Nem tudom mihez hasonlítani ezeket a napokat. Olyan vagyok, mint egy védtelen kisgyermek, aki próbál megismerkedni az ismeretlennel. Mintha nem itt töltöttem volna az elmúlt hónapjaimat. Persze az utóbbi egy hónapon kívül... világot akartam látni, nem mintha előtte nem láttam volna elégszer a Big Ben-t, a London Eye-t, vagy az Eiffel-tornyot. Európát már úgy ismerem, mint a tenyeremet, nem tudnak olyat mutatni, amit én még ne láttam vagy ne kóstoltam volna. Az emberek is eléggé ízletesek. Igen, én nem változom... azt hiszem. Sosem leszek olyan sérült, hogy táplálkozzak emberekből vagy lemondjak erről az isten adta jogomról. A zacskós vér maradjon meg az olyanoknak, akik nem tudnak magukal mit kezdeni. Én egyelőre még tudok. Bár ki tudja, hogy meddig tart ez a szakasz az életemben. Az emlékek miatt menekültem el innét. Nem akartam többé Tatia Petrova és Klaus Mikaelson közelében lenni. Mintha belecsöppentem volna egy erőteljes szerelmi drámába, amelytől néha sírni, néha tombolni, néha egyszerűen gyilkolni akartam. Soha nem szerettem, ha az érzelmeimmel játszanak, és ezt még annak a beképzelt, torzszülött Klaus Mikaelsonnak sem nézem el. Igaz, a bosszúhoz egyelőre semmi kedvem, miután legutóbb sikeresen belebotlottam a legújabb szerzeményébe a hálószobájában. Kínos volt. De a fenébe is, engem ez rohadtul nem érdekel. Felsóhajtva szálltam ki az autóból. Szükségem van egy italra. A Grill tele van ismeretlenekkel, fiatalokkal. Nem vagyok képes elviselni őket. Próbálom felfogni, hogy vajon mi történhetett velem, és... arra jövök rá, hogy még rosszabb lettem mint előtte. Kegyetlenebb legalábbis biztosan. Ám amikor elindultam volna befelé, egy ismerős alak emelkedett ki a tömegből. Ennyit a boldog békeidőkről. - Miért nem lep meg, hogy majdnem mindig beléd botlok először, amikor a városba érkezem. Talán az anyai ösztönök? - álltam meg és belemeredtem az anyám szemeibe.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Kedd Feb. 03, 2015 3:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Napok teltek el, mire úgy éreztem, hogy ismét ki kell mozdulnom. Curtis New Orleans-ban volt, nem is akartam ráakaszkodni a nap huszonnégy óráján keresztül és nem mintha akármi megakadályozott volna, hogy friss levegőt szívjak, csupán új szokásomhoz híven saját magamat korlátoztam be ezzel a legnagyobb ellenségemmé válva. Érleltem magamban a gondolatot, amit Naomi ültetett bele a fejembe, az otthonomban hol a kanapén ülve, hol a terasz korlátjának támaszkodni próbáltam újra és újra lejátszani magamban életem eseményeit, amelyek arra utalhattak, hogy egyetlen szó is igaz abból a meséből, amit be akart nekem adni. Az egész múltam hazugság lenne? Lehetetlen, hogy rosszul emlékezzek egy olyan meghatározó dologra, mint a halálomra és annak a kezdetére, amikor először meneteltem szembe a saját sorsommal. Nem vagyok olyan hülye, hogy bizonyítékok nélkül benyeljem az ostobaságokat, Naomi szava pedig minden volt, csak megbízható nem. Keresnem kell valakit, aki ott volt abban az időben és előszeretettel mozgatta a szálakat. Találkoznom kell azzal, aki rászabadított minket a világra és aki mindig mindenről tudott és mindenre képes volt. De még nem most. A lélekjelenlétem meglett volna, ám előtte teljesen át kellett gondolnom a dolgaimat, pontosan tudnom kellett, mire készülhetek fel. Képes voltam kihordani egy lábon egy egész háborút, soha nem tört meg, ha embereket kellett feláldoznom vagy magam mögött hagynom, de magamnak be kellett vallanom, hogy a múltamat nem hagyhattam összedőlni. Az lehet, hogy nekem sem sikerülne egyszerűen feldolgozni. Mivel már untam az otthoni agyjártatást úgy döntöttem, hogy keresek egy helyet, ahol emberek vannak és két legyet üthetek egy csapásra: vacsorázhatok, az emberek viselkedéséből pedig talán eszembe jut valami, ami eddig nem, más szemszögből láthatom a dolgokat. Ezért választottam olyan helyet, ahol még nem jártam, ezzel valószínűbbé téve az eszmefuttatásom sikerességét. Nem gondoltam volna, hogy éppen csak kiszállok az autómból és máris azzal a személlyel futok össze, akire a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni. Erina? Azt hittem, hogy végleg elege lett belőlem, Mystic Falls-ból, az összes lakosból és soha többé nem látom. Újabb helyzet, amire nem terjed ki a messze földön híres előrelátásom és a szókincsem is gyanús, hogy cserben fog hagyni. - Régóta nincs már lehetőségem hallgatni az anyai ösztöneimre. - Bukott ki belőlem, amikor rápillantottam. Ugyan ő látszólag nem akart közelebb kerülni hozzám, én elindultam felé, hogy ne kelljen bekiabálni az egész teret. Plusz pont a lányomhoz ne merjek közelebb menni? - És nem hiszem, hogy valaha újra gyakorolhatom őket. - Tettem hozzá. Milyen régen láttam! Bárcsak mindenféle háttér információ nélkül mondhatnám, hogy semmit sem változott... mint egy egyszerű embernek. - Az a hír járta, hogy elhagytad a várost. - Pillantottam rá egyszerre kíváncsian és jelentőségteljesen.
Úgy egyáltalán... egy apró szikráját sem éreztem annak, hogy hiányzott volna. A gondolat, mely szerint egykoron miatta jöttem ide, hogy bosszút állhassak... nos, kudarcot vallottam. Helyette csak sikeresen beleszerettem a volt szerelmébe, aki csupán aztért volt velem, mert nem volt jobb dolga. Hát igen, jellemző. A Mikaelsonok szerelme megbízhatatlan, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amelyben tökéletesen kiegyezhetünk anyámmal. Sosem neveztem őt így. Nem volt a szememben teljes értékű anya. Jobb esélye van a volt, immáron halott dajkámnak arra, hogy anyámnak szólítsam, mint neki. Tatia Petrova... egyáltalán nem hiányzott az életemből. Mégis meg akartam találni. Jellemző rám. Az én hibám, ha mondhatjuk így is. - Sosem voltak anyai ösztöneid. Ha igen, annyira gyengék voltak, hogy felesleges megemlíteni őket. - jegyeztem meg gunyorosan, habár tudom, hogy nem érdekli az ilyemi. Nincs olyan ami alól nem húzná ki magát, vagy tény, amely egy cseppnyi érzelmességre intené. Családi vonás. Inkább anyám ágáról, mintsem apáméról. Nem mintha az nem lenne egy nagyon szép fejezet. - Hát, hacsak nincs egy potya gyereked úgy... az elmúlt ezer év alattról, nem hiszem, hogy bárkin volna lehetőpséged gyakorolni. Úgy őszintén. Mindketten tudjuk, hogy minden gyerek jobban jár, ha nincs köze hozzád. - Gonosz? Lehetséges. Nem vagyok tapintattal arra, hogy talán tényleg volt oka elmenni. De miért nem vitt akkor magával? Miért hagyott ott, az élet azon felében, amelyben ugyan mindent megkaptam, de sosem voltam boldog? Ezt nem tudom neki megbocsájtani. Sőt! A bosszúm csak most veszi majd igazán kezdetét... senki nem mondhatja, hogy nem vagyok tökéletesen rafinált. Ez is családi vonás. - A hír igaz... volt. - billent oldalra a fejem. - De aztán rájöttem, hogy van itt valamim, amivel még mindig meg tudnám keseríteni az életed, szóval inkább visszajöttem. - rántottam egyet a vállamon, majd szélesen, ravaszkásan elvigyorodtam. - Eddig azt hittem, már kindent felhasználtam, de nemrég rájöttem, hogy a tűzijáték eddig elmaradt. És hidd el, megéri várni a műsor végére. - kacsintottam rá.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 22, 2015 3:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azt gondoltam, hogyha legközelebbi találkozásunkkor Erin arcára pillantok, akkor nem fogom rajta azt a tömény gyűlöletet, utálatot és lenézést látni, amit abban a percben, amikor közölte azon a bálon hosszú, hosszú hónapokkal ezelőtt, hogy ő a lányom. Soha nem felejtem el azt a nézést, amitől összetört a pohár a kezemben és amitől majdnem meg kellett támasztanom a büféasztalt, nehogy elájuljak. De semmi sem változott, minden maradt a régiben. A hanglejtés, a szúrós tekintet, az el nem tűnő motivációk ugyanazok voltak annak ellenére, hogy ha az emlékeim nem csalnak nem haragban váltunk el. Letettem arról, hogy megkeserítsem az egyetlen gyermekem életét, ám ő úgy tűnik szüntelenül a bosszúval karöltve éli mindennapjait. Érthető. Elhagytam, nem voltam mellette, amikor az apja rákényszerítette az akaratát, nem védtem meg attól a szörnyetegtől, aki vámpírrá változtatta és semmiről sem tudtam, ami vele kapcsolatos. Én is utáltam az anyámat azért, amit tett velem, Erin ellenszenve az enyémhez képest kolosszális méreteket kellett, hogy öltsön. - Hidd el, nincs másik gyerekem. Ha lenne, nem követtem volna el ugyanazt a hibát vele, mint veled. - Talán nem kellett volna hagynom, hogy ilyesmi jöjjön ki a számon, hiszen könnyen azt az érzést kelthettem, hogy ő nem érdemelte meg a törődést, míg egy esetleges másik gyerekkel jobban bántam volna. - Ne játszd a szentet, mert te sem voltam jobb anya, mint én. Én legalább hagytam, hogy az apád mellett nőj fel, te még ezt is elvetted a lányodtól. - Csak őszinte voltam, semmi több. Lányom, nem lányom, meghazudtolni, megjátszani nem fogom magam és meg fogja kapni tőlem azt az őszinteséget, amit folyton hiányolt. És szerencsére ő sem volt az a típus, aki hazugsággal teli kártyákkal akarta elérni a célját, ami jelenleg nem más volt, mint az én tönkretételem. A szavai tökéletesen igazolták a terveit, egy sóhajtást csikart ki belőlem, elhúztam az ajkaimat és meg sem próbáltam palástolni, hogy nem fekszik nekem ez a helyzet. - Ez megint miért jött rád? Hogy tönkre akarod tenni anyádat? Szerintem elég sok dolgot csináltál már, amivel belém rúghattál. - Emlékeztem az egyszeri könnyes egymásra borulásunkra, amely ha a legjobb szándékom szerint nézem sem tűnt megismételhetőnek. Nem is lett volna ezzel baj, mivel egyikőnk sem tartozott a másik előtt ebbe a típusba, de hogy ismét ide jussunk... nevetséges. - Szóval újra csatlakozol a csoporthoz, amelyik ki akar készíteni? Kitalálom, valaki olyanról van szó, aki fontos nekem... mostanában ez a módi. - Húztam gunyoros mosolyra az ajkaimat. Nem sok lehetősége van, ha ő is ezt a vonalat akarja követni, mert egyvalakit rögtön ki kell húznia a potenciális áldozatai listájáról. Önmagát.
