Hogy őszinte legyek, nem sok kedvem volt visszatérni a Whitmore-ra a Mystic Fallsba tett rövid látogatásom után. Szívesebben eredtem volna inkább annak a nyavajás vérszívónak a nyomára, aki képes volt olyan durván felpofozni engem! S az ilyen még úriembernek nevezi magát. Irónikus, mondhatni. Nem baj, csak fussunk össze még egyszer. Esküszöm az életemre, hogy mindezt kétszer akkora dózisban fogja visszakapni. Velem senki sem szórakozhat, pláne nem egy halhatatlan. Azt nem engedem meg senkinek sem. Miközben ilyen, s ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, lábaimmal az egyetemi büfé fele indultam el. Hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni a hasam erőteljes korgását, egy idő után már nem bírtam tovább az éhezést és inkább úgy döntöttem, hogy bűnbe esek és veszek két csokis kiflit a helyi kis büféből. Magam sem értettem miért, de megkívántam. Nem tehetek róla, világéletemben édesszájú voltam.. Kívételesen nem tartózkodtak sokan a helyiségben, tehát elég hamar sorra is kerültem. Kifizettem a rendelésemet, majd leültem egy asztalhoz elfogyasztani a kifliket, de mielőtt még megszabadítottam volna az egyiket a csomagolásától, írtam egy sms-t Laurának, hogy ha van kedve, csatlakozzon hozzám. Ő idén kezdte a második évét az egyetemen, ami büszkeséggel tölt el, hiszen elég ha csak az előttem levő vizsgákra gondolok és máris elönt a pánik. Laura már túl van a nehezén, az első éven. Legalábbis, én gólyaként így vélekedek erről.
Nem nagyon szoktam barátkozni és nem igazán nyílok meg másoknak. Egyszerűen szeretek egyedül lenni és magam megoldani a dolgaimat, bár soha nem vagyok igazán egyedül, mert pontosan tudom, hogy apám emberi bárhol megjelenhetnek. De talán pontosan az apám miatt lettem ennyire titokzatos és lehet tőle tanultam azt meg, hogy miként tudok emberekből információt kiszedni. Csak én sokkal inkább ravaszabb voltam, mint ő. Az iskola újra tele volt emberekkel, így a titok is szép lassan visszatértek az iskola falai közé. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon eme gondolatnak köszönhetően, de sokkal jobban érdekelt jelenleg egy-két dolog. Meg akartam tudni, hogy kicsoda ez a Gilbert és milyen köze van ahhoz, akiről az aktákban olvastam, illetve az örült, de bájos biológiatanárunk éppenséggel mire készül most. Az előző évben se volt unalmas itt az élet és biztos vagyok abban, hogy most se lesz. Ahogyan a folyóson sétálgattam egyszer csak megszólalt a telefonom. Rory volt az. Nem is tudtam, hogy már visszatért ide, de örültem annak, hogy újra itt van, mert ő volt az egyetlen barátnőm. Bár én több mindent tudtam róla, mint ő rólam, de ez őt szerencsére nem zavarta. Soha se voltam nagy barátkozós típus, de kezdtem úgy érezni, hogy szép lassan megbízhatok benne és remélem nem tévedek. Elindultam a büfé felé és hamarosan megéreztem az ismerős illatát. Elmosolyodtam, majd sebesen átvágtam a büfén és lehuppantam a székre. - Remélem nem zavarok. - mondtam neki mosolyogva és figyeltem őt. Nem értettem, hogy miért nem szólt már korábban, hogy újra itt van. Mikor jöhetett vissza és mi történt vele? Annyira nyúzottnak tűnt... - Minden rendben van? Történt valami Mystic Fallsban?- kérdeztem tőle kicsit aggódva és közben végig őt figyeltem.
Miközben a barátnőm felbukkanására vártam, szépen megfosztottam az egyik csokiskiflimet a csomagolásától, majd majszolni kezdtem az ínyencséget. Sokkal jobb volt, mint amire emlékeztem. Ha nem lenne teletömve ennyi kalóriával, biztos gyakrabban fogyasztanék ilyet. Próbáltam édességbe folytani azt a tömérdek mennyiségű gyűlöletet, ami kiakakult bennem az iránt a gerinctelen féreg iránt. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire tökfilkó? Most komolyan, tehetek én róla, hogy a vérem verbéna ízű? Na jó, tehettem róla és ezt a döntésemet azóta sem bántam meg, mert ha annak idején nem kerül sor arra a varázslatra, én már nem élnék. Az a mocsok biztos az utolsó cseppig kiitta volna a véremet. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő is telhetett el azóta, hogy helyet foglaltam az egyik asztalnál, mindenesetre szerencsére nem kellett sokat várnom Laura megérkezésére. Egy széles mosollyal az arcomon köszöntöttem a barátnőmet, amint lehuppant mellém egy székre. - Dehogy zavarsz, sőt! Már vártam, hogy megjelenj! - Mosolyogtam rá kedvesen, hiszen ha zavart volna, nem címeztem volna neki üzenetet. Próbáltam nem kimutatni, hogy mi jár a fejemben, hisz bőven elég ha én tudok róla, de mint az várható volt, a drága barátnőm elég hamar átlátott a szitán. Nem lehetett nehéz dolga, hiszen olyan vagyok, mint egy nyitott könyv.. Az arcomra van írva, hogy mi jár a fejemben. Hamar ki is találta, hogy a problémáim Mystic Falls-ba vezethetőek vissza. Ez a hátránya annak, ha egy baráttal találkozom. Az álcám eltűnik és nem marad más hátra csak a színtiszta "igazság". Mindazok ellenére, hogy nem tudok valami sok mindent róla, a korábbi életéről, mégis úgy érzem, hogy bízhatok benne. Remélem, hogy a megérzésem ezuttal sem hagy cserben és nem fog kiderülni róla, semmi borzalmas dolog. - Ma reggel értem vissza a campuszra. Nincsen semmi baj, azon kívül, hogy alig aludtam olyan négy, öt órát az éjjel. - Feleltem neki higgadtan és nyugodtan, remélvén, hogy nem fog semmi kivetnivalót találni a szavaimban. Nem hinném, hogy elhinné, ha azt mondanám, hogy találkoztam egy csúnya, gonosz vámpírral, aki amint rájött arra, hogy a véremnek tömény verbéna íze van, felképelt engem. Undorító az a faj.
Nem volt sok ideig távol, illetve nem unatkoztam a távollétében se, hiszen mindig képes voltam feltalálni magamat. Meg szerettem újabb titkokat megfejteni, vagy egyszerűen csak elmentem egyet futni, vagy pedig farkas képében bóklásztam az erdőben. Sokat az egyetemet börtönnek tekintik, nekem a szabadságot jelentette. Távol lehettem a családomtól és a magam ura lehettem. Nem kellett megfelelnem az édesapámnak, se a többieknek. Ezért is maradtam itt szinte egész nyáron a különböző kurzusokra jelentkezve. Egy részt szerettem tanulni, de a legnagyobb ok az volt, hogy nem kellett hazamennem. Szerettem volna minél inkább távol lenni attól a helytől, de legfőképpen egy-két személytől. Viszont amint volt pár perc szabad percben, akkor azon kaptam magamat, hogy Rory-ra gondolok. Természetesen nem olyan értelemben, hanem egyszerűen mint egy barát úgy hiányzott. Az unokatestvéremen kívül nem igazán volt barátom, de ennek a lánynak csodálatos módon sikerült megtörnie ezt a jeget. Persze, nem sok mindent tudott még rólam, mert mindig is kicsit gyanakvó voltam az emberekkel szemben, meg nem igazán tudtam hogyan is működik egy barátság, mert nekem soha nem is volt még barátom, de ennek ellenére soha nem voltam magányos, hiszen egy falkányi farkas vett körül... Tudtam jól, hogy nem ember, de azt is tudtam, hogy milyen hely Mystic Falls. Soha nem töltöttem el túl sok időt ott, de annyi is éppen elég volt abból a városból. Illetve nem éppen kedves emlékek fűznek ahhoz a helyhez. Ennek örülök, csak meg ne bánd. - mondtam neki egyre szélesebb mosollyal az arcomon és közben végig őt figyeltem. Vajon miben volt ő másabb, mint a többiek? Ő miért tudott sikerrel járni? Miért tudott egyre inkább a bizalmamba férkőzni? Magam sem tudom, de egyre inkább úgy éreztem, hogy minden rendben lesz és ő nem olyan, mint a legtöbb ember, lény. Neki is van szíve, vannak álmai, mint nekem és képes értük bármit megtenni, de vajon meddig menne el ilyen téren? Nos, ezt talán egyszer megtudom. Azt hittem hamarabb írni fogsz, de látom a hasad legyőzött engem. - mondtam neki viccelődve és közben körbe pillantottam a kihalt büfében. Jó idő volt, s tanításnak is vége volt mára, így érthető volt, hogy mindenki inkább máshol tölti a szabadidejét. Láttam rajta, hogy nem csak arról van szó, így a szavai hallatára egy picikét felhúztam a szemöldökömet. - Lehet, hogy fáradt vagy, de akkor se néznél ki ennyire pocsékul. - mondtam neki egy kisebb fintor keretében, majd gyorsan hozzá tettem.- Ne értsd félre, de most tényleg úgy nézel ki, mint akit elevenen megnyúztak. Szóval mi történt ott? - kérdeztem tőle újra kíváncsian és a tekintetemmel fogva tartottam őt.
