♫ Tell me if you wanna go home ♫ Sosem érdekeltek ezek a faji ellentét dolgok, amúgy sem tudok olyan régóta arról, hogy mi vagyok. Nem úgy születtem, hogy folyton csak magyarázták nekem, hogy mennyire rosszak és mennyire utálni kell őket. Én úgy kerültem kapcsolatba az első vámpírral, legalábbis tudomásom szerint, hogy segített, amikor senki más, hogy elmagyarázta, hogy mi történik velem és kihúzott a bajból, amikor arra volt szükségem, pedig még csak nem is ismert és nem lett volna kötelessége, de mégis megtette. A sors fintora, hogy igazából nem is tudok róla szinte semmit, hogy az, amit hiszek baromira tévedés, és... de ebbe most még nem érdemes belemenni, hiszen még csak a halvány gyanú az, ami megfogalmazódott bennem, az is csak a miatt, hogy mostanában kissé furcsán viselkedik. - Nem zúgtam bele, csak egy nagyon jó barát. - vágom rá szinte azonnal, talán kissé morcosan is. Nem is tudom... sosem merült ez fel bennem. Kedvelem Christ, tényleg így van, de mások vagyunk, ő már annyi mindent élt meg, én pedig jelenleg nem igazán akarom az életemet még ilyesmivel is bonyolítani, amúgy sem vagyok valami szerencsés alkat, az életem valahogy sosem alakul jól. Kétlem, hogy ne futna zátonyra, ha lenne is köztünk valaki és nem akarok egy buta próbálkozás miatt elveszíteni egy barátot, annál azért ő sokkal fontosabb lett nekem az utóbbi pár évben. - Én nem lettem volna képes erre Gregory... embereket ölni csak mert valaki ezt mondja. Az apám... a nevelőapám is csak azért halt meg, mert az életösztön miatt küzdöttem ellene, de nem tudtam volna szándékosan végezni vele. - na igen, jó eséllyel, ha erre kerül sor, akkor én hagyom ott a fogam, én hullottam volna el előbb, nem pedig ő. Csak a véletlennek köszönhető, hogy ő halt meg, én maradtam életben és ezzel együtt kiváltottam az átkomat is, és amit nem tudhattam, megtörtem a rajtam lévő varázs egy részét is. - Nem hiszem, hogy Chris örülne, ha betoppannék egy régi vérfarkas ismerőssel, szóval... - pár pillanatig hezitálok. amúgy is messze van a innen a cél, beköltöztem a koleszba, mert az volt a legkézenfekvőbb, még ha nem is töltött ott túl sok időt, de arra a heti pár napra tökéletes. - Belóghatsz a kolesz szobámba, amúgy sincs most mellettem senki, van egy üres ágy, aztán holnap keresünk neked egy lakást rendben? - nem is tudom, valahogy az ötlet is mosolyt csal az arcomra. Mint a kisiskolások komolyan... bár nem tudhatom, nekem ez kimaradt az életemből, a normális gyerekkor, meg a normális élet. Mindenesetre most már remélhetőleg nem gond, szóval beszállok a kocsimba, azt már ő dönti el, hogy a sajátjával jön utánam, vagy elvigyem és majd visszajön az övéért reggel.
Nem tudom, mikor voltam így utoljára életemben. Mikor csak futni akartam, mint valami űzött vad, közben csak azt nézni, hogy mi van előttem, és nem azt, mi van a hátam mögött. Egyszerűen az életem olyan volt, mint valami felfordult menny és pokol összevisszaság. Elveszni készült a régi önmagam, s ezt akkor sem engedhetem, ha ára lesz. Nem akarom, hogy elfeledjék, ki voltam. De féltem, hogy momentán csak annyit hagytam magamból, amennyit sosem akartam: a rippert, aki öl és pusztit. Aki kegyetlen, és azért öl , mert élvezi. Nem akartam ilyen vámpír lenni. Nem akartam ilyen barát lenni! Az újrakezdés talán pontosan itt fog elkezdődni... csak néztem kifelé a kocsim ablakán. Egy hosszadalmas, nehéz időszakon vagyok túl. Az éhség már nem gyötör, ha emberre nézek. Viszont.. tudnm kell ezt továbbra is fenntartani. Ha nem így történik, minden elveszhet... Felsóhajtottam, és mikor megpillantottam egy lányt a könyveivel a kezében, úgy döntöttem, hogy rögtön megállítom. Tudnom kell, van-e itt bármi esélyem... és úgy tűnik, ő már egy ideje itt van. Sőt! Egészen tájékozottnak tűnt. De a külső néha csal. Ezt mondta valami nagyokos. - Hé! - szólaltam meg a kezemet felemelve, mintegy jelzésként, hogy figyeljen rám, majd megköszörültem a torkom, eldobtam a félig elszívott cigarettámat, és sietős léptekkel közelítettem felé. - Bocs! - bukott ki belőlem, mikor kicsit sietős légzéssel megálltam mellette. - Nem akarlak megijeszteni, csak... nos, még új vagyok itt. Tudod... - nevettem fel halkan zavaroban. Egyáltalán nem voltam férfias, legalábbis a viselkedésem jelenleg mint egy tini lányé. De talán ez imponál neki.
