Odakint esett az eső, szinte már zuhogott, késő este volt, s citromsárga villámok szelték át a fekete eget. Én még mindig a galériában tevékenykedtem. Hosszú évekbe telt, hogy meg tudtam venni ezt az ódon ki épületet, és ki tudtam kupálni annyira, hogy tökéletes helye legyen a festményeimnek. Bár annyira nem voltam felkapott művész voltak törzsvendégeim, akik jobbjára mindig hozzám jártak, hogyha új díszt akartak venni a szobáikba, és a felsőközéposztály is gyakran tartott itt partit, amiért egy kevés pénzzel és ingyen reklámmal fizetett. A kedvenc, citromsárga fotelemben ültem, az ablak előtt, bámultam a csillagokat, s közben próbáltam ihletet gyűjteni a következő festményemhez. Leginkább a nők ihlettek meg, bőrüknek hamvas puhasága, az illatuk, a hajuk selymes fénye, és az idomaik. Akkor is, ha én magam nem voltam elég bátor ahhoz, hogy egyikkőjüket komolyabb szándékokkal is megszólítsam. Itt voltam, harmincnégy éves fejjel, és még nem volt egyetlen komoly barátnőm sem. Ne tessék félreérteni, ez nem azt jelenti, hogy még nem voltam nővel, csupán azt, hogy én nem igazán mertem, vagy tudtam kezdeményezni. Hatalmasat dörrent az ég, még a vállam is összerezzent kicsit a hirtelen támadt zajra. Imádtam a vihart, minden mennyiségben, azt, ha tombolt, ha gyilkolt, ha tündökölt, mert önmaga volt. Felálltam a fotelből, letettem a vásznat a padlóra, és nekidöntöttem a falnak, és lassan kisétáltam az apró konyhába. A fém kanna ott gőzölgött a tűzhelyen, finom citromos tea illatot árasztott, ami betöltötte az egész szobát. Imádtam. Olyan földöntúli volt tőle a levegő. Sütőkesztyűt húztam, és kitöltöttem magamnak egy nagy bögre teát, ízesítettem egy kis tejjel – anyám mindig így csinálta – aztán hátamat a konyhapultnak döntve lassan kortyolgatni kezdtem. Jó volt itt, olyan megnyugtató, még akkor is, ha erre a városra sokan azt mondták, Amerika pokla.
† music: Let her go † note: Itt is a kezdő † words: 283
Természetesen pont a legnagyobb vihart kellett ki fognom. Egész nap szinte hét ágra sütött a nap, erre amikor pont végzek a nyomozónál addigra szakad le az ég. Kivételesen most nem segíteni mentem, hanem most saját magamnak szerettem volna információt szerezni, de nehezebb, mint gondoltam volna. Ezek az akták még mindig nem mondanak semmit se, s azt is tudom, hogy törvény ellenes, amit teszek, de más megoldásom nincs, ha megakarom őt találni. Tudom, hogy van egy testvérem, azt is érzem, hogy ebben a városban van, de még se találom őt. Kisebb városnak néztem a térképen Mystic Falls-t, de most már nincs visszaút. Addig nem megyek el, amíg meg nem szereztem azt, amiért jöttem. Szerencsére hamar sikerült munkát találnom, de ennek ellenére is a legtöbb időmet a négy fal között töltöm. Egyszer voltam egy kiállításon, de az is csak részben volt jó ötlet. Gyönyörű volt minden egyes festmény, olyan volt, mintha az ember szeme láttára kelnének életre a képek. Annyira élethűek voltak. Megállok a kapualjban, majd a fejemre húzom a kapucnit és sietve indulok el az esőben. Szorosan összefogom magam előtt a kabátomat és próbálom a pocsolyákat elkerülni, de mind hiába, mert percek leforgása alatt ázok bőrig, miközben az ég egyre hangosabban zeng. Dörög és villámlik, mintha éppen háború dúlna ott fent. Érzem, ahogyan a cipőmből egy süllyedő hajó lesz, ahogyan a ruhámból szinte csavarni lehetne a vizet és akkor még a fehérneműmet nem is említettem. Lehajtott fejjel haladok egyik utcáról a másikra. Talán itt lenne az ideje annak, hogy vegyek egy autót, de alig, hogy erre gondolok meglátok egy kivilágított házat. Egyesen átszaladok az úttestem oda, hiszen meg kell próbálnom rövid időre szállást találom, mert a város másik végén lakok. Elmosolyodom, amikor rájövök arra, hogy pontosan az a galéria előtt állok, ahol nem olyan régen voltam. Sietve nyitom ki az ajtót, majd kisebb habozás után belépek. Teszek pár lépést beljebb, de hirtelen megállok, hiszen kezdem úgy érezni magamat, mint valami beltéri szökőkút, amit nem biztos, hogy a tulajdonos értékelni fog. Nem akarok kárt okozni se, így inkább csak óvatosan körbe pillantok, majd pedig megszólalok. Hahó, van itt valaki? - a hangom szinte megremeg, de meg nem tudnám mondani, hogy attól, hogy fázom, vagy pedig attól, mert félek az ismeretlen helytől.
