Oké. Ezt a nőt tényleg nem abból a negyedből szalajtották, ahol én felnőttem. Persze nem volt rossz környék, de anyám miután özvegy lett, nem túl sok időt fordított arra, hogy gondozza a kertet és a virágokat. Még a hideg is kirázott tőle, fogalmam sincs, mikor láttam egyetlen nőben ekkora erőt, amely ilyen erős kisugárzást eredményezett volna. De róla például sütött, hogy nem éppen kémcsövek tartalmának egyvelegével kísérletezik, és emiatt sem értettem, vajon mit keres egy olyan helyen, mint ez a kutatóintézet. Mert hogy ez nem egy pláza, az is biztos. Sikeresen visszanyeltem ezt a megjegyzésemet, a kérdés csak az volt, hogy meddig sikerült ezt fenntartani, és békésen mosolyogni rá. Eléggé segítőkész embernek vallottam magam, de ez a nő beindította bennem a jól beépített riasztómat. Félelmetes és domináns egyszerre, minderről pedig tényleg ez az egész bonyolult... kisugárzás-dolog tehet. Ha valaki rám néz, rögtön tudja, hogy egy szerencsétlen nagyszájú vagyok, aki képes fél órán át keresni azt a szemüveget, amit amúgy abban a pillanatban éppen hajpántnak használt. Ráadásul nál még ott volt az is, hogy szerintem öt centiméteres körzetében valószínűleg felrobban a levegő. Sokak szerint ilyen nőnek kell lenni ahhoz, hogy életben maradjunk ebben a vad, férfias világban. Hm. Majd ha befagy a pokol. A fordulat akkör következett be, mikor látszólag zavartan beszélni kezdett, és szóvá tette, hogy nem tudja, kihez is fordulhatna. Jó ég, remélem nem tőlem akar tanácsot kérni abban, hogy az ötszáz dolláros cipőt vagy a dupla ennyibe kerülő táskát vegye meg. - És öhm... biztos abban, hogy az én segítségem a hasznára lehet? - kérdeztem kicsit elgondolkodva, arcomra kiült valami furcsa riadtság, bár leginkább annak volt köszönhető, hogy éreztem felőle azt a fura vibrálást, miszerint nem emberrel állok szemben. Nem... ezer közül is felismerném azt, aki ugyanolyan, mint én. Félig vámpír. De ezek szerint ez a nő nem volt rest kihasználni azokat az előnyöket, amikről én nem vettem tudomást. - Ebben a kutatóintézetben dolgozom, szóval ha itt van elintéznivalója, akkor esetleg... előfordulhat, hogy a hasznára lehetek - tettem aztán hozzá. Nem akartam barátságtalan fényben tetszelegni, mert nem az érdekelt hogy mások mit gondolnak rólam, hanem hogy én mit fogok gondolni magamról, ha udvariatlanná válnék egy fél mondat erejéig is.
