A tanulás számomra inkább hobbi. Egy vámpírnak nem lenne muszáj iskolába járnia, én mégis évek óta újabb és újabb diplomák megszerzésén fáradozom. Fura egy hóbort, de jobb, mintha bélyeget gyűjtenék, vagy bogarakat. De most tényleg, az ilyen hobbiknak semmi értelmét nem látom... Idővel megunja az ember, s újabb gyűjtögetni való dolog után néz, aztán azt is megunja és így tovább. Én inkább az a típus vagyok, aki maradandót akar, olyan dolgokat akar csinálni, ami legalább hasznos.
Ki tudja, hány évet pazaroltam el, mikor kikapcsoltam az érzéseimet, és attól tartok, ha nem kezdenék bele midig valami újabba, akkor megint oda jutnék. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe a bátyám, olyan, mintha csak tegnap ment volna el, pedig jól tudom, már hosszú évtizedek teltek el azóta.
Megint túlságosan elkalandozok miközben az előadó felé tartok, és majdnem ráöntöm valakire a teámat.
- Bocsi! - szólok utána, hiszen én sietek, mert ha jól számolom, az óra perceken belül elkezdődhet, én meg még ott sem vagyok. Kellett nekem még elmenni teáért... Ha meg kihagytam volna, akkor úgyis az lenne a bajom, szóval nem kéne ezen rágnom magam. Sietve rontok be a terembe, ahol szerencsémre még nincs bent a tanár. Leülök hát egy üres helyre, s elkezdem kevergetni a teámat, s mikor bejön a férfi, akkor bújnék el szívem szerint a pad alá. Ennyire béna lennék? Őt löktem fel majdnem az előbb... Csak ne ismerjen rám...
Az előadás nagy részében a könyvem mögé bújva hallgatok, s néha pillantok ki, hogy lássak is valamit. Csendben meghúzódva vészelem át az órát és örülök, mikor meghallom, hogy vége. Oh, ennél jobb hírt nem is kaphattam volna. Felkapom a táskám és már indulok is, de mintha valami nem stimmelne. Nem tudom mi, de valami tuti nem oké. Akkor esik csak le, hogy miről is van szó, mikor valaki megszólít, vagyis megérinti a vállam, mert nem kapcsoltam egyből, hogy az a Hé! nekem szólt.
- Oh... Köszönöm - húzódik mosolyra a szám. - Mindig elhagyok valamit, rossz tulajdonság - utalok arra, hogy mennyire feledékeny tudok lenni néha. Még régen anya is mondta, hogy ha tudnám, még a fejemet is elhagynám. Tipikus mondat szülőtől gyereknek... - Hogy tetszett az előadás? - kérdezem, hátha ő azért normálisan figyelt, nem úgy mint én. Vagy az is lehet, hogy szimplán udvariasságból teszem fel a kérdést, nem tudom, csak úgy reflexből jön, de be is kéne akkor már mutatkozni, nem? - Amúgy, Marlene vagyok.

I left my book...

Elena & Marlene

©

Néha elgondolkodom azon, hogy miért is csinálom én ezt... Hiszen, van már több diplomám is, miért kell nekem még egy, miért tanulok ennyit? Valószínűleg azért, mert nincs jobb dolgom. Sok olyan vámpírral találkoztam, aki haszontalanul tölti el az idejét, vagyis én haszontalannak tartom a folyamatos bulizást, utazást meg a fölösleges viszályokat. Ne értsen félre senki, én is szeretem a bulikat, utazni is imádok de ezek a dolgok egy idő után unalmassá válnak. Mi lesz akkor ha ez megtörténik? Nem hiszem, hogy ötven vagy hatvan év után hirtelen bárkinek is kedve lenne visszamászni az iskolapadba... Nem, tudom, hogy ez nehéz, nekem is az volt, de mára már rutinos vagyok e téren. Egyetemre be, egyetemről ki, pár év szünet és újra... Mondhatná rám most bárki, hogy stréber vagyok, de szerintem ehhez az egész tanulási szándékomhoz annak is köze van, hogy a családomnak nem volt pénze akkoriban a főiskolára vagy az egyetemre. Ráadásul akkor ott volt még a háború is... Hiába nem akarok annyit gondolni rá, egyszerűen nem megy, fontos része volt az életemnek az a tizenkilenc év, mert... Nem változtam sokat ahhoz képest.
Például még mindig ugyanolyan késő és feledékeny típus vagyok. Bár elkésni most nem késtem el az óráról, de a könyvemet itt hagytam volna, ha ez a kedves lány nem szól miatta. Látom rajta, hogy ideges és sejtem is, hogy miért. Vámpír, és ez a sok ember... Tudom jól, hogy nem könnyű eljutni a tökéletes önkontrollig, nekem is sokáig tartott, de mára már nincsenek ezzel problémáim.
- Hát igen, nem egy akciódús tantárgyról beszélünk... A mellettem ülő srác például annyira bealudt, hogy én már vártam, mikor fordul le a padról - pillantok a kócos fiú felé, aki pont elhagyja a termet és látszik rajta, hogy félig még fel sem ébredt. Azért én legalább megtiszteltem a tanárt annyival, hogy ébren maradtam, az meg már más tészta, hogy majdnem ráöntöttem a forró teát és fellöktem a folyosón...
Megindulok Elena mellett kifelé, van még időm a következő órámig, szóval akár el is kísérhetem őt a következőhöz, közben meg elbeszélgetünk. Mondatával úgyis felkelti az érdeklődésemet, mert nem sok olyan vámpírral találkoztam eddig, aki orvos lett volna, vagy éppen annak készült, sőt! Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ő az első ilyen. - Nem nagy cucc. Irodalomtanári, ha már annyira odavagyok ezért a tárgyért... - rántok vállat, hiszen nekem aztán olyan mindegy már, hogy mire járok, úgyis van, amiből többet tudok a tananyagnál, mert már másik egyetemen hallottam pár éve... - Viszont, neked hatalmas elismerésem, hogy ilyen pályára készülsz. Még nem volt szerencsém ilyen "elvetemülttel" találkozni, mert azért valljuk be: még a legjobb tűrőképességűeknek is biztos nehezen átvészelhető lenne egy több órás műtét vagy hasonlók... Vagy rosszul gondolom? - nézek érdeklődve a lányra, majd megiszom a maradék teámat, a poharat pedig kidobom az ajtó melletti kukába.

