Ha nem árulnak el a boszorkányok, neki most itt sem kéne lennie. Egyiküknek sem. Az erejük sokkal jobb helyen lenne nálam, szerintem ezzel mind egyetértenénk . Még Ignotus is. Mire jutottunk azzal, hogy ő vezetett minket? Hétszáz évig elzárva voltam a világtól, csak mert követtem őt. Ez így talán nem igaz, de lényegében az ő hibája. Meg az ostoba szívének a hibája. Megölték a szerelmét. Tragikus, de akkoriban szerintem minden második ember így járt, ha nem egy kard, akkor valami járvány végzett velük. Ignotus pedig úgy döntött, bosszút áll, ezzel aláírva mindannyiunk halálos ítéletét. Követtük őt, csupa szépet ígért, de csupa rosszat kaptunk csak.
Még mindig szoknom kellett ezt az egészet. Egyre több dolgot tudtam meg erről a modern világról, de nem igazán érzem a sajátomnak. Aligha fogom. Bonyolult. Így mikor meglátom, kissé felderülök, valami ismerős az ismeretlen közegben. Nem mondanám, hogy túlzottan nagy érdeklődést fordítottam volna felé, vagy a férje felé. Mi egy nagy család voltunk, ahogy Ignotus mondta azt mindig, de… ők túlzottan is egymással voltak elfoglalva. Valószínűleg ezért tűnt fel mindenkinek csak az utolsó pillanatban az, hogy elárultam őket. Bár, ha így mosolyog, neki aligha tűnt fel. Vagy csak elfelejtette volna? Nem, azt csak nem. Kissé sértő lenne rám nézve.
Az attól függ. Éhes vagy? – ha igen, akkor biztos lett volna esélye. Vele remélhetőleg sokkal…barátibb csevejt fogok tudni folytatni, mint Ignotussal. Nem mintha nem lettem volna odáig azért. Ignotus olyan, mint én, csak nem meri bevallani. Én vagyok a… görbe tükör, amibe nem akarja meglátni saját magát. – Milyen igaz! Habár fiatalabbnak tűnsz. Biztos te is naponta mosakszol, igaz? Helyes! Állítólag az nagyon jót tesz! – ki hitte volna hétszáz évvel ezelőtt, hogy a hosszú élet titka a fürdés? Én aztán nem. Akkoriban más szokások voltak az általánosak. Nem mehetett ki mindenki mindennap a folyóhoz fürdeni. – Vihar támadt a Paradicsomban? – kérdeztem vissza. Mintha védekezne. Talán szétmentek volna? Nem mindenki tud hétszáz évet várni, habár… ezt megkönnyíti az, hogy az ember bezárják valahova. A hűséget manapság sem tartják sokra, ahogy hallom. Én mindig annak a híve voltam, hogy a hűséget nem elvárni, hanem biztosítani kell. Ezért szerencsétlen az, ha valakinek nincsenek szerettei, akiket meglehetne fenyegetni. A szavait hallva értetlenül ráncoltam a homlokomat. – Mi a baj azzal, amit eszek? – finom volt. Ráadásul, az a férfi a sarokban is evett halrudacskát, láttam. – Hát persze, hogy hiányzott! Tudod, miután hétszáz évig egy koporsóba voltam zárva, képes lettem volna egy székkel is beszélni. El sem tudod hinni, hogy micsoda remek érzés, hogy hús-vér emberekkel beszélhetek! Főleg, ha ismerem is őket. Neked talán nem hiányzott a … szabadság? – fura lenne, ha nem. Tekintve, hogy van egy férje. A házasságok pedig általában megromlanak, ha a két házastárs nem él egy fedél alatt. Hát, még, ha több száz évet! – Találkoztál már valamelyikünkkel? A férjedet leszámítva persze. – minél előbb összegyűlnek, annál előbb végezhetek velük. Valamit elkezdtem hétszáz éve, itt az ideje, hogy befejezzem azt! – Nincs véletlen egy… kiadó szobád? Az enyém már nem létezik. – vontam meg a vállamat. Elpusztult, nem olyan meglepő, hétszáz év alatt elég sok minden pusztul el.

Minél jobban akarunk valamire emlékezni, sokszor annál kevésbé tudunk. Mintha az elménk megakadályozna olyankor még jobban, vagy csak az élet és a fura kegyetlen játékai közül ez az egyik. Ismerős volt, de nem minden részletre emlékeztem. Lehet barát, de akár ellenség, vagy olyan is, akinél esetleg azért örvendenék, ha nem tért volna magához, inkább lenne még mindig fogságban vagy valami, de mivel semmit se tudtam, így maradt a jól bevált mosoly. A mosoly miatt gondolhatják azt az emberek, hogy nem emlékszem, vagy csak azt, hogy egy színjátékot játszom és nagyon is tisztába vagyok mindenre. Lehet örömet és fájdalmat is elrejteni mögé, ahogyan a bosszút is. Mondhatni egy mosollyal akár össze is lehet zavarni a környezetűnket, nekem pedig nagy szükségem volt még erre, amíg túl sok a homály. Utána talán változni fog ez a dolog.
