Mostanában a türelmemet is kezdtem elveszíteni, pedig azt hittem, ezt megőrizhetem addig, míg minden kötél szakad. Haladni akartam, de nem tudtam és hiába fogtam fel az agyammal, hogy ez nem annak a hibája, aki segíteni akar nekem, hanem azoké a megrögzött boszorkányoké, akik a tudtukon kívül elátkoztak, legszívesebben a pokolba kívántam volna, hogy egy gyenge pillanatomban belementem, sőt, én magam kértem Maisie-t arra, hogy nyújtson nekem segítő kezet. Nem minden nap botlik az ember olyasvalakibe, aki hozzá hasonló… ott volt Levi, aki az éhségem és a hirtelen rám törő rosszullétek kezelését tanítgatta nekem, de az erőm használata még mindig egy hatalmas fekete lyuk volt bennem, amit semmivel sem tudtam betölteni. Hiányzott a varázslás. Régen jól ment, a nagynéném tanítgatott, elsajátítottam trükköket, különlegesnek éreztem magam amiatt, mert megvolt bennem a mágia művelésére való képesség. Akkor használtam a varázserőmet, amikor akartam, nem keveredtem miatta bajba, egy hatalmas ajándékkal megáldott lány voltam, aki senkinek sem akart rosszat és nem használta ki a lehetőséget, hogy kacsalábon forgó palotát varázsoljon magának, nem teremtett magának mindenféle földi jót. Egyszerűen jól szórakoztam, ennyi volt az egész. Szerettem volna visszakapni ezt az érzést, csak hogy újra megízlelhessen a felhőtlen örömöt, ami akkor járt át, ha az erőmet használtam, de minél jobban próbálkoztam, annál csúfosabban buktam el. Az alapok nem változtak, koncentrálás hatására megjelent az ujjam körül a gyönyörű, vörös erőtér: a nagynéném szerint a családunkba tartozó boszorkányok jellegzetessége az erőnk ilyen módon történő megnyilvánulása, keveseknek adatik meg, hogy szabad szemmel látható legyen a bennük lakozó mágia, ám nekünk szükségünk volt erre a megkülönböztetésre. Hogy miért? Egészen addig nem érdekelt, míg vámpírvér nem kezdett csordogálni az ereimben, azóta pedig annyi mindenről hallottam és olvastam, hogy rengeteg időbe telt, míg feldolgoztam a megtudottakat és még most sem voltam biztos abban, hogy jól értettem a régi boszorkányok indokait… legszívesebben kitéptem volna az össze szál hajamat, ha arra gondoltam, hogy az egykori vámpírutálatuk vagy éppen félelmük miatt én bűnhődök. Én, aki semmiről sem tehetek.
- Maisie? – Fél füllel hallottam az ajtó nyitódását, rögtön a bejárat felé fordultam. Ki más jöhetett volna a könyvtárba ebben az időpontban? Késő volt, a könyvtárosné igézés hatására adta ide a kulcsot, hogy lemásoltathassam... mégis, meglátva Maisie-t kissé megkönnyebbülve mélyet sóhajtottam, majd újra összeszorítottam az ajkaimat. – Inkább halasszuk el a mai gyakorlást. Nincs hozzá kedvem és a fejem is megfájdult. – Tehát nem bírnám elviselni, ha ma is kudarcot vallanék, de ez már nem tettem hozzá. Így is eleget panaszkodtam, hát még ha rá zúdítanám az összes bennem kavargó gondolatot!

Még mindig olykor nehéz volt megszokni ezt a kort és a velejáró dolgokat, hiányzott a régi egyszerű élet, amiben mégis megannyi veszély volt, mint a mai világban, de mégis szabadabbnak éreztem magam. Ahogyan olykor abban is kétségeim támadtak, hogy jól tettem-e azt, hogy betettem ide a lábamat és tanárnak adtam ki magam. Az voltam, meg volt róla minden papíron, de olykor elgondolkoztam azon, hogy talán lehet inkább egyetemen helyett általános iskolát kellett volna választanom.  Már nem volt gondom azzal, hogy vámpírrá változtam, vagyis de volt, de végre viszont tudtam már remekül uralni a bennem lakozó szörnyeteget, ha már visszafordítani nem lehetett ezt az átkot. Nem könnyű, hiszen mindig is megvetettem valamilyen szinten a vámpírokat, ezért is volt olyan fájdalmas egyszer arra ébredni, hogy én is azzá váltam, de legalább az erőm megmaradt. Ennek köszönhetően pedig ha teljesnek nem is éreztem magam, de olyan üresnek se. Ebben pedig sokat köszönhettem Adam-nek is. Ő vigyázott rám és segített nekem, pedig mennyi ideje nem is láttuk egymást, mert azt hittük, hogy a másik halott. Emberként szerettünk egymásba, most meg az örökkévalóság körforgásában ragadtunk.
