- Ha ezt szeretnéd hinni, csak nyugodtan. – Mosolyom nem lankadt. Van választása? Aligha. A sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, hogy a világra jött, hiszen még annak is világos, hogy a mi vérvonalunkban van valami különleges, aki nem hitt a felsőbb hatalmakban. Én sem voltam felhőtlenül boldog a ténytől, hogy nekem egy hozzá hasonlóval van rokoni kapcsolatom, de igaz, ami igaz, túlságosan hasonlított a régi, emberkori, majd a friss vámpír énemre. Akkoriban naiv módon azt hittem, hogy én nem leszek szörnyeteg, képes leszek megállni, hogy bántsak másokat és nem változok ragadozóvá, mint Oliver vagy éppen a Mikaelson-ok tették. Aztán egyszer beütött a ménkő és a nagy fogadalmak semmivé váltak… egyszer ő is így fog járni és lehet mellette bármekkora támogató közeg pomponokkal és transzparensekkel, nem fog megmaradni a jó úton. Én pedig vigyorogva fogom végignézni az ekkora elkezdődő haláltusáját, ami akár évszázadokig is elhúzódhat majd. Rá fogok érni, a bérletemet már most megváltottam az előadásokra. - Nem hibáztathatsz azért, mert megragadom az összes alkalmat a szórakozásra. Te is ugyanígy fogsz tenni, a végén mindenben meg fogod találni a szórakozást, sőt, leginkább azokban a dolgokban, amelyek a többiek szemében inkább szánalmasnak tűnnek. Meg fogod kapni jó párszor másoktól, mennyire megkeseredett és kiégett vagy. Ki tudja, talán éppen a soron következő hasonmástól vagy a saját, még életben maradt családtagjaidtól. – Vetettem fel a lehetőségeket. Nem is volt attól idegesítőbb, ha a saját tükörképed vágta az arcodba a véleményét. Még akkor is meghallgattad és elgondolkoztál rajta egy pillanatig, ha egyébként egyáltalán nem érdekelt, hogy mit ejtett ki a száján… biztosan ez is valami családi dolog lehetett, de mivel én a családot már jó régóta elkerültem, nem is foglalkoztam ezzel a jelenséggel. Most viszont sajnos muszáj volt… azzal, hogy visszajöttem oda, ahol mindennek a melegágya volt megtalálható, sajnos nem kerülhettem el semmit. - Menj csak, én nem tartalak fel. Ha neked nem akad semmi mondanivalód arról, hogy nem érted a viselkedésemet és nem kellene ilyennek lennem, akkor viszlát a legközelebbi találkozásig. – Mosolyom negédessé vált, magam elé tartottam a kezeimet, mintha védekező álláspontot vettem volna fel, de azt azért be kellett vallanom, hogy felettébb tetszettek az arcára ragadt vércseppjei. – Add át üdvözletem a kis famíliának. Damon még mindig olyan szánalmasan imádnivaló pincsikutya, mint amilyen volt? És hallottam, hogy a lányod sem ment vissza a jövőbe… nehogy a végén nekem tönkretegyen valamit az ittlétével. – Úgy néztem rá, mintha érdekelne, kivel mi is történik a családjában. Egytől egyig szerencsétlen bolondok.
Valahogy sejtettem, hogy ebből az egészből nem nesz nagy összeborulás. Tatiát nem az érdekelte, hogy lelkisegélyt nyújtva megnyugtasson, esetleg eloszlassa bennem a folyamatos kételkedést. Ő inkább megteremtette azt a bizonytalanságot, amiben éltem nap mint nap, főleg most, hogy szembesített a sajátos nézőpontjával. Az, hogy nem akartam rá hasonlítani, nem akartam az idő elteltével olyanná válni, mint ő, tényleg őszinte akarat volt. Láttam, mit tett tönkre az, amilyenné akár ő, akár Klaus váltak, de még Oliver sem heverte ki az egészet. És egyikükre se bíznám az életemet, hisz a háromból három akart megölni, ki a véremért, ki egészen másért. Tatia inkább a szórakozásáért tenné, de rájött, hogy pár pillanatnyi móka nem érné meg az évszázados unalmat utána. Bár volt még másik két hasonmás a városban, nem tudom, most melyikünk a legszerencsétlenebb. - Hát, az tény, hogy a te szórakozásod eléggé modern értelmezésben szórakozás. Régen inkább színházba jártak az emberek, vagy elolvastak egy könyvet, de... te tudod - tettem aztán hozzá. Most még merész gondolat volt arra alapozni, hogy valaha is élvezni fogom mások gyötrését, vagy azt, hogy majd a halálukat kívánva én küldöm át őket a másvilágra, miközben tetszik, amit csinálok. Ehhez már tényleg kell valami, ami kifordít abból a bizonyos mederből. Nem tudtam, ő honnan indult. Hogyan vált ezzé a nővé, aki most előttem állt. Csak történetekből ismertem a régi, emberi Tatiát. De talán jobb is volt így. Nem akartam több párhuzamot vonni a történeteinkbe. Ismét az ujjaim közé kerültek a kulcsaim, ennek ellenére a tekintetem lassan visszavándorolt rá. Meglepő volt, hogy ilyen könnyedén az utamra engedett, habár tény, hogy tényleg menni akartam már. Miért maradtam volna valakinek a társaságában, akiről sütött, hogy gyűlöl és szíve szerint ha nem megölne, hát a következő évezredig kínozna? - A véleményem úgysem változtat a viselkedéseden, nem erőlködöm felesleges szájtépéssel - tettem hozzá a gondolataimat ahhoz, amibe ő belekezdett, miközben nagyot nyeltem. Arra viszont még ezúttal is céloznia kellett, hogy pontosan tudja, mi a helyzet velem és a családommal. - Nem lesz semmi baj a jövőnkkel, Delena tudja, hogy mit csinál. Bár arról még nem beszélt, hogy veled mi a helyzet a jövőjében. Esetleg a család unalmas pincsikutyája letépi a fejed pár hónapon belül - rántottam egyet a vállamon. Tudtam, hogy Damon ki nem állhatja, és ez az érzés nagyon is kölcsönös volt. A múltban is próbáltak már egymás orra alá borsot törni, csak nem mindig úgy sikerült, ahogyan kellett volna.
Az egész helyzet felettébb értelmetlen volt, de szerencsére éltem már annyit, hogy a jelentéktelennek és eseménytelennek tűnő találkozásokból is kihozzam a legtöbbet és jót szórakozzak rajtuk. Nekem az is bőven elég volt, hogy Elena fejét összeütköztethettem a kocsija ablakával. A lelkem megnyugodott egy pillanatra. És most elkezdhetnénk ismét azon vitázni, hogy mégis mi a fenéért vagyok én büszke a nem létező lelkemre, de ehhez tényleg nem volt kedvem ismét. Érett már a találka a hasonmásommal és az ostoba is tudja, hogy mi ketten soha nem leszünk kebelbarátnők. Talán azért, mert túlságosan hasonlítunk vagy azért, mert ugyanazt az utat járva mégis volt néhány különbségünk, teljesen mindegy. Lehettek szép perceink, próbálhattunk segíteni egymásnak és nem keresztbe rakni a másiknak, ez nem változtatott a tényen, hogy szúrni fogjuk egymás szemét. Legalábbis ő az enyémet biztosan. És nem akartam okokat keresgélni, egyszerűen élvezni akartam, hogy elememben vagyok és tudatni vele, hogy tőlem soha nem szabadul, akkor sem, ha felettébb gyerekesnek tűnt ez a vállalkozásom. - Jártam én színházba is és túl sok mindent csináltam ahhoz, hogy a szórakozás legtöbb részletét kitapasztaljam. Most te vagy a porondon. Nem tehetek róla, talán a génjeimbe van kódolva a hozzám hasonló arcok utálata. - Megvontam a vállamat. Mit beszéljek mellé? Ő is pontosan tudta, hogy nem fogom békén hagyni. Ez már túlmutatott azon, hogy Klaus, Oliver, mindenki az ő kegyeit kereste és egy ideig én mindenkinek kiestem a radarjáról, egyszerűen... van, ami a lényünkké válik, a hasonmásaimtól való rosszullét pedig az életem része volt. - De te biztos vagy abban, hogy a drága szerelmed egy ujjal is lépes lenne ártani nekem? Nem mintha egyáltalán felmerülne annak a lehetősége, hogy bármikor közelharcba kerülnék vele. Mielőtt eszébe jutna, hogy ellenem induljon, kétfelé tépem a szívét. És bárki másét. - Tényközlés volt, nem erőfitogtatás és Elena sem lehetett annyira ostoba, hogy ne tudja, velem kezdeni a legnagyobb hülyeség. Túl nagy hadsereg vagy túl komoly ellenfelek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán libabőrözni kezdjen a karom és mostanában nem is igazán volt kilátásban ilyesfajta háború. - Csak vigyázzatok, nehogy tényleg bajotok essen. Nem venném a szívemre. Lehet a temetésetekre is elmennék. - Vigyorodtam el szélesen.
Nem egyszer próbáltam már beleképzelni magamat a helyébe. Ezer évet élt, megannyi mindent megélt már. Én pedig még szinte semmit. A hadakozásunk pedig állandóvá vált, pedig én magam már nem tudtam, hogy minek a számlájára írjam. Tényleg ennyire velőből gyűlölt, vagy mivel szolgáltam rá arra, hogy a saját ősöm ennyire fagyosan tekintsen rám? Aztán lényegében meg is válaszolta ezt a kérdést. Tényleg semmin nem kellett volna meglepődnöm. Ha valami Tatia-val kapcsolatban a helyén volt, az egyértelműen az őszinteség. Már ha rólam volt szó. Nem nagyon akarta tagadni egyszer sem, hogy mennyire megvet, mennyire gyűlöl vagy hogy mennyire szívesen lenne ő az, aki megfoszt rövidke kis életemtől. De ehhez már érdemesebb sorszámot tépni. Nem ő lenne az első. Esélyes, hogy nem is az utolsó. - Katherine-t nem szeretnéd néha egy kicsit... a génjeidbe kódolt szereteteddel jutalmazni? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tudtam, találkoztak-e már egymással. Ahogyan azt sem, hogy a legújabb hajtáshoz volt-e már szerencséje. Amara egy sötét folt volt, nyilván azért, mert egyikünk sem tudott róla túl sokat. Viszont ember volt. Tatiának tökéletes lenne, ha éppen üresedés van boxzsák terén. Bár vele ellentétben nem akartam rosszat a felmenőimnek, még ha Amara voltaképpen nem is a felmenőnk. Katherine torkán is azért kellett lenyomnom a gyógyírt, hogy magamat mentsem, és ezzel talán önző dolgot tettem, de akkor és ott rájöttem, hogy még nem állok készen arra a bizonyos kaszásra. Felsóhajtottam. - Öröm látni, hogy helyén az önbizalmad - forgattam meg a szememet. Kezdett érni bennem valami. Az, hogy én is odamondjak neki valamit. Valamit, ami éppen annyira fájna neki, mint nekem az, ahogyan a családomról, rólam beszélt. - Bár ha más már nem, hát legalább te gondoskodj önmagad megerősítéséről - vontam egyet a vállamon. Hagynom kellett volna elsétálni. Vagy nekem kellett volna villámgyorsan eltűnnöm a közelből, bepattanni a kocsiba, és hazamenni a családomhoz. Meg kellett találnom a gyenge pontját, és azt hiszem, ismertem valamit, vagy inkább valakit, aki ezer éven keresztül volt mellette, és pontosan tudta, hogy elveszne, ha elveszítené. Talán ezért is utált. Elraboltam tőle Oliver egy bizonyos részét, és hiába is látta bennem Tatia egykori énjét, még... ugyanúgy lehetett fegyver a kezemben.De tényleg vissza kellett volna fognom magam. Miért akarom én kivívni Tatia haragját? Egy pillanat alatt tud tenni ellenem olyat, amit egy életre megemlegetek. - Add át üdvözletem Olivernek - mosolyodtam el negédesen, miután a temetést említette. - Talán tévedek, de szerintem néha egészen... hiányzom neki. Vajon mennyi időbe tellene meggyőznöm arról, hogy inkább mellettem álljon? - kérdeztem. Először talán kinevet. De talán mélyen, belül ő is sejti, hogy mindennek megvan a veszélye. Ahogyan én is féltem attól, hogy egy ellenem vívott csatában Oliver Tatia oldalán állna, úgy... ő is félhetett ennek az ellenkezőjétől.