I left my book...

Elena & Marlene

©

Fura. Mikor azt mondják az embernek, hogy a halál utáni élet más, arra gondolunk, hogy majd valami pálmafás helyen kötünk ki. Mint mondjuk Hawaii. Van ott minden, ami kell. Szörfdeszka, tenger, cápa, kókuszgolyó és pálmafák. A legmerészebb álmomban sem hittem volna azt, hogy majd végül a halál utáni élet igazából semmi újat nem jelent. Kivéve azt, hogy vérrel táplálkozom, embereket igézhetek meg és olyan erős vagyok, hogy soha nem kell kondiba járnom. Zara mondta mindig, hogy túl nyüzüge vagyok. Lemerném fogadni, hogy azt sem tudta mit jelent, csak hallotta egy filmben. Viszont, most már teljesen másképp látom a világot. Halottként sokkal élőbb.
Nem hagytam fel azzal, amit elkezdtem. A kutatási eredményeim ugyan elvesztek, mert a sok ostoba kidobta és megsemmisítette őket. Pedig már emberként is közel jártam ahhoz, hogy évtizedekkel meghosszabbítsam valahogy az emberi életet. A véletlen folytán jöttem végül csak rá arra, hogy a halál az, ami az örökéletet jelenti. Előtte persze kell egy kis… vér, de amúgy ennyi az egész. Elég ironikus. Azonban a kísérleteimet nem igazán élték túl eddig sem. A vámpír, akivel a kezdetekkor kísérleteztem kimúlt, meghaltam és elfelejtettem visszamenni, hogy adjak neki valami ételt, szóval meghalt. Utána jöttem csak rá, hogy igazából kiszáradt, még életben volt. De akkor már gondoskodtam róla, hogy biztosan halott legyen, mert elégettem. Ember kell nekem. A vámpír én magam vagyok mostantól a kísérletekben, emberre van szükségem, hogy rájöjjek miként is működik ez. Nem hiszek a mesékben, nekem tudományos válaszok kellenek. Ezért is jöttem ide.
Kissé unottan nézek fel az órára. Megkértem a gondnokot, hogy szóljon Clara-nak. Remélhetőleg nem felejtette el és Clara is idetalál. Ha minden igaz, jelen pillanatban halhatatlan vagyok, de a várakozás még mindig kikészít. Szeretem a pontosságot. – Hé, hello, Clara! – pattantam fel a székből, amin eddig ültem, mikor meglátom belépni őt, majd a kapucnimat hátrahúztam, hogy lehessen látni az arcomat. – Befestetted a hajad? Kicsit fura, de biztos, csak meg kell szoknom! – mosolyogtam rá és közelebb mentem hozzá, hogy megölelhessem. Biztosan fura ez neki most, de majd elmagyarázom. Amennyire tudom, a tudományos oldalával ugyanis sajnos még én sem vagyok teljesen tisztában. De ami késik, nem múlik, főleg, ha az ember halhatatlan.  

Mindenki tudja, hogy az életben elveszítünk olyanokat, akik számunkra fontosak, de akkor is hihetetlen és felfoghatatlan a haláleset olyankor, amikor egy fiatal személy hal meg. Tovább léptem, vagy valami olyasmi, hiszen igyekeztem visszazökkeni a régi életembe Noel halála után is, de nehezen ment. Mindig eszembe jutott az a sok móka és kacagás, amiben részünk volt, de akkor se engedhettem meg azt, hogy teljesen összetörjön, mert ha igazak a mondások, hogy fentről is látnak minket, akkor vélhetően nem örülne neki. Tisztában voltam azzal is, hogy örökre velem fog maradni az emléke, ha már nem is lehet itt mellettem. Néha egy-egy fénykép előkerült, de az élet zajlott tovább, ahogyan a vizsgák beköszöntöttek, vagy éppen a bulik.
Sietve haladtam vissza a kolesz felé a vizsga után, amikor is elkapott a portás. Kíváncsian fordultam felé, majd lassan bólintottam, amikor elmondta, hogy valaki vár és már vélhetően ott kellene lennem. Nem szoktam elkésni, de kicsit elhúzódott az utolsó vizsgám, meg még beszélgettem egy-két csoport tásammal, hiszen ők hazautaznak a nyárra. Így jó pár hétig nem is fogjuk látni egymást. Az iskola folyosója már kihalt volt már, hiszen a tanárok hazamentek, ahogyan a legtöbb diák is már az esti partira készül, vagy éppen még az utolsó vizsgájára, ami a napokban lesz. Mostanában szinte majdnem mindennap volt valami kisebb buli és szerencsére még a suli se tiltotta be, inkább csak a diákoknak származott belőle kára, amikor is inkább buliztak a tanulás helyet, s másnap elhasaltak. Az előadó ajtaját sietve lököm be, majd alig, hogy belépek egy ismerős hangra leszek figyelmes. Sietve fordulok abba az irányba, de alig, hogy az ajtó becsapódik, a kapucni úgy kerül hátrébb a fején, s ijedtemben és meglepettségemben a könyvek kihullnak a kezemből. – Noel?! – kérdeztem meg úgy, mint aki szellemet lát, hiszen meghalt. Mindenki látta, hiszen ott voltunk a temetésén. Amikor a hajamról beszél, akkor se szólalok meg, s ahogyan közelít, én úgy hátrálnék ijedtemben, de még se megy, mintha hirtelen lefagytam volna és már csak arra eszmélek, hogy a karjaiba zár. – Te… te meghaltál… - szólalok meg hebegve habogva, majd a kezem arcára siklik, de tényleg ott van, s nem csak a képzeletem szüleménye. – Mégis hogyan? Miért hitetted el velem, hogy meghaltál? – kérdeztem tőle zavarodottan és közben próbáltam összerakni a hiányzó darabokat, az elmúlt időszak eseményeit visszapörgetni, de sehol se találtam rajta rést, s ez még inkább kicsit megijesztet, de végül sietve zártam most én őt a karjaimban, ahogyan egykoron tettem, mintha csak attól félnék, hogy ez mégis csak valami fura álom lehet…

