondható összhang. A lelkem kicsit belesajdult, de elhatároztam, hogy nem adom fel. Sötét lelkemnek szüksége van egy kis fényre, amit ő most megadhat nekem. A sötétség bekebelezi a fényt, de előtte még eljátszadozik vele. Nekem pedig most ehhez a játékhoz van kedvem. S, hogy ez ténylegesen játék vagy sem azt az idő eldönti. Úgy érzem szükségem van rá. Soha nem függtem még senkitől most sem fogok. Legalábbis nem teljességében. Végre egy férfi, akiben valami igazán megfogott. – Még élek, Christian. Nem öltél meg és most csak ez számít. Itt hagyhattál volna kiszáradni és megaszalódni, de te másképpen döntöttél. – Két kezem arcának két oldalára simul és így kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Megérdemeltem, amit kaptam. Elbántam veled pedig te a lelked egy darabját nyújtottad felém. Én azonban már nem szabadulok a sötétség bugyraiból. Képtelen vagyok normális érzelmeket produkálni. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy téged fosszalak meg tőlük vagy éppenséggel zúzzam őket porrá. – Kezeim óvatosan végigsimulnak az arcán, a vállán és végül a mellkasán pihennek meg.
Mázas monológja egy lomha pillanat erejéig bőröm alá oltotta igazát, de ahogy jöttek a szavak, fokozatosan elhidegültek ajkától. Önelégült vigyorba rándult szám - több mint somolygásba, sunyi mosolygásba, elhallgattam még, majd mikor úgy tűnt, végzett, kézfejére leheltem egy csókot, onnan felkarját ragadva fordítottam a helyzetünkön, a falhoz tuszkoltam, kezemet a törmelékes és besárgult falra nyomtam, nem engedve kibújót neki. - Te nem ezt gondolod, Ana. - Ingattam fejem, tekintetem az aszfaltra emelve. - Az előbb... - mutatóujjammal magam mögé mutogattam - mikor magadhoz tértél és rám zúdítottad meglátásod, szemléleted, érveid, saját igazságod... az őszinte volt! Ez nem az - húztam el számat lemondóan. - Mi ez a színjáték, Ana? Mit akarsz? - tekintetemet a földről felé igazítottam, szemeimet papírvékony résnyire húztam , mintha ebben a hunyorgásban kihámozhatnám tekintetéből a lényeget, a lényegét.
Olyan volt ez a pillanat, mintha nem is önmagam lettem volna, hanem külső szemlélőként éltem volna meg ezt a helyzetet. A szavak melyek elhagyták ajkaimat, mintha nem a sajátjaim lettek volna. Egy igazán mély helyről jöttek, amit azt hittem örökre elzártam azon az éjszakán, hogy vámpír lettem, de úgy néz ki volt valaki, aki elő tudott csalogatni egy kis fényt a sötét és megfertőzött lelkemből. Nem akarom, hogy az a fény átvegye a sötétség helyét. Túlságosan is megbarátkoztam vele és eszem ágában sincs elereszteni. Most mégis gyengének bizonyult. Elveszített egy csatát, de a háborút nem fogja, mert végső soron az én döntésem az örökös sötétség mellett van. – Téged akarlak, Christian. S ez nem puszta színjáték. Bármennyire is idegenek a szavak. Igen. Legszívesebben bemostam volna neked egy hatalmasat, amiért legyengítettél. Ugyanakkor rá is világítottál arra, hogy bármennyire is vagy képes megfosztani attól, ami a legfontosabb a számomra, bármennyire is vagy kegyetlen. Szorult beléd valami jóság, ami leállított. Ez bennem nincs meg. Csak a gyűlölet folyamatos körforgása. Benned felfedezhető a jó és rossz is tökéletes arányban oszlatod el. Talán számomra is van egy kis remény, de nem ígérek szivárványokat. Sőt, mi több nem ígérek én semmit. Egyszerűen tudom, hogy akarlak téged. Úgy, ahogy még egy férfit sem. – Tekintetét fürkészem, miközben a hátam a hideg falnak nyomódik. Ha más tette volna ugyanezt valószínűleg a halálos ítéletével kellene szembenéznie és folyamatosan egy céltábla villogna a hátán halála napjáig. Nem tudom, hogy mi olyan különleges benne, de muszáj lesz megfejtenem, mert nem tudom, hogy számomra van jó hatással vagy egyszerűen csak levedlem új bőrömet s magamra öltöm a régi, törékeny énemet.