Avillámok egyre hangosabban csattogtak, bömbölt az ég, mint egy veszett vadkan, s ontotta könnyeit, mint a Szent Szűz, fia keresztjénél. Ez jutott eszembe a kinti időjárásról, bár sosem voltam vallásos. Talán pont azért, mert anyám gyerekkoromban mindig rám akarta erőltetni a templomba járást, és a lefekvés előtti imádságot. A forró tea átmelegítette a kezemet, ám mikor hangok szűrődtek be az előszobából, a bögre majdnem kicsúszott a kezemből. Ilyen későn sosem szoktak vendégek érkezni, főleg akkor nem, mikor ilyen ítéletidő tombol odakint. Letettem a bögrémet, vettem egy nagy levegőt, tudtam, hogy a betolakodónak valószínűleg nincsen esélye ellenem, az erőm könnyedén ízekre cincálhatják, hogyha éppen azt akarom. Fegyver sem kell, elég pusztán a két kezem, pedig nem vagyok az erőszak híve. Inkább szavakkal csatázom, persze ha az ne vezet semerre, akkor előveszem a bűbájt, de akkor is. Sosem akartam embert ölni, elítéltem a gyilkosságot, de ez nem jelentette azt, hogy a vámpírságot, vagy a vérfarkas létet is. Sokszor elgondoltam, hogy mi lenne, ha én is örökké élnék, ha nem ártana nekem se fegyver, se szó. Viszont ütközne az elképzeléseimmel, a családdal, a gyerekekkel, akik majd a lábam körül rohangálnak, még a nejem vacsorát főz. Kiléptem a központ szobába ahol a festményeim lógtak a falon. A percekkel ezelőtt otthagyott vászon nem mozdult semerre, csak feküdt. Ekkor nem csak egy nő sziluettje jelent meg előttem, de a hangja is betöltötte a csöndes kis szobát. - Patrick vagyok! – emeltem fel a jobb kezemet, majd feloltottam a falon lévő lámpát. Ekkor láttam csak, hogy a vendégem csurom vizes volt, egy egész óceánt ki lehetett volna csavarni a ruhájából. - Jól van, hölgyem? – felkaptam a földről egy még késő délután odahajított pokrócot, és odarohantam a hölgyeményhez. Fürkésző tekintettel vizslattam át szép arcát, majd felmutattam a takarót. - Lesegíthetem a kabátját? Jöjjön, öltözzön át, van egy kancsóra való forró teám is – mit is tehetnék? Az angol nevelés kiütközik.
† music: Let her go † note: Itt is a kezdő † words: 311
Emlékszel azokra a részekre a filmekben, amikor felcsendül a baljós zene? Részben talán ez a helyzet is ilyen volt, hiszen a villámok csak úgy cikáztak, miközben az égi zene alatta csengett. Az eső cseppek pedig úgy estek le a házakra, az emberekre, mintha csak valami elől menekülnének és menedéket keresnének, miközben semmit se kíméltek meg. Általában szeretem az esőt. Főleg a nyári záporokat, de ez nem olyan volt. Sokkal inkább olyan, mintha a lelkemben lakozó tombolás és pusztítás kelt volna életre. Mintha csak meg akarta volna mutatni azt, ha egy vihar erre képes, akkor egy belsőharc mire lehet képes, mennyi darabra szakíthatja szét az embert. Szükségem volt valami menedékre, valami melegségre, ami képes volt kiolvasztani a... Nos, ez jó kérdés. Vajon mire volt valójában szükségem? Arra, hogy valami megvédjen ettől a vihartól, vagy arra, hogy valaki megvédjen saját magamtól? Annyira vékony a határ a kettő között, hogy szinte meg se tudnám mondani, hogy hol húzódik az, illetve talán választani se tudnék. Egyre gyorsabban lépkedek az esőben, mintha futni akarnék, de még se menne. Egyedül egy pislákoló fény jelenti számomra a reményt, ami az egyik házból szűrődik ki. Mintha pontosan arra szolgálna, hogy a védtelen embert odacsábítsa, csapdába ejtse. Pillanatok alatt jövök rá arra, hogy hova is kerültem, de mégis annyira csendes ez a hely, mintha senki se lenne itt. Vajon véletlenül hagyták volna nyitva az ajtót? Nem tudom, de