Két, közvetlenül egymás után megtartott irodalom előadás után szinte menekülve hagytam el az óriási előadótermet, ahol az imént ódákat zengtem Shakespeare-ről és a Hamlet című művéről. Bár, nagyon élvezem az oktatást, néha unalommal tölt el a gondolat, hogy évről évre mindig ugyanazt az anyagot kell leadnom az első éves hallgatóimnak. Már-már kívülről fújom az egész anyagot, sőt.. előfordult már, hogy egy egy kíváncsi újoncnak csak félig kellett fel tennie a kérdését és én már tudtam is, hogy mit kell felelnem. Nem csoda, hisz minden évben ugyanazt kérdezik meg tőlem. Kívéve, amikor nem, mindenesetre ritkán fordul elő, hogy valakit a megszokottakkal ellentétben egészen más dolog érdekel. Pont emiatt, meg is jegyzem ám ezeket a ritka kívételeket. Bár, nem szokásom nagy dobra verni, de fejben plusz ponttal értékelem őket, hisz a nagy tömeggel ellentétben, nekik nem csak a másolásra van idejük, hanem arra is, hogy odafigyeljenek. Éppen a könyvtár fele tartottam, mindennapi öltözetemben díszelegve, miközben pillantásommal a körülöttem járókat figyeltem. Évről évre élvezettel mérem fel a kínálatot, illetve vonom le a következtetést, hogy ezek a hallgatók egyre lustábbak. Vagy épp kitartóbbak. Mindez szak-, illetve személyfüggő. No, meg persze előfordul velem az is, hogy megnézek magamnak egy-két szemrevaló teremtést, de csak míg rá nem jövök, hogy voltaképpen mit is csinálok. Sosem szoktam diáklánnyal flörtölni, kívéve egyetlen egy alkalmat, de az is csak az általunk elfogyaztot alkoholnak volt betudható. De még akkor sem mentem el tovább a beszélgetésnél. Ha flörtölni akarok, akkor azt általában Whitmore-on kívül fogom megtenni, mert az itteni bárok háromnegyede egyetemistákkal van tele. Elérve a könyvtár bejáratát, majd átlépve a küszöbét, egyenesen az olvasóterem fele tartottam. Levettem egy Thomas Hardy művet az egyik polcról, majd leültem egy asztalhoz olvasni.
↠ zene: - | megjegyzés: Remélem, nem lett nagyon pocsék.
Na jó, bevallom utálok olvasni. Ha nem lennék most rákényszerülve, a lábamat föltéve birizgálnám a könyvtáros nőt, hát ha egyszer föl emelné az a nagy popóját és elkezdene kergetni. Általában hasonló gondolatok szokták a figyelmemet eltekerni. Egyenes a másik irányba, a könyveim alá tett fociújságok irányába, amik úgy hívogatnak vonzanak, mint méhet a méz... De igazából mér vagyok a könyvtárba, ha legszívesebben magazinokat olvasnék? Ez egy kis játék. Egy játék, hogy azt higgyék alkalmas vagyok, hogy ebbe a suliba járjak. Nem hiszem, hogy megfordulna itt az igazgató, de ha mégis, azt látná, hogy én eszementül tanulok, olvasok. És nem mellesleg ma nincs edzés. Na jó, főleg ezért vagyok könyvtárba. De most ez nem lényeges, megmozdítom elzsibbadt lábaimat, nem mint ha két órája itt ülnék, csupán nem szeretik ha nem mozoghatnak. A lábaim a focilabdát, a lábszermelegítőt, és a nagy edzőcipőket szeretik. Nem éppen az uncsi padlót. Majd mikor föleszmélek a lábaim szokásos napi programkáiból, elemzem a kis könyvet, amit olvasok. Mi is ez? Hogyan untassuk el Juliana Ray-t? Mert annak jó lenne. De inkább fölülök - mert eddig feküdtem a padon - megigazítom a hajam, és a velem szembeülő férfira emelem a tekintetem. Egy ideig úgy érzem magam, mint egy buldog, akinek minden percben csorog a nyála, mert azt hiszem megint elkalandozik a figyelmem, a férfi könyve címén. A betűk most teljesen elhomályosodnak, nem tudom kivenni belőle, mi van odaírva. Gyorsan visszahajolok - mert előre kellett, hogy lássam az írást - majd, megint úgy teszek mint ha olvasnék. Nem akarom, hogy föltűnjön ez számomra az egyik legnehezebb feladat, a betűk kivevése a szövegből... Ez a nyavalyás diszlexia. A lényeg az, hogy senki ne tudja meg. Inkább nem értem meg a könyv címét, mint hogy a férfi rákérdezzen, hogy tudok-e olvasni.
Nem igazán volt róla foglamam, voltaképpen mennyi idő is tellhetett el azóta, hogy én leültem az egyik kerek asztalhoz olvasni, de egy idő után feltünt, hogy nem vagyok egyedül. Még magamnak is szégyelem bevallani, de néha, mikor túlságosan is belemerülök egy-egy izgalmas regénybe, az is elő szokott velem fordulni, hogy annyira beleélem magam az egyes történetbe, hogy szinte megszűnik körülöttem a külvilág. Most is ez történt, pontosabban az, hogy egy elsőévesnek kinéző lány foglalt helyet nem messze tőlem. Vagy az is lehet, hogy már jóval előttem érkezett. Mindenesetre nem akartam se túl tolakodónak tűnni, se tapintatlannak, de azt sem szerettem volna elárulni magamról, hogy az egyetem egyik oktatója vagyok. Végül, hogy egyik se teljesüljön be, egyszerüen csak kedvesen rámosolyogtam, majd ráköszöntem. - Szia - csendült fel szokásos mély hangom, majd jobb téma híján az előtte elterülő könyv felöl kezdtem el érdeklődni. - Érdekes a könyv? Vagy ez csak álca, és valójában a könyv tartalmánál jóval mélyebb gondolatok környékezik meg a szürke állományodat? - jelent meg egy David féle csibészes mosoly az arcomon. Félre értés ne essék, én nem feltételeztem semmit a lányról, csupán egyszerű kíváncsiságból tettem fel ezt a kérdést, illetve jobb téma híján.
↠ zene: - | megjegyzés: Bocsi,hogy csak most írok..