Szavai felcsigáztak, nem hiába játszott az a pimasz mosoly oly rendületlenül arcomon. Meglepett, mert ilyet nőtől... én még nem hallottam. Nem is az, hogy mit mondott, hanem az, hogy hogyan. És ez a kettősség vetett most akkora bukfencet gyomromban, hogy nyelnem kellett egyet. - Szóval akarsz engem, mi? - hümmögtem, kezemet sajátjába kulcsoltam. - Úgy mint férfit soha - emeltem meg tekintetem, melyet szemöldököm követett. Még mindig tejbetök módjára vigyorogtam. - A testemet akarod? - vetettem oda foghegyről. - Én nem vagyok olyan srác! - vinnyogtam fejhangon, csupán a móka kedvéért, hogy egy jóízűt röhögjek, röhögjünk. Kezem pedig folyton járt, simogatta finom kézbőrét. - Vagy mit akarsz, Ana? Egy éjszakát, kettőt? Egy évet? Házasságot...? Mit? Nem ismersz... - döntöm homlokom az övének, lábam automatikusan lépett egyet, táncba invitálva őt a holdfényes homályban. credit by lena
Akarom őt. Ez az egyetlen dolog, amit tudok. Meddig s, hogyan? Nem tudom. Nem tekintek a jövőbe. Nem jósolom meg előre, hogy miképpen fogok gondolkodni egy hét múlva, vagy egy év múlva. Őszintén még tegnap sem gondoltam volna, hogy itt fogunk kikötni. Persze tudtam, hogy haragudni fog rám és valószínűleg el fogja intézni, hogy megbánjam a dolgokat, de ahelyett, hogy megbántam volna sokkal inkább magával vonzott volna az, amit tett. Ez az egész annyira bonyolult és összetett. Most először érzem úgy, hogy belefulladok a zavaros jelekbe és érzésekbe. A lelkem vágyik rá, vagy pusztán a testem? Nem tudom. Az egész annyira zavaros. Még egyik férfi társaságára sem áhítoztam ennyire, mint az övére ez pedig, ha valaki számára meglepő az én vagyok és nem más. Önmagamat lepem meg ezzel. Olyan dolgok hagyják el ajkaim, amiket talán egész életemben még gondolatban sem használtam. – Miért kellene most megmondanom, hogy mennyit és mit akarok? Nem egy flancos szerződést kötünk. Házasság? Nem vagyok a híve a nyamvadt papíroknak.. Egyszerűen csak haladjunk az árral. – Suttogom ajkaira és egy apró csókot lopok tőle. – Vagy te nem akarsz engem?
Az a vehemencia, amivel beszélt, érvényt adott mondanivalójának, perdöntő szavaival ismét felrúgta a bennem lapuló vágyat, miszerint olyan öröm szerzője akarok lenni, aminek létezéséről ő maga nem is tudott. Az a bizonyos, eddig bennem mocorgó pillanatnyi megingásom is kámforrá vált, ahogy kimondta az utolsó szavakat, a melléjük társuló csókokkal, már nem tétlenkedtem. - Igazad van. Ostoba vagyok - morrantam fel, majd egy hosszú csókkal háláltam a fejmosást, amivel a vaskos hártyát könnyedén lesodorta makacs szemfedőmről. - Nem, nem akarlak téged - csókoltam mellébe, majd kulcscsontjába újra és újra, s onnan felfelé, nyakívét majd állát üdvözöltem. - Nem, egyáltalán nem -kántáltam rekedten ,s egy hirtelen mozdulattal felkaptam az ölembe, lábait hátam mögé vetette, kezeimmel lapockáját fogtam fel. Ismét végigcsókoltam mellkasának finom bőrén, míg tettem néhány határozott léptet előre. Ana válla a fallal koccant. Ekkor egyik kezemet szabaddá téve megmarkoltam Ana fenekét, lábait nyakamba húztam, hogy ebben a lehetetlen pózba jussak combjai közé. Hasonlóan követhetetlen tempóban bontottam ki nadrágjából, majd alsóneműjéből hámoztam volna ki, de kapva a gondolaton, hogy így kevésbé férhetek hozzá, mindkettőnek feltéptem az anyagát - a többi ruhadarabtól nem éreztem szükségesnek megszabadítani, a hely nyirkos, és mégiscsak az utca homályában vagyunk, ennyi takargatnivaló elég lesz. Lassan, és elnyújtott mozdulatokkal kezdtem el izgatni nyelvemmel, körkörös játékkal konferáltam be azt, amire még egy kicsit várnia kell.. - És nem, Ana, eszem ágában sincs elvenni téged - nyögtem halkan, majd utat engedtem ujjaimnak, amik már el is merültek lüktető forróságában.
Minden egyes porcikámmal kívánom őt és csak erre tudok összpontosítani. Nem arra, hogy mégis mi lesz holnap, vagy esetlegesen azután. Tervezni annyira bugyuta dolog, hiszen a körülmények állandóan változnak. Haladni kell az árral és abban a pillanatban kell megtalálni az adott boldogságot, amiben éppen vagyunk. Engem jelenleg a vágyaim elérése foglalkoztat most a leginkább. Még férfi nem őrjített meg ilyen módon. Nem is tudom megmondani, mivel teszi. Talán azzal, hogy kis híján megölt? Soha nem gondoltam volna, hogy az ilyesmit vonzónak találom. Ezért sem tervezek előre. Én is változtam. Vagy egyszerűen csak a helyzet támogatta a cselekedeteit és ezért fogadtam pozitívan. Tudja a fene! Ez a pillanat azonban nem azért van, hogy agyaljak rajta, vagy elemezzem. Csak élvezni akarom. Az, hogy a szavai és a tettei ellenkeztek valamiért sokkal inkább növelték a vágyaimat. Csókjai apró sóhajokat fakasztottak ki belőlem. Úgy éreztem magam, mint aki évtizedek óta nem volt férfival pedig, ha őszinte akarok lenni, mondhatni naponta fogyasztom őket. A nevükkel egyáltalán nem törődöm, de Christian-ben volt valami, amit nem lehet csak úgy megfogni. Megmagyarázhatatlanul vonzott magához. A világ pillanatok alatt megszűnt létezni. Amint nyelve vágyaim forrását kezdte kényeztetni úgy éreztem, mintha jelen pillanatban teljesen máshol lennék. Nyögések és sóhajok követték egymást és egyáltalán nem érdekelt, hogy nem olyan messze az emberek mellettünk munkába sietnek, vagy egyszerűen csak úgy sétálgatnak. Nem létezett külvilág. Csak ő és én. Megjegyzésére nem tudtam reagálni, mert az egész testem leblokkolta az agyamat. Miután ujjai is becsatlakoztak egyre inkább éreztem, hogy itt van az a pillanat, amikor a testem már nem bírja tovább és megadja magát. Ez hamarosan be is következett a testem könnyedén megremegett a gyönyörtől.