Egy újabb reggel virrad rám a kollégiumban. Kinyújtóztatom a tagjaimat és csendben kikelek az ágyból. A szobatársam még alszik és nem szeretném őt felkelteni. Belebújok a papucsaimba és óvatos léptekkel elindulok lezuhanyozni. Nincs is jobb egy forró zuhanynál reggelente. Százszor jobban felfrissít, mint egy csésze kávé. Mondjuk szerencsére nekem ezzel nincsenek gondjaim, jól bírom a koránkelést. Miután lezuhanyoztam megmosom a fogam, megfésülködöm, megcsinálom a hajam és felöltözök. Átnézem a tananyagot, ahogy mindig és elpakolok a táskámba. Berakok a kenyérpirítóba pár szelet kenyeret és a vízforralót megtöltöm vízzel és bekapcsolom. Felteszek egy adag kávét és bekapcsolom a kávéfőzőt. Nekem nincs szükségem koffeinre, de szegény szobatársam sajnos nincs olyan szerencsés helyzetben, mint én, rosszabbul bírja, hogy kilencnél hamarabb kell kikelnie az ágyból. Miután felforrt a víz rakok bele teafiltert öntök magamnak egy bögrével, ami lerakok az asztalra. Töltök a szobatársamnak egy csésze kávét, ami szintén az asztalra kerül, csak egy székkel arrébb. Előveszek két tányért és elosztom elosztom a pirítósokat, így mindkettőnknek jut fejenként két darab. Leülök a székemre, megcukrozom a teámat és elkezdem kortyolgatni. Eddig ez egy jó reggel, szeretném ha a társam se kezdené rosszkedvűen a napot. Remélem felkel minél előbb, mert ha sokáig alszik még a végén lekési az óráit. Már éppen azon gondolkodom, hogy felkeltem, amikor meghallom sóhajtozni. Mintha csak emlegetni kellett volna. - Jó reggelt, Kate! - köszöntöm kedvesen, de nem túl hangosan, nehogy megijesszem. - Szia! - viszonozza a gesztust félig dörmögve, amiből azt hallom, hogy álmos. A szemit dörgölgetve lép felém. Mosolyt pillantok meg az arcán, amikor az asztalra néz. - Köszi, életmentő vagy. - hálálkodik és ez nekem mindennél többet ér. Egy mosoly és pár kedves szó mindig jól esik. Igyekszem minél több jót tenni az emberekkel, mert a jóság az, ami igazán kifizetődő. - Nincs mit, örömmel tettem. - mondom egy mosollyal. Egy darabig még beszélgetünk, elfogyasztjuk a reggelinket, majd mindketten elindulunk az óráinkra. Azok viszonylag gyorsan és eseménytelenül telnek. Az egyiken felelünk, a másikon röpdolgozatot írunk. A dolgozat jól megy, felelésnél pedig nem engem néz ki a tanár. Adnak házi feladatot is bőven, de nem bánom, ezt is vállaltam amikor egyetemre jöttem. Tudtam, hogy kell majd tanulnom bőven, viszont azért teszem, hogy megvalósítsam az álmom és orvos lehessek. Mások megsegítése a célom, meg maga a biológia is vonz. Úgy értem az emberi test tele van érdekes és rejtélyes dolgokkal. Persze tudom, a diploma még messze van, de már most el kell kezdeni rá tanulni, ha az ember le akarja tenni. Órák után megírom a leckém és kilépve az épületből a biciklimre pattanok és elindulok a közeli könyvesboltba venni pár könyvet. Szeretek olvasni és itt mindig jó könyveket találok. Veszek is párat, amit jónak találok és megindulok vissza a főiskolára. A parkolóban beállítom a biciklim a helyére és nekilátok lelakatolni, amikor valaki megszólít. Meglepődök, azonban nem futok el, valószínűleg nem bántani akar, lehet csak kérdezni valamit, vagy segítségre van szükségre. Mire végzek a lakattal, amikor mellém ér. Látom zavarban van, de ez nem probléma, mindenkivel előfordul az ilyesmi. - Semmi gond. Új vagy itt? Segítselek körbevezetni? - kérdezem meg kedvesen és remélem a mosolyomon látja nekem nyugodtan elmondhatja miben szeretné, hogy a segítségére legyek.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Volt bennem némi félsz, hogy vajon hogyan fogom kezelni ezt az új helyzetet. A fene se tudja, mikor találkoztam Stefannal utoljára, és azt kell mondanom, hogy... eléggé ostobának éreztem magam amiatt, amiért bedőltem Silasnek, és elhittem, hogy ő Stefan. Fel sem merült bennem, hogy Stefan hasonmása megpróbál majd megtéveszteni, csupán azért, hogy információkat húzzon ki belőlem... mégis megtörtént. A telefonomra néztem, és szinte számoltam a másodperceket. Fontos, hogy Stefan tudja, mi a helyzet... és ha valakit, talán őt érdekelni fogja, hogy tényleges veszély fenyegeti az életünket. Ismét. Kivételesen nem én hoztam a nyakunkra a bajt, hanem maguk a hasonmások... arról viszont egyikünk sem tehet, hogy mik vagyunk és miért. Próbáltam közben megfogalmazni azt, hogy mégis miként fogok Stefan szemeibe nézni. Mondhatni, pocsék barát vagyok... főleg az ő esetében. Tettem egy ígéretet... miszerint annak ellenére, hogy köztünk soha nem lesz már semmi, a barátja maradok, és bármikor hívhat, ha szüksége van valakire... talán pont rám. De ezt a dolgot általában csak én érvényesítem, pedig nem ő kért meg erre, hanem... éppen ellenkezőleg. Én őt. És tessék... máris kész az álszentség.
Jelenleg nem tudnám megmondani, hogy mi ütött belém. Nem szokásom csak úgy leszólítani valakit, főleg ha az láthatóan siet valahová. Az embereket mondjuk az utóbbi időben érthető módon eléggé kerültem.. az ok egyszerű. Nem akartam őket megenni. Édes vérük még mindig csábító számomra, de nem lehet, most nem táplálkozhatok. Sőt, többé senkiből nem táplálkozhatnék... át kellene térnem a tasakos vérre. Az emberek kihasználásának korszaka végetért. Már nem vagyok kegyetlen gyilkos, aki hullákat hagy mindenhol maga mögött... csak egy hétköznapi srác akarok lenni. Igen.. aki főiskolára jön, hogy új életet kezdjen egy új városban. Mystic Falls nemrégiben még az otthonom volt, míg el nem tűntem innét teljesen. A Whitmore főisklola pedig eléggé közel van hozzá, úgyhogy mondhatni, talán ennél jobb hely aligha akadhatott volna számomra. - A nevem Jade. - mutatkoztam be illedelmesen, mint valami mintadiák. Régóta vagyok már vámpír, volt egy pár történet az életemben, amelyre nem vagyok büszke, és ebből jó pár egyetemhez köthető. Tehát jogos a kérdés, hogy mégis mit keresek itt? Egy főiskolán? Azt hiszem, erre a kérdésre már sosem tudom meg a választ.. vagy mégis. - Sajnálom, tényleg. Igazából a campust keresem.. beiratkoznék. De eléggé el vagyok itt tévedve. - köszörültem meg a torkomat, majd közben eszembe jutott, hogy ilyenkor illik kinyújtani a kezünket, hiszen bemutatkozás meg miegyéb.. - Téged hogy szólíthatlak? - kérdeztem végül. Na igen, eléggé látványos, hogy visszafogom magam, de nem tudhatja, hogy mitől. Csak nem néz Hasfelmetszőnek, vagy ahhoz hasonlónak.. vagy mégis? - Régóta tanulsz már itt?
Nem mondom, hogy fejvesztve rohantam az Elena-val való kis találkozómra. Összeszedetten pattantam be az autómba és egyáltalán nem feszegettem a sebességhatárokat. Könnyedén vezettem végig a Whitmore felé. Kíváncsi voltam, hogy mégis mi az, ami annyira fontos, hogy nem tudja elmondani telefonon. Na, de tényleg nem sietem el a dolgot. Egyszerűen azt sem értem, hogy miért mondtam igent erre az egészre. Caroline-t is ellöktem magamtól, mert nem voltam biztos önmagamban, hogy tényleg sikerült leküzdenem a dolgokat.. Nem akartam elhinni. De itt vagyok. Túltettem magam egy kisebb traumán és a legnevetségesebb az egészben, hogy Katherine volt az, aki a segítségemre sietett. Bár más ezerszer meghátrált volna ő mégis ott maradt velem még akkor is, mikor az élete veszélyben volt. Pedig annál jobban semmit sem félt. Megállok a parkolóban, ahol meg is látom Elena alakját, már akkor, mikor bekanyarodok. Kipattanok a kocsiból és minden további nélkül elindulok felé. – Szóval mi az a bizonyos vészhelyzet, ami mindkettőnket érint és nem tudtad elmondani telefonon? – Nem értem, hogy mi lehet ennyire fontos.. Egyszerűbb lett volna tisztázni ezt az egészet telefonon. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára Elena-t. Talán ezen emlékeim is elhomályosodtak valami miatt.
