Annak ellenére is, hogy Seattle-ben élek a hét 3 napját itt szoktam tölteni vagy legalábbis kettőt. Szeretek tanulni, olyan számomra, mint valami fura hobbi és legalább addig se kell elviselnem Mr. Barrons-t. Lassan szerintem őszülni fogok, mert már annyira kiideggel. Elegem van abból a parancsoló hangjából, abból a fura tekintetből, ami képes néha az őrületbe kergetni, míg máskor meg megbabonázni. De legfőképpen abból van elegem, hogy állandóan parancsolgat, illetve állandóan edzeni akar. Tudom, hogy fontos dolog az, hogy uralni tudjam teljes mértékben a bennem lakozó farkast, ahogyan az is lényeges, hogy meg tudjam magamat védeni emberként, de nekem is kell egy is nyugalom. Szeretném élni az életemet. Ő viszont ezt nem nagyon hagyja. Annak se örül, hogy ennyire mesze tanulok, de szükségem volt a szabadságra és itt tökéletesen megkaphatom azt. Nem szoktam késni, de most mégis összejött. Nem olyan régen elütöttem valakit, de szerencsére jól lesz. Előtte meg én öltem meg valakit, ami miatt farkas vagyok. Lassan kezdem úgy érezni, hogy a balszerencse áradása elkezdődött és a kiinduló pont Barrons volt. Sietve próbálok parkoló helyet találni, miközben próbálom az elmúlt időszakot kizárni a fejemből, hiszen hamarosan itt vannak a vizsgák és pont most kell nekem is késni. Annyira jellemző. Miután sikerül megállnom, felkapom a cuccomat és mit valami őrült kezdek el rohanni. Sietve fordulok be az egyik folyosóról a másikra, miközben a kihelyezett táblákat figyelem. Aki kitalálta ezt a labirintus rendszert, azt kellene elküldeni bele, hiszen még az utolsó hetekben másik terembe is rakták át az órát. Nem élek én itt minden nap, hogy pontosan megtudjam, hogy merre menjek. Pár perccel később lihegve állok meg az egyik tábla előtt, majd bosszúsan fújom ki a levegőt. Remek, rossz felé kanyarodva. Rohanva indulok visszafelé, majd hamarosan már a jó folyosóra jutok, amikor már majdnem odaérve valakinek telibe neki rohanok. Na, ez meg a másik hátránya ezeknek a befordulásoknak, ha sietve az ember. A cuccaim szétrepülnek a jegyzeteim összevissza, miközben én meg a földre pottyanok. Szúrós pillantással nézek a srácra, de szerencsére segít összeszedni. Sietve megköszönöm, majd pár ajtóval odébb ott is vagyok a megfelelő teremnél. Pillanatok múlva már benyitok, majd próbálok beosonni a helyemre, de amikor meglátom, hogy a terem üres, akkor kicsit érhetetlenül nézek körbe. Ohh, ne pár perce lehetett vége, hiszen még előrébb is hozták. Motoszkálásra leszek figyelmes, így oldalra pillantok. Jó napot Mr. Lyod. - szólítom meg a tanárt kicsit félszegen, majd közelebb lépek hozzá. Remélem, hogy nem ezen az egy órán fog múlni az egész szemeszter, hiszen eddig mindig itt voltam és kiemelkedő teljesítményt nyújtottam. Aktív részese voltam az órának.
Olyan egy síkúnak érezteti az embert az idő, - fontos feladatai közepette, - hogy kénytelenül is elfelejti a dolgokhoz párosuló kulcs-figurákat. Az én rendkívül precíz időbeosztásomhoz mérten, korábban meg is jelenek a teremben, mint kellene. Ám egy tanár önfeláldozhatósága itt még nem fújt ki teljesen. Az óramutatóhoz kötött pontos megjelenésben, egyetlen gond forrás, hogy tanítványom jelenléte még nem mutatkozik a teremben. A rosszul indított kezdéssel, mellőztem a perceket, szakmámhoz ragaszkodóan feljegyezve a mai nap dátumát, és tanóráját a számon-tartó naplóban. A létszám terjedelmes 80 tagját egyetlen strigulával egy főre húztam. Enyhítően esett a tudat, hogy már tegnap értesültem a figyelmeztető kérésről. Ma reggel mindenképp kiakartam ásni magamat, a kollégák szertelen pletykálkodásaiból az erre roppant alkalmas tanáriban. Nem volt teljesíthetetlen kérés tőlem, hogy a kiszabott időpontot 8.00 órára tűztem. Annyival volt megvalósíthatatlan, hogy mindezt a hét végéjén, szombaton kértem. Én magam is voltam tanuló, és valójában egészen hiszékeny tudok lenni, mikor az "elaludtam" magyarázattal próbálnak takarózni előttem. Nekem ugyan nem annyira, de tanítványomnak azonban ezen a jövője bukhat, amit