Elképesztő, hogy mennyire bizalmatlan önmagával szemben. Mégis miért kellene megbánnom, hogy idehívtam? Szerettem vele lenni, élveztem a társaságát, mindazok ellenére, hogy olykor olyan titokzatosan viselkedik.. Majd' megölt a kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy vajon mit halgathat el előlem, de mégsem tettem fel neki a kérdéseimet. Az az igazság, hogy nem akartam elrontani kapcsolatunkat, inkább bíztam benne, hogy hamarosan ő maga fog megnyílni előttem. Remélem, hogy idővel belátja, hogy nem jelentek veszélyt rá nézve, nincsenek hátsó szándékaim, de ártani sem igazán ártottam még senkinek, a vámpírokat leszámítva. - Nem fogom megbánni! - Jelentettem ki határozottan egy kacsintás kíséretében. A feltételezése hallatán akaratlanul is felkuncogtam. - Nem tehetek róla.. Egészen idáig egy szelet kenyérrel voltam. - Feleltem, közben ártatlanul pislogva. Nem igazán vagyok oda a kantinos kajáért, csak nagyon ritkán jártam le oda ebédelni. Általában olyankor, ha meghallom, hogy kivételesen valami finomabbal rukkoltak elő a szakácsok. Nem hiszem el, hogy ennyire rosszul tudok füllenteni. Áh, biztosan átlát rajtam, hiszen velem ellentétben ő majdnem mindent tudott rólam. Elég sokat tudok beszélni.. Néha olyanok is elhagyják az ajkaimat, amiknek hét pecsétes titkoknak kellene maradniuk. Oké, ennyire talán még nem estem túlzásba.. azt hiszem. Láttam rajta, hogy addig fog nyaggatni, amíg ki nem tálalok neki.. Nem fogja annyiban hagyni a dolgot. De hogyan tudnám összefoglalni neki a lényeget anélkül, hogy elhangzana a v betűs szó? Remek, most sikeresen feltettem az 1000 dolláros kérdést.. - Na jó. Amíg Mystic Fallsban voltam, elnéztem egy Cafe Pub nevezetű helyre. Nem rég nyílt meg, én meg nem jártam még arrafele, jó ötletnek tűnt elsőre körülnézni.. Bementem, a pult fele sétáltam, rendeltem egy kávét, majd azon kaptam magam, hogy valaki a vállamat kopogtassa. Nem lett volna ezzel semmi gond, ha az illetőnek nem bűzlött volna annyira a lehellete az alkoholtól. Először valami ősrégi és unalmas szöveggel próbált felszedni.., de amint belátta, hogy nem esek hanyatt a dumájától, hangszínt váltott, majd váratlanul felpofozott. Azért sem írtam neked hamarabb, mert órákon át próbáltam eltüntetni a helyét az arcomról alapozóval meg minden mással, ami a kezem ügyébe került.. - A mondanivalóm végén egy halk sóhaj is elhagyta az ajkaimat, majd az arcomra mutattam, ahol még mindig látszott a kezének a helye. Ha egy átlagos, embertől származott volna talán könnyebben el tudtam volna rejteni a kíváncsi tekintek elől..
Nem ismert se engem, se a múltamat, így nem várhattam el tőle, hogy megértse miért mondtam azt. Sok titkot megtudtam már az iskolára, az örült biológia tanárról és nem szerettem volna azt, ha miattam kerülne bajban. Talán senki életét se félteném innét a suliból annyira, mint az övét. Nem értettem, hogy engedhettem közel magamhoz. Miért voltam annyira ostoba, hogy a bizalmamba fogadtam és végül elérte, hogy még a barátom is legyen. Azt hiszem most már nekem is van gyenge ponton, még akkor is, ha nem igen akarom bevallani se magamnak, se másoknak. Biztos vagyok abban, hogy jobb éttermek előtt is elhaladtál, mint ez a büfé. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosollyal az arcomon. Egy pillanatra felálltam és a pulthoz sétáltam. Kértem egy adag sült krumplit, majd pedig visszaültem Rory-val szembeni székre. Kivettem egy darabot a tányérból és elkezdtem enni. Soha se kellett túlzottan odafigyelnem arra, hogy mit egyek, mert szerencsére soha nem jöttek csak úgy rám a kilók. Talán a farkas gének miatt, vagy csak egyszerűen szerencsém van. - Kérsz? - kérdeztem tőle barátságosan és közelebb toltam a tányért. Csendesen hallgattam őt s közben jól éreztem, hogy nem mond el mindent. Ha ember lennék, akkor a pillantásából megmondanám, de mivel farkas voltam, így pontosan éreztem rajta azt, hogy vámpírral volt dolga. Egy pillanatra oldalra billentettem a fejemet, de a piros nyomokon kívül nem láttam harapást rajta. Talán csak a haja takarja el, de ez a dolog semmiképpen se tetszett. Nem értettem, hogy mi dolga lehetett egy vámpírra. Főleg neki. Micsoda úri emberek a mai emberek. - mondtam egy kisebb grimasz keretében, majd pedig közelebb csúsztam hozzá és szemügyre vettem a piros foltokat az arcán. Legszívesebben még a haját is eltűrtem volna, hogy biztosra menjek a dolgomban, de még se tettem. Úgy éreztem jobb, ha egyelőre megjátszom a tudatlant, mert addig ő is nagyobb biztonságban. - És ő csak egy részeg férfi volt, vagy annál több? - kérdeztem tőle kicsit ködösen és egy újabb krumpli darabot tüntettem el. Nem értettem, hogy miért zavar ennyire ez az egész dolog. Miért akarom azt, hogy mondjon el mindent,mert én se avattam még be túl sok mindenbe. Csöndesen üldögéltem és türelmesen vártam. Végül pedig újra megszólaltam. - Szívesen találkoznék azzal a féreggel és tanítanék neki egy kis jó modort. - mondtam teljesen úgy, mint aki megveti azt, aki ezt tette vele. Egy dolgot nagyon utáltam, ha egy férfi megüt egy nőt. Ennél gusztustalanabb és aljasabb férgek talán nincsenek is a világon. Az se érdekelt, hogy természetfeletti vagy csak sima ember. Legszívesebben beléjük vertem volna a jó modort.
Nem szerettem volna lebukni előtte, hiszen egy dolgot semmiképpen nem tudtam volna neki kimagyarázni.. Mégpedig azt az aprónak nem igazán nevezhető harapásnyomot a nyakamon, amit egy sebtapasszal és a hajammal próbáltam nem láttatni. Igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet, amit én szokásomhoz híven ezuttal is mosolygással próbáltam kivitelezni. - Hát, igen.. Magam sem értem, miért pont ide jöttem. - Kuncogtam fel egyetértően, hiszen ha az ember éhes, általában egy étterem fele veszi az irányt az egyetemi büfé helyett. - Talán azért jöttem ide, mert megkívántam a csokis kiflit.. - forgattam meg bűnbánóan a szemeimet, mintha minimum embert öltem volna. Először meglepődtem a reakcióján, amikor hirtelen felállt, de mint később kiderült, mindössze a pultig ment el rendelni magának egy tál sültkrumplit. Újabb egészségtelen kaja.. - Látom, te is bűnözöl - kacsintok rá jókedvűen. Na igen, vannak ételek, amikre képtelenség nemet mondani. Ilyen a kiflim és a sültkrumpli is. Az ezt követően feltett kérdésére elsőre nem tudtam mit felelni. Rövid ideig elgondolkodtam, hogy szabad-e, majd egy vállvonás, plusz egy megadó sóhaj keretein belül a tányérja felé nyúltam, hogy elcsórjak egy krumplidarabot. - Nem mérgező, nyugodtan megeheted! - Jelentettem ki a határozottan, de nem bírtam sokáig komoly maradni, rövid időn belül el is mosolyodtam. Fájt, hogy hazudnom kellett neki, illetve el kellett halgatnom a legfontosabb dolgot előle, dehát nem volt más választásom. Ha bevallok neki mindent és beavatom őt a véres részletekbe, talán el sem hiszi amit mondok és bolondnak titulál. Miközben beszéltem, a tekintetét végig magamon éreztem. Olyan volt, mintha egy hazugságvizsgálóhoz beszélnék, aki rögtön jelez egyet, ha füllentésen kap.. - Sajnos ilyenek is vannak.. és amilyen szerencsés voltam, pont engem pécézett ki a tökfilkó - Mondtam lehajtott fejjel halkan, egyrészt azért, hogy ne olvashassa le az arcomról, azt, hogy valamit elhallgatok előle. - Pontosan mit is értesz az annál több alatt? - Kérdeztem rá ártatlanul, mert nem voltam biztos abban, hogy ez alatt ugyanarra célzott-e, mint amire én gondoltam. Nem hiszem, hogy egyre gondoltunk, hiszen ő nem tudhat a természetfelettiekről.. - Jobb, ha nem találkozol vele.. - Mondom halkan, majd beleharapok a kiflimbe, ezzel is nyerve némi időt.