- Nem igazán, meg akkor inkább másik helyre mentem volna. – rántottam meg kicsit a vállaimat, miközben felmértem a helységet. Nem túlzottan ismertem ezt a helyet, de hát én se tehettem még be mindenhova a lábamat. Majd idővel jobban felfedezem ezt a várost. Szavain elnevetem magam és kicsit megrázom a fejemet. Mióta élhet? Pár hete, esetleg hónapja? Ennyire újdonság lennének számára ez a világ? Nekem is tele van még meglepetésekkel, de sokkal kevesebbel, hiszen az évek alatt hozzászoktam már, csak nem olyan régóta kaptam vissza pár emléket a múltammal kapcsolatban. – Igen, szoktam, de látom számodra még nagy újdonságnak örvend ez a dolog. Mióta is élsz? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy mióta tért vissza a köreinkbe. Talán már azzal is kicsit előrébb leszek. Ha nem is a múltbéli dolgokkal kapcsolatban, de a jelennel igen. – Hírtelen pletykarovat író lettél? Akkor szerintem másnak a magánéletében kellene vájkálnod, meg ha jól rémlik, akkor régen se érdekelt téged túlzottan az, hogy mi van köztem és Calder között. Most hirtelen miért? – tértem ki a kérdése elől, hiszen nem állt szándékomban semmilyen szinten beállítani. Sokáig voltunk távol, sokáig voltunk kiütve, ami kisebb nehézségeket sodort az életünkben, de nem olyan dolgokat, amiket nem lehetne megoldani. Egyszerűen csak időre van szükségünk, hiszen az ember nem mindennap szembesül a múltjával hosszú évek után.
- Inkább a párosítással van a gond. Azt inkább valami körettel szokták enni. A pudingot meg édességnek, nassinak. Tényleg nem tudod ezeket a dolgokat, igaz? Nem félsz, hogy őrültnek fognak hinni előbb vagy utóbb az emberek? – lehet, hogy nem volt éppen totálisan kedves kérdés, de hát jogosan tettem fel. A furaszerzetekre mindig furán néznek. Ilyen az emberi természet.
- Jó pár éve élvezem már a szabadságot, s de hiányzott, viszont annyira még se, hiszen én az ébredésem pillanatáig nem voltam tudatomnál. Vélhetően ti rosszabbul jártatok. – legalábbis a bezártság alatt, hiszen én az emlékeimet is elveszítettem. Így nem tudom mi a jobb, ébren lenni, amíg bevagy zárva és úgy megy el az eszed, vagy inkább az, ha nem vagy akkor tudatodnál, s utána nincsenek meg az emlékeid. – Nem, senki mással nem találkoztam, vagyis most veled. Kik vannak még itt a városban? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tényleg fogalmam sem volt arról, hogy kik lehetnek még ebben a városban. Jó lenne tudni. Hátha a név alapján valami beugrik, majd még valami és így tovább. – S pont velem akarnál együttlakni? Nem lettem konyhatündér. – mosolyodtam el, hiszen mostanság inkább én is beülök vagy rendelek valahonnan. Jobbnak láttam a konyhát mostanság elkerülni. – Végül is akad kiadószoba, de azért remélem nem akarod legénylakássá változtatni. –tettem még hozzá játékosan.

Oh. Azt hittem jó helyet választok. – húztam el a számat néhány pillanatra, mikor körbe néztem. – Nekik van palacsintájuk. A palacsintát biztos szereted, mert a palacsintát nem lehet nem szeretni! Kérjek neked? – én már régebben ettem egyet itt. Ez volt az egyik első hely, amit új életemben felfedeztem és már is palacsintával kínáltak. Mintha csak egy fáradt utazó lennék, aki egy jót akar enni a hosszú út végén. A mai napig nem tudom, hogy miként csinálják, de isteni finom. Kinyitottam egyszer ugyan egy szakácskönyvet, de annyi minden van benne, hogy inkább hagytam. Manapság már ahhoz is mindenféle képzés kell. A világ bonyolulttá vált, míg távol voltam. – Úgy… egy hónapja? Másfél? A napok csak úgy összemosódnak! – ez idő alatt is igen sok mindent sikerült megtudnom. A tudást úgy szívtam magamba, mint valami szivacs. Tudtam jól, hogy ez a kulcs. A tudás. Hétszáz évig voltam távol, muszáj volt pótolnom a kimaradt időt valahogyan. – Szomorú, hogy ennyire nem bízol bennem. Pedig én csak segíteni akarok. Kiben bízhatsz, ha nem bennem? – vontam meg a vállamat mosolyogva. Most majd kiderül, hogy mennyit tud rólam. Fogalmam sincsen a többiek mennyire voltak tisztában azzal, hogy elárultam őket. Tulajdonképpen én megmentettem volna őket ezzel. Meghalnak, és nem kellett volna bezárva lenniük. Jó üzlet. – Mindig is érdekelt, hogy mi van köztetek! A szívemen viselem a sorsotokat. Tragikus, ami történt! Ha vissza lehetne csinálni…   visszacsinálnám, és ezúttal meghalnának, én pedig az erejükkel boldogan élek tovább egy olyan világban, ahol rövidesen istenné váltam volna. Mindig is tudtam, hogy remek isten lennék. Egyeseket az ég is annak teremt!
De így finom. – mondtam ki az egyértelműt. A számomra egyértelműt. – Ezek csak emberek! – legyintettem egyet nevetve. Miért kéne érdekeljen, hogy mit hisznek? – Minden, amiben hisznek téves. Te és én tudjuk az igazat. Ezért okosabbak vagyunk. A buta az okost gyakran őrültnek nevezi, csak mert nem érti őt meg. – dióhéjban annyi, hogy nem érdekelnek az emberek. Sem az, amit csinálnak, sem az, amit gondolnak. Én egy druida vagyok, ők pedig a lehető legnagyobb jóindulattal is csak vízvezetékszerelők.