számomra pont kapóra jött. Lassan fordulok körbe, hiszen nem merek tovább menni. Részben a szökőkút effekt miatt se, illetve félek is. Tartok minden fajta ismeretlen helytől, de ennek ellenére lassan körbe pillantok és szemügyre veszem újra és újra műalkotásokat, mintha csak újra életre kelnének a szemem láttára. Annyira varázslatos, babonázó, de nem sokkal később riadtam ugrott egyet és sietve fordulok meg. Sajnálom, hogy csak így magára törtem, de a vihar kegyetlen kint.. - mondom sietve, majd hirtelen észbe kapok, hogy én be se mutatkoztam, miközben az ő nevét már tudom. - Holly vagyok egyébként. - szólalok meg kissé hadarva, majd hirtelen ahogyan egyre jobban szemügyre veszem kezd ismerős lenni az arca. Ő lenne az, aki ezeket a képeket festette? Nem, az nem lehet, de ajkaim hamarabb válnak el egymástól, hogy újra szavakat formáljanak meg, mint hogy meg tudnám állítani őket.- A maga művei, igaz? Biztos nem lenne gond, ha lenyúlnám az egyik ingét vagy pólóját, mert a világért se szeretném zavarni őt. - mondom neki barátságosan és kicsit talán kíváncsian, hiszen nem szeretnék teher se lenni, de közben egyetlen egy pillanatra se tudom levenni a szemet róla. Mintha a pillantása fogva tartana. Esetleg, ha tényleg nem bánja, akkor mit szólna ahhoz, ha idehozna egyet, mert nem szeretném összevizezni az egész galériát. Nem hiszem, hogy túl jót tenne a műveivel a belőlem áradó víz. - Nem szeretném ugráltatni se őt, de azt se szeretném, ha miattam ázna el az értékes alkotásai. Nem vagyok nagy műszakértő, de azt tudom, hogy ezek az alkotások szinte minden pénzt megérnek. Persze az se a legjobb ötlet, hogy szinte az ajtóban akarok átöltözni, de most szerintem nincs olyan őrült, aki a viharban képes lenne az utcáról meglesni.
Mintha egy filmben ébredtem volna, olyan volt ez a találkozás, ez a „véletlen”, a sors egyszerű kis játéka. Még sosem történt velem ilyen, pedig szerettem a szálakat, amiket Isten fűz felettünk játékosan. A nő arca egyáltalán nem volt ismerős, de a kisugárzásából éreztem, hogy nem valami vérszipolyozó lény, vagy ember, vagy boszorkány. Bár jelenleg olyan, mint egy ázott kiskutyus. - Semmi gond, jöjjön be nyugodtan, holnap úgysem terveztem kinyitni, állás interjúra megyek, szóval ne aggódjon – mondtam mosolyogva, arra utalva, hogy nem kell aggódnia a belőle csorgó víz miatt. - Örvendek Holly – ismételtem el a nevét, hogy jobban megmaradjon, nehogy elfelejtsem, ha esetleg később is összeboronál bennünket az élet – Én Patrick vagyok, és igen, ezeket én festettem, bár inkább mondanám őket rajzoknak, mint „műveknek” – nyuszi füleket rajzoltam a levegőbe, tudtam, hogy mások igazán elismerik az alkotásaimat, de én úgy voltam velük, hogy még mindig nem jutottam el arra a pontra, hogy tökéletesnek nevezhessem őket. Volt még hova fejlődnöm, de ahogyan a klisék is mondják, jó pap holtig tanul. Elmosolyodtam szavain. Jöjjön, üljön le, hozok teát, meg egy pulcsit, jobbjára azt hordok – a fotel irányába mutattam, odaléptem, és arrébb rúgtam a fehérlő vásznat, ami pár órával ezelőtt még arra várt, hogy lefessem rá a kint tomboló vihart. Kicsit gyorsítottam a tempómon, és beléptem a konyhába, ahol még mindig gőzölgött a teáskanna. Kitöltöttem egy keveset egy másik bögrébe, majd felpakoltam egy tálcára, mellé tettem egy kevés tejet, illetve cukrot, nem tudom, hogy az amerikaiak hogyan is isszák a teát. - Nos, nem tudom szereti-e az eper teát, de sajnos csak az van – mondtam, miközben kiléptem az ajtón, és a nőre villantottam egy kedvesebb fajta mosolyt.