röpke 30 perces megvárattatással indítványoz a tanára számára. Halk kopogással járatom be ütemes lépteimmel a kietlen előadó termet, majd az igen szélesre alakított üveg-ablak előtt megfékezem a lábaimat. Ha közember tekint ki, valószínűleg azt felelné nem lát senkit. Egy olyan, aki lassan 7 éves tanári munkásságot tudhat be ezen a tanintézményben, az azonnal névszerint nevezné meg a bokrot igazító gondnokot. De ezen idő-tájt, még a takarítók is feltűnnek, és némely igen elhivatott kolléga is, akik hétvégenként a laborban tesztelik a óráikra szánt tananyagukat. Ismerem az összes vegyülő forgatagot. Tudom kit érdemes jó tanárnak hívnom. Tudom, kinél legyek alázatos és a velejéig tisztelet-tudó. Belefeledkezek sajátos gondolat-menetembe. Talán egy-két röpke percre. Az ajtó feltárt hangja azonnal meg is szakítja bennem a gondolatot. A látvány pedig kellőképpen lecsillapítja láthatatlan, elégedetlen frusztráltságom. - Miss Mackayla. - a megnevezés, noha közzel állt a reggeli köszöntéseimhez, de sokkal rekedtebb volt az elpazarolt percek vívódásáért. Jótállásom képpen, nem is vetettem volna a szemére sértő késését. Inkább csak egy határozott öltöny-igazítást ráztam ki a merev tartásomból, arcomat párhuzamosabb jobb színbe tüntetve. - Miss Mackayla, nem tudom tisztában van-e azzal amiért most szombat reggel idehívattam? - teszem fel célzottan akkurátus kérdésemet előtte. Persze a jellegzetes látványának megint csak nehéz nemet mondani. Egy diák lány külleme egy tanár szemében, a naiv fiatalságot hozza vissza a koros jelenében. Természetes módon indítja el bennem a nosztalgikus érzéseket. Jelenleg, azonban volt egy jelentősebb ügy, amiért megérte visszaemlékezni.
Mindig is szerettem tanulni, hiszen így nem csak elmémet tarthattam karban, hanem egy kicsit ki is szabadulhattam a fura börtönömből. Nem szerettem mindig ott lenni vagy a könyvesboltban dolgozni. Ahogyan neki, úgy nekem is kijárt egy kis magánélet és ez a hely tökéletes volt erre. Persze a legtöbb diák a bulik miatt jelentkezik egyetemre, a tanulás csak másodlagos, de én nem ilyen voltam. Első a tanulás és utána a szórakozást. Talán kicsit gyerekes azt mondani, hogy volt kedvenc tanárom, de Mr. Lyod képes volt elbűvölni. Ahogyan beleélte magát a dolgokba, ahogy próbálta kiszínezni a mondanivalóját és az a stílus, ahogyan előadta a dolgokat. Azt hiszem ez pontosan olyan óra volt, amiről a legtöbb diák álmodik. Egy pillanatra se unatkozik az ember, én legalábbis soha nem tettem. Jó páran járunk az órájára és lehet nem a legelső sorban ültem, de ennek ellenére se bírtam bealudni az óráján. Volt olyan, amikor másik órán előfordult, hiszen keveset aludtam, az utazás kimerített és a tanár is olyan volt, mint akinek megalszik mindjárt a tej a szájában. A hangom csendesen koppan a terem padlóján, szinte már túlzottan is hangosa. Túl nagy a csend és félek attól, hogy esetleg most kerültem bajba. Persze annyira nem bánnám, ha továbbra az óráira kellene járnom, de ha jól tudom, akkor a következő szemeszterben is lenne vele órám. A hajam kicsit hullámos loknikban a vállaimra omlik, miközben az egyik oldalon játékosan megvan tűzve. Általában mosolyra húzódnak az ajkaim, de most valahogy nem megy. Aggódom és félek, hogy egyetlen egy ballépés esetleg bukáshoz vezethet, vagy esetleg lehet a többieknek nem is szólt? Nem értem, hogy mi történik itt. Lassan lerakom a cuccomat a közeli asztalra, majd újra rápillantok, amikor kérdéssel fordul hozzám. Lassan megrázom a fejemet. Nem, nem tudom, hogy miért kéretett be szombat délelőtt, ahogyan azt se értem, hogy merre vannak a többiek. - A hangom kicsit megremeg, majd a hajamba túrok óvatosan, amolyan feszültséglevezetésképpen. Esetleg baj van Mr. Lyod? - emelem fel újra a fejemet és a szemeimet a szemeibe fúrom és nem engedem el őt a pillantásommal. Mindig is öltönyben szokott megjelenni és neki jól áll. Nem érzed azt, hogy ezzel akarna felvágni. Ő ilyen, egyszerűen képes a hallgatóit mind a megjelenésével, mint a beszédével megbabonázni.