Oh! – tátottam el a számat. Úgy tűnik én vagyok az egyik, aki a legkésőbb kelt. Érdekes. – Szóval aludtál? Álmodtál valamit? Én soha nem emlékszem semmire sem belőlük. – biztos nem érdekesek, vagy… nincs vagy, nem érdekesek. – Engem egy koporsóba zártak hétszáz évre. Én nem aludtam. Próbáltam, de mindig felkeltem. – vontam meg a vállamat.  Én ébren töltöttem a büntetése, egyedül, sötétben, egy koporsóba zárva. Kényelmetlen volt és csendes, őrjítően csendes, de átvészeltem, épelmével. – Ignotus biztosan. Odáig lesz, ha meglát majd téged! Talán mosolyogni is fog, ha mindkettőtöket meglát! – vigyorodtam el a gondolatra. Ignotus meg a mosoly… valahogy nem kompatibilis az arca a jókedvvel, nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára mosolyogni. Igazán ráférne már, olyan, mint egy megkeseredett öregember, pedig csak most lesz kilencszáz éves. – Olyanok tényleg vannak? – ha igen, mindenképpen szerezni kell egyet, akkor is, ha ma már ellenzik a rabszolgaságot. Ezt nem értem. Mindig voltak egyenlők és… kevésbé egyenlők. Gyengék és erősek, szolgák meg az uraik. Mi ebben a rossz? – Nem fogom, azt sem tudom mi az. – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Felteszem egy lakás, ahol egy férfi, vagy férfiak laknak. De persze tévedhetek. – Te aztán kedves maradtál! Igazán nagylelkű tőled, hogy befogadsz. Nincsen sok dolgom, észre sem veszed majd! – tényleg nincs. Csak egy zacskó pénzem, amit még első napjaimon gyűjtöttem össze, miután kiderült, hogy manapság ezzel fizetnek. Papírral. Azaz fával. Az emberek kocsi helyett erdőket kéne, hogy vegyenek, és övék lehetne a világ. – Vagyis, egyikőtök sem! Mintha ott se lennék! – fogalmam sincsen, hogy a férjével együtt él-e, vagy sem. Mivel a megkérdezése nélkül adna szobát, felteszem, hogy nem. De könnyen lehet, hogy ő a kisfőnök és ezért nem kell megkérdeznie. Manapság minden, ami fura, az elfogadott. – Hát ez nagyon jól hangzik! Újra együtt a csapat…. egy része! – csakhogy kellően pontos legyek. Van, akivel nem szívesen élnék együtt. – Vagy inkább család! Mert, mi mind egy nagycsalád vagyunk, igaz? – mosolyogtam rá. Szerintem a legkevésbé sem, a gyűlöleten és a szép ígéreteken kívül régen sem sok minden tartott minket össze. Habár, lehet, hogy ők naivan elhittek mindent Ignotusnak. Ennyi idő biztos elég volt, hogy átgondolják a dolgokat.

Pontosan! Egy palacsintát szeretnék kérni a hölgynek! – mutattam Alaskára, mikor elhaladt mellettünk az egyik pincér. – Meglátod majd, isteni! Nem is tudom, hogy miként tudtam eddig nélküle élni. – persze, tudtam igazából. Egy koporsóba zártak, nem volt lehetőségem, hogy egyek, nemhogy még változatosan is tegyem meg mindezt. Hétszáz évig nem ettem semmit, úgy éreztem be is tudnék költözni ide.
Nagyon…fényes. Tudod, minden villog. De tetszik, hogy fejlődtek. Van az a … tudod, kis eszköz, amibe beszélnek és nyomkodják mindig. Tudtad, hogy azzal lehet csinálni fényképet is? Na és a fénykép! Lehengerlő dolog, nagyon tetszik! – habár fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hogyan is kell csinálni, de értékeltem. Az emberiség fejlődött, nagyon sokat, én pedig letettem már arról, hogy mindezt a sok dolgot megértsem. Nem, én csak élvezni akartam a szabadságot, amit megérdemeltem. Elképesztő, hogy ilyen sok időt kaptam, míg mások már régóta kiszabadultak. Nem hinném, hogy én lennék a legnagyobb hibás. – Jogos. De nem mondtál olyat se, hogy igen, ugye? – pillantottam rá kíváncsian, majd hamar mosoly szökött az arcomra mikor megérkezett a pincér. Mindenféle öntet volt itt, azt hiszem így hívják azt, amit a palacsintára tesznek.
A szavait hallva kissé meglepetten néztem rá, majd lenyeltem a falatot és bólintottam egy nagyot. – Akkor ennék egy palacsintát, csak még utoljára! – ez persze abszurd, és csak vicceltem, de… megtenném, ha lehetséges volna. – Ami azt a boszorkányt illeti… nos, ne aggódj miatta! – legyintettem egyet. Nem  igazán szerettem volna Kayla árulásáról beszélgetni most. – Na és te? Elmenekülnél? Képzeld csak el, milyen szép életed lenne, ha nem raboskodtál volna egy koporsóban! – én elképzeltem, és a legkevésbé sem érdekel ugyan, de attól még szép, ami szép. Az egyetlen dolog, amit szeretnék tőle, az ereje. Felőlem költözhet másik testbe, nem érdekel, csak haljon meg és kérem az erejét!
Oh, engem nem érdekelnek az emberek! Engem a testvéreink érdekelnek! – az ember hidegen hagyott. Ugyanolyanok, mint régen voltak, csak most nincsen ürülék szaguk és jobban öltözködnek. Ennyiben változtak meg, amúgy minden maradt a régiben. A sok villógó és beszélő dolog közt végül az ember az, aki alapjaiban képtelen arra, hogy változzon. Ez így jó, ettől ember az ember.