Ujjaim egyre szaporábban jártak benne, nyelvem is sürgött a célért, a lány hamar elmerült a gyönyörben, teste megremegett kezeim tartásában. Elégedett, fülig érő vigyorba vált arcom, ahogy leeresztettem a még mindig kéjes mámorban kóválygó Anát a biztos talajra. - Elégedett, Miss? - leheltem újabban ajkaira, karommal szorosan ölelve őt, nehogy elessen itt nekem, ameddig nem ura a testének. Szorosan magamhoz vontam, csípőjéhez préseltem magam, hogy alhasán már érezhette kívánalmam mértékét. Nem vágytam több előjátékra, időt húzó, forró percre, magamban akartam érezni őt, ez minden, amire vágytam. Legszívesebben már rég ledöntöttem volna a lábáról, és ott a kövön, helyben magamévá tettem volna, de jó fiú lévén türtőztetésre voltam ítélve, illetve akartam egy kis szusszanatnyi idővel szolgálni a hölgynek, mielőtt ismét elkápráztatnám. - Gyönyörű vagy - csókoltam zilált hajába, míg kezem fel-le járt gerincén.
A gyönyör hullámai hosszú perceken keresztül ostromolták a testemet és időbe telt, mire egy kicsit sikerült összekaparnom magam és egy kevéske erőt gyűjtöttem. Azonban nem igazán akartam kiszakadni ebből a kis buborékból, amiben éppenséggel boldogan lebegtem. Ez a pillanat tökéletes volt és addig akartam kiélvezni, ameddig csak lehetett. Lehunytam a szememet és alsó ajkamba harapva idéztem fel újra és újra az élményt, ameddig míg teljesen emlékezett rá a testem. Akkor tértem csak vissza a valósághoz, míg megéreztem, hogy mennyire vágyik is rám Christian. Azaz igazság, hogy én is ugyanígy vártam arra, hogy végre elmerüljön bennem és érezhessem, ahogyan kitölt. Szükségem volt rá úgy, mint még soha semmire. Vágytam rá, de őrületesen. A testem sóvárgott folytatás iránt. Nem volt elég. Még közel sem. Kezeim szorgosan a nadrágjával bajlódtak és diadalmas vigyor kúszott az arcomra, mikor sikeresen megszabadítottam tőle. Legalábbis éppen annyira, amennyi jelen pillanatban elegendő. – Köszönöm. – Ajkaira tapadtam és minden további szót belefojtottam, mert most nem beszélgetni akartam. Egyértelműen nem erre vágytam. A testére és a puszta lényére. Itt és most.
A kisasszony elég szívósnak bizonyult, hamar túltette magát az első adagon, további porcióért munkálkodott, hát legyűrte nadrágomat. - Kis türelmetlen... - pimaszkodtam vele két forró csók között, de hogy őszinte legyek, talán az övét is felülmúltam. Akármennyire is vágytam rá, megelégedéssel töltött el, hogy ő talán még inkább, s ennek kimutatása mennyire jólesik tőle. Elidőztem ajkaival, míg kezem újra és újra fenekébe markolt, durván. Hátát ismét a falnak tuszkoltam, izzó testem körbeölelte őt. Ujjperceim térdhajlatába nyúltak, s ölembe húztam, de gondosan ügyelve arra, hogy még ne adjam meg neki azt, amiért már oly kéjesen nyög. - Mit akarsz, Ana, hm? - húztam idegeit, ahogy csak tőlem telt, de önmagamnak ellentmondva adtam fel a játékot alig egy pillanat múlva, egy szórakozott kacsintást még megengedtem magamnak, majd elmerültem testében. Szűk, forró ölében elidőztem néhány másodpercig, fel-felnyögtem, aztán finoman megindultam benne. A finomságot hamar levedlettem, inkább önfeledt, feszítő mozgásba lendültem, kíméletlenül szakadtam el, majd döftem ismét forróságába, kezemet csípőjén tartva, ott segítve, hogy minél mélyebbre juthassak, ezzel is megtámogatva a kívánt hatást, miközben ajkát téptem egy csókcsata erejéig. Nincs kedvem finomkodni. Csak nincs.