,, A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep. "
Egyedi elhivatottsággal vetettem bele magamat, a nyugtalanító ember tömegek kánoánjában, remélve, hogy ezzel a tettemmel sikerül némi szociális aurát beszippantanom. Végtelenül antiszociális természetű korcs-fajzatnak tartottam magam. Épp ezért hajlongtam arra, hogy ezt a tévhitet saját szememben megcáfoljam. Egy öröké-való negatív halmazzal a fejemben, soroltam fel magamban az érveket, miért utálom ha több ember elszívja a levegőmet egy közös légtérben. Frusztrálóan kicsinyes problémáikkal, melyeket szokásukhoz híven nagy dobra vernek fel, teljesen kiborítanak. Minek hozza ki a játszótérre a gyereket, ha nyűgként könyveli el a szabadidejében? Miért megy könyvtárban, ha egyetlen kötet sem kelti fel az érdeklődését? Miért ül be egy csésze kávéra, ha úgyis is tudja, hogy nem akadna társasága? Tömördék félre-hessegetett ok, amiért az embernek nem kellene ki tennie a lábát az otthonából. Mégis megteszi...abban a naiv hiszékenységben, hogy ezzel szociális lényként tüntetheti fel magát. S így jutottunk el a mai nap ostobaságához. Én pedig...egyszerűen csak sodródom a szennyel. Nem volt mérvadó tervem, milyen idő-mulasztó tevékenységet végezzek. A lábam motorja hajtott, egy dugig tömött parkolón keresztül, célkeresztbe állítva az Atmosphere Bistro égetően fehérlő feliratát. Amikor adódónak éreztem, komoly küzdelemmel szerzett vérbevitelemet valami markánsabbra cserélnem, akkor folytonosan egy kávéházat kerestem fel. A megszokott americano-mat kikérve, s lassanként elfogyasztva míg a pihenő időm kitart. Ezúttal, a mai napirendemet felszabadítottam egy újabb kényes üzleteléstől. Mondván, hogy rám fér a pihenés és regenerálás. Ugyanígy, szoktatva magamat a közemberek jelenlétéhez. Magamra parancsolva, hogy ne csak úgy kezeljem őket mint a potenciális kuncsaftokat a vérem-eladásának érdekében. - Egy nagy baromság ez a szociólódás! - - fejeztem ki magamban morcos arckifejezéssel, és zabos léptekkel a parkolót átszelve. - miért is hittem, hogy ... - közkedvelt témaként rángtam volna még tovább ezt a leritkított csontot...de a kedvet-adó reklamálás ellenére, megálltak bennem a szavak, és lépteim egyazon pillanatban. Furcsán kiguvadt szemekkel néztem magam elé, valamilyen hitetlenül élethű délibábot látva. S az az időszakos délibáb, egy ismert arcot vetített az arcomba...egy túlságosan rég ismert arcvonást és testalkatot. Egy meghatározó ruha-stílust, és egy összetéveszthetetlen hajzuhatagot. - Ni...Nina? - döbbenetes ábrázattal nyögtem ki a régi nemhasznált nevet, miután a tüdőm tel-is-tele töltődött levegővel, súlyosan hátráltatva az újabb levegővételben. Egyszerűen nem hihetek a fő érzékemnek...a szemet könnyű megcsalni, kijátszani. Noha olyan elme-bajaim nem voltak, hogy képzelgéseket lássak. Most különösen aggasztó tényként hatott, hogy érzékeimben szinte bele se lehetne kötni, olyan tökéletesen működnek. Én azért mégis indokolatlanul őket okoltam...mert lényegében nem tehettem mást. Nem vágytam a valódi beismerésre, hangoztatva hogy az előttem álló látvány a valóság, és nem a látszat űz velem sakk-játszmát. Nina? Hiszen már vagy 5 éve nem tudom létezik-e még. Ahogy azt sem, hogy valóban őt vagy az eltitkolt ikertestvérét mustrálom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 25, 2015 8:34 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
☇ Megjegyzés: ☇ Szószám: 485 words ☇credit: Shanna
To Ewan
Az Atmosphere bistro parkolójában támasztottam hátammal az autóm oldalát. Gyakorta állok meg meló után ilyen helyeken mivel nem éppen tartozik az ételkészítés az erősségeim közé. Habár tudni tudok főzni de nem szeretek. Időpazarlásnak tartom amivel csak az értékes időmet vesztegetem el . Ezért is van az, hogy inkább vagy kész ételt viszek haza a kórházi konyha menzájáról ha úgy esik. De mivel nekem is van jó ízlésem nem éppen nagy sűrűséggel élek az ingyen koszt lehetőségével mivel finoman szólva a legtöbb étek ehetetlen amit ott készítenek. Sőt lefogadom, hogy még a börtönben is ehetőbben főznek. Kész csoda, hogy a betegek még nem lázattak fel.
Az égre emeletem tekintetemet majd elővettem a cigarettásdobozomat. Egy szálat a számhoz emeltem majd meggyújtottam. Nem vagyok egy nagy dohányos. Mármint most már nem vagyok az. Pár évvel ezelőtt több dobozzal is képes voltam elszívni egy héten de mára már leszokóban vagyok. Most már csak heti egy-két szállal is megelégszem és van, hogy még annyira sincs szükségem. Érdekes mód ez nálam nem az idegességhez köthető hanem az unalomhoz. Minél inkább unom a fejemet annál inkább érzem a késztetést, hogy etessem a nem létező rákocskákat a tüdőmben. Nem hiszem, hogy képes leszek valamikor a jövőben elhagyni teljesen ezt a káros szenvedélyemet viszont van annyi önakaratom, hogy ne hagyjam megint elburjánzani.
Az utolsó slukkot szívtam majd a kocsim kereke mellé dobtam a megmaradt szűrűt és rátapostam. Hihetetlen nagy unalom ült ma a vállamra. Egész nap bágyadt voltam és életunt ami miatt az időjárást okoltam. Még a munka sem tudott ma különösebben felüdíteni mivel nem volt semmilyen éreges eset. Csak egy végelgyengülésben elhunyt idős férfi ami lássuk be nem akkora kihívás na meg a papírmunka. Annyiban igen szerencsésnek tartom magamat, hogy az én területemen a páciens már csendben van és nem szól bele a dolgomban. Ha nővér vagy háziorvos lennék már rég kitéptem volna az összes hajszálamat egyesével az már egyszer biztos. Az időm nagy részében a legjobb barátom a csend. Nem vagyok antiszociális de tagadhatatlan, hogy ezt szeretem a legjobban. Bőven elég az életembe az a kommunikációs töltet amit a kollégákkal és a halottak hozzátartozóival folytatok le. Hiszen nincs sok kedve az embernek egész állónap fecsegnie ha csak rossz híreket közöl lépten-nyomon.
Az ajtótól erősen elrugaszkodtam és elindultam a bisztró felé. Óvatosan szlalomoztam a parkolóban lévő gépjárművek között amikor is szemem megakadt egy személyen aki kísértetien emlékeztetett egy régi ismerősre. Megtorpantam és kissé sem feltűnéstelenül bámultam az illetőt. A gyomrom hirtelenjében összezsugorodott és úgy éreztem mint aki mindjárt hány. Jó kérdés, hogy a testem miért is reagált így. Talán a bűntudat, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot? A tömegkommunikációs eszközökön való csevegés nem éppen az én műfajom.
Még mindig csak bámultam tágra nyílt szemekkel mint az óvodás az ugrálóvárra. Összetéveszteni nem téveszteném össze senkivel még öt év után sem Ewant mivel eléggé feltűnő alak de most mégsem voltam biztos magamban.
-Ew?- böktem ki ezt a pár betűt elhaló hangon majd megtettem egy lépést előre.
