Bármi is történt nemrég, bármi is kényszerített rá, hogy engedjek a késztetésnek, és felejtsem el a szívem nyomó súlyokat, az érzéseim, nem érdekelt már. A friss, kora nyári éjszaka kalandokkal teli volt, nem is beszélve róla, hogy a csillagok alig pár órája ékesítik az eget, tehát bőven volt még időm a szórakozásra. Ha akadt társaság, ha nem, már nem számított. Megeshet, hogy ez már a második alkalom, amikor ezt végigcsinálom, de nem érdekelt már többé ez sem. Ellenben az utcán császkáló fiatalok, akik közül szinte választhattam, hogy kit kérek estebédre, vacsorára vagy nevezzük, aminek jól esik. A lényegen nem változtat. A szívdobogása egyik-másik fiatalnak érdekes volt, a szagáról nem is beszélve, amit hordozott. Olcsó parfüm és hasonló kategóriájú sör, vagy egyéb kevert, bűzös ital. Arról nem is beszélve, hogy néhol jóval több volt a levegőnél, holmi ital szagánál. Az ember gyomra felkeveredhetett volna, én viszont ennek sem éreztem szükségét. Szórakozzanak csak, legalább könnyű dolgom lesz választani közölük. A gyors döntés után nem volt nehéz folytatni, és egyszerűen rávenni arra, hogy csendben maradjon. Megízleltem vérét, de nyoma sem volt verbénának, amitől csak még könnyebb lett a dolgom, és tovább szívtam negédes vérét. Az érkező társaságról nem gondoltam, hogy lelohasztja a hangulatot, távolról megéreztem már, ha ember vagy boszorkány van a közelemben, pláne, ha egy vámpír. De a szent szamaritánus mozgalomtól óvakodjék! A prédikációról a lelkemről, meg a drága vacsorám lelkéről, egyszerűen hidegen hagyott. -Szóval te is nyuszi és zacskó párti vagy?-vonom fel szemöldököm, kezem a srác mellkasára téve, mielőtt a földre zuhan, és kárba vész. A szorításom viszont aligha volt kellemes, így is az életéért kalimpáló szívének.-Egyszer én is az voltam. Vicces, mintha tegnap lett volna.-elmélkedem, fejem oldalra billentve, ajkaimra mosoly szökik, veszélyes és egyszerre elégedett is.-És tényleg tegnap volt.-zárom le a gondolatot hangosan is, amin az előbb elmosolyogtam, és szinte tudtára adom a nyilvánvalót. De a véleményére magasan teszek. Nem erőszak a disznótor, de lássuk be, sem a disznónak nincs ebbe beleszólása, se a szerencsétlen párának, aki a kezem között fog elvérezni, csupán másodpercek kérdése, hogy pontosan mikor. A lány aurája izzik szememben, de nem teszek erre utaló megjegyzést. z, hogy fogalma sincs, most mit kellene csinálni, a tanácstalanság, szinte kellemes látványt nyújt. -A szeretnéd megmentheted.-jegyzem meg mellékesen, továbbra is kezemmel támasztva a fiú mellkasát, és igazából macska-egér játékba kezdek a lánnyal, döntés elé állítva, amiből kiderülhet számomra is, hogy mire képes és mire nem. Idősebb lévén félnivalóm nincs, miért is lenne?
Ijesztő. Nem a hely, az időpont, a szituáció, hanem a nő, aki velem szemben áll. Olyasfajta erő, eltökéltség és ölni, szórakozni akarás sugárzott belőle, ami szinte arcul csapott akárhányszor felé emeltem a tekintetemet a fiúról, aki minden egyes másodperccel közelebb került a halálhoz, de szakadatlanul küzdött az életéért. Miért álltam meg? Miért nem torpantam meg csak egy kicsit, aztán sétáltam tovább, mint ahogy a legtöbb ember tette volna ezen a bolygón?Néha szerettem volna azokkal a tulajdonságokkal rendelkezni, amelyek lehetővé teszik azt, hogy ne figyeljek oda másokra, ne az járjon a fejemben, vajon mit gondolnak a többiek, sokkalta könnyebbé tette volna a mostani helyzetemet is, ha fogom magam és továbbállok. De nem tudtam… egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az ártatlanok védelmezése a génjeimben van és szerencsés vagyok, hogy rendelkezek a jószívűség adományával. Jelen tudásommal nagy szívesen vitatkoznék ezzel az állítással, viszont a fiú arcát látva képtelenségnek tartottam azt, hogy itt hagyjam őt annak ellenére, hogy a hátam közepére sem kívántam a nő dühös tekintetét, amiért megzavartam a vacsoráját. Farkasszemet nézni vele nem a legegyszerűbb dolog volt a világon, egy lépés felé való megtétele is megerőltető volt, mivel minden centivel közelebb jutottam egy vérengző fenevadhoz, aki egyébként egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Jelentkezem, én sem, csakhogy ez a nő gyönyörű volt, a hangja csilingelő, a gúnnyal való átitatás tette reszelősebbé és félelmetesebbé, ezzel együtt visszataszítóbbá. A mosolya sem sugárzott semmi jót irányomba, úgy éreztem magam, mint aki önként sétál be az oroszlán barlangjába, mert nyuszi létére feltett szándéka volt kihozni a gazellát onnan. A gond az, hogy ezzel én válhatok az áldozatává. - Én a párti vagyok, hogy ne bántsunk szerencsétlen ártatlanokat, akiknek sejtelmük sincs arról, hogy mik vagyunk. - Mi? Belevettem magamat is abba a fogalomkörbe, amiből ki akartam maradni, de nem tagadhattam le, hogy az én fogaim is képesek megnyúlni és az arcomat bármikor elcsúfíthatják az erek, ha megérzem az illatot, ami kecsegtetően hat rám. Igyekeztem elkerülni a helyzeteket, ahol vérrel találkozhattam, kézhez venni a tasakot is leginkább akkor szoktam, amikor már nagyon kimerültnek érzem magam. Nem élvezem, hogy azt a sűrű, vörös folyadékot kell kortyolnom, ami bennem is kering és ami másokból jön... főleg nem úgy, hogy még bántsak is valakit érte. Elképzelni el tudom, de nem akarom megérezni azt a késztetést, ami erre vezeti a fajtám kilencvenkilenc százalékát. - Nem akarok bajt. - Magam elé emeltem a kezeimet, hogy jelezzem védekező szándékaimat, emiatt csak nagyon lassan közeledtem és meg is torpantam azon a helyen, ahol úgy éreztem, hogy nem lenne ideálisabb közelebb menni. - Hagyd elmenni. Eleget ettél már belőle, csak... töröld ki az emlékeit és engedd el. - Néztem kérlelően a lányra, de kételkedtem abban, hogy a szavaim meg fogják őt érinteni. Neki se és nekem sem volt senkim ez a srác, viszont inkább kevertem magam bajba, minthogy itt hagyjam őt egyedül kivérezve végezve.
Nem értettem, másokat mi vesz rá, hogy beleüssék az orrukat olyasmibe, ami nem tartozik rájuk, holott mindenkinek lenne esélye a saját dolgával foglalkozni. A lányról sütött, hogy maga sem tudja, miért állt meg, de ki vagyok én, hogy elrontsam a szórakozását, mely szerint ő most ebbe a szituációba bele akar rondítani. Engem nem érdekelt különösebben, hogy mi hozta ide, de a sejtésem az volt, hogy vámpír léte ellenére a boszorkány erősebb és védeni akarja a gyengéket. Kár, hogy rajta már nem segíthet, a fiú hiába a küzdelem híve, már ami az életét illeti, nem szállhat szembe ő sem azzal, ami rá vár. A halálával, ami nem lesz gyors, ha a lány tovább rontja itt nekem a levegőt. Tudtam, hogy a lényegre tapintottam, sütött az aurájából minden gondolata érzése, amit most nem zártam ki úgy, mint a legtöbbször, ha emberek ettek körül. Így izgalmasabb volt. Megfejthettem egy idegen rezdüléseit és a próbálkozását is akár, ha hazugságra vinné a szája. Felvont szemöldökkel nyugtázom, amit mond, kis híján elnevetve magam. Szeretem az olyan vámpírokat, akik egészen jól el tudják hinni magukról, hogy szent szamaritánus módba kapcsolva minden áldott és kevésbé szeretett lelket meg tudnak védeni mástól, vagy a végzetüktől. A megtévesztés mestere nem volt, de álszentnek gondoltam jelen pillanatban. -Ezen segíthetünk.-mosolyodom el ismét, a fiút nyakánál megfogva, hogy tekintete enyémbe fúródhasson.-Vámpír vagyok. Vagyis részben. A másik felem boszorkány, de léteznek hibridek, akik félig vérfakasok, félig vámpírok. aztán ott vannak a farkasboszorkányok, na meg a szellemek...-adom tudtára az igazat, mire megfagy a vére, a szó nem túl szoros értelmében, de lassuló szívverése így is kihagy egyet. A játék, amibe kezdtem a társaság miatt, kezd izgalmas lenni. -Már nem annyira ártatlan, hisz tud rólunk.-nézek a lányra, a fiú nyakát tovább szorongatva. Küzd a szagok ellen, a látvány ellen kevésbé tud, hisz ahogy a meleg vér végigcsorog ujjaim között, annak nyoma is marad a fiú pólóján is. A meleg folyadéktól ismét megkordul a gyomrom, de először szórakozunk, aztán élvezzük ki a helyzetet. -Ha nem akarsz bajt, miért vagy még itt?-vonom fel értetlenül a szemöldököm, majd elnevetem magam, ami visszhangzik a sikátor betonfalai között, és szinte átszelik az így is fagyossá vált lebegőt. A közeledő lépteivel eléri, hogy a fiú nyakát még szorosabban fogjam, amitől az ájultan vet véget eddigi vergődésének.-Látod mit tettél? Pedig már épp gondolkodtam, hogy elengedem.-biccentem oldalra fejem, olyan arcot vágva, mintha sajnálnám a vacsoraalanyom, de közel se távol nem érdekel, hogy mikor hagyja abba a szenvedélyes kalimpálást, amit az életéért folytat ellenem, megjegyezném teljesen feleslegesen.-Fiatalabb vagy, mint én, semmit sem láttál még a világból, most pedig félsz, hogy nem tudod megmenteni egy szegény, védtelen ember életét. Mellesleg nekem akarsz tanácsot adni arról, hogy hol az a pont, ami után nem éhes egy vámpír. Én nem félek a vértől, sem a látványától, sem a szagától. Bár ugyan ezt nem mondhatom el rólad.-mérem végig szemrebbenés nélkül, gyengítve a nyak köré szoruló ujjaim nyomó hatásán, mire a fiú ismét eszéhez tér, vagyis inkább kábán, és tehetetlenül próbálja az egyensúlyát a falnak támaszkodva, kezemmel a nyakán megtalálni.