Egyáltalán nem zavar, hogy ez a srác megszólított, sőt örülök neki. Szeretek segíteni másoknak, meg most amúgy sincsen annyira sok tanulnivalóm. A könyvekkel sem kell sietnem, azok úgyis megvárnak. Van időm útbaigazítani ezt az idegent, de ha nem lenne ilyesmire akkor is szakítanék időt, már csak azért is, mert szeretek jót tenni az emberekkel és mosolyt csalni az arcukra. Azt akarom, hogy ne csak én legyek boldog, hanem az emberek is, akik körülöttem élnek, ők se legyenek szomorúak. Nem véletlenül akarok orvos lenni, segíteni szeretnék az embereken, minél többen. Tudom, nem menthetek meg mindenkit, de van, akit igen. Az a kár, hogy a halottakat már nem lehet visszahozni. Pedig mit meg nem adnék azért, ha a húgocskámat visszahozhatnám az életbe. Ez sajnos nem lehetséges, csak állítólag boszorkány segítségével, viszont nem vagyok benne biztos, hogy az tényleg működik és nem csak olyan zombiszerű lényt kapnék vissza, mint a filmekben. Ezért inkább hagyom a dolgot és beletörődtem abba, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni és minden okkal történik. Lehet, hogy ő azért halt meg, hogy rájöjjek az orvosi pályán van a helyem és életeket mentsek. Ki tudja? Az viszont biztos, hogy már megint szépen elkanyarodtam a témától. Ez van, ha elkezdek agyalni. Szóval nem gond, hogy most belebotlottam Jadebe, mert örömmel segítik neki. - Ezen tudok segíteni, ha velem jössz szívesen megmutatom neked hol tudsz beiratkozni és az iskolában is körbevezetlek, ha szeretnéd. - ajánlom fel neki kedvesen arcomon egy mosollyal. - Amy Adams vagyok, szólíts nyugodtan Amynek. - mutatkozom be és felé nyújtom a kezem egy kézfogásra. Kissé fura a fiú, visszafogja magát, úgy nézem, viszont lehet, hogy csak zavarban van. - Még csak elsőéves vagyok. - válaszolok a kérdésére.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Türelmesen vártam, hogy Stefan megérkezzen, habár meg kell mondanom őszintén, nem vagyok a türelem mintaképe. Nyilván okkal... mikor az életemet... a családom és szeretteim életét veszély fenyegeti, egyszerűen elfelejtek azzal törődni, hogy mindenre gondosan odafigyeljek. Mit kellene tennem, kérjem meg a veszélyünk forrását, hogy menjen máshová? Aligha működne. Egykoron azt hittem, hogy Klausnál rosszabb nem jöhet. Tévedtem... ami most jön, az véget vethet mindennek, amit eddig felépítettünk. - Stefan - bukott ki belőlem végül, mikor megláttam őt, és egy apró mosoly megjelent ajkaim körül, de nem túlzottan. Nem volt olyan a téma, hogy azon mosolyogni kelljen. De neki örültem, hogy látom... és rohadt rossz barátnak éreztem magam, amiért nem hívtam jó ideje, pedig Caroline elhintette, hogy gondjai vannak... vagyis voltak Stefan megtalálásával. Nem tudom, hogy tehettem ezt azzal, akinek megígértem, hogy ameddig világ a világ, törődni fogok vele... tényleg önző vagyok. - Sajnálom, hogy ide kellett rángatnom téged, de... ez nem telefon téma. Damon pedig nem veszi komolyan az egészet - túrtam bele a hajamba, majd megköszörültem a torkomat. - Hallottál már egy férfiról, akit... Markosnak hívnak? - bukott ki belőlem rögtön a kérdés. Beszéljük meg előbb ezt. Utána talán jut időnk másra is...
Egyszerűen nemet is mondhattam volna. Nem is lett volna kötelességem ugrani rögtön az első szavára, hiszen őt teljesen hidegen hagyta, hogy min mentem keresztül az elmúlt időszakban, akkor engem miért kellene érdekeljen az, hogy mi tűnik a számára jelenleg a legfontosabb problémának? De mondjuk, mikor leküzdöm a saját problémáimat, akkor jön egy újabba, amiből talán ki is maradhattam volna. Bár ezt nem mondhatom teljesen határozottan, hiszen egyelőre még azt sem tudom, hogy milyen problémával is nézzek szembe. Próbálok nem teljesen közömbös arcot vágni ahhoz, hogy újra láthatom, bár nem tudom, hogyan is kellene viselkednem. Egyedül Caroline volt az, aki utánam rohangált és segíteni akart, de szépen ellöktem magamtól. Talán ebből adódóan jobb is, hogy nem keresett Elena sem. Furcsa módon Katherine-nek sikerült elég közel férkőznie hozzám, ahhoz hogy kirángasson az elmém sötét fogságából, ahonnan úgy tűnt, hogy nincs menekvés. – Szóval Damon nem veszi komolyan a dolgot és ezért úgy gondoltad, hogy én vagyok a tökéletes másodlagos opció? – Nem akarok szemétkedni, de néha már elegem van, hogy az emberek pótkeréknek tekintenek, amit akkor használhatnak, amikor szükségük van rá. – Az utóbbi időben eléggé elzárkóztam, szóval ezek szerint az lesz a legjobb, ha kezded a legelején. – Azt is épp elég nehéz volt feldolgoznom, hogy van egy hasonmásom nem, hogy még további információkhoz jussak. A legjobb lenne, ha eltűnnék innen és új életet kezdeni. Elvégre nem egyszer megtettem már.
- Nem, nem! Félreértesz! - bukott ki belőlem hirtelen, mikor azt mondta, hogy valószínűleg ő a lehetséges második opció nekem... ez nem igaz. Hiszen ő éppen olyan fontos ebben a képletben, mint... én? Oké, ez eléggé önzően és beképzelten hangzik, de akkor is ez az igazság. Nem tudom, miért pont ránk vadásznak, hiszen... több hasonmás is van még a városban. De nem is ez a lényeg... hanem hogy úgy tűnik, nincs olyan szerencsénk, hogy Silast vagy Katherine-t vagy bárki mást terheljék ezekkel a... tervekkel. - Stefan, itt az életedről... az életünkről van szó, érted? -kérdeztem rekedten. - Megkértem Damont, hogy nézzen utána a dolgoknak, hiszen ő ott van a városban, de láthatóan... nem vette komolyan azt, ami egyre biztosabbá válik - ráztam meg a fejem, és belenéztem a szemeibe, miközben kezem a karjára siklott, de leginkább azért, hogy tényleg érezzem, hogy itt va, és nem csak ide képzelem. Szerettem őt, valahol mindig is fogom, hiszen ha valakit egykoron... tiszta szívedből szerettél, nem felejted csak úgy el... de ez most másról szólt... és próbáltam elterelni a gondolataimat arról, milyen pocsék barát vagyok. - Az egész ezzel a Silas-Amara dologgal kezdődött... - hunytam le a szemem és próbáltam visszaemlékezni a miértekre. - Velük együtt bukkantak fel az Utazók is, és most... most derült fény arra, hogy mi a tervük, Stefan - bukott ki belőlem némi elkeseredettség, mely a hangomat fűszerezte meg. - Az Utazók Mystic Falls-ot akarják. Ha megszerzik, ha a vezérüknek sikerül visszatérnie, nem fogja meggátolni őket semmi abban, hogy Mystic Falls az övék legyen. Ha így lesz... természetfeletti lény többé nem léphet be a városba. Ez az egész kép most teljesedett ki... Markos, az utazók vezetője tegnap... Bonnie-n keresztül visszatért, miután egy csomó utazó öngyilkosságot követett el - nyeltem egyet. - A mi vérünk kell ahhoz, hogy ezt az egészet véghez tudják vinni... a tiéd és az enyém. A vér még semmi nem lenne, de ha sikerül a tervük, az eddigi életünk megszűnik létezni. Mystic Falls az otthonunk!