Szerencséd, hogy nem egy múzeumba dugtak! – nevettem fel halkan. Elvégre, múzeumi darabok vagyunk. A történelem szerves részei, csak mint az kiderült, nem tanítanak. Reméltem, hogy találok magamról néhány leírást a történelem könyvekben, de kiderült, hogy nem is tud rólam a történelem. Ez kissé szíven ütött. Reménykedtem benne, hogy hagytam valami nyomot. – Nem. Ő csak azt akarja, mint mindig. Bosszút. – vontam meg a vállamat. A jó öreg Ignotus soha nem fog ebből a kényszerbetegségéből kigyógyulni. Valamiért rögeszmésen szüksége van arra, hogy mindig bosszút tudjon állni. Olyan, mint egy… kisgyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát. Sírni fog egész nap. Ignotus azonban nem sír, csak csúnyán néz és goromba. – Oh, hát ezt csak is te tudhatod! A történtek után meglepne, ha lenne olyan, aki nem változott. – mind olyan háború miatt szenvedtünk, amit nem is igazán éreztünk a magunkénak. Kíváncsi vagyok, lenne e még kedve harcolni, csak azért, mert Ignotus azt mondja. Remélem, hogy igen, könnyebb dolgom lenne. – Úgy gondolom a többiek is élnek, valahol. Ha mi kiszabadultunk, valószínűleg ők is. De hogy érted, hogy régiek? Találtál esetleg… újat? – én igen, de ahogy azt Ignotusnak sem fejtettem ki bővebben, neki se fogom. – Arra gondoltam lehetnék palacsinta mester. Eltanulnám a szakma rejtelmeit. Vagy lehetnék kurátor! Remekül kurátoroskodnék. Talán, egy nap. Te mihez kezdtél? – na, ez tényleg érdekelt. Mi, akik egy másik kor gyermekei vagyunk, mégis mihez tudunk kezdeni egy ilyen új világban?

- Hmm, talán úgy, hogy eddig nem is tudtál a létezéséről? – persze csak annyira volt komoly a válaszom, mint amennyire ő kérdezte azt az előbb. Nehezen tudott volna bármelyikünk is élni a lehetőségekkel, ha bezártak minket. És az eddigiek alapján én valami miatt hamarabb is szabadultam, mint a többiek, de az okát még mindig nem értettem, hogy miként lehetséges. Ahogyan a világ még mindig nagyon fura volt számomra. Pedig jó ideje éltem már közöttük, de valahogy egészen idáig úgy éreztem, hogy nem találom a helyemet. Ez a város pedig eléggé fura érzéseket ébresztett bennem. Egyszerre kezdtem az otthonomnak is érezni, míg a másik felem inkább elszökött volna innen is.
- Mármint a mobiltelefonra gondolsz? Vagy inkább csak a sima fényképezőgépre? – pillantottam rá mosollyal az arcomon, hiszen emlékszem arra, amikor én találkoztam először velük, meg ott volt a zenedoboz, amiről később kiderült, hogy rádió a becses neve, vagy éppen a zajdoboz, amit az egyszerű emberek pedig csak tévének hívnak. Először úgy megijedtem mindegyiktől, hogy csak nah. Szerencsére nem néztek hülyének, hiszen bezárva, a föld alatt találtak rám. Inkább az volt a csoda, hogy még életben voltam, de hát vannak „mázlis” egyedek is, hiszen tuti nem avattam be őket semmibe se. Bár nehéz is lenne, ha éppen alig emlékszem valamire. – Nem hiszem, hogy a bizalmat szavakkal kellene kifejezni, hanem sokkal inkább tettekkel, vagy túlzottan megkoptam ilyen téren az évszázadok alatt? – kérdeztem vissza barátságosan, hiszen jelenleg néha még saját magamban se bíztam, ahogyan benne se tudok, mert nem tudom, hogy pontosan milyen kötelék is volt köztünk a múltban, így pedig inkább maradok a biztonságos talajon, mint kockáztassak. Amikor megérkezett a pincér, akkor sietve köszöntem meg neki a palacsintát, ahogyan Delmarnak is. Eddig fel se tűnt, hogy éhes lennék, de amikor elém került a tányér, akkor egy alig hallhatóan azért morrant egyet a pocim.
Hangosan elnevetem magam a válaszán, hiszen eléggé abszurd az, amit mond, de hát senki se szeret ilyenekről beszélgetni. Amikor viszont a boszorkányt említi, akkor kíváncsian pillantok rá, hiszen legalább nem nyúltam mellé. Ez már fél siker, de hiába várom a folytatást, mert nem túlzottan kapok semmi igazi választ se rá. – Tudod, ez nem fair. Előbb beszélj te és utána én. – szólaltam meg végül két falat között, mert nagyon is érdekelt, hogy mit gondol és hátha kapok több információt a múltra vonatkozóan is. – Ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Másrészt meg még így is lehet szép életem, nem gondolod? – kérdeztem vissza fürkészően, hiszen gyerünk beszélj Delmar. Súgj nekem, segíts abban, hogy emlékezni tudjak. Szinte már magamban fohászkodtam ezért.
- Mondhatom azt, hogy semmit se változtál?! – persze ez is csak részben tipp volt, hiszen még sok sötét folt lappangott az elmémben róla, ahogyan a többiekről is. – Miért csak ők számítanak? Hiányzik az ölelésük? – nem gondoltam komolyan, majd elvettem az egyik szirupot és nyomtam olyat is a palacsintámra. Ez tényleg isteni volt. Talán később is vissza fogok jönni emiatt ide. Túl jól csinálják.
