Jobbomon érkeztem meg a főiskola parkolójába drága Húgommal. Kipattantam és kinyitottam neki illendően az ajtót. - Még mindig nem értem miért pazarlod az idődet ilyesfajta dolgokra. Ezer évvel túllépted már a korhatárt. Ha tudnád ezt, az őrök be sem engednének. -súgtam oda, amikor az épülethez sétáltunk. - A tervről hallgass! Jó szórakozást Rebekah! -mondtam mosolyogva és egy puszit nyomtam a homlokára. - Szeretlek és gyönyörű vagy! -mértem végig. Büszke voltam rá. Apánk is büszke lenne rá, ha még nem mentek volna el neki otthonról.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 10:52 am
Érdeklődő pillantásokat vetettem rá, miközben kiszálltam a kocsiból. Végre egy kis buli alig várom. Elmosolyodtam a morcos Elijah-án.- Szerintem, minden nő odáig lesz érted... - mondtam nevetve, majd bókjától vörös lett az arcom. - Nem vagyok hülye...- Néztem rá flegmán és tettem keresztbe a karomat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 11:44 am
- Köszönöm a bókját ifjú Hölgy. -kacagtam egyet, azon amit mondott. Talán ha meghajolnék még viccesebb is lenne, de ezt inkább kihagytam. Hirtelen a mosoly lehervadt az arcomról. Közelebb hajoltam a füléhez és suttogni kezdtem. - Ha meglátod apánkat, akkor azonnal keress meg! Érzed, hogy valami rosszban sántikál az öreg... Ezenfelül Klaus is biztos itt lesz. Tehát Hayley is... Fel fogom hívni Sophiet, hogy jöjjön ide és fenyegesse meg végre Klaust. -persze, minket nem fog felfedni. Azt akartam, hogy Sophie képviseljen minket, a Klausék számára ismeretlen ellenséget. - Szeretném, ha lefoglalná Klaust ez a boszorkányharc, amíg majd mi ellopjuk Hayleyt a terhessége utolsó pár napjában és ha megszült elvisszük azt, ami a miénk. -hadartam el gyorsan a tervet. - Van bármi amivel nem értesz egyet? Esetleg jobb ötlet? -éreztem, hogy nagyon kegyetlenül hangzik ez az egész tőlem, de nem tehetek róla. Megmentem a gyermeket ettől a családtól és ennyi. Rebekah és én vagyunk egyedül beszámíthatók innen.
Határozottan bólíntottam egyet és számon vettem mindent, hogy fel tudjam fogni. Apánk jóban akar lenni velem, de mivel Klaust bántani akarja és még nem adta oda nekem a gyógyírt esélytelen.- Silas is itt lesz? - kérdeztem rémült arcal, nelm tudtam Elijah tud-e róla, majd gyorsan elmondtam neki, hogy .. - Silas elrabolta Stefan-t, ha meglátod az nem Stefan lesz! Mindenképpen meg kell mentem őt Elijah...- Nem akartam, hogy valami baja essen Stefanek. Igaz régen volt, de még mindig szerelmes vagyok belé, még, ha most nem is én belém. Megfogom magamnak szerezni és enyém lesz, amíg világ a világ. Idegességemben azt vettem észre, hogy ökölbe szorítottam a kezemet és rögtön el is engedtem.
- Erre ne is gondolj! Nem vagyok olyan, mint Klaus, de nincs időm a kisded szerelmeid életét mentegetni. -hordtam le. - Ez most igazán nem fontos... -folytattam volna, de láttam, hogy ökölbe szorul a keze. - Sajnálom. Ha meglátom, ígérem segíteni fogok. -mondtam elhaló hangon. Talán kissé elvetettem a sulykot. - Ha megunod a bulit, keress meg hazaviszlek. Nélkülem kérlek ne távozz és ígérd meg hogy elkerülöd Klaust. -mondtam apaian, majd megszorítottam a kezét finoman, ezzel bátorítva és zsebre tett kézzel eltűntem a villogó fényekben.
A hely, ahová kerültem, magában rejtette az idill fogalmát. Egy egyszerű főiskola, megannyi lelkes tanuló. Elhinni sem tudtam azt egy pillanatig, hogy van itt valaki, akiért megtettem ezt a hosszú utat, és végül itt bukkanjak rá. Nem tudtam elképzelni azt, hogy... Ő itt van. Azok után, amit egykoron láttam belőle - és óóó, én eléggé láttam belőle - eszembe sem jutott volna soha, hogy egy hétköznapi szürke kisegérré kíván válni, és egy főiskolán akarná tölteni a mindennapjait. Talán ha a magam idejében megengedhettem volna magamnak, hogy egyetemre vagy főiskolára járjak, elképzelhető, hogy nemcsak hidegvérű gyilkos vált volna belőlem. Nem fenyegetnék senkit pisztollyal, tíz másik emberrel, nem loccsantanám ki ártatlan emberek agyát, csupán azért, mert a vezetőmnek nem tetszik a hajszíne. Vannak komolyabb ügyeink is, de azok ritkábbak, s általában azokról leveszem a kezem. Constance volt az egyetlen komoly ügy, amivel én szívesen foglalkoztam. Túl mély nyomokat hagyott bennem egykoron. Nem szeretném csak úgy elengedni, míg magyarázatot nem kapok és mi több, meg nem értem a kérdőjeleket, amelyeket maga mögött hagyott rejtélyes eltűnése után. Aki a maffiába belép, legyen az vérségi kötelességéből vagy önszántából történő lépés, már nincs kiút. S azt hittem, hogy ezt Ő is megtanulta, még ha nem is vett részt a küldetéseinkben, a vérontásban. Ő csupán egy fiatal lány volt, aki... belekeveredett az apja által. És ha rajtam múlik, már nem fog kikeveredni. Ha igen, akkor velem együtt. Az utóbbi időben... én sem lelem örömömet a gyilkolásban. De mit tehetnék, én már tényleg nem szállhatok ki! Az ártatlan emberek vére ugyanúgy a lelkemen szárad. Elég a gyerekes mesékből, ideje dolgozni! Megtámaszkodtam egyik karommal az egyik autó csomagtartóján, így fordítván hátat az érkező nőnek, aki szemmel láthatóan az autója felé igyekezett. Rögtön felismertem. Ugyanúgy ringott a csípője, a haja ugyanúgy szálldogált a levegőben... az arcvonásai cseppet sem öregedtek. Nagyot nyeltem. Nemcsak a tudásvágyam szomjazott jelenlétére, és társaságára. Mert akaratlanul is éreztem iránta azt a kioltatlan vágyat, amely már az első találkozásunk során feltámadott bennem irányába. És nem tudom, fogom-e valaha csillapítani, vagy sem. - Régen láttalak... Constance. - fedtem fel végül magam, beletúrtam fürtjeimbe, melyek a szél hatására az arcomba buktak, de csak mosolyogtam, ahogy pár lépést megtéve közeledtem felé.
