Egy hajszálnyira voltam attól, hogy megtaláljam őt. Katherine Pierce-t, az édesanyámat. Fogalmam sem volt róla, mit kezdek majd vele, vagy ő velem, ha újra szembetaláljuk magunkat egymással. Emlékszik még vajon rám? De volt itt más is, ami miatt aggódnom kellett. Megmentettem egy fiút… meghalt volna, ha nem segítek rajta. Látott. Látta, hogy gyorsan suhanok oda, majd rántom félre. Tudja… tudom, hogy tudja, hogy valami nem stimmel velem. Mindenképp távol kell maradnom tőle. Nem akarom belerántani a természetfeletti világba, ebbe a káoszba, mely engem is körülvesz. Semmi jogom nincs hozzá, hogy mások élete fölött bíráskodjak, s döntsek. Nem. Neki jobb lesz, ha távol marad tőlem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak lépkedtem előre, arra nem figyelve, hogy a fentebb említett fiú a közelemben, sőt, nyomomban van. Ha észrevettem volna, rég máshol lennék, ami azt illeti. Aztán ahogy befordultam az egyik sarkon, a szemem sarkából pillantottam meg őt. Egyből megtorpantam, s értetlen pillantást vetettem rá. Úgy tett, mint aki nagyon bele van merülve a kirakat bámulásába, de engem nem vert át. Oh amúgy, a bevásárlóközpont… jöttem, hogy beszerezzek néhány dolgot. Például kötelet. Verbénám már van. Muszáj lesz valahogy lekötnöm a saját anyámat, hogy hajlandó legyen végighallgatni. Talán túl drasztikus vagyok? Elképzelhető. De amiket hallottam róla, maradjunk annyiban, hogy nem a legegyszerűbb nő a világon. Ahogyan én sem. Mindenesetre, meguntam a saját gondolataimat és egyszerűen elindultam Eugene felé. Ideges voltam kissé, s mindenáron el akartam üldözni magamtól. - Te követsz engem? – Emeltem meg a hangom, ahogyan a közelébe értem. – Megmentettelek, ez rendben is van, de nem kell hűséges kiskutya-mód követned engem, jó? Megvan a saját magad élete, ahogyan nekem is. Mindketten törődjünk csak azzal, hiszen ez lenne mindkettőnk számára a legjobb. – Jelentőségteljes pillantással mértem végig, sőt, mutattam végig rajta a mutatóujjammal. – Jobb lesz, ha a magad dolgával törődsz. Csak hogy egészen világos legyek. – Tettem hozzá némi éllel a hangomban. El akartam ijeszteni magamtól. Mindentől, ami engem körülvett. Ez a sötétség, ami életem kezdetétől kísért, nos, nem úgy tűnt, mintha el akarna tűnni. Eugene túl tiszta volt ahhoz a sötétséghez, amibe belerántottam volna, ha továbbra is utánam koslat. El sem akartam képzelni, Katherine Pierce mihez kezdene egy halandóval, egy emberrel, csak azért, hogy mondjuk engem sakkban tartson. Na, azt már nem. - Nos, viszlát. – Intettem, s sarkon fordultam, hogy újból elinduljak. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy Eugene nem fog hagyni elmenni.