Mindig is próbáltam segíteni másoknak, így amikor Ebony megkért rá, akkor habozás nélkül egyeztem bele. Vélhetően az is közrejátszott, hogy kicsit saját magamat láttam benne. Hasonlóan elveszett voltam, mint ő és ha az ember már nem tisztavérű boszorkány, akkor kell egy kis idő, mire visszatalál a benne lakozó erőhöz és legalább olyan jól tudja használni az erejét, mint amikor csak egy halandó boszorkány volt. Könnyedén vágtam át a parkon a könyvtár irányába és eléggé hamar rájöttem arra, hogy itt van és éppen gyakorol. Vámpírhallás se kellene hozzá, hogy halljam a szívének a ritmusát, elegendő csak éreznem a mágiát, ami belőle árad és abból, hogy vélhetően próbálgatja az erejét. Még utoljára körbepillantottam, de nem járt erre senki se, így sietve léptem be az ajtón, majd mágia segítségével be is zártam. Nem kell ide kulcs, működik ez másképpen is.
- Szia Ebony! – köszöntem kicsit hangosabban, de elég hamar már mögötte is teremtem, ha már vámpír vagyok, akkor olykor nem árt kihasználni az előnyeit. Bár nem igazán szoktam egyik képességemet se ilyen téren használni. Jobb szeretek a mágiához fordulni, mintsem a bennem lakozó vadállatét. Felvonom kicsit a szemöldökömet és megrázom a fejemet. – Elhiszem, hogy nehéz, de szerinted más boszorkányoknak könnyedén megy? Arra még nem gondoltál, hogy azért nem megy, mert máshol jársz fejben? Valami bánt, vagy túlzottan foglalkoztat? – billentem oldalra a fejemet, miközben őt figyelem és leülök az egyik asztal tetejére. A válaszomból pedig sejtheti, hogy olyan könnyedén innen nem fog kijutni. Bentről csak mágiával nyitható az ajtó, így úgyis kéne használnia az erejét. – Nem az számít, hogy mennyiszer vallunk kudarcot, hanem az, hogy mennyiszer állunk fel. – teszem még hozzá, hiszen én is fel akartam adni, de még se tettem. Küzdöttem és neki is kellene. Van tehetsége és érzéke hozzá, arról meg nem is beszélve, hogy a mágia mennyire is körbeöleli őt arra várva, hogy végre „megszelídítse” azt.

Kíváncsi voltam mit talál ki mára, de annak is örültem volna, ha végül úgy dönt, hogy nem jön el. A kívánságom nem ellene szólt, csupán nem éreztem magam elég jól ahhoz, hogy előtte használjam az erőmet. Amíg saját magammal képtelen vagyok kibékülni, hogyan mutathatnám meg másnak, hogy mi rejlik bennem? A néném egyszer azt mondta nekem, ha szeretnék, ügyes boszorkány válhatna belőlem… nem törtem hatalmi babérokra, egyáltalán nem akartam mindenható lenni, nem szerettem volna, ha az életemet a mágia határozza meg, de jólesett, hogy volt bennem valami természetfeletti, ami nincs meg mindenkiben, így különlegessé tesz. A mágiahasználat számomra párévvel ezelőtt a jókedvet és nyugalmat jelentette, ma pedig a bizonyítási vágyat, a kudarcot és emlékeztetőt arra, mit tettem és mivé váltam. Nem lett volna muszáj foglalkoznom vele, elengedhettem volna, de képtelen voltam rá. A véremben csörgedező varázslat volt az egyik kapaszkodóm abba az életbe, amit régen éltem, abba a lányba, aki régen voltam… gyenge voltam ahhoz, hogy elengedjem.
- Más boszorkányok csak simán boszorkányok, nekik nem kell foglalkozniuk a vámpír részükkel is. És lefogadom, hogy a nagy részük nincs megátkozva sem. - A kezeimet bámultam, de nehezemre esett a koncentráció. Egyszer a csend zavart, egyszer a beszéd, most éppen a saját gondolataim miatt menekültem volna legszívesebben világgá. Tudtam, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége. Na és persze a vérvonalam, amely annyira gyűlölte a vámpírokat, hogy büntetéssel sújtott mindazokra, akiknek bármi köze volt a vérszívókhoz. Rám úgy tűnik, az örök őrületet szabták ki.