Lehet, hogy telhetetlennek tűnök, de nem vagyok az. Talán csak egy kicsit. Főleg, mikor egy olyan férfiról van szó, mint Christian. Ez csak még inkább növeli az iránta érzett vágyamat. Nem bírom visszafogni magam. épphogy magamhoz térek az előző gyönyör hullámaiból és máris vágyom a következőre. Inkább azt mondanám, hogy követelem. Szükségem van. Úgy érzem, hogyha nem kapom meg, amire sóvárgok, akkor az egész testem felmondja a szolgálatot. Halk sóhajok buknak ki belőlem az érintésétől. Nem hiszem el, hogy ezt a játékot akarja játszani. Többnyire csak elveszem, amit akarok, de most arra vágyom, hogy ő megadja nekem. Nem tudok szavakat formálni egyszerűen csak finoman mozgattam a csípőmet, hogy ne csinálja már ezt velem. Aztán, mikor végre megéreztem őt magamban egy hangosabb nyögés hagyta el ajkaimat fejemet a vállához hajoltam kezeim pedig a hajába túrtak. Egyáltalán nem finomkodott velem, de nem is vágytam most erre. Minden egyes mozdulata közelebb vitt a gyönyörhöz és úgy éreztem, hogy még így is, hogy megadja pontosan azt, amire vágyom mentem megőrülök. Elképesztő, hogy milyen hatással tud lenni rám. Fogaim óvatosan nyakának a bőrébe marnak, de nem sértem fel a bőrét. Nem áll szándékomban. Nyögések és sóhajok sorozata hagyják el ajkaimat, amiket képtelenség lenne visszafogni ezért nem is teszem hiába vagyok mondhatni nyilvános helyen.
Sóhajai apró utalások voltak testemnek, mutatták, hogy mit mennyire élvez a hölgy, s jóleső fuvolaszó fülemnek, mely akarva-akaratlanul is mosolyt csalt arcomra. Kezem durvábban kapott bőrébe, hogy magamra húzzam, mozgásom pedig egyre követelőbb volt, ahogy a gyönyör előhullámai végigszaladtak gerincemen. - Ana... - nyögtem ajkába, elhalva. Egyik kezemmel megmarkoltam a ruha borította, fedett melleit, s azokat gyűrtem, míg csípőm őrült táncot lejtett ölében. Szívdobogásom meglódult, ahogy az eggyé válásunk beteljesülés határának közelébe szaladt, testem pedig feszülten figyelt rezdüléseire, és elégedetten vette, hogy Ana mellettem lohol a gyönyör útján, a cél előtt. Belecsókoltam nyakába, és egy hörgés kíséretében el-elmerültem benne. Lélegzetem megakadt, ahogy a gyönyör elért, s magához ölelte összes zsigeremet, látásom homályossá vált, foltok jelentek meg, amerre csak néztem, testem megremegett, mintha borzongnék. Csípőmmel még tettem néhány darabos, de durva löketet, majd zihálva hívtam egy csókra ajkát. - Ana..
Minden egyes mozdulata közelebb repít engem ahhoz a gyönyörhöz, ami az előbb is átjárta a testemet. Jelen pillanatban minden túlságosan intenzív. Minden egyes apró pillanatot próbálok megragadni, de olyan könnyedén suhannak el az ujjaim között, hogy egyszerűen nem tudom igazán kiélvezni, de most leginkább az hajt, hogy a testemet újra feleméssze a gyönyör, az általa okozott őrületes gyönyör, amit soha nem leszek képes elfelejteni. Ebben határozottan biztos vagyok. Sok férfival voltam már és ritka az, amikor ilyesmit kijelentek, de ilyen rövidke kis idő alatt.. Sőt, már az első gyönyöröm után tudtam, hogy Christian különleges férfi. Olyan gyönyört adhat nekem, amit még soha senki. Lábaimat egyre szorosabban kulcsolom össze körülötte és az egész testem könyörög már a gyönyörért, ami szépen lassan eléri a testemet és egy hangosabb nyögéssel köszöntöm, majd kapkodok a levegőért, mint aki az elmúlt fél órában egy apró levegőt sem vett. Majd olyan szenvedéllyel kezdem el falni az ajkait, mint még soha. Egyszerűen ezzel akarom kifejezni a hálámat azért, amiért ilyen gyönyörben részesített. A testem még mindig remeg egy kicsit a gyönyörtől. – Fantasztikus vagy. – Motyogom bele a csókba, majd ujjaim szőke fürtjeibe markolnak.