- Hagyjuk inkább nem akarok belefolyni ebbe az egészbe. – Legyintek egyet, mert egyáltalán nem akarok vele veszekedni. Így is elmartam magam mellől Caroline-t nem kell még egy embert a listához adni. Főleg, hogy most akár meg is tehettem volna, hogy fel sem bukkanok, de most ha már itt vagyok a legkevesebb, ha jófiúként viselkedem és végighallgatom, amit mondani szeretne. Tudom, hogy a semmiért nem hívna ide, de abban biztos vagyok, hogy valami baja származna a dolgokból, ha nem segítek neki. Legszívesebben elmenekülnék az egésztől. Új életet kezdenék, mintha ez a bonyodalmakkal teli soha meg sem történt volna. – Szóval mégis csak igazam volt. De ha Damon nem veszi komolyan és már utánanéz, akkor mit akarsz tőlem? – Nem értem, hogy mégis miféle előnye származik abból, hogy engem is beavat. Talán tartaléktervnek szán, ha valami nem sikerülne. De ez lesz az utolsó. Ezek után már az lesz az első, hogy elhúzom Mystic Falls-ból. Így lesz a legjobb a számomra. Új élet, új lehetőségek remélhetőleg sokkal kevesebb komplikációval, amit eddig sikeresen megtapasztaltam. Már ha csak annyi gondom lesz majd, ami itt egy nap alatt én tökéletesen boldog leszek és egy pillanatra sem fogok panaszkodni. Az egyszer biztos. – Szóval visszatért a túlvilágról egy ősrégi utazó, aki szeretné a vérünket venni. Már ebből kifolyólag nem értem, hogy miért segít az rajtunk egyáltalán bármit is, ha egy helyen vagyunk. Sokkal inkább ront a helyzeten, mert ha tényleg minket akarnak, akkor elég könnyű utat adtunk nekik arra, hogy megszerezzék azt, amit akarnak. – Így végiggondolva talán a legjobb lenne, ha bepattannék a kocsiba és telefonon folytatnák ezt a beszélgetést. A lehető legtávolabb kellene lennünk egymástól. Nem pedig szemtől szembe! – Mellékesen pedig nem is lenne olyan rossz, ha nem tudnánk Mystic Falls-ba menni. Egy új lehetőségünk lenne arra, hogy tiszta lappal kezdhessünk. – Most igazából hivatalosan is kiteregetem a terveimet, hogy nem tervezek Mystic Falls-ban maradni.
Egyáltalán nem tetszett a stílusa. Bár nyilván nem is azért van itt, hogy kiklérje a véleményem az új Stefan Salvatore-ról, de abban is ismer, hogy tudhatja, nem vagyok képes véka alá rejteni a véleményem. Egyáltalán nem tartom jónak, amit most csinál, hiszen a világ... úgy szerette Stefant, amilyen volt... most pedig ilyenné vált, ilyen... nem is tudom, minek nevezzem. De talán igaz az, hogy az emberek változnak... és mások észre sem veszik? Vagy csupán velem van problémája, amiért idehívtam, és ismét szóba került Damon, mint a segítő, de problémát nem komolyan vevő testvér. Így belegondolva, talán ebben az egyben tudom őt most megérteni, hogy miért nehéz a testvérére gondolnia... de biztos voltam abban, hogy kihevertük mindketten a szakításunk tényét. Azt nem mondom, hogy azt is, ami közöttünk volt, hiszen egy szerelem sosem múlik el teljesen, csupán vagy... átalakul valami mássá... vagy jól eldugva őrizzük meg a szívünk mélyén életünk végéig. Jobb nem firtatni, hogy ki melyikbe tartozik. - Neked mi a franc bajod van? - bukott ki belőlem végül eléggé mérgesen, és ezt a szemeimen is láthatta. - Szeretném, hogy továbbra is barátok lehessünk, szeretnék tenni egy baráti gesztust, és te úgy viselkedsz velem, mintha egy idegen lennék... mintha soha nem beszéltél volna velem előtte - nyeltem egyet, majd elfordítottam a tekintetem. - Ez az én hibám... azt hiszem. Mi történt veled... mi történt veled az elmúlt pár hónapban, Stefan? - kérdeztem halkan, és éreztem, hogy kicsit elpárásodik a tekintetem. Rohadt rossz érzésem volt miután feltettem a kérdést. Talán egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, amit mondani fog. Talán míg én idillben éltem az életemet, ő... mit csinált?
Nem tudok normálisan viselkedni. Egyszerűen nem értem, hogy azok után, hogy rám sem bagózik hosszú hónapokig felhív, hogy van egy közös problémánk én nekem pedig ezt jól le kell reagálnom. Hát természetesen! Miért is ne! Legyek én mindig a zsebében egy olyan ütőkártya, amit bármikor előhúzhat, mert rögtön a segítségére siet és soha nem fordít neked hátat. De nekem elegem van ebből az egészből. Tiszta lappal akarok indítani ilyen egyszerű ez az egész. Nem akarom, hogy az életemet hasonmások és ilyen zagyvaságok határozzák meg. – Hogy mi a franc bajom van? Szerinted mégis mi a bajom? Akkor, mikor eszedbe jut, hogy közös problémánk akadhat rögtön felhívsz vagy esetleg neked van valami bajod rögtön fel tudsz hívni, de amúgy meg semmi nem ösztönöz arra, hogy egy kicsit is felém fordulj. – Ha az utazók vagy tudjam is én mik vinni akarják Mystic Falls-t, akkor vigyék csak. Én amúgy sem tervezem, hogy túlságosan sok időt fogok itt tölteni. Legalábbis próbálok a lehető legmesszebb menni a közeléből és még Whitmore-nak is. – Szóval most hirtelen tudni akarod mi történt velem? Hát legyen! Három hónapon keresztül a bányató alján sínylődtem. Aztán elveszítettem az emlékeimet és Rebekah magával vitt New Orleansba, ahol azon volt, hogy elhitesse velem milyen boldogok voltunk mi együtt. Aztán, mikor visszajöttek az emlékeim az elmém rabságába estem, mert úgy éreztem, hogy még mindig a víz alatt vagyok és állandóan fuldokoltam és olyankor teljesen elveszítettem magam felett az irányítást. Erről Katherine beszámolhatna, hiszen ő volt az elszenvedő alanya, de neki köszönhetem, hogy jobban vagyok és kérdem én. Ilyenkor hol voltál te? Legalább magadnak ne akard beismerni, hogy olyan hű, de fontos vagyok a számodra. – Nevetséges, hogy önmagával is el akarja hitetni, hogy ez az egész valami valós dolog. – De azért vagyunk, hogy megoldjuk a közös problémánkat, szóval térjünk ki inkább arra. – Semmi kedvem tovább rágcsálni ezt az egész témát. Szeretem őt még mindig és tudom, hogy valami mindig balul sül el az életében, de akkor is úgy gondolom, hogy lehetett volna egy kisebb ideje arra is, hogy a barátaival foglalkozzon. Ha még egyáltalán az vagyok.