Van, hogy elsiklunk olyan földhöz-ragadt, apró kis tényeken, amik első benyomásra nem vélünk kárnak, később viszont a saját ízlésünk is csorbulhat általa. Megeshet azonban az is, hogy ezeket a kész tényeket észleljük, de nem tudjuk kellően felfogni a receptorainkkal. Az utóbbi mintha egy leheletnyit népszerűbb volna. Íme a példa. Az előttem álló leányzó, megenged megannyi jelzést és apró tényt, amit egyszerűen ha lehet se sikerülne figyelmen kívül hagyni. Az ártatlan gőg, mi az arcát festi, enyhén pozsgás fiatal bőrével, még a gyermektelen szülőben is elindítaná azt a féltó-óvó vehemenciát, amiért kevés idő alatt harcba lehetne szállni. Minden tanítványom saját gyermekemként tartok számon. A viselkedésem sem tér el, egy ma ismert szülőtől. S továbbra is azt a józan megállapítást híresztelem, hogy ez minden tanárnak a feltétlen kötelessége. Lenne. Ha fölülről küldött ego-centrikus, lenéző hólyagok pozitív irányba változtatnák meg a döntéseitek, a jogszabályokat illetően. Mert bizonyos értelemben nekik köszönhető, hogy a túlzott szabadságról szóló igék megbolondították az egyszerű ember eszét. A korlátlan szólás-szabadságnak köszönhetően, már a tanár állása is az egyszerű közemberek hangulat-ingadozása miatt függ. Nem mintha ez a múltban nem így zajlott volna. Csaképp ott, valamilyen korlátolt mennyiségben még volt a joga a tanárnak, hogy fegyelmet alkalmazzon. Természetesen én a mai napig is ellenzem a testi-erőszak által okozott fenyítést. De a lónak túlsó oldalára esve, ma már az is roppant fizikai-bántalmazásnak minősül ha egy vonalzóval fejen billentem a horkantó tanulót. Ha az ügy egy agyilag negatív egyeddel folyik, akár per is lehet belőle. Szóval...nehéz olyan fejszét élezni, ami már ki van csorbulva. Rajta azonban, mintha a tanulás-iránti elhivatottságom vélném észlelni. Nem csak szemének tükröződő ragyogása, hanem érdem-jegyein is látszott, hogy meg van benne a kellő diákhoz való szorgalom. Talán túl elfogult vagyok azzal, ha ilyen hamar döntök a sorsáról. De úgy vélem, ilyen eltökéltséggel bármit elérhet. A javára válhat a szülő-adta szépsége, s talán nem is túlzok, ha ebben a sekélyes társadalomban már alapvető így gondolkodni. - A többiek? - ismétlem meg a kissé abszurdnak vélt szót a kérdésében. - Akkor ezekszerint mégsem olvasta a hírlevelemet. - teszem hozzá, egy enyhe mosoly kíséretében. Igaz, hogy a feladott hírlevél éjszakai-órákban ment át az érintetteken. S valamiért úgy hittem, rá kellően illik az éjszakákba nyúló virrasztás a saját kis elektronika kütyüje előtt. - Akkor, attól tartok, nem kell közölnöm a rossz hírt. - mikor épp átfutott a fejemben, micsoda dicső karriert futhatott volna be, jön az erős pofon az élettől, hogy elhivatottságot és a bájt mégmindig kevés mértekben mérik. Elszorul a szívem, és ingerből húzom meg szorosan nyakkendőmet a nyakam körül. Azt hittem könnyebb lesz dobálóznom az érzelmes, finoman közelítő szavakkal. Ehelyett, gesztenye barna szemeibe pillantva, elapad bennem a szó. Hogy is lehetne ezt kíméletes formába öltöztetni? Hiszen még gyermek, és a szavak érzelmi cunamiként vetnék őt a partra. - Miss Mackayla... - kezdtem bele, noha a szavaim olyan súlyosan törtek fel a torkomból, mint a szikla töredékek. Élesen beleszúrva minden porcikámba. - ...ezt a szemesztert sajnálatos módon elbukta. - aztán végül kibukott belőlem, a fenyegető hír és aggadóan kémlelni kezdtem tanítványom mindenegyes lélegzetét.