Az elmúlt hónapok eseményei csak úgy jöttek egymás után. Öröklés, kinevezés, betanulás, hivatalos utak... Teljesen lefárasztottak a mindennapok, hétvégente alig bírtam kipihenni magam, az az egy alkalom pedig, amikor eléggé túllőttem a megcélzott állapoton, bőven elég volt ahhoz, hogy majdnem gyilkoljak. De akkor, ott azon az estén egy új lehetőséget kaptam. Nem, nem terveztem se megtérni, se leszokni, csak még többet akartam tudni. Ezért pedig képes voltam haza jönni, Mystic Fallsba. Jelenleg pedig kényelmesen dőlök hátra, amint figyelem, ahogy megérkezik az a bizonyos lány a parkolóba. Ötletem sincs, hogy miért ide jött, de nevezzük szerencsésnek ezt a választást. Egy embrekkel teli bevásárlóközpontban igen csak nehezen tudna feltűnés nélkül levakarni, én pedig igen csak könnyen tudom feltűnés nélkül követni. Vicces, sose hittem volna, hogy valaha majd követni fogok bárkit is, vagy egyáltalán, hogy megfordul a fejemben a gondolat... - Nos, ideje indulni... - Elvigyorodom, még egy pillanatig figyelem, amint halad, majd hanyagul vágom be magam mögött a kocsi ajtaját. A zár kattan, én pedig zsebre vágott kézzel sétálok utána, mintha csak a mindennapi bevásárlásomat akarnám itt elvégezni. Ötletem sincs, hogy mit mondhatnék neki, mivel is kellene megszólítanom. Valahogyan nem érzem megfelelőnek a kérdést: Szia, én vagyok az a srác, akinek megmentetted az életét, figyu már, mi is vagy te pontosan? Hiába a Google a barátom, egy-két regét a vámpírokról, ghoulokról, meg ilyenekről elolvastam, de egyik sem egyezett meg pontosan azzal, amit láttam. Kezdésképpen: a napon sétált. Tudtommal a vámpírok nem sétálhatnak a napfényben, mert elégnének abban a szent pillanatban. Kissé erős kezdés lenne, bármi ilyesmit is hozzá vágnom, de amíg nem vesz észre, addig biztosan van még időm gondolkodni, így teljes nyugalommal haladok tovább, néha meg-megállva az egyik kirakat előtt. Egész jól mímelem, hogy még érdekel is, amit látok, talán meg kellett volna próbálkoznom a színi tagozattal, legalább középsuliban. A sport ruházati kirakatnál viszont túl sokat nézelődtem, a szemem sarkából még érzékeltem, ahogy eltűnik a látóteremből, de hiába kaptam fel a fejemet. Kámforrá vált, elégedetlenül ciccentve indulok meg, hogy a sarokról, ahol elvesztettem felmérhessem a terepet. A napszemüveget a fejem tetejére tolom, és már majdhogynem minden óvatosságot mellőzve kémlelem a területet.
Jobb lett volna, ha egyszerűen tovább sétálok, hiszen nem csak rólam volt szó, hanem a lányomról is. Eddig se volt egyszerű az életűnk, de nem hiányzott még egy bonyodalommal több, de mielőtt igazán végig gondolhattam volna, hogy merre is tudnánk eltűnni, addigra már a slusszkulcs könnyedén koppant a földön. Remek, már csak tényleg ez hiányzott. Talán nem egy őrülthez van szerencsém, így nincs miért aggódnom. Legalábbis szerettem volna ebben hinni és kapaszkodni ebbe a reményfoszlányba a vér illata ellenére is. Egy pillanatra érzem azt, hogy még engem is csábít az a mámorító illat, de szerencsére sikerül megállnom és összekapnom magam. Arcom szinte el se torzul, így inkább sietve szólalok meg, amikor megpillantottam azt a személyt, aki lehet a vad, de közben ügyelek arra, hogy Cel ne pillantson abba az irányba. Ha egy majdnem hulla fekszik nem olyan messze, akkor azt neki nem kell látnia. - Menned? – vontam fel az egyik szemöldökömet, hiszen nem túlzottan tetszett az, ahogyan kinézett. Éreztem a róla áradó vért is, ugyanakkor az arca annyira falfehér volt, mintha valami kísértetett látott volna. Nem úgy nézett ki, mint aki jól van. Kicsit megigazítottam a karomban tartott lányomat, majd ismét megkerestem őt a pillantásommal. - Nem éppen úgy festesz, mint aki jól van. – tettem végül hozzá pár másodperces habozás után. Mindig is eléggé őszinte ember voltam, így nem gondoltam azt, hogy most kellene pont másképpen viselkednem. Óvatosan tettem egy lépést felé, de közben figyeltem arra is, hogy nehogy támadásnak tudja venni. Nem akartam neki ártani, de látnom kellett, hogy mi elől próbál meg