Szavai úgy csapódtak az arcomba, mintha a mi kapcsolatunk mióta csak ismerjük egymást, abból állna, hogy ezt tesszük, utáljuk egymást vagy legalábbis... valami ahhoz rettentően hasonló érzést táplálunk egymás irányába. De én nem utáltam őt soha, én csak... eltemetkezdtem a saját problémáim alá, és... elfeledkeztem arról, hogy talán valakinek... valaki másnak is szüksége lehet rám... - Stefan, én... -kezdtem volna bele, de tovább folytatta, és ekkor jött el az idő, amikor csakis az önkontrollomnak köszönhettem, hogy nem tátottam el a számat. Mindaz, amit mondott vízről... Rebekah-ról majd Katherine-ről... egyikből kinéztem, amit csinált, a másikból nem. Bár Katherine-nek nem is volt más választása... igaz, nem hiszem, hogy azért nem bántja Stefant, mert megígértettem vele, amikor megállíttattam az öregedését és haldoklását... de még mindig nem az a lényeg, hogy ez a két borzalmasabbnál borzalmasabb nő mit művel, hanem hogy... én miért maradtam ki ezekből mind? Tényleg ennyire... nem figyeltem másokra? Először Bonnie halála, mert önző voltam... és Caroline... annyiszor mondta, hogy Stefannal kell törődnie, és egyszer sem juottt eszembe megkérdezni, hogy vajon miért... és most az egész valóságot a képembe kapom, mint valami kajacsatában a krémes tortát... hol voltam én? Hol volt Damon? Annyi emberrel törődtünk, de nem jutott eszünkbe azzal törődni, aki mindkettőnknek a legfontosabb... neki a testvére, nekem pedig... már nem is tudom, mi az a szerep, amit betölt az életemben. - Sajnálom, Stefan... én... annyira sajnálom... - csitult el végül teljesen a hangom. - Ennek nem így kellett volna lennie, ez olyan, mintha... -'Mintha nem számíthatnál ránk, ha neked szükséged lenne rá' - akartam mondani, de végül nem mondtam ki hangosan. Egyszerűen csak pocsék volt, ami jelenleg történt.
Nem tudom, hogy mit táplálta a dühömet. Talán nem is igazán dühös voltam rá, hanem egyszerűen csak csalódott. Mert egyáltalán rám sem bagózott. Nem hiszem, hogy Caroline pont ezt nyelte volna le bár azok után, ahogy vele is viselkedtem nem csodálom, hogy inkább azt mondja, hogy szenvedj csak tovább úgy is megérdemled. Mindannyian hibázunk és ezért nem eshetünk egymás torkának, mert ez annyira értelmetlen. Most leordítom a fejét a múlton nem változtat csak tönkreteszi a jelenünket és nagy valószínűséggel a probléma sem lesz megoldva, amiért idehívott. – Én sajnálom, hogy így lerohantalak. Nem kellett volna. – Kicsit rosszul éreztem magam a kirohanásomért, de ugyanakkor egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy így kiadhattam magamból a dolgokat és megmutathattam neki, hogy nem olyan tökéletes az életem, hogy bármikor könnyedén ugorjak egy probléma megoldására, mert nekem is vannak gondjaim, ha tudomást vesz róluk, ha nem. De még a végén a nyavalygás királynőjévé választanak, ha én ezt így folytatom, szóval inkább befogom a számat, mert ez nem halad így semerre. – Na, de akkor visszatérhetnénk arra a bizonyos problémára, amit beszéltél? – Nem tudom mi tehetnék vagy, miképpen oldhatnánk meg a helyzetet, de a legkevesebb, ha már idejöttem, akkor nem úgy viselkedem, mint egy igazi seggfej, hanem ténylegesen segítek még akkor is, ha ők nem segítettek rajtam, amikor szükségem lett volna rájuk. De, ha egyszer közös probléma, akkor előbb vagy utóbb eljutott volna hozzám ez az egész. Meg, ha annyira szemét akartam volna lenni, akkor eleve fel sem bukkanok itt. Azt is mondhattam volna, hogy teszek az egészre magasról és oldd meg magad. De itt vagyok, akkor koncentráljunk a feladatunkra.
Már éppen belekezdtem volna, hogy neki nem igazán van mit sajnálnia, hiszen minden egyes szava igazság volt... bár tény, hogy mindennek két oldala van, és... nem, ebbe inkább bele sem kezdek, hiszen ebből újra az lenne, hogy mégis mi volt a múltban. A jelenben vagyunk, a múlt felemlegetése semmire nem szolgált még megoldásként az életemben. Legalábbis emlékeim szerint. Szóval lehetőleg próbáljunk meg koncentrálni a jelenre... az tűnik a legcélszerűbbnek. - Igen, hogyne... öhm... - kezdtem bele végül ismét, ahogy szóvá tette, hogy inkább folytassuk, ahol abbahagytuk. - Talán igazad van, ezt jobb lett volna telefonon megbeszélni, de már látni akartalak... talán hülyén hangzik, de... ez van - magyaráztam, majd elfordítottam a tekintetem. - Markos bármelyik pillanatban itt lehet. Nem tudom, miért pont ez a város kell neki - ráztam meg a fejem, és mystic Falls irányába böktem. - Szóval lehetőleg ne bízz meg idegenekben, mert a vérünk kell neki. Úh, ez úgy hangzott, mintha a fiam lennél - bukott ki belőlem kínos mosoly. Magam sem tudom, talán saját feszültségemet akartam ezzel leplezni, hiszen valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy Stefannál betelik a pohár... és hogy nem marad már itt... sokáig...
Ez is csak egy újabb mentsünk meg a világot nap. Semmi újdonság nincs benne. Nem értem, ha mi nem lennék, akkor mégis ki akadályozná meg ezeket a dolgokat, hogy megtörténjenek? Azt sem értem, hogy nekünk, miért kell állandóan ugrálnunk azon kívül, hogy most minket akarnak belevonni és nélkülünk nem sikerülhet. Talán pont ezért lenne a legjobb, ha olyan messze megyünk innen, amilyen messze csak lehetséges, mert ha nem találnak meg, akkor nem is tudnak felhasználni minket, ami a tökéletes pozitív gondolkodás lenne jelen pillanatban, de az, hogy ketten ugyanazon a helyen vagyunk és mindkettőnk vérét akarják, hát mondanom sem kell, hogy nem éppen a legjobb ötlet. – Szóval ne bízzak se a cukros bácsikban, sem pedig a cukros nénikben. Azt hiszem ez tökéletesen menni fog. Esetleg még valami? – Mostanában azokat is távol tartom magamtól, akik eddig közel álltak hozzám és megbántom őket olyan módon, ahogyan soha nem akartam, úgyhogy ebben nem találok semmi nehézséget, de tényleg jobb lenne, ha kettőnknek az útja itt és most elválna, mielőtt valaki még kiszúr minket és lecsapolja az összes vérünket, mert ráunt a bélyeggyűjtögetésre és mostantól kezdve mások vérét akarja felhasználni a különböző, bugyuta kísérleteihez.