Azt hiszem, nagyon bámészkodhattam, vagy elég feltűnően hajoltam előre, meg nagy meglepetésemre a férfi megszólít.-Heló!-Válaszolok neki vissza, de csendesen, nem akarom a könyvtár néma hangtalanságát megzavarni. Bár szívesen tenném, de ma nem vagyok abba bajkeverő hangulatomba, ráadásul ahogy kinézem a velem szemben ülő férfiről, nem hiszem, hogy tetszene neki ha itt szuggerálnám a könyvtáros nőt. Nem mellesleg, olyan uncsi, öltönyös pasasnak tűnik, nem sok érdekes tulajdonsággal. Minden bizonnyal idősebb, jóval idősebblehet nálam, de ez nem zavar. Időbe telik mire föleszmélek, majd zavartan nézek vissza rá. Nagy csalódottságomra a könyvről kérdez, én pedig, zavartan pislogok, majd az utóbbira nézek, és nagy sóhajjal becsukom. Mit is olvasok? Valami izét a filozófiáról. Azt hiszem olyan tankönyvféle. De én már az első oldalnál elakadtam, ugyanis filozófia elméletek rettenetesek írásban. Órán mindig jól érzem magam, érdekel a téma, de ahogy a könyvebe nézek, mindig elszörnyülködök, hogy mennyi betűt tudnak belepréselni, egy könyvbe. Picit elcsodálkozok, hogy a férfi szinte a gondolatomat olvassa, és emiatt szúrós szemmel méricskélem. - Hogy érdekes-e?-Kérdezek vissza. - Nem egyáltalán nem. És igen, most nem ezzel vagyok elfoglalva - majd becsukom a könyvet, ami erre nagy puffanással válaszol. - De én sosem voltam az az olvasós fajta. Engem a legtöbb könyv hidegen hagy, viszont sok más dolog érdekel- válaszolom neki csökönyösen. Bár igazából ez nem igaz, mert csak egyetlen egy dolog érdekel igazán; az pedig a foci! Ahogy erre gondolok, elmosolyodok, és az asztal alá tett újságokra teszem a kezem. Egy észrevehetetlen mozdulattal megfogom őket, és gyorsan beteszem őket a táskámba.- Viszont úgy érzékelem, hogy önt - maradjunk csak a magázásnál- igazán lefoglalja a könyve. Érdekes? - Kérdezem tőle viszonylag nyugodt, de "kritikus" hangon, miközben még mindig a címet elemzem. Próbálok nem hunyorítani, mert az ugyan általában segít, de minden bizonnyal az elég feltűnő. Bár így sajnos nem tudom elolvasni könyv címét.
A hozzászólást Juliana Ray összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 20, 2014 3:18 pm-kor.
A lány kissé szerényen és csendesen rám köszönt, tekintettel léve arra a nyilvánvaló tényre is, hogy voltaképpen egy könyvtárban vagyunk. Na igen, erre én is gondolhattam volna, rögtön azelőtt, hogy megszólítom. Még a végén engem fognak először kitessékelni innen, ami valljuk be, egy kissé kínos lenne. Tekintete egy ideig elidőzött rajtam, persze én vidáman álltam is a pillantását. Bizonyára, most azt próbálja kisaccolni, hogy ki is vagyok, gondolom nem tűnök egy hallgatónak. Majd a kérdésem hallatán zavartan a könyvére nézett, majd becsukta azt. Hm, ennyire a lényegre tapintottam volna, elmélkedtem. Nem tellett el sok idő, míg szavakban is bevallotta, hogy míg a külvilág fele, szorgosan okuló diákot mutat, belül egész másfele szállingóznak a gondolatai. Nem csodálom, a filozófiai tankönyvek mindig is unalmasak voltak. - Nos, a filozófiai könyvek már csak ilyenek - forgattam meg a szemeimet, hisz én sem igazán rajongtam értük. Mindig inkább az irodalom fele hajlottam. - De gondolom valamennyire mégis érdekel a téma, hisz végtére is ezt a szakirányt választottam - vetettem fel, hisz annak idején én is hónapokat töprengtem azon, hogy mi is legyek, "ha nagy leszek". Aztán leesett, hogy voltaképpen még be sem mutatkoztam neki. - Elnézést, még be sem mutatkoztam, David vagyok, David Winchester - nyújtottam udvariasan a kezemet, hogy megrázhassam. - Angol irodalmat oktatok, de lehet te mindezt már tudod - feltételeztem, hisz a diákok körében mapaság elég népszerű személynek számítok.
↠ zene: - | megjegyzés: Bocsi,hogy csak most írok..
- Igen, én is így vélem - nézek rá a férfia, és örülök, hogy végre valaki nem dicséri Érzem, hogy arcomat kezdi el tölteni a pír, mely aranyos varangyból inkább rút kis kakassá változtat. Kihúzva magamat próbálom a pirosságot eltüntetni, de ez nehezebb mint gondoltam... főleg, hogy a férfi most rám néz. Aztán rájövök, hogy nem illik ennyire csúnyán kifejtenem a véleményemet, így hát egy rögtönzött kínos mosollyal kifejtem a filozófia könyvek iránti különös véleményemet. - Ne tessék félre érteni, nem úgy értettem - próbálom kihúzni magamat a pácból - érdekel a könyv...- húzom fel a szemöldököm, e hazugság hallatán - csupán ez az a tantárgy mely nagyon nehezen lehet megérteni... ilyen módon.- Mutatok a könyvemre, és elmosolyodok, hát ha megértette. - És ami azt illeti - folytatom - természetesen, hogy tetszik ez a tudományág. Olyan dolgokat tanulunk mely nagyon elgondolkoztató, nehezen felfogható, vagy éppen leleményes. Az emberek sokszor nem foglalkoztatja az amit itt tanulunk, mert ez nem nagyon használható a valós életben - avagy a legtöbb filozófus csak újabb filozófust teremt - nem kézzelfogható. De talán pont ez az ami megragadott benne... - sütöm le szégyenlősen le a fejemet, majd a hajamba túrva újból rá nézek. Egy kicsit zavarba hoz, hogy ő tanár, én pedig számára csak egy elsős fecsegős ifjonc lehetek, de azért gyorsan letörlöm a zavarodottságomat az arcomról, és tisztelettel fogok kezet vele. - Örülök, hogy megismerhetem Mr. Winchester - ejtem ki a nevét lassan, tagolva. - Julina Ray, és igen, voltaképpen már hallottam önről.- Mosolyodok el szeszélyesen, vissza emlékezve néhány barátnőm mosolygós, és csenevész arcát látván, miután egy angol-irodalom óráról jöttek ki. megjegyzés: sajnálom, hogy csak most tudok írni tanár úr