† music: Let her go † note: Itt is a kezdő † words: 272
Minden okkal történik, vagyis a legtöbb ember mindig ezt hangoztatja. Lehet elsőre nem jössz rá a dolgok nyitjára, de így van. Mindennek megvan a maga helye és ideje. De még ennek ellenére se akarok ebben hinni, hogy most itt vagyok. Biztos vagyok abban, hogy nem lehet a véletlen műve az, hogy pont itt volt még Patrick és nyitva volt a galéria. Sok másik irányba mehetettem volna, de én erre indultam el és szerencsére még találtam is egy menedéket. S csak részben zavart az, hogy hívatlanul állítottam, de szemmel láthatóan a házigazdát egyáltalán nem zavarta a jelenlétem. Ennek pedig igazán örültem. Remélem nem a felkészülésben zavartam meg. - szólalok meg sietve, de végül lassan elindulok egyre beljebb az galériában. Hallottam már olyan emberekről, akik gyakorolják azt, hogy mit mondanak és miként mondják majd a dogokat egy-egy állásinterjú során, de szerintem igazán nem lehet felkészülni és a spontaneitás szerintem részben elengedhetetlen egy-egy ilyen alkalomkor. Szerintem túl szerény, Patrick, hiszen ezek tényleg mesterművek. Egyszerűen briliáns, ahogyan ábrázolja a dolgokat. A festmények szinte magukért beszélnek és az ember szeme láttára kelnek életre. - szólalok meg kissé hosszasan, de ha ideges vagyok, akkor igazán sokat tudok fecsegni. De legalább most volt értelme a dolognak és remélem elhiszi azt, amit mondok. Nem azért ejtem ki ezeket a szavakat a számon, mert hízelegni szeretnék neki, hanem azért mert ez az igazság. Köszönöm. - mondom neki egy barátságos mosoly keretében, majd pedig körbe pillantok itt is, de hamarosan kibújok a kabátomból és a fölsőmből, ezek után pedig még a nadrágot is leveszem és kiterítem egy olyan helyre, ahol nem okozhat a belőle áradó víz kárt. Ezek után pedig bebugyolálom magamat a pléddel és úgy ülök le, mint valami eszkimó. - Tökéletes lesz. Egyik kedvenc teám. - mondom neki barátságosan, majd amikor közelebb ér, akkor elveszem tőle a csészét, de ügyelve arra, hogy a pléd ne fedjen fel túl sok mindent. Eleinte a kezeimet melegítem meg, majd lassan belekortyolok. Ez mennyei lett és köszönöm az élet mentést. - egy kisebb köszönöm pillantás keretében nézek rá, miközben a tekintetét fürkészem. Mindenkivel ilyen kedves vagy az ázott kutya kinézetem segített abban, hogy "befogadjon" rövid időre? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben egyszer-kétszer elkezd villogni a lámpa. Remek lesz, ha lecsapja az áramot is az idő, de már ezen se csodálkoznék. Néha igazán vonzom a bajt.
† music: † note: Remélem tetszik! / Bocsánat a késés miatt. † words: -
MAz éj sötét, és tele van iszonyattal, de néha hozhat jó dolgokat is, esetleg új barátokat. Én ilyen szemmel néztem erre a nőre, ismerősként. Szép, de az én szívem már lassan három évtizede egy másik asszonyért dobog, akit gyerekkoromban ismertem meg. A legjobb barátom, Ruthie, az ősz szeleburdi gyereke ragadta el a szerelmem, és nem volt hajlandó visszaadni. - Nem, dehogy. Épp készültem visszavonulni, tudja, megihletett a vihar, de már pár órája csak ülök az üres vászon felett, és nem teszek semmit – vallom be nyíltan. Ez vall rám, nem szeretek kertelni. - Köszönöm szépen – mondom kissé szégyenlősen. Megszoktam, hogy az emberek dicsérik a festményeimet, de ilyen szép bókot talán még sosem kaptam. Nem tartottam magam nagy művésznek, bőven lett volna még hová fejlődnöm, tudtam, hiszen láttam, hogy a nagy festők, mint Michelangelo hogyan is csinálják. Láttam a képeiket, s azok magukban hordoztak minden egyes ecsetvonást. - Nagyon szívesen. Örülök – mondom, és kihúzok egy széket a konyhából, hogy le tudjak ülni a lánnyal szemben – igazából szeretek segíteni az embereken. Meg azért na, láttam, hogy segítségre szorulsz, és te is megtennéd értem. Bár, mostanában nem nagyon lehet megbízni az emberekben – mondom kicsivel csöndesebben utalva ezzel az éjszaka lényeire, akik a tápláléklánc legtetejét képezik. Ezzel szeretném kipuhatolni, hogy a város melyik faját képviseli. Érzem, hogy nem egészen ember, hogy valami más, de nem hinném, hogy vámpír. - Veszélyes egyedül mászkálnia, főleg, ilyen viharban. Sosem tudhatjuk biztosra, hogy egyedül vagyunk e.