Szerettem volna minél inkább megrövidíteni ezt a találkozást, leginkább azért, mert ha minél tovább maradok az "új" Stefan társaságában, egyre inkább azt fogom elérni, hogy rá jobban emlékezzek, mint a régire... nem akartam, hogy ez az új stílus emlékeztessen Stefanra, és hogy később emiatt ne tudjak rá úgy gondolni, ahogyan azt valójában megérdemelné. - Nem, nem igazán... - ráztam meg a fejem, majd nagyot nyeltem, és megfogtam a táskám. - Sajnálom, hogy idehívtalak, már... megbántam, túl kockázatos. Jobb is, ha minél előbb elmész... vigyázzz magadra, Stefan - küldtem felé egy halvány mosolyt, de megölelni nem öleltem. Egyáltalán nem volt kedvemre való, hogy... azt mondja, ráerőltetem magam. Jobb így... békésen elválni... és megőrizni a szép perceket és momentumokat...
Segítőkészségből jeles. Ez általános jelenség ezen a környéken, hiszen tele van a főiskola egyszerű, hétköznapi, néha bulizó fiatalokkal. Ő naív kislánynak tűnik, habár a látszat néha alaposan csal. Nem is tudom mire vélni, hogy miért nem fogott még rajta az idő, miért nem hagyott valami nyomot... mondjuk nekem sem nő be olyan könnyedén a fejem lágya, mint ahogyan azt gondolják. A szüleim egyenesen isten csapásának gondoltak engem! Az ég szerelmére, csak vadóc voltam! Nem isten csapása. Az öcslm persze a tökéletes fiú, aki mindent úgy csinál, ahogyan belénevelték. Ettől folyamatosan hányingerem támad. - Kösz! - biccentettem felé apró mosollyal. Nem volt kedvem ellenkezni. - Szívesen veszem a tárlatvezetést. Főleg az igazgatói iroda irányába. Remélem, lehet igényelni kollégiumi elhelyezkedést is. - tettem még hozzá halk sóhajtással Kissé kellemetlenül érzem magam a társaságában, talán azért, mert ritkán vagyok úgy egy ember beszélgetőpartnere, hogy közben ne akarnám megízlelni a vérét. Vele most ez a helyzet. Próbálok leállni. Nem akarom megtámadni. Mást akarok, lehetőleg olyat, ami előnyömre válik. És ami nem okoz neki fájdalmat. Na jó, ez eléggé félreérthető. De elcsábítani sem akarom. Azt hiszem, nem lenne vevő rá. - Szóval Amy... elsőéves hallgató. - ízlelgettem az információkat, majd elmosolyodtam. - Ezek szerint én idősebb vagyok, mégis fiatalabb, ha beiratkozom. - gondolkodtam tovább. Nem akarom untatni. Jézusom, Jade, nyögj már ki valami értelmeset! - Mit tanulsz? - vetettem fel végül egy új témát. - Sajnálom, nem akarok túl tapadósnak tűnni, de nem ismerek itt senki mást.
Nem szokásom bárkibe ok nélkül belekötni. Egyrészt nem látom értelmét, másrészt nem célom ellenségekre szert tenni. Ostobaságnak tartom a felesleges konfliktus kreálását. Van egy mondás miszerint légy kedves mindenkivel és mindenki kedves lesz veled. Szerintem elég hihetőnek hangzik, hiszen ahogy mondják:"Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.". Magyarul amit adsz azt várd vissza. Sajnos nem lehet mindenkivel jóban lenni, de próbálkozni azért lehet, sőt kell is. Anyám állandóan azt hajtogatta, hogy bennem annyi vidámság és életkedv van, hogy sokaknak jutna belőle bőven. Én pedig teszek is róla, hogy jusson nekik, mert igenis mindenki megérdemel egy falatnyi boldogságot, egy kis barátságosságot, ha az élet már padlóra küldte. Engem is már megpróbált számtalanszor maga alá gyűrni akadályokat állítva elém, azonban nem hagytam, hogy bármi is az utamat állja. Leküzdöttem a nehézségeket és mentem tovább az utamon. A hitem ami éltet, hogy nem szabad feladni, akármi is van ki kell tartani és erősnek maradni bármennyire is legyen nehéz. Ami nem öl meg az úgyis csak erősebbé tesz. Ezzel a férfival abszolút nincs semmi bajom, ezért normálisan viselkedek vele. Ha ő nem ártott nekem nekem sincs okom vele undokoskodni. Egyszerűen csak egy beiratkozni akaró szerencsétlen, aki még nem nagyon járt itt és segítségre van szüksége. Jó személyt talált meg, mert én szívesen körbevezetem. - Semmiség. - mosolygok rá és valóban nem érzem úgy, hogy túl nagy dolog lenne, inkább teljesen alapvetőnek tartom. - Ahogy szeretnéd és igen, lehet kollégiumi ellátást igényelni. - elégítem ki a kíváncsiságát. Intek neki, hogy jöjjön utánam, majd megindulok be a parkolóból az egyetem felé. A szavaira csak mosolygok és bólogatok, mialatt lassan beérünk és egyenesen az igazgatói felé veszem az irányt. - Biológia szakos vagyok. - válaszolom séta közben és ebből gondolom ki tudja magának hámozni, hogy orvosnak készülök és nem más terveim vannak.
Örültem annak, hogy Sophie felhívott, hogy nem e lenne kedve eljönni vele beiratkozni az egyetemre. Rég nem láttuk már egymást, vagyis csak pár napja, mert megint a fura vámpír uraság társaságát élveztem. Úgy éreztem, hogy szüksége van rám, hiszen eléggé felpörögtek most ott is az események. A húgom pedig tud magára vigyázni, azért persze szemmel is tartom őt, de a lényeg most azon volt, hogy ott vagyok mindig, ahol a legjobban szükség van rám és közben gondosan figyelek arra, hogy a múltam darabkái ne kerüljenek a felszínre. Amikor megkért erre az egészre, akkor még nem is tudtam azt, hogy pont ide akar járni. Ha tudtam volna, akkor mindent elkövetek azért, hogy lebeszéljem róla. Reménykedtem abban, hogy nem azért akar idejárni, mert egykoron én is itt tanultam, illetve bíztam abban, hogy sikerült minden nyomot eltüntetnem. Mosolyogva álltam meg Mystic Falls-ban a megbeszélt találka helyen, majd pedig, amikor beszállt, akkor szorosan megöleltem őt és egy testvéri puszit nyomtam az arcára, utána pedig elindultam az általa megmondott helyre. Egy pillanatra a szívem szinte a torkomban dobogott, hiszen jól tudtam, hogy merre van Whitmore és soha többé nem akartam oda betenni a lábamat, de a sors persze másképpen döntött. Nem derülhet fény arra, hogy egykor megöltem ott valakit és még milyen bűnöket követtem el az életem során. Talán soha nem lenne képes megbocsájtani nekem Sophie a tetteimet vagy azt, hogy ennyi időn keresztül hazudtam neki. Végül a csendet én töröm meg egy apró mosoly kíséretében. Miért pont ide szeretnél járni? Vannak a közelben jobb egyetemek is és a te tudásoddal bárhova felvennének. - mondom neki őszintén, hiszen velem ellentétben ő mindig is jó tanuló volt. Persze ez a kisebbik indok arra, amit mondok. Sokkal inkább azért teszem, amit teszek, hogy távol tartsam őt ettől a helytől, mert félek attól, hogy valaki a múltam miatt rajta állna bosszút. Mondhatni csiga lassúsággal vezetek, de végül csak megérkezünk és lassan leparkolok. Mosolyogva pillantok a húgomra és az arcába lógó tincset pontosan ugyanúgy tűröm el, ahogyan édesanyánk tenné. Büszkék lennének rád, remélem tudod. - mondom neki őszintén, majd kioldom az övemet, felkapom a táskámat. - Nos, gyerünk, mert a végén még lemaradsz róla. - mondom sietve és kipattanok a kocsiból, de alig, hogy körbe pillantok a múltam emlékei megrohamoznak engem és egy pillanatra még meg is szédülök. Sietve kapaszkodok meg a kocsiban és reménykedek abban, hogy ebből a húgom semmit se észlelt.
