to Elena

I know you?  

Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy rejtegessem a valóságot. Pláne nem előtte, aki pontosan tudta, hogy a város nem az a város, ahol állattámadások hada történik. Alapítócsaládból származott, ismerte minden előnyét és hátrányát a szülővárosának. Sajnos én több hátrányát láttam a létezésének, mint előnyét, de nem tehettem róla, nem én költöztem ide azzal a szándékkal, hogy sokak számára nyílt titokként csapoljak le idegeneket, pusztán az éhségem miatt. Szívesen láttam volna mások gondolataiba, jelen pillanatban az övébe is, de egyenlőre nem tartottam attól, hogy ilyesmire sor kerülne. Kizárt, hogy bármilyen képességem lenne, arról már tudnék. Öltem, nem vagyok farkas, nem vonz a Hold. Nem látom a szellemeket, nem vagyok boszi, sőt, tárgyakat sem tudok mozgatni. Nem szomjazom a vért, de szívesen látom a kezemhez tapadni. Ez egy vadász legjobb jellemvonása. És napról napra könnyebb szembe nézni a világ borzalmaival.
-Kellene?-érdeklődöm, meglep a reakciója, de a jelek szerint én is megleptem azzal, amit mondtam. Ez volt a célom, bár nem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni. -Ne mond, hogy nem tudsz róluk, az lehetetlenség lenne.-csapok le a lehetőségre, a lehető leggyorsabban, és őszintén szólva azon lepődnék meg a legjobban, ha valóban így lenne, és tényleg a tudatlanok világában élne.
-A sajnálat nem sokat segít, de kösz.-vonok vállat, a legkevesebb jelét sem mutatom annak, hogy fájdalmam mélysége mekkora, megtanultam kezelni, elrejteni az elmúlt évek alatt. Mára könnyen beszélek róla, arról, ami történt, amit láttam, mert tudom, hogy nem vagyok bolond, régen viszont egészen máshogy volt minden. Nem beszéltem napokig, csupán csendben ücsörögtem a szobámban, várva a pillanatot, hogy elmúljon minden. Majd egy szép nap sikerült eltemetnem magamban a fájdalmat, és palástolni a gyűlölettel, ami fűtött.
Kérdésére bólintok, és próbálom leolvasni arcáról, mit gondolhat, de nem sokra jutok.
-Egy név. Van ötleted?-csapok le ismét, hangom nem követelőző, inkább kíváncsi, és a céltudatosságtól kezdve a magabiztosságig, minden tökéletesen érződik benne. Nem csak arcom mutatja hát, hogy eltökélt célom a múltam lezárása, amihez muszáj az az egy név, aki miatt idáig jutottam. Aki miatt szinte elfelejtettem, hogy ki vagyok. De azt is sikerült semmisnek tekintenem, hogy ki voltam. Csak ürességet éreztem sok ideje már, amit külsőm tökéletesen palástolt, s csupán egy lánynak néztem ki a sok közül.
-Tehát tényleg egy alapító család, így ismerheted őket. Jól gondoltam.-mosolyom széles lesz, és kedvességet árasztok magamból, hálát, amiért végre több mindent ki tudtam belőle csikarni, mint amire elsőre számítottam. Mi még jóban lehetünk.
Az ékszer, amit nagy becsben tartottam, egyre több rejtélyt tárt elém, de a megoldása felé is egyre jobban közeledtem.
-Ismerős a szempár?-vonom fel a szemöldököm, majd hátrébb húzódom összevont szemöldökkel, és arcomra eddig nem látható düh, kételkedés és érdeklődés, kíváncsiság édes elegye szökik.-Te most arra gondolsz, hogy... Nem, az kizárt.-nagyot nyelek, és érzem, hogy az elnyomott énem menthetetlenül beleesik valami csapdába, és szinte rettegni kezdek. Ez lehetetlen, kizárt és lehetetlen megint csak...