,, A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep. "
Bele rángattam magamat egy képtelen vak-játszmába. Ott állt előttem, valódi hús-vér énjével, és szinte minden porcikája ordította az élethűséget. Mégis...mégis, az érzelmektől elzárkózva, kútba dobtam a józan ítélőképességemet, a gyalázatos hitetlenkedésért cserébe. Rámeredve emésztettem még a szögegyenest elém tárt látványával, és felismerhető vonásaival. Az a Nina volna? Akivel én olyan kiborító és tabu-témát megcáfoló jó barátságot alakítottam ki? Még jóval azelőtt...miután egyik percről a másikra eltűnt az életemből. Semmilyen figyelmeztető szónélkül...hivatkozva arra, hogy ez virtuális úton nem túl kényelmes számára. Amilyen könnyed lelkiismerettel hagyta, hogy 5 évet öleljen fel érdeklődést nem mutató szótlanságunk, olyan sokként ér, hogy most közvetlenül itt áll előttem, pár méterre. Túlságosan is későn lépett fel a színre, hogy most békülő vigyort rántsak előtte, mint az oly sokszor megtettem mikor egy időszerű mosoly-szünet állt be. Nem...elegendő idő telt el ahhoz, hogy újra értelmezem a dolgokat, sajnálatára. Akkoriban még volt a közös-hang, a közös bűn-barlang, azaz az iskolapad. És nem utolsó sorban, a leleplezés, hogy megtudta miféle fajba tartozom. 5 év...5 hosszú év, egy telefon-hívás vagy egy egyszavas sms nélkül. Még az a hagyományos üdvözlő-kártya sem került postázásra, amit régebben minden évben gúnyosabbnál-gúnyosabb viccekkel cikornyáztunk túl egymásnak. Minden csakúgy, egy véletlen cérna-szakadásával elfelejtődött. A tényt, miszerint a súlyosabb lelki-gondot egy férfi sokkal jobban elszenvedi, én erősítem meg. Én, vele ellentétben nem bírtam, olyan könnyedén a névtelen ismerőseim közé kategóriázni. Főleg miután, egyedüli személyt megtisztelve megnyíltam előtte, az én kettős én dilemmámmal. Talán a velejáró kötelezettség és a bűntudat csorbította túl bennem a hirtelen jött dühömet, amiért csak így a semmiből megjelent előttem. Túlreagálom vagy sem, de ezt nem hagytam cselekvésnél csakúgy elülni. Ezzel a kitervelt malőrrel alaposan helyrerázva őt, amiért évekig nem hallottam felőle. Határozott, felspannolt erős-mély léptekkel hallatom végig cipőm kopogó hangját az azt akusztikusan visszavert parkolóhelységben. Akár egy bika a piros szín jelzését észlelve, úgy indultam meg semmilyen üdvözlő, de semmiképpen sem kedves habitussal. Egyenest majdnem belemászva a képébe álltam meg előtte, szúrós, rideg szemeket ékelve tekintetébe. - Irina, te valóságos vész-jósló sötét-diva! - aggattam rá, ilyen illetlen gesztussal a dühből fakadó csúf jelzőket, miután ironikusan tetőtől-talpig végig mértem. - Hogy van merszed még idetolni a képed ilyen véletlenszerűen?!! - vágtam hozzá, ismét olyan felbőszült hangnemben a szavakat mint az előzőkben. Elismerem, túlzottan bunkóra fogtam az első 5 évre félrerakott dialógusomat. De ilyen az adrenalin túltengése a fejben, ami gyakorta okoz átgondolatlan helyzeteket. Magától értetődően, nekem sem volt kitűzött célom ilyen modortalan oldalról megközelítenem az első beszélgetésünket. Csak na...az adrenalin! Meg lehet érteni, nem? Hiszen mégis csak, elég elcsépelt képet festett volna, ha megkönnyebbülten megölelem, vagy szívélyes üdvözletet köszöntem volna előre. Ahhoz még további 5 évet kell bepótolnia, hogy ismét arra szintre juthassunk, hogy "hello.szia.hogy vagy?"
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 26, 2015 11:31 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
☇ Megjegyzés: ☇ Szószám: 566 words ☇credit: Shanna
To Ewan
Csak meredtünk egymásra szótlanul. Kétségtelen, hogy csak azért bámulna ő is ilyen feltűnően mert én is így teszek. Ezt a férfit soha az életben nem tudnám összetéveszteni senkivel. Volt időm megismerni külseje aprólékos ismertetőjegyeit, ami csak rá volt jellemző. De most olyan ironikus volt az egész szituáció, hogy számításba kellett vennem más lehetőségeket is. Mint valami rossz szappanopera eseményeibe csöppentem volna hirtelen. Ewant ismerve valószínűleg most közellenség vagyok a szemében amiért ilyen bunkó módon leléptem. Nem is hibáztatom hiszen ha ő cselekedett volna hasonlóképpen önmagamat ismervén sokkal rosszabb lennék. Szégyellem is magamat ezért állok csak és pislogok előre. Egyszerűen nincs pofám odaállítani és bájcsevejt kezdeményezni vele ennyi év után hiszen tudom, hogy ő sem az a fajta. Hidegen hagyják a „Szép időnk van ugye?” és hasonló tématerelő baromságok mivel egész biztosan sok más van amit rám zúdítana jelen esetünkben. Álltam és vártam. Ritka belőlem kifacsarni bármilyen erős emberibb érzelmet de most tényleg rendkívül szarul éreztem magamat. Idestova öt hosszú év telt el azóta, hogy oly szoros baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Mi tagadás az egyetemi évek és egy közös titok nagyon össze tudnak kovácsolni két embert még akkor is ha mind a kettő makacs, egoista és öntelt. Furcsa így most belegondolni, hogy azért annyira durván sok összeütközésünk nem is volt ez időtájt amennyit elvárna tőlünk egy kívülálló. Viszont most szabályosan éreztem, hogy gyűlnek a felhők körénk és a legnagyobb vihar készülődik ismeretségünk történetében. Árulónak érzetem magamat azért amit tettem. Ha most előállnék és próbálnám önző tettem hátsó késztetéseit megértetni vele nem változna semmi. Talán nem is hinne nekem. Egyszerűbb volt csak lelépnem és felégetnem magam mögött az összes hidat mint, hogy magamat sanyargatva kaparjak a menthető után. Csak gondoljuk át az egészet szépen logikusan. Ha próbálkoztunk volna a kapcsolatfenntartással akkor ha bőkezű akarok lenni a becsléssel működött volna az egész maximum egy évig. Aztán szépen lassan így is úgy is eltávolodtunk volna egymástól. Választás előtt voltam, a mihamarabbi szenvedést vagy az egy év utáni szenvedés gödrei között vacillálva. Én magam szeretek mindenen hamar túl esni ezért az első lehetséges opciónál állapodtam meg. Hazudnék ha azt mondanám nem gondoltam rá és nem akartam keresni de a büszkeségemet nem tudtam félreállítani az útból. Hiszen neki is megvolt a saját élete amiben nekem már biztos nem volt hely. Egyszer csak megtörni látszott a vihar előtti csend és mint tornádó erős és gyors léptekkel közelített összetéveszthetetlenül az én irányomba. Ennek hatására karjaimat keresztbe fontam és vártam a vihar érkeztét. Megmagyarázhatatlanul ajkaim mosolyra húzódtak amikor megállapodott előttem. Amikor vész-jósló sötét-dívának nevezett utat engedtem egy elismerő vigyornak majd végigmértem a most már életnagyságban az aurámban lévő Ewan Matthewst. Nem rejtegette dühét és ellenszenvét velem szemben. Második mondatánál akarva-akaratlanul elnevettem magamat. Tényleg egy drámának nézünk elébe és most jól meg fogom kapni de mégis örültem talán azért mert látom.
- Egy emberi szükséglet hozott ide mégpedig az éhség.- néztem a szemébe miközben kacagva megvontam a vállamat. Most olyan lehetek mint valami holdkóros ahogy vigyorgok de ez a találkozás mind a kettőnkből mást vált ki. Belőle dühöt és belőlem pedig azt, hogy rövid idő alatt átfutottam az emberi érzelemskála szinte összes szintjét mint valami elmeháborodott. - Hiszed vagy sem a munka hozott ide. De álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze újra.- vettem komolyabbra kissé a hangomat.- Most itt vagyok és szívesen végighallgatom azt a sok szitokszót és átkot ami megfogalmazódhatott benned ennyi idő után mivel hosszú lehet a lista és természetesen mind jogos rám nézve.