Tulajdonképpen tényleg hálával tartozom Zarának. Ha nem öl meg, jó pár évbe telt volna mire rájövök, hogy miként is érhető el ez az állapot. Azonban, akkor egyből megkaphattam volna a teljesen jogos elismerésemet. Az újságok tele lettek volna a képemmel, és mindenhol az emberiség megmentőjeként hívtak volna. Ez azonban most egészen addig várat magára, míg rá nem jövök, hogy miként is lehetséges ez. Szeretem a rejtélyeket, megoldani pedig még jobban őket. A keresztrejtvényeket is percek alatt oldottam meg, olvastam a Sherlock Holmes regényeket, a fickó gyengeelméjű, az ötödik oldal után tudtam, hogy mi történt. Ez mondjuk lehet az író hibája is. Nem szép dolog kitalált karaktereket sértegetni.
Teljes életnagyságban! – tártam szét a karomat mosolyogva, aztán ahogy leeresztettem a kezeimet, még hozzátettem. – Azaz… fogjuk rá. – vontam egyet a vállaimon. Ezzel a résszel még nem vagyok teljes mértékben tisztában. Élek, annak ellenére, hogy meghaltam. Nem tudom, hogy miként is hívhatnám magam. Az élőholt olyan… zombisan hangzik, és nem vagyok zombi, akkor rohadnék. Vámpírnak pedig olyan fura hívni  magamat, még, ha ehhez is ragaszkodik minden hozzám hasonló. Mindegy, amint publikáltam az eredményeimet, úgy is én fogom elnevezni magunkat. Ráérek még frappáns neveken gondolkodni. – Én nem hitettem el senkivel semmit sem. Tényleg meghaltam. – mondom ki az igazat, majd ellépek tőle, hogy végre lássuk is egymást. Az ölelés jó dolog, de nem látni a másik arcát. – Hidd el, én is pont ilyen fejet vágtam, mikor kiderült, hogy mégsem haltam meg. Vagyis… hogy meghaltam, de mégsem úgy, ahogy azt hittem volna. Érted, hogy értem. – nem, biztos nem érti, ebben biztos vagyok. Én sem értem teljesen, pedig én zseni vagyok. – Oké, értem, hogy ez zavaros! Szóval... – kezdtem bele, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a könyveit, amiket elejtett. – Meghaltam, aztán felébredtem és… történt egy-két dolog, majd kiderült, hogy van egy sírom, amibe a fene se tudja mi, vagy ki van eltemetve, mert, láthatod, hogy én nem ott vagyok. – ebben teljesen biztos vagyok. Egyszer ki kéne ásnom. Biztos zárt koporsós temetés volt, mert csak kiszúrta volna a gyászolók szemét, hogy nem én vagyok ott. – De nem vagyok zombi. – ráztam meg a fejemet, ahogy felé nyújtottam a könyveit. Nem akarom, hogy le zombizzon.

Szerintem érthető, hogy összezavarodtam azon, hogy itt állt előttem az a személy, akiről azt hittem, hogy meghalt és egy sírban fekszik. Ha a szavainak nem hittem volna, hogy tényleg itt áll előttem és nem csak valami tréfa ez az egész valami idióta egyetemistáktól, akkor ott volt az ölelése is, ami eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy húsvér személyről van szó. Sietve próbáltam felkapkodni a könyveimet, miközben beszélt, de ha eddig nem lett volna minden káoszos, akkor most már az lett. Nem értettem semmit se. Mi az, hogy tényleg meghalt, ha meghalt volna, akkor nem lehetne itt. – Mi? – először csak ennyit bírok kinyögni, majd megdörzsölöm az arcomat. – Ez baromira nem vicces Noel! Tudom, hogy sok hülyeségbe rángattalak bele, de mégis miként halhattál meg, ha közben valójában élsz? Ezek után nehéz lenne azt mondani, hogy nem színlelés volt az egész. – mondom kissé zaklatottan, de még se hisztizve. Sose voltam az a hisztizős fajta, de azért ilyen meglepetésre nem számítottam. Természetesen nagyon örültem annak, hogy él, de nem tudtam összerakni a kirakós darabjait és kissé zavarodott is voltam ennek köszönhetően.
- Hogy zavaros? – kérdeztem vissza két pislogás közepette, majd a táskám pántjára siklott a kezem. Végül pedig beljebb sétáltam és lerogytam az egyik padra. Ha már ennyi üres hely van, akkor miért ne használhatnánk ki, mielőtt esetleg még a lábaim feladnák a szolgálatot, mert ilyen fordulatra se számítottam a mai napon. – Szerintem ez eléggé enyhe kifejezés és szemmel láthatóan te egészen jól megemésztetted már ezt… - de nem tudtam, hogy miként fejezhetném be, mert ha nem csak színjáték volt, akkor tényleg meghalt, de valami fura oknál fogva még se. S minél többször ezt végig gondoltam, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy vagy neki, vagy nekem mentek el otthonról, vagy talán mind a kettő. Csendesen hallgatom azt, amit mond és néha bólintok egyet, miközben a padon ülve kicsit lóbálom a lábaimat. – Szóval, elméletileg te tényleg meghaltál, de aztán magadhoz tértél, de nem vagy zombi. Esetleg valami szert vettél be, ami miatt halottnak hitt mindenki? – kérdezem meg óvatosan, hiszen manapság már sok fajta gyógyszer van és nem kizárt, hogy feltaláltak valami ilyet is. – Vagy ha nem vagy zombi, akkor mi vagy? Esetleg vámpír? Ugyan már, az csak a könyvek lapjain és a filmek vásznain léteznek. – mondtam ki totálisan úgy, mintha tényleg lehetetlenség lenne, vagy talán csak nem akartam azzal szembenézni, hogy a legjobb barátomból vérszívó és a sötétség gyermeke lett, vagy mi a manó.  