- Főleg annak, aki változni akar. - Talán annak idején még úgy gondoltam, hogy igen, Amerika a lehetőségek országa. Még gyerek voltam, de ahogy lassan felcseperedtem, rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos álom csak azoknak jár, akiknek van mit a tejbe aprítania. Itt sincs kolbászból a kerítés, a rengeteg bűncselekmény kapcsán pedig még inkább bevezetést kaptam abba, milyen is ez a világ. Nem mondanám, hogy féltem tőle. Mert ahogy a nő mondta, az lehetek, aki akarok... ezért pedig már megérte, mert egy dologban biztos voltam. Nem akartam az a Bryan lenni, aki egy évvel ezelőtt még a bérelt lakásának nappalijában vonyított, a kanapén görnyedve, és legnagyobb öröme egy vödör vodka volt. Ebbe nem akartam visszaesni. Talya sokat segített, de ő sem volt ott mindig. Aztán meg már... egyáltalán nem volt ott. Sem Ebony. Sem a gyerekeim. Sok gondot okoztam saját magamnak, csak mert igazából minden lehetőséget elszalajtottam az elmúlt évtizedben. Elveszítettem önmagamat, azt, aki lenni akartam, mikor letettem azt a bizonyos esküt... sok megbánnivalóm volt az életben, és azt hiszem, a válás utáni időszakban mindent, ami a lelkemen száradt, meggyóntam.
Átvettem a névjegykártyát, egy ideig figyeltem a rányomtatott betűket, majd bólintottam. - Nem annyira izgalmas az a történet, mint amilyennek első hallásra tűnhet - mondtam egy kisebb mosoly kíséretében, majd az arcomhoz nyúlva végre leszedtem a szemüveget. Kezdett zavarni, ráadásul csak olvasásnál szerettem használni, Virginia arcán pedig éppen nem volt olyasmi, amit olvasni kellett volna.
Bólintva vártam ki azt a pár percet. Ezidő alatt szemügyre vettem a dolgozatokat, amelyek a kezemben pihentek, és beeolvasva egy-kettőbe, hát. Rá kellett jönnöm, hogy szörnyen hosszú este előtt állok. Egy valami nem más Amerikában sem. A fiatal elmék naivitása. Márpedig... ebben a hivatásban tűrni kell, hogy a gyermeki naivitást kiölik belőlünk. Én is végigültem ezt a pár előadást, talán ha nem így történik, nem én gondoskodtam volna arról, hogy a saját testvérem börtönben rohadjon tizenkét évig.
Az ajtó hangjára ismét odafordultam, a mosoly pedig még továbbra is ott időzött az arcomon. Megkönnyebbültebb volt, mint mikor bement. - Minden hivatalos helyzet más és más. A stressz és az izgalom teljesen normális - mondtam. Én is ideges voltam minden tárgyalásomon. Néha még az előadóteremben is az vagyok. Ez már hétköznapi jelenség. - A büfében remek kávét adnak - tettem hozzá, majd elindultam, hogy ezúttal az odavezető utat mutassam meg neki. - Úgy döntöttek, hogy szükség lesz a segítségére az iskolában? - kérdeztem aztán. Elég nyilvánvaló volt, hogy sikeres üzletet kötöttek, hisz nem volt feldúlt, nem kapkodott, és nem rohant el. Ez már elég árulkodó volt.

©

Vizsgák és vizsgák, jaj de utálom már én ezt. Nem értem már miért csinálom. Talán még mindig bizonyítani akarok anyámnak, vagy nem tudom,de anya meghalt, jó lesz ezt felfogni. Nagyon álmos vagyok, és talán már idejét se tudom, hogy mikor aludhattam rendesen, szerintem a szervezetem se tudja. Hát az egyetem nem olyan, mint a közép suli, sokkal rosszabb.
- Mit adhatok? - Szólt hozzám egy hang, ami kizökkentett engem és megrezdülve, vékony kis hangon válaszoltam...
- Egy erős kávét.- Majd megköszörültem a torkom. Elbambultam, ahogyan a kávé gép elindult a jól bevált hangján, bámultam, ahogyan csepeg és ahogyan gözölög, a szemeim feladták. Nem kényszerítenek már arra, hogy lecsukodjanak, csupán már engedelmeskednek.
- Köszönöm. - Nyújtja a hölgy a nedvet, amire vártam. lassan elvánszorgom az asztalhoz, amit kipéciztem magamnak, és levetem magam a kemény székre, mint egy krumplis zsák.

Bele kortyolok a kávémban, majd jól megégetem a nyelvem, de erőm sincs reagálni rá, csak leteszem, és bámulok magam elé. Csend van, édes csend. Nem hallom, hogy mások, hogyan szenvedek mellettem doga közben vagy nem látom az izzadt, verítékes arcukat. Élvezem a csendet, amit magamnak teremtettem, csak kérdés, hogy meddig marad ez így.