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a nekem való hely, hogy tényleg van értelme tanulni. Néha feltámad bennem a vágy, hogy tegyek valamit, hogy elérjek valamit többet, aztán újra és újra rádöbbenek, hogy talán semmi értelme sincs. Mi van, ha kiderülnek a múltamnak olyan részletei, amik véget vetnek mindennek? Vagy egyszerűen csak valaki ki akarja tépni a szívem... mert erre az a baj, hogy túl sok ok van. Nem tudom, hogy a ködös múltban nem rejtőzik-e valami félelmetes gonosz, aki ártani akar nekem, és ha megtalálom, akkor fog is. Aztán persze ott vannak a vámpírok, akik soha sem fogják igazán szívlelni a mi fajtánkat és még nem említettem a drága jó nevelőapám embereit, akik bármikor megtalálhatnak, akkor is, ha Chris véd és akkor is, ha nem keltek feltűnést. Nem kellene ezen agyalnom, hiszen semmi sem lesz jobb tőle, de mégis napról napra ott van bennem a kétség, és most is, ahogy a kocsim felé haladok, a hónom alatt a mappa, amiben a jegyzeteim vannak, visszapillantok az épületre. Fiatalabbak járnak ide nálam, diákok, akiknek nincs sok gondjuk az életben, akik biztos, hogy nem tapasztaltak meg még olyasmiket, mint én. Butaság megpróbálni úgy viselkedni, mintha átlagos lennél, amikor erre így se úgy se van semmi esélyed? Halkan sóhajtok egyet és megrázom a fejem, hogy elzavarjam a gondolatokat, mintha ez bármikor is segített volna. Ezért nem is veszem észre az engem figyelő alakot egy egész közeli kocsin. A körvonalát látom a szemem sarkából, de fel sem merül bennem, hogy jobban is meg kellene néznem az arcát, csak akkor, amikor megszólal, és egyértelműen a nevemet mondja ki. Felismerem, azonnal, meglepő is lenne, ha nem tudnám ki ő. Az első döbbenetből ijedtségbe vált az arcom, majd megkeményedik a tekintetem. Eszemben sincs viszonozni a mosolyát, de azt sem adom meg neki, hogy lássa, hogy esetleg félek tőle. Tudom, hogy miért van itt, ki ne tudná az én helyemben. - Gregory... mit keresel itt? Gondolom nem csak látni akartál egy régi... barátot. - az utolsó szónál apró macskakörmöket rajzolok a levegőbe az ujjaimmal. Le nem veszem róla a tekintetemet, hiszen elég egyetlen rossz mozdulat, és máris cselekednem kell. Tudom én, hogy mivel foglalkozik, és nem szívesen ismerkednék meg közelről is azzal, hogy mennyire ügyes. És a legszebb, hogy még csak fegyvert sem hoztam magammal, miért tenném, miért lenne nálam bármi védekezésre alkalmas, ha egyszer suliban voltam? Óvatos lépésekkel haladok tovább a kocsim felé. - És hogy vagy? Még mindig azzal keresed a kenyered, hogy válogatás nélkül ölöd meg azt, akire rámutatnak? - nekem ez nem menne, azért is jöttem el, mert képtelen lennék csak azért kioltani egy életet, mert más indokoltnak tartja.
Arcán pillanatok alatt váltakoztak az érzelmek. Tekintetében láttam megcsillanni azt a régi lányt, aki után titkon mindig is epekedtem. Ajkai még mindigannyira kívánatosak, de tisztában vagyok azzal, hogy most nem lenne szabad a múlton rágódnom. El kell őt valahogy... kapnom? Áh. Nem tudom, hogy képes leszek rá. Talán egyszerűbb lenne nekem is, ha eltűnnék. És találnék rá megoldást. Utálom a feleslegesen ontott vért. De ha nem tettem volna meg az utóbbi időben, nem lett volna lehetőségem arra, hogy megkapjam ezt a bizonyos értelemben... küldetést. Nekem kell őt elvinnem. De nekem éppen elég, ha látom. Nem hiszem, hogy... erőszakkal rá lehet venni bármire. Az ő megszelidítéséhez sosem volt elég az erőszak. Ezt megtanultam. - Tudod, erre sodort az északi szél. - pattantam le a kocsi motorháztetejéről, mikor láttam, hogy közeledni kezd a saját autója felé, és egyszerűbbnek tűnt tartani a lépést vele, nehogy valami olyat rejtsen az az autó, amivel kárt tehet bennem. Nem hiányzik most se egy lőtt sérülés, se egy ütés valami nehéz tárggyal... úgy összességében fizikailag semmi sem hiányzik. - A munka az munka, kedvesem. - sóhajtottam fel, majd beletúrtam göndör fürtjeimbe. Lépéseim nem múltak, tovább közeledtem felé, míg végül meg nem érintettem a kocsijának motorháztetejét. Így is maradt közöttünk legalább két méter, plusz egy fémdarab, de ez nem zavart meg engem. - Nemrég tértem vissza Oroszországból. Ahogy te mondanád... túl sok volt ott az a fajta ember, akire csak rámutatnak, és nekem cselekednem kell. - billent oldalra a fejem, így mérve őt végig ismét. Tekintetem úgy legeltettem rajta,mintha előtte sosem láttam volna még. - De ezt én is kérdezhetném tőled. Egy főiskola? Nem nőttél már ki ebből? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
Csak a hülye nem tudja, hogy miért van itt, ez azt hiszem mindkettőnk számára világos, de nem fogom megadni neki azt az élményt, hogy lássa, hogy félek. Pont elég ez egyetlen aprócska pillant erejéig és kész, több nem kell még véletlenül sem. Megkeményedik a tekintetem és a válaszára csak egy ciccenő hangot hallatok. Ah... erre sodorta az északi szél, mennyire hülye duma ez, amikor pontosan tisztában vagyok vele, hogy két okból küldhették csak. Az egyik, hogy tegyen el helyben láb alól és vigyen vissza valami bizonyítékot, hogy megtette, vagy pedig engem vigyen vissza, hogy aztán ők csinálhassanak velem, amit akarnak. De ez nem fog olyan könnyen sikerülni. Nem adom csak úgy bőrömet, csak jó lenne elérnem a kocsiig, mert ott legalább van fegyver, míg most kéznél épp nincs semmi. Attól még persze ugyanúgy nem fogom hagyni csak úgy magam, de sokkal nehezebb, ha eleve a másik lépéselőnyben van és teszem azt pisztolyt szegez rád. - Szóval még több életet sikerült kioltanod, csak ne legyél rá olyan büszke. Állítólag majd... a végelszámolásnál úgyis mindenki megkapja azt, ami jár neki. - finoman megrántom a vállam, amikor megáll a kocsim mellett. Vajon azt is engedné, hogy kinyissam az ajtót, vagy kell neki az előjáték, amíg szócsatázunk? Fel sem veszem, hogy végigmér. Nem fogok most ezzel foglalkozni, mert - sajnos, nem sajnos - nem vagyok az a típus, aki ilyen módon próbálja megoldani a dolgait. Sosem voltam az a jó csábító, aki a cél érdekében sok mindenre képes. - Valamihez kezdenem kell magammal, ha egyszer ők nem tanítottam meg semmi hasznosra. Nem akarok életem végéig pincérnő lenni, de most tényleg az életemről akarsz érdeklődni? - ne nézzen madárnak, tudom, hogy miért van itt. Nem egy kedélyes baráti látogatás volt a cél, erről még véletlenül sincs szó, akkor meg minek húzzuk az időt. A kezembe kerül a slusszkulcs és ha nem akadályoz meg, akkor bizony pittyen a riasztó és én egyértelműen ki szándékozom nyitni a kocsi ajtaját. Van ott bent olyasmi, ami még jól jöhet nekem.
- Ugyan, kedvesem. Tudod, hogy milyen a maffia szabályzata. Nem? Ha ellentmondasz... megdöglesz. - vált hangom szisszenővé, s mit sem reagáltam arra, hogy miként próbált agyafúrt módon túljárni az eszemen. Egy védtelen nő.. legyen akármilyen vérfarkas, nem képes csak úgy megvédeni magát. Bár azt hiszi, hogy bántani akarom? Van rá alapja, ez minden bizonnyal így van. De ne most higgye már ezt! Most, amikor még én sem tudom, hogy mit is akarok elérni... még mmeggondolhatom magam. S ez a gondolat szöget ütött a fejembe. Meneküljek magam is? Hiszen Constance-ot is egyedül találtam meg. Nem adtam tovább az információt a feljebbvalóimnak, hogy hová megyek. Nekik amúgy sem számít az ügy, hiszen nem ismerik Constance történetét. De én.. s a főnök igen. Ez a mi kettőnk privát ügye. Akik tudtak róla, már vagy a föld alatt oszladoznak szerte szét, vagy gondoskodtunk arról, hogy nyelv nélkül élje le a hátralévő életét. - De gondolom ne téged akarjalak kioktatni a farkastörvényekről... Connie. - ejtettem ki nevét csöppnyi gúnnyal megfűszerezve. A Constance nevet sokkal szívesebben használtam. Miért? Csupán mert régimódi vagyok, s jobban ráállát a nyelvem. - Ebben az esetben indíthatnál egy petíciót ezer aláírással a "Hogyan oktassunk fiatalokat a maffián belül?" nevű projekt keretein belül. - forgarttam meg a szemem, majd a fülemig eljutott az autó riasztójának a hangja. Tiszta volt, hogy mire készül. De úgy döntöttem, egyelőre még nem védekezem. Nem szükséges, hogy jelenetet rendezzen nyílt terepen. Ha megteszi, nem én fogom bánni. Dehát tudja, hogy az én bosszúm tényleg bosszú. Amivel őt sosem akartam illetni. - Ne próbálkozz, jó? Beszélni akarok veled. - vált lágyabbá a hangom, egyelőre magam sem tudván hogy mindez trükk-e részemről, hogy levegyem a lábáról, és ezáltal elkerüljem a várt, netán váratlan támadást.
