Kicsit furcsának tűnik ez a férfi. Nem mintha bajom lenne velem, vagy ilyesmi, csak van benne valami különös. Nem beszél sokat és úgy viselkedik, mintha félne valamitől, vagy valamilyen vaj lenne a füle mögött. Mondjuk lehet, hogy ezt pusztán én hiszem, biztos bebeszélem magamnak. Egyszerűen csak most jár itt először és új még neki minden. Első nap én is kissé megszeppent voltam, nagyon örültem, mikor sok bolyongás után végül megtaláltam a termet amit kerestem. Ha nem igazít útba az egyik normálisabb diák lehet, hogy véletlenül nem találtam volna oda időben. Pedig még kis térképet is adtak, viszont azon se bírtam eligazodni rendesen. Igen, orvosnak készülök. Azt szeretném, hogy segíteni tudjak az embereken, ha bajuk van. Olyan kellemes érzés, ha valakivel jót tud tenni az ember. Nem lehet szavakba önteni mennyire jó. - fejtem ki és önkénytelenül elmosolyodom. Mindezt nem csak önfényezésnek mondtam, valóban szinte kötelességemnek érzem azt, hogy segítsek másokon. Nincs is jobb, mint tudni, hogy van akinek te jelented a reményt, a fényt az életében. Jól látta, oda járunk mi is néha gyakorlati órára. - felelem és bánom, hogy csak ilyen ritkán járunk oda, mert szeretek ott lenni. Hihetetlen mennyi rejtélyes és nagyszerű dolgot tartogat az emberi test. Olyan, mint egy jól összeállított tökéletes gépezet, ami néha mégis meghibásodik és javításra szorul. Azért nem teljesen, mivel egy ember érez, amíg egy gép nem. Ha hallanám mit gondol lehet nem lennék túl boldog. Talán vannak pláza cicák, akiket csak az érdekli, hogy minél menőbb cuccokban járhassanak és kövessék a divatot. Persze, nekem is fontos, hogy jól nézzek ki, de nem ebből áll az életem. Ezzel csak annyi időt töltök, ami nem megy a tanulás rovására, hiszen nekem az a legfontosabb, hogy végezzek a főiskolán - ha lehet minél jobb eredménnyel - és orvosi egyetemre mehessek. Ezeket a komoly terveimet nem fogom sutba vágni a divat kedvéért az egyszer biztos. - Jól tudja, van irodalom szak. - bólogatok, az egyik ismerősöm is oda jár, onnan is tudom. - Nem semmi véletlen, én is. - furcsa, hogy még nem találkoztunk, de az is lehet, hogy már láttuk egymást, csak nem figyeltünk.
Az orvoslás mindig annyira... furcsának tűnt. Nem is tudom, talán mert nem tudtam napirendre térni afelett, hogy valaki képes egy egész életet azzal tölteni, hogy mások életét megmentse. De bunkó hozzáállás! Nem véletlenül nem lettem orvos. Én inkább írtom az életet, mintsem támogatom azt, habár megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ne essen bántódása senkinek mellettem. Elmosolyodott, erre nekem is mosolyognom kellett. - A családodban volt orvos példakép, vagy... öööö... magadtól jöttél rá, hogy ez mennyire jó? - kérdeztem kíváncsian, majd zsebre vágtam a kezemet. Nem is nagyon tudtam, honnan jött a kérdés. Az érdeklődés már felütötte a fejét arcomon, s próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy normális ember módjára kérdezgessem. Megtámadni nem akartam, sőt! A vére már nem is annyira kecsegtető számomra, úgyhogy azt hiszem, itt és most nem lesz probléma. Csak ne vágja meg magát semmivel. Ennyit kérek! Tekintetemmel vetettem egy pillantást arra a bizonyos kórházra, amire céloztam. Vagyis, inkább abba az irányba, hiszen innen nem látható olyan tökéletesen. Közel van, de nem rögvest itt. Valószínűleg nem fogom ott gyakran tiszteletemet tenni, miután nem vagyok sem orvos, és nem is kívánok az lenni. A vért én egészen más szempontból szeretem, és mi több, ki tudja, hogy mikor lenne kedvem rátapadni a páciensem nyakára műtét közben. Vagy ne gondolkodjak ilyen nagy dolgokban? Jobban jár mindenki. - Nekem inkább az irodalom való. - köszörültem meg a torkom, majd elvigyorodtam. - Nem mondanám, hogy ismerős vagy. Remélem, nem baj, ha tegezlek. - tettem aztán hozzá. - Egy ilyen lányra emlékeznék, de sajnos... én azt gondolonm, nem ugyanabban a körökben mozogtunk. - billent oldalra a fejem, majd megköszörültem a torkom. - Úgy tűnik, hogy te igencsak... szóval a szüleid nem onnan jöttek, ahonnan az enyéim. Valószínűleg emiatt nem láttalak még soha. - vontam egyet a vállamon. - A családod gondolom támogat... onnan. - böktem az említett város irányába. Vajon van még családja? Vagy bárki mása?