Olyan érzésem volt, mintha olvasott volna bennem. Nem lehetett nehéz dolga, elég volt csak rápillantanom és tudtam, hogy nem most kezdett emberekre vadászni és úgy egyébként is… élni. Állítólag megérezzük, ha egy fajtársunk idősebb és erősebb, mint mi vagy ha nem hozzánk hasonló valaki, de én hiába voltam több, mint másfél éve vámpír, ezt a képességemet még nem sikerült kifejlesztenem. Nem foglalkoztam vele. Arra sem volt szükségem, hogy embereket igézzek meg és annak ellenére, hogy elvileg nem nagy ördöngösség… valószínűleg beletörne a bicskám, nem venne rá a lélek, hogy üres lapot csináljak egy ember fejéből, ha nem muszáj. Ebben az esetben imádkoztam azért, hogy a nő gondolja meg magát vagy egyszerűen csak unjon rá a srácra, babráljon egy kicsit az emlékeivel, aztán engedje útjára, de a mozdulataiból és a szavaiból áradt, hogy mindent tervez, de ezt nem. Nem kellett volna közbeavatkoznom, hiszen én is csak adom a lovat a lány alá, akinek felettébb tetszik, hogy a lépteim nem feltétlen magabiztosságot sugároznak, hanem még én magam sem tudom, meddig mehetek el és mikor kell megállnom, hogy annak a fiúnak ne essen bántódása. Ha nem szólaltam volna meg, talán elengedni… de így egészen addig fog szórakozni, míg én nem lépek valamit. De mit? Nem arra születtem, hogy nekitámadjak másoknak, csatákat és háborúkat nyerjek és tisztában voltam azzal, hogy az erősebb legyőzi a gyengébbiket, hiába szól ezer és ezer tanmese amellett, hogy bárki uralkodhat, aki akar és méltó rá. A gonosz létezik és győz. Mindig. A saját bőrömön tapasztaltam, nem máshol. - Ne csináld… - Hangom elhalkult, sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nevetése szinte, mint egy kés hatol át a fejemen és a gondolataimon, vegyülve a fiú felszisszenéseivel a lehető legkegyetlenebb zajt alkotják, amitől könnyen migrénes rohamot kaphatnék egy ettől is rosszabb napomon. Istenem add, hogy egy legközelebbi életben, ha ennek véget ér, akkor én is ilyen lehessek, mint az előttem ácsorgó, valószínűleg a középkorban inkvizítorként tevékenykedő nő. Szerencsétlen áldozata… a szemei még mindig akkorák, mint egy benyugtatózott, kómából magához tért hörcsögé az információktól, amiket a vámpír rá zúdított, a fülemben, mint valami fuvallat süvöltött a szapora lélegzetvétele a nyakszorongatás és a feldolgozandó dolgok összjáték miatt, az én szívem pedig összeszorult, akárhányszor rá néztem. próbáltam inkább a lányra nézni, nagyot nyeltem, még egy lépéssel közelebb merészkedtem, alig választott el tőlük két és fél, három méter, ami miatt még jobban arcul csapott a támadó kegyetlen magabiztossága és eltökéltsége. Miért nem tudtam valaki meggyőzhetőbbel kikezdeni? A vámpírvilágba teljesen más törvények uralkodnak, mint az emberiben… ezt még meg kell szoknom. - Nem akarok semmiféle tanácsot adni, csak azt kérem, hogy engedd el. Eleget szenvedett, neked úgyis csupán az számít, hogy egyél… az életét hagyd meg neki. - A szép szó itt semmire sem fog vezetni, az erőszak pedig nem az én kezembe való fegyver volt, emiatt kezdtem kissé bepánikolni. Persze tudtam, hogy a nőnek a szórakozás maga sokkal előrébb való volt, mint a táplálkozás, de hátha… és tökéletesen rávilágított a gyengeségemre, miszerint igenis félek a vér látványától és illatától. Rettegek. Ezekben a percekben is kísérleteket tettem az szagmolekulák kizárására, mert hallottam arról, hogy mit tehet egy újszülöttel a friss vér… nem vagyok újszülött, de sohasem ittam meleg, emberi vért, mindössze egyszer, még az átváltozásomat is tasakkal együtt teljesítettem be. - Menj, keress valaki mást, legyen szép estéd, de kérlek, hadd segítsek neki. Haldoklik. - Összevontam a szemöldökömet. Miért is gondolom, hogy meg fogja hatni? Nem vak, ő is látja, hogy nincsen sok hátra a fiúnak és ezt élvezi. Én pedig olaj vagyok a tűzre.
Míg egykor, úgy bő két napja, átoknak éreztem az aura olvasását, ma tökéletesnek éreztem, hogy képes vagyok ilyesmit látni. Bármelyik boszorkány képes lenne, ha lenne türelme a fenekén ülni, és a anyját bámulni, hogy hátha meglát egy foltot. Én így tettem. Büszke lenne rám, amiért használom is. Vagy nem. De hol érdekel engem, hogy mit akart, vagy mit érzett irántam? Már nem élt, és ha élt volna, akkor sem lett volna sok beleszólása abba, hogy mit és hogyan csinálok, rendezem az ügyeim. Bár nem érdekelte amúgy sem, amikor megtehette volna, hogy felügyel rám. A kihasználásban jó volt. Családi vonás, amit most egy idegennel, vagyis kettővel, tökéletesen gyakorolhatok. A lányról sütött, hogy rémült és tehetetlennek érzi magát, s ez a kettő egyszerre egy vámpír esetében nem túl jó. Pláne, hogy nem csak vámpír. Nem értem, miért nem próbálkozik mással. Az ereje megvan, de vajon azt is fél használni, akár a vámpír képességeit? Izgalmas lenne nézni, ahogy ő is küzd az életéért, ahogy a kezeim között szenvedő fiú is, aki épp szívinfarktus és agybaj közti éles határon lépked, csak nem tudja, merre dőljön inkább. Már nem volt tudatlan és tudta az igazságot, az aurájából meg sütött, hogy az életén kívül csak a gondolatai tartják életben, amik határozott zavarodottságról és értetlenségről adtak tanúbizonyságot. Zseniális kombináció. Élvezet nézni a színek áramlását. Ahogy próbál tenni a fiú életéért, az már-már nevetséges, a természetével ellenkező. Vámpír, nem egy kezdő vadász. Gondolom én. A vadász viszont, ami benne él, életek kioltásáért felel, nem pedig azok megvédéséért. Sokan elnyomják, ami ideig-óráig jó, de hova jut az ember, ha már a gát nem tudja tartani a felgyülemlett, elnyomott érzelmeket? Bár pont nem én leszek az, aki papol erről, azt hiszem. -Vámpírboszorkány ő is, akárcsak én...-világosítom fel a fiút, aki a rémülettől szinte elfehéredve zuhan az agybaj világa felé. Fogalmam sem volt, hogy mi tartja még vissza attól, hogy ne haljon meg, de meg kell hagyni, jó volt nézni, hogy végre valakiben van küzdési ösztön. Hangot adok a nemtetszésemnek, hogy megpróbálja befolyásolni, hogy hol van a határ, ami felett nem az éhség vezeti a vámpírt, de szerintem ő is érzi, hogy itt nem ez a probléma. Nincs is probléma igazából, vagyis a probléma ő maga volt. A lelkiismeretének is jobb lett volna, ha csak tovasétál, mert lényegében mindennapos esetet láthatott. Éhes vámpír és szerencsétlenül járt embert, akiből egy vadász áldozata lett. Brühhü-hű, senki nem fogja megsiratni, mert azt se fogják tudni, mi történt vele. Szeretem felpucolni a nyomaim, mielőtt hajtóvadászatot indítanak ellenem. Abból elég volt egy, köszönöm szépen. -Szép próbálkozás volt arra, hogy megfejts, de sajnos tévedtél. Ennek már semmi köze sincs az éhséghez...-mosolyom ismét arcomra szökik, a szememben fellobbanó láng pedig egyenesen mutatja felé, hogy olyan játékba kezdett, amit én irányítok már és nem fogom hagyni, hogy egyszerűen kihátráljon belőle. Abba semmi élvezet nincs. A köztünk lévő két-, maximum három méter pedig túl kevés, hogy el tudjon menekülni bármelyik áldozatom is. Mert ő is az lesz, csak még nem tudja...ellenben velem. Látom rajta, hogy kezd előtörni a benne lakozó vámpír éhsége, amitől még inkább nyeregben érzem magam, és szavaitól ismét elnevetem magam. -Akkor teszünk róla, hogy halott legyen.-engedem el a fiút, aki erőm hatására még mindig a falnak tapadva marad, majd a lány karját erősen megszorítva, a nyakánál fogva a sebhez kényszerítem száját, hogy megízlelje a fiú vérét. Kezeim között immár két élet vergődik. Az egyiknek hamarosan vége, a másik pedig harcba kezd azért, hogy megállja a véget nem érő szomjúság kísértését. De látom rajta, hogy a páncél, amit a vér elleni kísértés miatt emelt lassan leomlik, hisz olyan rozoga lábakon állt, mintha ott sem lett volna soha. Élvezet ül arcomra és nevetésem átszeli az éjszakát.
Könnyűszerrel megléphettem volna, mindössze egy másodperc és az emlékem is tovaszállt volna, hogy a lány mindent ott folytathasson, ahol abbahagyta miattam. Vagyis inkább ahol másik irányba fordult és kendőzetlenül az én bosszantásomra kezdett el játszani. Nem zavart, ha szórakoztak vele, főleg nem most, egyes egyedül az a szerencsétlen, kezei között vergődő fiú kötötte le a figyelmemet. Nem vagyok túsztárgyaló, a normális interakciók is távol állnak tőlem, fejben pedig már százszor, ezerszer elátkoztam az ötletet, miszerint majd én hősies megmentővé válok és képes leszek elérni egy normális, értéktelített cselekedetet. Biztos voltam abban, hogy a fekete hajú nő a vesémbe látott, de minimum a lelkembe, szemei lyukat égettek a fejembe és a mellkasomba, sütött róla, hogy nem fog elengedni egy enyhe ejnyebejnyével, amiért beleszóltam a vacsorájába és a szórakozásába. Nagyot nyelve próbáltam megemészteni, hogy nagy valószínűséggel ebből a helyzetből sem fogok nyertesen kitáncolni, a menthetőt ugyan megkíséreltem menteni, de nem voltam biztos abban, hogy melyik stratégiám lenne célravezetőbb: teljes mértékben megadni magam, hogy érzékelje, csináljon, amit akar, csak mehessünk mindannyian a különböző égtájak felé vagy azért is sarkalatosan kiállni azért, ami miatt felelőtlenül kikezdtem egy nálamnál idősebb és szemmel láthatóan jobb mentális és egyéb kondiban volt. - Nem a megfejtésed volt a célom. - Mondtam komolyan, ám a hangom nem volt velem, reszelőssé változott és szó szerint elárult, nehogy egy kissé magabiztosabbnak tűnhessek attól, amilyen voltam. - Nem vagyok ostoba, látom, hogy élvezed a szenvedését és hogy az én torkomnak is szívesen nekiugranál, de annak nem sok értelme lenne. - Ahogy annak sem, hogy makogok össze-vissza, de legalább az időt húztam. A végkifejletet nem láttam magam előtt, csupán annyit éreztem, hogy valaki a rövidebbet fogja húzni ennek a találkának a végén. Vagy a fiú, vagy én, esetleg mind a ketten, hiszen ez a nő egyetlen csettintéssel képes lenne elintézni mindkettőnket. Ugyan mi akadályozná egy félholt és egy nem éppen szuperkatona láb alól eltételében? Felém lépett, én ugyanezzel a lendülettel hátráltam meg, közben tartottam a nő tekintetét, ami még mindig nem sugallt semmi jót. a fiút egy másodpercre hagyta csak magára, mire feleszméltem, addigra már az én karomat szorította. Oldalra kaptam a fejem, megfeszítettem az izmaimat, viszont így is könnyű dolga volt. Meleg folyadékot éreztem az ajkaimon, levegővétel közben az ő áldozata vérének illatát éreztem meg akkora intenzitással, mint eddig talán soha semmit. Egyszerre volt szúrós, ugyanakkor annyira édes, hogy minden mást elnyomott, tompította az érzékeimet, a hallásom és látásom teljesen kikapcsolt. Lehunytam a szemeimet, késztetést éreztem arra, hogy nagyot nyeljek, de tudtam, hogy ez esetben rögtön lefolyna a torkomon az elvileg számomra is éltető nedű... annyira hívogató volt, hasonlót érezhetnek a függők, amikor először tapasztalják meg a későbbi vágyálmaik tárgyának hatását... én nem akartam ilyen lenni. Sok mindent mondhattam el magamról, de nem fogok gyilkolni, vért inni... nem... hiába akartam eltolni magamtól a fiú nyakán lévő nyitott sebet a testem készült megadni magát, fájdalmat éreztem az ínyemben. Mintha szét akarták volna szakítani, sokkal intenzívebb gyötrelem volt a tasakos vér látványa miatt megszokottól, mintha a szemfogaim is beszálltak volna az ételért való könyörgésbe. A vér rákerült a fogaimra, a nyelvemre, az ízlelőbimbóim sóvárogtak... pár cseppből nem lehet probléma... ugye nem? Nem ebbe fog belehalni a srác... ha megteszem, talán a nő is békén hagy mindkettőnket. Egy sóhaj kíséretében nyitottam nagyobbra a számat, hogy óvatosan harapjak az eleve felsértett nyakba és leengedjem a torkomon az egyre finomabbnak tűnő folyadékot. Lassan, félve kortyoltam bele és sokkal szomjasabbnak éreztem magam, mint két milliszekundummal ezelőtt. Újabb korty és újabb, a kezemet megrántottam és kihúztam a nő ujjai közül, hogy megtartsam a fiú fejét. Csak még egy kicsit.