Régóta nem tettem már be a lábamat iskolába, még annak ellenére se, hogy a legtöbb korombeli még mindig az iskolapadokat koptatja. Mindig is jó tanuló voltam, így korábban végeztem el mindent, meg amúgy is remekül berobbantam már az újságírásba, így nem állt szándékomban újra visszaülni és tanulni, vagy talán majd jövőre. Most éppen elég volt ez is, hiszen az életveszély, a különféle beépülések mellé nem túlzottan fért volna bele egy merev órarend, de most mégis itt voltam, hiszen gyilkosság történt, ami elég látványosan sikerült az iskola falain belül. Ha jól tudom, akkor az egyik tanár halt meg, a rendőrség nyomóz, a kiadó cikket akar, így mi mást tehettem volna, mint azt, hogy cserediáknak adjam ki magam. Eddig egészen jól ment, mindenki elhitte a történetet, hogy Európából jöttem, de többet eddig senki nem húzott ki belőlem. Inkább a csendes és ártatlan lánykát aggatták rám, de én ezt nem bántam, hiszen néha hallgatni jobb, mert olyan dolgokat is megtudhatunk, amiket amúgy nem.
Szinte még hajnal volt, amikor megpillantottam valakit üldögélni az egyik asztalnál. Korábban is láttam a lányt, de sose beszélgettünk még. Hmm, talán ő tud valamit, hiszen a magányos farkasok sokszor többet tudnak, mint azt valaha gondolnánk.
- Szia! Esetleg szabad ez a hely? – pillantottam a vele szemben lévő székre, miközben a poharamat szorongattam én is. Ha igen volt a válasz, akkor könnyedén foglaltam helyet. – Nem tudsz aludni? Esetleg amiatt, ami pár hete történt? – kérdeztem meg óvatosan. – Én még új vagyok itt, de hallottam, hogy mi történt érkezésem előtt nem sokkal. – az együttérzés pedig könnyedén kivehető volt a hangomból. Színjáték, az élet maga egy nagy színjáték, vagyis legtöbb esetben.

Csendes magányoomban szürcsölgetem a kávémat, és azon gondolkodom, mikor változik az élet? Egy pasi sem ártana, de nekem arra időm, energiám nincs. Múltkor is nagyon csalódtam abban az eladóban, már a neve is homályba merült.

Mély melankóriám közepette jelent meg egy szőke szépség, hatalmas szemeit rám vetette, és én nekem újra le kellett játszanom a fejemben, hogy mit is mondhatott, mert az agyam elött egy vas függ9ny volt abban a szituban.
- Persze, persze. - Mondom egy kis mosoly kíséretében, és igyekszem kedves lenni, de még magam se tudom kotrolálni.
- tudnék, ha lenne rá időm. - Mosolyogtam, majd megdörzsöltem a szemem.
Hirtelen nem tudtam mi történt, de aztán már értettem, nem tanított engem a tanár így nem ismerhettem, de sok lány szíve meghasadt, már értem a jobb jegyeket.
- Részleteket, nem tudok, de mesélj te mit tudsz. - Kezdek bele a pletykába nagy hévvel.

Türelmesen vártam arra, hogy válaszoljon a kérdésemre, pedig ritka az a pillanat, amikor a helyfoglalással kapcsolatban adok választási lehetőséget az illetőnek. Lehet, hogy bunkóság, de egy újságírót eleve nem mindig szívesen látnak egy-egy asztalnál, így ha mindig adnék lehetőséget arra, hogy nemet mondjanak, akkor nem lennének cikkeim. Bár legtöbben nem is tudják vagy néznék ki belőlem, hogy az vagyok. Fiatal külső, kedves és bájos arc, barátságos tekintet, ahogyan segítőkészség is sok esetben jellemez.
Barátságosan pillantottam az ismeretlen lányra is, vagyis annyira nem volt az, hiszen kicsit nyomoztam utána, ahogyan jó pár diák után is. Legalább a neveket és a származást nem árt tudnom, ha információkat akarok szerezni, hogy egy újabb cikk jelenthessen meg Ambrosia neve alatt.
- Nincs időd? A vizsgaszezon még el se kezdődött, vagy csak pótvizsgára vársz így a tanév hajnalán? – pillantottam rá érdeklődve, hiszen meglepett eléggé a következő szavaival. Később óta vagyok itt, de nekem kellene tudnom az esetről? Merre élt ez a lány, netán a Marson? Mindenki erről beszélt, illetve a zsaruk is jó pár napon át itt szambáztak, bár még néha most is. – Azt hallottam, hogy a történelem tanárt ölték meg, de nem akárhogyan, hanem mintha valami áldozatot mutattak volna be. Lehet kicsit túl jól sikerült az óra és valakit megihletet? – gondolkoztam hangosan, de azért érezni lehetett, hogy megvetem azt, aki ilyet művel egy védtelen emberrel. – Tényleg semmit se hallottál róla? – pillantottam rá kíváncsian, majd pedig belekortyoltam az italomba, hogy kicsit átmelegedjek és jobban felébredjek.