Finoman megrántom a vállamat a szavaira, mintha igazán nem is érdekelne, hogy mit mond. Persze, ha ellentmondasz megdöglesz. Én mégis megtettem, mondhatjuk, hogy ahhoz is kell egy kis kurázsi, hogy megtedd, bár az is tény, hogy nekem sok választásom sem volt. Vagy ez, vagy az, hogy én is olyan leszek, mint ő, emberekre, vagy akárkikre vadászom válogatás nélkül. - Tény, hogy nálad tökösebbnek kell lennie annak, aki ki mer lépni... - direkt szúrok oda. Addig mindig nagyobb a szám, amíg mondjuk nem kerül elő valami fájdalmat okozó célszerszám, ami esetleg az életemre törésben jelentős szerepet tudna játszani. Egyelőre viszont láthatólag nem került elő semmit efféle. - Tényleg soha nem szoktak kísérteni azok, akikkel végeztél, soha nem is merül fel benned kinek vetted el a gyerekét, anyját, apját... valakijét? - ez mindig érdekelt vele kapcsolatban. Majdhogynem gyerek voltam még, amikor ismertem és azóta ki tudja már hányakkal végzett. Soha senki nem köszön vissza a gondolatai között, az álmaiban, hogy szemrehányást tegyen, mit tett vele? Vagy csak magának sem vallja be? Lehet valaki annyira érzéketlen, hogy ne érdekelje mit tett és kivel? Az olyanok, mint ő, vagy mint az a Richard álmokat vesznek el, csodás jövőképeket törnek össze egy pillanat alatt. Én erre képtelen lettem volna, csoda, hogy inkább választottam a rossz megoldást? - Ne aggódj tisztában voltam vele, hogy idővel majd úgyis előkerül valaki olyan, mint te, csak a mikor volt a kérdés, és hogy... meg tudlak-e győzni, hogy visszamenj szépen és megmond, hogy nem találtál. - meggyőzni igen, szóval vagy tettel, ez inkább a sarkalatos kérdés és persze az, hogy a kocsimban lévő cuccaimhoz hozzá tudok-e férni. Nála biztos, hogy van fegyver, nálam viszont jelenleg nincs, viszont nem is akarom egy rohadt parkolóban végezni. - Kétlem, hogy bárkit is érdekelne épp az én véleményem, és nem is akarom megváltani a világot. - finoman emelem meg a vállam, aztán ejtem szépen vissza. Nem, én maximum a saját életemet akarom jobbá tenni, másoké nem érdekel. Bőven elég bajom van így is. Jó persze, ha itt lenne most előttem valaki, akinek segíteni kéne, jó eséllyel megtenném, de direkt nem keresem a bajt. De legalább végre elérem a kocsit, a kezem pedig már a kilincsen van, hogy végre bejussak. Ott a kesztyűtartóban minden, ami kellhet, csak kérdés, hogy mennyi esélyem lenne elérni. - Mégis mi az, amiről kedélyesen el akarsz beszélgetni velem Gregory? Időjárás... régi családi sztorik? - a családinál a fejem mellett két apró kis macskakörmöt rajzolok a levegőbe a két oldalon. A maffia családnak nevezi magát, de a család nem kényszerít rád olyat, amit nem akarsz, legalábbis egy normális család. Nyitom az ajtót, de még mindig várok, nem lenne jó túl hirtelen mozdulni, de ha ő akar valamit lépni, akkor legalább védekezni tudok... talán.
Felsóhajtottam, de közben vigyor játszott arcomon pimasz megjegyzése végett. Tökösebb.. tény, hogy voltak olyan ügyeim, melyből inkább gyáván elmenekültem. De már jó pár okfejtést végighallgattam, miért is vgyávák azok, akik fegyverteleneket ölnek meg, kínoznak meg és üldöznek életük végéig. Tények vannak. Teóriák is. Connie pedig benne votl az egészben! Tudnia kellene, hogy nincs más választás! - Tudod... - léptem közelebb hozzá ismét, majd úgy döntöttem, erre a kérdésre nem most fogok felelni. Nem... közelről kell a szemébe néznem ahhoz, hogy megosszam azt, melyről más nem tud. - Áh, kedvesem... már régen nem erről szól ez az egész. Nem az érdekli őket, hogy mit tudsz, mit nem tudsz, mit tudsz hozzátenni a csapathoz... ez őket nem érdekli. Csak a kezükben akarnak tudni, mert beleszülettél ebbe. És tudod, hogy nem szeretik ezek a mocskok, a hozzám hasonlók, ha csak úgy egy régi "tag" eltűnik a képletből. - vontam egyet a vállamon. Egyáltalán nem az én szavaim voltak. Ezt a választ akkor kaptam, mikor engem küldtek Constance után, és megkérdeztem, hogy miért olyan fontos a jelenléte nekünk. Nem mondanám, hogy nekem nem hiányzott.. mert igen. A szeme világa, a kecses mozgása, melybe különcség és némi "nem vagyok plázacica" érzése vegyült. - És különben is... örülnél annak, ha mást küldtek volna? Ennyire irritállak? - kérdeztem vigyorogva, de ez sem szívből jött. Az igazság az, hogy nagyon régóta nem tesz boldoggá a munkám. Munka? Nevezhető ez egyáltalán annak? Egyszerű hentesek... annyi kivétellel, hogy ezek nem adják el a legyilkoltakat pénzért. Mozdult. Nem akartam bántani, ezért én nem tettem olyan mozdulatot mely ijedtséget keltett volna benne. - Mondom, hogy nem akarok neked ártani. Csak beszélni... méghozzá valamiről, amit talán nem gondoltál volna... - nyeltem nagyot, majd halványan elmosolyodtam, ezúttal teljesen... úgy mint egy ember. - Az előbb azt kérdezted, hogy nincsenek-e rémálmaim, nem kísértenek-e azok a z emberek, akikkel nekem kellett végeznem.. - súgtam csendesen, majd nyelve egyet, folytattam. - De igen. Mindne egyes éjszaka kísértettek, mióta először embert öltem. Nem tehettem meg azt, hogy elmondom bárkinek, mert aki érzékeny... az a következő célpont. Te tudod a legjobban, hogy ott nem tűrik meg ezeket... senkinek nem beszélhetsz semmieről bizalmasan. - ráztam meg a fejem. - Kapóra jött, hogy elküldtek érted. Mert... valójában nem áll szándékomban visszamenni... és téged sem akarlak oda visszavinni. - böktem ki végül a lényeget.