Az látszott, hogy mi ég és föld voltunk. Legalábbis a mostani énemhez viszonyítva. A régivel talán szót értett volna, és akár egy kávé mellett is elcseveghettek volna. De az az énem eltűnt, a mostani pedig egyenesen falra mászik a kisasszony picsogásától. Süt róla, hogy megbánta, hogy idejött, de már annyi nincs benne, hogy ilyen egyszerűen el is menjen. Tudtam, hogy játékszerem lesz előbb utóbb, de úgy olvastam benne, mint egy könyvben, így kellett némi inspiráció, hogy megmutassam neki, kivel van dolga. Egyenlőre elég, ha a félelmében úszkál kicsit. Nem értettem, hogy melyik volt erősebb, a félelem, hogy meghal a fiú, vagy a félelem, hogy a nyaka megy rá erre a kis mentőakcióra és még a fiú sem éli túl. A próbálkozása, hogy magabiztosnak tűnjön, maga volt a tökéletlen színészi produktum. Borzalmas volt, egyáltalán nem meggyőző, de annál nevetségesebb. Utóbbi ismét előtörő nevetést eredményez, ami bár rövid, tökéletesen érzékelteti azt, amit ki akarok vele fejezni. -Tökéletesen ellened beszél a viselkedésed. Vámpír vagy, ez elég...khmm...kellemetlen adottság.-tudatom vele a véleményem, ami ha nem is érdekli, de jobb, ha megfogadja a tanácsom. Nevetségesen kiismerhető, nem vadásznak való, inkább prédának, pedig mivel boszorkány is, jó lenne némi túlélési ösztönt növesztenie magába, amitől esetleg a másik elgondolkodik, hogy ne húzogassa a bajszát. De a lány az enyém úgy húzogatja, hogy egy indokot sem látok arra, miért kellene tőle tartanom. Nyilván, ha eltekintenék a feltehetően nagy korkülönbségtől. De még akkor sem... A köztünk lévő távolságon ő csökkentett, ám, amikor felé léptem, hátrálni kezdett. Magabiztosságnak nyoma sincs. A szája nagy, a tettek embere. Szokta mondani a nem túl bölcs ember, de alábecsülni senkit sem szabad. Még azt sem, aki nyilván gyengébb, mint az, aki jelen esetben én lennék. Kezd elegem lenni az eszmefuttatásokból, és a pillanatnyi gondolat, hogy befejezzem a kis játékom, túl közel van, ami neki nem jó, nekem annál inkább. A lány karját könnyűszerrel elkapom és szorosan tartva őt, arra ösztökélem, hogy megízlelje a fiú vérét. Felesleges tagadnia, harcolnia, mind a ketten tudjuk, mi lesz a vége. A természete erősebb, mint a józan esze vagy az elvei, és nem harcolhat az ellen, ami. Figyelem aurájának folyamatos változását, a harcát, aminek látványa élvezettel tölt el, már-már beteges módon. Óvatosan elengedem, lassan, miközben továbbra is figyelem őket. -Mellettem sokat tanulhatnál.-jegyzem meg a lánynak, a falnak dőlve, miközben egy percre sem eresztem el őket tekintetemmel. Hallom, ahogy nyeli a kortyokat, majd mikor a fiú szíve egy utolsó nagyot dobban, összeütöm a tenyerem, és ismét elnevetem magam. A csendes sikátor falai között csak mi voltunk, immár ketten, és ha akart volna sem tehetett volna mást, mint azt, amibe én kényszerítettem. -Könnyebb volt, mint hitted, igaz? Megölni valakit, csak azért, hogy te jóllakj. Gratulálok, az első gyilkolásodhoz. Csak nehogy az az izé, amit emberségnek hívnak, és érzelmeknek, olyasmibe sodorjon, amiből csak egy módon találhatsz kiutat.-mondom, de mikor még mindig nem engedi el a fiút, erőteljes mozdulattal rántom el tőle, hogy háta a falnak csapódjon, és szavaim értelmet nyerjenek elméjében is. Mert igazam volt, tudhatta, hogy így volt. Ő nem volt az a gyilkos típus, de bárkiből lehet az, akinek van némi gyomra az ilyesmihez. És ezt pont nem egy vámpírnak kellene elmagyarázni, hogy milyen is.
Mindössze hangfoszlányokat hallottam tőle, de azon nyomban elkönyveltem magamban, hogy mindent megteszek ezen az őrült világon, ám az ő útjába soha többé nem kerülök. Most sem kellett volna, viszont már hiába az önostorozó gondolatok, a mi lett volna, ha-kérdések és minden gondolat, ami arra vonatkozott, amit nem kellett volna megtennem az elmúlt percekben… életem egyik legszörnyűbb cselekedetét tartottam szó szerint a kezemben. Éreztem, ahogy a fiú bőre egyre hidegebbé válik annak köszönhetően, hogy az éltető, forró folyadék elhagyja az ereit, a szorító ujjaim egyre mélyebbre süllyedtek a bőrében, szinte összepréseltem a karjait, mert már semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél több vérhez jussak. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy valami lehet ennyire ízletes, magával ragadó, lebilincselő. Nem tudtam őt elengedni és nem is akartam. Nem hallgattam a saját hangomra, ami a fejemben keringett ordítva, hogy hagyjam békén, mert nem lesz jó vége és visszafordíthatatlan bajt fogok csinálni… nem érdekelt, hogy próbáltam megfékezni önmagamat még ha csak gondolatok szintjén is. Egyedül az az édes íz tartotta fent a kíváncsiságomat, ami végigcsorgott a torkomon és minden egyes korty után többet akartam… többet és többet, nem éreztem elégnek a mennyiséget. A lelkiismeretem kalapált, ordított, a mellkasom elszorult, amikor a fekete hajú nő elhúzta előlem a fiút, egyszerre lettem mérhetetlenül dühös és éreztem valamiféle szorító fájdalmat. Talán erre mondják, hogy valami meghal bennünk… ránézve a fiú hófehér, sápadt arcára, a kiakadt szemeire és vértől tocsogó nyakára kénytelen voltam a pillantásomat a saját kezeimre vezényelni. Mindkét tenyerem úszott a vérben, a vöröslő folyadék beférkőzött a körmeim alá, a csuklómon cseppekben jelent meg, amikor pedig fentebb vándorolt a tekintetem láttam, hogy a hasamon és a pólómnak szinte egészén helyet foglalt a piros szenny, amiért pár másodperccel ezelőtt a saját életemet adtam volna. Még mindig kívántam, a szám égett, mintha csípős paprikával kenték volna be, a nyelvem bizsergett és úgy éreztem, mintha csak vérrel leöblítve múlhatna el a szúró fájdalom. A fogaim visszahúzódtak, de előtte felkarcolták az alsó ajkam bőrét, hirtelen felszisszentem a fájdalomtól. Ehhez képest a szúnyogcsípéshez képest a látvány, amit én állítottam elő, semmi volt… a fiú háta a falnak csapódott, a nőből szüntelen folyt a szó, de a dobhártyám nem akarta átengedni a hangját, agyam nem szerette volna felfogni mondatai jelentését, rezzenéstelen tekintettel bámultam az áldozatomra. Közelebb léptem hozzá, vonzott magához, mint a mágnes, miközben nem tudtam megállítani a könnycseppjeimet, az arcüregem elszorulása jelezte, hogy nemsokára előtör belőlem a sírás kegyetlen mechanizmusa. - Nem, nem, nem… - Leguggoltam, majd térdre ereszkedtem és a fiú nyakához nyúltam. Egy élettelen test, semmi több. Minden eltávozott belőle és ennek én voltam az egyetlen okozója. Meglehet, hogy ha nem vagyok itt ugyanígy végzi, de most… én voltam. Megöltem. Meggyilkoltam egy ártatlan embert… ismét megtörténik… - Kérlek, ne legyél halott! – Megráztam a vállainál fogva, de látva végtagjai mozgását egy baba mozdulatlanságát idézte elém, amitől hányingerem támadt. Karommal megtámaszkodtam a betonban, a földre ültem, a srác teste szintén eldőlt, én pedig beletúrtam a hajamba. Szőke tincseim vörös árnyalatot kaptak ajándékba, lehajtottam a fejem. Mély levegő, lassan be és hosszan ki, így megnyugodhatok... nem lesz semmi baj, akárkivel megeshet. Legközelebb keményebben fogok próbálkozni, visszafogom magam… nem, nem fogom. Mi történt? Minden elhomályosult, semmit sem tudtam volna felidézni az imént történtekből, ám ahogy a diadalittas vigyorral ácsorgó perszónára néztem felment bennem a pumpa. Mit képzel magáról? Gratulál? Hogy van képe ekkora elégedettséggel végignézni egy ember halálát úgy, hogy egy másikat rákényszerít a gyilkolásra? Talpra pattantam, sietős léptekkel indultam meg felé és a vállánál fogva taszítottam neki a téglafalnak. Fogalmam sem volt honnan gyűjtöttem össze ennyi erőt, az ujjbegyeim bizseregtek az energiától és mérgemben képes lettem volna letépni az előttem toporgó fejét. - Még mindig játszadozni akarsz velem? – Szinte sejtettem, hogy a halántékomon lévő erek megduzzadtak, ahogy a nyakához kaptam és a belőlem feltörő erővel szorongatni kezdtem azt, míg másik kezemmel a kezét csavartam ki. Honnan jött ez a mozdulat? Soha nem csináltam még ilyet, de most mindig lehetőséget meg akartam ragadni arra, hogy fájdalmat okozzak neki. Látni akartam, hogy szenved.
Elgondolkodtam, hogy megéri e mindez, de arra jutottam, hogy igen. A szórakozásért bármit, nemde? Ilyen alapon a lány vezeklése bűneiért, már nem az én bajom lesz. Én csak addig akarok részese lenni ennek a dolognak, míg ő eszét elveszti és átadja magát a vér mámorának, nem tovább. Ismertem az érzést, amin átmenni készült, de nem érdekelt, hogy a kicsi szíve hogy fogja feldolgozni a felismerés nyomorát, a beismerés kínjait. Nem érdekelt, hogy az önmarcangolás fokozatai hogy sújtják le őt, hogy hagyja a tébolyát eluralkodni magán és hogy fog belőle kiszakadni, vagy hogy számol el ezzel az egésszel. Igen, én voltam az, aki idáig vezette. Én kényszerítettem rá, hogy ízlelje meg a friss vér zamatát. Én, nem más. Minden okkal történik, de ennek pontosan ő volt az oka. A makacs lány, aki uralkodni akar más tettei felett, aki meg akar mindenkit győzni a nézetekről, amiket vall. De engem nem tudott meggyőzni, s sütött róla, hogy ezt már utunk felénél be is látta. Kellemetlen érzéseim nem voltak, miért is lettek volna? Ahogy nyelte a kortyokat, úgy változott aurája, a kétségbeesésből a kellemes, nyugodt és vidám színekbe, ami jele volt annak: élvezte, amit csinál. És ezt nekem köszönhette. A fiú élettelen teste a fal mellett volt, de nekem köszönhetően, nem csúszott a mocsokba, ami ő volt Az ő vére. Ahogy a lány elbőgte magát, elnevettem magam, mint egy örömittas szörnyeteg, a győzelmemre koccintottam magammal, hisz megtörtem egy gyámoltalan, gyenge lelket. Egy lelket, ami rég elveszett, csupán elnyomta magában azt a szörnyeteget, aki volt, a vadászt, akit teremtetett, a tápláléklánc csúcsát, a vámpírt. A test lassan csúszik le a fal mellett, majd követi őt a lány is, és a szánalmas próbálkozása láttán, szinte látom, ahogy a fiú szelleme a vállát simogatja, hogy nem ő tehet róla. A gondolattól kiráz a hideg, és éjfekete hajamba túrok. -A halott relatíve az, mikor minden benne van, csak nem működik. Biztosítalak, ő a halottnál azért több, hisz a vére még csak meg sem fog alvadni benne, mert te gondoskodtál róla, hogy ezzel ne bajlódjon a természet.-mondom, és bár az éjszaka már kellemesen hűvös, nyári szellőkkel próbálja a vér szagát odébb fújni, az megmakacsolja magát és a sikátor falai közé szorul, akárcsak mi. Egyik pillanatról a másikra pattan fel és szegődik ellen a terveimnek, amiben nem szerepelt, hogy a karjaim reccsenve törnek ki ujjai között, míg tüdőm a nyakam szorongató kéznek köszönhetően, szinte küzdeni kezd a levegőért. A hátam a hűvös falnak lapul, de ahogy tekintetem arcát fürkészi, az életösztön és a küzdés helyett, arcomra valami megmagyarázhatatlan gúny, közöny és elégedettség ül. Szabad kezem meglendítve hatalmas pofont keverek le neki, némi segítséget kérve az ereimben fortyogó erőmtől, míg el nem enged. Elégedetten csavarom vissza kezem helyére, és taszítom őt a falnak anélkül, hogy a kisujjam megmozdítanám. A magasban lóg, felnézek rá, és szinte megesik rajta a szívem. -Van az az izé, amit úgy hívnak kor. Na meg tapasztalat. A kettő együtt ad némi pluszt. Te alig vagy több, mint egy kezdő, bennem ötszáz éve csörgedezik ugyan az az erő.-dőlök kényelmesen a falnak, míg tekintetem lebegő alakját pásztázza. Helyrerakom a kezem, kiropogtatom kissé elgémberedett nyakam, majd oldalra billentem fejem, és folytatom.-Ötszázötvenöt éves vagyok. Alig több, mint ötszáz éve vagyok vámpír, a boszorkány képességem pedig szinte hatéves koromtól kezdve az uralmam alatt van. Hogy lehet ez? Nos, anyám megrögzöttje volt mindennek, amitől különlegeset lehet alkotni, így kijátszani a természetet. Olvastam benned, tudtam, mit várjak, tudtam, hogy meg fogsz törni. Tudod, ma már az olyasmi, mint az aura olvasása, régimódi dolog. Az én időmben egy vadász igazi segítsége ez volt.-mutatok a szememre, majd a fejemre, és hagyom, hogy teste a földre zuhanjon. Friss vér csörgedezik ereiben. most még erős. De a démonai ha fejet ütnek benne, megfogannak gondolatai között, olyan gyenge lesz, mint egy hajnali harmatban megázott pillangó, aki hiába akar repülni, időbe telik neki, hogy ráérezzen az élet, a szabadság ízére. Mi volt ő? Egy bábu a sakktáblámon. Valaki, akinek tönkre tettem az élete azon részét, ahol harcol a szomjúságával. A probléma nem én voltam, hanem a vér. A vágya a vér felé, amit elnyomott, de most hogy megérezte, kíváncsi voltam, meddig tart majd neki újra ellenállni.