Ha nem tévedek, akkor szinte mindig csak emiatt térsz ide be. Mintha itt lenne a világ legjobb csokis kiflije. - mondom neki mosolyogva és próbálok minél kedvesebb lenni, de valójában zavar az, amit tudok anélkül, hogy nem kellene. Pontosan érzem rajta a vámpír illatot, szinte mardossa az orromat. Nem értettem, hogy mibe keveredhetett. Féltettem őt, hiszen pontosan tudtam, hogy mire képesek a vámpírok. Nem számítottam arra, hogy mindent el fog mondani, hiszen talán attól fél, hogy bolondnak hinném amiatt, ami történt. Sose lenne erről, hiszen sokkal többet tudok erről a világról, mint bárki más. De ezt ő persze nem tudja, mert tökéletesen elrejtem a világ elől azt amivé váltam, azt a bestiát amitől minden embernek félnie kellene... Bűnözni? - kérdeztem vissza nevetve és közben egy újabb darabot vettem a kezemben.- Ha ez annak számít, akkor az év minden napján azt teszem, hiszen ismersz, hogy szinte bármit megeszek minden lelkifurdalás nélkül. - mondtam neki még mindig mosolyogva, hiszen ez köz tudott tény volt, hogy nem nagyon érdekelt a kalória, illetve az alakom miatt se aggódtam. Farkas voltam, így ilyen dolgokra nem igen kellett vigyáznom. Futni is szinte csakis azért jártam, hogy a bennem lakozó nőstényt féken tudjam tartani és ne változtassam az iskolát horror iskolává. Sikerült már annyira kiismernem Lori-t, hogy pontosan tudjam, hogy azért nem néz rám, mert nem akarja, hogy olvassak róla. Megfejtsem azt, amit titkolni szeretne. De csakis magára vethet ilyen téren, mert ha nem lenne a barátnőm, akkor annyiba hagynám ezt a dolgot és nem faggatnám őt. De mivel fontossá vállt számomra, így szép lassan elkezdtem fellebbenteni a fátylat és beavatni a titkaimba. Ha tévedek vele kapcsolatban, akkor meg csakis neki lehet baja belőle, mert akkor meg tudom mutatni én is a sötétebbik énemet. Azért féltesz, mert egy vámpírról lenen szó? - kérdezem tőle úgy, mintha csak az időjárásról beszélnék. Az arcom semmit se árul el arról, hogy mit is érzek, de legszívesebben megölném azt a barmot, aki bántotta őt. Mielőtt megszólalhatna nemre intem őt és folytatom. - Tagadhatod, de ideáig érzem azt az orrfacsaró bűzt, ami miatta árad belőled. Nem tudom, hogy mibe keveredtél, de remélem semmi komolyba. Mondjuk már régen rúgtam szét vámpír popot és szívesen megtenném újra. - mondom neki egy kisebb vállrándítás kíséretében, majd mosolyogva figyelem őt. Biztosan nem számított ilyen fordulatra, de előbb vagy utóbb elmondta volna neki azt, hogy mi is vagyok valójában és ennek most jött el az ideje. Úgy éreztem, most kell beavatnom őt a titkaimba. Persze csakis akkor, ha ezek után nem áll fel és nem rohan el.
- Igazad van, tényleg csak emiatt járok be ide. - Hiába is tagadtam volna, nem lett volna sok értelme, hiszen ismert már.. Édesszájú vagyok, de a rosszabbik fajtából. Egyesek ismerik a határaikat, tudják mikor elég és hol kell abbahagyniuk a nassolást. Én nem ebbe a kategóriába tartozom. Irtó nagy mázlim is van amiatt, hogy ez nem látszik meg rajtam. Egy átlagembert azt hihetné, hogy intenzíven sportolok és salátákon élek.. khm, szeretem azt is, de annyira viszont nem, hogy havonta többször is fogyasszam. Nem vagyok én vega, szerencsére. - Az igaz, de mindettől függetlenül még azt tesszük, nem csak te, én is, például én most a kiflivel - kuncogok fel hirtelen, hiszen amíg ez nem látszik meg egyikünkön sem, nincs miért aggódnunk. Remélem soha nem is kell, majd ilyesmi miatt törnünk a buksinkat. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.. egy apró, jövőkép, amiben - legalább is ha így haladok - nekem sosem lesz részem. Képzeletemben megjelent előttem a 30 éves önmagam egy kisbabával a karjaiban, nem messze tőlem egy szőke, izmos férfi körvonalai is kirajzolódtak. Az apukáé.. Nem, elég legyen ebből! Ilyesmire még csak gondolnom sem szabadna. Félő, hogy nem fog valóra válni, úgyhogy jobb ha nem kergetek hiú ábrándokat, mert azzal csak magamnak ártanék. Aztán Laura ismét megszólalt, ezzel együtt elérve azt, hogy bennem a vér pillanatokon belül fagyott állagúvá váljon. Mi a szösz..? Ő.. ő tud róluk, a vámpírokról? Hogyan, mióta és miért? Kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem, anélkül hogy hangot adtam volna nekik. Én ezt nem értem. Már semmit nem értek. A szavai folytatódtak.. Kiderült, hogy már messziről megérezte azt az orrfacsaró bűzt, ami belőlem árad a vérszívók miatt. Remélem is, hogy a vámpírok az okai.. és nem más miatt bűzlök. - Mióta tudsz róluk? - Ennyi. Mindössze ennek a három szónak sikerült kitőrnie belőlem. Valahogy nem tudtam az idióta támadómra fókuszálni, amikor ilyesmik kerültek felhozatalra.. Plusz, amúgy sem szerettem volna, ha belekeveredik a dologba, túlságosan is féltettem őt ahhoz. - Te.. te sem vagy teljesen emberi? - Bukik ki belőlem a következő kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Dehát, hogy nem vettem észre? Csakis erről lehet szó.. Oh, miért kell nekem annyit jártatnom a számat.. hajlamos vagyok olyan dolgokat nem észre venni, ami egész nyílvánvalóak.
Mosolyogva ültem ott és türelmesen vártam azt, hogy újra visszatérjen a valóságba. Mindig is jól tudtam olvasni másokban, de benne meg még inkább. Olyan volt számomra, mint egy nyitott könyv. Nem értem, hogy miként is keveredhetett bele az életembe, de abban már biztos vagyok, hogy okkal. Talán nagyobb szüksége van rám, mint első pillantásra, mert egyáltalán nem tetszett az, ahogyan festett és próbálta eltitkolni azt, hogy nem egy vámpírral találkozott össze. Nem éppen olyannak néz ki, mint ami jól sült volna el, de nem akartam semmit se elrontani így türelmesen vártam azt, hogy a gondolataiból újra visszatérjen a valóságba és ott folytathassuk a beszélgetést, ahol abba maradt. Miközben vártam erre a pillanatra, addig egy újabb sült krumplit raktam a számba, majd még egyet és még egyet. Egyszerűen soha se tudnám megunni ezt az ízt. Imádom ahogyan sóval együtt vegyül. Majd a következő szavaimra újra lefagyott és úgy nézett ki, mint aki éppen most látott volna kísértetett. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat és már majdnem megszólaltam, hogy minden rendben van-e amikor a legalapvetőbb kérdéseket tette fel nekem. Hátra dőltem a székemben, megtöröltem a számat és egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésén. Hazudhatnék is és akkor talán annyira nem sokkolnám le, de legalább szerettem volna egy olyan embert az életemben, aki részben tud arról, hogy milyen is vagyok és nem hazugságokra épül az egész. Amióta az eszemet tudom, vagyis gyerekkorom óta. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen nem gondoltam azt, hogy ez olyan nagy dolog lenne. A szüleim se egyszerű emberek, így szerintem annyira nem nagy dolog, hogy kezdetektől fogva így neveltek. Persze az már más kérdés, hogy én nem akartam egy lenni eme különleges lények közül, de ezt sajnos nem én dönthettem el és azóta meg már évek teltek el. Jó megállapítás. - mondom neki barátságosan, majd a hajamat kezdem el birizgálni. Figyelem őt és nem akarom letámadni, de talán jobb, ha most essünk túl ezen az egészen.- Ha nem tévedek, te tündér vagy. Igazam van? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen még én is tévedhetek, de kicsit esélyt látok arra, hogy nem lenne igazam ezzel kapcsolatban. Az ujjammal még mindig a hajamat piszkálom és nem mozdulok meg. Figyelem őt és minden apró rezdülését, mert ha hazudni fog, akkor azt tudni fogom és akkor már tudom, hogy semmi értelme tovább erőltetnem ezt a barátság dolgot.