,, A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep. "
- Miért mit hittél, hogy majd 5 évnyi felszívódás után majd meghívlak egy szokásos cappuccinora?! - a kierőszakolt indulat beszélt belőlem. Mellette a végtelen keserűséggel és a roppantul indiszkrét cserben-hagyás érzésével párosulva. Számtalanszor forgattam vissza a fejembe, mi lehetett a kiváltó ok, vagy a megfelelő ürügy, hogy ezt döntést hozta meg számára. Mindig is úgy véltem, hogy gondolatban úgy találta jobbnak, hogy könnyebb a gondot okozó nyűgtől előbb megszabadul, mintsem tovább erőltesse magára a megjátszott lelki-társ szerepét. Így van, mégha ez a feltevés túlságosan felnagyított volt az ő jelleméhez mérten. Elsőre, nem nézném ki belőle. Ám a váratlan eltűnésének okából okulva, már nem tudom biztosra, hogy ugyan azt személyt sikerült kiismernem. A határozott nem, kétesélyesbe fordult át, ezzel a fatális húzásával. Legyen körültekintő, és igenis nézze el nekem, ha ilyen ostromló szavakkal égetem mindazok után, amit velem művelt. Én is tudatába vagyok vele, hogy tévesen, én öltöttem magamra a sértődékeny, hisztis partner szerepét. Ezt kompenzálva egy csipetnyit, magamra erőltettem némi higgadtságot. Valójában örülnie kellene, hogy képes vagyok egyetlen érzést, ami tömörön szólva a dühömet jelenti, kimutatni még felé. Az érzelem-mentesség az ilyenkor legjobban kifejező pajzs, ami létezik. Ennek dacára belülről keltésztához hasonlóan felfúj a düh. S ha nem engedném ki, idővel szétrobbantaná a belső-szerveimet. Elsőként a tüdőmet, aztán elborítaná az agyféltekémet, és utolsóként hagyva a szívemet. - Csak a munka hozott ide?! Chh...az agyam eldobom!! - csaptam egyértelműen a homlokcsontomra egy erőset, az alsó rangú mentegetőzését hallva. - ...és mi van azzal az idecsalogató indíttatással, akit az egyetemi évek során csak a magad hasznára hülyítettél?! - vágtam hozzá közönséges hangsúllyal a szavaimat, újból és - újból nagyobb dózist kapva a gerjesztett haragomból. Szétvet az ideg, nem bírok kompromisszumot kötni a kimért válaszadás és az agyam romboló adrenalin csapása alatt. Nem tudok megfelelően megnyugodni, helyesen értékelni és érvelni. Szakadatlanul árad belőlem, az az unott maszlag, hogy eltűnésére nincs bocsánat! Holott, nem vagyok az a fajta befelé forduló, haragtartó mihaszna! Nagyon is vevő vagyok az alkalmas megbocsátásra...de ez valahogy most nem fért bele a "kicsiny problémák" címmel ellátott dokumentumomba. Olyan bravúros megnyugvással vonta ki magát az életemből, mintha az egy tinédzser számára az első szexet utáni csalódást jelentené. Slussz-passz, csak 5 évbe telt számára, hogy egy csekély bűntudatot éreztessen velem. Hát nem sikerült meghatnia vele! - Az emberi szükségletedet követve, menj és az étkeddel együtt kérlek, fald fel magadat is! - a bűnös szerepébe beillesztve, sóztam rá egy igen durva kérésemet párhuzamban. Miután, maró méreggel hátat fordítottam, hogy ellenkező irányba dobbantsak végig. Legyen szemtanúja az egész világ, milyen túlfűtött düh árad belőlem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 26, 2015 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
☇ Megjegyzés: ☇ Szószám: 396 words ☇credit: Shanna
To Ewan
Mondókáját hallgatván egyre jobban az az érzésem támadt, hogy viselkedésemet nagyon durván félreértette. Oké elismerem az érzelemkimutatás nem éppenséggel az én asztalom. Hogy is várhatnám el, hogy tudja a mértjeimet amikor nem adtam tudtára egy aprócska árulkodójelet sem. A gondolkodásom nagyon komplex, képes vagyok mindig mindent túlbonyolítani és dramatizálni fejben ez tény és való anélkül, hogy rezzenne az arcom. Ettől függetlenül nem vagyok érzéketlen fráter teljes egészében. Viselkedésemre nincsen magyarázat de, hogy is várhatnám el, hogy ő is megértse ha én magam sem értem teljese egészében. Továbbá is szótlanul meredtem és éreztem, hogy nem nagyon akar csillapodni. Jobbnak láttam, hogy nem szólok bele a monológjába hanem tisztességesen végighallgatom. Hiszen ez a legkevesebb tőlem, hogy nem pofázom bele akármennyire is nem értek egyet beszéde egyes pontjaival. Még, hogy hülyítettem volna? Na ennél a résznél tényleg kellett egy jó adag önuralom, hogy felháborodásomnak hangot ne adjak de lenyeltem a békát. Ha hülyíteni akartam volna nem fogadtam volna kölcsönösen a bizalmamba. Nálam ez a fogalom kissé más értelemmel bír. Ezt remélem ő sem gondolta komolyan hisz ha csak felszínesen kötődtem volna hozzá akkor már az egész egyetem tudott volna a titkáról. Nagyot sóhajtottam. Kialakult benne egy kép rólam az eltelt időben amin nem hiszem, hogy elég hamar tudok változtatni pozitív irányba. Vajon változna ez az egész ha jobban beavatnám a részletekbe? Egyáltalán hinne nekem vagy csak kifogásnak venné az egész magyarázkodásomat? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak azért vállaltam el itt a munkát mert nem lett volna más választásom. Számtalan könyékbeli kórház állásajánlata közül csemegézhettem volna. Választásomban az erősített meg, hogy talán újra láthatom őt annyi év után végre személyesen is. De persze az a fene nagy büszkeségem nem enged ilyen dolgokat kimondatni. Ő meg nem gondolat olvasó minden bizonnyal.
- Azt hiszed, hogy nekem nincs mondanivalóm számodra!- szóltam utána majd erőteljesen megragadtam alkarját és már majdnem a hátára másztam. Nem szeretem ha valaki az aurámban van de ő aközött a kevés ember között szerepel akinek nem zavar a közelsége. - Nem várom, hogy megértsd a döntésemet. Mint tudjuk a női agy komplikált és az elmúlt időben én talán túlságosan is bonyolítottam a dolgaimat. Ne hidd, hogy nem gondoltam rád ez idő tájt!- hadartam el mind ezt egy levegővétellel majd az utolsó mondatnál kissé lefagytam. Talán azt a mondatot inkább meg kellett volna magamnak tartanom. Nem is értem miért csúszott ki, úgy sem változtat semmin. Még az sem ha tényleg elmondanám minden egyes rohadt gondolatomat.
,, A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep. "
Nem akartam szembesülni az elhangzott szavakkal. Valósággal a hátam ékelve, fejezi ki, hogy ezenfelül még neki akadna mondanivalója. Miféle? Ebben a sérelmeit nem tűrő közhelyes helyzetben? Bizonyára, most kívánkozna ki a nyilvánosságra, a "nagyon sajnálom" szlogenje, amire ismételten nem eresztenék krokodil könnyeket. Hiába ez a már szó szerint gátló marasztalás, nincs az a jelképes szent-beszéd, vagy ezernyi bocsátáskérés amiért képesek legyek szemet-hunyni óriási hibája felett. Mindez nem is lenne olyan fájdalmasan érintő szituáció, ha mondjuk havonta felhívott volna, élek-e még vagy a vámpír-vadászok rám bukkantak-e. Egy könnyed tárcsázásba került...mégis amellett döntött, hogy végleges szinten megszakítja velem minden létező kapcsolatot. Kérdem én, miért? Talán attól félt, hogy a vér-mohóságom rábír arra, hogy őt is elfogyasszam? Vagy merő fenyegetettség érzésből, úgy vélte jobb nem a legjobb barátnak lenni egy vér-imádó társaságában? Fogalmam sincs mit bonyolított túl, a már amúgyis komplikált kis eszecskéjében! Az erős kapcsunk vesztése tekintetében, sem vitt volna rá a szándék, hogy megegyem. Dühösnek dühös voltam, de gyilkos érzéseket nem tápláltam iránta. Habár, ha még egy lépcsőfokkal tovább szándékozik süllyedni a egyre csökkenő tendenciájában, akkor előbb-utóbb így fogok érezni. Már készültem bekapcsolódni a párbeszédben, azzal hogy ismét szembefordultam vele. A kezdő betűket befogadva, már kedztem én is szóra nyitni a számat. - Igen...jócskán túlkomplikáltad a - a mondatom végére szánt "dolgokat" hanyagul hagytam le. Jelenesteben azért, amiért a fülemet megütötte a "Ne hidd, hogy nem gondoltam rád ez idő tájt!" mondókája. Ez a jól értelmezett kijelentés, egyszerre váltott ki belőlem jót meg rosszat. Első részben inkább döbbenetet az arcomon. Hogy úgy mondjam, kissé kétértelműen fogadtam fel ezt az érzékelő receptoroimmal. Elsőre hallásra túl mély érzelmet sodort magával ez a kijelentés. Második értelmezésre azonban sikerült leszűrnöm a valódi lényeget a mondatából. - Gondoltál? Hahh... - mosolyodtam el égető gúnnyal a számsarkában. - És azt ilyen néma kussban kell bizonyítanod, hogy még arra sem méltattál hogy felhívj?! - az elégedetlen mosoly kíséretben egészítem ki vádló mondanivalómat előtte. Micsoda hazugság! Méghogy gondolt rám! Így? Ilyen bánásmódban, mintha valami ismeretlen lennék a kapcsolat-listájában? Mégis, hogy voltam én feltűntetve abba az átkozott telefon-könyvében? "A félig vámpírt haver!" vagy találóbb esetben "Ewan, a felejthető cimborád!" Akaratom ellenére is újból felmegy bennem a pumpa, miközben azt kérdezgetem magamban miért álldogálok még itt, a piszlicsáré magyarázatait hallgatva? Tegyük fel, egy darabig még eltűröm, nyomasztó látványával meg úgy mindenestül. Mit hozna fel mentségül? Netán, hogy még mindig a barátjának tart engem? Persze..részéről gondolhatja úgy, de én már alapos megfontoltsággal száműztem az alacsonyabb ranglétrába tartozó ismerőseim közé. Nem akart megbántani? Ha ez a mondat hagyja el a száját, akkor azzal a lendülettel búcsút is vennék tőle. További lehetőségek? Igazából ezernyi ok megvolt adva magyarázatul, de azokhoz túl nagy volt büszkesége, hogy megalázkodva beleszője őket egy komoly párbeszédbe. Az őszinteség az egyedüli mentsvára, hogy 5 percnél többet időt adjak arra, hogy valami hihető indokkal álljon elémbe. Ebből 2 perc már némán le is telt. A maradék 3 perc az utolsó haladéka, hogy végre kiköszörülje a békát a torkából.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 26, 2015 7:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
☇ Megjegyzés: ☇ Szószám: 464 words ☇credit: Shanna
To Ewan
Már kezdett elég rendesen elkapni az a bizonyos harci ideg. Éreztem, hogy kezd vörösödni az arcom. Nem tudom mint vár tőlem jelen esetünk megoldása érdekében. Ismerem annyira, hogy tudjam, hogy nem hatja meg holmi közhelyes békítőmaszlag. Haszontalan lenne további hegyi beszédet tartanom. Sosem játszottam nyílt kártyákkal de talán most jobban teszem ha megmutatom néhány lapomat. Sejtésem sincs, hogy mit gondolhat miért nem tartottam vele a kapcsolatot. De lefogadom, hogy az igazságtól holt messze áll. Még arra sem méltattam, hogy felhívjam? Na itt láttam értelmét, hogy átvegyem a beszélő szerepét.