Mi? – kérdeztem én is kissé meglepetten. Színlelés? Nem, soha nem voltam jó színész. Akartam jelentkezni egy iskolai darabba, de azt mondta a tanár, aki rendezte, hogy most nem keresnek senkit se fának, vagy bokornak. Ez kissé fájt. Azonban, mint kiderült, rendezőnek remek lennék, csak soha nem adott senki sem esélyt arra, hogy ezt bizonyítsam is. – Nem, nem színleltem! Meghaltam, aztán feléledtem. Azaz, technikailag nem, mert meghaltam, de… a lényeg leegyszerűsítve igazából ez. – ha valaki laikus, így a legegyszerűbb megérteni. Meghaltam és feléledtem. Ez nem helyes ugyan, mert nem lehet feléledni a halálból, de mivel pontos válaszokat még én sem tudok, így nem kötök ebbe bele, míg meg nem cáfolom.
Hé, ez nem ér! Én meghaltam, nem én vagyok a rosszfiú! – nem tehetek róla, hogy meghaltam, nem terveztem, hogy meghalok. Ha tudom, hogy így lett volna, akkor a kísérleteimet és az eredményeimet is biztonságos helyre juttatom, hogy ne dobja ki őket az a sok idióta. Zara tehet mindenről. – És ez így nem igaz, időbe telt, míg feldolgoztam, hogy élek, annak ellenére, hogy korábban megöltek. Akár hiszed, akár nem, kissé sokkolt a dolog. – nem is kicsit. Való igaz, hogy az élet meghosszabbításán dolgoztam, de végül nem ezt értem el. Hanem az örök életet. És nem magamnak köszönhetően, csak a véletlen folytán. Így hát, rá kell jönnöm mi történt. – Nem, dehogy! Az Rómeó volt. Vagy Júlia. Igazából mindegy, mindketten meghaltak. Mint én! Csak én feltámadtam. – nekem szerencsém volt, nekik nem. Tudom, kitalált szereplők, ha léteztek volna, akkor még bugyutább lenne az egész történet. A véleményem szerint két olyan naiv és ostoba embert, mint ez a két szerencsétlen öngyilkos jelölt, még nem hordott hátán a Föld. – Ez gyors volt. Általában nem jönnek rá ilyen gyorsan. – vontam meg a vállamat, majd bólintottam egy nagyot. – A köznyelv szerint igen, vámpír vagyok. Én azonban ennél valami tudományosabb névre vágynék. A vámpír olyan… meseszerű, nem? – az embert homosapiensnek hívják, kéne valami hasonló tudományos név az élőhalott embereknek is, akik vérrel táplálkoznak. A vámpír nem elég jó, és amint tudományosan sikerül igazolnom mindezt, választani is fogok egy hangzatos nevet. Ez a legkevesebb, miután Nobel-díjat adnak majd.

Kezdtem kicsit úgy érezni magam, hogy egymást ismételjük. Ugyanazt kérdezte vissza, amit én is kérdeztem először tőle. Talán egyikünk se tudta pontosan azt, hogy mit kellene mondani vagy mi lenne a helyes kérdés. Nagyon is örültem annak, hogy nem halt meg, mármint annak, hogy itt volt, mert állítása szerintem meghalt, de még se. Mintha ezt olyan könnyű lenne elhinni. Mi van akkor, ha esetleg valami nagy ütés érte a fejét és félre beszél? Igen, ez magyarázatot adna mindenre és könnyebb is lenne talán megérteni, mint ezt az egészet, amiről beszél. – Akkor mégis mi történt veled? Meghaltál, de mégse? Lehet, hogy velem van a baj, de szerintem sokan nem vennék be ezt a szöveget! – világítottam rá a lényegre. Könyvekben, filmekben oké ez a téma, de a valóságban maximum ábrándozás szintjén jön elő, nem másképpen, de ő meg annyira ragaszkodott ehhez, hogy egyre nehezebb volt kételkednem benne. Még akkor is, ha a józan eszem szinte tiltakozott az ellen, amit hallott.
- Sose mondtam, hogy az vagy. – nem, s szerintem nem is utaltam arra, hogy ő lenne a rossz fiú. Egyszerűen csak túl hihetetlen volt ez az egész mese, amivel előállt. Mindig is tudós fajta volt, ő neki kellettek a bizonyítékok és akkor azt elhitte, a fantázia és a kitalált dolgok messzebb álltak tőle, ezért se értettem ezt az egészet még mindig, hogy mi lehet a gond. – Miért pont most jöttél vissza? Miért nem kerestél meg hamarabb? Akkor talán segíthettem volna, Noel. - pillantottam rá kérdőn és aggódva. Le se tagadhattam volna, hogy aggódom érte. Főleg azok után, amiket mond. Már csak tényleg a kandi kamera hiányzik, de annyira hisz benne, hogy nekem is meg kell próbálnom, még ha nem is olyan egyszerű. Talán egy vizsgálat kiderítené, hogy tényleg csak beverte a fejét és ez lehet a gond, a temetésnél meg összetévesztették valakivel. – Akkor ők szerencsétlenek, te meg szerencsés? – próbáltam kicsit másképpen látni a dolgokat, de eléggé nehezen ment. Sok hülyeséget csináltam már, sok képtelen dolgot elképzeltem már, de ez talán még engem is meghaladt ezekben a percekben. Lehet, hogy csak időre van szükségem, vagy tényleg csak látnom kell, hogy igaz, amiről beszélünk és ami a könyvek alapján lehetségessé válna. – Mond, hogy ez csak egy vicc. Én csak úgy mondtam, s tudomásom szerint Empusának és Brukolaknak is nevezték régebben az ilyen teremtményeket. – rántottam meg a vállaimat, mintha semmi jelentősége nem lenne. Olvastam már róluk, így tudom ezeket a latin neveket is. – Jó, tegyük fel, hogy te tényleg vámpírrá változtál, de mi a bizonyíték rá, vagy miért most tértél vissza? – kérdeztem meg kíváncsian és úgy, mint aki tényleg képes elhinni ezt az egészet már, pedig nem teljesen volt így, de úgy éreztem, ha továbbra is totálisan hitetlenkedő leszek, akkor nem jutunk tovább és az számít, hogy újra itt van és minden lehet olyan, mint régen. Eme gondolatnak köszönhetően mosoly kúszott az arcomra.