† music: Let her go † note: Ne haragudj, hogy ilyen nagyon rövid lett † words: 237
Talán csak túlzottan koncentrált a dologra és emiatt nem jutott előrébb az alkotásban. Azt mondják az emberek, hogy nem jó dolog sokáig gondolkozni bizonyos dolgokon, hanem egyszerűen csak cselekedni kell vagy szabadjára engednünk a képzeletünket. De az én tudásom a pálcika embereknél kifullad. - mondom neki barátságosan, hiszen tényleg nem vagyok olyan profi, mint ő. Na, meg nem is akarom kioktatni, azt hiszem ezt szokták eszmecserének hívni. Én így látom a dolgokat és ez szerintem nem csak a festészetre és a hasonló dolgokra vonatkozik. Még a saját életemet se tudtam rendbe rakni az-az eset óta. Sőt, még mindig megvannak a nyomai. Ez természetes.- mondom neki egy biztató mosollyal az arcomon. Fura látni azt, hogy ennyire zavarba jött egy ilyen dicséretek köszönhetően. Pedig a vak is láthatja, hogy van hozzá tehetsége és sokkal nagyobb galériákban kellene kiállítani a műveit. Persze a legtöbb művész a halála után vált naggyá, s szemmel láthatóan neki ettől még nem kell tartania. Szerencsére,mert kár lenne érten, hiszen még fiatal. Miközben a teát markolászom, hogy kicsit felmelegítsen ügyelek arra, hogy a pokróc a helyén maradjon. Eleve nem vagyok olyan, aki mutogatja magát, másrészről meg nem hiszem, hogy túlzottan örülne neki. Hallgatom amit mond, majd néha belekortyolok a teába és amikor már a kezeim átmelegednek, akkor kicsit megigazítom a "takarómat", hogy a kezeim már ne legyenek alatta. - Igen, sajnos mostanában nehéz megbízni valakiben. Néha a legártatlanabbak tudnak nekünk a legnagyobbat ártani. - mondom neki egy röpke gondolkodás után, majd újra elmerülök a tea ízvilágában. Érzem rajta, hogy félig meddig olyan, mint én. De még se vagyunk teljesen egyformák. Belém még egy bestia is szorult. - Annyira nem, ha az ember meg tudja magát védeni. - válaszolok egy kisebb vállrándítás keretében. - Félig olyan vagyok, mint te. Más részről meg egy bestia lakik bennem. Két ajándékot vagy átkot kaptam az élettől a többi dolog mellé. Attól függ, hogy milyen szemszögből nézzük. Soha nem találkoztál még olyannal, mint én? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen az tény, hogy ritkák vagyunk, mint a fehér holló. De azért ez a város vonzza a természetfeletti lényeket szép számmal. Nem kell félni attól, hogy egyszer csak meg áll az élet itt. Kicsit feljebb csúszom és magam alá húzom a lábaimat, majd lerakom a bögrét a közeli asztalra, miközben Patrickot fürkészem a tekintetemmel.
† music: † note: Semmi baj és nagyon tetszett! † words: -
- Nem bízom az emberekben kedves Holly – mondom egy kedves mosoly kíséretében, mert így igaz. Igazából szinte senkiben nem bízok, aki nem a boszorkányok fajába tartozik. Mi úgymond, összetartunk valamilyen szinten, nem törünk csak úgy egymás életére. A boszorkányok mind egy nagy klán, ha kifejezhetem így magam, csak szétszórva élünk mindenfelé a világon, de ha találkozunk, kialakul közöttünk egyfajta kötelék. Talán éppen ez volt az oka annak is, hogy segítettem ezen a lányon. - Szóval, remélem átmelegedtél, nem tudom elmerjelek-e engedni ekkora sötétben – mondom, de szavaira felkel bennem egy kis undor. Tehát nem egyszerű boszorkány, hanem ott lappang benne a farkas is. Az általam annyira gyűlölt szörnyeteg, és ő maga is az. - Tehát farkas vagy – mondom kissé szomorkásan. Nem akarom elküldeni őt, mert szimpatikus, de a farkasok sosem voltak az én társaságom – és kiteljesedtél már? Ne haragudj, ez az unszimpátia nem ellened irányul, hanem úgy az egész fajod ellen. Egy farkas végzett az apámmal, bár azt is mondhatom, hogy kegyelemdöfés volt, de akkor is – hadarom, a szavak csak úgy ömlenek ki a számon, pedig egyáltalán nem akarok ennyi mindent elárulni magamról, de hiába, ha egyszer elindul a lavina nem lehet visszatartani többé semmivel. - Igazából még nem találkoztam hozzád hasonlóval, beszéltem már más boszorkányokkal, és farkasokkal, de, hogy a kettő keveredjen egymással, elképzelni sem tudom. Ez majdnem annyira abszurd, mint az, hogy a vámpírok keveredjenek a farkasokkal – felnevetek a feltételezésemre. Lehetetlen. Egy vámpír sosem vetemedne arra, hogy bemocskolja magát egy kutyával, és ez fordítva is igaz. A vérfarkasok nem adnák oda magukat a denevéreknek. Leülök a földre, magam alá húzom a lábaimat, és úgy nézek rá, mint egy mesére éhes kisfiú. Érdekel ugyanis, hogy hogyan tud bánni az erejével miközben egy igazi szörny, lappang benne. - És, így, hogy farkas vagy, ugyan úgy tudsz varázsolni, mintha nem lennél az?
