Attól függ, mihez képest! – hogy gyilkosnak tartom-e magam? Igen. Az vagyok, de nem érdekel. Ez lehet rossz jel, én azonban nem fogom fel úgy, mint rossz dolgot. Valamiért nem kevésbé érdekelnek már az erkölcsi normák, amiket emberként még figyelembe vettem. Gondolom ez is ennek a létnek egy járadéka. Jó érzés.
Van másmilyen ember is, mint te? – lehet a feketékre gondolt? Nem, biztos nem lett rasszista, mióta utoljára találkoztunk. Én se vagyok az. Az ember az ember, a bőre alatt mindenki ugyanolyan. – Néha, igen. Vannak rosszabb napjaim. – nem voltam soha egy dühöngő őrült, de mostanában hamar feltudom kapni a vizet és ilyenkor…igen, általában meghal valaki. – Nem az ördög vagyok! Csak vér kell, hogy éljek. – vontam meg a vállamat. Kissé rossz érzés, hogy azt hiszi maga a sátán vagyok. Nem olyan könnyű ez, mint hiszi. A vér nem egyszerűen szükséglet, a vér olyan, mint… a heroin a drogosnak. Szüksége van rá, akarja, minden áron. Nehéz nemet mondani. – Nem szívesen csinálnám minden nap. Meg amúgy is… előbb-utóbb valakinek feltűnne. – az emberiség annyira nem buta, mint hiszem, erre már korábban is rájöttem, de azért nem szeretem mindig felhozni. Az emberiség buta, de képes meglepetéseket okozni, én inkább ezt vallom. – Én tényszerű vagyok, a tények alapján pedig Zara…. nem annyira okos. Persze, nem azt mondom, hogy ő tehet róla. Én sem tehetek róla, hogy zseninek születtem. – a szerencse és a gének azok, amik miatt ilyenek lettünk. Fura belegondolni, hogy lehetne ez fordítva is. Nehéz elképzelni, hogy Zara okos. Talán, egy párhuzamos univerzumban tényleg így van. Meg kell találnom azt az univerzumot! Mikor hozzám vágta a sálat, csak mosolyogtam. Habár én komolyan beszéltem, tényleg megtanítottam volna őt gyorsan és jól számolni, de Zara túl büszke hozzá és… nem hinném, hogy szeretne okosabb lenni. Pedig nem kéne hozzá sokat tennie, nem tette olyan magasra azért a lécet.
Testvérek vagyunk, azok mindig civakodnak. Ez tanulmányokban is ki van mutatva! – tehát teljesen alátámasztott tudományosan is, így hiszek benne, miután jómagam is megtapasztaltam. Én kedveltem Zarát, annak ellenére is, hogy kettőnk között egy galaxisnyi távolság van, ami az intellektust illeti. Ő pedig leszúrt egy késsel. Annyira nem lehet ügyetlen, hogy véletlen tette.
Én se tudom még, hogy miben. Ha tudom majd mondom, de minden az eredményeken múlik, azok pedig még nincsnek meg. – rántottam meg a vállamat. Amíg nem biztos, addig miért kéne tippelnem? A tippelés csak szerencsén múlik, nincs benne semmiféle rendszer. Az állandókat és a változókat is legalább minimálisan tudnom kéne. – Nem. Azaz… nem leszek itt naponta az biztos, de évekre nem fogok. Ha beszélni akarnál, szerezhetnél egy reflektort,  mint a Batman-ben! – mindig is akartam, hogy egyszer valaki úgy üzenjen nekem, ahogy Batmannek szokás. – Vagy hívd fel ezt a számot. – nyújtottam át neki egy papírfecnit, rajta a telefonszámmal. – A motel száma, ahol most lakom, ha hívsz, szólnak és felveszem majd, ha ott vagyok. Ha pedig én kereslek… itt leszel, nem? – vagy elmegyek oda, ahol lakik. Azt hiszem tudom hol lakik, már, ha azóta nem költözött el onnan.