Még, hogy nincs más választás? Mindig van választás! Én nemet mondtam, én megtettem! Lehet, hogy nehéz, lehet hogy az életem innentől abból áll, hogy folyton a hátam mögé kell néznem, folyton számítani rá, mi van, ha megtalálnak, de akkor se lett volna képes átvenni akkor azt a fegyvert, nem tudtam volna egyszerűen csak rábólintani arra, hogy gyilkossá váljak. A sors kegyetlen fintora, hogy végül mégis az lettem, pedig nem akartam. Istenemre mondom, nem akartam azzá válni, azzá tettek, nem volt választásom. Ha túl akartam élni, akkor csak az az egy út volt, hogy védekezem és annak végül a nevelőapám halála lett a vége és... ez az egész átok, ami aktiválódott és én a mai napig gyűlölöm, hogy ilyen vagyok. Miattuk kellett átváltoznom, talán ha nem kell, ha nem kényszerítenek, akkor soha életemben nem kell megtapasztalnom azt a fájdalmat, ami ezzel jár, amikor úgy érzed szétszakítanak, mikor minden egyes csontot ripityára törik viszonylag rövid idő leforgása alatt, mikor már csak könyörögsz, hogy végre vége legyen. Van választás, akkor is, ha tudod, hogy a következményei cseppet sem kellemesek. - Nem érdekel, hogy mit akarnak, az sem, hogy te mit akarsz. Az én életem... az enyém! Ha akarj, akkor ölj meg, próbáld csak meg, de nem megyek vissza és biztos, hogy nem válok gyilkossá csak, mert ők azt akarják, erre mérget vehetsz!- beleszülettem? Jó vicc! Kivettek az árvaházból, csak hogy úgy neveljenek fel, mint a saját lányuk, én legalábbis erre emlékszem, kár, hogy még az életemnek ez a része is csak hazugság semmi több. De bele nem születtem semmibe, lehet hogy természetemnél fogva egy kissé talán kellemetlenebbül, agresszívabban viszonyulok bizonyos kérdésekhez, de csupán ennyi, attól még nem leszek önként senkinek sem hóhéra, mert én húzom meg a határt és le tudok állni, ha kell, le tudok nyugodni. - Akárkit küldtek volna, ugyanúgy irritálna, csak más talán nem tenne úgy, mint akit ez érdekel. - lerendezhetnénk ezt gyorsan is, de nem ő inkább húzza az időt, vagy csak én érzem így? Nem fogok vele menni, önként nem, ebben biztos lehet, és úgy néz ki, nem azért van itt, hogy megöljön, több út pedig nincs, maximum az, ha erővel vonszol el, de nem fogok megülni a hátsómon. Lelépek újra, ha kell, valahogy... valahogy megoldanám. Fejben már sokféle lehetőséget sikerült felvázolni, kimeneteleket átpörgetni, ha támad, hogyan vágok vissza, hogy van-e esélyem elérni bármilyen fegyvert a kocsiban, hogy ő a gyorsabb, vagy én... de a szavai visszarántanak az esélylatolgatásból ide és azt hiszem sikerül úgy istenesen meglepnie. Nem tudom palástolni, csak pislogni párat értetlenül. - És ezt csak úgy higgyem is el? - vágom hozzá szinte azonnal. Nem egyszerű, annyi szent, azt mondani minden oké, azt mondani, oh te szegény, segítek és megmutatom milyen a normálishoz egy fokkal közelebbi élet. Miért kéne megbíznom benne csak úgy? - Bármikor megtehetted volna, hogy kiszállsz, miért most akarod? Tudod, hogy ez mivel jár? Eddig sem merted meglépni... utánad jöhetnek, meggyőzhetnek újra, megfélemlíthetnek. Ha ki akarsz lépni, akkor tedd, de ne engem keverj vele bajba. - értem küldték, ha nem megy vissza, akkor talán küldenek valaki mást, talán erősebbet, talán akkor már tényleg azért, hogy mindkettőnkkel végezzenek, vagy csak velem, ha azt hiszik, eltettem őt láb alól. Kockázatos... túl kockázatos, amikor próbálok valami normálishoz közeli életet kialakítani.
Felvontam a szemöldököm. Rém makacs ez a nő. Bár visszaemlékezve arra az időszakra, mikor én magam is távol álltam ettől az élettől... nem tudom, hogy mit éreztem. Mást, mint most. Függetlenséget és szabadságot. De az sem volt igazi szabadság, hiszen az árvaház komoly kezekkel és szigorúan fogott minden gyermeket, akik ott nőttek fel... abban az intézménynek nem nevezhető siralomházban. Egy részem tehát.. meg tudta érteni Constance-ot is. Talán mindig is meg kellett volna értenem. De nem tettem. Hogy miért nem? Remek kérdés, talán az agymosás végett. Melyről tudhatjuk, hogy egy nagyobb nyomás kell hozzá, és bármely reggel úgy kelhetsz fel, hogy a világ ismét kitisztult. A nácizmus mi, ha nem élő példa erre? Bár igaz, az már megint olyan, ami elmúlt. A mai híveik minden, csak nem komoly ellenségek. - Hm... nem hiszem, hogy nekik arra kellenél, hogy bérgyilkos légy. - emeltem ujjaimat az államhoz, és megmasszíroztam azt, eléggé sejtelmesen nézve a tekintetét. - Ugyan, Connie! A nők a maffiában régen sem és most sem azt a célt szolgálják, mint a férfiak. És ezzel talán el is árultam mindent. Ki tudja, talán az új főnök eléggé öhm... felfigyelt rád? - kérdeztem, majd legyintettem. Részletkérdés. De valójában bármely férfi, aki megkívánja ezt a nőt... és meg is kapja...! Piszok nagy mázlista. Talán ha nem így találkoztunk volna, ilyen körülmények között, a mi történetünk is másképpen alakul. De a múlt már nem megváltoztatható. - Ezt szomorúan hallom. Na meg örömmel is. Neked nem kell magyaráznom, hogy sokan mennyire nem mutatnak érdeklődést aaaa... női érzelmek irányába. - vontam ismét vállat elismerően, hiszen ha mást nem, ezt bizonyára megismerte azalatt a néhány év alatt. Jó tapasztalattal nemigen tudott gazdagodni. De ki más tudott volna? Halvány mosoly kúszott a képemre, mikor rögtön visszavágott záró mondataimra. - Hidd el, jobban teszed, ha elhiszed. Bár felőlem játszhatod a "nem bízom benned" kislányt, aki még mellé meg is van sértődve, de... én nemv szoktam hazudni. A kegyes hazugságokat pedig mindig is az áldozataimnak tartogattam. - tettem még hozzá, majd fél kézzel megtámaszkodtam a kocsiháztetőn. - Annak idején, mikor beléptem közéjük.. azért tettem, mert ki akartam szabadulni a mocsokból. Olyan árva voltam, mint Te. Nagy ígéreteket tettek, pénzről, villákról, és élvezhető munkáról. De az elején tartó rövid izgalmas élethelyzetek lassan elmúltak. Ahogy a vér a kezemhez tapadt... egy idő után már nem volt szép és nem volt kellemes. Nem volt pénz, amelyet egy emberi életért elfogadhattam volna. Mert felbecsülhetetlen. Akkor igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi az, amit magam után hagyok a tetteimmel. Vajon ki várja ezt a nőt, ezt a férfit, ezt a drogos kamaszt otthon... gyerekek? Szülők? Nem engedhettem meg magamnak, hogy érdekeljen. De nemrég Oroszországból visszatérve már nem tudtam lemostni magamról ezeket a gondolatokat... és.. - hagytam félbe a mondatot, majd mélyen a tekintetébe néztem. - Nem tudják, hogy hol vagy. Én vállaltam a feladatot, mások nem nyomozták ki, hogy merre vagy. Én sem adtam tovább senkinek, hogy hová jövök, mert biztosak voltak abban, hogy vissza fogok térni, méghozzá nem üres kézzel, hanem.. veled együtt. Constance, itt valamit jobb, ha megértesz. Lehetsz magányos farkas, de egyedül én tudlak tőlük megvédeni. - zártam le végül soraimat.