Megforgattam szavain a szememet, és bele merültem a kávém habzó élményeibe ismét. Lábam idegesen járni kezdett a lábam.
- Nem csat az egyik tanár már most a nyakamon van. - Mondom idegesen, de nem a lányra vagyok, csupán a tényre. Az irodalom tanárom nem tudom, hogy miért ilyen velem, nem értem, hogy miért nem kedvel. Talán mert jó jegyeim voltak mindig talán, mert soha nem élem azt az életet, amit kéne egy egyetemistának, nem tudom.
Tudtam pár dolgot láttam is beszélgetni egy lánnyal, és láttam, ahogyan valami furcsa van annak a lánynak a szemével, de nem törödtem vele, szerintem az csak az álmosság volt.
Kicsit megrezzentem, amikor ismét megkérdezte. Nem tudok jól hazudni.
Nagy levegőt vettem és úgy éreztem pletyálok, de hát ha így szerzek egy barátot.
- Valami lánnyal láttam, akinek furcsa volt a szeme. - mondom, majd megrázom a fejem.
- De lehet csak fáradt voltam. - mondtam, majd lesütöttem a szemeim.
- Amúgy Rey vagyok. - Igyekszem barátkozni a szőke szépséggel.

Egyre kevesebb türelmem volt a főiskolához. Amíg jogot tanultam, sokkal szívesebben ültem az órákon, mint otthon, bármilyen abszurd dolog is ez. Szerettem, amit csináltam, nem vettem észre az idő múlását, miközben tanultam vagy a gyakorlatokra készültem és volt idő, amikor legszívesebben elbújtam volna a szekrényembe a fáradtságtól, mindent összevetve jól éreztem magam. Azt tanulhattam, amit akartam és egy olyan jövő képe lebegett előttem, amiben az elképzelésem szerint tökéletesen éreztem magam. Most nagyon távol álltam attól, hogy ideálisnak, sőt, egyáltalán jónak festhessen le a helyzetemet, de megpróbáltam kibírni. Mégsem ülhettem otthon, elvesztegetve az időmet és semmit sem csinálva.
A Lyla-val közös kollégiumi szobám üres volt, amikor felmentem az óráim után. A lány cuccai az ágyán voltak, de neki nyoma sem volt, így néhány felesleges kör megtétele után úgy döntöttem, hogy inkább elindulok és szerzek valami ennivalót. Nem volt kedvem egyedül a szobában ücsörögni és nagyon éhes is voltam: jobbnak láttam valami emberi táplálékot magamhoz venni, még mielőtt az éhségem jellege megváltozna és veszélyessé válnék az egész campus számára. Az ég sem lelte a kedvemet, ahhoz sem éreztem huzalmat, hogy elinduljak bevásárolni és összecsapjak magamnak valamit, ezért legegyszerűbb megoldásként a büfé jutott eszembe. Késő délutánra egy kis könyvtárazást terveztem, ideje volt ismét nekilátni annak a kutatásnak, amit mostanság kissé elhanyagoltam: még mindig nem volt tiszta előttem, miért viselt meg jobban a vámpírrá válás és szerettem volna minél többet megtudni arról, ami történt velem. Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán hasznos-e könyvek között keresgélni, de jobb megoldás nem jutott eszembe.
A büfében szinte rögtön kiszúrtam Lyla-t, de mielőtt odasétáltam volna az asztalához, rendeltem egy kávét és egy melegszendvicset. Szükségem volt a koffeinre, a mai unalmas órák miatt nehézzé váltak a szemhéjaim. Kezemben az ennivalóval és a kávéval Lyla felé vettem az irányt, leültem a vele szemben lévő székre.
- Szia. – Elmosolyodtam. Kedveltem őt, aranyos lány volt. Nála jobb szobatársat elképzelni sem lehetett volna. – Nem zavarok? Nagyon belefeledkeztél a tanulásba.