Biztos voltam abban, hogy „otthon” egy jó nagy adag fejmosás fog várni, hiszen minden szó nélkül jöttem el és ráadásul szombaton. Azt hiszem mára valami programot tervezett a házúra, vagy esetleg edzés lett volna? Őszintén mondva nem tudom és nem is érdekelt, mert az utóbbi időben kicsit felborult a dolog és az iskola lett a legfontosabb számomra. Szerettem volna kielégíteni a tudás iránti vágyaimat, azt hogy minél több dologhoz értsek. Itt pedig a legjobbaktól tanulhattam és ezért is voltam képes ennyit utazni majdnem minden egye héten. Szerencsére nem volt órám minden egyes nap és a legtöbbre nem is volt kötelező bejárni. Az ilyen tantárgyaknál mindig beszereztem azt, ami a vizsgához kell és egyszerűen otthon megtanultam, hiszen dolgoznom is kellett mellett. Na, meg a mogorva uraságot is részben ki kellett szolgálnom. Na, nem mintha olyan nagy öröm lett volna az számomra, vagy annyira gyakran tettem volna meg. Egyszerűen, csak néha nem volt más választásom, de előfordult az is, hogy csak úgy faképnél hagytam. Olyankor igazán büszke voltam magamra, hogy képes voltam nemet mondani, de megint elkalandoztam. Talán ez amiatt van, mert túl ideges vagyok, mert tényleg nem értem, hogy mit is keresek pontosan itt és miért ilyenkor. Elolvastam az első levelét, mert utána el kellett kezdenem jegyet venni és ide kellett repülnöm, ha utána írt még valamit, akkor az nem az én hibám, hogy nem olvastam. – szólalok meg kicsit ijedten, hiszen egyáltalán nem tetszik az, amiket mond és ahogyan mondja. Minden tanár tudja, hogy Seattle-ből járok be órákra, így nem csoda, ha a köztes időben már nem volt lehetőségem arra, hogy elolvassam az újabb levelet. Figyelem minden apró kis rezdülését, s amikor újra megszólal, akkor ijedt kis őzike szemekkel nézek rá. Nem is értem, hogy mire akar kilyukadni, mert az nem lehet, hogy nem enged át. Enyém volt az egész évfolyamban a legjobb átlag és még a vizsga se volt, így ez nem fair. Majd amikor végül meghallom az újabb szavait, akkor döbbenten nézek rá, majd jó pár perc telik el úgy, hogy meg se bírok szólalni. Lassan neki dőlök az egyik padnak és megrázom a fejemet. Ezt nem teheti meg, hiszen én voltam a legjobb az egész évfolyamban. – szólalok meg kétségbeesetten, majd megrázom a fejemet, mint akibe most csapott bele a villám. – Miért? –szólalok meg alig hallhatóan és érzem, ahogyan a bennem lakozó farkas tombolni akarna, de szerencsére nem tud a felszínre jutni. Nem értem, hogy miért akar megbuktatni, hiszen semmi nem utalt erre. Biztosan van valami, amit tehetek, hogy ne így legyen! – csattanok fel kicsit hangosabban, hiszen tényleg nem értem, majd végül lassan leülök a padok mellett lévő egyik lépcsőre és magam elé bámulok, mint valami idióta, miközben próbálom megfejteni azt, hogy miért is történik velem ilyen.
Talán nem is kéne azon meglepődnöm, hogy végül én kaptam meg az állást, hisz láttam a többi jelöltet és egyáltalán nem is felelhettek volna meg a követelményeknek. Ahhoz, hogy az ember tanítani tudjon, ki kell érdemelni a tiszteletet, el kell érnie, hogy tartsanak valamennyire tőle a diákok, de mégis szeressék őt. Igen, pontosan én vagyok azaz ember, aki mindezt el tudja érni. Végül már régen túl vagyok az első napomon és az első hetemen is, nincs sok hulladék a diákok között, na de azt sem mondom, hogy kevesen vannak selejtesek. Tudom, nem szép.. egyáltalán nem szép hozzáállás, de nem tudom máshogyan kifejezni magamat. Miért nem tudja valaki egyetemen a kettes szorzótáblát? Ez olyan nagy és baromi nehéz követelmény? Hát egy azonban biztos, hogy nálam nem fog átmenni félévkor, sem évvégén.. aki az alapokat nem tudja, annak semmi keresnivalója sincsen itt. Azonban magamat ismerve tudom, hogy túl nagy az elvárásom másokkal szemben, ezért is próbálok.. hát ezért is vagyok ebben a helyzetben. Megkértem Philipet, hogy az óra után maradjon itt kint kicsit, mert szeretnék vele valamiről beszélni.. hát szerencsémre ő így is tett. Tudom, hogy szépen és fokozatosan kéne beadagolnom neki a helyzetet, de ez nem én lennék, főleg.. hogy az a Perkins kölyök itt lofrál valahol az épületben. - Borzalmas vagy matekból, megfogsz bukni év végén, ebben biztos vagyok. - mondom neki komolyan, mire az ő arcán megjelenik a rettegés, én pedig próbálom nem megforgatni a szemeimet, nem is értem.. a Thalesz-kör helyett rajzolt egy négyzetet.. nem kell nagy zseninek lenni, hogy rájöjjön valaki a szomorú valóságra. De ő még ennyire sem okos. - Minden kedden és csütörtökön este hat és nyolc között korrepetálást tartok a kissé.. lemaradott diákoknak. - mondom neki. - NA de most menj, le ne késd a következő órádat. - próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, aztán mormol valami köszönömöt, meg közli velem, hogy milyen szuper vagyok. Szuper.. aztán kilépek a folyóson és megpillantom ŐT, Perkinst.. Épp mellettem halad el.. Itt lenne a remek alkalom, hogy egy varázslatot elmormolva kitörjem a nyakát, de nem.. nem ezt érdemli. - Mr. Perkins.. nem lenne kedve velem ebédelni? - teszem fel neki a kérdést mosolyogva és reménykedve, hogy nemet mond. Bárcsak nemet mondana, amúgy sem lenne miről beszélnünk..