- Na idefigyelj Ewan Matthews!- szólítottam meg és fúrtam tekintetemet az övébe.- Meghallgattalak és most én jövök. Nem ismertél ki kellőképpen? Gondolom válaszokat akarsz de ahhoz túl önfejű vagy, hogy akármilyen békítőszöveget végighallgass. Ne félj nem fogok hazugságokból litániát tartani hisz nem az én műfajom és messze álljon tőlem, hogy feleslegesen jártassam a számat.
Egy lépéssel hátrébb álltam, hogy növeljem a közöttünk lévő teret és jobban szemügyre tudjam venni reakcióit. Idejét láttam, hogy azokat a bizonyos kártyalapokat felfedjem előtte. Hiszen ennyi a legkevesebb amit tehetek. Megbocsátást nem várok sem megértést de abban reménykedem, hogy legalább ki tudja szűrni válaszait és valamennyire megnyugszik. A félreértéseket sohasem késő tisztázni. Még belegondolnom is rossz, hogy milyen hülyeségeket beszélhetett be magának magyarázatképpen. Hangosan szívtam be a levegőt, hogy friss oxigénnel telítsem meg tüdőmet ezzel is erőt gyűjtvén az elkövetkező jelenethez. Valahogy most nem tartottam minimálisan attól, hogy mit fog szólni mivel vesztenivalóm már nem igen volt. Ennél rosszabb már a helyzet úgy sem lehet, nyugtáztam magamban.
- Nem várom el, hogy megbocsájts. Sőt nem is hiszek benne, hogy megfogsz valaha is.- kezdtem el nyugodtan.- Igen akármennyire is nem úgy tűnik gondoltam rád. Hogy ne gondoltam volna arra személyre akivel annyi évet lehúztam? - A válaszom igen egyszerű arra, hogy miért nem jelentkeztem. Mégpedig, hogy tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgy is megszakadt volna az egész. El tudod képzelni, hogy milyen volt számomra az, hogy újra egyedül voltam egy vad idegen helyen? Ne értsd félre ezt nem sajnáltatásnak mondom. A karrierfejlődésemnek ez kellet. De most komolyan te hallottál már olyan erős kapcsolatról ami kibírta volna a távolt? Mert sajnos én még nem. Egy idő után eltávolodtunk volna mivel neked is megvan a saját életed ami mellett eltörpült volna a levelezés.
Talán sokkal több kártyának fedtem fel egyszerre a kilétét. Viszont megállni már nem tudtam, mivel elragadott egy ismeretlen érzés. Lövésem sincs, hogy mind ezt mennyire veszi majd komolyan de most az igazat mosom és ha ezt nem veszi észre akkor tényleg rosszul ítélt meg.
- Na meg számoltam annak a lehetőségével, hogy majd így gyorsabban telik az idő és otthagyhatom minél hamarabb azt a nyomortanyát ami gyakorlatom helyszínéül szolgált és élőben találkozhatunk.- na oké ezt tényleg nem kellett volna kimondanom. Talán a sok hullaboncolgatás tett ennyire érzelgőssé? Komolyan kezdek saját magamtól félni.- Basszus ez nagyon nyálasan hangzott! Az utolsó mondat elhangzásáról feledkezz meg!
,, A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep. "
Leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy a szokásosnál bőbeszédűbb lelki-fröccsébe belekontárkodjak. Képes azt feltételezni, hogy nem ismertem ki őt kellőképpen? Még többet is megismertem belőle, amennyit a finom ízlésem elviselne. Célokat, gyenge pontokat, árny és derűsebb oldalakat. Így összességében, most csakis az árnyoldalát látom a dolgoknak. Olyan képtelen jelzőket aggatok rá, az elárultságának érzéséből fakadóan, amik az elmúlt években szinte hazugságnak hangzottak volna. Mostanra igazak. Borítsunk fátylat a nyugosztaló béke-beszéde felett. Csak kihasznált engem...a gyengeségemet, a legjobb időzítésben. Mikor összeroppant körülöttem minden támpillérem, s nem tudtam élő vagy holt szerepét öltöm fel. Egy vámpír jelentése, nem hozható azonosságba az élő és lélegző élőlényekkel. De mivel lélegzem, s ereimben humános vér csörgedez...így halottnak sem tekinthetem magamat teljes-egészében. Amikor a teljes nevemmel illetett, rögtön egyenesbe ugrott a gerincem, tudván, hogy ezzel a megszólítással komolyságos beszéd-párbajnak nézünk elébe. Csakúgy gördülnek belőle szavak, én pedig meglepetten pislákolok, hogy ennyit szót képes volt felhasználni védelmének érdekében. Dehisz...nem is az a locsogó fajta, ahogy én ismertem. Ez a jellembeli-tévedés csak megint megerősítette bennem, azt a tudatot, hogy 5 évet bujkálva, ismeretlenné vált előttem. A számára kellemesebb módszerrel próbálja hitegetni, mit miért tett. Így is úgy is elváltunk volna. Ebben teljesmértékben igaza van. A hirtelen kapcsolat megszakítással könnyebb számára a búcsú? Nah pontosan itt sántított a történet...azt hittem, már eljutottunk egy olyan bizalmi szintre, ahol az őszinte kijelentések nem tabuként hangzanak el. S hamár ilyen kapcsolatot építettünk ki, miért nem volt emberibb és erkölcsösebb megosztani velem ügye-baját? Ha leírta volna az érzéseit, mellé a magyarázataival...akkor nem lenne ez a ideg-tépő harag közöttünk. Ugyan...ő miért haragudna? Egyedül én voltam az, aki utálatos atmoszférát hevített közöttünk. Jogosan! 5 év, mióta repül el olyan gyorsan? Abból 3 évet okozott nekem fejfájással, gyötrődéssel, hogy rájöjjek a miértjére. A 4 évben szinte úgy tettem, mintha hamár nem is létezne. S az 5. évben kerül a szemem elé, helytálló magyarázat hiányában, pusztán a véletlennek köszönhetően. - Azt hittem egy ilyen alávaló tett után, jobb magyarázattal állsz elémbe...de megint csak csalódnom kellett benned! - ingerlékenyen feszengtem ide-oda járkálva. Állandóan jártak a lábaim, a kezeim megintcsak nyugtalanságot gesztikulálva. Hozzávágtam ismét az erős fájdalmat ejtett szavaimat, remélve, hogy ettől jobb lesz a közérzetem. De hiába. Bármilyen szörnyű jelzőket és mondvacsinált sérelmeket aggattam rá, annál csak még elviselhetetlenebb lett a fájdalom, amiért magamra hagyott. - Igazad van...nem fogok megbocsátani, de még azt idő-pazarlást se akarom megadni neked, hogy a hátralévő években gyűlöljelek! - teszem hozzá, mostanra a lábaimnak megálljt parancsolva. - Csakis azon leszek, hogy mihamarabb elfelejtselek téged!! - szemeimben véres komolyság ütközik a külvilággal. Szavaimon a valódi elhivatott vágyat éreztettem...nem kerteltem előtte, ahogy ő tette. A legjobb megoldást a feledésbe találtam meg. Noha, számára ez nem lesz olyan nehéz, mint nekem. S még ő kéri tőlem, hogy feledkezzem meg a mondatáról? Mikor márépp az őszinteség került volna elő a homályból? Számára nyálas a érzelmes igazság-nyilvánítás? Így, voltaképp minden csodálatom elszállt felőle... - Hh - már épp készültem a gyomromba ékelt kőnehezékű levegőt kifújatni, s fellengzősre fogva vitába szállni, mikor a telefon rezgőjelzése bent-tartotta bennem a szót. Egy rosszul időzített kliens várta a válaszomat a telefon túlsó oldaláról. Bármilyen kelletlen is abban a harcias helyzetben, hát feloldottam a zöld fogadó gombot.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 10, 2015 7:21 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Egyikünket sem kellett félteni. A mérhetetlen harag mindkettőnk szívét ezer évig táplálta, mindkettőnknek jó oka volt arra, hogy úgy élje az életét, ahogyan azt kell. Ő talán Klaus miatt élt olyan életet, amilyen jutott neki, én miatta. Ez egy eléggé furcsa dolog, de megbékéltem a sorsommal. Soha senkit nem fog érdekelni a sorsom, hisz még... te jó ég, Klaust sem érdekelte, de Tatia-pótléknak tökéletes voltam. A saját anyámat látta bennem az, akit képes lettem volna szeretni. Mire ő mit is csinált? Ja, igen... őt választotta. Ilyen egyszerű. Felsóhajtottam, és ismét azon volt a sor, hogy elmosolyodjak. - Áucs. - jegyeztem meg, a fogaim összekoccantak a végére. Végül is, szurkálódhatunk egymás anyai ösztöneivel kapcsolatban. - Hát, nemrég nekem is volt lehetőségem belekóstolni, hogy milyen pocsék, ha a tulajdon vérem utál. - vontam egyet a vállamon, ezzel mintegy okot adva neki a gyanakvásra. Nem lenne szabad beszélnem neki Gretelről. Ha anyai érzései nincsenek, vagy csak felém nem voltak, hát nagymamai érzések sem hiszem, hogy bujkálnának eme kilakkozott álarc mögött. - Ezer évig tönkre akartalak tenni. - rántottam egyet ismét a vállamon ártatlan, negédes pofával. - Nemrég sikeresen felültettek egy érzelmi hullám vasútra, ami végett elgondolkodtam az életemen, és úgy döntöttem, inkább tovább állok, de... - sóhajtottam fel. -, rájöttem, hogy a te drága informátorod fényt derített valamire, amiről nem kellene tudnia se neki, se neked. Csak sajnálatos módon úgy tűnik, nem rohant hozzád a hírrel. - haraptam alsó ajkamba, hogy elfojtsam a vigyorom. - Miért nem tanultad már meg meghízhatóbb emberekkel körbevenni magad? Ha egy piti drogost egyszer a karjaid alá veszel, egy idő után neked köszönhetően olyan lesz, mint te. Az árulás már nem is meglepő. Vagy lehet, hogy csak elkeverte valahol a repülőjegyét, nem tudom. - nevettem fel halkan. Igen, talán az zavart, hogy van egy lány az életében, akivel világ életében jobban törődött, mint velem, még ha hátsó szándékokkal is. Az a lány csak pár évtizede az élete része, ennyit én is ki tudtam deríteni. De már így is több jutott neki a tulajdon anyámmal, mint nekem. Azt csak reméltem, hogy Tatia nem érzi ki a féltékenységet a hangomból.