- Csak azon gondolkoztam, hogy… – Ledobtam a kockákat a földre. Ezek voltak az első gyakorlóeszközeim, amikor az erőm megmutatkozott, a manipulációjuk volt, hogy órákig elszórakoztatott. A ruháimon kívül ezek voltak, amiket magammal hoztam Brüsszelből, semmi más. – Leragadhattam itt? Létezik, hogy képtelenség átlépni azt az akadályt, amit az é tudja mikor elém gördítettek? Ma már csak akkor tudom használni az erőmet, ha dühös vagyok.. és ha dühös vagyok, akkor előtör a vámpír énem legrosszabbika és ártok másoknak. Azoknak is, akiket szeretek. – Nyeltem egyet. Eszembe jutott, hogy valamelyik nap majdnem rátámadtam Bryan-re az étteremben csak azért, mert elkezdett vérezni az orra… egy másik ember nyaka bánta, csak így tudtam visszafogni magam és nem a szerettem ütőerére ugrani. – Abban reménykedek, ha elő tudom csalogatni az erőmet, akkor a segítségével kontrollálhatom magamat, de… kezdem azt hinni, hogy erre szemernyi esély sincs. – Hangom lemondó volt, nem is néztem Maisie-re, inkább a padlószőnyeget bámultam.

Milyen érzés volt megtörve látni? Nem volt túl jó érzés, hiszen pontosan ismertem ezt az érzést, mert velem is megesett már. Mindig is boszorkány voltam pár évvel ezelőttiig is, amikor átváltoztattak.  Kellemes érzés volt-e vámpírként magamhoz térni, az erőm hiányában? Nem, egyáltalán nem volt az. Sőt, borzalmas érzés volt és bármit megtettem volna, hogy újra visszakapjam az erőmet, de hiába kaptam vissza, mert olykor a vériránti szenvedélyem erősebb volt, de megtanultam kezelni. Megtanultam újra használni az erőmet, még ha nem is elölről kellett kezdenem, akkor is szükségem volt nekem is egy kis időre, mire megtaláltam magamban az egyensúlyt, megtanultam valamennyire elfogadni a visszafordíthatatlant. Igyekeztem a bennem lakozó kettőségben meglelni az arany középutat. Szavaira haloványan elmosolyodom, de nem felelek egyből semmit se, csak kicsit megrázom a fejemet.
- Talán nincsenek megátkozva, lehet olykor ők csak boszorkányok maradnak, de vajon jobban örülnél annak, ha vámpír helyett inkább farkast kapsz mellé? – pillantok rá kérdőn, miközben az egyik asztalnak neki dőlök és úgy gondolkozom el azon, hogy mit is kellene mondanom. – Mindenkinek megvannak a keresztjei Ebony, nem csak neked. Hidd el, vannak boszorkányok, akik nálad is rosszabbul jártak, de nem az számít, hogy mekkora teher nyomja a vállainkat, hanem sokkal inkább azt, hogy mihez is kezdünk. Hagyjuk-e, hogy a súly agyon nyomjon minket, vagy inkább megmutatjuk magunknak, a démonainknak, hogy nem ők befolyásolnak minket, hanem mi döntünk a sorsunkról. Ha nem is mindig, de többségében rajtunk áll, hogy mihez is kezdtünk az életünkkel. – teszem hozzá szelíden és barátságosan. Nem kioktatni akarom őt, inkább csak másik megvilágításba helyezni azt, amit mond. Szerinte nekem könnyen ment, hogy megbékéljek azzal, hogy a legnagyobb ördög az életemben átváltoztatott? Egyáltalán nem volt az, de most itt állok és szeretem a munkámat is, ahogyan az életemet is. Még akkor is, ha nagyon nincs rendben semmi se és még magam sem tudom, hogy miként is segíthetnék Adam-en.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, figyelem, ahogyan a kockák a földre hullnak, de még se szólalok meg. Csak állok ott és figyelem őt, amikor pedig a végére ér, akkor már majdnem szólásra nyitnám a számat, de aztán még mond valamit, mire csak megrázom nemlegesen a fejemet. – Ha te feladod, akkor ki fog küzdeni? – legelső „szabály”, amit szerintem mindenki megtanul az életben, hogy mások nem küzdhetnek helyettünk, csak mi magunkért. A kockára pillantok, amik egyszerűen felemelkednek a földről, majd előttem teremve szétnyitom a tenyerét, ha engedi, hogy a varázslatnak köszönhetően tenyerébe ejtsem azokat, majd pedig ökölbe szorított tenyerébe zárjam. – Düh az egyik legerősebb érzés, így nem csoda, hogy arra megjelenik az erő, de tudod melyik a másik? A szeretet, szelídebb, de erősebb. Nem akarsz ártani azoknak, akik fontosak számodra, akkor kapaszkodj ebbe. Ne hagyd, hogy a gondolataid eltereljék a figyelmedet, a démonaid azt súgják, hogy nem vagy képes rá. Csak csukd le a szemed, végy egy mély levegőt, lassan fújd ki. Gondolj valami szépre, amire vágysz, amit szeretnél. És hagyd, hogy az erő átjárjon, hogy érezd azt, ami a születésedtől fogva jogosan illet téged. – mondom neki szelíden, majd pedig tenyér kinyitva várom, hogy a kockákkal megmozduljanak. Mindenki másabb, mindenkinek másképpen lehet segíteni, de ahhoz, hogy az erőt igazán érezni tudjuk, ahhoz az kell, hogy megleljük a békét, a bennünk rejlő erőt és érezzük, ahogyan átjár.