Csak sóhajtottam egyet, de nem feleltem már semmit se. Nem szerettem sose a vérengzést, ahogyan az oktalan ölést se. Talán még picit meg is ijedtem, hogy többé már nem az-az ember, akit megismertem. Vagyis már nem ember, de gondolom attól még, hogy valaki vámpírrá változik nem kell teljesen megváltoznia, vagy igen? Ki tudja…
- Mármint jó és kevésbé jó ember… - világítottam meg a korábban mondott dolgomat, hiszen sose voltam rasszista és nem most váltam azzá. Inkább csak szerintem vannak olyannak, akik kevésbé érdemlik meg azt, hogy meghaljanak ideje korán. Nem akarok igazság osztó se lenni, de attól még fontosak számomra az emberek sorsa és sokszor azon voltam, hogy segítsek ott, ahol tudok. A kifakadására kicsit összerezdülök és megadóan emelem fel a kezeimet is, mert nem szeretném, ha nekem esne, meg amúgy se akartam vele veszekedni, se felhúzni őt. – Sajnálom! – szólaltam meg sietve végül és egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Nem mondtam, hogy maga vagy az ördög, de nem értem, ha vér kell, akkor miért csak emberi vér jó. Ne érts félre fogalmam nincs, hogy melyik vérnek milyen lehet az íze, de ezt még nem túlzottan értem. Meg gondolom lehet megálljt is parancsolni, vagy az csak humbug? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen szerettem volna jobban megérteni, vagy csak magyarázatot találni arra, hogy elfogadjam azt a tényt, hogy a legjobb barátomból gyilkos lett. Ki tudja, hogy mennyi ember élete szárad már rajta… Ahh, nem is akarok inkább belegondolni. Azt hiszem így jobb lesz. – Milyen szerény valaki, vigyázz a végén az egodtól nem férsz ki az ajtón. – szólaltam meg bolondozva, de hát meg se lepődök azon, hogy ezt mondja. Tényleg zseni, ez nem kérdés, hiszen mindig is eléggé okos volt már itt is, mármint emberként. De attól még más nem hülye, vagy talán engem is annak tart, mert nem vagyok olyan zseni semmi téren, mint ő? Ki tudja, bár nem hiszem, mivel általában mindig kimondja azt, amit gondol.
- Igen, de vannak olyan testvérek is, akiknek jobb külön, mert minden másodpercben civakodnának és egy kanál vízben is megfojtanák egymást, ha tehetnék. Ezt is kimutatták. – hívtam fel egy aprócska tényre a figyelmüket. Tényleg voltak olyan testvérek, akiknek jobb külön, mint együtt. Még ha ez nem is örömteli tény, de nem szeretnék egyszer arra ébredni, hogy kicsinálták egymást…
- Értem, vagyis nem, de rendben van. – bólintottam egyet, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, mert tényleg nem értettem, hogy milyen eredményekre várhat, vagy mi jár a fejében. Segítek, ha tudok, de azért a nyakamat a helyén hagynám. A véremet is inkább magamban, vagy legalábbis annyi mennyiséget, hogy ne halljak meg…  - Már az is haladás. – mosolyodtam el kedvesen, majd barna tincseimbe túrtam és töprengően figyeltem őt, mintha csak meg akarnám fejteni, hogy mire is készül, vagy mi jár a fejében, de lehet jobb is, ha nem tudom. – Kicsit se lenne feltűnő, meg a zseniknek minek olyan? Nem vagy szuperhős. – kacsintottam rá játékosan, hiszen azoknak szoktak ilyet kitalálni. A cetlit elvettem és egyből el is kezdtem bepötyögni a telefonomba, hiszen könnyedén eltűnhet a papír, de onnan nem. -  Igen, én a koleszben lakom, így megtalálsz. Ugyanaz a szobám, mint ami volt. – feleltem könnyedén, majd el is mentettem a számot és zsebre vágtam ismét a készüléket. – Már mész is?

Pont annyira vagyok gyilkos, mint egy… oroszlán. Az oroszlán is azért öl, hogy táplálkozzon, igaz? Na, én is ezt teszem. Az oroszlánt talán hibáztatják azért, mert életben akar maradni? Engem viszont elmondanának mindennek. Amíg egy oroszlán nem kezd el növényeket enni, addig engem se kötelezzenek arra, hogy állati véren éljek. Alig hat és gyengévé tesz.