Nevetés könnyedén hagyja el az ajkaimat, mert az biztosan nagyon szép lett volna, de legalább kényelmesebb, vagy ki tudja, de ha jól sikerült eddig kiderítenem, akkor nem túlzottan tanítanak rólunk, de ez szerintem nem is baj. Legalább rejtve maradunk mindenki előtt és senki se tudja, hogy mire vagyunk képesek. Nem akartam ismét pusztítani, egyszerűen képtelen lettem volna rá, mert hittem abban, hogy a bosszú nem lehet mindenre megoldás. Egy aprót sóhajtottam, amikor kiderült, hogy Ignotus nem tervez mást, mint azt. Komolyan tényleg senki se változott, csak én? Vagy ez még mindig a varázslat mellékhatása lenne? - Azt hiszem mindenki változott, már csak az a kérdés, hogy ki milyen irányba… - gondolkoztam hangosan, majd végül inkább folytattam az evést, ha már ennyire mennyei íze volt. Tényleg jó ötlet volt, hogy nem hagyott lebeszélni róla. – Nem tudom, de mi van akkor, ha nem mindenki élte túl? Akkor kellene lenniük újaknak is. Zöldfülűeknek, vagy te nem így gondolod? Szerinted mindannyian újra élünk, csak még nem ért ide mindenki? – kérdeztem meg őt továbbra is érdeklődve, hiszen nagyon is érdekelt, hogy mit is gondol pontosan erről az egészről. Nem találkoztam újakkal se, de gondoltam attól még lehetnek, hiszen mekkora az esélye annak, hogy mindannyian túléltük a boszorkányok ádáz tettét? – Ohh, csak vigyázz, hogy nehogy legközelebb már gurulva közlekedj, ha az előbbit választod. – kuncogtam el magam, majd megrántottam a vállimat. – Még semmihez se, de gondolkoztam, hogy múzeumban keresek állást. Az kicsit talán közelebb hozná a jól ismert múltat, amiben éltünk, vagy még gondolkoztam azon is, hogy óvodában vállalok munkát. - avattam be kisebb habozás után a féltve őrzött titkaimba, vagyis csak annak egy darabkájába, de még magam sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Lehet inkább utóbbit fogom választani.

-Neked aztán vág az eszed, mint a borotva! Ráadásul igazad is van! Ezért megérte bezárva lenni, nem gondolod? – én sem, ami azt illeti. Legszívesebben egy dárdára tűzném azoknak a fejét, akik miatt századokon át egy koporsóban kellett feküdnöm, arra várva, hogy egyszer, talán kijuthatok onnan. Tudtam, hogy oka van annak, amiért nem öltek meg, de azt nem tudtam, hogy mi az. Így hát, nem voltam teljesen biztos abban, hogy kiszabadulok onnan valaha is.
-Hát öhm…mindkettőre! Azt hiszem.  – nem vagyok ugyan biztos abban, hogy melyik-melyik, de mindegy is. A technika már ilyen volt, mikor én felkeltem, voltak ugyan törekvéseim arra, hogy megértsem ezeket, de egy idő után feladtam. Azt mondják, az ember alkalmazkodik, hát, majd alkalmazkodok ehhez az új rohanó, villogó világhoz, amiben úgy látszik, hogy élnem kell.  – Kissé… gyanakvó lettél. Mintha nem is tudnád, hogy mi mindent tettem értetek. – húztam el a számat. Például, elintéztem volna, hogy gyors haláluk legyen. Ennél többet abban a helyzetben, aligha remélhettek. Az ő haláluk pedig az én erőmet növelte volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit is érdekel, hogy mi van vele és a kis barátjával. Már akkor is, olyan… idegesítően boldogok voltak ők! Persze, mikor én voltam az, Ignotus ordibált velem! Velük bezzeg nem.
-Szép életed? Nos, amennyiben nem ölnek meg, igen, lehet! – bólintottam mosolyogva. – Oh, az én életem… remek volt, és remek lett volna, ha minden úgy lett volna, ahogy lennie kellett volna. De nem úgy lett, így ez… mindegy is. Sajnos, amiket magunk írunk befejezések, nem jönnek be. – vontam meg a vállamat. Pedig én megterveztem előre mindent. Elképzeltem a világot, elképzeltem, hogy nincs nálam hatalmasabb lény ezen a szánalmas sárgolyón. Olyan szép volt, olyan… közeli. Tényleg csak percekre voltam tőle, és ha azok a boszorkányok nem árulnak el… de ami történt, az megtörtént. Aki felelős ezért, vagy meghalt, vagy meg fog.
-Hát… lényegében ez igaz. Úgyhogy, mondhatod. – feleltem kis gondolkodás után. Habár, innen nézve ő sem. Akkoriban kissé más volt minden. Az öltözködés, a hajviselet… már akinek volt haja, akkoriban bizony az emberek igen hamar elkezdtek kopaszodni. Manapság pedig mindenféle hókuszpókusszal hajat tesznek egy ember fejébe. – Így is fogalmazhatunk. – mosolyogtam rá. De nem, nem kívántam az ölelésüket. Még csak a mosolyukat sem. Árulónak bélyegeztek ők is, pedig én csak… tettem azt, amihez ők túlzottan is gyávák voltak. Még, hogy az áruláshoz nem kell bátorság. Bennem élt volna tovább a fajunk, én lettem volna a győzelem, amit Ignotus annyira megénekelt előttünk.
-Ez egy … jó kérdés. Ha meghaltak, vannak újak. De az is elképzelhető, hogy mindenki kibújt a kalitkából, csak… miért jönnének elő? Mi értelme újra kezdeni egy háborút, egy világban, amit nem ismersz? – akkoriban jó esélyünk volt a győzelemre, de végül elbuktunk. Ignotust hibáztatom érte. Egyrészt, ő volt a vezető, ha valakinek hibásnak kell lennie, hát legyen ő. Másrészt, az egész miatta van, és a kis bosszúvágya miatt. Miért nem tudott egyszerűen csak… elvenni egy másik nőt? – Óvodába? No lám, ez aztán a meglepetés! Szereted a gyerekeket? – ha nem szeretné, miért is menne oda, nem igaz? Habár… könnyen lehet, hogy a gyerekek csak pajzsok. Vannak erkölcsösebb boszorkányok is. Ha egy gyerek nyakához kést szegez, talán nem ölik meg egyből, hanem leállnak vele tárgyalni.