Már csak a felvetéstől is megborzongok. Még, hogy az új főnök felfigyelt rám... nem, erre gondolni sem akarok, eszem ágában sincs. Nem, az apám azt akarta, hogy öljek, azt hiszem az lett volna az utolsó lépés, a beavatás. Vicces, hogy végül csak megtörtént, csak épp úgy, hogy vele végeztem, még ha nem is volt szándékos. Őt öltem meg, nem pedig azt, akit akart volna, és most azért vagyok itt vele, mert minden bizonnyal rájöttek, hogy ezt nem lehet csak úgy annyiban hagyni. Talán keresnek már így is jó ideje, csak most találtak meg. Nem tudom... de nem megyek vissza, az biztos, hogy eszem ágában sincs visszamenni, sem azért, hogy öljek, sem azért, hogy akárki is felfigyelhessen rám. - Teljesen mindegy Gregory, akkor sem megyek vissza és ha valahogy vissza is vinne bárki, hát... elszöknék, vagy akkor inkább öljenek meg, de... - csak megrázom a fejem. Nem, persze, hogy nem akarok meghalni, túlságosan sok a kérdés még a fejemben, túl sok még a ködös volt, amikre választ szeretnék kapni mielőtt utolér a vég, de az is biztos hogy senkinek sem leszek a pincsikutyája, amíg rám nem un. Tényleg nem értem, hogy miért húzza az időt, hogy miért bonyolítja feleslegesen a dolgokat. Egyszerűen csak játsszuk le és legyünk már végre túl rajta! Nem olyan bonyolult ez. - Hát nem... nekem nem kell magyaráznod és ezért nem értem, te miért lennél más ebben. - szökik fel kérdőn a szemöldököm, mert úgy beszél, mintha nem tartozna bele abba a felületes körbe, mintha ő más lenne, különb és új életet akar kezdeni. Miért? Miért most? Persze, hogy nem fogok csak úgy azonnal megbízni benne, hiszen nincs rá okom, simán átejthet, simán lehet ez valami kis csapda, hogy ne kelljen szórakoznia azzal, hogy lenyom, csak magamtól adjam meg magam, ha azt hiszem nincs veszély. - Majd még meglátom, nem fogok csak úgy megbízni benned. - tényleg nem is értem, hogy várhatja ezt el. Az ő emberik, évekig az volt, most meg hirtelen úgy ébredt, hogy elege van? Nagy pálfordulás és akkor majd szépen új életet kezd és... vállal valami normális állást. Csak csendben hallgatom a szavait. Árva igen, mint én, de én soha sem vágytam fényűző életre, csak azt akarom, hogy végre kiderüljön pontosan ki is vagyok. Talán... talán ők is tudják, talán vannak válaszaik, de az biztos, hogy őket nem fogom megkérdezni. Kiderítem máshogy, meg fogom oldani valahogy, mert válaszokat akarok, egyre inkább. - Jól van, tegyük fel, hogy meg akarsz változni... -rövid szünetet tartok, mintha csak igyekeznék összeszedni a gondolataimat, pedig pontosan tudom, hogy mit akarok mondani. - ... lesz rendes munkád és úgy élsz majd, mint egy átlag ember, vagy mégis hogy gondoltad? - az már csak hab a tortán, hogy nem értem miért itt, nem értem, hogy miért most, de jó, legyen az, hogy csak felkelt reggel és hirtelen rájött, hogy mit akar, hogy nem akar ölni többet. - Nem tudják, de rájönnek majd, és ha nem viszel vissza, akkor majd jön más. És... és képzeld más is meg tud védeni, sőt én is meg tudom védeni magam! Miért gondolod olyan különlegesnek magad és egyáltalán miért akarnál itt maradni? Biztosan eltűnhetnél, ha nagyon akarnál. - ott van Chris, meg tud védeni, eddig is megtette, elég sokáig nem találtad meg és ha jól sejtem ehhez neki is köze van és tényleg nem értem, hogy miért gondolja, hogy csak ő tudna megvédeni és hogy egyáltalán miért lenne szükségem védelemre.
Ösztönösen túrtam bele hajamba, miközben figyeltem arca minden egyes mozdulatát. Nem rezdült, bár tudtam, hogy belül mégis egy egész óceán készül feltörni, még ha ez nem is akkor tör ki, mikor az én becses társaságomat élvezheti. Félt tőlem. Vagy éppen ellenkezőleg, gyávának tartott, amiért nőket merek bántani férfi létemre. De mit mondjak, én is gyávának tartom magam. Egy gyáva kutyának, aki nem érdemli meg senki bocsánatát. Én csak egy második esélyt akarok az élettől. - Tehát nem félsz a haláltól. Ez igazán dicséretes. - jegyeztem meg elismerően, miután szóvá tette, hogy akár a saját halálát is megköveteli, ha netán valaki visszavinné oda, ahonnan nemrégiben megszökött. Mit mondhatnék erre? A nők mindig is tudtak bánni a szavaikkal. Hatást gyakorolni ránk ezekkel. Tudta jól, vagy legalábbis sejthette, hogy nem fogják megölni. Nekik élve kell. Hogy mire? Azt magam sem tudom. De nem keresnék ennyire csak azért, hogy aztán megöljék és ilyen egyszerűen megszabaduljanak tőle. - Nem vagyok más. Egészen eddig... nem voltam más. Előszeretettel nyomtam az emberek torkába a pisztolycsövet, ha azt parancsolták. Bánom-e? Igen. De csak azokban az esetekben, amikor ártatlan emberekről volt szó. Tudom, hogy téged nem érdekel. Tudom, hogy... vannak jobb dolgaid is annál, minthogy velem pocsékold az idődet, de azt tudhatnád, hogy ha valaki, hát én nem cselekszem ilyen esetekben ok nélkül. Azért jöttem én, hogy megvédjelek attól, hogy visszavigyenek mások. Tudom, ismerem az észjárásukat. NEm úgy, mint más cimboráid. - ráztam meg a fejem, hangomban némi gúny ütötte fel a fejét. Még jó, hogy nem. Nem mindenki ismeri a maffia szokásait, a vámpírok pedig büszkélkedhetnek akármivel, de azzal nem, hogy egy ilyen hatalom felett nekik van szavuk. Halkan felnevettem. - Tudod, mindent úgy csinálsz, ahogyan arra számítottam. Nem bízol meg bennem rögtön... nos, kérlek. NEm is várhatom el, hogy ezt tedd. - vontam egyet a vállamon, némileg ezzel már lazábbra véve a figurát, hiszen én nem a tizenkilencedik századból csöppentem ide. Engem nem lehet úgy kielemezni, mint egy romantikus regényt, és nem is fogom hagyni, hogy belelásson a fejembe, annak ellenére, hogy nincs titkolnivalóm. Csak egy nagyon.... minimális. - Hm. - gondolkodtam el aztán a felsoroltakon, amikor feltételes módban címzett nekem pár mondatot. - Azt nem kéred rögtön, hogy házasodjak meg és legyen gyerekem? - vontam fel a szemöldököm kérdőn. - De viccet félretéve... igen. Ennyire meredeknek tűnik az, hogy valaki vágyhat erre? - kérdeztem meglepve, bár miért is lepődöm meg...? Hiszen az előbb mondtam, hogy minden cselekedetére számítottam. Számítok. - Szeretnék nagy házban élni. Tisztességesen pénzt keresni. Talán ez nem egy maffiatag álma, de nekem igen. Mert én már nem tartozom közéjük. - suttogtam és hangom talán még sosem volt ennyire őszinte. - És miért tűnnék el máshol? Kérlek... ez egy kisváros. Ha te megtaláltad itt a helyed, akkor én miért ne tudnám? Senki nem jönne ide, főleg nem azok, akik azt hiszik, hogy minndketten nagyvároshoz szoktunk. - jelent meg egy vigyor a képemen. - Nem vagyok különleges. Csak remek infóim vannak, amik bármikor jól jöhetnek. - vontam meg ismét a vállamat.