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 17, 2015 9:00 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Egy normális, rendes anyának már rég fel kellett volna kötnie magát abban az esetben, ha így néz rá a lánya, ahogyan Erin rám. De én nem voltam normális, rendes pedig főképp nem, viszont az egyetlen személy, aki miatt bántam ezt nem mást volt, mint ő. Ha mással nem, vele mindig szeretettel kellett volna bánnom, ott kellett volna lennem vele minden egyes sikerénél és kudarcánál, meg kellett volna védenem attól az élettől, amit kapott és soha nem lett volna szabad elengednem a kezét. Én voltam a hibás, magamnak már régen bevallottam, soha nem ringattam magam olyan tévképzetekbe, hogy a lányom tehet arról, hogy nem foglalkoztam vele. Mindig szerettem és most is szeretem... ám képtelenség lenne kimutatnom ezt, amikor ugyanolyan érzelmi deficitben szenved, mint én, sőt talán még rosszabb is. Szembesülnöm kell a legveszélyesebb fegyverrel, amit életem során kovácsoltam: a gyerekemmel és a dühével, sértettségével, megbántottságával. - Az informátorom? - Összevontam a szemöldökömet, hirtelen nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, de nem kellett több három másodpercnél a megvilágosodáshoz. - Megismerted Kenzit. - Tudtam, hogy egyszer nagy baj lesz azzal a lánnyal. Éppen itt lenne az ideje, hogy felfrissítsem az emlékeit, amelyek a rám vonatkozó hűséggel kapcsolatosak és bár nem volt kedvemre, nagyon érett, hogy megszorongassam a torkát. Átváltoztattam, kihoztam a lepratelepről, ahonnan élt, egy dögöt kovácsoltam belőle, aki bármikor elérheti a célját és úgy hálálja meg, hogy összeáll azzal, aki a legjobban gyűlöl a világon? Remek. - Most nem hiszem, hogy az a lényeg, hogy én kit pátyolgattam. - Léptem közelebb hozzá megkomolyodott arccal. Ismerem Kenzit, a saját képemre formáltam, tehát veszélyes tud lenni. Erin pedig borzasztóan blöfföl, tehát valamit tud, ami rám nézve nem jól jel. - Mit akarsz? - Kérdeztem rá egyenesen. - Mi lenne az, ami akkor jelentőségű, hogy tönkre tudna tenni? Nem ismered még az anyádat? Nem egyszerű a feladat. - Fene ezekbe a berögződésekbe, akkor sem tudok szépen beszélni vele, amikor tudok. Erősebb volt a késztetés, hogy kinyögessem vele mire készül, az anya-lánya kapcsolat kiépítése szünetelhetett egy kicsit. Ezer évig megvoltunk nélküle, pár percig nem fogunk belehalni a hiányába.
Egyáltalán nem akartam olyan reakciót mutatni felé, amely felfedi, hogy mennyire képes vagyok irigy lenni arra a lányra, aki talán számára mit sem jelent, de mégis ott volt mellette, mintha az ő anyja lett volna, engem pedig sosem keresett. Talán azt hitte, hogy meghaltam, és az igazak álmát alszom majdnem ezer éve? Tudhatta volna, hogy egy és ugyanazon ösztön lakozik bennünk, s ha választhattam volna az egyszerű, normális élet és a vámpírlét között, bizonyára az utóbbit választom. Így is tettem. Valószínűleg akkoriban fel sem merült senkiben, hogy így is alakulhat a történet... én pedig főleg nem gondoltam volna, hogy így ér véget ez az egész. Már akkoriban is bosszút akartam, valamit, ami igazán édes, és csillapítja azt a mérhetetlen utálatot, amelyet érzek irántuk... Tatia és Cedric iránt egyaránt. Miért is meglepő, hogy ez a család szétszakadt? Mindenki utál mindenkit. És nem tudom elhinni, hogy ő akár egy percre is, de szeretett. Magával is vihetett volna, de nem akart bizonytalan életet számomra? Még a halál is jobb lett volna két évesen, ha az anyám mellett ér. De így, ezer év szenvedés... egy férfi miatt, akit apámnak kellene tekintenem, de a gyomrom felfordulna, ha apának kellene szólítanom. Végül csak egy mosoly rajzolódott ki a szám szegletében. Minek fecsérelni a szót holmi szőke libáról, ha beszélhetünk ennél érdekesebb dolgokról is? - Igazad van. Rajtad egyáltalán nem könnyű fogást találni, elvégre meglehetősen... öhm... - köszörültem meg a torkomat. - szereted titokban tartani azt, hogy mit és hogyan csinálsz. Nem, nem arra gondolok, hogy előszeretettel vacsorázol a városban bármelyik nyomorultból. - ráztam meg a fejem, majd mindkét kezem a csípőmre siklott. - Tudod, van egy vendég a lakásomban. - léptem aztán közelebb hozzá, és megálltam előtte. A cipőinknek hála magasabbak voltunk, de nagyjából így is egyazon magasságunk volt. - Lehet, hogy szeretnéd megismerni. Vagyis, megismerni nem, mert már ismered. - vontam egyet a vállamon.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 22, 2015 11:36 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Szerettem a lányomat. Isten, akiben bár nem hiszek, de tanúm lehet abban, hogy így volt, így van és így lesz. Ha valamit nem szégyelltem, akkor az ez az egyetlen érzelem, úgy voltam vele, hogy nem gyengíthet meg, ha a saját vérem iránt tanúsítok szeretetet, mégsem tudtam annyira közel engedni magamhoz, amennyire akartam és ő is akadályozó tényező volt ebben. Úgy nőtt fel, hogy nem ismert, én úgy éltem az életemet, hogy nem volt mellettem, a vérségi kapcsolaton kívül nem sok kötődés volt közöttünk, csupán a mérhetetlen utálat, amit irántam érzett. Pedig nem volt feltett szándékom, hogy ilyenné tegyem… az volt a tervem, hogy megkap majd mindent és ha nem is ismer engem, Cedric akkor is betartja az ígéretét, nem kényszeríti semmire és minden csodálatos lesz a világában. Emlékeztem a pillanatra, amikor megtudtam, várandós vagyok. Boldog voltam annak ellenére, hogy a házasságomat nem illethettem hasonló jelzővel, de hirtelen kivirult körülöttem a világ, ismét megláttam a szépet a dolgokban, arra készültem, mit és hogyan fogok megmutatni a gyermekemnek. Ő volt az én kis hercegnőm, a mosolya volt a legszentebb nekem a világon, bármit megadtam volna érte. Rosszul sült el az akaratom, persze, hogy tisztában voltam vele, nagy részben én vagyok a hibás. Nem voltam idióta, csak… el akartam nyomni a tudatot, hogy kisiklattam az egyetlen lányom életét a helyéről a saját önzőségem miatt. - Az új albérlőd lenne az, akitől meg kellene ijednem? – Muszáj volt felvonnom a szemöldökömet. Cinikus volt, mint akinek minimum egy olyan atomfegyver rejtőzik a háta mögött, amivel a fél bolygót, de leginkább engem el tudna pusztítani a másodperc törtrésze alatt. Erin örökölte a Petrova-vérvonal találékonyságát, rugalmasságát, az apjától pedig a manipuláció és rendíthetetlenség tulajdonságait kapta, akár mesterműnek is nevezhetnénk. A szépsége is páratlan volt és ha jól jöttek volna ki a lépések vámpírként is ki tudja, mennyivel kiegyensúlyozottabb lehetne most. Ám sajnos az átok őt is utolérte, ahogy mindenkit ebben a családban. – Nagyon titokzatos vagy, úgyhogy biztos olyasvalakit szedtél össze, aki szerinted az eddigi legnagyobb csapást mérheti rám. – Vontam le az egyébként nem bonyolult következtetést. – Találgathatok? – Kérdeztem összehúzott szemöldökkel. – Ha nem az, aki szerinted fontos nekem, akkor valaki, akinek megöltem a családját? Átváltoztattam a szerelmét? Elvettem az esélyét a boldog életre? – Mosolyodtam el halványan a lehetőségek átnyálazásával egyetemben. – Nincs kedvem játszani ezt a játékot, Erina. Mondd el, mit akarsz. – Fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt és komolyabb tekintettel méregettem, mint amit eddig megengedtem magamnak. Szórakozni akart velem, tisztán látszott rajta.