- Nem tudom, de ha választani lehetne én inkább kihagytam volna ezt az egész bezártság dolgot. – feleltem egy kisebb vállrándítás keretében. Nem hiszem, hogy ettől vágna az eszem, ahogyan az se kizárt, hogy kicsit inkább a humorérzékemet veszítettem el a bezártság alatt. Meg valahogy szerintem egyikünk se lehetett biztos abban, hogy egyszer még érezni fogjuk a szellő simogatását, vagy éppen a napsugarakat. Hogy még élni fogunk igazán. Szerencsésen én legalább végigaludtam az egészet, nem úgy, mint ők, de az emlékeim bánják…
- Gyanakvó? – kérdeztem vissza egy kisebb nevetés közepette, majd ittam pár kortyot az italomból. Sötétlő fürtjeimbe túrtam és megrántottam ártatlanul a vállaimat. – Nem tudtom, hogy mire gondolsz, de azért be kell látnod neked is, hogy hosszú ideig voltunk bezárva. A világ megváltozott és lehet mi is, vagy erre nem gondoltál? Én inkább óvatosságnak hívnám, mintsem gyanakvásnak, vagy rosszul látom? – kérdeztem meg teljesen ártatlanul, mosollyal az arcomon. Nem gyanakodtam én senkire se, vagy talán inkább mindenkire, de emlékek nélkül ez szerintem annyira nem meglepő. Csöppet se könnyű lavírozni egy részben ismeretlen vidéken ismerősökbe botolva, mintha minden rendben lenne. Kicsit fárasztó is így tenni állandóan. Azt viszont nagyon reméltem, hogy sikerült mentemen a helyzetet, ha nem is teljesen, de legalább kicsit.
- Ennyire nem jött volna be az élet? Értem én, hogy eléggé keresztbe húzták a terveinket, de úgy mondod mintha most már minden veszve lenne. Tényleg minden elveszett és már egyáltalán nincs új álmod vagy a régiek közül egyiket se tudod most megvalósítani? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen azt még én is tudtam, hogy eléggé másképpen alakult mindannyiunk élete, mint azt terveztük.  Persze nem kizárt, ha életben maradunk, akkor is tökre másképpen alakul, mint azt mi megírtuk volna, de ez szerintem senkinek se volt újdonság. Az életünk egykoron is tele volt meglepetésekkel és kiszámíthatatlansággal.
Könnyedén nevetem el magam ismét és még a fejemet is kicsit megrázom. Végül inkább újra a falatozás mellett döntök. Legalább nem tévedtem akkorát ezzel a megszólalásommal. Ez is haladás, hogy tényleg hasonlít még arra, aki volt. Így legalább annyira még se tapogatózom a sötétben teljesen.
- Mi akartunk idejönni vagy esetleg más vonzott ide minket? – kérdeztem először csak ennyit vissza, majd megtöröltem az ajkamat és újra kortyoltam az italomból. – Szerintem nem mi döntjük el, hogy mit teszünk és mit nem. Illetve kibeszélt itt háborúból? Itt vagyunk, egyre többen, ahogyan a szavaidból következtetni tudok, de ettől még nem dúl háború vagy tudsz valamit, amit én nem? – kérdőn pillantottam rá, hiszen nagyon is érdekelt, hogy mit titkol. Egyszerűen nehezen tudtam elhinni azt, hogy újra képes lenne valaki háborút kirobbantani, mintha csak nem létezhetne béke. Nem akartam harcolni és erre talán ő is rájött. Nem állt szándékomban ártatlan emberek vérét kioltani valami ősi háború miatt, ami talán már idejét is múlta erre a korra nézve. Mintha mások nem tanultak volna a hibáinkból. – Miért lenne meglepetés? Nem néznéd ki belőle? – hangom könnyedén csendült lágydallamok kíséretében. – Igen, mindig is szerettem és most legalább tudom kamatoztatni ezt a tudásomat. Mindenki azt csinálja, amihez ért, nem? Te mihez fogsz kezdeni? Naplopó maradsz, vagy netán kicsit beilleszkedni is szeretnék? – reménykedtem abban, hogy nem fogja túlzottan sértőnek venni a szavaimat, de hát barátok között szabad kicsit szabadabban fogalmazni néha, nem? Meg ennyi ember előtt csak nem esne nekem amiatt, mert úgy fogalmaztam, ami neki annyira nem tetszik.

-Ami történt, az megtörtént … de gondolj csak bele! Mi van, ha még … nem ért véget? Elvégre, kiszabadultunk, nem igaz? Ha valakit bezárnak, nem akarják, hogy kijusson onnan … -  kétlem, hogy a boszorkányok a bezártsággal szerettek volna minket átnevelni. Annál ők sokkal rosszabbak, céljuk volt ezzel, és kétlem, hogy az volt a cél, hogy előbb-utóbb visszatérhessünk ténylegesen az élők sorába. – Ezek a boszorkányok … kellemetlen egy népség, jobb, ha vigyázunk velük! – intettem óva, és gyanakvóan méregettem a körülöttünk lévőket. Nem néznek ki boszorkánynak. Adódik a kérdés, hogy néz ki egy boszorkány? Az én időmben legalább úgy öltöztek, most már … mindenki úgy öltözik.
-Bánj óvatosan az óvatosággal! A legjobb, ha nagyívben elkerülöd a bajt. Ezt mondtam nektek mindig, és még most is ezt mondom. – ezt kell csinálni, vagy … vagy csinálni valami őrültséget és megvárni, hogy milyen eredményre vezet. Néha, egyetlen őrült tett elég, hogy rendbe jöjjön minden. Ezen az elgondoláson nyugodott a tervem is. – Na és mitől bíznál meg bennem? – fura egy kérdés ez. Minden ember szeretné tudni rá a választ, de ha elmondjuk a választ, akkor az nem vezet bizalomhoz. A válasz ismeretében becsaphatjuk magunkat, a másikat is. A bizalom … alapvetően fura, soha nem értettem igazán meg.