Elmosolyodom, amikor meghallom, hogy először esze ágában sem volt cáfolni az állításomat. Bizányora egy nagyon nehéz tantárgyról lehet szó, ha ennyire nem élvezi a róla szóló könyvet. Előfordul az ilyen, hiszen minden szakon akadnak olyan tárgyak, melyeket a hallgató a háta közepére se kíván. Ettől eltekintve még lehetnek olyanok is, melyeknek az előadásait érdeklődve tudja követni. Emlékszem, annak idején én is gyűlöltem a helyesírást, hisz minden pici apróságra részletesen felhívta a figyelmünket a tanár; én pedig, hogy őszinte legyek untam az előadásait. Be se jártam az óráira, csak két hetente egyszer. Mondjuk ez meg is látszott az eredményemen, a hiányzásaim végett pár fontos részletről sikeresen le is maradtam, melyeket csak jóval később sikerült pótolnom. A lány pár röpke másodperc múlva, meggondolva magát, fel is hívta a figyelmemet erre a furcsa jelenségre, amit már én is megtapasztaltam az egyetemi éveim során,miszerint ő tényleg élvezi a pszichológia tanulmányozását, csupán ezzel az egy tantárggyal akad némi problémája. - Nem kell szabadkoznod, tudom, mire céloztál - nyugtattam meg egy féloldalas mosoly kíséretében, majd picit lehalkítva a hangomat, hozzátettem még valamit: - Ugyanis én is jártam már hasonló cipőben - mondtam, jelezve, hogy nem kell rosszul éreznie magát emiatt. Vagy ami sokkal rosszabb, szégyenkeznie miatta. - Hisz, én is voltam egyetemista - vontam vállat egyszerüen. Sosem szerettem lekezelően bánni a diákjaimmal. Én inkább a barátságos beszélgetés híve vagyok, hiszen azzal, ha egyenrangú felekként próbálok beszélni velük, néha sokkal nagyobbra növök a szemükben, mintha szigorú, merev oktatóként viselkednék, aki magázza a diákjait és ugyanezt ő is elvárja tőlük. - Ezt szépen kifejtetted - dícsértem meg szavait, melyekből egyértelműen hallatszott, hogy tényleg érdekli ez a tudományág. Az ilyesmit mindig öröm hallani. Magázódása hallatán akartlanul is elkomolyodtam. Mindig nehezemre esett nem égnek emeli a szemeimet, valahányszor "önnek" szólítanak. Persze órák alatt elvárom a Mr. Winchester és a Tanár úr megnevezéseket, de tanítási szünetekben néha előfordul, hogy megkérem a diákjaimat, hogy tegezzenek le nyugodtan. Nem vagyok én olyan idős. De sajnos, most nincsen szünet és a könyvtárban jobb ha megmaradunk a hivatalos viselkedésnél. - Úgy szintén örülök, Juliana - fogok kezet vele illedelmesen, majd akaratlanul is visszaköltözik a mosoly az arcomra, amikor meghallom, hogy tényleg hallott már rólam.
Jó érzés az, hogy végre valaki nem őrült, hanem megért, -nem úgy mint a legtöbb filozófus tanszék hallgató,- mert az egyetemi perceim során csak is beszívott, furcsa hippikel találkoztam. Lehet, hogy én vagyok más egy picit hozzájuk képest, vagy ők látják túl bonyolultnak a dolgokat, de higgyétek el, van olyan amikor egyedül érzem magam... ami nálam nem csak, hogy furcsa, hanem teljes mértékben nem rám illő. Szóval most, ahogy fölnézek a tanár úrra hirtelen nem is tűnik olyan visszataszító, uncsi alaknak aminek hittem, és magamban bocsánatot is kérek tőle, amiért első látásra ítéltem. - Ennek örülök - mosolyodok el, majd reá emelve a tekintetem, össze húzom a szemöldököm. - Csak ugyan? - Pislogok nagyokat, majd zavartan közbe szólok. - Mármint persze, ön is volt tanuló...- de érezhette azt amit én most? Ezt nem akarom megkérdezni tőle, de annyira a nyelvem végén van, hogy a szó majd nem kiesik. Majd egy nagyot nyelve, a kezemet az asztalra téve föl el emelem a tekintetem. Nem válaszolok neki semmit, csak elmosolyodok, mert számomra a köszönöm az jelentené, örülök, hogy megértette azt amit mondtam. De ezt ő is tudja.
zene: wow, ez nagyon menő!! megjegyzés: ja én kérek bocsánatot amiért én nem tudok ilyeneket írni :/
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 03, 2014 10:27 pm
Látszott rajta, hogy nehezen tudja elhinni, mindazt amit az imént elmondtam neki. Vagyis, a leghihetetlenebb rész az lehetett a számára, mikor azt állítottam, én is jártam már hasonló cipőben, mint ő. Nem is értem, miért. - Persze, nekem is meggyűlt már a bajom egyes tantárgyakkal. Ez tanár-, illetve tantárgyfüggő is tud lenni. Lehet, hogy egy tárgy csak simán túl nehéz vagy pont hogy nem, csupán a tanár viselkedik unszimpatikusan, amivel szintén ugyanazt a hatást éri el nálatok. Viszont, akár tetszik, akár nem, sajnos, mindegyikből le kell vizsgáznod - mondtam, bár ez utóbbit talán jobb lett volna inkább magamban tartanom. Ez a megjegyzés nem igazán illett hozzám, olyan túlságosa is "tanári" beszólás volt. - Eláruljak egy titkot? - kérdeztem végül egy kissé rejtélyes hangnemben beszélve, majd amint felfedeztem az arcán azt a bizonyos kíváncsiságot, folytattam is. - Annak idején én a helyesírást nem csíptem - suttogtam el "nagy titkomat" neki, remélve,hogy ezzel elérem, hogy kevésbé érezze rosszul magát a dolog miatt.