† music: Let her go † note: Ne haragudj, hogy ilyen nagyon rövid lett † words: 300
Tudod a boszorkányok között is vannak kapzsik, ahogyan az emberke, vámpírok és a többi lény között is. Egyik faj se különbebb a másiknál. Legfeljebb valamelyik faj képviselői több jót tesznek, mint a többi. - a hangom szinte alig hallhatóan cseng, hiszen soha nem leszek képes azt elfelejteni, hogy mit művelt velem egy boszorkány. Senki se jobb a másiknál, csak mindenki szeretne ebben hinni. Egy boszorkány pontosan annyira képes eladni a lelkét, mint egy vámpír vagy farkas. De ez a lista még folytatódhatna elég sokáig, hiszen az emberek is pontosan olyanok, mint mi. -Ha nem kívánt vendég lettem a fajtám miatt, akkor elmegyek még a vihar ellenére is. Nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni, de talán nem az alapján kellene megítélned, ami bennem lappang. Nem én választottam. Egyszerűen így születtem meg, mind a két gént örököltem. - annak ellenére, hogy egy kisebb undort válthattam ki belőle a hangom még mindig csendesen és barátságosan cseng. Egy dolgot megtanultam a kínzásaim alatt, hogy soha nem annak szabad hinni, hogy ki melyik fajba tartozik. Egyedül csak az számít, hogy mi lappang a szívekben. Mit rejt a lélek.- Talán furán és szokatlanul hangzik, de biztosan hallottál már Klaus-ról. Ő se egyszerű vámpír. Sok aj kereszteződhet, de ritka az, amikor a gyermek örökli mind a kettőt. Mi se vagyunk sokan és nem is szeretjük híresztelni azt, hogy bennünk kettős erő lakozik. Eleinte én se szerettem, mert nem én választottam a sorsomat, de nem fordíthatom vissza az idő kerekét. - egy pillanatra még el is bambulok, hiszen tényleg nem én akartam azt, hogy mind a kettő bennem lakozzon. Tényleg gyűlöltem azt, hogy mind a kettő erőt uralnom kell, de megtanultam és végül megszerettem. Azt hittem így könnyebb lesz megvédenem magamat, de tévedtem. Egy egyszerű áldozat lett belőlem amiatt, ami vagyok. - Tökéletesen tudom uralni mind a kettőt. Akkor változom át, amikor szeretnék, de egyiket se nagyon szoktam használni. Szeretem emberként megoldani a dolgokat, hiszen egyszer már megkínoztak amiatt ami vagyok. Elkaptak és egy boszorkány rajtam kísérletezz. Szeme se rebbent. - sütöm le a szemeimet és akaratlanul is fészkelődni kezdek. Soha nem felejtem el azt a kínt, amit akkor éreztem. Végül lassan felemelem a fejemet. -Ne ijedj meg, de megmutatom, hogy igazat beszélek és nem vagyok veszélyes, mint a legtöbb társam. - Felálltam, miközben beszéltem. Kibújtam a felsőből, amit kaptam, majd a következő pillanatban már farkasként álltam előtte. Pár pillanatra még a fogaim is megvillantak, majd a következőben az első lábaimat behajlítottam és közelebb kúsztam hozzá, mint egy behódolt kutya. A fejemet a kezei közé fúrtam, majd a következő pillanatban már felkaptam a pólót a fogaimmal és eltűntem. Pillanatok alatt változtam vissza és bújtam bele a pólóba. Megálltam a konyha ajtóban és pár másodperc múlva a helységben lévő gyertya lángja meggyulladt, de nem mozdultam a helyemről. - Nem minden ismeretlen veszélyes, ahogyan nem minden farkas őrült. De sajnálom, ha rossz tapasztalatot szereztél korábban. - szólaltam meg csendesen miközben őt figyeltem a gyertya fényében.
† music: † note: Semmi baj és nagyon tetszett! † words: -
Délután van, odakint pedig esik az eső. Angliában megszoktam, hogy az év nagy részében csak úgy zuhog, sőt, kimondottan szerettem az esőt. A vizet. Néha szoktam sétálni, amikor sír az égbolt, de annak általában megfázás, vagy tüdőgyulladás lesz a vége, de ez talán a korral jár. Így az utóbbi években jobbjára csak az ablak mögül figyeltem, ahogyan az eső tisztára mossa az utakat, és talán az emberek lelkét is. Ilyenkor általában nem jönnek nézelődők a galériámba. Megszoktam, hogy ezek az esték ilyenek. Mint az üres járatok. Az emberek a házaikba zárkózva töltik az estéket, begyújtják a kandallókat, és késő estig bámulják a családi filmeket, vagy a sorozatokat, én pedig jó szokásomhoz híven egyedül töltöm az ünnepeket. Nem pakolom elő az égősorokat, sőt, idén talán karácsonyfát sem veszek, hiszen mennyire szánalmasan néz már ki, amikor egy egyedül álló férfi egyes egyedül üldögél a kanapén, egy karton sörrel, vagy egy nagy bögre teával, és átolvasgatja a karácsonyt, meg a szilvesztert. Az esős idő elgondolkodtat. Ilyenkor mindig eszembe jutnak az emberek, hogy nekik vajon milyen lehet az életük. Vajon ők is olyan magányosak-e, mint én, hogy vajon ők is olyan tehetetlenek-e, mint én. Nem kapcsolatra vágyom, nem arra a mindent elsöprő szerelemre, még csak nem is feltétlenül szexre. Arra vágyom, hogy legyenek körülöttem emberek, olyanok, akik színt visznek az életembe, akik mellett önmagam lehetek, és akik önmagukat adják, ha velem vannak. Nőkre vágyom akik megcirógatják a hajamat, akik a mellkasomra hajtják a fejüket, olyanokra akik nevetnek a vicceimen, hiszen köztük lehet a nagy ő. Férfiakra vágyom akikkel megihatok egy sört, akikkel meccset nézhetek, és akiket a legjobb barátaimnak mondhatok, mert az egyikük lehet majd az esküvői tanúm, de az élet ezt nem adja meg mindenkinek.