elmenekülni. Másrészt meg tényleg nem akartam összerúgni vele a port, hiszen érezhetően idősebb egyed volt nálam. Érthető okokból pedig nem vágytam a halálra, se véglegesen, se ideiglenesen nyaktöréssel. Plusz ott volt az is, hogy remegett a lány. - Ha engeded, akkor segíthetek. – fogalmam sem volt arról, hogy mibe keveredek, de ez is annyira rám vallott, hogy mindenkinek segíteni szeretnék. Egyszerűen tényleg igaza lehet Enzonak is, hogy furán vagyok összerakva. Azt pedig pontosan tudom, hogy milyen érzés elveszíteni a kontrollt és később érezni azt a pokoli fájdalmat, ami egy-egy ember életének az elvétele jelent. Nem akarom azt, hogy mások is szenvedjenek. – Maggie vagyok, te? – próbáljuk meg így, hátha akkor közlékenyebb lesz ő is, ha ismeri a nevemet. Mindent valahol el kell kezdeni. Közben pedig azért a tisztes távolságot fenntartottam, bár vámpíroknál szerintem ilyen nem is létezik. Túlzottan könnyedén vagyunk képesek megtenni egy-egy nagyobb távot is.
■ ■ Bocsi a késés miatt! ■ ■ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Dec. 15, 2016 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
[You must be registered and logged in to see this image.]tag: Maggie words: here notes: Lesz ez jobb is, Ígérem
Ő ezt nem akarta. Nagyon nem. De ha az ember lánya egy vámpír, már évszázadok óta, ez talán egy elkerülhetetlen dolog. Persze, mondhatnák, hogy ennyi idő alatt már megtanulhatta volna féken tartani magát; és igazából sikerült is neki. Az esetek kilencven százalékában, ha arra vetemedik, hogy egy élő, lélegző embert csapoljon meg, és ne csak a vérbankból lopkodjon, akkor mindig visszafogja magát. Most viszont talán egy kicsit elszámolta magát. Hisz mindig ügyelni szokott arra, hogy annyira azért ne éheztesse magát, hogy elveszítse a kontrollt maga felett. Mindig rendszeres időközönként vesz magához vért, amikor, és amit épp talál, de az utóbbi hetekben talán kicsit elszámolta magát. Épp ezért fekszik az a nő ott, egy nagy autó takarásában, szinte teljesen szétmarcangolva. Szinte. Annyira azért még ott volt az ép esze, hogy ne ölje meg; talán... talán ha valaki még időben rátalálna, még meg tudnák menteni az életét. Legalábbis reménykedik, ha már ő nem bír még csak ránézni sem, nem hogy hozzáérni, akkor valaki csak jön errefelé, miután ő menekülőre fogja. De ő ezt tényleg nem akarta; nem akart soha vámpír lenni. Igaz, mikor még élt, soha nem is gondolt arra, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek, csak amikor már késő. És igen, megtehette volna, már elég rég, hogy végez a saját életével, vagy meghagyja ezt a vadászoknak, mégsem tette. Valamiért mégis ragaszkodik ehhez az ocsmány örökkévalósághoz, ami miatt nem tud kiszakadni belőle. És ez pontosan tudja ő is, hogy egyetlen lény miatt van; aki elől még menekül is. Pedig ő próbálkozott. Isten a tanúja mennyire meg akart halni, hogy többet ne bánthasson senkit és ne kelljen több vért innia, és láss csodát, még mindig itt van. Még a vadi új felsője is foltos lett az áldozata vérétől, hiába próbálja letörölni az ott van; és ahogy az éhsége csillapodik, egyre jobban úrrá lesz rajta az undor, és a hányinger kerülgeti saját magától, és a vér szagától. A levegőt is szaporábban veszi és érzi, hogy a pánik egyre inkább úrrá akar lenni rajta, de azt egyelőre sikerül magában tartania. És már indulna is, hogy minél hamarabb eltűnjön innen, mikor meghallja a halk neszt; egész addig fel sem tűnt neki, hogy bárki más is ott tartózkodna rajta és a földön heverőn kívül, így egészen meglepi a nő hangja. Aki természetesen nincs egyedül; ezt a szívdobbanások ritmusából is tisztán hallja. Egy mély levegőt vesz, hogy valamelyest lenyugodjon, s kabátját összehúzva indul meg. - Persze... minden rendben... De nekem most... mennem kell... - mert érzi, ha nem tűnik el innen most azonnal, a vér szagától rögtön összeesne. látszik is rajta, hogy sokkal fehérebb a szokásosnál, és a remegése is egyre inkább feltűnőbb. De amint biztonságos helyre kerül, minden megoldódik.... Legalábbis reménykedik benne.