Ez a mai nap sem sokban különbözött a többitől. Reggel hét órakor felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem - egy kék farmert és egy fehér polót vettem fel, meg persze a a cipőmet hozzá egy pár zoknival -, megcsináltam a hajam a sminkem - az utóbbit persze nem vittem túlzásba, még a végén könnyelműnek néznek, vagy megszólnak -, ettem egy keveset, összekészítettem a tankönyveim és a füzeteim, vállamra kaptam a táskám és átmentem az egyetembe. Az órák hamar elteltek, de végül már elég stresszes voltam, mert feladtak két házidolgozatot, meg jó pár kötelezőt. Ha ez még nem lenne elég olyan házit is, amihez muszáj utánaolvasnom. Olyan rafináltak ezek a tanárok, tudják mit lehet találni a neten, ezért kiszűrik, ha onnan merítek a leckéhez és nem nagyon szívlelik. Szerencsére van B-tervem, irány a könyvtár! Elsétálok odáig és belépve egyből az irodalom részhez megyek, mert az egyik házidolgozatot Shakespeare-ről kell megírnom. Leveszek két különböző életrajzi és néhány verses kötetet - gyakran előfordul, hogy az egyikben benne van az, amit a másikból kihagytak és elég idegesítő, ha a tanárom hívja fel rá a figyelmem, főleg, hogy az angol irodalom tanárom a bátyám, tőle ilyen megjegyzéseket kapni meg még megalázóbb, mint a többi tanártól -. Azután átmegyek a történelemhez, mert a másikat meg az országunk fontos történelmi szereplőiről kell megírnom. Leveszek párat, ami az elnökökről szól, néhányat, ami a diktátorokat és a híresebb államfőket ismerteti. A kezemben feltornyozott könyvektől alig látok és még a házi feladatomhoz is kell könyvet keresnem. Megindulok a következő polc felé, aztán egyszer csak puffanást hallok, ütést érzek és leesnek a könyvek a földre. Én is a padlóra kerülök, ahogy ő is. Nekimentem egy lánynak és vöröslik az arcom, ahogy a szemébe nézek. - Ne haragudj, nem láttalak. - próbálom menteni a menthetőt, hátha nem lesz túl dühös, bár lehet, hogy mégis az lesz, mivel ha jól vettem ki a hangokból az egyik vastag könyv fejen találta. Ilyen az én formám, amilyen szorgalmas és pörgős tudok lenni néha olyan szétszórt és ügyetlen is és erre ez az eset a legjobb példa. Annyira szorgoskodtam, meg pörögtem, hogy végül sikerült egy erre járó szerencsétlenbe beleütköznöm és ráborítanom a kezemben lévő kisebb tornyot. - Remélem nem sérültél meg, nem így akartam, csak ettől a sok könyvtől alig láttam valamit. - hadarom idegesen és remélem megérti, hogy tényleg csak véletlen volt.
Ismét egy olyan nap, amit senkinek még a háta közepére sem kívánok. Szerencsére a hajtás még nem volt akkora, hogy levegőt se legyen venni időm, de nem unatkoztam. Tanórák, dolgozatok, beadandók, aztán ott van a külön szakkör, amit még mindig nem hanyagolhattam, plusz hogy ne legyek besavanyodott néhány szót szökőévente egyszer váltanom kellene a barátaimmal is. Oké, nem nekem van a legnehezebb életem a világon, ám koromhoz képest egész sok minden van itt, amit meg kell tennem és van egy olyan érzésem, hogy mások nem igen rendelkeznek olyasfajta érdeklődési körrel, mint én. Az órák és ebéd után a könyvtárba vezetett az utam. Némi gyűjtőmunka várt rám, amit muszáj volt megcsinálni és úgy voltam vele sokkal jobb, ha előbb letudom, minthogy később kapkodjak vagy esetleg elfelejtsem és jobb esetben utolsó nap jusson eszembe összekaparni valamit. Bár tény, hogy ez a veszély engem eddig még nem fenyegetett.. a naptáramba jó előre minden be van írva, mit mikorra kell elkészítenem és mikor a legideálisabb elkezdeni. Rövid keresgélés után két könyvet kaptam le az egyik polcról, majd kiszúrtam magamnak egy helyet, ahol nem ült senki és ahol teljes nyugalomban dolgozhatok. Mindössze arra nem számítottam, hogy a könyvek lelőhelye és az asztal közötti három méter távolság megtétele közben a földön landolok. Valami hirtelen csapódott nekem, az ereje a szőnyegre lökött, a kezemmel a hátam mögött megtámaszkodva tompítottam az esésemet. A fejemhez kaptam, ami szintén szerencsétlenül ütközött az egyik keménykötetes könyvvel, szememet kinyitva láttam, hogy még körülbelül öt könyv hever körülöttem, aztán megpillantottam egy lányt, aki rögtön bocsánatkérő hangnemmel szólt hozzám és sajnálkozó tekintettel nézett rám. - Ugyan... - Nyögtem ki egy mosolyt erőltetve magamra, miközben feltápászkodtam. Nem voltam az a típus, aki egy balesetért más torkának ugrik, de ez kicsit fájt. - De legközelebb nézz az orrod elé, mert könnyen eltalálhatsz valakit, aki még a rendőrséget is rád hívja. - A hajamba túrtam és felkaptam a földről a saját könyveimet, plusz a lány könyvei közül kettőt, hogy a kezébe nyomjam. - És ezek a könyvek megvárnak, nem hiszem, hogy közelharc folyt Shakespeare-ért a folyosón. - Pillantottam a borítóra. Ó, a régi szép idők, amikor még a klasszikus irodalom kötelezőnek számított.
Egyesek azt gondolják, hogy nekem annyival könnyebb, csak mert hamarabb tanulok meg dolgokat. Hát nem sokkal könnyít a helyzetemen, így is nekem is van éppen elég bajom. A diákélet néha elég nehéz tud lenni, főleg, ha az ember egyetemre jár. Sok óra, amire mind készülni kell, határidők, amiket be kell tartani, mert már szedik is le a fejemet, ha nem teszek így. Tudom, nincs okom panaszra, elvégre én választottam magamnak ezt az életet bevállalva minden velejáró terhet és nehézséget. Már akkor tisztában voltam vele, amikor elhatároztam, hogy továbbtanulok, hogy mennyire nem lesz ez felhőtlen szórakozás. Mégis úgy éreztem meg kell tennem, mivel lehet, hogy ezzel a későbbiekben szívességet teszek magamnak. Úgy voltam vele megéri ez a pár év szenvedés, ha később könnyebb életem lehet és többre viszem majd. Megtehettem volna, hogy puszta lustaságból azt mondom, hogy teszek az egészre és majd csak elboldogulok valahogy az érettségimmel, de tudatában voltam, hogy nem hagyhatom ki a kínálkozó lehetőséget, muszáj élnem vele, vagy idősebb koromban szidhatom magam azért, mert ostoba voltam. A szüleim sem örültek volna, ha bejelentem, hogy befejezem a tanulást és nem megyek tovább sehova. Bizonyítani akartam nekik és magamnak is, hogy képes vagyok rá. Egyértelműen helyes döntésnek tűnt, hogy beiratkozzak egy felsőoktatási intézménybe. Így kiválasztottam ezt az egyetemet és megpróbálom elvégezni a tőlem telhető legjobb formámat hozva. Most is nem véletlenül jöttem el ide, hanem azért, hogy anyagot gyűjtsek a házidolgozataimhoz. Persze amilyen az én formám egyből elfogott a pörgés és kellemetlenséget hozott magával. Még jó, hogy ő nem azok közé tartozik, akik egyből felkapják a vizet mindenféle apróságon. Ha olyan lenne biztos a vörösség nem csak a szégyenkezés miatt lenne az arcomon, hanem azért is, mert felpofozott volna. Az lett volna kínos, főleg, hogy nem szándékosan mentem neki. Csak egy kis bénázás volt, ami bárkivel megeshet, ha nem lát rendesen. Ebből legalább leszűrtem még egy tanulságot: csak annyi minden legyen a kezedben, amennyi nem gátol a látásban. - Igazad van és még egyszer ne haragudj. - mondom mialatt felszedem a könyveimet a földről és tanulva az előző esetből párat ahelyett, hogy a két kezem közé fognék a hónom alá rakok, úgy biztonságosabb mindenkinek. - Esetleg tudok érted valamit tenni? - kérdezem meg, mert úgy gondolom ennyit megérdemel.