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 19, 2017 8:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
aoibhinn & brandon
the storm is raging against us now
Vizsgaidőszak közeli állapotok uralkodnak. Ezt már az is le tudja szűrni, aki csak összefut valahol egy csapat diákkal. Ezek a rettentően "értelmes" tekintetek, amikkel merednek maguk elé. Inkább érzi azt rájuk nézve az ember, hogy a kivégzésükre készülnek fel lélekben, mint azt, hogy éjjel-nappal paráznak a jövőjükön. Korábban én is ilyen voltam, de néha visszasírom ezt az időszakot. Nemrég még ott tartottam, hogy levetem magam valami jó magas pontról, mivel állandóan rettegtem, nehogy kiderüljön az egyéjszakás kalandom azzal a diákkal. De szerencsére Lorelai itt hagyta az iskolát, és magával vitte az idegösszeomlás közeli állapotomat is. Most már rendben vagyok, de jobban odafigyelek arra, kivel és mit csinálok, mint valaha. Viszont szerintem ebben is eljutottam a beteges pontra, ugyanis a múltkor az egyik diáklány megdicsérte az ingemet, én pedig közöltem vele, hogy ne kotorásszon az aurámban. Két méterre állt tőlem. Szóval igen, nemes egyszerűséggel kezdek megzakkanni. Elfogadom a Sorsomat, és élvezem a tanítást, amíg tehetem. Hamarosan én leszek itt az irodalomtanár, mert a felettesem nyugdíjba megy. Még több felelősség szakad a nyakamba, én meg csak abban bízhatok, hogy nem nézőközönség előtt fogok összeroppanni, mondjuk egy órán vagy a tanáriban, hanem otthon, egyedül, miközben anyának panaszkodom az életemről és az idegeimről, amik kezdik felmondani a szolgálatot. Hallom a csengőt, mire felemelem a fejem, hogy szembesüljek azzal, ahogy tizennégy ember grimaszolva engem és a csorgó nyálamat bámulja. Elaludtam? Ugye ez csak valami vicc? Utoljára még Shakespeare-ről mondtam valamit, erre tisztán emlékszem. Aztán beledőltem az önsajnálatba, és nem képletesen szólva. - Izé...így jobban el tudtam képzelni, amiről beszéltem nektek. Próbáljátok ki majd otthon, mert serkenti az agysejtjeiteket, ha egy asztalra borulva elmélkedtek... Mára ennyi. - Valamit csak mondanom kellett, a helyzeten meg már rontani nemigen tudtam. Megvárom, hogy az utolsó diák is kilépjen az ajtón, aztán nekiállok csapkodni a fejem az asztalba. Miután már minden bizonnyal keletkezett a homlokomon egy piros folt, mint aki a vágóhídra megy, kiindultam az előadóteremből. Bambán megyek végig a folyosón, amikor hirtelen a nevemet hallom. Kissé kábán fordulok a hang felé, és elsőre nem is igazán fogom fel a történéseket. Nahát, az új tanárnő. Valami baromira különleges neve van, amit valószínűleg kiejteni sem lennék képes...ha eszembe jutna, persze. Világéletemben pocsék névmemóriám volt. - Helló...kollegina. Biztos, hogy szeretne velem enni? Kimondottan nem tartom magam jó társaságnak, és erről kérdezzen meg...nos, akárkit. De ha mindenáron rám van szüksége, vagyis...ha...szóval örömmel csatlakozom. - Már megint hadoválok össze-vissza. Utoljára Lorelai közelében voltam ilyen...ja, nem. Minden nővel ilyen furcsa vagyok anyámon kívül. Kínos.