Tehettem én arról, hogy gyűlöltem, akárhányszor csak megláttam, hányingerem támadt? Egyszerűen irritált, hogy nem tudtam, miért veszik be az emberek a jókislányos imidzsét és hogyhogy nem kötik fel magukat abban a pillanatban, amikor mártír-üzemmódba kapcsolt? Megpróbáltam tenni a gyűlöletem ellen? Nem. Vagyis igen, néhányszor tettem pár kisebb erőfeszítést, de mindig rájöttem, hogy nem éri meg, így maradt az a magyarázat, hogy egyszerűen képtelen voltan kitörölni az idők folyamán belém táplált, irányába szóló rosszindulatot. És az igazat megvallva nem is akartam. - Katherine egy szerencsétlen ember, vele még sakkozni sem lenne élvezet leülni. Azt sem tudja merre forduljon, mióta lenyomtad a torkán a gyógyírt. Csodálkoztam is, hogy vajon miért nem velem próbáltad ezt megtenni, de túltettem magam az ügyön, már nem haragszom. – Megvontam a vállam. – A másikról, az őrültről ne is beszéljünk… ő még tőled is szánalmasabb, pedig valljuk be, elég magasra tetted a lécet. – Egyszer találkoztam vele, amikor az a boszorkány összecsődített minket a varázslata elvégzése miatt és bőven elég volt. Nem vagyok én ostoba, hogy totális bolondokkal vegyem körül magam, még a végén ráncos lesz a homlokom a szemöldökhúzogatástól. Fel voltam készülve arra, hogy bepattan az autójába és elhajt. Szabad utat adtam neki, nem fogtam volna vissza, mert ugyan én állítottam meg, de a baráti csevejből is megárt a sok, ám ő úgy döntött, csak kinyitja a száját még egyszer. Már amikor a levegőt vettem is láttam, hogy valami megtört a tekintetében, halvány mosollyal az ajkaimon, kíváncsian vártam, ezentúl mit fog a fejemhez vágni, milyen válogatott sértést írhatok fel a listámra, amire az életemben rám aggatott jelzőket gyűjtöttem. Nem ezt kaptam. Közel sem, de a mosolyom nem fagyott le, csupán más formát öltött. Elégedettebb, kárörvendőbb lett akkor is, ha a téma nagyon nem tetszett: ha valaki, a velem szemben álló pontosan tudta, hogyan fordíthatna egy esetleges kiélezett helyzetben ellenem Olivert, még ha csak pár pillanat erejéig is. - Ennyi? – Néztem rá összeszűkült tekintettel, várva egy kicsit a hatás kedvéért. Aztán halk kacajt hallattam. – Pár szó és rögtön ledobod magadról a szuperhős köpenyt, hogy beleugorj az én csizmámba? Feltűnt, hogy pontosan olyan stílusban gondolkodsz és beszélsz, mint ahogy én szoktam? – Kérdeztem tőle egy színpadias sóhaj kíséretében. – Ha ezek után is azt hiszed, hogy jobb vagy bármelyikünknél, fel kell világosítsalak, hogy nem. – Elhúztam a számat, mintha sajnáltam volna, hogy a benne leledző ártatlanság megszűnni látszott. Jelenleg olyan érzésem volt, mintha egy kisbaba pattant volna fel a konyhaszékre és azzal fenyegette volna a családját, hogyha nem kap csokit, akkor kiírtja a várost. – Szóval kezdj el gondolkozni, ha már felhoztad: ha Oliver esetlegesen téged választana, meddig tartana ki melletted? Mert már nem az a lány vagy, akit szeretett… nem az vagy, akit mindenki szeretett, hanem egy torz maradványa a régi Elena Gilbertnek, aki még nem látja maga előtt az utat, de a régire sem léphet vissza. – Vontam meg hetykén a vállaimat.
Angel & Chad Egy reggel köszönés nélkül elhagytál. Mást ígértél, mégsem hibáztatlak. Buta játékszerek voltunk csupán önző kis vágyaink csapdájában.
(Angel lakosztálya)
Úgy rohanok ki a hotelből, mintha ördögök űznének, és ahogy bevágom magam mögött az ajtót - kizárva mindenféle finomkodást - csodálkozom, amiért nem esik ki a keretéből. A lépcsőn álldogáló londiner kap is egy jókora morgást a szemei közé, amitől meghökkenve, és riadtam bámul rám. Érzem, hogy Chad, a régi Chad, aki voltam még azelőtt, mielőtt összetalálkoztam ezzel az átkozott boszorkánnyal, most életre kel bennem. Mit is tett a régi önmagam, ha valami fájt, és szabadulni akart ettől az érzéstől? Gyilkolt, gátlások és gondolkodás nélkül. Most is szívesen megtenném, ez a bamba képű kölyök épp kapóra jönne hozzá, de túl nagy a tömeg körülöttünk, így le kell mondanom róla, hogy megízleljem a vérét, vagy kitörjem a nyakát. Hogy ettől a ténytől-e, vagy valami mástól, még magasabbra csap bennem a harag lángja. Tudom, érzem, hogy nem bírom sokáig önkontrollal, és csakhamar olyat teszek, amitől sikítófrászt kap mindenki a környékemen, de roppant dühöm ellenére is van józan eszem. Nem lenne túl bölcs dolog ezen módon sem magamra, sem mivoltomra felhívni senki figyelmét, így hát lelkierőm utolsó maradékával nemes egyszerűséggel rohanni kezdek. Úgy futok, mintha ki akarnék száguldani a világból, mintha ezzel menekülhetnék Angel, és önmagam elől is. Pedig erre semmi esély... Angel elől eltűnhetek, de saját magammal össze vagyok zárva életem végeztéig. Kifulladva állok meg aztán egy koszos sikátorban, nem messze a hoteltól, ahol Angel most épp alighanem Calder karjaiba simul, és ettől a lelki szemeim előtt megjelenő képtől elszáll belőlem minden düh úgy, mint amikor egy lufit pukkaszt ki valaki. Egy különös érzés ragad meg toroktájon, és valahol a mellkasomban, és szinte vasmarokra szorítja minden tagomat. Sötétség vesz körbe, idáig alig hatol el az utcalámpák fénye, és azon kapom magam, hogy arra gondolok, ide tartozom. A sötétségbe, az árnyékok és rémek közé. Olyannak kell lennem, amilyennek ő is látott... mert Angel meglátta bennem a szörnyeteget. Erősen lehunyom a szemeimet, mert szinte újra ott látom őt magam előtt, ahogy fejemhez vágja a legkegyetlenebb szavakat, amiket valaha kaphattam, amik belém vájták karmaikat, és szétszaggatták a nem létező lelkemet. Erre gondolva pedig nincs segítség, a sötétség a semmiből kúszik elő, a bőrömhöz tapad, dermesztő pánik jár a nyomában. Fejembe újra belefúrják magukat a hangok, eltörölhetetlenül, és kíméletlenül, mintha Angel mintha itt állna mögöttem, és most súgná a fülembe mindazt, amivel elérte, amit akart: a tökéletes bosszút, amivel teljes valómban megsemmisített. "Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg!" - zakatolnak fülemben újra és újra a szavak, mintha egy régi hanglemez barázdájában ragadt volna a tű. Nem tudtam neki mit mondani... Megkövülten, tehetetlenül és védtelenül álltam a haragja előtt. Még most is szédelgek, mintha egy veszedelmes szakadék peremén egyensúlyoznék. - Angel... - suttogom az utca sötétségének. Meg akarom állítani, hogy más karjában leljen vigaszt. Meg akarom ölelni, hogy elmúljon ez a fájdalom. "Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törödést, söt szeretetet sem!" - idézem vissza a szavait, és bármennyire nem akarom is, de örömtelenül elmosolyodom. Egy fenevad. Igen, az vagyok. Visszavonhatatlanul az vagyok. És most már ő is tudja. Ahogy újra lehunyom a szememet, ismét csak Angel eltorzult arcát látom. Hogy lehettem ekkora barom? Annyira különbözik minden nőtől, akit ismerek. Kiszámíthatatlanul reagált. Soha senki nem volt még rám ilyen hatással, mint ő. Nem értem önmagamat, ezt az egészet. Miért érzem magam ilyen elveszettnek nélküle? Mindig is benne volt, hogy csak akkor ismeri fel az igazi énemet, amikor már késő. S hogy ezzel ekkora gyötrelmet okozok neki. Miért olyan fájdalmas mégis? Úgy érzem, mintha tűkkel döfködnék a tüdőmet. Jaj, kérlek, Angel – csak hadd öleljelek át még egyszer. Hadd érezzem az édes illatodat. Hadd érezzelek a karomban. De tudom, úgyis hiába kérném. Mihez is kezdene egy szörnyeteggel, akinek még az érintését is képtelen elviselni? Hallgatom a csendet magamban, és magam körül. Minden egy szót suttog felém: NINCS. Nincs csattanós végszó, elmés megjegyzés, dölyfös búcsú. Nincs semmi – csak az ásító üresség a mellemben. Angel egészen egyszerűen nincs. Az én számomra még van, itt él bennem, a tüdőmben, a fejemben, minden porcikámban. A számára én viszont már nem vagyok. Talán soha nem is voltam igazán. És úgy hiszem, a tudatom mélyén valahol mindig is tudtam ezt. Akkor miért ilyen istentelenül sz*r érzés ez az egész? Keserűen elnevetem magam, aztán a nevetés másba fordul. Egy apró könnycsepp fut végig az arcomon. Utoljára tíz éves koromban sírtam, mikor apám annyira elvert. Aznap végleg elapadtak a könnyeim - úgy hittem, örökre. Fogalmam sincs, most miért engedek a folyékony melankóliának. Egy nő miatt? A francba is, én nem ilyen vagyok! Még azt sem tudom, mit érzek igazán... Úgy érzem magam, mintha egy irdatlan magasság peremén állnék, aztán zuhanni kezdenék a mélység felé. Csak zuhanok és zuhanok, és a sötétség a karjába zár.
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Az élet telis-tele van meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal. A megélt évek alatt megtanultam felkészülni minden ilyen eseményre, sőt eljutottam addig, hogy minden előre láttam. Magam előtt felvázoltam minden lehetséges végkimenetelt, legalábbis így voltam vele egészen addig, míg újra nem találkoztam életem megrontójával. A vele töltött idő szárnyra kapott és mire levegőhöz jutottam már beburkolt erős karjaival, szorításából képtelen voltam szabadulni. Az agyam és a szívem mást súgott, míg az egyik fülét-farkát behúzva menekült volna, addig a másik foggal-körömmel harcolt volna azért, hogy mellette lehessen. Az utolsó találkozásunk mindkettőnkben mély sebet ütött... - akkor először egészen megnyíltunk egymásnak falak és korlátok nélkül - mégis egyetlen szavával ezt sikeresen romba döntötte, vérig sértett, lelkembe és szívembe gázolt. "A tárcámat és a pénzt a nappaliban találod. Jutalmazd magad annyival, amennyi tetszik" Egyként kezelt a kurváival, akiknek a vérét önti egy-egy kéjes éj közepette. Ennél sokkal többet érek csak nem neki. A megtorlás így nem maradhatott el, felégettem a lakhelyét búcsú ajándékként. Pár nappal később el is utaztam Mystic Falls-ba egyetlen szó nélkül. Mindenáron megakartam találni a valaha élt legfontosabb embert, aki újra a halandók között jár és kel valami okból kifolyólag. Bosszúszomjam hajtott, de ahogy szemtől szembe kerültem vele képtelen voltam újra megölni, a bűntudat előtört, amibe itatódott egy kevés szentimentalizmus is. Nagyjából mindent megbeszéltem vele, úgy éreztem visszakaphatom a családomat, ez visszahozta azt a részem, amiről azt hittem régen meghalt. Újra azzal a kislánnyá változtam, akinek egykor egyengette a jövőjét, így nem is csodálom, hogy kiborult vallomásomon. Az ő kis angyalkája beleszeret a gyilkosába, mintha a Stockholm-szindróma durvább változatában szenvednék. Mégsem tehetek róla, minden porcikám rá vágyik, annak ellenére mit tett velem. Mióta elhagytam úgy érzem egyik részem elveszett, egy űr tátong bennem, amit a hiánya okozott. Magamnak is nehéz bevallani, de belé szerettem és tudom, hogy ez sosem fog elmúlni, bármennyi év áll még előttem. Tudtam, hogy Calder keresni fog, így örömmel nyitottam ajtót, de a váratlan vendég látványa leforrázott ugyanakkor hevesebb ritmust diktált a szívemnek. Kettőnk közötti feszültség láthatóvá vált újfent, szikrázott a levegő, a szenvedély és a harag kéz a kézben jártak nálunk. A kellemesnek nem mondható beszélgetésünket szerencsére félbe szakította a mesterem. Az események nem várt fordulatot vettek, Chad vagdalózni kezdett, ha a féltékenységtől el lehetne égni minden bizonnyal ő már ropogósra sült volna. Az alkalmat megragadva én is éppen olyan édes szavakat vágtam hozzá, mint ő akkor este nekem. "Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg! Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törődést, sőt szeretetet sem!" Ő tett ilyen szívtelen jégkirálynővé, mikor megölt egymás után kétszer, hát most megtapasztalhatta milyenné formált. Remélem büszke vagy a művedre Chad! Az agyamnak köszönhetően hagyták el eme szavak az ajkaimat, közben szívem mélyén tudtam, hogy most vittem be neki a kegyelemdöfést. Tökéletesen időzítettem, amivel megsemmisítettem a nem létező szívét és azt a sötét lelkét szét szaggattam. Azt sosem gondoltam volna, hogy így kitudom húzni lába alól a talajt, láttam, ahogy arcán végigfutnak a különböző érzelmek. A hármas csevejünknek ő vetett véget azzal, hogy űzött vadként kifutott a lakosztályból. A meglepődöttség dermesztően hatott rám, perceken keresztül próbáltam feldolgozni a történteket és csak egy helyben álltam. Mégis mi ütött belé? Hová tűnt az én pökhendi, hencegő, bajkeverő, nárcisztikus Chadem? Megsebeztem... Calderre pillantottam, mikor már kitisztult a kép és tudtam mit kellett tennem. - Sajnálom.... keresni foglak! - egy gyors puszit nyomtam arcára, majd elsuhantam. Meg kell találnom őt minél előbb. Megsebeztem... egy pillanat alatt tönkre tettem... ugyanazt tettem, amit ő velem. A hotel előtt állva bámészkodtam, hátha a meglátom sziluettjét, de egy mérgelődő londineren kívül semmit sem láthattam. A szívemre hallgatva megindultam egy tetszőleges irányba. A megérzéseim most is a segítségemre voltak, alig hallhatóan kivettem a szavait a járókelők hangzavarában. Itt van, nem messze! Sietős léptekkel megindulok a sikátor felé, aminek bejáratánál megtorpanok. Kezét a falon támasztja, arra hajtva fejét keserűen felnevet, de ez átfordul valami másba. Azt hittem erre képtelen és tudom, ha nem a saját szemeimmel látom el sem hiszem. Könnyezik... Egyetlen szempillantás alatt mellette termek, magam felé fordítom és szorosan átölelem derekánál. - Chad én... én... - bármennyire is próbáltam, képtelen vagyok kimondani azt az egy szót. Szeretlek. Nem, még nem megy, hiszen magamnak is egy hete vallottam be a borzasztó igazságot. Apró sóhaj hagyta el ajkaimat, majd egy szó nélkül ajkaimat az övére tapasztottam. Ebbe a csókba mindent bele tettem, az elmúlt hetek hiányát, a haragom, bánatom, szenvedélyem és a visszavonhatatlan szerelmem is. Többet nem akarom elengedni, hozzám tartozik, ahogy én is csak az övé vagyok.