Még mindig nem voltam képes elhinni, hogy mindez ami megtörténik velünk az a valóság és nem a képzeletem szüleménye. Hogy lehet, hogy ő.. ő is tud róluk és én nem tudtam ezt? Ahogy feltettem magamnak a kérdést, egyre biztosabb lettem a válaszban is. Hát persze! Mert mindig én beszéltem.. ő olyan keveset mesélt magáról. Mindig olyan titokzatos volt. Én nem erőltettem, nem kényszerítettem semmire, mindazok ellenére, hogy mindent tudni szerettem volna vele kapcsolatban. Talán most jött el az igazság pillanata, legalábbis remélem, hogy így van. Vajon ő melyik fajt képviselheti..? Az enyémet biztosan nem.. azt általában érzékelem, ha egy fajtámbelivel találkozom. Talán boszi.. vagy farkas. Remélem, hogy megosztja majd velem a dolgot, bízom benne, hogy így lesz, mert ha nem, azt hiszem picit csalódott leszek. - Gyerekkorod óta tudod? - Az állam leesett. Ez hihetetlen. - Fú.. én most keresem a szavakat. - Próbálok magamból valami értelmeset is kipréselni, kisebb nagyobb sikerrel. Hogyan is lehetne normálisan reagálni egy ilyen dologra? És hamarosan az is kiderült, hogy velem ellentétben ő nagyon is tudja, hogy én mi vagyok.. Pedig a tündér faj nagyon ritka manapság. Alig vagyunk egy páran. Nem hiába imádják a vérünket annyira a vérszívók. - Igen, az vagyok. - Felelem neki némi gondolkodás után, elismerve, hogy egy tündér vagyok. - Mióta tudod? - Érdeklődök kíváncsian, hogy mióta sejti a dolgot. Aztán erőt vettem magamon és feltettem neki azt a kérdést is, amire már attól a perctől kezdve kíváncsi vagyok, hogy kiderült, ő sem teljesen emberi lény.. - És te? Elárulod nekem, hogy te melyik fajt képviseled? Megbízhatsz bennem, nem foglak elárulni. - Néztem fel óvatosan a szemeibe. Én a barátomnak tartom őt, remélem hogy ez az érzés az ő részéről is kölcsönös, mert ha nem, valamit nagyon félreértettem időközben.
Nem szerettem hazudni, így inkább általában soha semmit se mondtam magamról. Miért kellene elmondanom azt, hogy egy jómódú családból származom, ha számomra az a hely és birtok már halott? Miattuk lettem szörnyeteg. Nem szerettem a múltamról, se magamról beszélni, hiszen pontosan azok árultak el, akikben megbíztam. A saját vérem, a saját családom. Másokat mindig meghallgatok, hiszen így sok információhoz juthatok, de ugyanakkor még ott van az a tény is, hogy Rory a barátom volt, így természetes volt, hogy meghallgatom és odafigyelek rá. Ő számomra nem csak az információt jelentette, hanem valami mást, hiszen én nem meséltem semmit, de ő szinte mindent és mégis elfogadott így engem. Lassan bólintok és kissé idegesen pillantok körbe. Igen, engem már így neveltek. Mindig is tudtam ezekről a dolgokról, mert a családom szerint emiatt mi másabbak vagyunk, mint a sima, egyszerű emberek. Bár ezzel nem igazán értek egyet. - mondom neki komolyan, majd újra a tekintetemet a sült krumpliknak szentelem, miközben kicsit megköszörülöm a torkomat is, mert eléggé fura erről beszélni. Egy darabig csak kotorászom a tányérban, de végül újra felpillantok rá. Mondhatni elég hamar rájöttem, hiszen jó a szimatom és eléggé sok mindent képes vagyok kideríteni. - mondom neki megadóan, majd egy újabb zavaros pillantást vetek rá. -Sajnálom, csak elég fura erről az egészről beszélni. Nem túl gyakran szoktam bárkit is beavatni a dolgaimban, de azt hiszem igazad van. Benned megbízhatok, hiszen az elmúlt hónapokban is mellettem maradtál annak ellenére, hogy nem beszéltem magamról, vagy csak nagyon keveset. - Teszem hozzá egy kisebb sóhaj keretében, majd megigazítom a szemüvegemet. Egy darabig csak figyelem őt, de végül megadóan hátra dőlök a székben. Farkas vagyok, de ha rajtam múlt volna, akkor csak ember lennék. - válaszolok neki egy kisebb vállrándítás keretében, majd elkezdek kicsit fészkelődni.- Mit szeretnél még tudni? - kérdezem tőle kíváncsian és türelmesen várok a kérdés áradatra.
Hiába próbáltam megemészteni a hallottakat, nehezen ment. Lehet naív vagyok, de ilyesmire tényleg nem számítottam. Gyerekkora óta tud a származásáról, mert őt így nevelték. A szülei szerint ők másabbak voltak, mint az átlagos emberek, ismétlődtek a szavai a fejemben, újra és újra. Akármelyik fajt is képviselje, egy dologban ezer százalékig biztos voltam. Ő nem vámpír. Kevés faj képviselőjét tekintem az ellenségemnek, pláne ismeretlenül, de a vámpírok azok voltak a számomra. Persze, az okom is meg volt rá, hogy így érezzek. A véremet akarták, mindegyik.. Róla azonban tudtam, hogy nem kell tartanom tőle. Nem fog bántani, bíztam benne. Ha ártani akart volna, már rég megtehette volna, ahelyett, hogy közel engedett volna magához. Végül, amint elmúlt a meglepetés ereje, sikerült egy normális mosolyra húznom az arcizmaimat. - Bizonyos mértékig a szüleidnek igaza volt, tényleg mások vagyunk, mármint ha egy kategóriába soroljuk magunkat más fajokkal. Az emberek védtelenebbek, ártatlanabbak, semmit sem sejtenek a világunkból vagy ha mégis, akkor sem ismerik annyira az ellenfelüket, mint mi. Mondjuk, én sem vagyok az a kiképzett katona típus.. de legalább tudom, hogy ha vámpírt látok, jobb ha felveszem a boxkesztyűmet. - Igaz, hogy még nem tudtam, micsoda is, de lelkiekben éreztem, hogy nem lesz olyan nehéz dolgom hozzászoktatnom magamat a válaszához. - Azért is fura, hogy ki tudtad deríteni, mert ritka fajnak számítunk. Sőt, egyre kevesebben vagyunk.. - Magyaráztam, bevallva, hogy mennyire furcsálom, hogy rá jött a "titkomra". Aztán eljött a pillanat, mikor a beszélőkém ismét elapadt. Farkas, tudtam meg a faját. Ő egy farkas! Hát persze, sejtettem is, bár a boszi volt az első tippem.. - Örülök, hogy bízol bennem annyira, hogy megosztottad velem - nézek rá néhány röpke másodperc múlva, hálásan. Tehát mégsem tévedtem a barátságunkat illetően. Nem akadtam ki annyira, mint akkor, mikor kimondta, hogy ő sem teljesen ember. Sőt, egész jól fogadtam, úgymond. Amint megkérdezte, hogy mit szeretnék még tudni, hirtelen eszembe is jutott az első dolog. - Hogy értetted azt, hogy ha rajtad múlott volna még ember lennél? Kényszerítettek, hogy váltsd ki az átkod? - Kerekedtek el a szemeim a feltételezésemtől.