Egy mosoly jelent meg a szám szegletében, átitatva ravaszsággal, gúnnyal és mégis, mindez annyira feldobott, hogy mintha végigsuhant volna rajtam valami elektronikus töltés, kirázott a hideg. Ezúttal olyan fogást találtam rajta, melynek köszönhetően valójában ki fogja mutatni a foga fehérjét, és vagy egy életre megcsonkítom a lelkét, vagy azt a sötét akármit, amelyet annak kellene neveznem... vagy megásom a saját síromat. Előszeretettel segítene bele abba a gödörbe, annak ellenére, hogy a lánya vagyok, de van egy olyan érzésem, hogy most sem fog megtörténni az, amire amúgy vágynék. A halálra. A megváltásra. Ő hozott a világra. Hát vegye is el tőlem azt az életet, amelyet adott nekem, melybe nem vegyült más gonoszságon, romlottságon és romboláson kívül. Erre szokás azt mondani, hogy a halál már megváltás. Bizonyára nem kellene többet itt dekkolnom. Erről gondoskodott a mai ifjúság, mikor megszüntették a túlvilágot. Nincs több kereszteződés, nincs több... második esély. Halál van, és a halál végleges. - Előtted a lehetőség. - billent oldalra a fejem, és széttártam a karjaimat. Ha találgatni akar, hát tegye azt, valószínűleg akkor sem fog eszébe jutni a vendégem kiléte, ha ezer évig toporzékolnánk itt. Gonoszsággal itattam át az egészet, tudtam, hogy a nő nem büszke rá, s hiába a vére... hiába vagyok én is az, tulajdonképpen az unokája, már nem tudna ránk úgy nézni, ahogyan egykoron. Anyám helyett anyám volt, hiszen a nő, aki előttem áll, még jóindulattal sem lenne anyának nevezhető. - Szóval nincs kedved játszani. Szóval az én szabályaim már unalmasak? - vigyorodtam el. - Pedig azt gondoltam, egy kis vérfrissítés egyikünknek sem árthat meg, tekintve, hogy általában a te játékaidat jássza mindenki ebben a városban. Sosem voltál még bábun rángatott, ugye? - kérdeztem ártatlan pislogással. Tisztában voltam szavaim jelentőségével, súlyával... de nem érdekelt, hogy ha áttiprok mindenen, amely ahhoz vezet, hogy megtörjek benne valamit. Úgy, ahogyan ő tette velem. A bosszú kicsinyes. Aljas. Gyűlölködővé tesz. De engem más már nem képes boldoggá tenni. - Már amúgy is ideje lenne találkoznotok. - sóhajtottam fel megadva magam, majd kihúztam a hátam. - Tarts velem a birtokomra, és bemutatom neked a vendégünket... teljes valójában - vált negédessé a mosolyom.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Aug. 27, 2015 1:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Szörnyű volt, hogy szinte magamat láttam benne. Azt hittem, nem lesz attól rosszabb, minthogy az általam igencsak gyűlölt hasonmásommal szemben állni, akivel ugyanúgy néztünk ki, de a saját lányom cáfolt rá erre az elméletemre. Ugyan külsőleg is hasonlítottunk, örökölte a szemem színét, a hajvonalamat, néhány gesztusomat, ám sokkal feltűnőbb volt a belsőnk, mint hasonlóság. Ugyanazon a rögös úton haladt végig, mint én, ugyanolyan szörnyeteg vált belőle, mint az anyjából, sok hasonló hibát követett el és ezek az alapokra rárakódva nem csoda, hogy hozzám hasonló jellemet formáltak, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Igaz a mondás, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában, de nemcsak nem fértünk meg, hanem legszívesebben kidobtuk volna az ablakon is a másikat. Az már más dolog, hogy a temperamentumom ellenére idővel, sőt, talán rögtön a cselekedeteim után megbántam azt, ha bántódása esett általam, mégis… néha nem tudtam visszafogni magam, annyira feldühített a saját lányom. - Úgyis a te szabályaid szerint fogunk játszani. Neked van ütőkártyád, amivel azóta dicsekedsz, hogy találkoztunk, tehát a te kezedben van az irányítás. – Magam elé emeltem a tenyereimet jelezve, hogy pár pillanatra megadom magam, legyen neki gyereknap. Valamit nagyon el akart érni és annyira büszke volt arra a fegyverre, amit állítólag a kezében tartott, hogy nem bírta magában tartani a létezését, rögtön el kellett mondani, hogy halálos fenyegetést szán nekem. Hová lett a meglepetés ereje? Vagy sokkal jobban esik neki azt hinni, hogy talán lekicsinylem, amije van, elbízom magam és nagyobbat tud majd ütni? Mikor jutottam arra a sorsa, hogy azon kell gondolkoznom, vajon melyik pillanatban tör az életemre a saját lányom? - Szívesen veled megyek. – Nem hátráltam ki a kis meccséből, ha ennyit dolgozott vele, megérdemli, hogy az ő lépteiben haladjunk. Egy személyt rejtegetett, aki képes lenne ártani nekem? Ugyan, ki lehetett az? Kevesen lettek volna rá képesek és róluk listám is van, hajlamos vagyok szemmel tartani őket abban az esetben, ha fenyegetve érzem magam. De hogy Erin-nel akármelyik is összeálljon… nem mintha arra számítottam volna, hogy először Klaus-szal fog kavarni, aztán az informátoromat is lenyúlja. Az utóbbival lesz egy szép beszélgetésem a mai délután után, az már biztos. – Kíváncsi vagyok, most mit találtál ki. Remélem valami eredetit. – Sóhajtottam színpadiasan és elindultam arrafelé, amerre az ő birtoka volt található. Pusztán véletlen lenne, hogy a város két különböző felén voltak az otthonaink? Kétlem.
Már lassan elveszítem a fonalat, hogy hány napja vagyok itt. Megígértem Pandorának, hogy kilenc nap. Nem több. De fogalmam sincs, hogy hányadiknál járunk ténylegesen. Rohadt nehéz úgy nyomozni és bosszút állni, hogy közben az ember fiának neje lassan tényleg mindenórás. A bisztró parkolójában letámasztom a hátsófelem az Audim motorháztetejére. Rágyújtok és halkan énekelgetem azt a dalt, amit Pippin énekelt Denethornak a filmben. Lehet, hogy megemberesedtem, nem vagyok már cingár kis szemüveges mitugrász, de a szívem mélyén ugyanaz a Chigagoban született német ajkú takonypolc vagyok, aki mindig mindenhová könyvekkel járt és a lélegzetvétele alatt is kijavított bárkit matekból és fizikából. Főleg a tanárokat. Előveszem a zsebemből a kiskönyvem. Fotókat, emlékeket tartok benne, hogy mindig velem legyenek azok akik igazán fontosak. Kifújom a füstöt és halkan felnevetek az első közös képemen amit egy barátom készített rólam Dorával. Valami egyetemi rendezvény volt. Nem tudom micsoda, az agyam tele volt vörös tincsekkel. Lapozgatok és megtorpan a kezem a fiam legutóbbi ultrahangos képén. Adok egy csókot a képnek, majd felkelek és a másik zsebemből előhorgászom Mystic Falls térképét, amit már igen előkelő módon összerajzolgattam mindenféle számomra fontos adattal. Észlelések, furcsaságok, apró morzsák, amik Moretti nyomába tudnak engem irányítani. Ekkor érzem meg a tarkómon, hogy valaki figyel. Nem nyúlok fegyverért. Ismerem ezt a nézést. Felegyenesedem és a tarkómra teszem a kezeim, mint akit éppen letartóztatni készülnek. Csak remélni merem, hogy a drága feleségem nem erre készül és nem akar kicifrázni ólommal. - Elkéstem, vállalom bűneimet, Mrs. Krauser. - próbálom nem elröhögni a dolgot, de nem bírom megtartani magamnak a vigyoromat, majd lassan felé fordulok.
Ha nem az a némber látja el a baját, akkor majd én megteszem helyette. Teljesen felhúztam magamat, nem értem, hogy miért nem jött haza, amikor megbeszéltük és az sem segített most sokat, hogy egyedül kellett kocsiba ülnöm miután az orvos nem egyszer elmondta, hogy maradjak nyugodt. Mégis hogy a francba képzeli, hogy az ember nyugodt tud maradni, amikor a drágalátos férje a gyerekük születése előtti utolsó hónapban képes eltűnni a színről és azon kell aggódnom, hogy egyáltalán hazajön-e és ha igen, akkor milyen állapotban, vagy ha sikerül elintéznie az ügyét, akkor nem pipul-e be annyira, hogy elborul az agya és tudom is én... kinyírja nekem azt a némbert. Nem mindig lehet ám azt önvédelemre fogni, komoly baja is lehet, főleg akkor, ha az illető veszélyes. Még mindig nem fogta fel, hogy vannak ebben a nyamvadt világban olyan lények is, akik ellen a sima kis pisztolya szart sem ér és kétlem, hogy felszerelkezett volna rendesen, vagy ha mégis, akkor sem ismeri még ezt az egészet olyan behatóan, főleg egy ilyen városban... Mystic Falls, ide akkor sem engedtem volna őt egyedül, ha három nap múlva vagyok kiírva időpontra, legalábbis nem szívesen, de úgy meg főleg, hogy még a megbeszélt időtávot se tartja be és nem ér haza akkorra, amikorra kellene. És nem értem hogyan gondolta, hogy majd várok otthon ölbe tett kézzel és nézem az órát, meg a telefont, hogy mikor kapok hívást arról, hogy azonosítsam a szétmarcangolt maradványait. Hát jó az neki, hogy a bosszúja miatt máris félárván születik meg a fia? A szemöldököm azonnal felszökik, amikor a tarkójára tett kezekkel fordul meg. Tudom, hogy ismer már annyira, hogy képes a lépteim üteméből is beazonosítani, hogy én vagyok, de ha nem így van... oh istenem, legszívesebben itt helyben beverném az orrát, de úgy istenesen, csak közben nem akarom, hogy a fiam az első pillantásban az apját majd olyan állapotban lássa meg, ahogyan én hagynám most szívem szerint. Összeszorítom a számat és határozottan morózus pillantással mérem végig. Láthatóan nincs rajta sérülés, kérdés, hogy még, vagy... csak elég jól rejti, netán már lekezelte. - Te komolyan nem vagy komplett! - csípőre vágom a kezeimet vagy egy lépésre tőle megállva és haragosan szikráznak a szemeim is. - Képes vagy újat húzni velem, amikor tombolnak a hormonjaim és a doki szerint nyugalomra lenne szükségem, helyette órákat vezettem, mert már két napja azon idegeskedem, hogy életben vagy-e egyáltalán, mert még csak azt a tetves telefont se voltál képes megemelni! Mi jó büdös francért csinálod ezt velem? - nem, láthatóan nem vagyok jó kedvemben, hiába látom rajta, hogy már ott táncol a vigyor szikrája a szája szélén, de ha most kiengedi isten bizony nekimegyek és nem érdekel, hogy mekkora a hasam, de így legalább a súlyom nagyobb és tuti, hogy lenyomom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 09, 2016 1:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Die Liebe wächst mit der Entfernung.