Hosszú nap volt a mai. Utazással telt, még ha nincs is olyan messze a Whitmore Mystic Falls-tól, hogy kimerítő legyen az ingázás, semmi kedvem nem volt a dolgaim felpakolásához, hogy aztán itthon ismét kipakolja, majd vissza… előre rosszul lettem a felesleges köröktől, de nem hagyhattam, hogy Chantele egyedül töltse a karácsonyt és egyedül üldögélni talán még rosszabb volt, mint a hazaúton való zötykölődés egy rakás hozzám hasonló, bőröndös fiatallal, akiket a hátam közepére sem kívántam. Ez volt az én legnagyobb bajom: ha rám jött az általam már csak tipikus állapotnak nevezett időszak, legszívesebben elbújtam volna a világ elől. Akármerre mentem, az volt az első dolgom, hogy keressek egy helyet, ahol ezt megtehettem, hiszen nem mindig volt elég, hogy magamra csukhattam a szobám ajtaját. Kellett valami ingerlő, nyugtató hatású és ha teljesen magamra maradtam a gondolataimmal, amelyek szokásukhoz híven cikáztak, attól csak rosszabbul voltam. Elterelés, gyönyörű vagy gyötrő, ez volt az én eszközöm a túléléshez, a legjobb, amit kifejlesztettem az idő során és Mystic Falls-ban megtaláltam a tökéletes helyet a relaxált, csodálatosan apatikus állapot eléréséhez. Egy belvárosi galéria, ami nem volt túl sűrűn látogatott, akkor nem, amikorra én szerveztem a látogatásaimat. Hétköznap délelőttre, ebédszünet előtt, nyitás után egy kicsivel… volt, hogy csak én ültem a teremben elhelyezett puha párnájú széken és senkit sem érdekelt, miért bámulom ugyanazt a festményt két óra hosszán keresztül. A vonalvezetés, a színek, a mögöttesnek vélt történet tett arról, hogy ne akarjak felállni. Szokásomtól eltérően délután érkeztem a galériába. Az eső szakadt, szerencsére volt nálam esernyő, így nem áztam meg sokadjára is ebben az évben. A sötét, borongós idő a maradék, parányi életkedvemet is elvette, most volt szükségem a feltöltődésre, közvetlenül azután, hogy otthon leraktam a cuccomat. Chantele nem volt a lakásban, így okom sem volt a négy fal közötti maradásra, javulásként éltem meg, hogy vágytam a kimozdulásra… ez egy ilyen nap volt. Egyébként is oda menekültem, ahol senki sem találhatott meg. Beléptem az ajtón és a szokásosnál is nagyobb csend fogadott. Hallottam a padlón a saját lépteimet és mély levegőt vettem, hogy beszippanthassam a vászon, a festék és maga a helyiség különleges illatát. Rajtam kívül mindössze egy férfi tartózkodott itt, akit nem terveztem megzavarni a csendes nézelődésben, én magam is hasonló elfoglaltságot terveztem. A távollétem alatt új képek kerültek fel a falra, az egyik elé léptem és ösztönösen alig észrevehető mosolyra húzódtak az ajkaim. Szépséges, mint mindegyik.