Kár lenne azt hazudnom, hogy nem félek tőle, de... talán nem is tőle félek. A helyzettől, vagy attól ami ebből az egészből kisülhet. Nem akarok visszamenni, eszem ágában sincs. Sok mindent elviselek, de azt nem hogy visszavigyenek, és az, hogy ő itt van sajnos ezzel a lehetőséggel kecsegtet. De komolyan beszélek, inkább halnék meg, mint hogy bárkinek is a játékszere legyek. Lehet, hogy nem vagyok annyira nagy valaki, de erősnek gondolom magam és büszkének is, nem olyan valakinek, akit meg lehet törni és rákényszeríteni velemi, amit nem akar. A szavaira csak kihúzom magam kissé és dacosan vetem hátra a fejem. Nem félek a haláltól, láttam már eleget ahhoz, hogy így legyen és biztos, hogy nem leszek senki kapcája, akkor inkább eltűnök a világból. Egyébként is kinek hiányoznék? Chrisnek maximum. A halál mindig azoknak rossz, akik életben maradnak, soha sem annak, aki épp meghal. Na jó sok esetben neki is, de na... értitek. - És most mi változott Gregory, bal lábbal keltél fel? Lehet, hogy csak aludnod kéne rá egyet, és holnap már újra az lehetsz aki voltál. - a gúnyos hangnemre kissé felszökik a szemöldököm és határozottan csúnyán nézek rá, összehúzott szemekkel, azzal a jelzéssel, amiből tudhatja, nagyon nem tetszik, hogy bárhogy is méltatja azt, aki nekem fontos. - Nincsenek cimboráim, de gondolom úgyis utána jártál már, hogy kik vesznek körbe igaz? Legalább valaki volt, aki segített, amikor más nem. - nem volt egyszerű, Chris nélkül esélyem se lett volna, újdonsült vérfarkasként. Hiába beszél róla így, hiába gúnnyal telt a hangja, nem érdekel, kicsit sem. - Ha ilyen kiszámítható vagyok, akkor akár le is pörgetheted fejben ezt a beszélgetést, és elárulhatod, hogy mi a végeredménye. - fonom karba a kezem. Hát naná, hogy nem tetszik, hogy kiszámíthatónak gondol, hogy azt hiszi, hogy ennyi év után is pontosan tudja, hogy mit gondolok, hogy mi jár a fejemben. Azért ez nem kevés arroganciára utal nem igaz? - Nem tudom, talán azért érthető, ha meglepő, hogy betoppansz és azt mondod nekem, hogy nem visszavinni akarsz, csak rendes életet. - de azt én is kihallom, hogy a hangja őszinte, hogy tényleg... igazat mond? Tényleg úgy gondolja, hogy szeretne ő is normálisan élni? Azért ez tényleg olyasmi, amit nehéz elfogadnom, vagy felfognom így hirtelen. - Tudod ez... nem túl egyszerű. - bököm ki végül, ezúttal én is jóval halkabban. Nem lehet egy csapásra eltűnni a maffia szeme elől, nem lehet csak úgy rendes életet élni, nagy házban, meg családdal. A magunk fajtának ez nehéz, vagy lehetetlen és akkor már rá jön a hab arra a bizonyos tortára, a drága telihold és a vele való viszonyunk. - Tényleg komolyan gondolod? - bukik ki belőlem. Talán most először érezheti, hogy kezdem elhinni, amit mond. A hangja túlságosan őszinte és mi értelem lenne annak, hogy átverjen? Mi értelme legyen, hogy beadja nekem meg akar változni, miközben nincs is így? - Milyen információid? - és persze hogy akarja elérni, hogy ne legyen baj, hogy ne jöjjenek utánunk, utána, miután nem vitt vissza. Félek, hogy csak... bajt hoz a fejemre az, hogy itt van.
Mosolyognom kellett, mikor hangja megütötte a gúny fokozatát, és tekintete elégg csúnyán vizslatott engem, de nem számítottam másra. Ismételten. Az, hogy Constance-ot valaki az oldalán tudja, egyértelmű hogy bizonyítás kérdése. Nem tettem le semmit az asztalra, így nem győzhettem meg arról, hogy ártalmatlan vagyok rá nézve. De erre teóriát sem dolgoztam ki, így jobban belegodnolva. Talán itt csesztem el. Kész tervekkel kellett volna érkeznem, nem egy légből kapott képzelgéssel, mely talán úgy végződik, hogy holnap egy árokban földelnek el. - Nézd, ha én bal lábbal kelek fel, annak más következményei vannak. Nem hagyom ott tőle azt, amit előtte fél életen keresztül csináltam, ráadásul miközben tudom, hogy még egy ilyen jól fizető állásom bizonyára úgysem lesz. Egy bal lábbal való felkelés rengeteg történéssel járhat, de nem egy amolyan "most megyek családot alapítani, és beállok péknek" mozgalmat az emberben. De ezt pont te nem tudnád? Te milyen lábbal keltél fel, mikor megszöktél? - vontam fel a szemöldököm kérdőn, majd felsóhajtottam, hiszen végülis lényegtelen. Még közel sincs vége kettőnk ügyének. Annak ellenére, hogy... öhm.. muszáj valahogy bizalmat keltenem benne. - Szóval nincsenek cimboráid... nehéz elhinnem, de van egy olyan sejtésem, hogy erre előbb-utóbb a te adott szavad nélkül is rá fogok jönni. - jegyeztem meg, ezzel jelentvén be, hogy komoly terveim vannak a maradás mellett. Vagy pont maga a maradás az a komoly terv? Nekem végülis mindegy. Ahol neki jó, ott nekem is. Igaz, nem fogok beülni ide se asztrofizikát, se anglisztikát tanulni, de másban megvillogtathatom a tehetségemet. Pisztoly nélkül. Testartása percenként változik, gyanúsan méricskél, majd tanácstalanságot vélek megvillanni azokban a szemekben. Egy bizonyos: ez tényleg nem egy egyszerű történet. De melyik történet az, mikor a főszereplők szökött maffiatagok? Igaz, ő nem volt benne annyira, mint én. Sosem ölt meg senkit. Más célra szánták, mint ahgyan azt a maffiában szokás. Jobban belegondolva, ettől tényleg felfordul az ember gyomra. Nem még Connie-é, akihez hasonló nőt sose ismertem még, és az értékrendje is igazán egyedi. - Nem kértem, hogy két perc alatt bízz meg bennem. Tudom, hogy mi a realitás, és... ebben a helyzetben mindez több időbe kerül majd. - suttogtam aztán halkabban, hiszen nem akartam magamra vonni senki figyelmét. - Ennél komolyabban még semmit nem gondoltam. És... nos, jelenleg a többieknek kisebb baja is nagyobb nálunk. Nemrég megszökött egy hozzád hasonló lány... annyi kivétellel, hogy ő az új főnök macája volt már jó ideje, és szóval... valószínűleg elvezeti egy már régen eltűnt tagjukhoz, aki egyik napról a másikra felszívódott egy bizonyos mennyiségű pénzzel, és annál több információval. Velünk nem foglalkozik senki. És mire őket elkapják, miránk már senki nem fog figyelni. Nem loptál pénzt, igaz? Hát én sem. Amit megkerestem, azt is gondosan rejtettem el előlük. Egyelőre jó ideig biztonságban vagyunk, Connie. - magyaráztam, majd végül elhalt a hangom, és egy barátságos mosoly villantottam felé.
Nem tehetek róla, hogy nem vagyok épp a legnagyobb bizalommal felé, egyszerűen ez van, senki felé sem vagyok. Még arra is képes egy rosszakaró, hogy olyan valaki ellen lázítson, akiben egyébként bíztam, bíznom kellene, és még is meg tudok inogni, ha rossz dolgokat hallok róla, főleg azért, mert velem kapcsolatosak. Nem épp olyan nyugis az életem, amikor nem számíthatok semmi rosszra, és ehhez is tartom magam. Inkább számíts arra, hogy baj lesz, mint a jóra, aztán meg akkora pofont adjon az élet, hogy alig bírsz belőle felállni. - Semmilyennel Greg, te is tudod. Nekem... nem volt erről fogalmam, nem volt választásom. Ha nem akarok az ő emberükké válni, akkor lelépek. Kénytelen voltam gyorsan dönteni. - nem azon múlt hogy kelek, nem azon, hogy milyen a napom, vagy a kedvem, hanem azon, hogy a születésnapi ajándékom az lett volna, hogy nyírjak ki valakit. A legszebb, hogy végül megtettem, csak épp nem abban a formában, ahogy ők szerették volna, nem egy célpontot tettem el láb alól afféle beavatásképpen, hanem a saját nevelőapámat, aki persze igazából nem az volt, csak egy pasas, aki kivett az árvaházból, mert lehetőséget látott bennem. Hát... megszívta, én is, de ő is. - Ha itt vagy és utánam jártál, akkor gondolom úgyis tisztában vagy azzal, hogy kiket ismerek nem? - rántom meg végül a vállam. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene neki és kétlem, hogy fel kéne vázolnom, hogy kiket ismerek, vagy kiket nem. Szerintem tisztában van vele, hogy nem nagyon van nekem más csak Chris. Már említettem ugye, hogy nem nyitok túlságosan könnyen mások felé e miatt a kis bizalmi problémám miatt? Amúgy is elég bonyolult ismerkedni, mert hát na kiszagolom a vámpírokat, tudom hogy a többségük nem komál, kiszagolom a magamfajtákat, de most azért ismerkedni valakivel, mert ő is vérfarkas... hülyén jön ki, mintha azért érdekelne valaki, mert barna a haja, mint a tiéd. Szóval egyszerűbb nekem így, nyugisabb, mint belebonyolódni valami bonyolultba. - Tehát akkor boldogan élhetünk, amíg meg nem... változik a véleményük igaz? - nem a jól megszokott meseklisével fejezem be, mert valahogy ebben nem hiszek. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak, hát nem hiszem, hogy rám ez várna, már eleve bukta a dolog ott, hogy nem vagyok hercegnő, nem ismerek egy szőke pasit sem, még csak nem is vagyok oda a szoknyákért... Mindegy, nem ez a fontos most. - És akkor mit szeretnél tőlem ezzel kapcsolatban? Segítsek... normális életet kialakítani, vagy mit? Csak bejelentkeztél, hogy tudjam itt vagy és megigyunk egy kávét időnként, mint két régi jó cimbora? - nagyon igyekszem nem cinikusnak lenni, de tényleg nagyon! Nem mondom, hogy megy, sőt kifejezetten pocsék próbálkozás, de attól még tényleg nem nagyon értem, hogy mire megy ki a játék. Chris anno segített nekem, a sors szerint esetleg viszonoznom illene ezt, vagy inkább tovább adni és nekem is segíteni most rajta, egy bérgyilkosnak új életet kezdeni?