Egy éves múlt nem olyan régen az én nagylányom, de még mindig alig hittem el, hogy az elmúlt időszak eseményei ellenére is tényleg itt van és a karomban tarthatom. Míg a pocakomban nőtt, akkor volt olyan időszak, amikor mindennek mondható voltam, de jó anyának nem. Ha nem lett volna Enzo, akkor nem tudom, hogy mi történt volna, vagy éppen hol tartanék, vagy mi lenne a pici Celie-vel. Egyedül Enzonak és a lányomnak köszönhetem azt, hogy nem fordultam ki még inkább magamból, mint amennyire így is sikerült rövid időre. Természetesen az is csoda volt, hogy vámpírként sikerült teherbe esnem, de idővel kiderült az is, hogy egy warlock keze van benne, de hogy ki és miért… Nos, arra a mai napig nem jöttem rá. Mosolyogva figyeltem azt, ahogyan a világot figyelte, ahogyan egyre inkább kezdi felfedezni a világot és egyre inkább önállóbb életet él. Már 7 óra is elmúlt, mire sikerült észbe kapnom, hogy mára ennyi játszadozás elég volt és ideje hazamennünk, mert a végén még apuci keresni fog minket. Természetesen mire hazaér, addigra össze is kéne ütnöm valamit, hiszen annak ellenére, hogy vámpírok vagyunk, nem vetettük meg sose a rendes ételeket se. Szerettünk kicsit hétköznapiak lenni és úgy viselkedni, ahogyan egy átlagos család tenné. Dudorászva indultunk el a kocsi felé, miközben szinte sose fáradni akaró tündérke továbbra is kíváncsian figyelte a világ. Alig, hogy kiléptünk a liftből a parkoló szinten az egyik kezemmel, amelyik szabad volt elkezdtem keresni a kocsi kulcsot, de persze most kellett Celie-nek is megbillennie, így sietve kaptam utána, miközben a kulcs könnyedén hullott a földre, hogy végül koppanás kíséretében jelezze, hogy teljesen megadva magát a gravitációnak. Sietve hajoltam le érte, miközben a karomon csücsülő lányommal egyensúlyoztam, de amit megpillantottam a kocsi alatt végig nézve… Nos, úgy már minden ismerős illat értelmet nyert, hiszen könnyedén ismertem fel még inkább a vér illatát. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem valami őrülthez van szerencsénk, mert akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni. A lift sincs olyan közel, ahogyan a kocsi se, de nem a saját életemért aggódtam, hanem sokkal inkább a lányomért. Elmenekülni meg kötve hiszem, hogy tudnánk, mert biztos vagyok abban, hogy meghallottam azt, ahogyan a földre ejtettem az autókulcsot. Lassan léptem egyet, majd még egyet, hogy szemügyre vegyem a támadót, de arra ügyeltem, hogy Cel ebből semmit se láthasson, ami esetleg ott fog fogadni engem. - Minden rendben van? – kérdeztem meg automatikusan, miközben még szinte végig se mértem a terepet, hogy ki is a támadó, vagy éppen ki az áldozat, vagy az annak szánt fél, hiszen még két szívverést hallottam abból az irányból.
■ ■ Lesz még jobb is. ■ ■ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdőlap
❀ 
■ ■