Áh, értem! Ugyanolyan ízű a vérük. A jó és a rossz csak szavak, jellembeli dolgok, az ízüket nem befolyásolja. – vontam meg a vállamat. Minden ember rossz. Valahol, mélyen legbelül. Tudom, ez nagyon filozófikus gondolat, de ettől függetlenül még igaz. Az embert mindig is a kettőségek jellemezték. – Jól van, hát nézzük akkor máshogy… te miért nem eszel szalvétát? – pillantottam rá kíváncsian, majd folytattam. – Rossz az íze és nem laktat, igaz? Naponta legalább kétszáz szalvétát kéne megegyél, hogy ne ess össze. Pár nap alatt pedig meghalnál, mert nem kompatibilis a szalvéta azzal, amire szükséged van. Erről van szó! Az állati vér olyan nekem, mint neked a szalvéta. Gyenge vagyok tőle és sebezhető. – remélem, ezzel a példával már meg fogja érteni. Ha nem, akkor… a szalvéta helyett lehet szikla is. A szikla talán még jobb is lett volna, mint a szalvéta. Na mindegy, a példa az példa, nem a tökéletesség a célja. – Lehet. De ahhoz önkontroll kell. Olyan ez, mintha… éheznél és szendviccsel kínálnának. Elvennéd, igaz? – a vér iránti sóvárgás hasonló, nehéz megállni, én is csak néha tudom, pedig már eltelt néhány év, mióta átváltoztam. Olyan a vér a vámpíroknak, mint a drog. Úgy is nézünk ki nélküle, mintha drogosok lennénk. A szavait hallva elmosolyodtam. Nem akartam kimondani, hogy a szellemi nagyság mindössze csak képletes értelemben létezik, mert ezt ő is tudta. Nehéz megállni, hogy ne javítsak ki mindenkit, általában nem is szokott menni. De ha mindig megtenném, ezzel tölteném a fél életemet. Ami most már elég hosszú.
Én nem fojtanám meg egy kanál vízben. – ráztam meg a fejemet. Nem, én elektródákat akarok a fejére tenni, hogy megvizsgálhassam őt, utána pedig egyesével lekapcsolni az agyában lévő kis kapcsolókat. Ez is csak képletes. Nem lát, nem hal, nem tud beszélni… az agy felel mindezért. Nem az a legrosszabb, ha nem tudsz járni. Az a legrosszabb, ha csak létezel, de nem tudsz semmit se tenni.
Ha nincs biciklid, nem tudsz biciklizni. Ha nincsenek részeredményeim, nem tudom mi a következő lépés. – tártam szét a kezemet. Na meg, az eddigi reakciói alapján jobb is, ha nem tudja meg olyan hamar. Azt hittem, hogy ez könnyebben fog majd menni. – Ami azt illeti, könnyedén letudnám győzni Batmant. vontam meg a vállamat. Erősebb vagyok, ráadásul szinte halhatatlan. Kedvenc szuperhősömnek esélye sem lenne ellenem. Na persze, miért küzdenék a kedvenc szuperhősömmel? – És milyen a kollégium? – én nem ott laktam, mivel a sok gyengeelméjű mindig valami ostoba tréfát akart velem űzni, jobbnak láttam, ha otthon vagyok és onnan járok be. A kísérleteim amúgy is nagyobb biztonságban voltak ott, mint egy kollégiumi szobában. Szörnyű, hogy milyen elavult, könnyen feltörhető zárak voltak azokon az ajtókon. Hátha mostanra lecserélték már őket. – Hát… nem kell még mennem. Csak óvatosnak kell lennem. Tudod, ha valaki felismerne… nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem vagyok halott. Egész véletlen nincs nálad egy sapka? Vagy egy maszk. – azzal eltudnám rejteni az arcomat. Kissé talán feltűnő lennék, de… manapság az inkább erény, mint hiba.