Angel & Chad Egy reggel köszönés nélkül elhagytál. Mást ígértél, mégsem hibáztatlak. Buta játékszerek voltunk csupán önző kis vágyaink csapdájában.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire felemelem a fejem a nihilből, ahová zuhantam, vagy ahová éppen Angel szavai löktek. Megsemmisültem lelkileg, néhány percre - vagy épp órára? - csakugyan megsemmisültem. Nem voltak érzéseim, nem voltak gondolataim, mintha élő halottá változtam volna a sikátor mocskának kellős közepén. Most fokról fokra, lépésről lépésre térek vissza a jelenbe, mint mikor az ájult ember magához tér, és újra tudomásul veszi az őt körülvevő világot. Eljut a tudatomig a szűk utca szemét- és vizeletbűze, érzem, ahogy a hideg megborzongat, és újra érzem valahol a nem létező lelkemben azt a sosem tapasztalt, szúró-tépő fájdalmat, ami az elmúlt percekben uralt, és azon kapom magam, hogy bár visszasüllyedhetnék a teljes nemlétbe, ahol voltam ezelőtt. A szép semmi jó. A szép semmiben nincsenek csúnya gondolatok, vagy érzések. Hosszan, reszketve felsóhajtok, és csak ekkor veszem észre, hogy nedves az arcom. Egyetlen könnycsepp, ennyi az egész, és úgy meredek az ujjam hegyén levő nedvességre, mintha még sosem láttam volna ilyen csodát. Úgy hittem, én nem vagyok képes sírni. Emlékszem, mikor apám csaknem ájultra vert, és otthagyott az oszlophoz kötve, akkor hullattam könnyeket utoljára, de annak is a harag, és nem a fájdalom volt a mozgatórugója. Most pedig könnyet ejtek valakiért, akit alig ismerek, de aki alig egy hónap alatt égette bele magát a lelkembe úgy, hogy azóta sem voltam képes kitörölni. Nem tudom, mit tett velem Angel, de kifordított önmagamból. Chad, a régi, aki voltam, aki emberek fájdalmában, halálában lelte örömét, az a Chad sosem lett volna erre képes. Azóta érzem úgy, hogy élek, mióta őt megismertem. De számára én nem vagyok más, csak aminek az első éjszaka után is látott: egy szörnyeteg. Ebban a pillanatban kristálytisztán látok mindent. Ez az én megvilágosodásom. Sosem tehetem boldoggá. Nem adhatom meg neki, amire szüksége van. Nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Véget kell érnie. Elkezdődnie sem lett volna szabad. Ellököm magam a faltól, amin eddig támaszt leltem, és figyelem önmagamat. Gyilkolni lenne jó, elkapni egy kurvát, magamévá tenni gyorsan, fájón, könyörtelenül, aztán vérét ontani, itt, hogy a sikátor mocskos bűzében érje a végzet. Az agyam ezt akarja, de a test nem engedelmeskedik. Kísértést érzek, hogy mindezt megtegyem, ám ehelyett tétován állok a sikátor közepén, és nem érzek semmit. Üres vagyok. Koncentrálj, Chad! Ez a helyes döntés. Engedd elmenni. Jobb lesz neki így. Jobb lesz Calderrel, aki... a fenébe is, bár kitéptem volna a szívét annak a baromnak! Elképzelem, ahogy megsimogatja Angelt, vagy megcsókolja, vagy épp gyönyörrel tölti meg a testét, és ettől a fájdalom újra pengeként hasít belém. A Hold egyre előrébb halad égi útján, már belopakodik a háztetők felett a látóterembe. Éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor elértem, hogy újra szóba álljon velem. Nem tartott sokáig a dolog. Nem tudok változni, nem tudok más lenni, mint az, aki évszázadok óta vagyok. Ő nem erre vágyik, és kész. Nem passzoltunk össze, ennyi az egész. A sikátor magányában, a csendben, ami körülvesz, hirtelen mozgást hallok. Léptek koppannak mögöttem, én pedig dühödt gyorsasággal mázolom el arcomon az árulkodó könnycsepp nyomát. Haragosan fordulok meg, remélem, valaki kóbor csöves akad az utamba, akin kitölthetem a bennem dúló érzelmeket, és akin lecsapódhat elmondhatatlan dühöm. Sarkon fordulok, ugrásra készen, aztán földbe is gyökerezik a lábam ebben a másodpercben. Angel áll előttem. Keserűen elmosolyodom, mert biztosra veszem, hogy eljött, még egy utolsót belém rúgni. Hagyd el, szívem... nagyobb rombolást már nem tudsz bennem véghez vinni. Nem veszem le tekintetét az arcáról, amin megdöbbenés látszik. Alighanem nem tudom eltitkolni előle a meglehetősen férfiatlan tényt, hogy egy könnycseppel áldoztam egy megnevezhetetlen érzés oltárán. Remek, más nem is hiányzott. Ha visszamegy Calderhez, alighanem jót hahotáznak majd Chad Brannagh-en, a bőgő óvodáson. Csendes megadással várom a szavait, az utolsó döféseket, amiket szívemnek szegez, ehelyett egy szempillantás alatt terem mellettem, és átölel. Mi az ördög? Ha valamire, hát erre nem számítottam... Mi lelte vajon? Meghallom nevem ajkáról, és ezúttal megrezzenek. Tehát már nem Brannagh vagyok, hanem újra Chad? Miért? Bűnbánatból, vagy búcsú gyanánt? Megszólalnék, de képtelen vagyok. Nem azért, mert nincsenek szavaim, hanem mert Angel száját érzem a sajátomon. Csókol hosszan, mélyen, úgy mint ahogy talán eddig még egy alkalommal sem. Jól van, ez tehát a búcsú. Emléket akar hagyni magáról, és ez minden. Lefejtem őt magamról, egy lépést hátrálok, és dühös duzzogással nézek rá. Talán én is megbántottam őt, de úgy hiszem, nem mérhető ahhoz a romboláshoz, amit ő okozott bennem. A szavai azt hiszem, örökké kísérteni fognak, és sosem lesz már a régi bennem semmi. Alig három mondattal egyszerűen megfosztott a puszta létezésemtől. - A helyedben én most sarkon fordulnék, és visszasietnék a pasimhoz, mielőtt még a keresésedre indul - szólalok meg végül, és metsző gúnnyal a hangomban rejtem el valódi érzelmeimet. - Nem is értem, hogy engedett utánam egyáltalán. Vagy talán ilyen hamar meguntad őt is? Igen, hosszas életed alatt nyilván van forgalom a te ágyadban is - szurkálódom. - Pedig milyen jók voltunk együtt, a rohadt életbe! - mondom ingerülten. - De tudod mit? Jobb is, hogy így történt. Neked szivecskék kellenek, meg virágeső, meg hogy valaki úgy nézzen rád, olyan bámuló, hódoló alázattal, ahol az a féreg Calder néz. Tőlem ilyet sose várj, mert nem vagyok ilyen, és nem is leszek soha, senki kedvéért. Hagy mondjam el az igazságot, szívem - vágok csúfondáros fintort, és felemelem a kezem, hogy füle mögé rejtsem egy kiszabadult hajtincsét - a legjobb numera vagy, aki valaha az ágyamban járt. Tüzes, vehemens, és legalább olyan romlott, mint én. De ne hidd, hogy nem találok már holnap olyat, mint te. Én élem tovább a magam felelőtlen, bolond, vérgőzös életét, és élvezem minden másodpercét, te meg loholj vissza Calder karjaiba, és imádd, amíg rá nem unsz. Mert gyanítom, hamar el fog jönni a pillanat. Vagy épp ő un majd előbb rád - szúrok oda még egyet, és amikor látom Angel tekintetét hozzám hasonló dühvel megvillanni rájövök, hogy ha így folytatom, egy jókora pofont is ki fogok még szivattyúzni búcsú gyanánt. De nem tehetek mást, szükségem volt ezekre a szavakra, ha másért nem, hogy visszaállítsam sértett méltóságomat legalább az ő szemében. Lehajtom a fejem, az előbbi gúny úgy hal meg bennem, mint a parázs, amire vizet öntenek. Amikor újra felnézek, már azt a Chadet láthatja, akit darabokra téptek a szavai, és az a különleges fonál, ami által a kettőnk sorsa összeköttetett. - Sajnálom - nyögöm ki végül azt a szót, amit még SOHA, évszázadok alatt sem hallott tőlem senki a világon. - Én csak azt hittem, hogy .... - elhallgatok. Mit akarok mondani, mit hittem? Ami történt az elmúlt órákban, azt semmiképpen. A fájdalom újra felszínre bukik – nyaggat, gyötör, s emlékeztet rá, mit veszítettem. – Ne gyűlölj – mormolom. - Minden jogod megvan rá, de kérlek, ne gyűlölj. Tudom, hogy nem vagyok jó neked. El kell hogy engedjelek. Csak ártok neked - rázom a fejem keserűen, aztán eszembe jut a zsebemben heverő apró doboz. Ma reggel még ezzel akartam visszahódítani őt. Ma este ez már nem más, mint búcsúajándék. - Hoztam neked valamit... - kotorászok, aztán elővarázsolom a dobozkát. - Igazából amikor megláttalak, már akkor ez jutott eszembe, hogy neked adjam. Ez egy hercegnőé volt annak idején... nem találnék méltóbban rá, aki viselhetné - nyitom fel a fedelet, hogy pillantása a fülbevalókra essen.
- Ha nem akarod megtartani, azt is megértem. Dobd ki az első kukába, vagy add el, az sem érdekel - morgom, mint egy kutya. Felüti bennem fejét újra a kín, egy másik érzéssel egyetemben, és mivel ezt az érzést nem ismerem, hát azzal palástolom, amit viszont igen: haraggal. Hangomban viszont nyoma sincs érzelmeknek. El kell hogy felejtsem őt, amilyen hamar csak lehet. - Menj - tolom meg aztán a vállánál fogva, hogy tegyen néhány lépést hátrafelé. - Eleget rontottuk egymás közelében a levegőt, vagy te talán nem így gondolod? - teszem fel a nagy kérdést. - Nem kerülök többet a közeledbe, ígérem. Isten mentsem tőle, hogy belerondítsak a nagy, megható románcodba a sírból visszajáró zombi barátoddal - teszem hozzá megvetően, bár ezen érzelem Calder felé irányul. Sarkon fordulnék, de ebben a pillanatban felüti fejét bennem egy gondolat, aminek hatására azonnal meg is torpanok. - De még mielőtt mennél, valamit el kell mondanom - fordulok vissza, újra belenézve Angel szemeibe. - Tartozom neked egy válasszal egy kérdésre, amit már egyszer feltettél. Hogy miért nem hagytalak meghalni a temetőben. Egyszerű a válasz, ha még nem jöttél volna rá magadtól. Fiatal vámpír voltam még, aki nem volt képes uralni a sem a szomját, sem a kéjvágyát. Elvarázsoltál, és nem voltam képes ellenállni a késztetésnek, hogy azt tegyem veled, amit megtettem. De mikor kitisztult előttem a kép, olyat éreztem, amit életemben először, és remélem, hogy utoljára is: a megbánást. Nem tehettem mást... mivel elvettem az életed, adtam egy másikat cserébe - fejem be, és elhallgatok. Eddig is gyűlölt engem, eggyel több vagy kevesebb ok úgy hiszem, már nem oszt, nem szoroz. Most már tudja az igazságot, nyugodtabb szívvel köpködheti a puszta emlékemet is, ha eszébe jutok még valaha, bár erre nyilvánvalóan nem látok nagy esélyt. Mivel boszorkányerővel is bír, azt sem tartom kizártnak, hogy a saját agyát fogja megbűvölni, hogy soha életében se gondoljon többé rám. Nincsenek már szavaim, elmondtam mindent, amit akartam. Állok hát csendben, és várom, hogy eltűnjön az életemből... örökre. Hogy soha ne is emlékezzen rám... hogy megóvja magát ettől a szörnyetegtől.