Szapora légvételem, akaratos szívjátékom csak nem akart csillapodni, hasonszőrű hévvel csókoltam vissza, mint amiben az iménti táncunkban illettem. Kellett néhány perc, hogy látásom tiszta képet adjon vissza, s libabőrös, forrongó testem szunnyadjon. Kezeimmel magamhoz csalogattam néhány késlekedő csókért, miközben szétválasztva testünket, eresztettem a talajra. - Tudom.. tudom - engedtem meg magamnak még egy adag pimaszságot, s a szavak nyomán kiosztottam egy-egy finom ajakérintést. Ujjaimat végigpergettem arccsontján, aztán kezemet észrevehetetlenül ülepemre toltam, és kisebb babrálást követően gatyába ráztam magam - amennyire a körülmények engedték. Az utcai meztelenkedés taszít. Anastasiara kaptam tekintetem, és adtam neki egy őszinte, diadalmas vigyort. - Na, gyere ide... - kacagtam fel - igazándiból magamban mulatva, és szorosan magamhoz öleltem törékeny kis testét, amit még fűtött a nemrégiben ért kényeztetés, arcom arcát súrolta, fogaim fülét karcolták, majd finoman beleharaptak. - Most az a rész jön, hogy ágyba hozom a reggelit? credit by lena
Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jó érzéssel töltött volna el az, hogy egy férfival lehetek. Christian különleges volt, de nem is tudom igazán, hogy mitől. Egyszerűen tetszett az, hogy ellent mond a szabályaimnak. Az, hogy Ő mond ellent. Máshoz már nem így viszonyulnék. Megmentette az életem, miután ő maga sodorta bajba és az utána következő hosszú percek mindegyikét kiélveztem. A testem boldogabb volt, mint valaha és úgy éreztem, hogy ettől én magam is boldogabb vagyok. Mindig is a testi gyönyöröket tartottam előnyben mert, ha a teste boldog az embernek ő maga is sokkal jobban érzi magát és ez tökéletesen elég egy örökkévalóságnyi boldogsághoz. Míg az olyan buta dolgok, hogy a szerelem egy szellemi érzés, ami könnyen átalakulhat intenzív fájdalommá. Kényelmesen a karjaiba simultam, mintha mindig is oda tartoztam volna pedig egyáltalán nem szokásom az ilyen összebújós hülyeség. De most vele valahogy nagyon is jól esett. – Hm. Miért megtennéd? – Kérdeztem tőle vigyorral a képemen, majd a nyakába csókoltam.
A két test összeolvadt az ölelésben, egyikünk valója sem adott ki egy egészet, mert immáron ketten voltunk egyek, egymás nélkül annyi sem. Libabőrös teste úgy feküdt enyémbe, mintha oda tartozott volna, mintha gerincem görbülete az övét támasztaná. Vállam fedte az övét, mozdulataimban a kábaság adta dekoncentráltság játszott. Játékosan fúrtam arcom hajába, tekintetem a szemembe lógó hajszálait találta meg, melyeket meg-meglegyintette az este támadt szellő, aztán visszazúgtak arcomra, a lehető leglehetetlenebb helyekre - orrnyergemre, pilláimra, szájzugomba. Csiklandozott. - Neeem - mondtam ellen rögvest - Eszedbe se jusson! - csókoltam meg arcát, tenyeremet törzsére szorítottam. - Vagy mégsem? - sandítok le rá hunyorogva, karöltve egy kacsintással. - Mennem kellene - teszem hozzá, elkeseredett színnel hangomban, a távolba révedve, csukott ajkakkal, de a helyes belátásra térve. Hirtelen váltásom összezavarhatja, de ha okult az előzőkből, meg sem lepődik. - De nem akarlak elengedni - nyögöm konokul, és magamhoz hívom még egy szenvedélyes, hosszas csókra, majd mire kiszakadnánk abból, eltűnök a vak sötétben. Hangom visszhangzik a távolból. - Még találkozunk, szépségem.
Ha valami, hát az biztos, hogy a mai napot egyben bánni és egyben örvendeztetni is fogom. Olyanokat tettem ma, hogy Shana valószínűleg ki fog nyírni amint magához tér. Úgy gondolom, a vadászösztöneim újra előtérbe kerültek és ilyet már régóta nem éreztem. Na meg az is szerepet játszik benne, hogy az én lányomat nem bánthatja senki. Mikor Shan-t bántottak bő másfél évtizede akkor nem esküdtem vérbosszút. Shan miatt. Most viszont elegem van. A családomat fenyegető személyektől pedig meg kell szabadulnom. Vagy így vagy úgy. Miután először távoztam a házunkból a Grill felé vettem az irányt. Ott próbáltam megtudakolni, hogy kit láttak a lányommal az azt megelőző este. Néhányan szartak rám lényegében, a többi viszont próbált egyfajta személyleírást adni róla míg egy nevet is hallottam. Az ott