Csendesen hallgatom amit mond, majd végső undoromban eltolom magam elől az ételt. Nem Rory-val bajom, hanem azzal, amit mond. Mintha apám szavait hallanám, csak kicsit másabb tálalásban. Lassan hátra dőlök, de az arcomon egyetlen egy rezzenés se látszik. Hallgatom, illetve figyelem őt kissé feszülten, majd az ujjam köré csavarom a hajamat és azzal kezdek közben babrálni. Még mindig jobb így elterelni a gondolataimat, mint esetleg ketté roppantani az előttem található asztalt. Nem vagyok hirtelen haragú, de ezek a dolgok mindig ki tudnak készíteni kicsit. Szerinted nem lenne jobb inkább tudatlanul élni? Sokkal kevesebb veszély miatt kellene aggódnunk és ha te is ember lennél, akkor nem kellene attól félned, hogy egy vámpír megcsapol a véred miatt. Nekik mondhatni te vagy az isteni nedű. - mondom kissé sietve és talán picit barátságtalanul is. Nem értem, hogy miért lennénk olyan másabbak, mint az emberek. Nekik is pontosan ugyanaz a szükségleteik vannak meg, mint nekünk. Egyedül talán annyival másabbak, hogy a tudatlanságuknak köszönhetően békésebb életet élhetnek. Hidd el, hogy sok mindent nem tudsz rólam és elég sok mindent sikerült kiderítenem rólatok. De nem kell félned, nem foglak eladni valami gonosz vámpírnak. - mondom picit elviccelve a dolgot, mert egy pillanatra úgy érzem, hogy kicsit túl nagy lett a feszültség és a komolyság. Nem akartam rossz irányba elvinni a beszélgetést, de olyan terepre tévedtünk, amiről nem szívesen mesélek neki, vagy bárkinek, de innét már nincs visszaút. Látom nem szereted a forró kását kerülgetni, egyből a lényegre térsz. - mondom neki mosolyogva, majd egy pillanatra elgondolkozom, hiszen számunkra az átváltozás eléggé kegyetlen dolog, valakit meg kell ölni és utána még egy kisebb fájdalom is van. - Nem tudom, hogy mennyit tudsz a farkasokról, de nekünk "áldozatot" kell hoznunk azért, hogy kiváltsuk az átkunkat. Mindenki kiváltotta a családomban azt, de én nem akartam. Egyszerű ember akartam maradni, de ezt az apám nem hagyhatta, így csapdát állított számomra... - mondom egyre halkabban, hiszen a mai napig tisztán emlékszem arra az estére. Óvatosan Rory-ra pillantok és ha szeretné, akkor folytatom tovább a történetemet, de az is lehet, hogy hamarosan fel fog állni, hiszen egy gyilkos ül vele szemben.
Nagy levegő, és sikerült. Beléptem a kapun, új életet kezdhettem. Ismét. Kit ismertem innen? Egyszer belebotlottam egy lányba, de a nevére sem emlékszem már. Túl sok időt töltöttem mással, és Nyx eltűnése sem tetszett. Legutóbb, mikor láttam, Adam próbált a szívére beszélni, de őszintén, még engem sem győzött meg, s reméltem barátnőm sem olyan naiv, hogy beveszi azt a mesét, amit előadtak. Idegesen forgatom ujjamon a gyűrűt, minek puszta létezéséről, vagy származásáról sincs sok infóm, és az első szabad asztalt bestoppolom, s a tálcám tartalmát biztonságban tudhatom. Leteszem magam elé az órarendem, és összevont szemöldökkel próbálok kiigazodni a vele kapott térképen is, végül feladom mégis. Zavarodottan nézek körbe, mert érzem, mintha valaki figyelne. Végül egy barna hajú lányba ütközik tekintetem, rámosolygok, majd hajam hagyom, hogy vállam elé ugorva, eltakarja szemeim. Na ez az, aki nem voltam soha. A beszari kis különc egy idegen helyen, most mégis elfogott a rossz érzés. Legutóbb, mikor iskolát láttam, akkor egy bulinak köszönhetően a barátaim többsége meghalt. A mai napra kiderítettem egy nevet, bizonyos Stefan volt az, de nem vetett szét az akaraterőm, hogy keresésére induljak. Mostanság kihagytam a tréningeket, teljesen kiszakadtam a vadászok közeléből, sőt a társadalomból is, ha azt nézzük. A cipőkopogás közeledésétől kiráz a hideg, és hiába parancsolok magamra, mintha felesleges lenne minden, ismét elfog valamiféle rettegés, a szívverésem pedig a duplájára ugrik. -Mi a franc van velem?-dünnyögöm, és a kezemben lévő szendvicsdarabot a tányérra teszem, vagyis inkább dobom, és hajamba túrok. Ismét a lapokra nézek, és rájövök, az erőlködésem felesleges. Felállnék, de egy tálca csapódik az asztal másik felére, mire felvonom a szemöldököm. -Illik megvárni, hogy a másik távozzon, vagy megkérdezni, hogy szabad e a hely.-jegyzem meg, és visszatér a kissé rideg, nagyszájú lány, aki én lennék, és eltűnik az az ideges és furcsán izgatott lány, aki akkor lett rajtam úrrá rajtam, mikor beléptem az épületbe.
A legrosszabb nap. Megerősítve. Némileg megkönnyebbültem, mikor végetértek a vizsgák, de így sem sikerült tökéletesen mindegyik. Vagyis, nem úgy, ahogyan én akartam. Sok gondolat vonta el a figyelmem az utóbbi időben. Damont alig láttam az elmúlt hetekben, és annyi dolog gyűlt össze a fejünk fölött, hogy egyre nehezebb beiktatni a találkozásokt. Már megannyiszor megfordult a fejemben, hogy otthagyom az egyetemet, és inkább hazamegyek... de mindig ugyanoda lyukadtam ki. Ha már itt feladom, mindig így fog történni, így nem adhatom fel. Ilyen egyszerű ez a képlet. Vagyis, ilyen egyszerűnek kellene lennie. De nem lennék Elena Gilbert, ha nem bonyolítanék túl mindent az ég világon. A büféhez indultam meg, de mikor megérkeztem, tetemes tömeg fogadott, szabad asztal alig. Nem szokásom itt megenni a rendelt ételt, hiszen vámpírként még mindig a véra legfőbb táplálékom, ennek ellenére azt most mellőzni próbáltam. Egyáltalán nem kellene, hogy az életem abból álljon, hogy elragad a vérszomjam. Így is kész szenzáció, hogy eddig nem támadtam meg senkit a suliban. Ez egy kisebb csoda, azt hiszem. Főleg azok után, ahogy indultam. Kicsi híja volt, hogy Damon nem fojtott meg azért a megölt nőért a bevásárlóközpont mosdójában... Szendvicset kértem, nem is nagyon lenne időm ezúttal azzal babrálni, hogy egy öt emeletes szuper szendviccsel próbáljak birkózni. Az a holnapi előadás pont úgy hiányzik a nyakamba, mint... hát, most semmi nem jut eszembe, még a hasonlatokhoz is kimerült vagyok. Az egyik asztalnál csak egy lány ült, és ahogy körbefordultam, az volt az egyetlen szabad hely. Szemmel láthatóan éppen indulni készült, hát úgy döntöttem, hogy elfoglalom, bár még azelőtt odaértem, hogy távozott volna. Letettem a tálcát, és készültem volna megszólalni egy apró mosollyalo az arcomon, de úgy támadott be, mintha én lennék maga az Antikrisztus és a lelkéért jöttem volna. - Hé. Ez csak egy.... szék - bukott ki belőlem, mintha nyugtatni próbálnám, és ismét egy mosollyal próbálkoztam. Kiérzem belőle a ridegség érzését, de megpróbáltam nem figyelni rá. Nem tudom, hogy láttam-e már, de határozottan ismerősek a vonásai. Csak tudnám, honnan... - Elena vagyok egyébként. És nem szeretnék kajacsatát vívni egyetlen szék miatt - köszörültem meg aztán a torkom, és egy sóhaj kíséretében helyet foglaltam a kihúzott széken.