Miért? Miért jó neki, hogy látta, nem akarom ezt tenni, mégis elérte, hogy gyilkoljak? Miért húzza ördögi vigyorra a száját? Hogy lehet egy lélek ennyire elkárhozott és elátkozott? Talán… talán ő is úgy kezdte, ahogyan én? Neki is volt valaki, aki konkrétan rákényszerítette a saját akaratát, hogy aztán elboruljon az agya és ne tudjon megálljt parancsolni azoknak a késztetéseknek, amelyek elvileg ösztönösek voltak? Öltem. Elvettem egy ember életét úgy, hogy nem akartam, sőt, feltett szándékom volt, hogy segítek neki, megmentem a rossz, gonosz boszorkánytól, aki ráakaszkodott. És természetesen én maradtam alul, nem hallgattam a vészjelzőre a fejemben, nem vettem figyelembe a nő korát, a saját tapasztalatnélküliségemet, azt hittem, megválthatom a világot egyetlen este leforgása alatt. Szuperhősnek képzeltem magam, erre ismét világossá vált számomra is, hogy nem vagyok más, mint egy egyszerű gyilkos, még arra sem vagyok képes, hogy ellenálljak valaminek, amit nem is akartam megtenni. Milyen jellemre vall ez? Legszívesebben megpróbálkoztam volna azzal, hogy kitépjem a fekete hajú nőszemély torkát a helyéről, a szemeiben megcsillanó megdöbbenés is csak azt érte el, hogy a szívem hevesebben kezdjen el dobogni az adrenalintól, a számra pedig kárörvendő mosoly ült ki. Egyetlen pillanatra fölényben éreztem magam és annak ellenére, hogy tudtam, most jött el annak az ideje, hogy végleg eltűnjek és ne feszítsem tovább a húrt, maradtam. Egy részem ijedt volt a gondolataimtól, miszerint szívesen darabokra téptem volna a személyt, akinek a nyakát markoltam, a másik részem mély letargiába, depresszióba esett, amikor a tekintetem egy röpke másodpercre ismét a fiú tetemére szegeződött, a harmadik viszont… vérre szomjazott. Képletesen és szó szerint is. Bosszút akartam állni magamért, amiért szörnyeteggé változtatott, ha csak átmenetileg is… ez a nő az oka annak, hogy a fiú a sikátor hideg kövén fekszik élettelenül, nem én. Végig ezt akarta… meg akarta ölni, de jobban esett neki, hogy talált egy balekot, aki megtette. Ám nem sok kellett ahhoz, hogy forduljon a kocka, ismét én lettem az, aki a kis akciómnak megitta a levét. A hátam a téglafalhoz simult, a ruhán keresztül is éreztem, mennyire hideg, de inkább a csapódás miatt szisszentem fel. Volt egy sejtésem, miszerint darabokban fogom végezni a nap végére, de nem érdekelt. Hidegen hagyott. Azon gondolkoztam, hogyan tudnám eltaszítani magam a faltól, hogyan kaphatnék ismét a nő után, mennyire kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy kikaparhassam a szemeit. Az önéletrajzi előadása után sajnos rá kellett jönnöm, hogy jóval több energiára lenne szükségem minden tevékenységhez, amit elképzeltem, mint azt hittem. - Szóval olvastál bennem? Most meg kellene ijednem? – Felvontam a szemöldökömet, felé fordítottam a fejem. – Neked ez valami játék? Látod, hogy kiben milyen potenciál van és ha neked úgy tetszik, akkor teszel rá egy lapáttal? – Nem voltam gyilkos alapanyag, ezt senki sem mondhatja rám… akkor sem, ha tudják, hogy végeztem a szüleimmel, hiszen annak is van magyarázata… nem tudom, hogy mi, de van és ki fogom deríteni ha törik, ha szakad. Nem tehetek arról, hogy ennek a fiúnak a vére olyan édes volt, mint a méz és legszívesebben eddig ittam volna, míg le nem esik a feje a helyéről… hogy lehetek ennyire ostoba és kegyetlen? Mi történik velem? - Az én anyám nem tudta, hogy boszorkányok vannak a családban. Az apám igen, de nem foglalkozott vele… de mióta vámpír lettem én is megtanultam egy-két trükköt. – Tényleg csak annyit, nem éreztem magam méltónak a mágiához, mégis a nagynéném szerint a vérvonalunk különleges, az adottságaimat nem dobhatom el magamtól. Ezért próbálkoztam meg azzal, hogy minél több erőt gyűjtsek az ujjaimba, le kellett hunynom a szemeimet, hogy koncentrálni tudjak és reméltem, hogy a nő azt hiszi, kezdem feladni az egész helyzetet. Mi ütött belém, ellene akarok fordulni úgy, hogy élesben még sohasem próbálkoztam ilyesmivel és pontosan nem is tudom, mit csinálok? - Lehet, hogy erősebb és tapasztaltabb vagy, mint én, de nem kellene alábecsülnöd. - Hátralöktem a kezeimet, a bennük összpontosuló erő miatt sikerült kiszabadulnom a láthatatlan szorításból és mint egy megrögzött kaptam el a lányt a feje két oldalánál, a halántékánál, hogy a lehető legbiztosabb lehessek a dolgomban. Fájdalmat akartam okozni neki a felé küldött hallucinációval, szúró, éles, mindent elsöprő kínt. Éreztem a bizsergést, ami a sikeremet eredményezte, azzal is megelégedtem volna, ha röpke másodpercekre érez valamit. Az ujjaim már nem csak a vértől vöröslöttek, hanem az erőm is testet öltött körülöttük jelezve, hogy beindult a folyamat, amit annyira szerettem volna. Nem voltam a helyzet magaslatán, mélyebb levegőket kellett vennem ahhoz, hogy meg tudjak állni a két lábamon, de megérte, hogy valamilyen okból kifolyólag nem a szenvedő énem volt jelenleg domináns.
Volt idő, amikor törött szívvel éltem, most viszont egész voltam, mint egy Hold, amikor eléri legmagasabb állását az égbolton és megtelik, úszva a Nap által biztosított fényben. Ezzel mégis egyetemben én nem a fény, hanem a sötétség gyermeke voltam, ehhez tartva magam, tisztában voltam vele, hogy mire vagyok képes, és amire képes vagyok, azt meg is teszem. A lány tekintete, a próbálkozás, hogy ne álljon arra az oldalra, ahová való, olyan hiába való, mintha egy csorda elé állva akarnám megakadályozni, hogy azok tova haladjanak. Eltaposnának, ahogy egy hangyát az ember. Nem is értettem, mit képzel, de hagytam, hogy kiélvezze a fölényes helyzetét, amit nekem köszönhetően kapott meg. Mégis, hamar ráunok erre is, és bár arca elárulja, akárcsak aurája, arra jutok, még szeretném kicsit az agyát húzni, feszegetni a határait. A fiú élettelen teste nyugodtan feküdt, szemei a semmibe meredtek, vagyis a csillagokra meredt, amik a sikátor felett terültek el, a véget nem érő égbolton. Ha hiszünk benne, hogy minden eltávozott lélek egy csillag lesz, akkor most a saját csillagját is bámulhatja akár. A morbid, abszurd és elvont gondolattól mosoly szökik arcomra, de gondolataim igyekszem nem szabadon engedni annyira, hogy elfelejtsem, épp megfojtani készül. De csak készül.... gyenge, mint a harmat, valósággal csiklandoz. A hátát a falhoz csapom, oda lapítom, akár egy legyet, amit a légypapír magához édesget, s soha többé nem enged el, és figyelem, ahogy teste a dühből átfordulva, még ha szavai másról is árulkodnak, nem ijedtség, de az életért való küzdelem színeit öltik magukra. Édes, de elkeserítő látvány, ha tudom, hogy esélye sincs tenni a saját akaratom ellen, amit rá kényszerítek. Elnevetem magam. -Naiv kislányok ijesztgetéséből élek.-forgatom meg szemeim, majd vállat vonva elmosolyodom.-Tulajdonképpen próbálok rájönni, hogy egy olyan lány, mint te, akinek az élete a vámpír létnek köszönhetően még több lehetőséget kezd rejteni, minek pazarolja az energiáit az önuralomra. -elmélkedem, de a válasza hidegen hagy. Még ha ellenkezett is, nem kellett győzködni a végtelenségig, hogy élvezze ki a fiú vérének zamatát, sőt. Tapadt hozzá, mint most a háta a kőhöz. Azzal, hogy megosztom vele a családom rövidecske történetét, vagyis inkább, hogy megosztok vele ezt-azt, megered az ő nyelve is, bár hidegen hagy a története. A mosoly arcomról nem tűnik el szavai hallatán, sőt. Na ne nevettess... -A tökéletes család a tiéd. Le a kalappal. Micsoda történet. Lapozhatunk?-vonom fel szemöldököm, és nem is értem, hogy az emberek manapság is miért csinálják ugyan azt, amit régen. Miért nem látnak tovább az orruknál, és miért hisznek el mindent, amit látnak. A családjában voltak boszorkányok. Nem az a normális, ha erről minden családtag, apa, anya, gyerekek, na meg az ősök is tudnak? Na nem, mintha az én családom tökéletes lett volna, de hát legalább azt nem tagadtuk nyíltan, amit a természet adott, amit a természet bízott ránk, amit használhattunk. Használtunk, és használjuk. Már aki megmaradt a családból, azaz körülbelül és egészen pontosan, én. A testemen hamar átfut egy parányi, alig érezhető elektromos sokk szerű valami, ahogy magához húz, és lehunyt szemei alatt koncentrálva energiát gyűjt, majd lesújt. Bár ez inkább csak egy lesújtási kísérlet volt, elgondolkodva, elmélkedve figyelem, míg testem az áramütés újra és újra átjárja, majd mikor már kezdem a csípős érzést erőteljesebben érezni, akkor azért, hogy élvezhesse a sikerét, felnyögök. De ezt egy nevetés követi és ellököm magamtól, a sikátor falai között lévő keskeny tér még így sem tűnik szűknek számomra. Nem hoz feszélyezettséget, félelmet, sőt. Inkább megnyugtat a visszhang kellemes dallama. -A nyuszis mamuszom ettől a hókuszpókusztól sírva szaladna el, de én a magam fél évezredével inkább egy masszírozáshoz hasonlítanám azt, amit csináltál. Nem mondtam, hogy alábecsültelek, sőt. Lehetőséget látok benned, egy csiszolatlan gyémántot, akinek fogalma sincs róla, mi van a hatalmában és mit kezdhet vele.-világosítom fel, eme későn nyíló cseresznyevirágot, hogy ha így folytatja, lehullnak szirmai az éterben, míg a többiek, akik körülötte vannak, termést hoznak, hasznot, addig ő csak egy múltbéli jelenség lesz, akinek a színe még csak meg sem tudott fakulni, olyan gyorsan múlt el létezni. -Vagy akarod az erőtitoktatást tovább húzni? Mert annak mind a ketten tudjuk jól, hogy mi lesz a vége.-mondom sokat sejtető hangon, és komolyan is gondolom minden szavam. Előbb törném ki a nyakát, hogy tanuljon belőle némi alázatot, mintsem fecséreljek bele energiát, amikor nem hajlandó beismerni, hogy a határok, amiket magának szabott, teljesen feleslegesek.