dolgozóktól próbáltam megtudni, hogy tudják-e hol lakik ez a Christian, vagy hol találhatom meg. Mondtak néhány dolgot, de semmi konkrétumot. Viszont úgy gondoltam, ha igaz amit Bells mondott, hogy ő egy vámpír, akkor nem lesz elég egy machete. Így hát hazamentem napnyugta környékén, ahol a feleségem kb megfenyegetett, hogy megöl ha utána megyek. Látszólag belementem, hogy feladom az egészet, de akkor pedig benyugtatóztam amit bánok is meg nem is. Legalább nem aggódik értem, viszont hú de nagy visszhangja lesz ennek később… Miután kényelmes helyre fektettem őt, elindultam a Coltomért és aztán vissza az éjszakába. Nem öltem még vámpírt úgy, hogy én is az vagyok de rendkívül könnyebb lesz így a dolgom mintha ember lennék. Meglátjuk. Most viszont nem megölni akarom. Nem először. Viszont ahogy alakulnak a dolgok… Akárhogy is, nem EZ a fő célom csak hogy kérdőre vonjam. Viszont Bells mondókájából az derült ki, hogy elég egy pszichopata alak aki nem igazán hallgat észérvekre. Így hát meg valahogy szóra kell hát bírnom. Ezért jövök tehát felfegyverkezve. Sétálva az esti sötétségben egy sikátorba sétálok a közeli hotel mellett. Ott járkálok fel-alá, míg végül meg nem látom őt. Nem töltöttem el ott sok időt, mert mozogtam volna tovább máshova. Valahogy megtaláltam volna, viszont szeretném minél hamarabb letudni. De most szinte „házhoz” jött. A fegyvereim gondosan elvoltak rejtve. - Te vagy Christian Coulson? - Vágom oda a kérdést egyből, mikor pedig kitisztul a kép megérzem, hogy vámpír. Tehát ő az…
A hotel körül ólálkodtam, ahogy Anával való találkozásunkat követő összes éjjelen. Ma egy kicsit megbontottam a rutint, a kialakított napirendem, bár sosem ragaszkodtam igazán a dogmatikus életmódhoz, most mégis hiány vájt gyomromba. A borpárlat már órákkal ezelőtt elhagyott, átvette ruháimat egyfajta keserédes máz, annak aromája, melyet meg-meglibbentett egy arra lábatlankodó, bosszús szellő. Hogy miért róttam újra ugyanazokat a köröket? És miért vettem ma is ezt az irányt? Ana alakja bekebelezte józan ítélőképességemet, s bármennyire hadakoztam az érzéssel, úgy kerített hatalmába, mint vadászkopó a megsebzett vadat. Látni akartam, de nem keresni. Egy együgyű fámába vetettem hitemet. Többször összefutottam életem során azzal az eszmefuttatással, hogy a vámpír nem különb az erdő szülöttjeinél. A vadászatot göcsörtös elhatározással csupán az általa kitűzött felségterületén végzi, és nem hagyja, hogy azt más érje. Vándorló életmódom nem adott eddig lehetőséget arra, hogy rácáfoljak vagy meggyőződjek ennek igazságtartalmáról, mára mégis ésszerűnek tűnt, és egyetlen kapaszkodónak, ezért botladoztam arra, amerre. Nem másért. Hittem, hogy összefuthatok vele, hittem, hogy különösebb erőfeszítés belefektetése nélkül láthatom újra, és akkor elmondhatom, hogy ez bizony véletlen találka, maga az indirekt szerencse. De a ma este zsúfoltságát követően talán hiba volt felkerekedni. Dúlt bennem a bizonyításvágy, zubogott ereimben a düh, a kimondatlan harag. Fújtattam, órák múltán is, rágcsáltam a számat és haraptam a nyakakat, amerre értem, de igazán.. igazán egyik sem oltotta szomjamat, egyik sem tudta biztosítani, amit akartam. Annak ellenére, hogy magam sem tudtam, mi is az. Talán Sofia tudja... Igen, talán ő igen. Elértem a sikátorig. Tüdőmben megrekedt a levegő. Elsősorban az izgatottság miatt. Vajon itt van, vajon csak megbújik egy ajtószárny mögött, hogy majd gúnyteljes hahotával büntetve lépjen elő? Talán az éj lepi el vagy a lebukó köd? Majd elhalt a rebegés, lekókadt a mosoly. Nincs itt. Te idióta barom. Hát nem látod, hogy nincs itt? Felpaprikázottan ütöttem a téglafalba. Az este kiölt belőlem minden gátlást. Egy férfi hangja szólt fel, s fejem úgy kaptam fel, mint szagot fogó eb az idegen betolakodóra. A nevemre kérdezett rá. A perc töredéke alatt szökött belém a kíváncsiság, és nem állt szándékomban nem kifejteni azt. Hunyorogva mértem végig a pofaszőrös jövevényt, annak minden mimikájával, torzonborz frizurájával. Nem, nem ismerem. - Attól függ, ki kérdezi - vetettem oda ércesen, s bátorkodtam néhány méterrel behozni a köztünk lévő távot.