Csak bólintottam egy aprót és majdnem megszólaltam, hogy lehet a vérükben nincs különbség, de talán vannak ártatlanok, akik nem érdemlik meg azt, hogy bántsák, míg mások lelke fekete, mint az ében és akkor ehetne azokból, de mielőtt bármit is mondhattam volna ismét megszólalt, mire csak kicsit lengetni kezdtem a lábaimat, ahogyan a padon ültem.  Csendesen hallgattam a fura példát és néha még kicsit feljebb is szalad a szemöldököm. Matekot valahogy mindig is jobban tudott fogalmazni. Miért is ennék én szalvétát? Na mindegy, nem fogok ezen fennakadni, mert a lényeget így is értettem. – Ohh, értem. Viszont te nem halnál meg tőle, ahogyan a szalvéta evő barátunk, csak gyengébb lennél és könnyebben lehetne sérülést okozni neked. – állapítottam meg a végén azt, amit átjött számomra. Reménykedtem, hogy nem mondtam hülyeséget, de nekem ez jött és ezt a következtetést tudtam levonni. Maximum, ha tévedek, akkor ismét kijavít. Gondolom számított arra, hogy lesznek kérdéseim a betoppanásával kapcsolatban és én tényleg szeretném megérteni, de ez még mindig annyira hihetetlen volt. – Igen, de attól még nem enném meg mindet, ha a másik is éhes lenne vagy az jelentené az életben maradását. – felleltem kurtán. Persze, én csodabogár vagyok. Nem egyszer nevezett így, de hát nem tehetek róla. Mindig is figyeltem másokra és igyekeztem segíteni is nekik. Én sose akartam senkinek se ártani… Ezért is volt fura az, hogy mégis annyi embernek meg kell halnia emiatt, mert valaki nem tudja leállítani magát. Nem is akarom átélni, biztosan borzalmas lehet úgy élni, hogy mások élete a lelkünkön szárad. És eme gondolatnak köszönhetően még inkább sajnáltam Noelt, hogy így kell élnie.
- Akkor jó, legalább nem kell tartani testvérgyilkosságról szóló cikkek miatt. – mosolyodtam el. Aggódtam érte, ahogyan azt se szerettem volna, ha bajba keveri magát. Kíváncsian pillantottam körbe az üres előadóteremben, de szerencsére ilyenkor már senki se mászkál itt, így nem kell attól tartanunk, hogy valaki meglát. A takarítok is végeztek már, a diákok meg maximum csak a folyosót használják arra, hogy eljussanak a könyvtárba, meg még ki tudja, hogy hova.
- Jóóó, de milyen eredményeket? – próbáltam még inkább kifaggatni, de végül csak sóhajtottam egyet. – Tudod mit, inkább felejtsd el, majd elmondod, ha elmondhatod. – rántottam meg kicsit lemondóan a vállaimat, mert tényleg egyre inkább úgy éreztem, hogy nem értek semmit se. Mondott bizonyos dolgokat, de nem hogy csökkent volna a káosz, inkább nagyobb lett. Majd talán, ha alszom rá, akkor jobban át fogom látni a kapott információkat és a helyzetet is, de teljesen tuti nem fogom megérteni. Pedig nem vagyok hülyének mondható se, csak túl kevés információt adott meg. – A kollégium egészen unalmas nélküled, de itt van Kate, az unokatesóm. Így annyira nem vészes. Helyetted az ő idegeit tornáztatom néha. – mosolyodtam el, hiszen tényleg így volt. Unalmas volt nélküle, de nem maradtam totálisan egyedül. Kate-t szerintem még ő is ismeri, hiszen nem most kezdte csak el itt a tanítást. Bár ebben nem voltam biztos, hogy tényleg tudja-e, hogy kiről van szó. – Nem hordok maszkot, mert nem vagyok betörő, de sapkám van, viszont… - azzal a lendülettel elkezdtem kotorászni és hamarosan egy kicsit csajos sapi került elő. Olyan, aminek van füle, és egy cica arc van ráfestve. Tudod van szeme, orra, szája és bajsza. Egészen menők mostanság az ilyenek. – nem tudom, hogy mennyire fog neked most megfelelni. Bár a célnak megfelel. – azzal a lendülettel leugrottam és megpróbáltam a fejére húzni… Ha sikerült, akkor tuti elnevettem magam, ha nem, akkor csak bosszankodtam kicsit magamban.