Sokan vádoltak már azzal, hogy őrült vagyok. Az egyetlen bűnöm azonban az, hogy okosabb vagyok, mint mások. Ezt Zara sem értette meg soha. Nem is vártam el tőle, nem olyan erős intellektuálisan, mint én, nem tudja felfogni azt, hogy kettőnk között a különbség olyan, mintha… egy szánkóval akarna leelőzni egy repülőgépet. Nem! Inkább egy űrhajót, térmeghajtókkal, ami éppen hiperűrugrásra készül. Na ekkora köztünk a különbség. –Nem! Meghaltam, de feltámadtam! Technikailag egy élőhalott vagyok, csak nem rothadok, hanem… tulajdonképpen pont ellenkezőleg. – vontam meg a vállamat. Elvégre, nem halok meg, meggyógyul minden sebesülésem, gyors vagyok és erős, annyi hátránya van, hogy véren élek. Plusz, elégek a napon, ha elfelejtem felvenni a gyűrűmet. Ezért vettem egy zöldlámpás gyűrűt a képregényboltban, azt biztos nem felejtem el felvenni. Utána már csak egy boszorkányhoz kellett elvinni.
Nem? Mindegy, akkor ne is mondd! Még csak ne is gondolj rá! – ráztam meg a fejemet. Gondolni gondolhat, még nem tartott ott, hogy gondolatokban is olvassak, ahhoz az agyam jóval nagyobb részét kéne tudnom használni. Talán, párszáz év múlva már ez is lehetséges lesz. Alig várom, hogy egy gondolattal feltudjam valakinek a fejét robbantani. Mindig is erről álmodtam gyerekként. Mikor Zara csúfolt, erősen összpontosítottam, hogy az agyhullámaimmal felrobbanthassam a fejét. Kiderült, hogy ahhoz kéne is valaminek a fejében lenni. – Megöltelek volna. Te sem akarhatod, hogy megöljelek. Tudod, nem egyszerű élőholtként, teljesen más élet, hozzá kell szokni! – ez pedig időbe telik. Emlékszem, hogy az első egy-két évben szinte mindenkit megöltem, akivel találkoztam. Ez néha még most is megtörténik, de már egyre ritkábban. Elvégre, nem vagyok én állat. – Leegyszerűsítve igen. De ők ostobák is voltak, én okosabb vagyok náluk. – mindkettőjüknél. Kár, hogy csak kitalált szereplők, remek példa lenne a fiatalság számára ez a két nyomorult, aki képes volt végezni magával, teljesen feleslegesen. Erre mit csinálnak? Színházban adják. Persze, a drogot betiltják, de megölni magad szabad. Milyen országban élünk! – Uh, hát ezeknél a vámpír azért jobban hangzik. Brukolak… mintha valami régi brit tévésorozatban szereplő portás lennék. Mondjuk Alfred Brukolak. – szörnyű. Amint prezentáltam az eredményeimet, olyan nevet fogok találni, ami sokkal jobb ezeknél. Nem szeretném, ha az emberek kinevetnének, mikor meghallják, mi vagyok. – Gyors vagyok. – mondtam, és egy pillanatra a háta mögött tűntem fel, majd előtte teremtem. – És szeretem a vért. Sokkal jobb, mint a kakaó, vagy a star warsos gofri. Tudod, az egyik fele világos, a másik sötét, mert odaégett. – Zara csinált olyat, mikor először próbálkozott gofrival. Star Warsos gofri. Szeretem a Star Warsot, hiába kidolgozatlan a tudományos háttér, az atmoszféra magával ragadó. – Na meg gyorsan gyógyulok. Figyeld! – gyorsan előbányásztam a zsebemből egy bicskát és mélyen megvágtam vele a csuklómat, ami egy félpercen belül már szinte nem is látszott. – Jó, mi? – nekem nagyon tetszik, főleg, mert ez az, amit kerestem. Soha nem hittem volna, hogy pont így találom majd meg. Ironikus.