A hozzászólást Ebony Tate-Smith összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 02, 2016 3:48 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 22, 2016 12:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony x Patrick
Beauty and the Beast
Az idő tombol, még mindig, valahogy tetszik, szeretem. Bár azt, hogy egyedül vagyok, ne élvezem sokáig, ugyanis hallom, ahogyan kissé nyikorogva kinyílik a galéria bejáratának ajtaja, és valaki lépteinek kopogását is. Nem pillantok oda. Szoktak ide emberek járni, csak úgy, hogy kikapcsolódjanak, nézelődjenek, bár be kell, valljam, ilyen időben egy vendégre sem számítottam. Végül kíváncsiságom erősebbnek bizonyul akaraterőmnél, hátrapillantok a vállam felett, és meglátom a vendégem. Egy hölgy az, csinos, kezében egy elázott esernyő. Felállok, bizonyára átfagyott, hiszen kint hideg van, mintha csak az északi sarkon laknánk. Közelebb lépdelek hozzá, nem áll szándékomban megijeszteni, így remélem, hogy hallja a lépteim kopogását. - Jó napot! – köszönök rá mosolyogva. Tetszik, ahogyan a festményemre néz. Még soha senkit nem láttam így pillantani valamelyik képemre. Ő talán tényleg megérti az üzenetét. - Szörnyű idő van odakint nem igaz? - Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy esetleg megkínálom egy teával, de nem akarom így a semmiből letámadni, így hát csak állok mellette, és követve a tekintetét én is a festményemre pillantok – tetszik magának? – kérdezem. Elbűvölő, különleges arcú nő. Arcának minden rezdülését megnéztem, amikor mellé álltam. Biztosan sokan irigylik. Beletúrok fekete hajamba és összébb húzom magamon a cipzáros pulóveremet. Még idebent is hűvös van egy kicsit, ami annak köszönhető, hogy négyesnél nagyobbra nem veszem a konvektort, mert én jól bírom a hideget, na meg a tea általában átmelegít. - Meg kell mondjam, ilyen időben nem számítottam „vendégekre” – mosolygok. Csak remélni tudom, hogy nem zavarom őt. Nem akarom elijeszteni és elérni, hogy soha többé ne jöjjön ide. Ismét a festményre pillantok. Felidézem a múlt vasárnapot, amikor elkészítettem. Éppen valamelyik hülye sorozatomat néztem otthon, amiben elhangzott egy mondat. Az ihlette a képet. Hihetetlen, hogy mennyi mindenre képesek a szavak.
Felkaptam a fejem a férfi köszönésére és ösztönös, az idő folyamán belém rögződött, zavart félmosoly kíséretében válaszoltam. Nem hittem volna, hogy hozzám szól, akárhány galériában jártam nem volt szokás köszönteni a másikat, hiszen a legtöbb ember a festmények csodálása vagy éppen megvétele miatt tartózkodott a négy fal között, nem baráti csevejt megejteni érkeztek. Aztán végighallgatva őt megütötte a fülemet a vendég szó… szóval ezért csak ő van itt. Övé a galéria, övé az összes festmény tekintve, hogy erről a helyről tudni lehetett, hogy a tulajdonos szellemi tulajdonát képezték az alkotások azon kívül, hogy fizikailag is ő birtokolta őket. Elszakítottam a festményről a tekintetemet és a férfire néztem. - Én sem számítottam arra, hogy valaki más lesz itt, ezért is jöttem. – A fülem mögé tűrtem a hajzuhatagom egyetlen vizes tincsét, ami az esernyő lehúzásának köszönhetően vált nedvessé. - Ebben az időben az emberek többsége kimozdulni is utál, de… én szeretem. – Azért, mert leginkább ez az időjárás hasonlított ahhoz, ahogy én a nap huszonnégy órájában éreztem magam, még akkor is, amikor aludtam. Feldúlt volt, ha villámokkal egybekötve esett az eső, egyébként viszont csendesen zuhogott, siváran, kedvetlenül, mintha kétségbe lenne esve és azt akarná, mindenki meneküljön előle, ezért festette szürkére az eget és tette párássá vagy éppen hideggé a levegőt. Egyedül volt. Én is hasonlónak találtam magam azzal a különbséggel, hogy néha ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy ismét nyissak az emberek felé és néha le is győzött az a napsütés, ami az esőt is, csak nálam soha nem maradt tartós, mindössze kis ideig uralta a szervezetemet a napfény. Leginkább miután táplálkoztam és egészen addig, míg el nem kapott a bűntudat. Ördögi kör. - Ez is a maga munkája? – Kérdeztem a beálló csendben. Amíg egyikőnk sem szólalt meg nem zavart a hangtalanság, ám ahogy valaki beszélgetést kezdeményezett velem és a legtöbbször részemről majdnem befejeződött, esetleg csupán úgy tűnt, mintha nem lennék vevő a csevejre, kínosan éreztem magam, ami miatt meg kellett szólalnom, hiába nem volt kedvem. – Többször jártam már itt és mindig lenyűgöz az újdonságaival. A művészetekhez nem értek, de azt látom, hogy gyönyörűek. – Mondtam elismerően. Egy következő életben talán megtanulok festeni, úgyis előttem volt az örökkévalóság, aminek a tudatával sem tudtam mit kezdeni, nemhogy a konkrét idővel. Elméletben sok mindenre lesz lehetőségem. Gyakorlatban… fogalmam sincs.
Kezdőlap
† words: 283
† words: -
† words: -
† words: 237
† words: -
☼ Öltözék ☼ 