Semmi kedvem nem volt itt lenni. Ez volt a puszta és mindent kielégítő válsz, egy esetleges kérdésre, mely azt próbálhatta volna kideríteni, hogy mit keresek itt. Új életet akartam kezdeni, ismét, és bár sejtettem, hogy ki volt az, aki a barátaim többségét eltette láb alól, még időre volt szükségem, hogy szembenézzek a tényekkel, és gyakorlásra szorult kissé megkopott vadász énem. Nyx eltűnése nem dobott a kedvemen, sőt, még egy dolog lett, ami a kelleténél több és nagyobb indokot ad a nyugtalanságra. Eleinte izgek, mozgok a széken helyezkedem, és érzem, hogy nem illek én ide. A sok diák, csacsogva fogadja az érkezőket, mosolyogva és önfeledten falatozzák az ebédjük vagy az uzsonnájuk, én pedig hozzájuk képest idegesen ücsörgök, nem mellékesen egyedül, a gondolataim társaságát kevésbé élvezve. Felállnék, de még igazán nem is állok fel, mikor egy tálca csattan az asztalra, és egy lány próbál szinte azonnal helyet foglalni. Ellenséges vagyok, soha nem voltam híres arról, hogy kedvesen fogadok bárkit, s eme kifordult, szociális kapcsolatok számát tekintve csekély mennyiséget birtokló lány, akivé lettem, nem az volt, aki voltam pár éve. Fogalmam sincs, hogy mi változott, de bármi is okozta ezt a nemű fordulatot, ideje lett volna kicsit változtatni rajta. Egyből beugrik a név, hisz a városban, ami pokollá tette az életem, olyan volt a vezetéknév, mintha legalább egy híres elnökről esett volna szó. Mindenki, vagyis javarészt mindenki tudta, hogy voltak alapító családok, akik ilyen vagy olyan módon sokat tettek a városért. Hát ha annyit sikerült volna valóban tenni érte, akkor nem lenne az egész hely egy fertő, amit vadász szemmel nézve paradicsomnak gondolhattam volna. Viszont a mostanában elejtett ellenségek száma egy igen szép és kövér, kerek számot adtak volna. -Tudom, hogy ki vagy.-mondom, hangnemem mégis változatlanul rideg, végül mégis kifújom a levegőt, egy másodpercre lehunyom szemem, és mintha visszaváltoznék valakivé, aki voltam, ismét megszólalok.-Egy Gilbert Mystic Falls-ból. Azt hiszem nem kell bemutatnom a kisváros hátrányait.-toldom meg a végét egy megjegyzéssel, és újra elhelyezkedem a széken, de a nemrég tányérra dobott szendvicsem eltolom magam elől. -Bocs, az előbbiért, kicsit szar napjaim vannak. Laura vagyok. Laura Cornelia Doyle, hogy egészen pontos legyek.-mutatkozom be, és valamiért a hideg is kiráz, amikor a teljes nevem kimondom. Lehet, hogy az emlék, hogy anno, két éve, az összes újságban a nevem ilyen formában szerepelt, és szinte közkincs lettem, mint egyedüli túlélője egy véresre sikeredett ferde éjszakának. Én viszont ezt átoknak, nem pedig áldásnak éreztem, és a gondolattól arcomon átsuhan egy furcsa fintor.
Hagytam neki időt, hogy végiggondolja, mi is történik jelenleg. Nem vagyok olyan, aki ráront az emberre, vagy eléri, hogy bocsánatot kérjenek tőle. Mostanában amúgy is azt érzem, hogy a hírnevem előbb odaér mindenhová, mint én... és így próbálkozzak meg barátkozni az egyetemen. Bukott ügy. Ráadásul ezt pont ma... hát igen, ez tényleg egy rohadt nagy szerencsétlenség. Nem tudom, hogy mi jöhet még ma, vagy mit akarnak még a nyakamba vágni. Egy valószínűleg bukott vizsga... most pedig ez a lány. Akivel semmi bajom nincsen, de ő eléggé úgy tűnik, hogy nincs jó kedvében, és ezt érzékelteti is a másikkal. - Szóval te ismersz... már meg sem lep - sóhajtottam fel, és előrehajoltam, hogy megfogva a poharamat bele tudjak kóstolni. Nem volt nagy szám ez az ebéd. Egy szendvics, amit itt le tudok erőltetni a torkomon, semmi más. Ilyen vizsgadrukk közepette amúgy sem áll készen a gyomrom valami rátermettebb kajára. Jobb is így... addig sem kajálom magam teljesen tele. És jut hely másnak is, ami fontos, hogy ne száradhassak ki. Leült velem szemben, de előtte még felkeltette az érdeklődésemet. - Szóval te is Mystic Fallsból jössz. Ez furcsa, mert én viszont még nem láttalak téged. Vagyis, rémlik az arcod, de nem mondanám, hogy emlékszem - nyeltem egyet, majd ujjaim közé fogtam a szendvicset, de még nem haraptam belé. Nem mintha várnom kellene valamire, csak... előtte meg akartam győződni arról, hogy nem éppen valami ellenséggel ülök egy asztalnál. - A neved sem... rémlik... Laura - fűztem aztán hozzá, és ismét nyeltem egyet. - De nagyon hasonlítasz valakire... bár eszembe jutna, hogy kire - mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben emlékezni próbáltam... csak sehogy sem jött össze. Elfordítottam a pillantásom, az asztal lapját bámulva, hátha akkor megjön a csodálatos ihlet.
Azért ismerjük el, hogy a szó szoros értelmében véve sem volt felismerhetetlen az asztaltársaságom. Vicces volt, hogy a "kedvenc" városom lakói itt is felbukkannak. És ki ne ismerné fel egy alapítócsalád leányát, aki egy időben olyan volt, mint egy kiállítási darab. Újságcímlapokon jelent meg az arca, persze a történet kevésbé volt szívmelengető, de annál inkább szomorúbb. Átéreztem a helyzetét. Egyszer ilyen voltam, még ha csak rövid ideig is, köszönhetően annak, hogy eltűntem a föld színéről, ahogy lehetett. Nem érdekeltek a pletykák, tettem, rá magasból, hogy mit akarnak tudni az emberek, én láttam, amit láttam. Mondjon bárki bármit, a naiv kislány, aki egy kiruccanásra jött, a kórházban kötött ki, majd elfelejtette azt, hogy ki is volt annak előtte. Ez jót tett nekem. Legalábbis azt hiszem, vagyis inkább igyekszem magam ebbe a hitbe ringatni és elhinni. -Nem tudom, mit vártál. Aki ismeri azt a város, vagy legalább a helyi suliba járt, tudja, hogy ki vagy.-adom tudtára a nyilvánvalót. Nem szemrehányó hangom, inkább sajnálattal teli, nem lehet könnyű minden nap szembesülni ezzel. Mert kétlem, hogy elsőre mosolygós arc rémlene fel a név hallatán, nem pedig a családi szerencsétlenségek sora. Amikhez semmi közöm, de hát akkor is. Elárulom, hogy ki vagyok, és egy pillanatra megörülök, hogy nem emlékszik rám, végül mégis azt mondja, hogy dereng neki valami. Nagyot nyelek. Előtte pont, hogy nem kellene sajnálnom azt, ami történt, mondván lehetett volna rosszabb is. De igaz, azért a baráti köröm teljes elvesztése, nem gyenge eset. Szívtelenül hangzik, de belefáradtam az örökös agyalásba erről, na meg persze az önsajnálatra. Inkább másra koncentrálok. Megtalálni azt, aki mindezt tette az életemmel. Érzem, ahogy szívverésem felgyorsul, még egy nagyot nyelek, hogy visszafogjam magam. Látom a gyűrűt az ujján, nem vagyok vak, de nem vagyok gyilkos sem. Ráadásul az idő, s a hely sem a legmegfelelőbb. Meg amúgy is... okom sincs, hogy az életére törjek. Kezem a medálra siklik, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de megnyugtat, ahogy a kék kő, mely ezüst foglalatban van, hűsítően ér tenyeremhez. -Benne voltam én is a helyi újságokban.-nyelek ismét nagyot, elfúló hangon, és szinte kirekesztem a köreinkből az erős lányt, akivé sikerült felépítenem magam.-Úgy két éve az erdőben táboroztunk pár barátommal. Két hónap után jöhettem ki a kórházból. Az indokot ecsetelnem kell, vagy rájössz magadtól?-érdeklődöm, enyhe célzást téve arra, hogy nem ver át, és ujjamra mutatva elengedem a láncot. Furcsa, hogy néhány csecsebecse mire képes. Egy-egy gyűrű, túl feltűnően próbálja leplezni egy vámpír kilétét. És én a nyakláncommal? Azt sem tudom, hogy az a címer mit jelent, bár megesküdnék rá, hogy már valahol láttam, csupán nem tudom, hogy hol.