- Azt akarod mondani, hogy nem öregszel? – miért ne lehetne, ha már a többi dolgot is próbálom elfogadni, akkor miért ne lehetne ez is magyarázat, hiszen szemmel látható az, hogy nem változott semmit se. Meg eléggé sok vámpíros film vagy éppen könyv hozza ezt a tényt, miszerint nem öregednek a vámpírok, hanem amikor azzá válnak, akkor megállnak az öregedésben, meg minden. Egy részem azért mindig várt arra, hogy valaki hideg vízzel megpróbáljon észhez téríteni ebből az őrületből, amibe csöppentem. De a nagyobbik részem éppen ellenkezőleg nagyon is örült annak, hogy Noel itt van, s újra életem részese lehet, mert nagyon reménykedtem abban, hogy nem akar „eltűnni” megint.
Szavaira kissé megszeppenve pislogtam és úgy figyeltem őt. Végül csak egy aprót bólintottam. Mégis miként lehetne ő a szememben a rossz fiú? Mindig is jóban voltunk és jobban ismert, mint a legtöbben az egyetemen, vagy a baráti körünkből. Sokak számára ő volt a fura fiú, de számomra sokkal inkább volt fontos személy és barát, mintsem gyík, vagy miként is hívják a tudósokat.
Arra pedig, hogy megölt volna csak nagyot nyeltem. Akkor vajon ez a sok filmes és könyves badarság, ami a természetfelettiekre épül annyira nem is kitaláció, mint gondoltuk volna? Vajon mennyi igazság lappanghat bennük? Fogalmam sincs, de azért Noel nem nyugtatott meg most, mert ha akkor megölt volna, akkor most vajon mi tarthatja vissza? – S miben másabb? Miért csak akkor öltél volna meg, most hogy-hogy nem jelentesz rám veszélyt? – kérdeztem meg kissé meglepetten. Lehet, hogy most nem fogom elnyerni a legjobb kérdések díját, meg kicsit az agyára megyek a sok hitetlenkedő, vagy éppen döbbentemben keletkező kérdéseimmel, de szerintem ő se hitte azt, hogy két perc alatt ezt csak úgy meg tudom emészteni. Annyi év eltelt már, s én annyiszor sírtam amiatt, mert nincs többé… Erre tessék egyszer csak előbukkant és él, vagyis technikailag, ha jól gondolom.
Dráma órán pedig kezdtünk túl lendülni, ha már előjöttek, de még mindig eléggé káoszos volt minden. Kíváncsian fürkésztem őt és az eddig megkapott dolgokat próbáltam a helyére rakni. Az egész olyan volt, mint amikor megkapsz egy puzzlet és utána megpróbálod kirakni, itt is darabokként kaptam az információt, csak itt még volt egy kisebb sokk is az öröm mellett és a káosz mellett, de hát szép lassan talán menni fog ez is nekem. Mert miért ne menne? Noelről van szó, s nem akarom őt újra elveszíteni.
Amikor pedig a vámpírok egyik latinnevét kiemeli, akkor elnevetem magam úgy, mint régen. Régebben is tudtam nevetni a fura dolgain, vagy éppen a viccein. Most is sikerrel járt, sikerült mosolyt csalnia az arcomra, s emiatt úgy éreztem, hogy akit egykoron ismertem, az áll most is előttem, még ha kicsit másképpen.
- Gyor… - kezdenék bele, de mire megfordulnék, mert mögöttem termet, addigra már előttem is van. – Ha így folytatod, akkor a végén leszédülök a padról. – próbáltam én is kicsit oldani a feszültséget és mókát vinni ebbe a csöppet se szokványos szituációba. – Szóval véren élsz, s már nem rendes kajákon? Az enyém is vonz téged? – tettem fel kíváncsian a választ, s bármi is legyen, akkor se fogok elrohanni, mert végre itt van és ez számít, vagyis gondolom. – Neeee!! – próbáltam volna megállítani abban, amire készült, de elkéstem és könnyedén vágta fel a csuklóját, hogy utána a seb egy pillanat alatt eltűnjön. Én pedig csak ültem ott és pislogtam nagyokat. – Ez elképesztő és hihetetlen! – pillantottam rá csodálkozva, de ugyanakkor kicsit lelkesen is. – De azért ne kaszabold össze magad. S akkor most már maradsz? Visszatérsz? – pillantottam rá kíváncsian és reménykedően, mert nincs kedvem ismét elveszíteni…

Így fogok kinézni száz évesen is! Feltéve, ha élek száz évet, addig sok minden megtörténhet. Kitépik a szívem, levágják a fejemet…   folytathattam volna még a találgatást, de inkább nem tettem, biztos megértette ennyiből is, hogy mire gondolok. Az idő számomra most már nem tényező, megállt, mint egy rossz óra. Átvertem a halált! Azaz… becsengettem hozzá, majd mikor ajtót nyitott, én kinevettem és elfutottam.
Hát… ami azt illeti, még mindig veszélyt jelentek rád. Tekintve, hogy én vagyok a tökéletes ragadozó… a lényeg, hogy ne vágd fel az ereidet, mert nem valószínű, hogy megtudnám állni. Nem szívesen tépném le a te fejedet is. – gondolom, arra oda tud figyelni, hogy ne vágjon bele a csuklójába. Megtanultam kezelni a vérszomjat, de annyira azért nem, hogy egy valóságos vértengernek ellent tudjak állni. – Idő kellett, mire megtanultam kezelni a vérszomjat. Tudod, ide érzem a véred illatát. Ha mondjuk egyből azután jövök, hogy felkeltem… te most biztosan nem itt tanulnál, hanem téged tanulmányoznának egy boncteremben. – kimondva, kimondatlanul, de megmentettem őt. Nem mintha egy köszönömöt várnék, bár tagadhatatlan, hogy jól esne. Nem vagyok viszont telhetetlen, tudom hol a határ, most már. Önmérséklet a kulcsa mindennek, szerencsére kidolgoztam egy rendszert, így a vérszomjat kontrollálhatóvá tudtam tenni.
Az lenne csak az igazán vicces! – mosolyodtam el. A gyorsaság pozitív dolog, egy város közti távolságot is letudtam futni, nem kell több taxi, sem kocsi, sem motor, sem… semmi, pillanatok alatt tehetek meg több száz métert. Ki gondolta volna, hogy a halál így megerősíti az embert? Szinte…legyőzhetetlenné teszi őt? Elégé ironikus egy dolog. – Szoktam normális dolgokat is enni. De nem laktatnak. A vér igen. És igen, a tied is vonz, ami azt illeti… szinte mindenkié. – nem tudom, hogy mások miként vannak ezzel, de én legszívesebben mindenkinek letépném a fejét, hogy aztán a csonkból szívjam ki a vérét. Vagy… mondjuk lecsapolom egy kólás üvegbe, az kissé kulturáltabb. – Nem. Azt hiszik meghaltam, és hivatalosan így is van. Viszont maradni maradok, beköltözöm a testvéremhez. – ő ebbe nem ment még bele, de belefog. Egy család vagyunk, és megölt, szóval jön annyival, hogy ad nekem egy szobát. – Úgy… ötven-hatvan év múlva teljesen elfelejtenek majd az emberek, addigra pedig rájövök, hogy miért lettem vámpír és megkapom a Nobel-díjamat. Itt nem kísérletezhetek, a végén még valaki megtalálja, vagy kidobja, mint a múltkor. A belvárosban vannak laborok, jól felszereltek, ott fogok dolgozni. Lehet szükségem lesz majd a segítségedre. – magamon nem tudtam tesztelni az átváltozást, nála talán igen. Ha belehal a kísérletekbe, akkor is újraéled. Nem mintha ez lenne a cél, az a legjobb, ha ember marad, mert először az emberi testre való hatást kell tanulmányoznom.