Nem tartottam, vagy féltem ettől a lépéstől, inkább örültem neki, hogy kicsit visszatérhetek a normális életemhez, ami furcsa, így húsz után. De valljuk be, életem inkább húsz év, öt év szinte kiesett és úgy elrepült, hogy nem is igen értem, hogyan tudtam túllépni rajta. A nővérem amolyan támogató karként kellett mellém, mielőtt meggondolnám magam. A visszahúzódottságomnak köszönhetően jó pár évet letagadhattam volna magamból, és nem mondom, hogy beszari kislány voltam, de távol álljon tőlem kijelenteni, hogy bizalommal teli fiatal felnőtt nő lettem volna. Ahhoz arra is szükségem van, hogy biztonságban érezzem magam nagyobb közösségekben, s mi sem alkalmasabb ennek tesztelésére, mint egy főiskola. A nővérem megérkezik a megbeszélt helyre, beülök az autójába és megölelem, elmosolyodva, mikor egy puszit nyom az arcomra. Az utat viszonylag csendben tesszük meg, ami zavar, az a lassúsága és látom rajta, hogy valami nincs vele rendben. -Miért érzem azt, hogy jobban örülnél annak, ha a világ másik oldalán lennék?-vonom fel szemöldököm, hosszú barna hajamba túrva, amit végül összekötök egy hajgumival, s egyszer kontyba fogom.-Ismered Libby-t. A kelleténél messzebb nem engedne, hiába vagyok bőven nagykorú. És ismersz annyira engem is, hogy bármit mondotok, és bármennyire visszahúzódó vagyok, makacs is. Közel van, jó helyen, és egész jók a lehetőségek itt is. -fürkészem arcát, végül megforgatom szemeim, és kibámulok az ablakon. Utálom a telet, olyan lehangoló ez az egész. A rádió halkan duruzsol, és bár semmi okom nincs izgulni, mikor meglátom az egyetem tábláját, furcsa érzésem lesz. A nővéremre pillantok, akiről azt merem feltételezni, hogy még nálam is zavartabb és ez után az út után kijelenthetem: nem ő lesz az év vezetője, maximum az év leglassabban vezető sofőrje. Amit mond, szinte csomót növeszt a torkomba, és nehezemre esik lenyelni, pláne, hogy érzem, ahogy szívem összeszorul. tudom, hogy mire gondol, és jobban, mint bárki más, tudom, hogy őszintén mondja. De én annak örülnék, ha ezt az ő szájukból hallanám. Mindennél többet adnék ezért, de a képek még mindig élesen élnek elmémben és szinte megremeg kezem, ahogy az ajtót megpróbálom kinyitni. -Tudom...-suttogom, egy átsuhanó mosollyal arcomon, majd figyelem, ahogy kiszáll, és követem, de látom, hogy a kocsiba kapaszkodik. Kiszállok, és mellé sietek, táskám vállamon lobog utánam, ahogy szinte egy vámpír sebességével érek mellé. -Minden rendben?-nézek arcára, és ahogy hozzáérek, érzem, hogy semmi sincs rendben. Érzem, hogy valamitől fél, érzem, hogy zavarja valami, talán fél valamitől. Hirtelen engedem el, és meglepetten lépek hátrébb egyet, összevont szemöldökkel.-Te nem engem féltesz. Valami baj van, és ne merészeld nekem azt mondani, hogy nincs. Nem most jöttem le a falvédőről.-hangom már-már vádlóan szól hozzá, amiért nem őszinte, noha ezen nem kellene meglepődnöm. Titkaink vannak egymás előtt, de mindig is éreztem, hogy neki több van, mint nekem. Tudom, hogy nincs vele valami rendben, és bár megbízom benne, a kételkedés mindig ott motoszkál bennem szavai hallatán. Az ék, ami kettőnk között van, minden testvér szeretetnek és gondoskodásnak ellenére sem akar csökkenni, sőt, néha kezdem úgy érezni, hogy a szakadék csak nagyobb és nagyobb lesz.
Sokszor gondolkoztam azon, hogy elmondok neki mindent, de egyszerűen nem ment. Talán kissé önző is vagyok, hogy a félelmeim miatt nem osztom meg vele a gondolataimat és a múltam, múltunk minden egyes darabkáját, de másrészről meg úgy érzem, hogy számára ez a legjobb. Emlékszem arra, hogy mennyire összetört, amikor a szüleink meghaltak. Vajon mit tenne akkor, ha rájönne arra, hogy szerepem volt benne, ahogyan abba is, hogy meghalt a bátya, az öcsém és akkor még a gyilkosságokról nem is beszéltem. Jobb neki az, ha őt nem keverem ebbe bele. Majd amikor megszólal a húgocskám, akkor kissé döbbenten és talán picit érthetetlenül nézek rá. Nem értem, hogy miért gondolja ezt, hiszen nem a személyével van a bajom, hanem a hellyel. Nem tudom, hogy miből gondolod ezt, mert nincs igazad. Lehet, hogy már nem töltünk annyi időt együtt, de ettől függetlenül mindig szeretek veled találkozni, és ha te a világ másik felén lennél, akkor én is ott lennék. Az én helyem melletted van, bármennyire is furán hangzik húgi. – mondom neki komolyan, de persze testvéri szeretettel. Egy darabig figyelem őt, de végül újra az utat kezdem el pásztázni, hiszen még mindig kicsit látszik az, hogy téli hónap van, így jobb óvatosnak lenni. – Persze ismerem, de az a legfontosabb, hogy te boldog legyél. Mi majd megtanulunk együtt élni az aggodalmainkkal. – mondom neki mosolyogva és kissé talán viccelődve, legalábbis az arcomra kiülő grimasz erre vonatkozik. – Meg remélem, nem az én nyomdokaimba akarsz lépni itt. – teszem hozzá egy kíváncsi pillantás keretében, de ezek után újra teljesen elmerülők a gondolataimban és tisztán emlékszem arra a téli estére, amikor ezen az úton véres ruhában hajtottam végig a könnyeimmel küszködve, de persze otthon se azt kaptam, amire vágytam volna. Sejtettem azt, hogy nem fogja túl jó néven venni, amit mondtam, de azt is pontosan tudtam, hogy szüksége van rá, hallani szeretné. Egyszerűen számára a szüleink menedéket jelentettek, míg számomra csak szenvedést. De ezt neki nem kell tudnia. Szeretném azt, ha csak a jóra emlékezve velük kapcsolatban és minden rosszat elfelejtene velük kapcsolatban, ahogyan azt, hogy milyen állapotban is talált rá a szüleink holttestére. Lassan bólintok, amikor azt mondja, hogy tudja, de nem mondok már inkább semmit se erről. Nem akarok még több sebet felszakítani, mert már így is sikerült. De alig, hogy kiszállok megszédülök és egy pillanatra még az is az eszembe ötlik, hogy valaki figyel minket. Tudom, érzem. Mintha újra itt lenne, de az nem lehet, hiszen ő a közeli erőd mélyén lapul, oda temettem el kétségbeesésemben. Majd amikor Sophie hirtelen megjelenik előttem, akkor el akarom kapni a kezemet, de elkések, mert hozzám ér és látom az arcán, hogy tudja, hogy nincs minden rendben. Tudja félig meddig az érzéseimet, hiszen egészen jól megtanultam leplezni előle, hogy még a képességeivel se tudja kiolvasni belőlem. Nem értem, hogy miből érzed ezt. Lehet éreztél félelmet, de téged féltelek, hiszen számomra már csak te vagy. És most, hogy eljöttünk ide tudom, hogy egyre kevesebbet foglak látni. – mondom neki komolyan és úgy, mintha tényleg ez lenne a teljes igazság. Végül sikerül összeszednem magamat és lassan elindulok az egyetem felé. – Jössz vagy helyetted is inkább én iratkozzak be? – kérdeztem tőle egy ártatlan mosoly keretében. Majd mielőtt belépnék az ismerős épületben bevárom őt és lassú léptekkel indulok el. – Tudod jól, hogy szeretlek és ez soha nem fog változni. – mondom neki óvatosan, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam a korábbi válaszomat nem hiszi el erre az egészre. Jobb lett volna, ha nem ér hozzám. Nem kellene látnia azt a sok sötétséget, amit én már láttam az életem során, de elkéstem. Most a múltam győzött, de nem fogom neki engedni, hogy elvegye tőlem a húgomat.