Próbáltam már patkányt enni. Rossz. Egyrészt, elég undorító belegondolni, hogy éppen egy patkány nyakát vérét szívom ki, másrészt… nem jó. Rossz ember lennék csak azért, mert olyat akarok enni, ami ízlik? Az ember is ezt csinálja, mégsem gondolkodnak el azon, hogy szegény malac éppen ezért vesztette el életét. Én sem gondolkodok ezen. Ha őszinte akarok lenni, egyszer sem jutott eszembe még eddig az, hogy egyesek ezt nem érdemlik meg. Én megérdemeltem a halált? Nem, az emberiségnek szüksége lett volna egy olyan lángelmére, mint én. Zara viszont megfosztotta őket ettől. Mondhatni az ő hibája az egész. Nem újdonság, majdnem minden az ő hibája. – És lehet, ezért nem tudom majd megvédeni magam, mikor valaki leakarja tépni a fejemet! – nem akarom, hogy letépjék a fejemet. Nem akarok rossz szájízt, nem akarok patkányokat és kutyákat enni. Olyan vért szeretnék, ami tápanyagban gazdag, ehhez pedig csak úgy jutok hozzá, ha embert veszek célba. – Jó, de… egy átlagos ember megenné. – én is megenném. Az emberek egész életemben gonoszak voltam velem. Az iskolában sokszor voltam céltáblája a rosszindulatuknak, soha nem éreztem úgy, hogy nekem segítenem kéne nekik. Most fordult a kocka. Ha akarnám, talán a Holdig dobhatnám őket. Nem, odáig biztos nem. Odaúton elégnének.
Ha eddig nem írtak ilyet. – legyintettem egyet a dologra. Nem néztem meg az újságokat, hogy miket is írtak pontosan a halálomról, de semmiféle szóbeszédet nem hallottam arról, hogy Zara leszúrt. Pedig a környékünkön mindenki szeretett pletykálgatni. Kíváncsi vagyok, tudnak-e egyáltalán róla a szüleink. Zara titokban tarthatta. Igen, ez ésszerű magyarázat. Gyilkos és hazug. Elindult a leejtőn.
Pontosan, ezt mondom! – bólogattam mosolyogva. Nem akarok semmit sem elsietni, és találgatni sem éppen a kedvenc elfoglaltságom. Én mindig is a pontosságra törekedtem, éppen ezért, csak akkor fogok következtetéseket levonni és teóriákat alkotni, mikor már birtokomban van annyi információ, hogy ezt megléphessem.  – Áh, Kate! Mintha rémlene valami. – húztam el a számat, miközben az államat vakartam, próbálva arcot keresni a névnek az emlékeim között. – Na és a többiek? Hogy érzik magukat, hogy nincs kit … megtréfáljanak. – nem éppen ez volt az első szó, ami eszembe jutott, de a csúnya beszéd mindig is távol állt tőlem. A szüleim mindig azt mondták, hogy egy okos ember nem beszél úgy, mint egy kamionsofőr. Nem tartják túl sokra a kamionsofőröket.
Kissé furcsállva néztem a sapkát, amint előkerült, majd mikor a fejemre rakta megfordultam és az egyik üveges szekrényhez léptem, hogy lássam magamat. – Nem biztos, hogy ez a legjobb módja annak, hogy senki ne figyeljen fel rám. – mondtam, ahogy a fejemet forgattam, de… minden oldalról pont ugyanolyan nevetségesen néztem ki. – Menjünk a régi szobámba! Látni akarom, hogy mit csináltak vele. Hátha meg van még egy-két kutatási anyagom! – az lenne csak az igazán nagyszerű, de attól félek, hogy a szobatársaim kidobtak mindent. A megérzésem szerint soha nem kedveltek igazán.