- Jesszusom, ezt inkább most fejezd be! – szólaltam meg sietve és még a fejemet is megráztam mellé. Nem akartam ezekbe belegondolni. Igazából még filmekben se bírtam mindig elviselni az ilyen fajta jeleneteket és ezt ő is pontosan tudta. Attól függ, hogy mennyire is élethűen csinálják meg, de arra meg nem is akarok gondolni, hogy esetleg vele is megeshet ez. Itt van és remélem, hogy most már vigyázni fog magára, mert nem akarom újra elveszíteni őt.
- Ez igazán biztató, remélem tudod. Ezek szerint a vérem még most is csábít téged? Biztos, hogy járhatsz már emberek között. Még a végén ártatlanokat bántasz! – igen, én már csak ilyen voltam. Kedveskedő, mindig mosolygós, aki élvezi az életet, de mellette azért szeret vigyázni a többiekre is. Nem védhetek meg mindenkit, de azt se akarom, hogy esetleg olyat tegyen, ami miatt emésztené magát. Amikor pedig kicsit lejjebb húztam a dzsekim ujját, akkor kapcsoltam, hogy micsoda ostobaságot csinálok, hiszen vélhetően ő hallja is azt, ahogyan a szívem lüktet. Jobb lesz, ha óvatosa leszek és semmivel se vágom meg magam, mert még szeretném, ha a nyakam a fejemen maradna, ahogyan hulla se szeretnék még lenni.
- Persze, elkapnál, vagy hagynád, hogy összetörjem magam? – kérdeztem meg tőle egy kisebb kuncogás közepette, hiszen nem gondoltam komolyan, de ha leszédülök miatta a padról, akkor az nem lenne kellemes érzés, de persze a viszontlátás örömre vélhetően azt is eléggé elnyomná. Örültem neki és ezt szerintem ő is pontosan tudta. – Szóval egyedül a vér laktat igazán, mindenki vére? Mármint állatoké, vértasakos is? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy miként működik ez. Szeretnék neki segíteni, hogy könnyebb legyen az élete ez után is, de igazából talán még én se fogtam fel teljesen ezt az egészet és még mindig sokkban vagyok, vagy magam sem tudom, de az biztos, hogy nem akarom őt még egyszer elveszíteni. Ahhoz túlzottan is fontos számomra. – Ez igaz, de talán kaphatsz másik nevet és akkor annyira nem tűnik fel nekik a dolog. – bár ezt kötve hiszem. – Ahhoz a testvéredhez, akit annyira sose kedveltél? Miért is engedné meg, hogy ott lakj? – azt hiszem, hogy jogos volt a kérdésem, mert hirtelen nem értettem, hogy miért akarna olyan helyen lakni, ahol valószínűleg nem is látják szívesen. – Miért akarsz mindig mindent megfejteni? Miért nem próbálod meg csak inkább élvezni azt, hogy újra élhetsz? – tudom, hogy tudós és mindig is szeretett mindent megfejteni, de attól még nagyon is érdekelt, hogy egy kicsit miért nem tud szusszanni, hogy utána álljon neki annyira kutakodni. – A segítségemre? Miben tudnék segíteni? – pillantottam rá kicsit érthetetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó.

Oké, de, akkor érted a lényeget, igaz? – még meghalhatok. Azaz… újra meghalhatok és ezúttal valószínűleg véglegesen is. Zara egy kést szúrt belém, azt túléltem, de, ha a fejemet veszik, akármennyi vámpírt vér is fecskendeznek belém, nem hinném, hogy valaha is felkelek majd. A fejfosztás mindig is egy igen közkedvelt és hatásos kivégzési  módszer volt.
Csak… kéthetente egyszer szokott most már előfordulni. Amúgy meg, sokan járnak emberek között és nem rendeznek vérengzést. Nyilvánosan. Valahogy majd én is kibírom. – ami azt illeti, tudom is, hogyan. A rendszerem pont ezért készült el, hogy kontrollálni tudjam az éhséget, pluszban, amolyan… vértartalékok is vannak nálam, ha lehetetlen lenne úgy vérhez jutnom, hogy hozzáérjek valakihez.
Nem! – kezdtem el rázni hevesen a fejemet. – Az állatvér szörnyű, olyan, mint… bármi, amit Zara csinál! A vértasakban csak a vér a finom, ha az emberi. Mondjuk, miért lenne benne állati vér, ugye? – butaság, de megeshet egy igencsak irreális világban. Bizonyos mértékig ez is az, de … hagyjuk ezt most, a lényeg az, hogy a vér táplál mindenféleképpen, viszont nem mindegy, hogy képes vagyok-e lenyelni. Az állati vért nem bírom, az emberit már annál inkább. ¬– Az mindegy, hogy kinek a vérét iszom, vagy eszem, mindenképp laktat. De ... hajléktalanokat és buszsofőröket ritkán öl meg bárki is a vére miatt. – vontam meg a vállamat. Ahogy az ember sem eszi meg az ürüléket akkor sem, ha finom. Nem az, de ha az lenne. – Hát, sok helyen ott van a képem, és… nem akarok órákat ülni az ügyintézőnél, egyszerűbb, ha halottnak hisznek. – soha nem szerettem várakozni. Megértem, hogy ezek az emberek csak a munkájukat végzik és emiatt éppen elég támadásnak vannak kitéve, de akkor is idegtépő az, hogy néha órákat kell várnom, hogy elintézzek egy néhány perces ügyet. Most már, halottként erre sincsen szükség, ennek pedig csak örülni tudok. Halottnak lenni egész sok előnnyel jár! – Nekem soha nem volt vele bajom. Persze, szegény nem valami okos, de… nem tehet róla. – nem az ő hibája, hogy kettőnk közül én születtem zseninek. Ötvenszázalék esélye volt rá, nem járt szerencsével. Én soha nem éreztettem azt Zarával, hogy nem kedvelem. Azt talán igen, hogy kissé… lassú  észjárású, de ez nem jelenti azt, hogy leszúrhat! – Hát… talán, megtanítom majd számolni. Akkor mehet pénztárosnak! – csak egy kis gyakorlás kell és az elméleti ismeretek elsajátítása, hogy szinte bármit gond nélkül kiszámolhasson. Ezt kéne tanítani az iskolákban. Egyszer, ha lesz rá módom, megreformálom majd az oktatást, mert igen alacsony színvonalú. – Mert akarok egy Nobel-díjat. Ráadásul, ha én nem fejtem meg, akkor ki fogja? Talán Zara? A csimpánzos feladatot se tudta megoldani, amit kiskorunkban adtam neki! – pedig azt egy csimpánz is megoldotta, mint mutatja a neve. Zarát persze voltak dolgok, amik hátráltathatták. Például az, hogy ritkán és nem veszi túl sokáig időigénybe az agyikapacitását. ¬– Oh, hát… ebben is, meg abban is, de főleg majd abban. – bólogattam. – Majd elmondom, most ez nem olyan fontos, még nem aktuális! Előbb kelleni fog néhány részeredmény, még azok nincsenek meg. Majd, ha megkapom a Nobel-díjamat, megemlítem, hogy te is segítettél! – Nobel-díjat azt nem kaphat, csakis én. Senki másnak nem vagyok hajlandó odaadni. Hányan mondhatják el, hogy meghaltak érte? Na ugye!