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Azt hiszem ezt az egészet nem így képzeltem el, hogy majd újra egymásra találunk, de mit is hittem, hiszen róla van szó. Mégis meglepődtem, ahogy eltolt magától, egy lépést hátrál, mintha közömbös lennék a számára. Duzzogó arcára nézve mindent megértek, megbántottam, porig aláztam, sőt a sárba döngöltem a szobában mondottakkal. A mi kapcsolatunk az elejétől kezdve amolyan se veled, se nélküled volt, hiszen ha együtt voltunk a végén mindig öltük egymást szavak segítségével. Mégis a külön töltött idő kínszenvedésnek tűnt, egy űr tátongott mindkettőnk szívében. A szerelem furcsa dolgokra képes, sosem gondoltam volna hogy ő és én valaha ilyen viszonyba kerülünk. Gúnyos szavaira csak megrázom a fejem, képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni neki, nem mintha hagyná. Szurkálódására újra villámokat szórnak a szemeim, de következő mondatával el is törli azokat. Ingerült, mégis bennem újra megcsillan a remény apró foszlánya. Pedig milyen jók voltunk együtt, a rohadt életbe! Ez felér nála egy szerelmi vallomással. Szentül meg van róla győződve, hogy Calder és én egy párt alkotunk, fogalmam sincs honnan vettem, hiszen egyetlen szóval sem mondtam soha, hogy közelebbi viszonyom lenne vele. Halkan kuncogok azon az elképzelésén, hogy nekem szívecskék, virágeső és valami nyáladzó pincsikutya szerű lény kellene, ha ismerné igazán Caldert tudhatná, hogy ő sem ilyen. Még a gúnyolódásai közepette is képes törődésre, ahogy egyik kóbor tincsemet a fülem mögé rejti. Bókolni kezd az alpári stílusában, aminek köszönhetően apró pír önti el az arcomat, lehajtom a fejem zavaromban. Halvány mosoly bujkál szám sarkában, ha tudná, hogy nem fogok rá unni drága mesteremre, hiszen az ember nem teszi ezt a családjával, maximum távolról szereti, ha úgy hozza a helyzet. A kis vagdalózására felkapom a fejem és újfent a mérges szemeimmel találkozhat tekintete. Szíves örömest neki esnék és püfölném a mellkasát hogy lehet ilyen idióta, mégsem teszem csak várok, mert tudom, hogy még nem fejezte be mondandóját. Szerinte ezek a búcsú percei és azt hiszi elköszönni jöttem, de nagyobbat világ életében nem tévedett. Újra rám emeli tekintetét, már nyoma sincs benne sértett felsőbbrendűségnek vagy haragnak, egy megsebzett férfi áll előttem, minek lelke pirinyó darabkái a semmiben lebegnek. Éppen közelebb lépnék hozzá, hogy mindent elmondjak beismerve az igazságot, mikor kiejti azt a szót. Sajnálom. Soha senki nem hallhatott még ilyet tőle és én vagyok az első, akinek kimondja. Folytatná, de valami megakadályozza benne, ahogy nem rég engem is. Kettőnk közötti elválaszthatatlan kötelék egyre erősebbé válik és mi magunk az érzéseinkkel küzdünk mindeközben. Jó pár héttel ezelőttig a létezésükről sem tudtunk, most pedig itt állunk egymással szemben, temérdek vallomást a másikra zúdítva. Fogalmam sincs, hogy ez a vég vagy a kezdet állapota, de egy biztos. Megrémít az érzés, hogy elveszíthetem őt. A rettegésből szavai húznak ki, mire szemeim elkerekednek, sosem hallottam még így beszélni. Mégis hogyan tudnám gyűlölni, mikor szeretem? Tudom a két érzés kéz a kézben járnak, de eljutottam odáig, hogy képtelen vagyok gyűlölni, bármennyire próbáltam, akartam mindennél jobban mindazért, amit tett, de nem megy. Nem jó neked? Ez most komoly?!? Elengedi... Nem! Bármit csak azt ne! Fejét rázza elkeseredetten, mire én is megrázom az enyémet, szólni akarok, hogy nem, de a torkomban lévő gombóc egyre nagyobbá változik, ezzel megbénítva a hangszálaimat. Könnyeimmel küszködök, miközben bizonytalanul tetszek egy fél lépést felé. Oldalra döntöm a fejem, míg zsebében kotorászik, képes volt ajándékot is hozni... A fedelet felnyitva megpillantom a világ egyik legszebb fülbevalóját, szívem hevesebben ver, mitől egy halandó már régen szívrohamot kapott volna ott helyben. Megmerevedetten állok, miközben ő egyre csak morog, mint egy kutya, közben össze-vissza beszél. Megtol a vállamnál fogva ezzel indulásra késztetve, egyet hátra lépek, de miután megtaláltam az egyensúlyom csak állok és nézem. Nem, nem így gondolom! Szükségem van rá, mégsem tudom kimondani, látom indulni készül, de abban a pillanatban meg is torpan visszafordul és a szemeimbe néz. Fogalmam se volt melyik kérdésemre akar válaszolni, de amit mondd azzal teljesen leforráz, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Fülemben csengnek a szavai, aminek köszönhetően minden a helyére került az elmémben. A megbánást. Nem tehettem mást... mivel elvettem az életed, adtam egy másikat cserébe Ezt követően teljesen elnémult, csak áll és várja, hogy végleg eltűnjek az életéből. Egy nagy sóhajtással próbálom össze szedni a gondolataimat, kitörlöm szememből a könnyek maradékát. Egyenes háttal megindulok felé, előtte megállva tekintetem szemeibe fúrom, miközben kezem megemelkedik, villámgyorsan csattan az ő arcán. - Mégis hogy van képed csak így elbúcsúzni? Azt hittem ennél többet érdemlek. Arról nem is beszélve, hogy mi ütött beléd? Az a Chad, akit én ismerek harcolna, ha már idáig eljött... - vágom hozzá minden haragom, majd megenyhülök. Kezemet a mellkasán pihentetem, pontosabban a szíve fölött, érzem, ahogy vért pumpál a testébe, hallom az ereinek lüktető hangját. - A kérdésedre válaszolva azt kell mondanom, hogy nem. Nem rontottuk eleget egymás mellett a levegőt. Ahhoz túl sok mindent szeretnék veled még csinálni - búgom édesen, mintha mi sem történt volna az előbb - Viszont a bocsánatkérésed elfogadom, de mégis miből gondoltad, hogy nem vagy jó nekem? Úgy ismertél meg, mint akinek rózsaszín szívecskékre és ilyenekre van szüksége? Chad te normális vagy? Megártott a vidéki levegő az biztos - mérges vagyok rá, de ezt csak gúnyos szavaimon hallhatja. Szemeimben határtalan érzelmek sokasága tükröződik, mik mind-mind megfejtésre várnak. - Gyűlöltelek, mikor megértettem mivé tettél, megakartalak ölni, de az élet másfelé sodort. Mikor rá jöttem ki vagy valójában, akkor is gyűlöltelek és még inkább gyűlölni akartalak, de már akkor képtelen voltam rá. - lehajtom fejem, kezem végig csúsztatom karján, amiben a dobozkát tartja, összezárom a fedelét, hogy ujjait össze tudjam kulcsolni a sajátommal. - Mutatnom kell valamit - suttogom egészen halkan, majd lehunyom szemhéjam. Érzem, ahogy a hirtelen támadt szél a hajamba kap, majd minden eltűnik körülöttünk. Már hallom a zsibvásár különböző zajait, a kofák hangos kurjongatását, a mérhetetlen bűzt és érzem a saját rettegésem. Szemeimet kinyitva Chadet a tömegbe húzom magam után, a nagy színpadhoz, amin egy remegő lábú kislány áll, sírástól feldagadt szemekkel, mögötte áll az apja szorosan fogva vállainál, el ne tudjon szökni. - Fiatal, 10 éves boszorkány, nagyon tehetséges. Kikiáltási ár 50 érme! Tessék, vigyék! - a kikiáltó próbálja túl ordítani a tömeg zaját. A licit megkezdődött, már éppen eladásra kerülne a kislány, mikor egy, Calderre nagyon hasonlító férfi az emelvényre ugrik. - Ebből elég legyen! Mutassatok egy kis emberséget! - a tömeg meglátva őt egy emberként széledt szét. Az apuka most épp annyira remeg, ahogy kislánya tette. Szemeimet lehunyom, mire megint megváltozik a körülöttünk lévő világ. Az erdő szélén állunk Chaddel hallótávolságon belül. A férfi leguggol a kislányhoz, ki kis kezében tart egy zsákformát, ijedten néz még így is felfelé megmentőjére. - Mi a neved gyönyörűm? - teszi fel a kérdést a felnőtt. - Aingeal - válaszolja a pöttöm bizonytalanul. - Gyönyörű neved van. Mostantól nem kell félned, biztonságban leszel az én családommal. Gyere, menjünk - kezét nyújtja felé, amit a lány el is fogad. Újra lehunyom szemeimet, mire a táj átváltozik. Melegebb lesz az idő, egy tisztáson vagyunk, a kislány már nagyjából 5 évvel idősebb, éppen mély levegőket vesz. - Tisztítsd ki az elméd Angyalom - hallatszik a távolból Calder hangja, aki mellett a felesége, Alaska ül. - Nem megy mester! - válaszolja lihegve a lányka. A következő pislantásnál újra a poros kisváros sikátorában vagyunk, ahol a sok zajtól nem lehet hallani a hangunk, sötétségben elbújhatunk. - Egy szóval se mondtam soha, hogy Calder a "pasim" lenne, ő a megmentőm, mesterem és amolyan apa-bátyj figura az életemben - magyarázom meg az előbb látott emlékeimet - Jobb lesz ha beletörődsz Brannagh, nem megyek sehova - gúnyolódok egy kicsit, majd ajkaimat az övére tapasztom. Ahogy az előbb mindent bele adok, miközben szabad kezemmel tarkója mentén hajába túrok. Szükségem van rá, ahogy neki is rám, hiszen a mese is úgy tartja minden szörnyetegnek szüksége van egy szépségre. A szenvedély hirtelen csap le rám, a következő pillanatban már a sikátor egyik falának nyomom, testemet az övének préselem. Éppen csak annyira válok el tőle, hogy szemeibe tudjak nézni. - Szóval mit hittél? - teszem fel a kérdést, szemeim valami megmagyarázhatatlan érzéstől csillognak. Egyet biztosan tudok, soha többé nem fogom elengedni.
Angel & Chad Egy reggel köszönés nélkül elhagytál. Mást ígértél, mégsem hibáztatlak. Buta játékszerek voltunk csupán önző kis vágyaink csapdájában.