A nővérem volt, de hiába a családi kötelék, és a baráti kapcsolat, ha a titkaink csak gyűlnek és gyűlnek és nem akarnak fogyni. A nap mélyen él benne, szinte sebet égetett a szívembe, és azt hiszem, a testem ellenkezett attól, hogy felnőjek. A korom nem igen látszott, inkább gondoltak tizenévesnek, ami mellé kissé visszahúzódó, csendes énem nem volt kifizetődő. Sokak átgyalogolhattak volna rajtam, de fogást nem engedtem, hogy bárki is találjon. Féltem, azok után, ami történt, szinte páncélt növesztettem, mely mögött továbbra is gyengének érezhettem magam, de nem mutatva a világnak ezt. A nővérem mégis tudta, hisz értette, hogy mit éltem át, és bár nem mondta volna ki hangosan, az arca minden alkalommal árulkodott. A szemem szinte fürkészi arcát, és látom, hogy igazat mond, mégis kételkedem szavaiban. Mintha a legkevésbé sem szeretné, hogy itt legyek, és talán épp ez, ami nem ütött eddig szöget a fejemben. Nem én, hanem a hely. De mi lehet ebben a helyben olyan különleges? Leszámítva a nyilvánvalót: vámpírok itt is vannak, legalábbis gondolom, hogy van, aki szereti diáknak képzelni magát, még ha több száz éves is. -Remélem is, hogy az aggodalmat nem akasztjátok rám. Inkább örüljetek, hogy végre emberek közé megyek. A korombeliek közé.-biccentem kissé lejjebb fejem, szempilláim alól kinézve, angyali mosollyal arcomon. -Pontosan milyen nyomdokokba?-cukkolom, elgondolkodó arcot vágva, majd elmosolyodom, őszintén és vidáman. De a mosoly amilyen gyorsan jön, le is szökik arcomról, hisz mikor megérkezünk, a szüleim említésétől kiráz a hideg, és a hangulatom a béka popója alá esik vissza. Remek... Nem hibáztatom, jót akar, de örökösen emlékszem a szüleimre, és így is nehezemre esik nem azzal a gondolattal létezni, hogy akkor vesztettem el őket, mikor a leginkább szükségem volt rájuk. Ráadásul magam okolom, ami nem alaptalan, de annyira mégsem jogos érzés. Bármi is volt a köztünk, a szüleimmel, a szüleinkkel a kapcsolata még annyira se volt jó, és mindig is érdekelt az oka, de mire oda juthattam volna, hogy megkérdezzem erről őket, már nem volt rá lehetőségem. A nővérem pedig... annyit jelentett, és féltem egy rosszul irányzott kérdéssel mindent tönkre tehetek, hát a témát nem firtattam tovább. Látom, ahogy megszédül, és számítok a tagadásra, ami nagyon megy neki, de becsapni most nem fog tudni. Van szemem, meglepő, hogy láttam, amit nem kellett volna. De így csak még idegesebb leszek, ami arcomra is kiül, és ezért magam kezdem el ostorozni. -Most komolyan?-vonom fel szemöldököm, majd megadóan legyintek, és lépek távolabb egy lépést tőle, végigmérve őt, de cseppet sem vagyok benne biztos, hogy jól van. -Hacsak nem tudsz valami mentséget a rossz jegyekre, akkor azt hiszem a helyem nem kell tőled féltenem.-csipkelődöm vele, a táskám és hosszú hajam megigazítva, ahogy belekap a szél és szemembe fújja. -Nem a világvégére megyek, és nem vagyok hatéves. Szeretlek, de az idegeimre mész, mikor ilyen vagy.-kinyitom az ajtót, de elé lépek.-Épp ezért te itt kinn megvársz, és leülsz mondjuk egy padra, elmehetsz egy kávéért, amit mellékesen hozhatsz nekem is. Vagy foglald el magad valamivel. Valószínű rám bíznak majd valakit, aki elkísér körbenézni.-csukom be előtte az ajtót, mielőtt egy szót is szólhatna, és tűnök el az épületben, s indulok a titkárság, valamint az igazgatáság felé, követve az útmutatót, ami egyfajta térkép, hogy mit merre találok.
Kíváncsian hallgattam őt, helyeslően bólintottam, főleg mikor megtudtam, hogy lehet kolléigumba kerülni. Azért is volt ez előnyös, mert nem akartam máshová keveredni. Esetlegesen egy rossz társasághba, amely visszaránt engem abba a másik, kegyetlen világba. - Biológia? - kérdeztem vissza, mintha először nem hallottam volna jól, majd elmosolyodtam. - Láttam itt errefelé jövet egy kórházat... gondolom orvosokat is tanítanak, vagyis... azokat, akik majd orvosok lesznek. - javítottam ki magam, bár rájöttem, hogy eléggé furcsán beszélek. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, hogy ennyire, ilyen szinten kommunikáltam egy másik emberi lénnyel. Nem vagyok egy beszédes fajta, inkább hallgatok, ha szükségeltetik, de semmiképpen sem kezdek el bárkivel és bármiről ömlengeni. Ő nem egy olyan mai hétköznapi lány, legalábbis azt hittem, hogy a mai lányoknak csak egy fajtája van; azok, akik minden idejüket egy plázában töltik, apjuk hitelkártyáját markolásszák, és elköltenek róla minden egyes centet. De ő más. Tanul. Életcélt birtokol. Ideje új dolgokkal megismerkedni. - De hallottam irodalmi tanszékről is. - fűztem aztán hozzá, majd félrebillentettem a fejem. - Vagy bölcsészet... vagy valami ilyesmi. - gondolkodtam el kissé mélyebben. - Egyébként Mystic Falls-ból jöttem. - magyaráztam el mellé. Szeretném jobban megismerni, mint az egyetlen itteni kapcsolatomat.
Kezdőlap
• 