Még mindig felkavaró érzés volt tudni, hogy ahhoz az átkozott féreghez hasonlító emberrel vagyok egy épületben. Számomra kellemetlen, majdnem már teljesen megalázó volt látni őt itt és tudom, hogy napjai megvannak számlálva, azonban nagyon nehéz uralkodni az erőmön, főleg ha megpillantom. Mindent szabadjára engednék és tudom, hogy darabokra tépné őt, hogy megsemmisítené őt nem kerülne egyetlen egy pillanatnál többe, de nem tehetem. Jelenleg éppen kiakarom élvezni a szenvedésének minden egyes pillanatát és próbálom megkeseríteni az életét, ahogyan csak tudom. Már kitaláltam, hogy megátkozom és egy olyan átkot helyezek el rajta, mely hatalmas kínokkal és gyötrelmekkel jár majd, mely megbontja elméjét és saját maga fogja okozni a vesztét. Nem kerülne többe pár pillanatnál, pár kimondott szónál, de nem szeretném ilyen hamar meglépni ezt a drasztikus lépést. Kiakarom élvezni a tanítás minden pillanatát és addig maradni, ameddig lehet. Ez azt jelenti, hogy öt évnél tovább nem maradhatok, mert nem igazán öregedem és nem is igazán tervezek.. Mikor megpillantom őt kihasználhatnám az alkalmat, hogy valamit tegyek, például rántsak egyet a lábán egyetlen mozdulattal, mire ő bevágná a fejét. De nem, inkább közelebb lépek hozzá és próbálok kedves lenni hozzá, legalábbis látszólag. Csak nézem őt és nem nehéz kitalálni, hogy ez az ember semmiben sem hasonlít belsőleg a felmenőjére, mert ő tudott bánni a nőkkel, de ő itt.. előbb nézem életképtelennek, mint egy határozott férfinek, mely számára megalázó és szomorú, de nekem nem igazán.. csak könnyebb lesz összetörni és véglegesen elpusztítani őt. Csak nézek rá, mikor már majdnem elfelejtek elmosolyodni a szavai hallatán.. szánalmas. - Igen, mindenképpen rád lenne szükségem. - vagyis a halálodra, de ez a kettő dolog már majdnem ugyanaz, szóval nem teljesen mindegy tudnod róla? Még jó, hogy nem vagytok képesek a gondolatolvasásra.. Bár érzek belőle leheletnyi mágiát, csak nem egy diaktív vérfarkas? - Örülök, hogy van kedved csatlakozni. - mondom neki, miközben a hatás érdekében megigazítom a haját, remélve, hogy teljesen zavarba jön. Miért ilyen egyszerű eset? Még csak belegondolva így ebbe az egészbe, nem igazán fog nagy élvezeteket nyújtani. - Hova menjünk ebédelni?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Csüt. Aug. 10, 2017 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
aoibhinn & brandon
the storm is raging against us now
Elképzelni nem tudom, mit akarhat tőlem az új tanárnő. Nem nagyon szokták a társaságomat keresni, én meg egész jól elvagyok magamban. Most ha apám itt lenne, bizonyára beszólna valami nagyon sértőt és megalázót, amit én aztán elengednék a fülem mellett, ahogy azt tesszük már évek óta. De szerencsére a Whitmore-on még nem bukkant fel. Hála az égnek, mert én akkor köddé válnék. És minden tőlem telhetőt megtennék azért, hogy ez szó szerint így legyen. Na jó, elég a merengésből, most a velem szemben álló nőre kell fókuszálnom, és legfőképp arra, hogy ne égjek nagyot előtte, ha már egyszer hozzám szólt. Nem mintha leprás lennék, de sokan magamnak valónak tartanak...ebben lehet valami. De az emberek nem tudják, hogy a szerencsétlenkedéseimtől próbálom megkímélni őket. Ha ezzel tisztában lennének, simán hálásak lennének azért, hogy távolságot tartok. Erre tessék, most itt áll ez a megjegyezhetetlen nevű csinos nő, én meg azt sem tudom, hogy tartsam a kezeim. Pedig megfogadtam, hogy a főiskola környékén még egyszer nem bonyolódom nőügybe. Elég volt nekem a Lorelai okozta sorozatos infarktus. Mondjuk ha úgy vesszük, épp szintet lépek. Diákból átevickélek a tanárok közé. Bakker, ez még a fejemben is szánalmasan hangzik, örülök, hogy nem csúszott ki hangosan. Szóval rám van szüksége? - Ejha, álmomban nem gondoltam volna, hogy még hallom ezt a mondatot nő szájából anyámon kív...a...rohadt...életbe... - A szám még mindig mozog, és ha még nem vesztettem el teljesen az eszméletem szégyenemben, akkor meg mernék rá esküdni, hogy apró szüneteket tartva káromkodom az orrom alatt. Stílusos. Szerintem most ijesztettem el őt egy életre. Várom a pillanatot, amikor valaki antiszociális személyiségzavarral diagnosztizál, és egy életre eltiltanak a társadalomtól. Mindenki jobban járna. - Nos...ma már nincs több órám, viszont estig maradok, mert dolgozatokat kell javítanom, de ha az megfelel, beülhetünk a büfébe vagy rendelhetünk. - Büfé? Rendelt kaja? Igen, ezzel most biztos imponálok neki. Már küldöm is magam felé a képzeletbeli pacsit...ja, bocs, mégsem. Azért a mosolyt fennhagyom a képemen, hátha menthető még a helyzet valamennyire. Amúgy nem is értem, mi ütött most belém. Nyilván csak megsajnált, amikor látta, milyen szerencsétlen vagyok, és jó szamaritánus lévén gondolta, kihúz engem a gödörből néhány kedves szóval és ebédmeghívással. - És...eddig milyen itt tanítani? Egy idő után meg lehet szokni, de emlékszem, én először menekülni akartam. Túl nagy volt rajtam a nyomás. - Aha, vajon miért? Persze, megvan. Ha az ember összefekszik egy diákkal, ne csodálja, hogy erős migrénnel és a paranoia jeleivel kell megbirkóznia. Egyébként ennyi erővel az időjárásról is cseveghetnénk. De mégis mit mondjak neki? Azzal mégsem indíthatok, hogy milyen szép a szeme. Ez amúgy sem az én stílusom lenne.