Nem vártam magamtól nagy fejlődést az erőm terén, de megpróbáltam elhinni a nagynéném szavait, miszerint igenis képes vagyok akármire, amit meg akarok valósítani, csak bíznom kell benne és el kell fogadnom, hogy lehetőségek rejlenek bennem. Képtelen vagyok erre. Boszorkánynak születtem, egy ideig nagy álmom volt, hogy egyszer teljesen ura leszek ennek a természetfeletti énemnek is, gyakoroltam, tudni akartam, vigyáztam, ám kissé vakmerőbb is voltam, titokban sok mindent próbáltam ki, ami a család többi tagjának nem tetszett volna, ám én láttam ezekben a dolgokban a pozitivitást, azt, hogy minden, amit teszek, belőlem jön, én vagyok az alkotója. Aztán vámpírrá változtam, mondhatni az emberfeletti világ gonoszsága kezdett el bennem testet ölteni abban a pillanatban, hogy vérszívó vér került az ereimbe akkor is, ha ma már tudtam, a teremtőm mindössze meg akart menteni. Ha nem teszem azt, amit, ha nem ölöm meg a szüleimet és nem akarok magammal végezni, akkor ma is az otthonomban élhetnék, normális napjaim lennének, hétköznapiak, amelyekre az elmúlt időben jobban vágytam, mint a szomjazó egy pohár vízre. Ha lehetne, visszaadnék mindent, mindenemet odaadnám, csak visszarepülhessek az időben és mindent meg nem történtté tehessek… hagy lehessek újra az a lány, aki voltam. Miért olyan nagy kérés ez? Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam boszorkány lenni, nem akartam vámpírrá változni, nem volt feltett szándékom, hogy gyilkossá váljak, ebbe a szituációba való belekeveredés sem volt vágyálmom. A nő erős volt, erősebb, mint én, persze, hogy kinevetett, én is ezt tettem volna. Nyeltem egyet, a kezeimben éreztem a zsibbadást, amit az erőm összpontosulása, de ki nem teljesedése okozott és hirtelen öntött el újra a bűntudat szúró, fájó, égető érzése, amely a kudarc szájízével is összevegyült. A gyűlöletes gondolatok és érzések egyre mélyebb és mélyebb szintjével ismerkedtem meg az elmúlt percekben, nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek attól is lejjebb süllyedni, amit eddig csináltam. Egy újabb ártatlan vére tapadt a kezeimhez, egy másik kiontott élet, amelyet szintén nem tudtam visszahozni úgy, mint a szüleimét. Ezt akár már sorozatgyilkosságnak is el lehetne könyvelni, de egyiket sem akartam megtenni… a fiút is csak menteni akartam, reménykedtem benne, hogy ez a szörnyeteg, aki diadalittas mosollyal az ajkain ácsorgott előttem elengedi és talál magának egy új szórakozást, ha kiszipolyozta belőle a vacsoráját. Ez a világ sokkal rosszabb, mint képzeltem. Lelketlenek, önzőek, veszélyesek, kegyetlenek. De nem csodálkoztam. Sokkal könnyebb így élni, mint átélni azt, amit én. A folyamatos önmarcangolásom a sírba fog vinni, minden perccel világosabbá vált, hogy itt nem ugyanazok a törvények uralkodnak, mint ott, ahonnan jöttem. Összezavarodtam, nem terveztem olyanná válni, aki ártatlan léteket vesz el, tesz tönkre, önkényesen megfoszt akárkit is bármilyen ajándéktól, amit a sors neki szánt. - Mit tettél velem? – Bukott ki belőlem, amikor a tekintetemet ismét a nőre szegeztem és legszívesebben térdre ereszkedtem volna a halott fiú teste mellett, hogy összekuporodva kérjem a bocsánatát és kezdjem meggyőzni magam arról, hogy mindez csupán egy rossz álom, semmi sem igaz abból, ami történt. – Nem akarok semmi mást, csak… - Eltűnni. Elmenni innen és mint egy kislány belehuppanni az ágyamba, megmarkolni a takarómat és ordítani, amíg el nem megy a hangom. Vagy keresni valakit, aki mellett biztonságban érezhetem magam, akinek ha elmesélném, mi zajlik és zajlott le bennem, nem ítélne el. Esetleg keresnem kellene egy embert, aki képes oltani a szomjamat, ami szüntelenül kaparta a torkomat és nem hagyta nyugodni a gondolataimat. Az agytekervényeim működése ismét e köré koncentrálódott, a maró kaparás emberfeletti méreteket öltött. Éheztem. Mintha bármelyik másodpercben éhen halhattam volna. - Nem most találkoztunk utoljára. – Ügye sem vetettem arra, hogy szinte szentbeszéd hosszúságú strófákkal dobálózott felém, mindössze nyeltem egyet és felé léptem. A fenyegetőzés sem az én asztalom volt, de nem mehettem el büntetlenül hagyva őt amellett, hogy rávett az ölésre. Ehhez senkinek nem lenne joga akkor sem, ha a szíve helyén egy hatalmas lyuk tátongott, mint ennek a nőnek. – Amikor újra összefutunk megmutatom neked, hogy ahogy te is mondtad, még csak egy csiszolatlan gyémánt vagyok, de… akkor már nem csupán ennyi leszek. – Hangom komolyan csengett, tekintetem sem arról árulkodott, hogy viccelődésnek szántam a szavaimat, szerettem volna minél hitelesebb fényben tündökölni, bár tudtam, hogy a nőnek ez nem lesz elég ahhoz, hogy akár egy kicsit is megijedjen. Nem ez számított, hanem az, hogy megvolt a motivációm. Eddig soha nem terveztem még ilyet, de egyszer ki fogom csinálni ezt a dögöt. Belerángatott valamibe, amit nem akartam, ám azóta ellenállhatatlan vágyat érzek rá,viszont ezek a gondolatok már úton hazafelé, a vámpírlét egyik áldásos tulajdonságát, a sebességet használatba véve fogalmazódtak meg bennem.
z az egész főiskolára járós téma kezdett feszültté tenni. Félreértés ne essék, élveztem, hogy végre nemcsak a szokásos kötelességeimet kell teljesítenem... itt végre van némi szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy nem kell a napi menetrendemet egyeztetnem másokkal... ennek ellenére is nagyon hiányzik Mystic Falls és a családom... főleg Jeremy... és Delena. De kell a változatosság. És ez az életemben jelenleg a Whitmore képében vált valóra. Damon nem neheztelt rám emiatt, és amikor tehette, meg is látogatott. Valójában túl gyakran fordult elő, hogy látogatást tett a főiskolán. Már majdnem minden kis trükköt, információt megkaptam az iskoláról, és nagy örömömre nem találkoztam Maxfield-del sem. Bár nem tudom, emlékszik-e egyáltalán valamire velem kapcsolatban vagy Damonnel kapcsolatban, de a legjobb ha továbbra is megpróbálom elkerülni őt... még jó, hogy nem óraadóm, mert minden egyes óra azzal telne el, hogy attól rettegnék, mikor akar belém vágni egy kést, mely következében ismét lenn kötnék ki a pincében. Éppen hazafelé igyekeztem... már amennyire otthonomnak tudom nevezni a Salvatore panziót... miután a Gilbert ház a föld martalékává vált, ez adott otthont nekünk. Biztonságos volt, kellőképpen ízléses és igazán kellemes légkört varázsolt oda az a számtalan múlt századi bútorzat. Már készültem volna beszállni a kocsiba, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Ez általában mosolyt csalt az arcomra, de az ő személyét éppenhogy kerültem, ahogyan csak lehetett. Tatia Petrova nem álmaim netovábbja, a vele való társalgás főleg nem. Valami csoda folytán nem öltük még meg egymást, mikor egy szobában szívjuk az oxigént, mintha a levegőben volna az, amely méreggel, gyűlölettel ruház fel bennünket egymással szemben. Vagy inkább a vérünkben? Az sem lehet kizárt. Bár megjártuk ugyanazt az utat... csak másképpen döntöttünk. Ő vámpírként éli az életét, én pedig próbálok vámpírként is ember maradni, hogy Delena ne egy olyan anyával nőjön fel, aki nem képes a szeretetre és némi empátiára. - Ez véletlen egybeesés, vagy telepatikus radarunk van? - kérdeztem szemforgatva, de nem is fordultam felé, tovább pakoltam az autóba, amit vásároltam, és elhoztam a hotelből. Csak lépéseinek zajából tudtam, hogy még mindig ott van, nem sétált el.
Felhúzták az agyam. Nem volt elég Oliver papolását hallgatnom, miszerint szégyent hozok rá és saját magamra is az állítólagos viselkedésemmel és azzal, hogy a hírek és az ő tapasztalatai szerint is elgyengültem, Curtis-szel is összefutottam, akivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Elgyengültem? Mégis mit jelentsen ez? Bevallom, kijöttem a gyakorlatból, ha arról volt szó, hogy halomra gyilkoljam az embereket és nem találtam alanyokat az állandó szurkálódásaimhoz, de ez nem jelentette azt, hogy nem leltem volna örömömet ezekben a tevékenységekben, ha lett volna rá lehetőségem. Ám nemcsak én változtam, hanem a környezetem is. Szégyen, nem szégyen, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Klaus elhagyott és bár nem voltam az a tipikusan lelkizős típus, be kellett ismernem magamnak, hogy akkor teljesen megváltoztam. Mintha kihunyt volna belőlem valamiféle fény, amelyet próbáltam pótolni Curtis-szel, de saját magam voltam a legnagyobb akadály ebben. Hazafelé indultam, nem gondoltam volna, hogy más is kedvet kap a sikátorban való tartózkodáshoz. Cipőm sarka kopogott az aszfalton, a felém áramló illat felettébb ismerős volt, olyannyira, hogy muszáj volt mosolyra húznom a számat. Nem a hirtelen bennem feltámadt boldogság miatt ült ki ez a fajta grimasz az arcomra, hanem a tudattól, hogy a sors ismét büntetni szeretne régebbi cselekedeteimért és az utamba sodorta az általam egyik leggyűlöltebb személyt: a legfiatalabb hasonmásomat. Elena Gilbert nevének említéséra is berögződött reakcióm volt a szemforgatás és a hányinger kerülgetett, akárhányszor megláttam. Szerinte azért, mert féltékeny voltam rá, amiért meg tudta őrizni az emberségét a vámpírrá válással is és ezzel tanúsította, hogy sokkal erősebb nálam. Szerintem pedig azért, mert szimplán egy idegesítő cafkának tartottam. - Tudod mit mondanak arról, hogy a családtagok állítólag megérzik egymást. – Félrebiccent a fejem. A legkevésbé sem volt kedvem egy levegőt szívni vele, de nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy kicsit szívjam a vérét. Elvégre régen láttuk már a másikat… bár ráértünk volna egy következő évezredben is bepótolni a hiányzásokat. – Neked nem a főiskolán kellene lenned, hogy egy kis tudást verjenek a fejedbe és elmondhasd magadról, sokkal teljesebb lett az életed azzal, hogy embereket mentesz? – Vontam fel a szemöldököm szélesebb mosollyal fel sem véve, hogy ügyet sem vetett rám, hanem szorgalmas hangyához hasonlóan pakolt a csomagtartójába.
Csak felsóhajtottam, és a szemöldököm megemelkedett, meglepődöttség látszatát tűntetve fel az arcomon, de ő ezt nem láthatta, hisz... nem méltóztattam felé fordulni. Még hogy családtagok. Ez egy remek viccnek tűnhet. Tekintve, hogy soha semmi kapcsolat nem alakult ki kettőnk között, amelyre azt lehetne mondani, hogy a család szellemében tettük egymásért. Nem egymás ellen. Bármit is csináltunk már a múltban, hát mindketten gondoltunk arra, hogy ezzel vajon mennnyire fogom keresztül húzni az ő számításait vagy éppen ő az enyéimet. Ez nem család, ez valami egészen más. Mondjuk diliház. Igen, már inkább arra hasonlít. Már kezdtem bízni abban, hogy nincs a városban, hiszen nem hallottam róla az elmúlt időszakban. - Akkor elárulod, hogy melyik nyugdíjas otthonba vonultál be? Jó családtag hírében állva, küldök neked egy kis gyümölcsöt - forgattam meg a szemem, miközben egy pillanatra felé fordultam, és egy negédes grimasz jelent meg ajkaimon. Próbáltam rájönni, vajon őt mi bosszantja fel igazán, valószínűleg az olyan nárcisztikus személyeket, mint ő, elég könnyű felhúzni, és nekem ez eléggé jól ment, szóval valószínűleg ezúttal sem lesz probléma a ki lova nagyobb-játékunkban. Lecsuktam a kocsim csomagtartóját, majd egy újabb sóhajtást megejtve fordultam felé, karjaimat összefonva a mellkasom előtt, és kérdőn pislogtam rá. Egyelőre nem tudtam, hogy ez a találkozás tényleg véletlen-e, vagy szándékosan volt részéről tervezve. Bár miért is akarna ő engem látni? Ki nem állhat. És valószínűleg két perc bosszantás nem ér neki annyit, hogy elpazaroljon az életéből mellette még másik öt percet is. Szóval fogjuk a véletlenre. Annak ellenére, hogy véletlenek márpedig nincsenek. - Orvosi diploma nélkül is elmondhatom magamról, hogy segítek az embereken és megmentem őket - vontam egyet a vállamon, majd nekidőltem a kocsinak. Sietnem kellett volna, de valamiért megfeledkeztem az eddigi szándékaimról. Eléggé kíváncsi lettem, hogy mit is akarunk kihozni ebből az egészből, hiszen ha nem akarna valamit, hát... nagy eséllyel kikerülte volna a sikátort is. - És te? - kérdeztem, bár a hangom elárulta, hogy még jön folytatás. Nem az orvosi képességeire voltam kíváncsi. - Ne haragudj, de annyira eltűntél, hogy azt hittem, tényleg egy nyugdíjas otthonban kell majd keresnem, ha oda jutok úgy... ötszáz év múlva, hogy szükségem lehet rád - mosolyodtam el bájosan, és félrebillentettem a fejemet.