Elmondtam mindent, amit akartam, vagy lehetett. A szavak üresen koppannak a sikátor csendjében, aztán elhalnak, mintha soha nem is lettek volna. Tessék, itt van hát az igazság, ezúttal kendőzetlenül, álarc nélkül. Elmondtam, miért tettem azzá, aki ma is, elárultam, hogy többet jelent nekem, mint hittem valaha is. A dolgokat meg nem történtté úgysem lehet tenni, és tisztában vagyok vele, gyűlöletét már ennél nem lehet jobban fokozni. Igazából nem is értem, miért nem átkozott még darabokra, vagy miért hallgatja végig a magyarázatomat. Kétszer okozott már pokoli kínt nekem a varázserejével. Ezúttal a puszta lényével teszi, csak az a különbség, hogy amit most érzek, az nem a fejemben fáj... Nincsenek már szavaim, ahogy tetteim sem. Nézem, mintha sosem akarnám elfelejteni, mert tudom, nemsokára eltűnik a szemem elől, hogy többé sose lássam. Visszatér Calderhez... talán ő kihúzza őt a napfényre a sötétségből, ahová egyetlen pillanatra sem lett volna szabad belerángatnom. Annyi, de annyi mindent szeretnék neki elmondani, de nem lehet. Képtelen vagyok, nincsenek rá szavaim, vagy ha lennének is, úgysem hallaná meg őket. El akarom mondani, hogy éljen. Hogy egyen, sétáljon a napsütésben. Ugorjon fejest az óceánba, vagy az érzelmekbe. Hogy legyen bolondos, furcsa, kedves, és hogy őrizzen kincseket a szívében. El akarom mondani neki, hogy legyen olyan, mint akkor volt, mielőtt elvettem az életét, és a becsületét, mielőtt a pokolbeli ördög az útjaiba kergetett engem. Látom, ahogy megrázza a fejét elkeseredve, mintha csak tükörképem lenne, és úgy hiszem, tudom keserűségének okát. Véletlenül éppen úgy hívják, ahogy engem. Várom, hogy sarkon forduljon, és ott hagyjon a bűzös mocsokban, mintha eggyé válnék a szennyel, amibe az életem merült. Várom, hogy vessen még felém egy utolsó, lesajnáló, vagy épp gyűlölködő pillantást, és meghökkenek, mikor nem távolodni, hanem közeledni látom. Arra sincs időm, hogy felemeljem a kezem, vagy hátráljak egy lépést mikor megáll előttem, és egy erős pofon csattan az arcomon, mintha minden érzelmét beleadta volna ebbe az ütésbe. Ahogy pedig meghallom szavait, amik elhagyják a száját, összevont szemöldökkel, tanácstalanul bámulok rá. Nem értem az egészet. Úgy beszél velem, olyan dolgokat vág a fejemhez, mintha esze ágában sem lenne eltűnni előlem. Végképp megzavarodom, mintha talpáról feje tetejére állt volna az egész világ. Vagy ő vesztette el a józan eszét, vagy én, de valamelyikünk nyilván nem normális. Vagy épp talán egyikünk sem. Harcolni? Harcolnom kellene érte? Annyit még az én fekete lelkemmel is felfogok, hogy van, amikor már nincs miért. Aztán tenyere megpihen a szívem felett, és alighanem érzi, hogy ez az áruló szervem hogyan lüktet gyorsabban a közelségétől is. Amikor pedig felteszi a kérdést, miszerint normális vagyok-e, összeszorítom az ajkamat, hogy ne szaladjon ki számon az egyetlen lehetséges válasz: a nem. Hogy is lennék? Engedtem, hogy megbabonázzon egy nő, loholtam utána egy másik városba, mintha az életem múlna a közelségétől, és hagytam, hogy megtiporjon úgy, ahogy még senki más, mindezt anélkül, hogy a bosszú, vagy a saját kezemmel okozott halála egyáltalán csak megfordult volna a fejemben. Egy idő után nyilván minden vérszívó megtapasztalja, hogy a hosszú élet mentálisan nem éppen pozitív hatással van rá. Nos, az én elhülyülésem alighanem most következett el, és ő hozta magával, azon az első estén a bárban, mikor megismertem őt, és azon az éjjelen, mikor először egybeolvadt teste az enyémmel. Megrezzenek, mikor keze végigcsúszik a karomon, ez az aprócska érintés elég ahhoz, hogy lehunyjam szemem a jóleső érzéstől, ami végigborzongatja minden érzékemet. Hallom, ahogy azt mondja, gyűlölnie kellene, de nem képes rá. Vajon miért? Rászolgáltam, ezerszeresen is. A múltban, és jelenben egyaránt. Olyan dolgokat követtem el ellene, amik megbocsáthatatlanok. Másokkal is megtettem, de az hidegen hagyott, és hagy most is. Ők egy pillanatig sem érdekeltek. Angel igen. Amikor azt mondja, mutatnia kell valamit, csak nyelek egyet, és szótlanul bólintok. Nem tudom, mire készül, de az a fura tény, hogy még mindig itt van velem, hogy beszél hozzám, és hogy megérint, kibontja lelkemben a reményt. Lehunyt szemhéjamon keresztül is érzékelem, ahogy feltámad körülöttünk a szél erejének köszönhetően, és a következő másodpercben - mintha csak utazást tettem volna térben és időben - olyan emlékekkel telik meg az agyam, amik nem az enyémek. Régi kor, talán századokkal ezelőtti, ahová érkezünk. Egy piac, tele koszos, vagy épp csak közönséges alakokkal, és egy emelvény, ahol egy apró, riadt kislány álldogál. Elég egy pillantást vetnem arra a szempárra, hogy felismerjem, a halandó Angelt látom magam előtt, gyermekként, és szinte görcsbe rándul a gyomrom, mikor rájövök, hogy egyfajta rabszolgaárverést látok. A kezem akaratlanul szorul ökölbe, mikor elképzelem, kik, vagy miknek prédája lehetett hajdanán, de ekkor megjelenik valaki, akiben a régies ruha, és hajviselet ellenére is felismerem Caldert, még akkor is, ha pár évvel fiatalabb változatát mutatja a kép. Nem tudom miféle erő vagy tekintély állhat mellette, de a nyálát csorgató tömeg úgy rebben szét, mint a megriasztott varjak. Aztán változik a kép, újra látom a párosukat, békében sétálni az erdő szélén. A szavak letaglóznak... Calder ezek szerint megmentette Angelt? De miért? Azért fogadta a házába, hogy kedvét lelje egy kiszolgáltatott gyermekben? Aztán alig egy pillanat múlva már eltűnik a szégyenteljes gondolat a fejemből. Ezúttal egy nővel bővül ki az emlékbeli társaság. Calder mellett üldögél a fűben, egymásba kulcsolt kezekkel, míg a némileg már nagyobb Angel az erejét próbálja, és meghallom a szót, amitől mintha forró vizet öntenének a nyakamba: mester. Szinte mintha kalapáccsal ütnék bele újra és újra a fejembe, úgy zakatol bennem ez az aprócska szó.... mester... mester...mester. Levegő után kapok, ahogy eltűnik a hagymázos lázkép a szemem elől. Újra itt állunk a sikátorban, és úgy nézek Angelre, mintha most estem volna le egy másik bolygóról, és éppen eszmélnék. Mi ez az egész? Csakugyan igaz? Legszívesebben ököllel kezdeném verni a fejem, vagy egyenesen a falba csapnám jó keményen. Atyaég... én barom! Nem elég, hogy lerohantam őket egy minden alapot nélkülöző feltételezéssel, jó alaposan hülyét is csináltam magamból egy... minek nevezzem? Féltékenységi jelenettel? Na igen, valami olyasformával. Bár nem teljesen helytálló a megállapítás. A féltékenységhez szerelem kell. Én inkább úgy fogalmaznék, nem szeretek osztozni a tulajdonomon. Még mindig hitetlenkedve csóválom a fejem, de ezúttal a csodálkozás önnön baromságom feletti álmélkodás, de nincs időm ennél többre. Angel szeme az enyémbe kapcsolódik, pillantásában ezer érzelem játszik. Harag, gúny, gyűlölet, de valami más is, ami olyan csillogást kölcsönöz a tekintetének, hogy a legszebb gyémánt is csupán homályos üvegcserép hozzá képest, aztán az ajkamra tapad szomjasan, hogy ha akarnám sem tudnám leválasztani magamról. Igaz, abszolút nem akarom. Élvezem, ahogy a hajamba túr, nyelve az enyémet ostromolja, hátam a következő másodpercben a falnak csapódik, de a legkevésbé sem bánom. Csupán akkor válok el tőle, mikor végzetesen kifogyok a levegőből, és még mindig úgy bámulok rá, mintha a következő minutumban elnevetné magát, és kicsúfolna érte nyelvét öltve, hogy hagytam, hogy a szemem előtt látott kis mesével hülyére vegyen. - Oh... szóval még mindig Brannagh vagyok? - teszem fel első körben a kérdést, mikor végre képes vagyok megszólalni, és elgondolkodva hajtom le a fejem, hogy szemügyre vegyem az utca koszos kövezetét. Mit hittem? Nem tudom. Nem lehet megfogalmazni az érzéseket. - Azt hittem, hogy ez volt életem legnyomorultabb napja, ami csak a fejemre zúdulhatott - nézek aztán fel, félrehajtott fejjel figyelve a tőlem alig néhány centire lévő szempárt. - Elkönyveltem magamban, hogy a gyűlöleted irántam, és a Calder iránt érzett szerelmed a legrosszabb, ami történhet velem. Soha nem éreztem még így magam, és nem értem az okát, hogy most vajon miért. Nem áltatlak, tudom, hogy jobbat érdemelnél nálam, de önző vagyok, és nem akarlak elengedni. Elkövettem mindent, szeretkeztem veled, gyűlöltelek, bántottalak, mert azt hittem, így talán elterelem vele a figyelmed róla, hogy észrevedd, nem vagyok hozzád való. Én sosem leszek olyan, mint amiről te álmodsz. A régi Chad vagyok, csak talán most először találkoztam érzésekkel, amik némileg megingatták a talajt a lábam alatt. De én nem tudok más lenni, mint amit már láttál. Irányításmániás, gonoszkodó, néha kegyetlen. Miért akarsz hát mellettem maradni, miközben eszed nélkül menekülnöd kellene? - kérdezem, két tenyerembe fogva az arcát. - Nem tudom, mi történik az életemmel, azt sem, hogy mit kezdjek azzal, ami történik. Borzasztóan félek! Érzem, hogy bűnt követek el, mert közel vagy hozzám. Borzasztóan félek, mert nem tudom nevén nevezni mit érzek, mikor a közelemben vagy. De azt tudom, hogy ha többé nem látnálak olyan lenne, mintha a napot elvenné valaki az égről. Nem tudok változtatni azon, ami vagyok, és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk... együtt.
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Ahogy közeledő alakomat látja meghökkenés tükröződik az arcán, de ez most egyáltalán nem érdekel, egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Pedig máskor jókorát nevettem volna ezen az értetlen arcon, de ha a tervem jól alakul még sokszor hahotázhatok rajta. A pillanat hevében cselekszem, így nincs ideje kivédeni a tenyeremet, ami a lehető legerősebben csattan az arcán. Szavaimra egyetlen reakció a válasza, ami megreked egy összevont szemöldökben és tanácstalan bámulásban. Miért ennyire kétségbe esett? Ja, persze! Sose hitte volna, hogy mindazon után, amivel bántott és porig alázott majd ott maradok mellette, sőt a megbocsájtásomra sem igazán számított. Nem is értem, már megszokhatta volna, hogy maga vagyok a rejtély és a legváratlanabb pillanatokban cselekszem. Látom rajta, hogy megzavarodott, mégsem szólal meg, hagyja hadd vágjak a fejéhez mindent, ami első körben eszembe jut. Tenyerem alatt érzem hevesen lüktető szívét, ha most megfogná az enyémet valószínű meggyőződne róla, hogy egy ritmusra vernek. Az agyi épségét boncolgató kérdésemre sem hajlandó válaszolni, egyetlen vonallá préseli ajkait, mintha saját magát gátolná a hangok képzésében. Mégis miért olyan félelmetes az, ha mutatni akarok neki valamit? Fogalmam sincs róla, miért nyel egy hatalmasat, majd beleegyezően bólint. De aranyos! Mintha lenne egy apró beleszólása is a dologkba, más esetben elkeserítettem volna, hogy nincs semmi joga. Később, Angel, majd később... Az emlékeimben való utazát követően újra a sötét sikátor mélyén vagyunk, hallom, ahogy levegő után kap. A szemembe nézve temérdek érzés fut át rajta, mégis a legkivehetőbb a döbbenet és az eszmélet. Emellett már nem tudok elmenni reakció nélkül, egy szempillantás alatt hatalmas vigyor terül szét az arcomon. A felismerés kihúzta alóla a talajt és megforgatta a tengelye körül, hogy most végre magához térhessen. Nem adok neki kellő időt, inkább cselekszem újfent, amit a testem és a szívem együttes harmóniában diktál. Ő az enyém és ezt tudatni is akarom vele ebben a minutumban. Levegő után kapva válik el tőlem, még mindig úgy szemlél, mint én lennék az egyetlen csoda a világon, egy múló álomkép, ami a következő pillanatban kámforrá vál. Végre képes megszóllani és felteszi az első épkézláb kérdését. Mosolyom virágzó, míg ő gondolkodóba esve az utca mocskát figyeli, lehajtott fejjel. - Néha, ha felbosszantasz és mindketten tudjuk, hogy nem lennénk meg apró viták nélkül, aminek a végén... - nyitva hagyom a mondatot, hiszen nem kellenek szavak arra, ami köztünk van. Ha jól sejtem ő még nem tudja milyen érzések birtokába került, velem ellentétben, akinek volt rá nagyjából egy hete, hogy megeméssze ezt az érzelemnek nevezett rózsaszín valamit. Válaszán meglepődök, végre szemeimbe néz, amiből értetelenséget és egy kis meglepődöttséget olvashat ki. Most úgy érzem magam mintha a Tévedések vígjátéka-t valaki összemosta volna a Büszkeség és balítélettel. Chad szavaival egy pillanat alatt felbosszantott, megint azzal jön, hogy jobbat érdemlek. Lehet, hogy igaza van, de nála számomra megfelelőbbet nem ismerek, így hagynom kell, hogy önző legyen, mert én is erre vágyom. Megrázom a fejem, mert tudom a lehető legrosszabbul gondolkodott, annélkül, hogy megkérdezte volna tőlem mit akarok. De milyen buta vagyok! A nagy Chad Brannagh ilyet még véletlen sem tenne. Aprót nyelek, miszerint ő nem az, akiről álmodok, de ahogy már egyszer mondtam neki az álmaimat is megölte velem együtt, azon a délutánon. Kérdését hallva válaszra nyitom a szám, de nem jön ki rajta hang, így inkább egyetlen vonallá préselem és hagyom hadd mondja tovább, amit akar, miközben jóleső bizsergés fog el érintése nyomán. Ahogy szavait hallgatom képtelen vagyok nem szerelmesen rá nézni, ennél szebb szerelmi vallomást sosem hallottam még senkitől. Ha nem lenne sötét sosem látnánk a csillagokat, az éjszakába is kell egy kis fény. Talán ilyenek vagyunk mi is egymásnak. Míg hallgatom egszer csak azon kapom magam, hogy egy könny folyik végig az arcomon, hogy az ő ujjain felszáradjon és eltűnjön. Aprót bólintok, igen ezt akarom én is. Mi ketten...együtt. - A kérdésedre te magad is tudod a választ. Mikor rájöttem ugyanerre, amire te én is borzasztóan féltem. Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene téged és menekülnöm, de valami megakadályozott benne, az-az érzés volt. Rettegtem tőle, mert nem akartam érezni, főleg nem irántad - vallomba neki őszintén - Sosem kértelek, hogy változtass azon, aki vagy azt meg végképp nem engedem, hogy rajtam bárki változtasson. De az biztos, hogy bármennyi a múltban elkövetett hiba, vétek, bűn is szól az ellen, hogy veled legyek nem érdekel. Én is azt akarom, hogy együtt legyünk, akik vagyunk - kezeire helyezem az enyémet miközben tekintetem az övébe fúrom. Igen, most ki mondtam, mire vágyok, amióta abban a bárban megismertem. Éppen annyira szükségem van rá, ahogy neki is rám, mi ketten érthetjük meg csak egymást igazán. Most, hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba vajon képesek leszünk kitartani és megbirkózni az érzéseinkkel? Ahogy ezen gondolkodok szemeim megvillannak és apró sunyi vigyorra húzódik az ajkam. - Szívem ugye tudod, hogy az előbb a lehető legédesebben vallottál szerelmet nekem. Ha már itt tartunk az-az érzés, amit nem tudsz megmagyarázni, hogy is mondjam... Na azt hívják szerelemnek - kuncogok tettetve az ártatlant, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondtam volna ki az előbb. Sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint az ő gondolná. A legváratlanabb pillanatokban képes vagyok oda szúrni valamit, amivel tudom felbosszantom vagy éppen meglepem. Bármennyire is jó volt eddig ez a se veled se nélküled dolog, azt hiszem most vége szakadt és valami egészen más veszi kezdetét.