Szerencsére a hangján nem megvetést éreztem, sokkal inkább valami... sajnálatot? Szánakozást? Amit amúgy egyáltalán nem érdemlek meg, mert elég sokat írhatnának a számlámra az emberek. Kegyetlen is tudok lenni, ha akarok és elég gyakran fordul elő, hogy egyáltalán nem vagyok méltó arra, hogy figyeljen rám bárki is. Az igazság az, hogy már régóta nem vagyok az, akit azok az emberek ismertek... beszélnek rólam, hogy milyen tragédia történt mikor Jeremy és én elvesztettük a szüleinket. Szerencsétlenség, tény. De nem akartam soha, hogy ez legyen az alapja a megbélyegzésünknek. Én orvos akartam lenni, mindig is arra vágytam, hogy erről ismerjenek meg... így ismerjék a nevemet. Dr. Elena Gilbert. Mert biztosan nem vettem volna fel a férjem nevét akkor sem. Ahogyan nem is vettem fel, de szerencsére ebből nem volt probléma. Ezt akartam, így akartam... az életemet amúgy sem mások alakítják, hanem én saját magamnak. Az már egészen más kérdés, hogy sokan azt hiszik, belefolyhatnak, megírhatják azt, amit meg kell még élnem a jövőben. Megköszörültem a torkomat. Látszólag titkolózott előttem, vagyis... amikor pár másodperc csend köszöntött be, jobbnak láttam inkább várni, nem pedig ajtóstul berontani a házba. - Az újságban? - kérdeztem kicsit meglepődve, és összeszűkültek a szemeim, bár ez inkább azért történt, mert próbáltam visszaemlékezni, vajon ott láttam-e vagy máshol. De talán tényleg ott találkoztam először a nevével... az arcával. - Állattámadás, ugye? - kérdeztem, de a hangomból kiérezhette a furcsa iróniát és gúnyt, amely egyszerre szennyezte be a hangomat. - A hegyi oroszlánok túl sok áldozatot szednek ezen a környéken - magyaráztam, bár inkább csak azért, hogy a végén megrázzam a fejemet. Pontosan tudtam, hogy miről van szó. És szemmel láthatóan ő sem volt teljesen hülye. Túlélt valamit, nyilván látott ott dolgokat. - Túlélted... a barátaid nem? - kérdeztem kíváncsian, majd ahogy ujjaival babrált a nyakláncánál, majd elengedte a medált, úgy dőltem előre, mintha villám vágott volna belém. - Ez... ez honnan van? - jött elő belőlem csak úgy simán, gondolkodás nélkül. Ismertem ezt a címert. Stefan... és Damon családja...
Magam sem tudtam, hogy mit érezzek vele kapcsolatban, hisz tudtam, amit tudtam róla, és az nem azt sugallta, hogy sajnálatra van szüksége. Mégis csak annyira sajnálom, amennyire magam is. Valószínűleg hasonló lelkek vagyunk, akik képesek beismerni, hogy a világ nem habos torta, és mi nem a marcipánt eszegetjük róla, hanem egyenest a romlott részt. Ez pedig csak kínokat meg szenvedést hoz, semmi mást. A törött szárnyú fecske sem repül sokáig, de mind a ketten itt ültünk most, és nem épp volt nevezhető rózsásnak a múltunk, legalábbis ahhoz, hogy egymás sajnálatára nyilvánvaló jeleket adjunk. Hisz abból kaptunk annyit már ilyen rövid idő alatt is, amivel életünk végéig elvagyunk. Csupán beosztás kérdése. Míg őt jobban meghatározta a neve, mint engem, addig ő valószínű többre is vitte, mint én. Én ugyanis jó két évig azzal próbáltam túlélni a múltam, hogy próbálom túlélni a jelenem, mint vadász. Ő addig építhette, amit akart, az életét, és most itt volt. Csendben maradok, várok, és úgy mondom ki a dolgot, mintha újra átélném, és a hideg valóban kiráz ennek nyomán. Bólintok, amikor visszakérdez, majd fanyar mosollyal ismét bólintok. -Hegyi oroszlán, extrém méretű farkas, vagy amit akarsz. De a cikk egészen pontosan úgy szólt, hogy felelőtlen táborozók, akik nem figyeltek a vadveszélyre figyelmeztető táblákra. Még szép, hogy nem volt telihold.-hangomban az utolsó mondatomnál némi szemrehányás vagy inkább undor hallik ki. De mind a ketten pontosan tudjuk, hogy ez nem így megy erre. Nincsenek hegyi oroszlánok, akik kempingek felé vennék az irányt, inkább éhes vérfarkasok meg vámpírok, akik nem látnak túl a vér függönyén, ami elborítja agyukat, és amitől mámoros jóllakottság telepszik rájuk, még ha csak rövid időre is. Megrázom a fejem, és ismét nagyot nyelek. Az emlék akaratlanul élesen villan be, és a kórházban ébredést követ infúzió szúró érzését karomban, mintha újra érezném. Ahogy azt is, hogy fejem kóvályog és megszólalni sem bírok. Sokk, legalábbis ennek lett nyilvánítva a hallgatási fogadalmam. Hát részben igaz volt. Részben meg tudtam, hogy idegen vagyok erre, és úgy sem hinnének nekem, bármit is mondanék. -Vannak napok, mikor én is azt kívánom, bárcsak velük lennék, inkább, mint itt, az emlékeikkel. De vannak napok, amikor mondhatni a bosszú édes íze adrenalint ad a túléléshez.-némileg célzok rá, hogy ez a fajta bosszú micsoda, de nem tartok tőle, hogy nekem esne. A nyakamban lévő medál hűvös érintése pedig megnyugtat, de mikor tekintete rá irányul és nekem szegez egy kérdést, megrázom a fejem. Megint. -Egy családi kacat, amit nem sokkal a balesetnek nyilvánított támadás után találtam. Tudom, tudom, szemet gyönyörködtető, bár magam sem tudom, hogy miért hordom.-és ez így is volt. Fogalmam sem volt róla, mikor vagy hogy került a kezeim közé, egyszerűen ott volt rajtam, azóta, mióta elmentem a kórházból. -Egy régiségkereskedő azt mondta, hogy ez egy alapítócsalád címere, de nem emlékezett rá, hogy melyiké. De nem hiszem, hogy az én családomé lenne.-a család fanyar gondolata sem sokat segít azon, hisz ők sem hittek nekem anno, így nem is volt maradásom mellettük. -Neked ismerős?-vonom fel a szemöldököm, és elengedem a medált, amit még mindig néz, és immár a meleg fém mellkasom súrolja. Nem szerettem, ha így nézik, de valami azt súgta, ő többet tud erről, mint bárki más, akitől eddig érdeklődtem miatta.
- Sajnálom. Ami a barátaiddal történt. - tettem aztán hozzá, és egy keserű mosoly rajzolódott ki ajkaimon, mikor befejezte a szavakat. Ismertem a Mystic Falls-i rendőrség nagyszerű trükkjeit. Már születésem óta ott éltem, és csak mióta a vámpírok az életem részeivé váltak, jöttem rá arra, hogy valójában mennyi "állattámadás" történt az elmúlt húsz évben. Rideg valóság mindez, tekintve, hogy sokan még ma is elhiszik ezeket... de mégis, miben kellene hinniük? Vámpírokban? Vérfarkasokban? Létezünk... de az egyszerű, hétköznapi emberek számára csupán lények vagyunk egy vaskos, véres könyvben, Draculának bélyegezve. Talán megérdemeljük a sorsunkat, de mi van azokkal, akik csak... belekeveredtek? Én nem akartam vámpírrá válni, de mégis átváltoztattak, és nap mint nap kínszenvedés megállni azt, hogy ne ejtsek áldozatokat hol a főiskolán, hol a kollégiumban, hol otthon... ezt nevezik kegyetlen életnek, én pedig mindenről álmodtam, ezerféle sorscsapásról, amely majd keresztülvághatja a karrieremet, de erről nem. Életeket akartam menteni kislánykorom óta, nem pedig elvenni tőlük azt. Szerettem volna azt hinni, hogy egyszerű lesz... de túl igaz az, hogy nem bírunk minden érzékünkkel, felerősödött érzésünkkel, és ebben Damon már párszor helyre is igazított. Végül a tekintetemmel ismét megkerestem a partnerem gyönyörű szemeit. Nem szokásom más nőket ilyen szempontból vizslatni, de annyira ismerősek voltak ezek a szemek, emlékeztettek valakire, és tudtam, hogy ez nyilvánvalóan nem lehet véletlen. Csak nem tudtam, kire is emlékeztet annyira. Magam sem tudom, hogy mi késztetett erre, előredőltem, hogy közelebbről nézhessek a szemeibe, bár ezt inkább már a szavai váltották ki belőlem. - A gyász rossz tanácsadó. Négy évvel ezelőtt elveszítettem a szüleimet... egy autóbalesetben. Én is velük voltam, de valami csoda folytán... - Ismét keserű mosoly. - megmenekültem. Utána hetekig, hónapokig magamat hibáztattam, hogy miért én maradtam életben, mikor ők annyira jó emberek voltak. Egyszer szomorú voltam, aztán nagyon dühös, és magyarázatokat akartam... de nem voltak - ráztam meg a fejem. Igazából kezdtem nagyon is átérezni a lány helyzetét. Ő a barátait veszítette el, valószínűleg a szülők mellett a barátok olyanok, akiknek az elveszítése nem feldolgozható. Erre is tudnék pár példát mondani, de miért is fedjem fel, hogy amúgy a vámpírlétem alatt jó pár barátomat nyírták ki miattam? Végül tekintetem ismét visszasiklott az ékszerre, és nagyot nyeltem. - Igen, a régiségkereskedőnek igaza volt, ez a Salvatore család címere- bólintottam egyet, és valami furcsa arckifejezéssel néztem a lányra. Két lehetőség van, vagy lopott vagy... családi hagyaték. Ami pedig azt jelentené, hogy ez a lány... - Ki a családod? - bukott ki belőlem hirtelen. Eléggé furcsa kérdés lehetett, bár magam sem tudtam szebben megfogalmazni, hogy arra gondolok, hol és kikkel nőtt fel.