És még én vagyok fennhéjázó, az orrát túlontúl magasan hordó személy. A legfiatalabb hasonmásból eddig is mindig éreztem azt a felsőbbrendűséget, amit mások nem vettek észre és lehet, hogy az én érzékeim is mindössze azért detektálták, mert ő volt a számomra legutáltabb lény a földön, most mégis duplájára növekedett az az adag, amit eddig láttam. Persze, miért is ne vágta volna nekem rögtön, hogy el vagyok tűnve? El voltam, ez tény. Az utóbbi időben nem voltam híres arról, hogy felforgattam a várost, az energiáimat nem a porfészekbe fektettem, hanem… abba, hogy ne haljak bele a nyugalomba. Mindenki eltűnt, akinek a segítségével vagy aki ellen játszhattam volna. A régi partnerek szétszéledtek, az ősi ellenségek más városba költöztek, a kategóriákba nem sorolhatóak sem voltak már itt, csak én rohadtam ebben a kisvárosban, mintha muszáj lett volna itt lennem, mert a cipőm sarkát a földhöz ragasztották volna. Csodálkoztam magamon, hogy nem őrültem bele a semmittevésbe, de ez lett volna az utolsó dolog, amit elmondtam volna az előttem álldogáló királylánynak. Inkább harapnám le előbb a nyelvem. - Én kérek elnézést, elfelejtettem, hogy te magad vagy a karitatív megmozdulások szíve-lelke. – Megforgattam a szemeimet. Mit képzelt, amikor orvoslásra adta a fejét? Elolvasta a Twilight-ot és abból inspirálódott? Más racionális magyarázatot nem tudtam találni, nem mintha az én dolgom lett volna, hogy Elena mihez kezd az életével, ami mindig azért volt tökéletes, mert mások eltakarították az aszfaltozás közbeni törmelékeket az útjából. És egyáltalán nem voltam büszke arra, hogy ebben a csapatban egyszer nekem is helyem volt. - Cuki. – Nyögtem ki vigyort varázsolva az arcomra hallva a nyugdíjas otthonnal való újdonsült dobálózását. Ennyire meglátszott volna a kor az arcomon? – Mostanában te sem hallatod túlságosan a hangodat az utcákon, még az ajtómon sem kopogtál, mert valamit annyira elcsesztél, hogy csak az én segítségemmel hozhatod rendbe a dolgaidat. – A szemöldököm felszaladt a homlokomra. Az időszak, amikor valamilyen csoda vagy inkább baleset folytán becsípődhetett egy ideg az agyamban és megmentőt játszottam a drága Elena gödörből való kihúzása érdekében, a mai napig kísértett. Az, hogy meg akartam tanítani kezelni a vámpírlét okozta problémákra, minden volt, de rám nem valló. - Ha esetleg felötlene benned az ötlet, hogy megkeress és gyümölcskosarat küldj, fog vissza magad. Egyébként sem tervezem megadni a jövőbeli címemet, elég nekem hogy most egy városban élünk. – Megcsóváltam a fejem. – Bár a pletykák azért szárnya kaptak, tudod, hogy milyen ez a népség. Állítólag túlságosan jól érzed magad a Whitmore-on ahhoz, hogy azokkal foglalkozz, akikért eddig az életedet adtad volna. Megmosolyogtató tudni, hogy a jó Elena Gilbert is képes elkallódni. – A mosolyom kiszélesedett, színpadias sóhaj hagyta el a számat. Végignéztem rajta és meg kellett állapítanom, hogy a külsején is meglátszódott a környezetváltozás. Végre nem tornacipőben járkált, hanem a siralmas öltözködési stílusa kevésbé volt olyan, amitől szívesen kikapartam volna a szemeimet.
Soha nem tudtam letagadni igazán azt, hogy milyen vér csordogál az ereimben. Valószínűleg ostobaság néhány jellemvonást a vérre fogni, de aki ismeri az őseimet, talán elhiszi, hogy ez bennünk, a vérvonalunkban van, és a genetika tesz arról, hogy generációról generációra felüsse a fejét pár olyasfajta tulajdonság, amely nemhogy előnyünkre, de a lehető legnagyobb hátrányunkra válik. Az önzőség és beképzeltség amúgy is népbetegség, de mindig is azzal nyugtattam magam, hogy talán a többi, valamelyest jobb tulajdonságom elnyomja azt, ami egyáltalán nem előnyös bennem. Sosem tudtam elvontatkoztatni attól, hogy mások miként bélyegeznek meg, ez pedig egyszer bizonyára a vesztemet fogja okozni, tetszik vagy sem. - Mostanában inkább máshol hallatom a hangomat, nem Mystic Fallsban - jegyeztem meg egyszerűen. De teljesen biztos voltam abban, hogy nyomon követi az életemet, még ha ezt nem is vallaná be. Nem részletekbe menően, de az nyilvánvalóan egyértelmű számára, hogy az apám nyomdokaiba lépve az orvosin folytattam a tanulmányaimat, hogy egyszer olyan kitűnő szakember lehessek, mint az apám volt. Értettem megannyi célzást, amit felém intéztek olyanok, akik tudták, hogy vámpír vagyok. Miszerint ez nevetséges vállalkozás, mire fogok menni orvosként, miközben minden porcikám a pácienseim vérét fogja kívánni? De annyian élnek kontrollal... én miért ne lennék rá képes? És addigra talán már elsajátítatok valamiféle rendszert az életemben, ami nem fogja hagyni, hogy az ösztön legyen úrrá rajtam. - Már nehezen találnék olyat az életemben, amihez csakis a te segítséged jöhet jól. - Kivételesen ezt teljesen őszintén mondtam. - Tudod, nem vagy az a tipikus nagynéni alkat, úgyhogy még Delenát sem tudom rád bízni egy rövid délutánra - sóhajtottam fel lemondóan, ez a mondat azonban már az előzőtől eltérően gunyoros volt, és szemtelen. Egészen addig nem váltak keménnyé a vonásaim, amíg szóvá nem tette, hogy szerinte elkallódtam, és nem foglalkozom azokkal, akikkel eddig tettem. - Azt hiszem, félreinformáltak. Te valószínűleg hajlamos vagy megfeledkezni azokról, akiknek az életedet köszönheted, de... tudom, ebben a korban már elég súlyos dolgokat művel a demencia. - Kezdtem rájönni, hogy a gúny már tényleg csak fegyver volt a kezemben, és egy álarcot adott a kezembe, amelyet magam elé tartva talán nem látja majd meg, hogy rajtam könnyebb fogást találni, mint rajta. Csak volt egy apró gikszer, és az az volt, hogy ezzel a gúnyos álarccal pont olyat akarok sértegetni, akinek a haragját a kelleténél jobban nem kellene kivívnom. - Szóval - kezdtem bele ismét, és elléptem a csomagtartó mellől, hogy megcélozzam az autó vezető ülését. - Remélem, más mondanivalód nincs. Damon már vár, nem szereti, ha megvárakoztatják. Neked esetleg... oh. Majdnem elfelejtettem. A jégkirálynő nem tárulkozik ki - forgattam meg a szemem.
Képe volt kihozni a sodromból, mégsem adtam meg neki az örömet, hogy dühösnek vagy éppen csak kicsit ingerültnek lásson. A fél létezésemet tettem volna rá, hogy mélyen, legbelül a jókislány álarca mögött mosolyra húzta volna a száját, ha látott volna szétesni, elvégre mi ketten mindig a legrosszabbat hoztuk ki a másikból. Én is láttam már vérbe gurult szemekkel és megnőtt agyarakkal, amelyek miattam bukkantak elő és szégyenszemre egyszer alul is maradtam kettőnk párbajában, amikor elindult a lejtőn lefelé való csúszásom a gyógyír bevételével. Ha nem változtam volna emberré, nem hittem volna, hogy kisbabát várok és nem utaltam volna rá magam Klaus-ra, akkor nem lenne semmilyen problémám a viselkedésemmel és azzal, hogy nem igazán találtam a helyemet a világban. - Pedig Delena-val jól megvoltunk akkor is, amikor helyet cseréltünk, nem emlékszel? Édes kislány. Látom benne a potenciált. És volt olyan okos, hogy ne szóljon az apukájának, hiába tudta, hogy nem az anyja vagyok. - Megvontam a vállamat. Akárhányszor eszembe jutott az az ominózus este, amikor Oliver kívánsága miatt Elenának kellett tettetnem magam majdnem huszonnégy órán keresztül, elkapott a hányinger. Egy légtérben lenni egy kisgyerekkel, annak a nevelőapjával és a fehér kerítéses házukban tölteni az éjszakát felért egy rémtörténettel tekintve, hogyha valamiben, akkor a normális családi estékben való részvételben nem volt gyakorlatom a mai napig sem. Szégyelltem-e magam emiatt? Nem. Amiatt igen, hogy a cseppet sem ártatlan virágszál hasonmásomnak az is megadatott, amit én eldobtam magamtól attól függetlenül, hogy neki is megvoltak a maga keresztjei és titkos megmozdulásai, mint például a viszonya mindenki kedvenc hibridjével. Muszáj nekem mindenről tudni. - Két embernek köszönhetem az életemet. Az egyik már ezer éve halott, a másikat pedig még a halálból is visszahozom, ha szükséges. Nincs más, akivel ezen a téren foglalkoznom kellene. - Az anyámról inkább nem beszéltem volna, főleg nem neki, Oliver-ről pedig tudta, hogy bármit megtennék érte. Sajnos nem rendelkeztem akkora gardedámmal, mint az előttem ácsorgó, akit még azok is meg akartak menteni, akik azt sem tudták, hogy létezik és szüksége is volt rá. Nekem nem. Magam oldottam meg a problémákat, kevés olyan volt, amely túlmutatott rajtam. Elnevettem magam, majd egy szélesebb mosolyra redukálva a kacajomat megcsóváltam a fejem. Meg is lettem volna lepődve, ha nem húzza elő az érzelmi életemre vonatkozó kártyát, elvégre ő, a szeretettel teli lények megtestesítője mi mással foglalkozhatna, mint az én sivár lelkemmel? Felfogadhatnám a terapeutámnak. - Csak nem érdekel, boldog vagyok-e és vár valaki otthon? Megnyugtatlak, nem változtam ezen a téren. Miután rájöttem, hogy hiába vagyok jó és érzelmes egy hozzád hasonló szaloncukorpapírba bújt cédát nem tudok felülmúlni, inkább hagytam az egészet a fenébe. - Megvontam a vállamat. Nagy tüske volt bennem, hogy ezen a színtéren mindig ő maradt talpon, de azt hiszem, kezdtem hozzászokni. És ahogy mondtam: nem voltam állandóan rászorulva arra, hogy érzelmileg támogatott legyek.