A lányra pillantva teljes mértékben megbizonyosodhattam arról, hogy tényleg nem volt semmi szándékosság az ütközésben, bár erre taktikára eleve nem egy lánytól számítottam. Volt már rá példa, hogy néhány srác a könyvtárban próbált beszédbe elegyedni velem és kívülállóként láttam is, hogy egy-kettőnek sikerült is pár szerencsétlen lányt elcsábítania, akik hátast dobtak a szép szavak hallatán, de én nem tartoztam közéjük. Nem vagyok hülye, rögtön kiszúrom azokat, akik csak tettetnek dolgokat. - Ugyan, tényleg semmiség, bárkivel előfordulhat. - Legyintettem egyet és úgy döntöttem, hogy inkább nem nyomom a kezei közé a földről felkapkodott könyveit, mivel ismét sikeresen megismétlődhet az előbbi koccanás, csak valaki mással. - De szerintem inkább neked lenne szükséged segítségre. Add ide, viszem én. - Mosolyodtam el kedvesen és elvettem még tőle két könyvet. Egyikőnknek sem tenne jót, ha egy szerencsétlen esés következtében betörné a fejét. Egyébként is eléggé buzgómócsing csajnak tűnik. Jó értelemben. - Egyébként Kiara vagyok. - Mutatkoztam be, miután elindultam az asztalok felé, ahová lepakolhattunk a halmazt. Csupa irodalmi és történelmi kötet. Csak nem egy bölcsész? - Van egy olyan érzésem, hogy még új vagy itt. Jó szemem van az elsősök kiszúrásához, valahogy mindig összefutok velük. - Letettem a könyveket, különválogattam az enyéimet és a laptopomat is az asztalra helyeztem. Hogy miből gondoltam, hogy elsős? A tekintetéből. Most kezdődött el a félév és az úgymond kezdők nagy részének akkor is rémület ül a tekintetében, ha életük legszebb időszaka kezdődik el. Még a magukat két másodperc alatt feltalálóknak is.
Nem vagyok az a fajta, aki megjátsza magát, vagy hazudik. Nem látom értelmét, mert tudom, hogy előbb-utóbb kiderülne a dolog és akkor az visszaütne. Inkább adom magam és mondok igazat elviselve a kellemetlenséget. Maximum kegyes hazugságokat mondok, de azokat is igyekszek minél ritkábban. Láttam már olyanokat, akik az ilyesmihez teljesen máshogy állnak, én azonban nem értek velük egyet, mert bár ideiglenesen könnyebbé válik a helyzet később nekik lesz rosszabb, ha kiderül az igazság. Már régen megtanultam ezt a leckét. Ennek a lánynak sem hazudtam, valóban sajnáltam, hogy nekimentem szegénynek és úgy érzem kárpótolnom kellene őt. Nagyon kedves, ahhoz képest, hogy én okoztam a kellemetlenséget még segíteni akar nekem és nem neheztel rám. - Köszi, nagyon kedves vagy, de nyugodtan szólj, ha valamiben segíteni tudok neked. - mondom mialatt követem őt. - Charity vagyok, de szólíts csak Charnek. - mosolyogtam rá és lassan odaérünk az asztalhoz, ahol lerakom a könyveim. Meglepődök, amikor megállapítja rólam, hogy ez az első évem ezen az egyetemen. Nem gondoltam volna, hogy az ilyesmit csak úgy, ránézésre meg lehet állapítani valakiről. - A megérzésed nem csalt, valóban elsős vagyok. Angol irodalmat tanulok. És te milyen szakra jársz? - kérdezem meg tőle, mialatt leülök a hozzám közelebb eső székhez. Valahogy őgy érzem ez egy jó barátság kezdete lehet.
Mondtam, jó szemem van az újoncok kiszúrásához. Szinte felrémlett előttem saját magam, aki annak ellenére, hogy a taplraesettségéről, találékonyságáról és problémamegoldásáról híres elbizonytalanodva járkált a campuson és próbálta kibogarászni a kezébe nyomott térképről, hogy mit hol talál. Bevallom, térképolvasásban egyébként is borzalmas vagyok, tehát akkor az a darab papír csupán olaj volt a tűzre. Végül csak előkeveredtem valahogy a parkból és megtaláltam, mit hová kell vinnem, azóta pedig minden egyes zugát ismerem az egyeteme épületeinek, még azokat is, amihez semmi közöm nem kellene, hogy legyen. Ki tudja, mikor lesz szükség jófajta ecsetre az antropológia tanszékről. - Angol irodalom? Tanár szeretnél lenni? Vagy író? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, de nem ítélkezően, inkább kíváncsian, miközben kihúztam magamnak a egyik széket és leültem. Sokkal kényelmesebb, mint ácsorogni, egyébként sem állva terveztem információt gyűjteni ebből a halom könyből. - Csak mert általában a bölcsészeknek hasonló álmai vannak. Nem mintha ez rossz lenne, csak régen találkoztam már hozzád hasonlóval. - Húztam mosolyra a számat. - Én az orvosira járok, csak a mi könyvárunkat nem éreztem elég nagynak, ezért idejöttem. - Megvontam a vállam és levettem a kardigánomat. Bár reggel már a hűvös, őszi időjárás uralkodott, délutánra mindig feljebb kúszott a hőmérséklet, szóval ilyenkor áldottam az eszem, hogy megtanultam normálisan öltözködni. - De hogyhogy máris beleveted magad a tanulásba? Alig kezdődött el a félév. - Azt hittem, egyedül én vagyok ennyire abnormális, aki a szabadidejét is valamiféle okosodásra szánja. Úgy látszik mégsem.