-Az élet igazságtalan.-vonok vállat, de őszintén egy pillanatig sem gondolkodom azon, hogy komolyan gondolja e azt, amit mondott. Láttam rajta, hogy átérzi milyen érzés az ilyesmi. Bár hihettem volna a rendőröknek, nem abból a világból jöttem, amiben az első dolog, ami eszembe jut, az a hitem. Legalábbis nem ebben, és nem a rendőrök felé. Egyszerűen nem ők voltak azok, akik a kifogások és a mesék gyártásában élen jártak. Csupa üres szó, felesleges kertelés, hogy az adott ügy mielőbb elsimíthatóvá váljon. Közben pedig az igazság mindenkinek szemet szúrt, akinek volt hozzá szeme. Plusz, akkor sem hittem volna ezekben a mesékben, ha nem derül ki az igazság. Állattámadás, épp abban a városban, ami évekig olyan nyugalmas volt, mint bármelyik kisváros? Ugyan már... Még csak a környezeti adottságai sem olyanok, hogy ebbe sok hitet lehessen fektetni. Kezdett zavarba ejtő lenni, ahogy méregetett, de nem foglalkoztam vele. Tekintetem viszont már-már megszokásból nézett rá vissza, s olyan jól lepleztem, hogy valóban idegesít amit csinál, hogy az színdarabba illő lett volna. Nem sok esélyt láttam rá, hogy pusztán azért vizsgálgatja arcom olyan buzgón, mert meg akar jegyezni. Inkább ez az a fajta pillantás volt, ami elmereng egy kérdés felett: ismerem vagy sem. De nem ismerhetett, hisz nem töltöttem annyi időt abban a városban, hogy hű de nagy hírnévre tegyek szert. Összevont szemekkel hallgatom, amit mond, majd a tüdőmbe szorult levegőt lassan kifújom. Ismertem a történetét, ki nem ismerte volna? Tele volt vele minden újság. -Sajnálom, ami veled történt.-mondom együtt érző hangon, ami következő mondatomnál megváltozik. -Magyarázatot találtam. Tudjuk jól mind a ketten, hogy nem állat támadt rájuk, hanem valaki, akinek a vér a tökéletes vacsora, nem pedig a pillecukor, amit tábortűz mellett sütögetünk.-a megjegyzésem úgy hasította ketté a levegőt, hogy az már szinte fagyottá változott tőle. Nem titkolóztam, mégsem kiabáltam ki a véleményem hangosan. Egyszerűen elég volt abból, hogy mindenki hitegetni próbál azzal, válaszok nincsenek.-Csak egy név hiányzik, hogy végre lezárhassam az egészet.-fejezem ki a valódi véleményem arról, mennyire eltökélt vagyok bosszú téren. Nem fogok másokra hallgatni, tanácsokat kérni, a saját fejem után megyek, akár tetszik valakinek, akár nem. A szó a nyakláncomra terelődött, amit kérdése hallatán visszatuszkoltam a pólóm takarásába. -A szüleim rég meghaltak. Nincs családom. Ez pedig a holmijaik között volt, amiket akkor adtam és amiktől akkor szabadultam meg végleg, amikor meghaltak az őseim. Fogalmam sincs, mi ez, de el akartam adni. Majd keresgéltem kicsit. tudom, hogy Mystic Falls-ban élt ez a család. De a családnevem Doyle, nem pedig Salvatore.-hangomban némi undokság lapul meg, mert süt róla valamiféle kíváncsiság, amiről nem akarom megtudni, milyen okból ült ki arcára ilyen mértékben. -Ismersz valakit abból a családból?-vonom fel a szemöldököm érdeklődve, de továbbra is semmit mondó arckifejezéssel nézek rá, és próbálom megfejteni, mit gondol most.
Csak egy keserű mosollyal tudtam egyetértésemet kifejezni a mondata kapcsán. Igen, az élet igazságtalan. De még mennyire az... mindannyiszor, mikor az életnek bennünket, engem kellene büntetnie, mindig máson veri el azt. Bár ez a lány nem tűnt ártalmasnak, mégcsak az azt sem tudtam kinézni belőle, hogy valaha egy boltból fizetés nélkül távozott volna, nem még hogy valami nagyobb pácba került volna. Nem mintha a külső alapján meg lehetne valakiről állapítani, hogy jó ember-e vagy sem. Hiába jut eszembe John Gilbert... a vérszerinti apám. Rajta mindig látszódott, ha valami rosszban sántikált, és nagy eséllyel azt is kinéztem belőle, hogy milyen nagy szemétláda lehetett egész életében. Jó. Halottról vagy jót, vagy semmit. - Huh! Te aztán nem köntörfalazol! - bukott ki belőlem hirtelen a véleményem egyetlen tizedmásodperc alatt. Végig sem gondoltam, csak kimondtam. HIhetetlen, hogy máris ennyire közvetlenül kimondta, pedig lehetnék akárki. Példának okáért, egy vagyok azok közül, akik nagy eséllyel a barátai halálát okozták. Nem tudtam, hogy kinek okoztak ekkora nagy problémát az ottlétükkel... bíztam abban is, hogy egy idő után megritkulnak az efféle balesetek a városban. Hogy tényleg valami igazi turista látvánnyal fogjuk majd fogadni a vendégeket, de mi miről vagyunk híresek? Hát persze. Nálunk hegyi oroszlánok és medvék marják szét a kíváncsi turistákat az erdőben. Milyen idilli hely nyaralásra! - Sajnálom - tettem aztán hozzá, miután szusszantam egyet a véleménye után. - De... - köszörültem meg a torkomat, és halkítottam a hangomon. Még csak az kellene, bhogy egy Maxfieldhez hasonló meghallja, miről is folyik a szó. Bólintottam a szavak helyett, amik nem akartak kibukni belőlem, ezzel azt sugallva, hogy teljes mértékben osztom a véleményét. De nem állt szándékomban lebuktatni magam. Nem akartam, hogy a gyűlölete fő tárgyává én váljak. - Csak egyetlen név? - kérdeztem aztán. Szinte magamban már fohászkodtam, hogy ne Stefan legyen a bűnös, aki éppen ripper korszakát élte az utóbbi időben. Ha ez a lány a maga elhatározottságával és céltudatosságával elkezdi őt hajszolni, valószínűleg... nem sokáig marad rejtve, hogy Stefanból mi is lett. A probléma ott kezdődött igazán, hogy... Damont sem tudtam teljes bizonyossággal kzárni a lehetőségek listájáról. - Öhm, igen. Ami azt illeti, elég jól ismerem ezt a családot - bólintottam, majd nyeltem egy kicsit. Sejtésem sem volt arról, vajon hogyan is kerülhetett a családja birtokába ez az ékszer, hiszen tudtam azt is, hogy a Salvatore család vigyáz minden ereklyére, ami a család birtokában állt. - Egy testvérpár él a városban. Damon és Stefan Salvatore - osztottam meg vele az információt, majd végül elengedtem az ékszert, és ismét a lány szemeit néztem. - Már tudom, miért volt annyira ismerős ez a szempár - mosolyodtam el halványan. Jó ég, mégis mit gondolok, ki ő nekik? - Bocsánat, nem lett volna szabad ezt mondanom. Talán csak véletlenül volt nálatok ez a... - böktem a nyakára.
Kezdőlap
१ sok १ 
१ - szó १ Zene
१ sok १ 
१ sok १ 