Szeretem az életemet. Mindig szerettem, s szerintem mindig is szeretni fogom. Semmi bajom nincsen azzal, ami vagyok, úgy élem a mindennapjaimat, mintha nem lenne holnap, s innen nézve teljesen mindegy, hogy hány éves is vagyok. Az örök fiatalság olyan kincs, amit ki akarok aknázni, s használni is és ha valaki a szórakozásom útjában áll, azt nem kifejezetten szeretem. Figyelem őt, nem is rövid ideje. Ahogy Mark mondta, ki nem állhatom a kisvárosokat, de mégis itt vagyok, mert úgy érzem, hogy felebaráti kötelességem figyelmeztetni a nőt arra, hogy milyen rossz lóra tett. Na persze nem így nyíltan kívánom ezt megtenni, hiszen a ló nagyon is jó és nem vágyom elveszíteni. Bár nem is az enyém. Mégis én úgy érzem, hogy nem bírom elviselni, ha hozzápiszkálnak ahhoz, ami csak azért nem az enyém, mert én azt akarom. Rendben van, talán - nem, nem csak talán - önző vagyok, de ilyennek születtem és szeretek ilyen lenni, hát nem akarok megváltozni. Vagyok hát itt, viselem a szokásos, elegáns ruházatom és nagyon is jól tisztában vagyok azzal, hogy kifinomultságomat nem csak az öltözékem teszi, hanem a kisugárzásom is. Ahogy észrevesz, úgy teszek, mintha pontosan ezt vártam volna. Valójában a kérdése kellemetlen, hiszen nem épp ma akartam eljutni odáig, hogy leszólítsam, de ha már így esett, akkor nem fogok a dugámba dőlni. Bordóra rúzsozott ajkaimat zavart mosolyba húzom, s megigazítom magamon a viselt kosztümfelsőt. - Jó napot! Kezdem ezen udvariassági körrel, s legalább eddig is rákészülök arra, amit mondani vágyok. Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: mit dolgozik, s nem csak azt, kivel is tűnik úgy, mintha gyengéd szálak főznék össze, - Elnézést, hogy megzavartam, én csak nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Tettetett zaklatottságom Oscar-díjat érdemelne. Sosem kellett a szomszédba mennem hazugságokért. Nem ontom rá a hamis-ám-igaznak-tűnő információt, sokkal inkább apránként csepegtetem, gazdag, ám bizonytalan, zavarban levő nő látszatát keltve így.
Általában kihagyom a névtelen vagy ismeretlen találkozásokat. Nem sok dícsérgetnivalóm van az életemben, arról pedig egyáltalán nem vagyok híres, hogy sok ilyen találkozóm ért véget sikerrel. Remek. Ha olyan szakmát választasz, ahol azzak kell foglalkoznod, miszerint öreg aggastyánokat és még öregebb banyákat kell meggyőznöd arról, hogy igazad van, hát alapból hátránnyal indulsz. A fickók többet várnak azért, hogy pénzt adjanak... a banyák meg irigyek, amiért az életünk java még hátravan, ők pedig már nem mondhatják ezt el magukról. De komolyan, a világ egyszerűbb lenne nélkülük. Nem mintha bármit megosztani azokkal a vén fószerekkel olyan izgalmas téma lenne... a gyomrom is felfordul az egésztől. Ebben élünk, nincs lehetőségünk, mert fiatal nőkként mindig lesz fölöttünk valaki, és az vagy tisztességesen adja meg a zöld utat, vagy... vagy nem. Felsóhajtottam, ahogy az iroda felé sétáltam a parkolóban. A pár nappal ezelőtti kudarcom nyomot hagyott bennem, de már kezdtem beletörődni... én választottam ezt az utat. És ez áldozatokkal jár. Én már... meg is hoztam az elsőt. Vagyis, leginkább ez volt az első olyan áldozat, ami testet is öltött, mert amúgy már megannyi áldozatot hoztam a tudomány érdekében. Feláldoztam szinte az egész... életemet. És senki nem mondott érte köszönetet, csak én tudtam, hogy a végcél olyasvalami, ami végül adhat valami megnyugvást. Amely végre... lehetővé teszi, hogy az legyek, amire minden amerikai nő vágyik. Bár megfordult már a fejemben, hogy mit fogok én kezdeni, ha elveszítem az örök életet és csak egyszerű hatvan évvel fogok rendelkezni? Vagy maximum hetvennel... nem hiszem, hogy többet meg akarok élni. Csak megráztam a fejem. Körülnéztem, de amikor ismét elindultam volna, megpillantottam egy nőt. Azért is lepett meg, mert már tegnap reggel is láttam, pontosan ugyanitt, mikor kiszálltam az autóból, és besétáltam az irodámba. Elegáns ruházata arról árulkodott, hogy valószínűleg nem abból a fizetésből él, amiből én, bár még nem is láttam itt előtte soha. Nem hiszem, hogy itt dolgozna. - Segíthetek? - kérdeztem egy barátságos mosollyal, mikor a közelébe értem. Ha itt van most is, és itt volt tegnap is, talán vár valakit.