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
A csipkelődő magyarázatom hallatán hátra hőköl a megrökönyödéstől. Mosolyom e látványra kiszélesedik, el kell ismernem tetszik ez a felállás. Folyton tudok meglepetést okozni neki, ahogy néha magamnak is. Levegő után kapkod, mintha az előbbi szavaimmal valami fojtó átkot mondtam volna ki rá. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen nyugalom telepedett rá, fogalmam sincs mi zajhatott le a fejében és valahol mélyn tartok is tőle. Mi van ha most ő fog itt hagyni? Megérdemlem? Még szép... Hiszen hosszú hónapon keresztül elhallgattam előle az igazságot, ott hagytam az égő lakásban, elutaztam egy szó nélkül. De mégis mit kellett volna mondanom? - Szia édes! Épp a pokolba kívánlak, amiért olyan tuskó voltál. Elutaztam pár napra, ne keress és ne aggódj majd jelentkezek. - Meg a francokat! Az egy dolog, hogy megbocsájtottam neki, de nem felejtek. Nem tetszik a megszólítás, amit használ, ennek a becéző formának valahogy mindig veszekedés lesz a vége és minden más beteg dolog, amit szoktunk csinálni mi együtt. Megrázza a fejét mosolyogva, majd egy apró nevetés szakad fel belőle. Vajon mi olyan vicceset mondhattam? Nyertem!? Mégis mit? Kérdeznem sem kell egyből válaszol a költői kérdésére, ahogy azt kell is. Mondandójára csak a szemeimet forgatom, miközben keresztbe fonom karjaimat a mellem alatt. Vállat von, majd felém lép, mire önkéntleen hátrálni kezdek, míg hátam el nem éri a szemközti mocskos falat. Épp most változott meg a felállás és valami apró hang a fejemben azt suttogja; Menekülj! Valamiért mégis ott állok, felszegett állal és mindent átható tekintettel. Szavai hallatán düh csillan meg a szemeimben egy másodpercre. Kiforgatja a szavaimat és felhasználja ellenem, remek. Fogaim összekoccannak, még jobban szorítom karjaimat. Chad ezt még nagyon cúnyán vissza fogod kapni, csak várd ki a végét. Tiltakozása hallatán megenyhülök, leengedem karjaimat és elnevetem magam. Megrázom a fejem, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, mégis hogyan szándékozik ebből kikeveredni. Gondolkodóba estem, közben ő megtalálta a keresett szavakat, így megpróbálja magyarázni mi is az a rohadt érzés. Miközben beszél szerelmesen bámulom, mivel tökéletesen körbe írta a szerelem fogalmát, annak ellenére, hogy eljutna a csökött agyáig, hogy arról beszél. Bólint, mintha magát is meggyőzte volna róla. Végre befejezte a saját magának kitalált hazugságokat, így kihasználom az alkalmat és én hallatom a hangom. - Kedvelsz? Rendben! Jó velem lenni? Rendben! De abba ne gondoltál bele, hogy ez mégis miért is van pontosan? De ha már itt tartunk... - próbálom megértetni vele, de annyi esélyem van, mint egy bagolynak megtanítani az ave máriát. - ...Szeritem én döntöm el kit szertek és kit nem. Szóval elnézésedet kérem, de igen is szeretlek, beléd szerettem! - hangomból még kihallatszik az előbbi düh és indulat. A szavak olyan hirtelen hagyták el ajkaimat, hogy nem volt időm gondolkodni - Francba... - morgom, mikor eljut a tudatomig mit is mondtam valójában. Reményeim szerint annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta az előbbi szavaimat, amitől kiült a teljes zavar az arcomra, hiszen most mondtam ki neki először. Édes ahogy hebegve motyog, azt hiszem még nem emésztettem meg igazán, hogy Calderrel milyen a kapcsolatom. - Még beszélnem kell Calderrel, remélem megérted. Nem rég kaptam vissza a családom és nem akarom sem őt, sem a feleségét Alaskat elveszíteni, most, hogy kaptam még egy esélyt a sorstól. Nagyon fontosak nekem. De szeretném, ha... - nyelek egy hatalmasat - ...ha te is velem maradnál itt. Be szeretnélek nekik mutatni rendesen, bár nem tudom mi is van közöttünk - a végét csak suttogom. Mi most együtt vagyunk vagy mi egyáltalán a státuszunk? - Ha mindent elintéztem vissza meheténk New York-ba... együtt - nézek fel rá mosolyogva. Igen, együtt mi ketten.
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Magam sem értem miért mondtam, ki azt a szót, de ahogy rá emeltem a tekintetem egy másik Chadet láttam magam előtt. Tátva maradt a szája, úgy néz rám, mint egy megfagyott szobor. Apró, nagyon halvány félmosoly bújkál a szám sarkában, de én is éppen olyan zavarodott vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ki fogom mondani és azt sem, hogy ilyen formában. Kicsivel később nagyot sóhajt, hátha visszanyerheti régi formáját, de ezek után tudom az életet örökre megváltozott miattam. Reményeim szerint nem fog válaszolni az előbbi vallomásomra és szerencsémre nem is hagyja el a száját egyetlen hang sem. Hagyja hadd mondjam a magamét, de mikor megemlítem Caldert és Alaskat egyből felemeli a fejét és felhúzott szemöldökkel bámul. Gúnyos fujtatása hallatán mérgesen meredek rá, de nem szólalok meg inkább. Hallgatom, de a mérgemet csak hevíti mondandójával, keresztbe fonom melleim előtt a karjaimat. Persze, hogy nem kötöttem ki Calder mellett vagy alatt, ahogy ő fogalmaz, mivel megtalálta már élete práját és nem is szándékoztam olyan viszonyba kerülni vele. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ő meg én, aztán pedig eltettem láb alól. A szeretet és a szerelem elég furcsa dolgok, ahogy a kifejezések is. Tekintetemmel már háromszor legyilkoltam az előttem álló férfit, amiért így beszél rólam. Valamit nagyon félre értett, ha azt hiszi rajongok a mesteremért, nem erről van szó. Ő a családom, de ezt Chad nem értheti, hiszen neki sosem volt az, ami nekem gyermekként megadatott. Egy nagyot sóhajtok, majd elfintorodok. Nem ilyen ünnepeket szoktunk tartani annó és nem, nem állt szándékomban senki ölébe borulni. Úgy érzem emiatt még eleget fogunk veszekedni. Alig vártam, hogy belekezdjen a kifogás részébe, amivel szerinte végleg el tud tántorítani a tervemtől,miszerint bemutathatom őt rendesen, azoknak akik fontosak számomra. Végül elértem nála egy fél sikert; Egyszer, talán... majd valamikor igen. Ezzel sikerült elmulasztania az eddig felgyülemlett haragot és feszültséget bennem. Tisztában vagyok vele, hogy a régi Chad, akit évszázadokkal ezelőtt ismertem meg, ő sosem mondott volna ilyet, ahogy a bárban lévő sem. Vállat von, majd elkezd követelőzni, hogy most rögtön rohanjak vele vissza, haza... Remek, megint itt van a régi önmaga, akit szeretek és gyűlölök egyszerre. SZemeimet forgatom és éppen nyílásra nyitnám a számat, mikor kedvesebb hangnemre vált és hozzám simul testével. Apró mosolyt megeresztek, hiszen tudom teljes mértékben igaza van. Éppen annyira vágyom rá, ahogy ő is rám. Mindig tudta, hogyan kell levenni a lábamról, lágyan búgja a szavakat, miközben a nyakamat borítja be apró csókokkal. - Értékelem, hogy megengeded, hogy havonta párszor összeboruljak velük. De nem tudom honnan vetted azt a baromságot, hogy majd két druidával fogok karácsonyozni - említem meg gúnyosan a kis monológja elejét - Nem bántanátok egymást miattam, szóval ez az indokod megbukott - folytatom az állításai vétózását. Mintha ő parancsolni! Ez egy remek vicc, csak nem értem honnan jön ki belőle ennyi ostobaság. Vajon gondolkodik is rajtuk vagy spontán dől a szájából? - Nem, nem fogok most rögtön vissza menni veled. Ha tetszik, ha nem előbb el fogok köszönni Caldertől és Alaskatól. Ha képes vagy addig várni akkor rendben, ha nem akkor mehetsz is, most rögtön - vágom hozzá, de hangom nem olyan határozott, ahogy akartam. Remegés fut végig rajtam ajkai érintésén, s önkéntelen még közelebb nyomom magam hozzá, ha ez egyáltalán lehetséges. - Chad... kérlek.. - suttogom a fülébe, majd cimpájába harapok. Kezem megtalálja tarkóját, ujjaimmal hajába túrok. - Mi lenne ha kivennénk egy szobát a te nevedre és megmutatnád mennyire hiányoztam - mormolom, miközben ajkaim a nyakát súrolják. Tényleg ilyen régen lett volna? Itt helyben neki tudnék esni, a mocskos sikátorban, mert semmi sem számít csak az, hogy velem legyen.
Angel & Chad Egy reggel köszönés nélkül elhagytál. Mást ígértél, mégsem hibáztatlak. Buta játékszerek voltunk csupán önző kis vágyaink csapdájában.