Nem kellett volna idejönnöm, nem is tudom, hogy mit képzeltem... egyszerűen abszurd volt az egész dolog. ez a a férfi.. ez a Brandon Perkins annyira nem hasonlított az ősére, hogy már számomra volt kellemetlen és egyszerre zavaró, hogy mennyire egy töketlen férfi. Egyszerűen nem nézem ki belőle, hogy önálló gondolkodásra képes, hogy döntést tud hozni egymaga és életben is képes maradni, talán még az anyjával él együtt, ez sem lepne meg.. Egyszerűen a válaszára nem is tudtam, hogy mit mondjak vagy egyáltalán mit reagáljak, így inkább csak elmosolyodtam és próbáltam rájönni, hogy miért is kéne vele mennem, de.. a bosszú, az a mérhetetlen bosszúvágy, mely bennem élt.. - Mindennek eljön az ideje Brandon. - mondtam neki kedves és lágy hangon, próbáltam beleadni a lehető legtöbb színészi tehetségem, hogy szavaim számára hitelesek legyenek. Szükségem volt a bosszúra, szükségem volt erre, hogy lezárhassam ezt az egészet, hogy újra a régi lehessek. Valójában nem is tudom, hogy mi a célom ezzel az egésszel, hogy miért nem sétálok csak el.. nem is kéne vele bajlódnom, csak elkapnám, mikor egyedül sétál a sötétben és megátkozom, szép lassú átkot kapna, mely fokozatosan venné el épeszűsségét, mígnem az őrületbe nem kergetné önmagát és saját kezével nem végezne önmagával. Így mikor a felsorolás véget ér.. vagyis a rosszabbnál rosszabb lehetőségek.. - Rendeljünk kínait. - mosolygok rá, pedig legszívesebben tökön térdelném és megmutatnám neki, hogy ki itt a főnök.. azonban nem tehetem. Nem tehetem meg magammal szemben, hogy a precízen felépített maszkom pillanatok alatt semmivé foszoljon.. Túl sok energiát fektettem, hogy az egész egy ilyen röpke pillanat múlva véget érjen és semmivé váljon. Kérdésére valódi mosoly jelent meg az arcomon. - Szeretek tanítani, mindig is szerettem.. igaz van pár igencsak kellemetlen személyiségű diák, de megtanultam kezelni őket az évek alatt, egész otthonosan mozgok itt. - és valóban így is volt, minden egyes szavam igaz volt. Szerettem itt lenni, jó is volt itt lenni, nem volt semmilyen gondom, mindenkit betörtem, akit kellett és kiharcoltam a kollégák tiszteletét is, mintha már ezer éve itt tanítanék, elég könnyedén ment, bár ilyennel sosem volt gondom. Végül elindulok az tanári felé. - Induljunk el, hogy kicsit kényelmesebb helyzetben tudjunk beszélni. - ajánlottam fel, bár mint mondtam én már elindultam, így hát ha nem jön velem, akkor egyedül fogok ebédelni vagy egy másik kollégával..