Szavai ismét gondolkodásra késztettek. Nem is tudom, nyilván más nézőpontból ez a történet is valószínűleg másképpen fest. Ő egy nő. Ez már eleve nagy különbséget jelent a nézőpontok között, nemde? Mikor gondolkodott egy férfi és egy nő ugyanarról hasonlóképpen? Constance-nak megvolt a maga sütnivalója. Ezért is volt annyira gúzsba kötni, és egy helyben tartani. Valószínűsíthető volt, hogy egy olyan hely, mint a maffia... számára olyan, mint egy életfogytiglan börtönbüntetés Amerika legszigorúbb börtönében. De talán az ő szemszögéből a szökés gondolata maga a megváltás volt... és el kell ismernem, most hogy én is félútno vagyok ezen az úton.. nos, kezd egyre inkább tetszeni nekem is. - Hm, igen. Tudok rólad egyetsmást, ha rendkívül őszinte akarok lenni. De azt nézd el nekem, hogy még mindig nincsenek őszinteségi rohamaim a nap minden szakában. - vontam egyet a vállamon. - Tudok egy bizonyos vámpír ismerősödről, aki egy ideje felkarolt téged, és azóta ha kell, ha nem, védelmez. Vagy valami ilyesmi. Bocsáss meg, nem volt időm az egész életrajzát felkutatni. NEm is valószínű, hogy találnék róla valós információt, tekintettel arra, hogy vámpír és ebből kifolyólag úgy tudja keverni a kártyáit, ahogyan ő szeretné. - sóhajtottam fel, és beletúrtam hajtincseimbe, miután elrugaszkodtam a kocsi motorháztetőjétől. Azt hi8szem, arról már letett, hogy nekem rontson valami fegyverrel. És remélem, hogy nem tévedek. Nem hazudtam neki egyetlen szavammal sem. A nők talán sok esetben naívak, de az igazságot talán mindenkinél jobban látják. - Pontosabban, boldogan élhetjük az életünket, amíg meg nem találják a szökött párost... de hidd el, időbe fog telni, és mi több... nos, kétlem, hogy én, mint egy alsórangú van olyan fontos, mint az a másik szökött maffiatag, aki az új vezető legnagyobb bizalmasa volt a nőjével együtt. - sóhajtottam fel. Nem hiszek a happy endben, ha nagyon őszinte akarok lenni. Ezek csak ostoba mesék, amelyek segítenek a kislányok felnővésében. Abból a szempontból pedig kicseszés, hogy később minden férfiban egy Daliás herceget keresnek. - Én csak le akarok telepedni egy olyan helyre, ahol senki nem keresne. Mystic Falls épphogy a térképen szerepel. Senki nem gondolná, hogy itt élnek emberek. - forgattam meg a szemem kissé szemtelenül és cinikusan, bár nem megsérteni akartam ezzel az ittélőket. - És szükségem van arra, hogy jóban legyünk, és ne áruljuk el egymást. Bár nyilván tudod te is, hogy ez a másikunk lebukásával is járna. - fintorodtam el. Nem volt kedvező a gondolat, hogy kinyírjanak és névtelen sírba kaparjanak.
♫ It's a man's world ♫ No igen, ez tény, máshogyan gondolkodunk, de ez talán nem is csak azon múlik két embernél, hogy az egyik nő, míg a másik férfi. Persze minden bizonnyal közre játszik, de a gondolkodás módunkat azért erősen befolyásolják az életkörülményeink is, a múltunk, minden, ami más történt velünk, sőt talán kicsit még az is, ami majd csak fog. Engem is megváltoztatott az a nap, amikor aktiváltam az átkomat, megváltoztatott, de nem csupán e miatt. Azért is, mert akkor szakadt rám az árulás fájdalmas súlya. Persze megpróbálhattam volna már előtte is átlátni a helyzetet, de tudod van az a helyzet, amikor te magad húzod a szemed elé a fátylat, csak mert igazából nem akarsz tisztán látni. A legrosszabb, hogy most valahol mélyen mar valamiféle hasonló érzés és az a baj, hogy még csak nem is Gregory felé irányul. Ezért van, hogy a Christ érintő szavaira csak halkan sóhajtok először, és aztán rázom meg a fejem. - Nem ismered őt... ne beszélj így róla. Ha nem segít, akkor fogalmam sincs, hogy mi lett volna. - tényleg nem tudom, ha nincs mellettem a kezdeti időszakokban, ha nem segít átvészelni az első átváltozást és azóta is mindegyiket. Sejtelmem sincs, mit tettem volna, ha egyedül kell végigszenvednem ezt, ha aztán úgy ébredek valahol, hogy csupa vér vagyok és az még csak nem is a sajátom lett volna. Neki köszönhetem, hogy nem kell bűntudattal együtt élnem és bármennyire is próbálnak mások kételyt elültetni bennem felé attól még ezeket nem szabad neki elfelejtenem sosem. - Amíg... tudod épp ez az amíg fog meggátolni abban, hogy igazán boldogan élj. - halványan elmosolyodom és csak finoman megvonom a vállam. Nem élhetsz nyugodtan és boldogan, ha mindig meg van az esélye, hogy megtalálnak, hogy elkapnak, hogy összetörik a szépen kialakított életedet. Mi van, ha családja lesz egy magunkfajtának? Féltheti őket egész életében, ha pedig mégis beüt a baj, akkor kárhoztathatja magát élete végéig, hogy nekik is ártott, pedig ha távol tartja magát tőlük, akkor nem történhetett volna baj. Értem én, hogy mit szeretne, én is valahol erre vágyom, ezért járok suliba, ezért próbálok valamiféle normális emberi életet élni, de a bárd attól még ott inog a fejem felett minden egyes pillanatban. - Nem foglak elárulni Gregory, ha tényleg úgy érzem, hogy bízhatom benned, de... mit akarsz egyáltalán kezdeni az életeddel, azt már tudod? Egyáltalán nem egyszerű, kell egy lakás, munka... minden jóval bonyolultabb így. - majdnem kicsúszik a számon szó szerint is, de talán érti a burkolt célzást, hogy talán segíthetek, talán akarok segíteni neki, ha tényleg szeretne jó útra térni, ha tényleg változtatni akar az életén. Nekem is volt segítségem, a nélkül nem ment volna, azt hiszem valahol kötelességem ezt ebben a formában viszonozni.