-De … ami azt illeti, megtudom. Csak problémás a dolog. – több, mint problémás. Ignotus önmagában már több probléma, m int amennyit bárki szeretne magának. Fura ez a … tovább lépés. Miért nem akar bosszút állni? Miért nem akarja a halálát azoknak, akik ilyen kegyetlen mód megfosztották annyi szép évtől és emléktől. – Miféle új álmokra gondolsz? Minden, amink volt, odaveszett. – nekem legalábbis mindenem. Az új álmok … a régiekre is alig emlékszem, hát mit csinálnék én néhány újjal? Ellenben vele, én haragot érzek, szeretném látni szenvedni azokat, akik miatt vízszintes helyzetbe kerültem. Szó szerint, és egyáltalán nem kellemes módon.
-Nem, drága Alaska, nem. Druida vagy, a druidákat pedig jobb szeretik holtan, mint élve. Vagy bezárva, kinek mi. – vontam meg a vállam. Soha nem kedveltek minket, mi mutatja ezt annál jobban, minthogy évszázados fogságra ítéltek minket? – Vadásznak ránk, most is. Nem találnak, de ez nem jelenti, hogy nem is keresnek. – mint mondtam már neki, nem azért szabadultunk ki, mert úgy döntöttek, hogy letöltöttük a büntetésünket. Nem azért szabadultunk ki, mert … megváltoztunk. Nem, közel sem. [/i]– Mikor majd rád találnak, kénytelen leszel harcolni. Hacsak … -  hacsak nem akar meghalni. Nem hinném, hogy megakar halni. Mégis ki akar meghalni? – Hogy tudnám kinézni belőled? – nem egészen értem, hogy mire gondol. Kinézni bármit is valakiből … nem vagyok gondolatolvasó, sajnos, pedig mindig is szívesen kontárkodtam volna bele mások fejébe. – Naplopó? Nem, nem vagyok én naplopó! – ráztam meg a fejemet kissé sértetten. Én, mint naplopó … micsoda otromba tréfa. – Még nem találtam meg a … nekem illő elfoglaltságot. Mit … néznél ki belőlem? – akármit is jelentsen ez. Kitudja, talán mestere ennek.

- Valóban, ebben igazad van, de az is más kérdés, hogy mi miként állunk ehhez. Felfoghatjuk ajándéknak is a szabadságunkat, de akár bosszú lehetőségnek is. Bár az utóbbiról nem hiszem, hogy sok jóra adna okot. – felelem komolyan, hiszen a bosszú sose hozz semmi jót se senki életébe. Inkább megkeseríti azt és csak még több bajt hoz a nyakunkra, így ha össze is akarnának ismét állni, akkor biztosan nem tenném be a lábamat abba a körbe se. Nem akarok még több pusztulást látni, mert van elég ebben a világban. Talán még több is, vagy nagyobb, mint egykoron volt. – Talán nem azok, ha mi se próbálunk nekik ártani és megmutatnánk végre, hogy nem csak pusztítani tudunk. – gondolkozom hangosan, miközben a poharamban lévő itallal játszadozom kicsit, majd pedig követem a pillantását és egy kisebb mosolyt csal az arcomra a viselkedése.
Felvonom kicsit a szemöldökömet a szavaira és megrázom a fejemet is alig láthatóan. – Igen, de ahogyan mondani szokták, hogy aki pont ezeket a szavakat mondja, talán ő a legnagyobb bajkeverő. Szóval se melyik is lennél pontosan Delmar? – szegezem neki a kérdést komolyan és a pillantásommal nem eresztem az övét. Ha elfordítja a fejét, akkor az két dolgot is jelenthet, még pedig azt, hogy hazudik, vagy pedig titkol valamit. Szeretnék bízni benne is, mint egykoron, de valahogy az ébredés óta azt hiszem még nehezebben megy a bizalom a korábban mondott szavaim miatt is. – Ha elárulnám, akkor túl könnyű lenne és nem is igazán hívnám bizalomnak akkor már. Reméljük azt, hogy egyszer ismét elnyered a bizalmamat teljesen. Szerintem már az is sokat számít, hogy itt ülök veled, eszegetünk és beszélgetünk úgy, ahogyan oly régóta már nem. – halvány mosoly megjelenik az arcomon; lehet csőbe akart húzni a kérdésével, de azért se szőke nem vagyok, se mai darab, na meg szédült se igazán.
- Nos, ha valamit megtudsz, akkor örülnék annak, ha megosztanád velem is. – nem hiszem, hogy mind a kettőnknek kellene nyomozni, még a végén egymásnak tennénk keresztbe. Úgyis kérdezte a bizalmi dolgot, akár így is el lehet kezdeni építeni azt. – Tényleg minden odaveszett volna? Élünk Delmar, az pedig csak rajtunk áll, hogy mihez is kezdünk az életünkkel. Talán nem mindannyian tértünk vissza, de a többség igen. Egykoron egy család voltunk, vélhetően most nem vagyunk azok, de még azok lehetünk. – kezdtem bele a dologba, majd pár pillanat erejéig meg akadtam a dologban és láthatta rajtam, hogy küzdök valamivel, de végül megszólaltam. – Vagy Kayla-ra gondoltál a minden alatt? – bukott ki végül ajkaim között annak a nőnek a neve, akiért egykoron szeretet, vagyis azt hiszem szerette. – Honnan tudod, hogy esetleg ő nem él-e? Nekünk is halottnak kéne lennünk, erre… - itt vagyunk és élünk, de senki se tudja, hogy miként és miért. Fura dolog az élet.