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Szomb. Dec. 02, 2017 12:28 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
aoibhinn & brandon
the storm is raging against us now
Csodálom, hogy a hebegésemmel nem ijesztettem el teljesen, de a jelek szerint nem vagyok annyira reménytelen eset, mint képzeltem. Percek óta beszélek egy gyönyörű nővel, aki előtt már több mint elégszer leégettem magam, ő mégis itt áll velem szemben még mindig. Oké, benne van a pakliban, hogy mindössze megszánt, de igyekszem a magabiztosságom látszatát arra építeni, hogy pozitívan állok a dologhoz. - Kínai. Oké. Szuper. Hol...hagytam...a telefonom? - Matatok előbb a zakóm, aztán a nadrágom zsebében. Basszus, miért pont most nincs nálam? Egyáltalán mikor volt nálam utoljára? Arra sem emlékszem. Ez nagyon gáz. A mosolyom még kellemetlenebbül terül el a képemen, és rohadtul nincs ínyemre, hogy megkérjem, rendeljen ő. Nem ilyen úriembernek neveltek. Na jó, igazából a szüleim egyáltalán nem neveltek úriembernek, mert anyámnak inkább a "kicsi fia" maradtam, apám meg nem látta meg bennem a férfipotenciált, akit okíthatna. Szóval bukta. De illemkönyveket olvastam, és tudom, hogy most távol állok egy gentlemantől. Körbenézek a folyosón, de sehol senki, akihez odamehetnék megjátszani a laza csávót, hogy aztán szívességért cserébe kölcsönkérjem a mobilját. Lemondóan sóhajtok, és máris utálom, amit mondani fogok. Viszont a pénztárcám legalább nálam van, szóval tudok én fizetni. - Esetleg megtennéd, hogy... ígérem, legközelebb jobban figyelek, hol rakom le a mobilomat. - Legközelebb? Szerintem örülhetek, ha ezután még egyáltalán rám köszön, amikor találkozunk. Azért sem hibáztatnám, ha nem tenné. A tanítás téma kicsit talán oldotta a szerencsétlen balfaszságom okozta légkört. Szép a mosolya, de ezt most aztán eszemben sincs benyögni. Csak rontanék a helyzeten. Na meg mit is fogadtam meg magamnak? Azt, hogy nem keveredek bele nőügybe az iskola területén. Ehhez képest... - És korábban hol tanítottál? Az szuper viszont, hogy jól tudod kezelni a diákokat. Én például a vizsgaidőszak környékén mindig úgy érzem, mintha kb. a Trónok harcába csöppentem volna, és feszült csendben várom, melyik őrült tekintetű egyén veti rám magát. Szóval többnyire csak leadom az órát. De rájöttem a titokra...nem szabad a szemükbe nézni, és akkor nem jön elő a paranoiám. Öhm...eskü, nem vagyok elmebeteg. - Pont ezt mondja az összes elmebeteg. Gratulálok magamnak. Elképesztő, alig hiszem el, de rekordot döntöttem a "rontsunk tovább a helyzeten" kategóriában. Csendben követem őt a tanári felé, közben pedig már azon elmélkedem, mit hozzak fel először témának: a gepárdok párzási időszakát vagy az időjárást. Te jó ég... - És...mikor költöztél ide? - Jól van, bár elég snassz, de legalább nem égetően kínos kérdés.
Ez az ember ijesztően ostoba, olyan szánalmas, hogy el sem lehet mondani.. nincsenek szavak, hogy mennyire szánalmas. Nem is kéne rá energiát pazarolnom, nem ő az a férfi, aki engem kihasznált, aki olyan csúnyán hagyott faképnél, de.. mégis olyan, mintha őt kínoznám. Ki kell használnom minden egyes pillanatot, pedig szívem szerint már rég leléptem volna innen, már rég megöltem volna őt. Egyetlen egy mozdulattal ki tudnám törni a nyakát vagy rakhatnék rá egy olyan rontást, ami szép lassan tenné őt tönkre, ami fokozatosan venné el a józan eszét.. DE nem.. inkább kínait fogok vele enni és uramisten.. nincs nála telefon? Komolyan, ki lehet ennyire idegesítő még?! Elkezdi keresni, pedig az arcára pontosan rá van írva, hogy tudja nincs nála a telefon. Sosem értettem, hogy miért nem lehet ezt megmondani, miért kel ilyen nagy műsort csapni egy ilyen semmiség miatt. De csak mosolygok és legyintek egyet. - Ugyan, semmi baj, bárkivel előfordul. - mondom neki, majd felhívom az egyik kedvenc kínai éttermemet telefonon és rendelek magamnak szezámmagos csirkét, neki pedig pirított tésztát, remélem nem szereti vagy allergiás lesz belőle valamire. Nem is értem, hogy miért nekem kell rendelnem.. mármint, ok hogy nincs nála telefon, de kereshetett volna valakit vagy nem is tudom, de mit várjunk egy ilyen életképtelen "férfitól", örülni kell annak is, hogy még nem törte ki a nyakát.. Már bánom, hogy szóba álltam vele, ez tényleg nem érdemel ennyit, talán ha meghalna azt sem venné senki sem észre, olyan egy jelentéktelen alak. Talán még szűz, szerintem még nem is talált senkit, aki lefeküdne vele és nem is hibáztatom a lányokat avagy nőket, akiknél bepróbálkozott. - Írországban tanítottam, mielőtt idejöttem volna. - felelem neki mosolyogva, majd hát.. nem is akarok vele annyira beszélgetni, már tényleg bánom, hogy elálltam vele, hogy megállítottam és megkérdeztem tőle, hogy lenne e kedve velem ebédelni. De ki kell hozni az egészből a legjobbat és talán most az lenne a legjobb, ha nem hagyom itt és megyek el a fenébe, mert.. soha többet nem lenne ilyen remek alkalmam, talán nem is állna velem többet szóba.- Nem rég, pár hónapja, nem igazán ismerem a helyet. - mosolygok rá. - Te idevalósi vagy?
Kezdőlap
|| szószám || 
• 
• 
•