Elsőévesnek soha sem könnyű lenni. Középiskolában sem volt az, főleg az első hét nem. Egyetemistaként meg még nehezebb dolgom van, mert ez az épület legalább kétszer akkora, mint ahova középsuliban jártam, pedig az se volt kicsi. Emlékszem legelső nap már azt is nehéz volt kiszűrnöm hogy melyik az én osztályom, ahova be kellett állnom az évnyitó ünnepség alatt. Először rossz osztályba is álltam be, de szerencsére véletlenül belebotlottam az egyik osztálytársamba, aki elvezetett a megfelelő helyre. Utána már nem volt olyan nehéz, csak előre kellett menni a többiek után és figyelni, hogy nehogy lemaradjak. Azért az utána lévő nap kicsit necces volt, főleg, hogy kicsit késve ébredtem. Igaz, volt térképem, de az ilyesmi sosem volt az erősségem és jó pár tanteremet körbejártam, mire még éppen időben beértem órára. Azóta már megtanultam azoknak a tantermeknek a helyét, ahol lenni szoktunk és fejből tudom őket. Azt azért nem mondom, hogy álmomból felkeltve is biztosan a jó teremben kötök ki, de nagyobb rá az esély, mint pár héttel ezelőtt volt. - Inkább tanár, egy írónak rengeteg mindenkinek kell megfelelnie és az olvasók is egyre válogatósabbak. Egy tanárnak valószínű könnyebb. - válaszolom. Persze tudom a tanár élet sem pillekönnyű, hiszen szoktam beszélni a bátyámmal, aki szokott panaszkodni róla, de szerintem lényegesen könnyebb. Egy tanár már akkor megkapja a fizetését, ha csak megmondja melyik részt kell bemagolni a tankönyvből, kicsit átveszik a leckét, aztán pár óra múlva számon kéri a diákokon. - Az sem egy rossz szak. Milyen orvos szeretnél lenni? - kérdezek rá, mert abból is van többféle. Gondolkodtam én is kicsit az orvosi szakon, de egy dokit valószínű valamennyire lelkileg megvisel a munkája, mert bármennyire szeretne mindenkit megmenteni ez sajnos nem lehetséges. - Hát úgy, hogy most is akad tanulnivaló szépen és úgy vagyok vele, hogy inkább minél hamarabb letudom, hogy később kevesebb gondom legyen belőle. - fejtem ki a véleményem ezzel kapcsolatban. Egy időben volt, hogy nem voltam ilyen, de hamar megbántam és átálltam erre a fajta tanulásra, ami a végeredményt tekintve hasznosabb.
Bólintottam. A szavaiban volt valami igazság, ugyan a tanárok élete sem könnyű, de biztosabb állás, mintha valaki hivatásos író szeretne lenni. Nagyjából fix fizetés a hónap elején, persze a gyűlölködés mindennapos, de sebaj... emiatt nem akartam soha tanítani, pedig szívesen adtam volna át azokat az ismereteket, amelyeket megtanultam és még meg fogok tanulni, csakhogy akárhogy próbáltam nem tudtam olyan korosztályt találni, aki megfelelne az ízlésemnek. A kisgyerekek szóba sem jöhettek, az általános és középiskolai biológiatanár címet szívesen kihagynám a repertoáromból, az egyetemen pedig nehéz jó státuszban maradni főleg, ha alig vagy egyáltalán nem vagy idősebb azoknál, akiket tanítanod kellene. Inkább diák-típus vagyok, ez talán meg is látszik rajtam és az ismeretek folyamatos halmozásán. - Sebész. - Vágtam rá rögtön a kérdésére. Mióta idejöttem elkötelezetten ebbe az irányba haladok, az órán kívüli foglalkozásaim is ebbe a vonalba terelnek, szóval... kétség sem férhet ahhoz, hogyha ténylegesen az orvosi pályán fogok elhelyezkedni, akkor a műtőben fogom tölteni az életem nagy részét. - Amint eldöntöttem, hogy az orvosira fogok járni tudtam, hogy sebész akarok lenni. Van benne valami... túlontúl érdekes. - Próbáltam a lehető legfinomabban fogalmazni, nehogy őrültnek tűnjek. Nem vagyok oda az emberek felnyitogatásáért, félreértés ne essék, de meg kell hagyni, hogy az anatómia tudományában rengeteg csodálatos és érdekes dolog helyt kapott. - Egyébként jól teszed, hogy beosztod az idődet. Sokaknak ez akkor sem jutna eszébe, ha fejbe vágnák egy kalapáccsal. - Forgattam meg a szemeimet. - Egyébként honnan jöttél? Van itt ismerősöd, járt már ide családtagod? Általában a Whitmore-re így kerülnek a diákok.
Általában aki egy felsőoktatási intézménybe annak legalább elképzelése van róla mi szeretne lenni. Nem feltétlenül teljesen konkrét, van akinek csak a szakirány van meg, a pontos szakma még nem. Én úgy jöttem ide, hogy már régen eldöntöttem, hogy vagy tanár, vagy író leszek. Mindig is érdekeltem az irodalom, az emberek oktatása és egy írónő is tudást ad át, csak szélesebb körben, mint egy tanár. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert nagyobb az esély rá, hogy valaki megérti az ember mondandóját, de ezzel együtt azoknak a száma is megszaporodik, akik elutasítóan gondolkodnak. Egyrészt ezért is döntöttem úgy, hogy inkább tanár leszek. Másrészt azért, mert egy írónak nem olyan biztos a fizetése, amíg egy tanár akkor is kap minden hónapban fizetést, ha nem is egészen jól végzi a dolgát, míg egy író nem. Jobban megéri, ha nem megyek el írónak és ebben az anyagias világban bármennyire is nem szeretnénk muszáj a befolyó pénz összegét is nézni. Értem amit Kiara mond és igaz van. Az emberi test tele van csodálatosabbnál csodálatosabb, különösebbnél különösebb esetekkel. Egy ideig engem is vonzott ez a szak, de szerintem nem bírnám elviselni azt a nyomást, hogy emberi életek vannak a kezeim között és bármennyire is vagyok profi nem tudok mindenkit megmenteni. Még orvosszakértőként is nehezedik az emberre valamennyi nyomás, hiszen tisztában van vele, hogy jó pár családtag tűkön ülve várja arra, hogy mitől halt meg az illető. Szerintem fél éven belül átélnek egy tragédiát, ami annyira megtörne lelkileg, hogy vihetnének be a sárga házba az elme roggyantak közé. Az pedig nagyon nem hiányzik, szeretném minél tovább kihúzni ép elmével. - Megértem, valóban elég érdekes szakma lehet. - mondom egy apró mosollyal az arcomon, hogy megértse a legkisebb mértékig se tartom őrültnek. Az első két kérdésére egyetértően bólintok. Sajnos vannak nemtörődöm emberek, akiket az ember hiába is próbálna meggyőzni nem elég értelmesek ahhoz, hogy felfogják nem szabad mindent az utolsó percre hagyni, sokkal jobb apránként megcsinálni a dolgokat. A kérdésére halkan sóhajtok. Nem nagyon szeretem bevallani, hogy a bátyám a tanárom, ha lehet kerülöm is a témát. - Egy rokonom tanít is az ő elmondása alapján megtetszett ez az iskola. - válaszolom és remélem hogy nem akarja mindenáron tudni, hogy kiről van szó.