Azt mondják, hogy az élet tele van meglepetésekkel, de azt senki se mondta egyszer se, hogy ekkora meglepetések vannak az életben. Komolyan hirtelen úgy éreztem magam, mintha valami könyvbe keveredtem volna, vagy éppen valami filmbe, amibe nem avattak be és tényleges reakcióra vágytak volna. Számomra ez még mindig túlzottan új volt és néha tényleg azt hittem, hogy képzelődöm, vagy elmentek otthonról. Örültem annak, hogy itt van és él, de minden amit mondott, ahhoz szerintem mindenkinek el kell dobnia a józan eszét. – Tudod, ez eléggé hajmeresztően hangzik. Letépni egymás fejét, mi jöhet még? – kérdeztem meg kissé megrökönyödve, hiszen sajnálatos módon eléggé jó volt a képzeleterőm, meg láttam már jó pár filmet, így el tudtam képzelni valamennyire, hogy milyen is lenne ez. Kisebb borzongás pedig könnyedén futott végig a gerincem vonalán, mert se látni nem akartam, se kitenni neki senkit se. Nem akartam azt, hogy meghaljon, hiszen még csak most kaptam vissza őt. Még akkor is, ha enyhén szólva is fura volt ez a szituáció. – Ezzel nem tudok vitába szállni és nem is akarok. Ez az egész még túl új és káoszos. – feleltem minden habozás nélkül. Számára mindig elmondtam azt, amit gondolok és ez most se volt másképpen. Szerintem jobb, ha nem tartom magamban, mert kezdtem néha kicsit úgy érezni, hogy ettől a sok információtól kezd szétmenni a fejem, vagyis nem tudom mi lenne a legjobb szó, de az tény, hogy eléggé nagy volt a káosz. Pedig ez tuti nem lehet álom, mert harmadszor csíptem a kezembe észrevétlenül, de még mindig nem ébredtem fel, így ez a valóság és most ébren vagyok. Ideje lenne elkezdenem egyre inkább elfogadni a tényeket.
- Eddig? Csak nem egyszer megpróbáltátok tényleg megölni egymást? – csuklott el a hangom, közben pedig eléggé megremegett. Ebbe még belegondolni is rossz volt és el se tudtam képzelni azt, hogy miként lehet arra képes két testvér. Lehet amiatt, mert nálunk jó volt a családi viszony és kisebb veszekedéseken kívül nem volt semmi egyéb komolyabb dolog.
Csak lemondóan sóhajtottam egyet, mert tényleg ilyesmit mondott ő is, de hát emberi tulajdonság a kíváncsiság is, viszont volt egy olyan sejtésem, hogy talán most még jobb, ha nem tudom azt, hogy mire gondolt és milyen eredményekre vár. Időben majd megtudom a dolgokat, addig pedig elég lesz ezt a sok újdonságot megemészteni és valahogy elfogadni. – Hmm, az unokatestvérem és történelem tanár az egyetemen. Biztosan tudod, hogy kire gondolok. – pillantottam rá kicsit reménykedően, de ha nem akkor ez van. Ő se emlékezhet gondolom mindenkire. – Remekül vannak, jöttek új gólyák, így van más, akivel szórakozhatnak. Meg ha jól hallottam, akkor néha még téged is szoktak emlegetni. – eredt meg kissé a nyelvem, de egy-két dolgot inkább elhallgattam. Sose szerettem az otromba vicceiket, hogy inkább meghalt Noel, mintsem elviselje őket és a hasonló ostobaságukat.
- Lehet, viszont remekül áll és szerintem ebben senki se ismerne fel. Főleg, ha picit még lejjebb is húzod. – azzal a lendülettel lecsúsztam a padról és kicsit lejjebb húztam a fején a sapkát. – Szerintem ideiglenesen tökéletesen megteszi. – ha viszont mégis inkább levette, akkor visszarejtettem a táskámba a sapkát, majd behúztam a cipzárját, mielőtt még kiesne a sok holmi belőle. – Mehetünk, de sok dolgot én is megmenekítettem, mert idő után jó pár dolog a kukában végezte volna. – persze azokat meg nem itt őriztem, hanem kicsit máshol az egyetemen. Találtam az alagsorban egy titkos szobát és odarejtettem el egy-két dolgot. Magam sem tudom, hogy miért pont oda. Talán idővel hazavittem volna őket, vagy csak hozzátartozóknak adtam volna, vagy más kutatoknak adtam volna. Ha pedig mehettünk, akkor sietve léptem ki az iskolai folyósra. – Milyen érzés újra itt lenni? – kérdeztem meg tőle, közben pedig ügyeltem arra, hogy próbáljunk a kicsit kihaltabb folyósok felé haladni, hogy nehogy valakinek feltűnjön.