Még mindig nehezemre esik megemészteni a történteket. Nem is az, hogy megemészteni, sokkal inkább elhinni, hogy a lányom ilyen szituációba került és épphogy ő is csak megúszta. Legtöbb szülő talán visszahúzódna és vigasztalná a lányát, de tudhatjuk már, hogy én nem tartozom a normálisak közé. Meg akarom előzni az esetlegesen elkövetkezendő hasonló eseteket, ez pedig csak úgy lehet, ha időben intézkedek, mielőtt kihűlne a nyom. Most pedig úgy tűnik ráleltem az emberemre. Míg várakoztam addig viszont eltudtam gondolkozni egy-két dolgon. Főként azon, hogy Shannát hogy fogom kiengesztelni majd. Mert az biztos, hogy pipa lesz rám ha újra meglát. Azt viszont remélem, hogy ez az egész nem azt jelenti, hogy a családunk darabokra hullik, esetlegesen elválik tőlem. Nem, azt nem tenné meg. Valamint Ezio sem hagyná. Se Bells. Shannának pedig hosszú idő óta én vagyok az egyetlen szerelme, akivel rengeteg dolgot átélt. Nem tenné meg. Kicsit felhúzom a szemöldökömet arra, hogy ilyen sebesen kapja fel a fejét rám. Már csak a kinézetéből is arra tudok következtetni, hogy nem valami épelméjű alak. Bár, azt követően amit Bells elmondott nem is olyan régen a nap folyamán, nem is lepődök meg ezen. Talán óvatosan kéne bánnom vele? Talán. Az rendben van, hogy vadász voltam hosszú ideig, a vámpír létemet is egész jól kiismertem, de még is… most vigyáznom kell arra is, hogy ne öljem meg. - Emlékszel a lányra akit a minap zaklattál? Mondhatjuk úgy is, hogy megjött apuci. - Azzal pedig közelebb indultam felé és a machetét kiemelve a helyéről próbáltam meg végigszántani a mellkasát válltól-csípőig keresztesen. Ha betalál akkor pedig a lábába próbálom meg állítani a pengét. Amennyiben az első vágás nem sikerül, úgy az egyik kezét veszem célba, hogy megszabadíthassam tőle.
Szavainak hallatára mosolyra ívelt szám, de felvértezve a legrosszabbra is, a várható csapásra, szemem résnyire szűkült, izmaim megfeszültek. Annyi évet tudok magam után, annyi áldozatot, mégis két kezemen meg tudom számolni, hányszor jött utánam egy felbőszült hozzátartozó, mérget nyelt sértett. Ő eljött, megtisztelt. Ritkaságszámba megy, de figyelemfelkeltő, annyi bizonyos. Szinte láttam, ahogy felfújja magát, majd szárnyait égtájak irányába tárja, fehér hollóként ölel magába. Elkalandoztam. Szóval apuka jött megleckéztetni a gonosz vámpírt, aki a frászt hozta a tündérkéje, akinek ezt követően panaszra állt a szája? Ki kellett volna tépnem a nyelvét! Ki bizony, hogy megtanulja, a fecsegésnek minden esetben ára van, amit valamelyik fél el fog szenvedni. Minden esetben. Ilyen meggondolatlansággal a közértbe nem engedném le, ha a lányom lenne... Még elvágná az ujját a csokoládépapírral. Felvetődhet a kérdés, hogy akkor vajon miért nem öltem meg, ha a pincérrel olyan könnyen végeztem? Egyszer - bár nem vagyok büszke rá - kiontottam egy egész várost, csupán azért, mert mindegyik kákán megtaláltam azt a bizonyos csomót. Egyedül az élet nem buli, tovább kellett állnom, és mértékre szoktatnom magam. Azt mondják, hogy ha elborul az agyad, nem gondolkodsz, csak cselekszel. Balgaság. Más sem ingázik bennem, mint a megölés szándéka. Hagyjam életben vagy ne? Megéri megölni vagy nem? Néha mellényúlok, mint ahogy a mellékelt ábra, a fújtató figura is igazolja. Akkor most a következő a kérdés: apucinak mennyire fontos élnie? Nem vacillált az első csapásnál. Penge szántott végig mellkasomon, majd akadt meg tenyeremben. Döntöttem. Vesznie kell. Elrugaszkodtam, nekifeszültem, haraptam és téptem. Nem volt már könyörület, nem volt már nebáncsvirágféle ártatlanság a humanitásában. Egy elpöckölendő piszok, elnyomandó rovar volt a szememben. Ezért kapálóztam, hadakoztam, dulakodtam, a csapások egymást követték, s percek után már nem tudtam, ki élvezi a fölényt és ki a hátrányt. A következő pillanatban lihegve omlottam térdre. Testem több sebből vérzett, és ... meg tudnék esküdni arra, hogy tömény verbénával kenegetett meg az imént - felhördültem. Míg olyan biztos voltam abban, hogy színjózan vagyok, ez a kis fogvicsorgatás az ellenkezőjéről árulkodik. Az egyensúlyérzékem tropa, a látásom tompa, a mozdulataim pontatlanok. Fáradok. - Meg kellett volna ölnöm, barátom. De olyan szép formás... gondoltam, legközelebb még hasznát veszem. Hálásnak kellene lenned... - hörgöm pimaszul, és lesöpröm számról a piszkos vért.