Ahogy látom, nem csak engem hozott végtelen zavarba ez a helyzet, és Angel "vallomása". Ő legalább olyan döbbenten és összezavarodva néz maga elé, ahogy én is. Nem tudom, ő min rőkönyödött meg jobban: azon a tényen, hogy épp én vagyok az, aki a jelek szerint képes volt elrabolni a szívét, vagy azon, hogy ez a közlendő hangosan ki is szaladt a száján. Mindenesetre van bőven időm eltűnődni a mintegy félpercnyi néma csendben, hogy jó alaposan beletenyereltünk a tutiba mindketten. Az én életemben az újdonság varázsával és elképedésével tölt el a tény, hogy úgy vonzódom egy nőhöz, ahogy erre még hosszú életem alatt sosem volt példa. Ami pedig őt illeti, nos úgy hiszem, hüledezésének központja egyszerűen az, hogy pont egy olyan meglehetősen problémás fickóba botlott bele érzelmileg, mint jómagam. Zsák a foltját, azt hiszem, ez a helyzetet szokták ilyetén emlegetni. Mikor viszont Calderre terelődik a szó, nem tudom megállni, hogy önkéntelenül is ne vágjak egy apró, utálkozó fintort. Bármi is történt köztük a múltban, nem lopta a szívembe magát a fickó. Igazából Angel egyedül saját magának, a saját személyiségének köszönheti, hogy nem téptem ki annak a féregnek a szívét búcsúzóul. - Édesem, ne várd, hogy összeborulunk a haveroddal, és világi puszipajtások leszünk - gúnyolódom. - Hogy még él, kizárólag azért van, mert ha megöltem volna, alighanem csúnya és fájdalmas bosszút álltál volna rajtam - mormogom. - Szóval napoljuk el a látogatást, rendben? - vonom fel a szemöldökömet, és csak akkor engedem le, mikor Angel - önmagához mérten engedékenyen - rábólint a szavaimra. Hurrá, fél győzelem. Az a valamikori találkozás a meglehetősen távoli jövőben értendő, de így legalább mindhármunknak van rá ideje, hogy felkészüljön egy ilyen helyzetre. Nekem és a varázslónak arra, hogy ne akarjuk kölcsönösen kiiktatni a másikat, Angelnek pedig arra, hogy képes legyen majd ép ésszel, és megfelelő türelemmel kezelni azt a helyzetet, ami már most sem ígérkezik túl rózsásnak. Akkor viszont meglehetősen elégedetlenül szusszanok egyet, mikor a New Yorkba való visszatérést tekintve megmakacsolja magát. Ugyan, miért is hittem, hogy innentől engedelmes lénnyé válik az oldalamon? Úgy hiszem, ezt a jellemvonását még erősítenünk kell. De persze nem itt, és nem most. Épp hogy visszakaptam, eszem ágában sincs máris arról papolni, hogy jóval nagyobb erőfölényt várok az én oldalamon. Csak türelem Chad... mindennek eljön az ideje. Annak is, hogy a kezembe kerüljön az irányítás, és ő még élvezze, illetve elvárja ezt. Szavait azonban máris tompítja azzal, hogy engedelmesen simul a karomba. Megérzem fogainak lágy harapását a fülemen, és kezének jóleső simogatását a tarkómon. Hm, okos kislány... alig néhány együttlét után is pontosan tudja, mi indít be legjobban. És ha már játszik a tűzzel, akkor azt hiszem, eljött az ideje, hogy az tökéletesen meg is égesse őt. Kapva kapok hát az ötletén, hogy béreljek egy szobát. Mit bánom én hol, és milyet... csak két dolog számít. Legyen benne egy kényelmes ágy... és legyen velem Ő.
Eddig még bele sem gondoltam abba, hogy mi történt volna, ha nem Katherine, hanem Tatia torkán erőltetem le a gyógyírt. Amit egyébként nem neki, és nem is Katherine-nek szántam, hanem... önző módon saját magamnak. Én akartam beteljesíteni a saját végzetem, leélni egy emberi életet, családot alapítani... egy családot, ami ezek után már soha nem valósulhat meg. Elvettem saját magamtól, csak hogy igazából megmentsem saját magam. Katherine megölt volna, ha nem szerelem le valahogy, és a gyógyírrel a zsebemben mást már nem tudtam tenni. Megérte? Még nem tudom. Nem esett jól a látványa, az főleg nem, hogy lehetőséget kapott valamire, amit soha nem fog megbecsülni. Ellenben velem. Én minden nap köszönetet mondtam volna a második esélyért. - Előbb kellett volna bejelenteni az igényedet a gyógyírre. Mondhatni, most már késő bánat. Tőled még jobban sajnálnám, mint tőle - mondtam, közben egy centit sem mozdulva. Álltam a tekintetét. És a szavaimmal ellentétben is pontosan értettem, miről beszél. Ő már soha nem akarna ember lenni, bár megérne egy misét a dolog... Tatia Petrova emberként. Kíváncsi lennék, mihez kezdene. De annyira azért nem, hogy rá áldozzak ilyesmit. És már amúgy sincs jelentősége, nem tudom meg nem történné tenni azt, amit Katherine-nel műveltem. Nem láthatta a sötétség miatt, de nagyot nyeltem. Nem féltem tőle, ezen én már túl voltam. Úgy voltam vele, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. És ő általában csak fenyegetett, nagyon ritkán bizonyította azt, hogy többre is képes lenne. Talán van probléma a kreativitásával... nem mintha a múltban ne követett volna el ellenem és Damon ellen pár olyan dolgot, amivel szétszakíthatott volna bennünket. És még viccesnek is találta. Oliverrel együtt ütős párost alkottak. Nem is értettem, miért nem találtak még egymásra. Két bolond egy pár. - Téged pontosan ez zavar, nem? Hogy ennyi kell ahhoz, hogy olyan legyek, mint te - sóhajtottam, bár nem volt ez olyan nagy felfedezés. Éppen ő mondta ki az előbb. - Sosem értettem, mi van közöttetek - vettem aztán ismét mély lélegzetet. Oliver sosem mesélt kettejük viszonyáról, azon kívül, hogy Tatia soha nem szerette őt viszont. - Túl mély barátságnak, de túl kevés szerelemnek. Bármit is érez irántam, és bármeddig is állna az oldalamra ellened, hosszútávon ő a tiéd. A te... kiskatonád - fordítottam el a fejem pár pillanatra. Oliver soha nem volt kispályás, de Tatiához képest talán még ő volt az enyhébb verzió. Klausról már ne is beszéljünk. Fogalmam sincs, mi volt a baj az emberek agyával ezer évvel ezelőtt... vagy az idő tett kárt a fejükben. Az esetükben ez már nem megállapítható. Vissza kellett fognom magam. Nem lehettem olyan, mint ő... nekem túl sok közöm volt a jó oldalhoz, többen kötöttek a jó úthoz... nem mondhattam le róla azért, mert ez a nő minden követ megmozgatott azért, hogy felbosszantson, és a saját arcára formáljon. - Egy napon... talán csak a nagyon távoli jövőben, de Damonnel együtt megtalálom a módját, hogyan tüntesselek el erről a világról. - Elvégre nekem... mindig ott lesz Damon. Ott kell, hogy legyen.
Sok mindent szerettem volna mondani neki, még több mindent tenni. Nehéz lett volna elvárni, hogy megértse, miért vagyok itt vagy egyáltalán beleélje magát a helyzetembe: nem is volt szükségem arra, hogy empátiát mutasson az irányomba. Kinőttem abból a korból, hogy magyarázkodjak, még akkor is, ha néha nagyon a nyelvemen voltak a szavak. Ha valakinek, hát neki biztos nem tartoztam elszámolással se a vágyaim, se az Oliverrel való kapcsolatom vonatkozásában. - Damon, Damon, Damon... - Színpadias sóhaj hagyta el az ajkaimat, a szívemre tettem a kezemet. - Nélküle nem is létezel, igaz? - Volt valami kettejükben, ami nekem kimaradt az életemből. Vagyis, pontosabban, amit én már elveszítettem. Volt idő, amikor képes lettem volna kitépni minden egyes hajszálát a hasonmásomnak csak azért, mert őt szerették, de most már csak idegesítőnek tartottam ezt a beteges ragaszkodását ahhoz a férfihez, aki nem sokkal ért többet a semminél. Egyedül a két szép szeméért lett volna kár. - Szóval neked és a lovagodnak feltett szándékotok megszabadulni tőlem. - Ösztönösen tört fel belőlem egy apró kacaj. - Megtanulhattátok volna már, hogy nem adom könnyen magam. - Közelebb léptem Elenához. Esélye sem volt annak, hogy ártani tudjanak nekem, de a szemében megjelenő csillogás, miután Damon nevét megemlítette, elindított bennem valamit. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megcsavargatni az előttem álló nyakát, aztán ismét felvillant az agyamban, hogy a türelem erény... és kivárni egy jó ötlet kíséretében sokkal szórakoztatóbb, mint engedni a pillanatnyi vágyaknak. - Kíváncsi vagyok, akkor is hozzá rohannál-e, ha ne adj isten, egy kis zavar támadna a fejedben. - Kihasználva a természet adta gyorsaságomat előtte termettem és a hajába markoltam, de még mielőtt bármit tettem volna, a térdeibe rúgtam, hogy ne kezdjen el idő előtt kapálózni. Talán erkölcsileg felettem állt, de a nyers erő tekintetében aligha. - Drága Elena Gilbert! - Boldogan vettem mély levegőt vettem, éreztem, ahogy a mellkasomat elönti a tettvágy. A szemeimbe néztem. Mindegy lett volna, ha tükörbe bámulok, eltekintve attól, hogy jelen pillanatban jobban hasonlított egy őzikére, mint rám. - Lenne egy igazán fantasztikus javaslatom! - Erősebben fogtam, nem szerettem volna, ha kicsúszik a kezeim közül. - Arra kérlek, hogy felejtsd el, milyen érzéseket táplálsz Damon Salvatore iránt. - A pupilláim kitágultak. Vámpírt megidézi sokkal szórakoztatóbb volt, mint egy ember elméjével szórakozni. - Ő nem más, mint egy mocskos szörnyeteg, aki rengeteg szenvedést okozott már neked... bántotta a családodat, a barátaidat, ártatlan embereket ölt és semmi sincs, ami miatt megérdemelhetné a bocsánatodat. Megveted őt és nem jelent számodra mást, mint egy rakás, két lábon járó mocskot. - Fejeztem be a mondandómat. Kíváncsi voltam, vajon van-e olyan szerencsém, hogy mostanában nem vett be verbénát vagy célt érek. Jobban izgultam, mint egy elsőáldozó.
Sok mindent szerettem volna mondani neki, még több mindent tenni. Nehéz lett volna elvárni, hogy megértse, miért vagyok itt vagy egyáltalán beleélje magát a helyzetembe: nem is volt szükségem arra, hogy empátiát mutasson az irányomba. Kinőttem abból a korból, hogy magyarázkodjak, még akkor is, ha néha nagyon a nyelvemen voltak a szavak. Ha valakinek, hát neki biztos nem tartoztam elszámolással se a vágyaim, se az Oliverrel való kapcsolatom vonatkozásában. - Damon, Damon, Damon... - Színpadias sóhaj hagyta el az ajkaimat, a szívemre tettem a kezemet. - Nélküle nem is létezel, igaz? - Volt valami kettejükben, ami nekem kimaradt az életemből. Vagyis, pontosabban, amit én már elveszítettem. Volt idő, amikor képes lettem volna kitépni minden egyes hajszálát a hasonmásomnak csak azért, mert őt szerették, de most már csak idegesítőnek tartottam ezt a beteges ragaszkodását ahhoz a férfihez, aki nem sokkal ért többet a semminél. Egyedül a két szép szeméért lett volna kár. - Szóval neked és a lovagodnak feltett szándékotok megszabadulni tőlem. - Ösztönösen tört fel belőlem egy apró kacaj. - Megtanulhattátok volna már, hogy nem adom könnyen magam. - Közelebb léptem Elenához. Esélye sem volt annak, hogy ártani tudjanak nekem, de a szemében megjelenő csillogás, miután Damon nevét megemlítette, elindított bennem valamit. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megcsavargatni az előttem álló nyakát, aztán ismét felvillant az agyamban, hogy a türelem erény... és kivárni egy jó ötlet kíséretében sokkal szórakoztatóbb, mint engedni a pillanatnyi vágyaknak. - Kíváncsi vagyok, akkor is hozzá rohannál-e, ha ne adj isten, egy kis zavar támadna a fejedben. - Kihasználva a természet adta gyorsaságomat előtte termettem és a hajába markoltam, de még mielőtt bármit tettem volna, a térdeibe rúgtam, hogy ne kezdjen el idő előtt kapálózni. Talán erkölcsileg felettem állt, de a nyers erő tekintetében aligha. - Drága Elena Gilbert! - Boldogan vettem mély levegőt vettem, éreztem, ahogy a mellkasomat elönti a tettvágy. A szemeimbe néztem. Mindegy lett volna, ha tükörbe bámulok, eltekintve attól, hogy jelen pillanatban jobban hasonlított egy őzikére, mint rám. - Lenne egy igazán fantasztikus javaslatom! - Erősebben fogtam, nem szerettem volna, ha kicsúszik a kezeim közül. - Arra kérlek, hogy felejtsd el, milyen érzéseket táplálsz Damon Salvatore iránt. - A pupilláim kitágultak. Vámpírt megidézi sokkal szórakoztatóbb volt, mint egy ember elméjével szórakozni. - Ő nem más, mint egy mocskos szörnyeteg, aki rengeteg szenvedést okozott már neked... bántotta a családodat, a barátaidat, ártatlan embereket ölt és semmi sincs, ami miatt megérdemelhetné a bocsánatodat. Megveted őt és nem jelent számodra mást, mint egy rakás, két lábon járó mocskot. - Fejeztem be a mondandómat. Kíváncsi voltam, vajon van-e olyan szerencsém, hogy mostanában nem vett be verbénát vagy célt érek. Jobban izgultam, mint egy elsőáldozó, bár őszintén, a főiskola mellett nem hiszem, hogy azon aggódott volna, mikor igézi meg valaki...egyre jobban bíztam a sikerességemben, ami miatt mosoly kúszott az arcomra. - És azt hiszem, végeztem is veled egy kis időre. Legközelebb nem leszek ilyen édes. - Simítottam végig a zavart arcocskáján. Ha nem sikerült, legalább felbosszantottam és attól nincs is jobb szórakozás, ha egy angyalkának sikerül letépni a szárnyait és ördögszarvakat tűzhetünk helyette a fejére. Ezzel a gondolattal hagytam magára.