Hogy kételkedem-e a tetteimben? Persze. Minden ébren töltött percben, minden levegővétellel. Elvégre hamarosan apuka leszek, az időérzékem annyi mint egy vázáé, a telefonjaim meg gyakran összekeverem. Pedig nem is egyforma márkák, az egyik a szolgálati számom, a másik a magán. De persze janicsárkodnom kell a nyomkövetési funkcióval így perpill fogalmam sincs, hogy a Sharpban hagytam-e a magán SIM-kártyám vagy a Samsungban lapul épp és ha megcsörren valamelyik még gyanúperrel is élhetek, hogy el fog fogni a pánik... Gáz, de előfordul. Erről is füzetet kellene vezetnem, mert be kell látnom magamnak... Dora nélkül elveszett vagyok. Ha nem lenne, valószínűleg nem tudnám megmondani, hogy mit reggeliztem, mint most például. Legalább a kocsim jól felszerelt, hegyeztem a füleim amikor elmagyarázta a fajok gyengéit. Aztán meg a karókat hegyeztem. Persze nem hordok magamnál egy egész arzenált mindig, nem szeretnék nyílt utcán valami bajba kerülni. A rend őreként baromi kínos lenne. Viszont az a liba meg nem tudom, hogy micsoda, most éppen kikkel spanolgat, kinek hízelegte be magát az álnok kígyója... Összeszorítom az ajkaim, mikor hites nejem tekintetével találkozik az enyém. Kihúzom magam a mustrálása alatt ösztönösen. Elvégre mégis csak szeretem, ha bár ő most láthatóan engem annyira nem perpillanat, de igyekszem a legjobb formám hozni előtte. Bár a szemöldökének íve pontosan olyan formát rajzol, ami azt súgja: lehet második gyerkőc nem lesz, mert hamarabb foszt meg koronaékszereimtől. - Nem is emlékszem olyanra, amikor normális lettem volna... - tárom szét kicsit a karjaim védekezően. Hiszen ismer. Mikor volt olyan pillanatom, amikor valaki nem kételkedett az elmém varrásának az épségében? - Sajnálom... Tudod milyen, amikor meghülyülök és valamit a fejembe veszek. Ez most nagyjából annak az esetnek a megismétlődése, amikor egy hétre bezárkóztam a hardverlaborba dolgozni és senki sem tudta mi volt velem... Öm... Meg tudnál csörgetni amúgy, elképzelésem sincs, hogy melyik SIM-kártyám melyikben van... - dörzsölöm meg a tarkóm. Egyszerre vagyok összeszedett és végtelenül szétszórt. Moretti kicsontozása terén nagyon is fókuszban vagyok, minden másban... Hangosan felsóhajtok és lassan közelítek Dora felé, mert most nem tudom, hogy milyen vége lesz. - Tényleg sajnálom... Azt sem tudom, hogy hányadika van és milyen nap. De nem akartam, hogy aggódj vagy hogy bajotok essen. - fokozatosan közelítek továbbra is és ha nem kapja most el a nyakam, hogy jól megszorongassa a gigám, akkor megsimítom a hasát.
A hangulatom finoman szólva is paprikás, legszívesebben megszorongatnám a torkocskáját kicsit, vagy legalábbis úgy lányosan püfölni kezdeném a mellkasát, mert hát a fenébe is, mégis csak a születendő gyerekem apja, nem tekerhetem ki a nyakát. Meg aztán szeretem is. Ha nem így lenne, akkor nem lennék most is, hogy jól megmondjam neki a magamét és a gallérjánál fogva ráncigáljam haza, mert hogy eszem ágában sincs egyedül bevonulni a kórházba és szülni az holt biztos. Arról már nem is beszélve, hogy nem szeretnék arra a hírre világra hozni egy új életet, hogy a férjem nincs többé, mert képtelen volt hideg fejjel gondolkodni és szándékosan kereste a bajt, mintha csak a baj nem érne amúgy is könnyen utol olyanokat, mint mi. Nem, ő még elébe is megy a veszélyeknek. Talán más helyzetben megérteném, talán más helyzetben én is itt lennék most vele, de ez most nem más helyzet. Ez most cseszettül nem más helyzet! - Te tényleg még a mostaninál is jobban fel akarsz húzni, vagy az a cél, hogy kiboríts? Azt akarod, hogy sírjak? Tényleg azt akarod? - nem, egyelőre nem úgy fest, mintha a sírás küszöbén állnék, de azzal tisztában van, hogy nálam az idegesség egyébként is gyakorta szül ilyen reakciót, amióta pedig ezt a kilenc hónapos kis érzelmi hullámvasutat elkezdtem még komplikáltabbak lettek az érzelmi viharaim, mint általában és most nem tudom jól kezelni a remek vicceit. Ezért nem is reagálok erre a megcsörgetés dologra sem. Persze, mert még a telefonját se tudja felvenni, mert még azt se kezeli rendesen, csak az lebeg a szeme előtt, hogy kifilézze azt, aki végzett a társával, de... A francba is, most nem ez a legfontosabb! Mereven állok a helyemen, amikor közelíteni kezd. Azért ez annyira nem fair. Mégis mit kellene tennem vele egyáltalán? Azért vagyok itt, hogy hazavigyem, akkor még sem az a jó megoldás, ha én magam fojtom meg, mert már nem sikerül tökéletes apaként funkcionálnia, pedig a fia még meg se született. Mi lesz később? - De mit hittél? Hogy majd ülök otthon és várok heteket és... megvárom, amíg hozzák a halálhíredet? Ez már nem csak rólad szól, meg arról a szemét állatról, ez már... - egy pillanatra lehunyom a szememet, amikor a keze megállapodik a hasamon. Jön is a reakció, persze ő hiheti azt, hogy miatta van, de az idegességem miatt a fiunk igazából napok óta sokkal többet rugdal, mint előtte, most is ugyanezt teszi épp. Én már egészen megszoktam, bár azért éjszaka néha kellemetlen erre felébredni, de ő még ezt se érezhette olyan sokat, mint kellett volna, miután felszívódott. - Haza kell jönnöd, én ezt biztos, hogy nem csinálom végig egyedül! - újra megkeményedik a tekintetem, de leginkább csak azért, mert a már említett érzelmi hullámvasút most valami rossz szakaszához kezd közelíteni és azzal, hogy így próbál rám hatni, hogy a hasamon van a keze, hogy úgy tesz, mint akinek fontosa fiunk, de azt se tudja hányadika van és mikor kellett volna hazaérnie... Nem kellene ennyit idegeskednem a doki szerint, de állati nehéz ezt kivitelezni olyan helyzetben, amibe neki sikerült engem taszítania.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 10, 2016 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Die Liebe wächst mit der Entfernung.
Látványosan zabos rám, a drága nejem, én meg ösztönösen húzom be a nyakam, mint egy teknős. Tudom, hogy milyen nőt vettem el, pontosan ezért tartok kicsit attól, amit kapni fogok. Bár valószínűleg a bokán rúgás lenne a legerősebb... azért lássuk be, hogy ő hordja a nadrágot a fiammal együtt. Mert persze, hogy a létező legidiótább időpontban jön rám az ötperc. - Nem, nem, nem, nem... Eszem ágában sincs kiakasztani téged vagy bármi, főleg nem szeretném, hogy sírj. - emelem fel a kezeim. Persze lehet, hogy pont ettől fog rám totálisan kiakadni és végem lesz, mint a botnak. Annak örültem sokáig (három hónap), hogy nem jelentkeztek nálam szimpátia terhességi tünetek, de három hete én is derékfájós voltam és dagadtak a lábaim is. Ahogy lépdelek felé, úgy áll, mint akit lecövekeltek. Nem tetszik ez nekem... Belül vonyítok kicsit, de nincs mit tenni, ha már elindultam ezen az úton, végig is megyek rajta. Nem hátrálok meg semmitől. A senkitől azért nem igaz. Szörnyű vagyok. - Dora, kérlek ne... - szusszanok egyet, ahogy a halálhíres dolgot emlegeti, nagyon befolyásolható vagyok most ezzel. Túl régen láttam őt ehhez. Jól tenyéren rúg a fiam az anyjából is, amire elkomorodik a tekintetem. - Még valaki haragszik rám... - állapítom meg. Tudom, hogy az idegesség az oka, stikában olvastam ám könyveket. Anyám a terhesség alatt az öcsémmel annyira ideges volt, hogy csuklott a hülyegyerek minden éjjel. - Öm... kössünk alkut? Maradj mellettem, amíg megoldom. Aztán hazamegyünk. - megint teknős leszek a tekintete alatt. Tudom, hogy sokat kérek és lehet, hogy Mystic Falls lesz a fiúnk születési helye, de nélküle elvesztem, nem vagyok teljes. Ha tudom, hogy a közelben van, lehet gyorsabban és tisztábban megy a dolog.
Kezdőlap