A kérdésére csak egy aprót bólintottam, hiszen azt állítani, hogy mindent értek eléggé túlzás lenne, ahhoz túl sok gondolat cikázott a fejemben. Meghalt, most él és vámpír. Azt hiszem, hogy egyik ember se hinné el ezt túl könnyedén, de sok választásom nem volt, hiszen egyre inkább olyan dolgokat mondott, vagy mutatott, amire egy átlagos ember biztosan képtelen lenne, így még ha az ép észt meg is kellett cáfolni, akkor se tehettem semmit se. Csak az számított, hogy él és itt van.
- Az azért eléggé gyakori… - jegyeztem meg, hiszen ismert már annyira, hogy tudja az öldöklés sose tartozott az erkölcsi normáim közé. Sőt, nagyon is elítéltem, de persze az ő feje felett nem mondhatok ítéletet, hiszen fogalmam sincs, hogy mennyire lehet csábító számára a vér, vagy éppen milyen nehéz lehet neki megállni azt, hogy idejében megálljon.
- Szóval ha jól értem, akkor olyan emberekből szoktál táplálkozni, mint amilyen én is vagyok, s néha még az életüket is elveszed? – még szép, hogy nem volt ezt annyira egyszerű kimondani, hiszen ott motoszkált még továbbra is a fejemben, hogy részben gyilkos lett belőle, de akkor is próbáltam arra gondolni, hogy ez biztosan számára is nehéz lehet, még akkor is, ha nem tűnik teljesen úgy. – Szerintem az ölés dolgot inkább ugorjuk át. Nem akarok arra gondolni, hogy részben a kaszás lelt otthonra benned. – lehet, hogy fura volt az, amit mondtam, de akkor se akartam elhinni azt, hogy tényleg gyilkos vált belőle. Biztosan nem kellene megölnie senkit se, vajon baleset, vagy még élvezi is kicsit? Nem az utóbbit inkább kizárnám, mert nem olyannak ismerem őt, s bele se akarok úgy igazán gondolni. – El is lehet maszkírozni manapság már az embereket. – vetettem fel egy ötletet, mert örültem volna, ha visszatér teljesen és újra sok időt tölthetünk el együtt, hiszen hiányzott nagyon is az elmúlt időszakban. Amikor a testvérének az eszét fényezte, akkor kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, s megráztam a fejemet kicsit rosszallóan. – Vagy talán csak te túlzol? Nem lehet mindenki olyan tudósalkat, mint te, hiszen akkor mitől lennétek másabbak, mint az átlag? – kérdeztem meg egy mosoly kíséretében, hiszen tényleg így gondoltam. Ahogyan azt se gondoltam, hogy léteznek hülye emberek, inkább csak mindenki máshoz ért és ennyi. – Gonosz vagy, mondták már? – s játékosan hozzávágtam a kezemben szorongatott sálat, de persze érezhette, hogy nem mondom se komolyan, ahogyan a sál is csak jelképes dolog volt. Én szerettem mindenkit megvédeni, de kár lenne tagadni, hogy azért nem szórakoztam jól és ezt könnyedén elárulta az arcom vonásai is, ahogyan a mosolyom is.
- Talán csak túl kicsi volt, de fura, hogy ennyit cikized, de mégis vele akarsz lakni. – mondtam kicsit kíváncsian, hiszen nem értettem, hogy miért ott. – Csak vigyázz, hogy nehogy valaki elhappolja előled. – kacsintottam rá bolondozva, bár nem hiszem, hogy ilyen veszély fenyegetné. Nem olyannak ismertem meg, aki könnyedén lemondana egy hasonló díjról. Számomra annyira nem voltak fontosak a hasonló dolgok, de számára igen. Én pedig ilyennek szerettem és fogadtam el őt.
- Ha azt mondom, hogy semmit se értek? Mondasz valamit, de még se. Tudod kicsit talán ijesztő is, hogy segíthetek valamiben, de még nem mondod el, hogy miben, ahogyan nem is most kell. – közben pedig egyik oldalt a fülem mögé igazítottam a hajamat. – De akkor többé már nem fogsz eltűnni? – kérdeztem meg kicsit talán aggódva, hiszen nem akartam őt újra elveszíteni. Idővel talán mindent jobban fogok én is érteni, legalábbis azon leszek.