- Igazad van. Nincs jogom megítélni azt, amit nem ismerek. - sóhajtottam fel, majd legyintettem egyet. Ez az egész olyan nagy lehetetlenségnek tűnik. Mármint az, hogy tényleg megtettem, és tényleg itt vagyok. Mintha egy álom lenne, amelyből nagyon hamar fel fogok ébredni. De nem. Ez a valóság. Már próbáltam megcsípni magam. - Vérfarkas mivoltod ellenére vámpírokkal cimborálsz. Bár hallottam már oylat is, hogy valaki beleszeret egy vámpírba közülünk... érdekes szálak, meg kell hogy mondjam. - vontam egyet a vállamon, de innentől tényleg nem akartam beszélni a kis szíve csücskéről. Vagy... annak a vámpírnak lenne Connie a szíve csücske? Részletkérdés. Nem ismerem. Talán majd egyszer. Én biztos nem bíznék vámpírban. Nem tudnám elfogadni, hogy segít nekem egy olyan faj tagja, mely... állítólag ellenség. Bár én nagyrészt csak vérfarkasokkal dolgoztam eddig együtt. - Ez az "amíg" nem fog bekövetkezni, Constance. Nem tudom, hogy miért. Egyszerűen érzem, hogy így lesz. NEm fognak törődni velünk, miután elkapják azokat a tagokat. Mi már nem leszünk fontosak. Eddig csak... én foglalkoztam azzal, hogy hol vagy. És egy-két másik idióta, aki nem fog köpni, mert... nos, gondoskodtam róla, hogy ne tegyék. - köszörültem meg a torkomat, de nem részleteztem. Nem kell tudnia, hogy mit tettem. Fizettem vagy öltem? Jó kérdés, remélhetőleg nem fog visszakérdezni. Bár ez hiú ábránd. Ennyire már kiismertem a nőket. - Egyelőre még nem tudom, hogy hol kezdjem. Nem az összes pénzt, de egy kisebb összeget sikerült zsebre tennem, és... azt hiszem ,ki fogom vele húzni egy ideig. De egy új élet.. mióta kamaszként csatlakoztam, mindig mások csináltak helyettem mindent. És tudod... két szökött jobban boldogul, mint egy. - nevettem fel csendesen. Nem tudom, mit akarok tenni egyelőre. Dolgozni? Talán. - Neked van állásod? - kérdeztem aztán, bár magam sem tudom, miért bukott ki belőlem.
♫ Say something ♫ Csak határozottan bólintok a szavaira, azzal a... "Pontosan így van!" tekintettel. Tényleg nem ismeri őt ezért nem mondhat róla véleményt. Az egyetlen, aki kételkedhet Chrisben az én vagyok, és én is csak nagyon ritkán teszem meg, bár mostanában, mintha ez egy kissé sűrűsödött volna, de most aztán végképp nem akarok ezzel foglalkozni. Van épp elég gondom azzal, hogy mint kiderült keresnek, azzal, hogy Gregory feltűnt itt a semmiből. - De ez a faji dolog... komolyan mi értelme van? Az alapján kéne megválogatnom kit kedvelek, hogy mivé tették? Valamikor ő is ember volt és ne mond, hogy nincs olyan, hogy egy vérfarkas meg akar ölni egy másikat... Nem leszünk azonnal puszipajtások csak mert valamiben egyezünk. - tényleg nem értettem ezt sosem. Senki sem azért rossz, ami. Azért rossz, amit tesz, azért rossz, ahogy viselkedik másokkal, azért rossz, ahogyan az életét éli, ennyi. Nem lesz Chris sem veszélyes a vámpírsága miatt, maximum azért, amit tesz, de ezt pont egy olyan vérfarkasnak magyarázom, aki alapvetően egy gyilkos, aki gondolkodás nélkül ölt évekig csak, mert valakire rámutattak? És ő ítél meg mást? Nem nevetséges? - Szóval te tudod majd innentől úgy élni nyugodtan az életedet, hogy soha nem nézel a hátad mögé? Komolyan? - nem hiszem el, nekem sem ment eddig. Az ember, ha hátra hagy egy kemény és veszélyes életet, akkor nem tud csak úgy szabadulni a félsztől, hogy ennek durva következményei is lehetnek... ennyi. - Gondolom szépen megkérted őket. - csak egy megjegyzés, igazából nem szánom kérdésnek, ezért is rázom meg a fejem a végén, mert azt hiszem nem akarom tudni. Nem hiszem, hogy megbeszélte velük, azt sem, hogy szimplán csak szépen nézett, netán pénzt adott. Azokban a körökben, amikből jött nem olyanok vannak, akiket ez meghatna, vagy mindig van, aki feljebb tud licitálni, úgyhogy ha jól sejtem maradt a láb alól eltevéses verzió. - Azt azért ne várd, hogy... mossam a ruháidat. - jegyzem meg talán egy fokkal enyhültebb mosollyal az arcomon. Na igen új élet, ez a nehéz, hogy mindent megtettek eddig helyette, most viszont kénytelen lesz valahogy felépíteni a dolgait saját maga és ez cseppet sem egyszerű. - Gondolom előbb kéne neked valami lakás is, aztán a munka. Én pincérnő vagyok egy viszonylag nyugis kis bárban, bár nem álmaim állása, de... - finoman megvonom a vállam. Na igen, sok mindent el tudnék képzelni, sok jobbat is, de nem számít, ez van és ebből kell építkezni. Ezért van most a suli, hátha sikerül valamilyen úton-módon változtatni és elérni valami jobbat, többet. - Ha már fixen eldöntötted, hogy nem akarsz végezni velem, akkor akár... el is tűnhetnénk a parkolóból nem? - na azt nem mondom, hogy jöjjön el hozzám, de kell neki valami hely, akár ideiglenes gondolom.
Megvontam a vállam. A faji ellentét nem az én szakterületem. Nem is nagyon értem, hogy mi alapján döntötték el, hogy utálnunk kell egymást. Hallottam kóbor legendákat egy hibridről, kinek apja vérfarkas votl, ő maga fattyú, s anyja vámpírrá tette őt s testvéreit. Főleg mióta itt kocsikázom a város körül. Itt tényleg semmi nem maradhat titokban, ezt nagyon megtanultam az elmúlt időszakban. De remélem, hogy az én ittlétem és szökésem egy ideig nem tűnik fel senkinek. Elvégre most ott az a másik pasas... foglalkozzanak most velük inkább. az lenne a legjobb. Meg valószínű hogy eleve tovább tart elvégeznem ezt a küldetést, ami miatt állítólag jöttem. Az más tészta, hogy egyáltalán nem akarom Connie-t is lebuktatni. - Legyen igazad. De ne mondd, hogy belezúgtál abba a vámpírba. - jegyeztem meg vigyorogva, mintegy heccként, hogy megvillantsam szokásos humoromat, mely rá nézve talán nem is annyira humoros. Én se tartom magam egy nagy mókamesternek, hiszen az élet kitanított. A maffiában nincsenek viccek. Az életekkel nem viccelünk. Ez egy komoly lecke volt. De én is mindig komoly voltam. Felsóhajtottam. - Soha nem leszek képes úgy élni az életem, hogy ne nézzek hátra. Az álmaim örökké emlékeztetni fognak azokra az élettelen tetemekre, a könyörgő pillantásokra... emlékeztetni fognak arra, hogy a pénz mily' kegyetlenné teszi az embert, s mire vagyunk képesek cszupán azért, hogy mi magunk életben maradhassunk. És ezáltal.. azt kell hogy mondjam, dicsérem a bátorságodat, hogy előbb meg mertél lógni. - billent oldalra a fejem, majd a zsebeimet ismét zsebre vágtam. Azon pediug, hogy mit tettem azért, hogy ne pofázzanak rólam, szintúgy nem beszéltem. Vannak dolgok, amik csakis ránk tartoznak. Ez valami ehhez hasonló. - Öhm... - kezdtem bele a gondolkodásba, ahogy végignéztem magamon, de apró kis megjegyzése azért vigyort varázsol az arcomra. Nem hiszem, hogy mosna rám. Nyilván nem véletlenül. - Nálam elkötelezetebb vérfarkassal még nem találkoztál. Tényleg... új életet akarok. Egy jobb életet, ahol az életem útját nem ártatlan emberek hullái kövezik ki... - nyeltem egyet, majd félrebillentettem a fejem. - De egyelőre még... nincs hová mennem. Úgyhogy... szóval... - köszörültem meg a torkomat.
Kezdőlap