Mindig is szerettem volna a lehető legtávolabb tudni magamtól a hasonmásaimat, legyen szó akár Katherine-ről, akár Tatiáról. Tettem mindezt azért, mert tudtam, hogy milyen hatást váltanak ki belőlem. És azt sem szerettem, ha... úton és útfélen mindenki azzal szembesített, hogy nem kell már ahhoz sok idő, hogy én is olyanná váljak, mint amilyenek ők lettek. Az egésztől a hideg rázott, nem akartam egy velejéig gonosz nőszemély lenni, de valójában ez csak általánosítás volt. Tatia egy fokkal jobb volt, mint Katherine, viszont az utóbbinak is helyén voltak az érzései. Csak egyesek képesek olyan vastag kabátot is felvenni, hogy elrejtsék ezeket. Ez nem feltétlenül probléma, elvégre... akadnak olyan emberek, akiknek ez az életcéljuk. Én nem tudtam volna így élni. Eltitkolni egy csomó érzést azok elől, akiket szeretek és becsülök... akikért az életemet adnám. De mindig megfordult a ckocka, és inkább ők adták az életüket cserébe az enyémért. Felelőtlenek voltak és... megannyi élet eltemetése szárad a lelkemen. Ezeket pedig sosem fogom tudni lemosni magamról, történhet bármi, ez már... megtörtént. És senki nem képes a múltat eltörölni vagy megváltoztatni. Csak felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy ki az elsőszámú személy, akiről beszél, de azt igen, hogy ki az, akit akár a halálból is visszahozna. Bár ezt sosem köszöntem meg neki, elvégre aki az ő barátja, az nekem ellenségem. És emögött nem egy piti indok lapul, nem azért gyűlölöm Olivert, mert Tatia barátja, hanem mert ott ártott nekünk, ahol tudott. És egyáltalán nem szándékoztam a barátaim közé fogadni. - Hát, már az is árulkodik rólad, milyen elmebeteg szadistákkal veszed körül magad. Vajon miattad hányan forognak a sírjukban? - kérdeztem költőien, habár igazából nem is akartam kimondani ezt az egész mondatot. Már úgy éreztem, mindent tudok róla, amit érdemes, és valójában... bárhonnan is néztük, kettőnk élete között még volt egy hajszálnyi különbség. De már tényleg csak egy hajszálnyi... Már készültem volna beszállni az autóba, mikor a záró sorait meghallottam. Tőle már nem lepett meg a stílus és a szóhasználat, az sem, hogy mit gondol rólam. Azt sem tartottam kizártnak, hogy megőrjíti a gondolat, mely szerint Klaus hálója egykoron rám is kiterjedt, ő pedig kicsúszott abból a bizonyos ajándékkosárból. - Mindig is szerettük egymás ledobott gönceit felpróbálni - néztem vissza a szemeibe. Talán erre mondták sokan, hogy ez az a bizonyos Petrova vér. Mindannyian beleesünk ugyanabba a csapdába. - De többé már nem tenném. Nem tenném kockára azt, amim van. Nekem már van miért élnem, téged viszont... azon kívül már nem nagyon éltet semmi, hogy szereted, ha félnek tőled. De... igazából már nem félnek - léptem közelebb hozzá. - Csak utálnak.
Elnevettem magam. Szívből jövő volt a kacajom, hallva a szavait képtelen voltam más reakciót adni. Mintha különb lett volna nálam vagy legalábbis velem egy szinten élte volna az életét… összesen annyiban hasonlítottunk, hogy benne is elkezdett dolgozni az arra irányuló vágy, miszerint több vasat tartson a tűzben és megpróbáljon egyesek szemében gaz csábítónak tűnni amiatt, hogy viszonya volt a kapcsolata mellett. Ha nem az én levesembe köpött volna bele, akkor tényleg csak egy, a szánalmas próbálkozására adott legyintés lett volna a reakcióm, de úgy, hogy azt a férfit keverte bele a történetbe, akit én szerettem hosszú ideig, kicsit változott a képlet. Kezdtem magam túltenni a múltnak ezen szeletén, ám nem mehettem el amellett, hogy neki is köszönhetően szakadt meg egy igencsak ígéretes volna az életemben. Nagy levegőt véve terveztem arra rájönni, hogy ez volt a legkisebb bajom, mondhatni megszabadulva a hibrid ezer éves árnyékától lehettem volna ismét szabad, mégsem teljesen sikerült… addig nem is fog, míg ki nem adom magamból az utálatot, amit a szörnyen idegesítő hasonmásom iránt éreztem. - Ha az emlékezetem nem csal, és nem szokott, a te gönceidet én soha nem vettem fel. - Halvány mosoly játszott az ajkaimon. – Még az állítólag felettébb vonzó Damon-re sem vetettem szemet, pedig számtalan lehetőségem lett volna rá. A végére kiderül, hogy kettőnk közül mégis csak én vagyok a jobb és az erkölcsösebb? – Érdeklődve felvontam a szemöldökömet és rezzenéstelen tekintettel álltam, hogy hozzám vágja a sértésnek címzett mondandóját. Mondhatni leginkább ez is csak megmosolyogtatott, de bólintottam, hogy érezze, igenis figyelek rá és biztosan igaza van valamiben, amit eddig nem vettem észre. - A félelem nagy úr, Elena. A legnagyobb ezen a világon és szorosan kapcsolódik hozzá az utálat is… szóval ha meg akartál ríkatni azzal, hogy az emberek már csak utálnak, nem sikerült. - Néztem rá komoly tekintettel. - Jobb, ha utálnak, mintha szeretnének. Az gyengeség. Sebezhető leszel és azok a sebek nagyon tudnak vérezni. Persze te, aki eddig is és most már saját elhatározásából ezer százalékig a jóság megélésének szenteli magát, erről mit sem sejthet. - Neki is megvoltak a maga tragédiái, de jó időben és jó helyre született… a sikeres emberek sem azért lesznek sikeresek, mert felettébb magas intelligenciával áldotta meg őket a sors vagy a gödörből is ki tudják kaparni magukat, hanem azért, mert az időzítés és a körülmények megfelelőek voltak. Ugyan a saját sorsunk kovácsai voltunk, de ha volt valami, ami ellenünk játszott nem volt nehéz a rosszabb utat választani. Kapóra jött, hogy közelebb lépett hozzám. Mindössze egyetlen lépést kellett tennem, hogy belemarkolva a hajába a fejét egyenesen a kocsija tetejéhez tudtam ütni és ettől a cselekedettől azt érezzem, hogy a mellkasomról leszakadt egy nagyon régóta ott ücsörgő, súlyos réteg, aminek hála jólesően fellélegezhettem. - Azt ajánlották, hogyha vissza akarom kapni önmagamat, akkor ártsak annak, aki a leginkább irritál… hogy ismét megérezzem, milyen íze van a vágyaim beteljesülésének. - Széles vigyorra húztam az ajkaimat, amikor leguggoltam Elena mellé. - Olivernek praxist kellene nyitnia, megint igaza volt. - A térdeimre könyököltem, államat a tenyerembe támasztva vizslattam Elenát. - Legszívesebben nyársra tűznélek és kidobnálak a főtérre, hogy az emberke azt higgyék, te vagy a főfogás a kertipartin. - Megragadtam a karját és felrángattam, az autójának dobva léptem el tőle, nem törődve a hangzavarral, ami a fém recsegése okozott. Sokkal jobban érdekelt a bennem tomboló jólét érzése.
Nagyot sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, a szám széle pedig kissé megrendült, mikor önmagát nevezte erkölcsösnek és jónak. Érdekes feltevés volt, bár nyilván itt is megvan a rangsor, hogy melyikünk miben jobb és erkölcsösebb... de ennek az egésznek semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy szerettünk nagyokat mondani egymásnak, csak hogy valamivel elüssük az időt. Ő nem félt tőlem, én pedig nem féltem tőle. - Ha nyugodtabban alszol éjszaka attól, hogy azt hiszed, erkölcsösebb és jobb vagy, hát én aztán nem kavarom fel a lelki világodat. Van egy olyan érzésem, hogy azt majd egy emlékeztető darabka fogja megtenni, ami vagy aki eszedbe juttatja, hogy mennyire vagy erkölcsös. - A saját csemetéjére utaltam. Persze, mindannyian ismerjük a már jól bevált történetet, az új világba menekülve hátrahagyott mindent, amit nem kellett volna. Én ezt soha nem tettem volna meg a tulajdon gyerekemmel, mert ők az elsők... - Múltkor láttam az eléggé régi... öhm... ex férjedet. Csinos darab - tettem aztán még hozzá. Nagyjából egy férfi is így hecceli a másikat. De tény, hogy nem volt kivetnivaló a férfi külsejében. Az már más tészta, hogy talán volt oka elhagyni. Csak éppen a legfontosabb "kelléket" hagyta veszni vele. - Nincs szükségem arra, hogy kiselőadást tarts a félelemről. Te, aki ennek mestere vagy... mármint nem abban, hogy érezd, hanem keltsd más emberekben, talán a színház egy másik sorát kellene választania. Vagy magát a színpadot - billent oldalra a fejem. Tőle amúgy is jobb volt félni... mint megijedni. Képes volt olyasmit művelni, amire talán még ő maga sem volt büszke utána, de tudtam azt is, hogy a saját hergelésemmel csak magam alatt vágom a fát, és ez egyáltalán nem volt jó taktia a részemről. Más után kellett volna néznem. Vagy rögtön hazamennem oda, ahol nem kell félelemben élnünk az életünket. Meg is tettem volna, mikor szavaival ismét magára vonta a figyelmemet. Vagy inkább azzal, hogy belemarkolt a hajamba, és a következő, amit éreztem, az a fájdalom volt. Hatásos. Mint mindig. Éreztem vért kisercenni az orromból, de tudtam, hogy nálam ez nem tart sokáig, így nem voltam nyugtalan. Csak hagytam, hogy a lábaim ne tartsanak, és így hallgattam végig, amit mondott, már ott guggolva mellettem. - Rettentő egyedi vagy, ha arra hallgatsz, aki pincsikutyaként kezel. Rájöhettem volna, hogy ezúttal sem neked van bajod, hanem Olivernek - értem az orromhoz, hogy az apró csepp vért letöröljem onnét. Oliver megannyi módon próbálta már tönkretenni az életünket, és ha nem jött össze neki... hát elintéztette mással. Beleillik a képletbe. - Téged, egyes egyedül téged minősít, hogy egy gyerekgyilkos a legjobb barátod. - Dühös lettem, ahogy eszembe jutott ez a keserű élmény, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, mikor már a kocsi mellett lecsúszva estem újra a földre. - Nyilván az sem tartozik a kedvenc meséid közé, hogy az a legjobb barát belém szerelmes, és a plátói szerelme irányodban már régen a múltté. - Nem kellett volna. Nem kellett volna hergelnem.
Élvezet volt látni a fájdalmát akkor is, ha pontosan tudtam, hogy egy pillanatig tart csupán, mivel legnagyobb szégyenére a vámpír fajnak már ő is egy volt közülünk. Mókusevő, szatyorból ivó, mégis vámpír, akinek megadatott a halhatatlanság, úgyhogy az a cseppnyi örömöm is elveszett, hogy egyszer megöregszik, járókerettel jár, szépen, lassan kimúlik és elfelejti a világ. Mocsok dolog a karma, ami biztosan arra tette fel a szabad napjait, hogy velem szúrjon ki. Paranoid tendencia, a családomban mindennapi. A hasonmásommal való találkozás még ezt is előhozza belőlem. - A szívemre akarsz beszélni? – Széles mosolyt villantottam. Rosszul kellene éreznem magam amiatt, kikkel barátkozom? Hová kerültem, az óvodába és ő lenne az anyukám? Vicces. – Mindenkinek megvannak a maga keresztjei édesem, csak tudni kell jól bánni velük és akkor meg sem érzi az ember. Vagy neked ezt nem tanították a vámpírsuliban? – Kérdeztem érdeklődést színlelve, mintha azon a bizonyos színpadon játszottam volna, amit az előbb emlegetett. A főiskola idegesítően nagyokossá varázsolta, nem mintha eddig nem lett volna hajtépően utálatos. Minél ritkábban látom annál inkább rájövök, mennyire gyűlölöm ezt a nőt. Legszívesebben végigtörölném vele az aszfaltot. - Oliver néha olyan ostoba, mint egy szamár, aminek bekötötték mindkét szemét. Szeretett téged, mert hasonlítottál Katherine-re. Katherine pedig rám. Valahol muszáj volt kiélnie a vágyait. – A térdeimre könyököltem, mintha mesedélutánon vettem volna részt. A bennem dolgozó, iránta érzett feszültség ellenére felettébb jól éreztem magam, a sorvadó, fekete lelkemnek szüksége volt a számára legdühítőbb teremténnyel való csevegésre. – De nem neki van baja, hanem nekem, mégpedig az, hogy nem kedvellek. – Megrántottam a vállamat. – Tudod egészen kis ideig azt hittem képes leszek megbarátkozni a gondolattal, hogy létezel. Voltak jó pillanataink, nem? – Felvontam a szemöldökömet, mosolyom kissé ravaszkássá, gunyorossá vált, persze majdnem elhánytam magam, ahogy arra gondoltam, segítettem neki a vérszomj megakadályozásának tanulásában. Hová tettem az eszem? Mi a fene járhatott a fejemben? – Aztán rájöttem, hogy igaz az a mondás, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában. Dühít, hogy túlságosan hasonlítunk és hogy magamat látom benned. – Bevallottam. Ideje volt, szükség lenne egy közjegyzőre, aki lefirkantja a szavaimat, mert ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz a bizonyos tiszta vízhez. Egy komplex folyamat rajzolódott ki bennem okokkal, indokokkal, történésekkel, utalásokkal, következményekkel és ez a látomás túl szép és régóta vágyott volt ahhoz, hogy elengedjem. – Ott a vérünk, ami összeköt bennünket. Aztán vegyük a borzasztó személyiségedet, ami még Gandhi-t is a sírba kergetné, ha élne… hiszen mindig is olyan csodálatosan, emberien kedves, ösztönző, életerős és hittel teli voltál. De változol, Elena… dacolsz, nem tetszenek az eddigi élményeid, eleged van abból, hogy te vagy a fagylalt az étlapon. – Sóhajtottam, megcsóváltam a fejem, kezem közé kaptam az állát és szorítani kezdtem az arcát. – Én is így kezdtem. Te lassabban fogsz beérni, mert nincs melletted senki, aki terelgessen, viszont a végén nem fogjuk tudni megkülönböztetni, hogy ki melyikünk. – És ez piszkálta az én csőrömet. Nem volt szükségem még egy hozzám hasonlóra. A lehetőségére sem.