átkonvertáltam záróvá, csak azért, hogy minél hamarabb egy új szituban kínozhassalak! köszönöm a játékot!
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
Alaska felbukkanása sok mindent megváltoztathatott volna, hagytam volna magam. De mintha kihalt volna belőlem az akarás, ami meglehet, így is volt. Nem küzdöttem, nem kerestem tovább semmit. Napokról napkora éltem, a jövőt kevésbé színesen, annál inkább szürkén és egyhangúan láttam. A városban élő druidák jelenlétét bár pontosan éreztem, a közösködést nem éreztem magaménak, a közös célok kitűzését még ennél is inkább tehernek és felesleges időpazarlásnak éreztem. Mi értelme volt harcolni? Belőlünk csupán pár volt, míg a többi lény, faj vagy nevezzük őket bárminek, szinte ellepte a földet annyira, hogy nem lehetett úgy végigsétálni egy rövid utcán sem, hogy nem futottál bele legalább egybe, ha nem többe. Régen a szellemektől féltek, de mivel az a világ nem volt már többé olyan, amilyennek kellett lennie, már tőlük se féltek. Ellenben a mindig is létező ellentétek kiélesedtek és bárki nekiesett bárki torkának. Ez az életérzés könnyedén szippantott be annak idején, s most is ennek fényében cselekszem. -Valóban.-reagálok ennyit, semmi többet, arcom semmitmondóan néz rá vissza, s eszem ágában sincs bárminemű mimikát erőltetni. A közönyösség könnyed maszk, amit fenntartani is hasonló erőfeszítésekbe kerül. Az ürességhez, ami szememből csillog, pontosan illik. Látom rajta, hogy cselekedne, hogy mentené a férfi életét, mégsem teszi. Ettől arcomon, vagyis szám sarkán átsurran egy röpke remegés, jelét adva annak, mintha megvetném ezért. Pedig nem így volt. ő a fény volt, még mindig ott csillogott szemében az az ártatlan, fürkésző fehér fény, ami arra várt, hogy valamit tegyen, hogy változtasson és akárcsak egy szamaritánus, segítsen. Sosem volt igazán egy közülünk. Túl jó volt, túl ártatlan. Pont ezért szerettem bele. Egyensúlyt éreztem így a sötétség vonzása és a fény között. De ennek vége…talán örökké. -A mai világban mindenki egy személyes bíró. Ha nem én, hát más öli meg. Ha elengedem, mással ugyan ezt tenné. Így legalább a patkányok jól laknak éjszaka, a rend szolgáinak pedig lesz munkája holnapra. Mindenki nyer.-mondom könnyedén, mintha nem is emberi életről beszélnénk, mintha semmit sem számítana az, hogy ki él és ki nem. Bár nekem legkevésbé sem volt ehhez közöm. Kivéve a mostani esetet. Erről viszont mindketten tudjuk, hogy szükséges áldozat volt. -Mindig is ilyen voltam, nem? Van, akit megmentettem, van, akit nem. Angel-el pedig hibát követtem el. Ne akarj szentet keresni bennem, az sosem én voltam.-szám széle most megremeg, de nem mosoly jeléül, inkább az kezd zavarni, hogy érzem, milyen hatással van rám és a gondolataimra. Nem szabadna neki engednem. De mégis megteszem ezt. -Mert tudja. Egyszerű a képlet. Az ellentétek nem valók egymáshoz. A fényt kioltja a sötétség.- közeledek felé, mintha bogár lennék, akit vonz a fény. Pedig engem csak az vonz, hogy érinthessem. Hihetetlennek tűnik, hogy él, lélegzik és még inkább az, hogy még itt van és nem adta fel. Nem értettem őt, s hosszú idő után először szerettem volna, ha valamit igazán megérthetek. Vagy inkább valakit. Megremeg kezem, ahogy ujjai, s ajka érinti, s bár most egy sikátorban vagyunk, réges régen a hideg jégsapkák tetején is ugyan így tett. -Inkább hiszek ebben, mint olyasmiben, amiről tudom, hogy úgy sem tudom megtartani.-hunyorgok, és próbálok koncentrálni, de elvesztem a rég tartott kontrolt. –Mert ha el is hiszem, hogy minden jó, biztos vagyok benne, hogy valami közbe fog szólni. A múlt miatt okolhatjuk Angelt vagy bárki mást. Valaki már meghalt, aki hitt bennem, valakit én ölettem meg, mert ehhez értek. Még egyszer ez nem fordulhat elő.-szorítom össze szám, ahogy az önmarcangolás végső medrébe esve már nem keresek kiutat, inkább még mélyebbre ugrok benne.-Ha hinnék, sem változna semmi. Ugyanúgy köztünk lenne az a szakadék, amit nem fogunk tudni megszűntnek és soesem létezőnek tekinteni. Mert, ha most megcsókolnálak, csak mindkettőnk lelökném a szakadékba, aminek nem leljük sose az alját, s csak zuhannánk.-túl közel kerül hozzám, s szinte észre sem vettem, hogy alig pár centi választ el vöröslő ajkaitól.
- Tényleg ezt a játékod akarok űzni, Calder? – pillantok rá kérdőn, de még mindig nem mozdulok meg. Még akkor se, amikor legszívesebben közelebb lépnék hozzá, a karjaiba zárnám és reménykednék abban, hogy képes vagyok az ölelésemmel meggyógyítani őt. Tudom balgaság, de a szerelmes szív pont akkor hasad meg leginkább, amikor pont azt a személyt nem tudjuk megmenteni, aki a legkedvesebb számunkra. – Mások talán elhiszik ezt a közönyösséget, de nem hiszem el, hogy te elhiszed ezt, ahogyan viselkedsz, vagy reménykedsz abban, hogy elhiggyem, vagy éppen elfogadjam. – tettem még hozzá, miközben úgy álltunk ott, mintha csak egy áthidalhatatlan szakadék lenne közöttünk, vagy csak attól tartanánk, ha megteszünk egy lépést, akkor beszakadhat alattunk a föld és ki tudja, hogy hova is zuhannánk. - És úgy érzed, hogy ennek köszönhetően neked is azzá kell válnod, mert a mai világ ilyen? – sütöm le a szemeimet, még akkor is, ha tudom, hogy részben igaza van. Nem is tudom teljesen elítélni azért, amit tett, de teljesen elfogadni se, mintha csak egy kisebb harc dúlna mélyen legbelül. – Hol van az a személy, aki nem akart olyan lenni, mint amilyen a világ? Hol van az a férfi, aki önmaga akart lenni, nem pedig egy a sok közül? Aki mert álmodni és tenni az álmaiért, a vágyaiért? – emelem fel végül a fejemet, miután nagyot nyeltem, hogy ki tudjam mondani eme kérdéseket. A pillantásom pedig ismét rajta állapodik meg. - Egyikünk se szent, így sose keresném azt egyikünkben se, de azt se várd el, hogy elhiggyem ezt az új világszemléletedet, miszerint te magad lennél az ördög, vagy tévednék? – közben pedig még a kezemet is megmozdítom, hogy végig mutassak rajta. Sose lesz maga az ördög, ahhoz még lappang benne jó. Látom azt, ahogyan megremeg a szája széle, de még se teszem szóvá, mert a végén megint csak bezárkózna, azt meg nem akarom. Át akarom törni a felépített jégpáncélt, legyen bármennyi réteg is. Keserűen nevetek fel, és még a fejemet is megrázom. - Az ellentétek vonzzák egymást, a fény nem ragyoghat sötétség nélkül, így nem kioltja, hanem még ragyogóbbá teszi. – határozottság pedig könnyedén kicsendül a hangomból. Nem függ tudni meggyőzni arról, hogy ő már pedig milyen rossz és nekem jobb nélküle. Nem másnak kell megmondani, hogy mi a jó nekünk, hanem a szívünknek kell megsúgnia. Közelsége megrészegít, miközben szavai tőrként hatolnak a szívembe és újabb, illetve újabb sebet ejtenek rajtam. Nem értem, hogy mitől fél. Mind a ketten változtunk, őt szemmel láthatóan a sötétség jobban magához hívott, míg engem a fény csalogatott és a kettő együtt pedig tökéletes párost alkotna, de ő még se hisz ebben. – Miért nem hiszel abban, hogy okkal nem haltam meg? Hogy okkal vagyok itt? Miért akarsz elfutni messzebbre, mint amennyire már most vagy? – hangom halkan csendül, ahogyan felpillantok rá. Egyre közelebb jön, én pedig egyre inkább kezdek elveszni abban a szempárban, ajkai pedig mintha csak csalogató szónokot mondana az én ajkaim számára. – A szakadék örökké létezet, de mi megtanultunk hajdanán mégis a felszínén maradni, talán most is menne, csak ne fuss el kérlek… - suttogom egyre közelebb hajolva hozzá, míg végül mire felébredhetnék ebből a fura álomból, addigra gyengéden érintem meg az ajkait és hiába készülök fel arra, hogy akár el is lökhet magától, mert akkor is biztos vagyok abban, hogy pokolian fog fájni az elutasítása.
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
Vállrendítéssel válaszolok a kérdésére, melyet nem most hallok először. Már hasonló beszélgetést korábban is folytatunk le. Akkor az életéből kisétáltam, és vele együtt még sok emberéből. Megbántam volna? Nem mondanám. Még egyszer megtenném? Meglehet. Túl kevés dolog tartott a földön és ittlétem okát még kevésbé értettem vagy láttam indokoltnak. Az évek múltak, ahogy az évszázadok is, aminek nagy részében mumifikálva fetrengtem valahol az isten háta mögött egy koporsóban, jelöletlen sírban, mindentől és mindenkitől távol, ami valaha fontos lehetett volna. -Elfogadod vagy sem, ez a jelen. Nem élhetünk a múlt szerint, mintha mi sem történt volna.-nem mozdulok, ő sem, a szakadék, bár láthatatlan, de ott húzódik kettőnk között és én voltam az, aki megásta azt. Okkal tettem és neki jobb olt így. Bár ő is meghalt… Mindenki meghalt, páran éltünk csupán. Aud jelenlétét ugyan éreztem, de sosem kerestem a fajom. Nem, amióta megérintett a sötétség. Vagyis inkább hagytam, hogy magával ragadjon. –Meghalt.– válaszolom tömören, és nem is igen húznám ezt tovább. –Megesik, hogy az emberek változnak. Te is, én is változtunk. A múlt pedig ugyan ott van. Évszázadokkal mögöttünk, míg mi egy sírban rohadtunk. Okkal.–ismerem el, amit mindig is tettem, ahogy Angelt és az okokat is, ami miatt megölt, vagyis részt vett benne. Arcom megrándul, szám széle felfelé görbül egy percre. mosolyszerűnek lehetne ezt nevezni, de nem igen mosolyogtató az, amiről beszélünk. –Nem mondtam sosem, hogy az ördög vagyok. De azt sem, hogy nem lenne bennem az ahhoz kellő sötétség.–szemem feketén villan meg, de az erősködés, ahogy kiáll a maga igazáért, becsülendő. De míg páncélom alá kezd látni, engem frusztrál a jelenléte és ismét inkább ellökném, mint régen, mintsem, hogy magam mellé állítsam bármivel. Nem mellettem volt a helye, még ha ezt nem is látta be, de ez volt az igazság. Ellenállok és ezzel egyetemben mégis szinte hidat teszek kettőnk közé, ahogy a távolság lecsökken köztünk. Érinteném, magamhoz vonnám, mégis inkább az édes ellenállásba burkolózva elutasítom, mert így mintha könnyebb lenne. –Mi értelme lenne nem menekülni? Mi értelme annak, hogy még itt vagyunk. Előbb utóbb a boszorkányok elérik, amit akarnak, vagy mi pusztítjuk el a világot.–komoly vagy komolytalan az indok, nem érdekel, amíg nem tér jobb belátásra, esélyem sincs. El kell löknöm magam mellől, viszont ez egyre nehezebben megy. A szakadékot ő ugorja át, ahogy a kettőnk között lévő távolság még kisebb lesz, míg végül el nem tűnik. Ellenállva, keményen csókolom, de az ismerős emlékek hamar felvillannak fejemben és olyan hév kap el, ami az elmúlt évszázadokért próbál kárpótolni, hogy ujjaim tarkójára vezetem és keményen húzom magamhoz. Addig hátrálok vele, míg háta a falhoz nem simul és közém és a kemény kövek közé nem szorul. –Menj a városból, míg lehet és hagy hátra. Nem köt ide semmi, sem én sem más. Neked még van lehetőséged a jövőben. Nekem nincs és nem is akarom, hogy legyen.–a rég heves ifjú, a kalandvággyal eltűnt. Meghalt és eltemették... helyette maradtam én.
Kezdőlap
• 
| music: 