Jared úgy tűnt el, mint a kámfor, mégis az, ahogy a hangfal felmondta a szolgálatot, vicces volt számomra. Nem értettem, hogy a zenével mi baja, minden esetre örültem, hogy életemben először láthattam igazán pufogni. Édes volt, akár egy kerekded képű kisbaba, aki nem kap enni, mikor éhes. Már csak az hiányzott, hogy toporzékoljon mérgében. Legközelebbre is ki kell valamit találnom, amivel kiboríthatom ennyire. Felkaptam hát a kabátom és úgy tettem, ahogy az uraság mondta: elmentem szórakozni. Az utcán sétálva az esti fényekben, ahogy megfordultak utánam, arcomra sejtelmes mosoly szökött. Szerettem volna bébiszitter és felelősség nélkül élni kicsit és lám, adódott alkalmam erre. A világon senki véleménye nem érdekelt. -Elvinném egy körre azt a dögös barnát.-hallom a távolból, mire a hotel felé veszem az irányt és mielőtt eltűnnék a sötétben, ujjammal a fiú felé intek. Könnyebben ment, mint hittem. Amikor mellém ér, elkapom karjánál, és a falnak nyomom. Közelebb hajolok és a nyakába szagolok. A vér negédes illatát érzem, nem pedig az alkohol bűzét, amitől elmosolyodom ismét. -Végre valaki, aki nem bűzlik a szesztől.-suttogom fülébe, majd szemébe nézek és lassan, artikuláltan ejtem ki a szavakat, hogy jól eszébe vésse. -Nem akarjuk, sem te, sem én, hogy valaki felfigyeljen ránk, így jobban járnál, ha csendben maradnál.-nem kell több, hagyom, hogy fogaim előbukjanak helyükről és a fiú nyakába mélyedve megízlelhessem vérének zamatos ízét. Ahogy nyelem a kortyokat, egyet, majd még egyet, úgy hallom, hogy hamarosan társaságunk lesz. Elszakadok a sebtől, a fiú kezét a nyakára tapasztom, mérsékelve a vérének felesleges kárba vételét, és mutatóujjammal letörlöm a szám szélére tapadt vért, amit aztán lenyalok, egy kirívó mozdulattal. -Csatlakozol?-érdeklődöm a lányra pillantva, majd a fejemmel a fiú felé biccentek. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy tudjam ki közeledik, és auráját látván tudom, hogy nem a csatakozni vágyás vezérelte ide.
Besötétedett. Kétség kívül a kedvenc napszakommá vált az éjszaka az elmúlt hónapokban, pedig régebben igen csak nehezemre esett éjszakai bagolynak lennem. Talán a már ereimben keringő vérszívó DNS tehet róla, amit próbáltam elnyomni, de nem volt nyugodtabb, kellemesebb érzés attól az életemben, amikor tudtam, hogy az emberek jelentős százaléka az igazak álmát alussza, tehát semmi sem zavarhat meg abban, hogy a fényekben gyönyörködjek, élvezzem a nappalinál sokkalta frissebb levegőt, amint megtölti a tüdőmet és szinte megújítja annak szerkezetét, arról nem is beszélve, hogy minden hang nélküli, csendes volt, a legjobb időpont a gondolatok szabadon áramlására, amit egy kiadós sétával lehetett megkoronázni. Ha valaki látni akart, akkor gyakrabban talált meg naplemente után az utcákon, mint a tündöklő napsütésben, ez a bőröm színén is meglátszott, ami olyan fehér volt, hogy szinte világított az utcai lámpák fényében. A fiatalok... vagyis a korosztályom sem bulizott, a hajnali órákra minden bizonnyal ők is elfáradhattak, hajnali háromkor senki sem lézengett. Csak én. Én és a tervek, a szavak a fejemben, az agytekervényeim csavargása, a susogás, amit a kezem okozott a hajamhoz érve, legalábbis egészen addig ezer százalékra mondtam volna az egyedüllétemet, míg meg nem hallottam néhány kimondott mondatot a távolban. Nem kellett volna, hogy érdekeljen, hiszen az utca akármennyire is szerettem volna nem az enyém volt, ám éppen a zaj forrása felé tartva nem tudtam visszafogni magam annak tekintetében, hogy oldalra fordítsam a fejem és megbizonyosodjak arról, nem csak én küzdök álmatlansággal, hanem van egy másik ezek szerint nem teljesen épelméjű személy, aki nem az álmai rabja, éppen ellenkezőleg, kiélvezi az ilyenkori ébrenlét előnyeit. Nem számítottam a szemeim elé kerülő látványra. Egy nő véres szájjal, egy férfi felharapott torokkal és beesett szemekkel, a halál szélén táncolva. Eleinte fel sem fogtam, hogy a fekete hajú vámpír felém intézte a szavait, szemeim kikerekedtek, a szám elnyílt, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy... így találkozzak akárkivel is, akire félig-meddig eredetileg hasonlítanom kellene. Bennem akadt a légvétel, de nem engedhettem meg magamnak, hogy lefagyjak, nyeltem egy nagyot és a nőre emeltem a nem túl nagy magabiztosságot sugározható tekintetemet. - Inkább engedd el. - Szólaltam meg a fejemmel a srác felé biccentve, aki a kezével próbált megtámaszkodni, hogy ne csússzon le a fal mentén. Szerencsétlen... elnézve nem vérbanki szándékkal közeledhetett afelé, aki a veszte is lehetne, sőt... lehet, hogy az is lesz. - Már alig él. - Nem mozdultam és tudtam, hogy nem fogja meghatni a vadászt az, amit hablatyolok, mégsem mehettem el szó nélkül a dolog mellett. Az emberek nem arra vannak, hogy a szörnyetegek kényük-kedvük szerint megcsapolhassák és bábuknak használják őket. Nem kellett volna beleszólnom, a lányról szinte sütött, hogy veszélyes és én nem vagyok jó a veszélyes lények kezelésében.
Kezdőlap
Legközelebb... 