Nem a diszkrimináció miatt, de az orvosis csoporttársaimon kívül nem igazán szoktam érintkezni a többi szak diákjaival. Néha egy-egy összejövetelen váltok egy-két szót másokkal is, de például szakmai dolgokról nem éppen tudunk cseverészni, valamint vannak olyan egyedek, akikkel még másról sem. A hiba nem bennem volt, legalábbis szerettem ezt hinni, hiszen... na jól van, néhány embert eleve elrémiszt a hozzáállásom. A beszélőkém nem mindig kedves, megmondom a véleményemet, szeretek irányítani és még sok olyan tulajdonságom van, ami nem biztos, hogy kedvező másokra nézve, de az ismeretlenekkel megpróbálok kedves lenni. Tényleg. Nem a bunkók közül származom, a szüleim nem pajtában neveltek és mióta itt tanultam nagyjából levetkőztem az úgynevezett "elit" hozzáállásomat is, mivel csak így indulhattam el azon az úton, amit kiválasztottam magamnak. Persze a személyiségemet alapjában véve senki sem tudta megrengetni, de valljuk be, változtam. - Egy rokonod itt tanít? Az általában nem jó. Mindig jön a "persze, így könnyű" vagy a "neki nem sokat kell majd gürcölni" duma és még te érzed rosszul magad azért, mert a családod egyik tagja éppen itt tanít. - Megforgattam a szemem. Én már csak tudom, mert bár Crystal nem a rokonom, mégis nagyon a barát kategóriába való besorolás felé halad és ugyan engem hidegen hagynak mások megjegyzései, ha mégis kitudódik, hogy a tanárom a barátom is... hát érdekes lesz. - Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor kiről van szó? Bár biztos nem ismerem, ha a te tanszékeden tanít. - Legyintettem.
Örülök, hogy Kiarával jól el lehet beszélgetni és megértjük egymást, mert sajnos bármennyire is szeretném gyakran nem tudok ilyen kellemesen elbeszélgetni valakivel, akivel nem egy szakra járunk - van, hogy még azokkal sem, akivel ugyanazt tanuljuk -. Valahogy nem megy olyan jól, hol az én részemről, hol az övéről, hol mindkettőnkéről. Vele azonban jól eltársalgunk, pedig teljesen más szakon tanulunk, még az évfolyamunk se egyezik és mégis gond nélkül dumcsizunk és ez igazán jó. Nem néz le, nem ért félre, én is értem amit ő mond. Jelenleg nekem nem is kell több egy jó kis fecsegésnél. Boldog vagyok, hogy így alakultak a dolgok ahhoz képest hogyan kezdődött ez az egész. Ha nem trafálom el véletlenül most valószínűleg az íróasztalom fölött körmölnék várva, hogy a végére érjek. Meg kell hagyni az élet néha érdekes tud lenni. Teljesen egyetértek azzal, amit mond, mintha a számból vette volna ki a szavakat, vagy a gondolataim között olvasna. - Igen, mindenki azt hiszi, hogy ez milyen nagyon szuper, közben meg nem, mert egy családtagjával szigorúbban bánik a tanár és elég kínos, ha véletlen pont nála felelünk rosszul. - felelem és magamban hálát adok az égnek amiért nekem eddig sikerült elkerülnöm az ilyen helyzeteket. Biztosan a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, ha a saját bátyám hordott volna le az egész osztály előtt. Még belegondolni is szörnyű. Nem lep meg, hogy rákérdez arra kiről van szó, számítottam rá és hajlandó is vagyok elmondani. - David Winchester. - árulom el.
Elmosolyodtam. Na igen, a család az biztos, hogy az életünk legnagyobb kritikusa tud lenni. A családtagok mindegyike tud valamiféle életben szerintük - és mint később rájövünk szerintünk is - hasznosítható tanácsot adni még akkor is, ha senki sem kíváncsi rá. Szerencsém, hogy a családommal jó a kapcsolatom. Eredendően jó volt, ám mióta bekövetkezett mindannyiunk nagy tragédiája, azóta még inkább összetartunk annak ellenére, hogy én vagyok az a családtag, aki titkolózik. Mondhatni, hogy szinte mindenben átvettem a bátyám helyét. - Ha jó fej a rokonod, akkor csak nem fog ilyen előfordulni. - Néztem biztató tekintettel Charity-re, aki végül közölte, hogy kicsoda a rokona. Előzetesen is igazam volt, soha nem hallottam még róla, de a vezetéknevéből ítélve tényleg szoros családi kötelék fűzhette őket egymáshoz. Apa, testvér, esetleg nagybácsi? Bár a személyiségemből adódóan eszméletlenül kíváncsi voltam, nem akartam előtte pofátlannak tűnni. Olyan aranyos lány volt és annak a típusnak tűnt, aki nem szereti, ha faggatják annak ellenére, hogy jól elbeszélgettünk. Én pedig általában próbálom tiszteletben tartani az embereket és az esetlegesen ki nem mondott kívánságaikat. - Tényleg nem lehet könnyű egy tanár rokonának lenni. Nem irigyellek. - Sóhajtottam aprót. - És teljesen érthető, hogy nem hirdeted az egészet. Sokkal könnyebb lehet így. - Mosolyogtam rá kedvesen, viszont ahogy az órámra néztem le is fagyott a mosolyom az arcomról. Eljött az idő, hogy felálljak, fogjam a könyveimet és visszabattyogjak a szobámba, hogy miután lepakoltam ismét beüljek egy előadásra. Hiába jártunk már késő délután, úgy látszik, a tanárok imádják ezt az időpontot. - Ne haragudj, de nekem mennem kell, eléggé fontos előadásom lesz. -Húztam el a számat. Fontos, de érdektelen, ennek ellenére muszáj volt rajta részt venni, hogy a professzor egója megfelelően jól táplált legyen. - Az 56-os a koliszobám, ha gondolod bármikor beugorhatsz, amikor beszélgetni támad kedved. - Mondtam, miközben összepakoltam a cuccaimat és kitoltam magam alól a széket. - Örülök, hogy megismertelek. - Mivel már tényleg sürgetett az idő, ezért még intettem egyet és szapora léptekkel indultam kifelé a könyvtárból. Reméltem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.