Keserűen nevetem el magam és egy kisebb sóhajnak is hangot adok. – Miért hiszed azt, hogy harcra harc lehet a válasz? Lehet sose találnak meg, ha nem mutatjuk meg magunkat, a bennünk lakozó erőt, akkor talán sose akadnak a nyomunkra, erre még nem gondoltál? – majd pedig elfogyasztok pár falatot az ételemből, hogy utána leöblítsem pár korttyal. – Nem akarok meghalni, de harcolni se. Hiszek még abban, hogy ezen a két lehetőségen kívül is van megoldás. – tettem még hozzá teljesen komolyan és láthatta azt is, hogy nem viccelek. Most legalább kaphat egy-két szeletet az új Alaska-ból, vagy talán régen is ilyen voltam. Akkor se rajongtam a kegyetlenségért, de most még inkább ellene vagyok.
- Mit néznék ki belőled? Hmm… - gondolkoztam hangosan. – Lehetnél pincér. – nem bírom megállni, hogy ne kuncogjam el magam, de miért kellene mindig komolynak lennünk? Élvezni kell az életet, hiszen ki tudja, hogy mennyi adatott meg. – Lehetnél tárlatvezető múzeumban, vagy kicsit segíthetnél, hogy mostanában mit is szeretsz csinálni az evésen kívül. – mosolyodom el barátságosan, hiszen úgy tényleg könnyebb lenne valami ötletet mondani.

-A bosszú nem olyan rossz dolog. Azt mondják rossz, de csak azért, mert ezt akarja hallani az ember. Valójában jó érzés, ad egy … szabadságérzetet! Amíg vadásznak ránk, szabadok aligha lehetünk. Bosszúsak igen. – vontam meg a vállam vidáman mosolyogva. Én úgy vagyok vele, hogy kimondatlan kötelességünk megölni azokat, akik úgy döntöttek, hogy … kiírnak minket a történelemkönyvekből. – Te aztán békés egy leányzó vagy, mi? Örök idealista … -  és mégis ő szabadult ki előbb, nem én. Az élet igazán igazságtalan. Évszázadokon keresztül forralok bosszút, és mire eljöhetne a pillanat, mikor beteljesítem, kiderül, hogy akik bezártak, már nem is élnek. A leszármazottaikat megölni pedig nem ugyanaz.
-Hm … attól függ! Én inkább azt mondanám, hogy áldozat vagyok, de ha megkérdeznél egy boszorkányt, ő nem értene egyet. Emlékszel Ignotusra? Na, ő sem kedvel, mióta … tudod, mondtam neki, hogy nem vagyunk a személyes bosszújának eszköze. – vontam meg a vállam. Persze, egy szóval se mondtam ilyet, de … nekem az csak jó, ha ő azt hiszi, hogy igen. Elvégre, nem volt ott minden egyes Ignotus-szal folytatott beszélgetésemkor. Ignotus pedig egyébként is egy bosszútól fűtött időzített bomba volt. Mit szólnál, ha vennék neked egy … tehenet. Azt jelentené, hogy bízom abban, hogy tudsz róla gondoskodni. Ez már szinte bizalom lenne. – nem egészen, és nem vagyok tisztában azzal sem teljesen, hogy manapság mit ajándékoznak az emberek. Az én időmben kevés dolog ért többet, mint a haszonállat, ami a szegény emberek megélhetését biztosította. Igen nagy érték volt, amit nem osztogattak csak úgy.
-Ahogy megtudom, egyből rád írok a Facebook-on! Mi a neved? Az enyém Viharmester, jelölj be. – haladni kell a korral, ezt tanácsolták nekem, én pedig igyekeztem. Voltak olyan kedvesek, hogy segítettek mindenben … jóravaló gyerekek voltak azok, de még mindig elég fura nagyon sok minden. Továbbra sem értem, hogy lehet egy olyan kicsi dolog, mint a számítógép, ennyi mindenre jó. Hol fér el az a rengeteg tudás? – Eltelt hétszáz év, az … hosszú idő. Kayla talán megházasodott, unokái lettek és mostanra egy szépen feldíszített kriptában nyugszik. Nem szeretem a kriptákat. – nem szeretek semmit, aminek a koporsókhoz van köze, de ez talán érthető. Nem kerestem még meg Kaylát, aminek egy egészen egyszerű oka van. Ha esetleg meghalt … nem akarom tudni, hogy meghalt. Talán él … de akkor egy igen kellemetlen beszélgetés vár ránk arról, hogy miért is árult el engem.
Nem. Hétszáz évet töltöttem egy koporsóban, kötve hiszem, hogy csak úgy … engednek minket boldogan élni, amíg meg nem halunk. Ami elég messze van, ideális esetben. – biztos vagyok benne, hogy vadásznak ránk, hogy maradt olyan boszorkány, aki továbbra is kigyomlálna minket a világból. Talán kissé paranoiás lettem a bezártságtól, de … nem bíztam boszorkányok jószívűségében. Elvégre, emiatt jutottam a börtönömbe is. – Szóval szeretnél egy … kertesházat, gyerekeket, almáspitét, pudingot és halrudacskát … csupa szép és egyszerű dolgot, igaz? – talán mégsem ez a legjobb megoldás. Túl sokan vagyunk, mindenki csalódott, nem tudom őket egy helyre vinni, hogy végezzek velük. Más módon kell visszanyernem az erőmet. Kell az erőm, én rosszul érzem magam nélküle.
-Pincér? Hm … végül is, megtanulhatnék zsonglőrködni a tányérokkal! A zsonglőrködést mindenki szereti, nem? – el se tudom képzelni, hogy milyen ember lehet az, aki nem. – Mi az a tárlatvezető? – a múzeumot tudtam, hogy mi a tárlatvezetés kissé ködös volt. – Szeretem a … szellemeket! A billenő kapcsolókat és a csokornyakkendőt! – a csokornyakkendő menő, mégis meglepően kevés ember hordja. Ízléstelen egy világ ez, most az a divat, hogy minél kevesebb ruha legyen az emberen.