- Neked nincs szíved. Így miért is kísérelném meg a lehetetlent, és próbálnék meg a szívedre beszélni? - kérdeztem vissza. Eszem ágában sem volt meghatni... habár elég gyakorta éltem ezzel az apró kis eszközzel. És tudtam, hogy az ő szíve is helyén van, csak éppen... valamiért nem úgy funkcionált, mint ahogyan azt normális esetekben elvártuk volna. Bár ha valakinek, hát nekem nem kellett volna Tatia Petrova elé elvárásokat fektetnem. Ahogyan neki sem elém. Talán elfértem volna amellett, hogy tudom, itt él a városban... de azt hiszem, ő túlzottan tartott attól, hogy kicsi ez a város ennyi egyforma nőnek. Legalábbis külsőnket illetően. Amúgy sem őt tartottam a legrosszabbnak. Akadt közöttünk egy még rosszabb, aki most éppen az emberség újonnan kapott átkától szenved. És emiatt... irigy is voltam rá. Nagyot nyeltem. Szükségem is volt rá, annak ellenére, hogy inkább hagytam beszélni, hátha abból végül kiderül, ezúttal mi oka van a kötözködésre. Nem mintha nála nem lenne elég annyi indokként, hogy lélegzem, de Tatia Petrova tud ennél többet is. És pontosan ettől féltem... hogy jóval többet képes ártani, mint segíteni. Ha tesz egy lépést előre, nemsokkal utána léphet vissza kettőt. Damon régi énjére emlékeztetett. De felesleges lett volna elemezgetni az életét. Ő tudta pontosan, hogy mi történt vele, miért lett ilyen, és miért ezt az életet választotta. Én csak egy... általa feleslegesnek titulált leszármazott voltam, nem életvezetési tanácsadó. Amúgy sem tudtunk volna jó barátok lenni soha. - Igazad van. És most, hogy már négyen vagyunk, Oliver újabb trófeával fog gazdagodni, ugye? - kérdeztem kíváncsian. Kinéztem belőle. De ha ennyin múlik, hogy mást üldözzön a beteges szerelmével, hát... átadom a lehetőséget annak a több mint kétezer éves nőnek. Eleve furcsa volt belegondolni... mindannyiunkat több férfi vett körbe, rajongtak értünk, a kegyeinket akarták... talán pontosan ez juttatott mindannyiunkat oda, ahová végül kerültünk? Talán igaz, a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Felvontam a szemöldököm. Ha nem ebbe a szituációba kerültünk volna, és nem ő lett volna fölényben, miközben én még azt az árválkodó vércseppet figyeltem a tenyeremen, még egy halvány mosolyt is villantottam volna felé, mikor azt mondta, voltak jó pillanataink. Talán voltak... több is, mint amire szívesen emlékeztem volna. Sosem gyűlöltem, mert többször segített, mint amennyiszer bárki elvárta volna tőle. Ott volt, amikor más nem tehetett semmit. És talán soha nem vallotta volna be mások előtt, de sokat tett azért, hogy a családomnak ne essen bántódása. A mosoly végül nem jelent meg, én pedig csak megráztam a fejem. - Ostoba vagy, ha tőlem félsz, nem gondolod? - bukott ki belőlem, miután ismét ránéztem. - Mit tudnék én tenni, ami akár csak a nyomaidba érne? - Ezzel sem azt mondtam hogy jobb vagy több nálam, elvégre nagyjából erősítettük ugyanazt a szintet, csak más eszközökkel, és ő már nagyjából ezer éve tette ezt. Én csak kicsivel több, mint húsz éve. Nem is tudom, miért volt reflexszerű az, ahogyan összeszűkültek a szemeim a vallomása hallatán. Túlzottan hasonlítunk egymásra... - Te biztos engem nézel? - kérdeztem váratlanul, miközben újabb nagy nyelést kellett megejtenem. Nem értettem, miről beszélt... megjártuk már ugyanazokat az utakat, voltunk szerelmesek, néha játszadoztunk, mert azt hittük, nem húzhatjuk a rövidebbet. De ő erősebb volt. Minden szempontból, és ami engem összemorzsolt volna, azelőtt ő rezzenéstelen arccal állt, és tűrt volna. Esélyem sem volt soha, hogy olyan legyek, mint ő. Amikor az állam ujjai közé került, nem tudtam elfordítani a fejem. Úgy hallgattam a szavakat, amik elhagyták a száját, és csak nem értettem, hogy mégis miért beszél, miről beszél, egyáltalán miért csinálja ezt. Túlzottan eltalált egy olyan pontot, amit szerettem páncéllal ellátni, a legfájóbb talán az volt, hogy jobban ismert másoknál annak ellenére, hogy sosem osztottuk meg egymással az élettapasztalatainkat. - Soha nem leszek olyan, mint te. De ha ettől félsz... tedd meg, akadályozz meg benne. - Éreztem a bennem ismét feléledő tüzet, a dühöt, amit a szavai váltottak ki. Megfeszült az állkapcsom, úgy álltam a tekintetét, a vizslató szemeket. Mintha tényleg képes lett volna belém látni, és velem ellentétben ő tudta, mi ez az egész. Megjárta az utat. Én nem. Ennek ellenére volt egy sejtésem, hogy nem azért jött, hogy a mentorom legyen.
Elvigyorodtam. – Nincs szívem? Mintha régebben azt mondtad volna, hogy nem én vagyok a legrosszabb közülünk… akkor mégis mim van, ha nem szívem? – Kérdeztem költőien, tettetett érdeklődésem a plafont verdeste. Nem pályáztam és semmilyen fődíjra, amit azoknak osztogattak, akik a legvérmesebbek és legrosszabbak voltak, tisztában voltam a saját adottságaimmal és éppen ezeknek a felszínre hozataláért küzdöttem. Elena jelenleg amellett, hogy felettébb idegesített és a feszültséget le tudtam vezetni a vele való elferdített kommunikációval, kísérleti alanyként is funkcionált. Kíváncsi voltam, mennyire tud felhúzni, újdonsült találkozásunk alkalmával miket tud mondani, amit még nem hallottam attól függetlenül, hogy ismét ugyanazt a keringőt jártuk, amit már eltáncoltunk párszor. - Persze, hogy téged nézlek. – Nevettem fel röviden. Felettébb jól szórakoztam attól a ténytől eltekintve, hogy nem annak a társaságában voltam, akinek a jelenlétében a legkivirágozottabbnak járó elismerést megkaphattam volna. Az én táptalajon a romlás volt, kettőnk közül ő volt az, aki közelebb állt bármilyen pozitív dolgot leíró fogalomhoz. – Talán már jobban ismerlek, mint te magadat? Valószínűleg, ha te nem látod a hasonlóságot. – Elengedtem az állát és összeszorítottam az ajkaimat, mintha csak azt vizslattam volna, mihez kezdhetnék vele. Semmi konkrét nem volt az eszemben és vártam a pillanatot, amikor talpra áll és a mendemondákhoz híven harcos hercegnőként kezd viselkedni, de addig kiélveztem a sajátos helyzetet. Látni az értetlenkedést az arcán és kivárni, hogy összerakja a képet, rájöjjön, hogy már közel sem az a lány, akiért komplett városok mentek volna tűzbe, maga volt a megtestesült boldogság. Igen, nekem ennyit jelentett az elégedettség. Más emberek a szerelemben, családban, barátokban, munkában lelték meg a beteljesülést, az én személyemhez ezek nem igazán passzoltak volna. - Szeretnéd, hogy én akadályozzalak meg abban, hogy olyanná válj, mint én? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, mielőtt megcsóváltam volna a fejem. Ettől nekem volt egy sokkal jobb ötletem, ami az én szórakoztatásomra szolgált és sokkal hosszabb távra szólt. – Tudod, vannak olyan perceim, amikor elborul az agyam és legszívesebben kidekorálnám veled belvárost, mint ahogy a karácsonyi füzérekkel szokták. Az előbbi is egy ilyen volt. – Vallottam be. - Ilyenkor szerencse, hogy nem vagy a közelemben, mert biztosan élnék az őrület adta lehetőségekkel, de ha megtenném már nem lenne lehetőségem meggondolni magam. Most is csak annak köszönhető a váltásom, hogy nem sérültél meg jobban. – Aprót rántottam a vállamon és az arcára nézve kissé megkomolyodtak a saját vonásaim is. Igazuk volt a kívülállóknak… a tekintetünk különböztetett meg minket. Az enyém utoljára akkor volt ilyen, amikor átváltoztam és éppen keresztúthoz érkeztem. – Mindig rájövök, hogy sokkal jobban fogok mulatni, ha végignézem a változásodat… azt, hogy a halandó szeretteid meghalnak, hogy szépen lassan eltűnik mellőled mindenki, aki az apró kezeivel a földön tudna tartani. Szinte magam előtt látom a jövődet, de biztosíthatlak, hogy én melletted leszek. – Hangom ellágyult, mintha éppen anyai támogatásomról igyekeztem volna meggyőzni. – Nem foglak egyedül hagyni, hiszen én leszek az, aki a nagy szenvedések mögötti apróságokról gondoskodni fog… tartozom neked ennyivel.
Nem igazán akartam foglalkozni azzal, hogy mennyire hasonlítunk... valószínűleg azért, mert tudtam, hogy ha egy kicsit jobban belemélyülök, nagyon hamar rá fogok jönni arra, hogy túlságosan is hasonlítunk. Magamat ismerni olyan volt, mintha ismerném az ő egyik részét is. Valami közös mindannyiunkban volt, mégpedig az, hogy szenvedtünk... mikor emberek voltunk. Talán az okok mások voltak, de mindannyian ugyanazon az úton jutottunk el a vámpírsághoz. És ez volt az, ami tényleg félelmetessé tette az egészet. - Azt nem tudom, hogy mennyire ismersz... de azt igen, hogy nekem még van választásom. Azt hiszem - tettem aztán hozzá az utolsó két szócskát, habár nem szándékosan. Magamat próbáltam meggyőzni arról, hogy még nem egyetlen út áll előttem, és nemcsak egy Tatia Petrova hasonmás lehetek kívül és belül... Az álmaimnak próbáltam élni, és talán jogosan mondaná azt, hogy ő is megtette, és nézzem meg, meddig jutott azokkal a nagy álmodozásokkal... de meg kellett tanulnom bízni a saját döntéseimben. Muszáj volt. Nem adhattam meg neki a lehetőséget arra, hogy eltiporjon, méghozzá azzal a ténnyel, hogy már majdnem egyformák vagyunk. Beletöröltem a véremet a nadrágomba, majd kíváncsian emeltem fel a fejemet. Az már meg sem lepett, amikor szóvá tette, hogy szíve szerint karácsonyi dekorációvá tenné a testrészeimet, mert valljuk be, esetünkben az lenne a meglepő, ha nem így érezne. Bár ő inkább azért volt félelmetes, mert érzett... képes volt rá. Nem kapcsolt ki, minden érzelem, amely végigkísérte az életét, ott tombolt benne. Ha más nem, az emlékeiben. Többet tudott, többet látott... és tudtam, hogy méltó revansot tudna venni, ha egyszer rászánja magát. - Szóval bántasz, de nem túlságosan. El sem tudnám képzelni, milyen üres lenne az életed, ha véletlenül megölnél - bukott ki belőlem a véleményem. Életben akart tudni, mert jót szórakozott velem. Vagy rajtam. Már magam sem tudtam megmondani, hogy mi az a cél, ami vezérli, mert az túl egyszerűnek tűnt, hogy félelmei voltak velem kapcsolatban. Pontosabban, hogy olyanná leszek, mint ő, és a végén még tényleg elfeledkeznek arról, hogy valaha is létezett egy Tatia Petrova. Csak kihúztam magam. Nem akartam hallani a szavakat, amelyek elhagyták a száját. Úgy beszélt, mintha a jövőbe látna, és tudná, hogy mi fog történni...és felhasználja ellenem azt, amitől a legjobban féltem. A magányt. Azt, hogy miattam halnak meg azok, akiket szeretek. Hogy végül nem marad senkim, de ő még akkor is itt lesz, hogy biztosítson arról, nem szenvedtem eleget. - Van még mondanivalód, vagy a nyílt hadüzeneted után végre hazamehetek a családomhoz? - kérdeztem, de nem sikerült olyan határozottan ez az előadás, mint ahogy azt előre gondoltam. Neki megvoltak az eszközei ellenem... nekem nem volt semmim. Gyengébb voltam, mint ő.
Kezdőlap
|| 
|| 
redit
• 