Alig volt időm lepakolni a csomagjaimat a lakásban. Adrenalin izzott ereimben, s egyszerűen csak ott akartam már lenni. Beszélni akarok Daviddel. Mióta eljött ebbe az isten háta mögötti főiskolára, alig beszéltünk egymással. Jórészt ez nekem is köszönhető, hiszen kerültem a kapcsolatot, a telefonhívásokat, az üzeneteket.. talán pontosan azért, mert tudtam, hogy közöttünk már jóval több van, mint barátság. És sajnálatos módon... öhm.. lehet, hogy ez csak részemről van így. Mindent meg kell próbálnom, hogy ezt megpróbáljam véka alá rejteni, mielőptt rájönne. Azt az információt kaptam, hogy David néhány órát minden nap a könyvtárban tölt. Remélem, hogy itt találom, mert ha nem, csalódott leszek. Nincs más tippem, hogy hol kellene keresnem, s nem azért jöttem ilyen sürgősen, ennyire kapkodva, hogy órákat, netán napokat kelljen várnom, míg a szemeim elé kerül egykori legjobb barátom. Jó régen nem beszéltünk, ami nem volt megszokott. Minden apróság megosztásra került kettőnk között, de ezt tényleg én csesztem el. Valamit máshogyan kellett volna csinálnom, ez nyilvánvaló. Cipőm sarka elég hangosan koppant a márvány padlón, ahogy hosszú kabátban, napszemüvegben közelítettem felé. Vörös hajamat leengedtem, ajkaim határozottan álltak, vörös rúzs díszelgett rajtam. A szoknyát mindig is nagyobb előnyben részesítettem, így ismét egy ilyen darabot viseltem. Szép, térdig ér, kényelmes... és kiemeli a lábaimat. Ez ebben a helyzetben szükséges. - David? - kérdeztem, mikor odaértem egy asztalhoz, és halvány mosolyra rándult az arcom. Lehetséges, hogy délutánonként tart itt órát? Ma már semmi sincs kizárva. Mondjuk abban sem vagyok biztos, hogy tanár itt... de végül is, csak annak kell lennie, nem?
Egy átlagos hétfői napra ébredtem. Minden a megszokott módon indult, sőt már-már túl unalmasan is. Mit is mondhatnék, egész jó okom volt rá, hogy magam mögött hagyjam a városomat és egy Whitmore-hoz hasonló vidéki kis egyetem oktatójává váljak. Egyrészt megelégeltem a szüleim viselkedését és felháborodott megjegyzéseit, amik abból álltak, hogy ők mekkorát is csalódtak bennem, amiért az ügyvédi hivatás helyett inkább tanárnak áltam. Továbbá a tanárság mellett, vámpír vadász is voltam. Nem kellett messzire mennem, ahhoz hogy hallhassak a vámpírok kedvenc kis helyeiről. Mystic Falls, Whitmore, New Orleans.. ezek a nevek hangzottak el a leggyakrabban. Úgyhogy hoztam egy döntést, majd másnap öszepakoltam a cuccaimat és felszáltam az első erre fele tartó gépre. Bevallom, amikor először megszületett a terv a fejemben, nem gondoltam másra, csak saját magamra. Önző voltam, aminek meg is lett a következménye. Hosszú ideig távolt voltam a szeretteimtől, míg a húgom váratlanul fel nem bukkant a környéken. Azóta, kicsit jobb, de Donna nélkül mégsem a régi. Hiányzik a legjobb barátom.. vagy nem is tudom, mik is voltunk mi egymásnak. Mióta Whitmore területén tartózkodom, a vámpír diákjaink egyre kevésbé mernek rátámadni az ártatlanokra. Szép teljesítmény, el kell ismernem. Büszkén kihúzom magam a széken, négy órával később, miköben a mai parciális iratásomat elevenítem fel lelki szemeim előtt. Szeretem az évközi teszteket, mert ezeken az órákon, nekem szó szerint semmi dolgom nincs azon kívül, hogy amíg ők szorgosan körmölnek, rajta kell tartanom a szemeimet a sunyi puskázósokon. Imádom figyelni, ahogy néhányan azt hiszik, a tanár egy süketnéma vak, aki semmit nem hall vagy lát abból, amit művelnek. Pedig már a papírcetlik hangja is árulkodik a tetteikről.. Mint minden délutánonként, ezekben a percekben is egy jó könyv társaságát élveztem a könyvtárban, míg egy ismerős hang fel nem csendült a hátam mögött. A felismeréstől az arcomra egy ezer wattos vigyor költözött, de türtőztettem magam és először megfordultam, hogy megbizonyosodjak arról, nem-e tévedek, ahellyett, hogy elhamarkodottan a nyakába szöknék. Ám, legnagyobb örömömre valóban Donna állt előttem. - Donna- álltam fel, majd öleltem át olyan szorosan, amennyire csak bírtam, na jó, annyira azért mégsem, nem akartam összetőrni a csontjait.. - Nem mondom, hogy nagyon, de hiányoztál! - Mondom neki vagyis inkább a nyakának, mert továbbra sem engedtem ki a karjaim közül, a szokásos stílusomon beszélve.
Mikor hátrafordult, eleinte a pillantásán végigsuhant egy jellegzetes kis fény, amely nem mert bízni abban, hogy tényleg én vagyok az, nem pedig egy tömény illúzió. Bár lehet, kevesebb gonddal járt volna, ha csupán egy hallucináció vagyok, nem pedig egy ízik-vérig megtestesült nő a szemei előtt. A vigyora még mindig a régi volt, s ahogy végigpillantottam rajta, izomzatából és alkatából sem veszített semmit, még jobb bőrben van, mint volt.. megkockáztatom, hogy ilyen jól még sosem festett. - Ennyire ne örülj nekem! - bukott ki belőlem, mikor szorosan átölelt, és felnevettem. Viszonoztam az ölelését, hiszen én magam is így üdvözöltem volna, ha fordítva kerül sor a találkozásra. Annyira hiányzott, de mindig is volt bennem elegendő tartás ahhoz, hogy ne kezdjek el érzelmesen beszélni, vagy teli torokból üvölteni, hogy bárcsak gyakrabban láthatnám őt. Tudja, hogy milyen jól tudom kontrolállni az engem ért hatásokat, remekül kezelek minden szituációt, ez talán a foglalkozásomból is ered. - Ugyan, tudom, hogy nagyon... nagyon hiányoztam! - fokoztam még a szavait egy szemtelen kis mosollyal, majd pár másodperc múlva kibontakoztam az öleléséből, azt követően pedig letettem a táskámat az asztalra. - Még sosem voltál ilyen jó formában, Winchester! - kacsintottam rá. - Bárcsak tudnám, hogy egy tanárbácsinak mikor van ideje arra, hogy karban tartsa a testét... - sóhajtottam fel pimaszul, mintha nagy gondolkodásba merültem volna.
Kezdőlap
| words: 
•