- Nem egyre megy? – Szörnyeteg mindkettő. A vámpír részem könnyedén átvette felettem az uralmat, éreztem a dühét, a szomjúságát, azt, hogy ki akart törni a béklyóiból és nagyon haragudott az egyszerű életet akaró lányra, aki megpróbálja lakat alatt tartani és ha elég ereje lenne hozzá, akkor a ketrecének kulcsát is lenyomná a saját torkán. Miben különbözhet egy vérfarkas? Mennyivel lehet agresszívabb? Rosszabb lenne annak a veszélye, hogy a telihold miatt csontom törik és szó szerint állattá változok? Ezen naphosszat vitatkozhatnánk, mivel egyiket sem tartottam jó opciónak. Azzal is időbe telt megbékélnem és megbirkóznom, hogy nem vagyok átlagos lány, hanem boszorkánynak születtem és a szüleim nem tudtak vagy éppen nem akartam támogatni az erőm kibontakoztatásában. Talán nekik volt igazuk. Talán nem kellett volna erőltetnem a különlegességemet, felkeresnem a nagynénémet, hagyni, hogy elhitesse velem, hogy rengeteg potenciál van bennem. Ha nem törődök a boszorkánysággal, nem fájt volna ennyire elveszíteni és nem azon erőlködnék, hogyha már normális nem lehetek, akkor a jobbik rosszat terjesszem ki magamban.
- Nem rajtam állt, hogy mi történt velem. – Maisie-re emeltem a tekintetemet, sóhajommal akár az épület falát is ki tudtam volna dönteni, annyira mélyről jövő és szinte torokmaróan fájdalmas volt. Neki még nem meséltem el a teljes történetet. Igazából, csak Chantele és a nagynéném tudott arról, mi és hogyan történt az első pillanattól az utolsóig, tehát nem hibáztattam, amiért a rögtönzött motivációs szövegével némi életet próbált lehelni belém. Valószínűleg én is így tettem volna a helyében, még egy halvány mosolyt is megejtettem felé, hogy ne haragudjon a hozzáállásom miatt… egyszerűen csak, ha saját magam alakítottam volna az életemet, nem itt ülnék és kockákat nyomorgatnék. Folytattam volna a jogi tanulmányaimat, arra törekednék, hogy minél többet sajátíthassak el a szakmából, ácsingóznék a gyakorlatra, el sem lehetne tüntetni Bryan aktái mellől, kávézgatnék a legjobb barátnőmmel és az lenne a legnagyobb bajom és a legkomolyabb döntésem, hogy bemenjek-e a reggel nyolcas előadásra vagy sem. Az életem közel állna a tökéleteshez. Fájdítja a szívem, hogy mindezt csak feltételes módban, képzelgések színterén tudom megjeleníteni.
- Ez nagyon szépen hangzik… - A tenyerembe rakta a kockákat, én pedig nyeltem egy nagyot. – De én egyszerűen képtelen vagyok hinni abban, hogy képes vagyok egyedül küzdeni egy tőlem sokkal nagyobb hatalom ellen. A saját démonaimmal sem tudok megbirkózni, mégis hogy indulhatnék harcba az összes boszorkányt átfogó és erővel ellátó anyatermészettel? – Azt hiszem, így hívják, legalábbis a néném szeretett a felsőbb hatalomra „természet”-ként hivatkozni. Kevés időm volt belemélyedni a dolgokba és tapasztalatot szerezni és mivel az erőm az átváltozásom óta egyáltalán nem úgy funkcionált, mint megszokott volt, nem is volt lehetőségem jobban megismerni ezt a világot.
- Ha lehunyom a szemem és koncentrálni kezdek, csakis pusztulást látok magam előtt. – Pontosabban vörösben és feketében pompázó fényeket, amelyek alaktalanok, durvák és kegyetlenek voltak és mellkasszorító érzéseket keltettek bennem. Ezért nem tudok normálisan aludni sem.