Mindenkinek más az életcélja. Van aki segíteni akar az embereken, van akit csak maga érdekel, van akinek meg nincs is igazán célja, csak úszik az árral. Általában az álmokhoz álomhivatás is tartozik, amivel könnyen meg tudja csinálni amit akar. Egyeseket csak a pénz motivál, másokat az is ők mit szeretnének, megint másokat pedig a szülei kényszerítenek rá egy-egy szakra. Mondhatom magam olyan szerencsésnek, hogy mindig is vonzott az orvosi pálya és anyáék se nagyon akartak más felé terelni. Elfogadták és tiszteletben tartották a döntésem. Fel is nézek rájuk, hogy teret engednek nekem és nem csak azt akarják, hogy azt csináljam amit ők akarnak. Valószínűleg tudják, hogy ha túl szigorúan fogtak volna most egy kész lázadó lennék aki már csak azért is nem engedelmeskedtem volna. Jól is tették, hogy így neveltek, mivel nem kell szégyellniük és jó viszonyt ápolunk. Örülök neki, hogy büszkék rám, viszont nem miattuk mentem pont erre a szakra és tanulok. Nem másoknak akarok megfelelni, más motivál. Inkább magamért és azért, hogy később valóban segíteni tudjak az embereken. - Magamtól döntöttem így. - válaszolom és ha belegondolok mikor fogant meg bennem a gondolat azt illetően, hogy orvos leszek összeszorul a szívem. Szegény húgomnak meg kellett halnia, holott nem csinált semmit. Az életben néha vannak furcsa dolgok, viszont az nyugtat, hogy minden okkal történik, még a legrosszabb dolgok is. Azért igyekszek pozitívan állni a dolgokhoz, hiszen a búslakodás nem segít. A múltat úgy se lehet megváltoztatni bármennyire is szeretnénk. Viszont nem is kell, minden úgy jó, ahogy történt, még ha rossz is. - Nem mindenkinek való a biológia. - jegyzem meg itt például az érzékeny gyomrúakra, vagy a mentálisan instabil személyekre gondolva. - Tegezz nyugodtan, engem nem zavar. - mosolygok rá. Szerintem ebben nincs semmi, simán belefér, sőt így a beszélgetés is kényelmesebb. - Az könnyen lehet, viszont talán most már gyakrabban látjuk egymást. - mondom és lehet, hogy még barátok leszünk a későbbiekben, majd kiderül. Amikor mutogat könnyen megértem melyik városra gondol. - Itt lakom a közelben, Mystic Falls-ban, jól sejted. - helyeselek, bár mostanában több időt töltök itt az iskola miatt, azonban hétvégén mindig hazajárok.
- Fogd be a szád! – ujjaimmal átöleltem a nő nyakát, és jó erősen tartottam, miközben nekilöktem a falnak. Mikor oldaltra nézek, észre sem vettem, hogy olyan erővel nyomtam neki a nőt a falnak, hogy a falra egy jó adag vér is felfröccsent. Nem csak hogy láttam, de az orrom minden egyes érzékét is megtöltötte a finom nedű szaga, nyelvemben pedig már éreztem az ízét is gondolatban. - Most mondd meg, mit csináljak veled? – vettem egy nagy sóhajt mondatom végére, majd elengedtem a nőt. Leginkább most az a legnagyobb bajom, hogy hogyan öljem meg. Nem szeretem a szemtanúkat. Senkit sem szeretek, még magamat sem. Megfordulok lassan, majd pár lépést teszek előre gondolkozva. Ravasz módon hallgatom, hogy a lány mennyire remeg, és próbálna sikítani, de annyira fél, hogy a torkán akad a sikítás. - Gondolkoztál már azon, hogy hogyan szeretnél meghalni? – nevetek fel olyannyira, hogy még fogam fehérje is látszódott, miközben lehajtottam a fejemet, ám még mindig háttal voltam neki. – De nem is érdekes, ez nem kívánságműsor. – Nevetek továbbra is. Szeretem, ha valaki szenved, miközben azért könyörög, hogy öljem meg. Látni szeretném a szemükben, hogy rettegnek tőlem, és egyben a haláltól is. Látni akarom, ahogyan kialszik a szemükből a fény, és holtan esnek össze az emberek. A hátam mögül azonban újabb hang hallatszott. Lábak futása, mintha csak az életéért futna. Habár, azért is fut. Hirtelen a nő előtt jelentem meg, fejemet oldaltra döntve, s nézem, mennyi vértócsát hagyott maga mögött. Nyelvemmel csettintettem párat, miközben lassan csóváltam a fejemet. - Milyen kár egy ilyen nőért… - veszek egy újabb sóhajt, és miközben tekintetemet rá szegezem, a csokoládébarna haját végignézve, amely inkább hullámos, mit sem hogy göndör. Arca kerek, alakja vékony, tekintete rettegett. Egy pillanatig elhittem, hogy Elenát látom. Ez azonban pár percig úgy is maradt. Szempárom alatt, az arcomon rengeteg ér futott re, tekintetem elhomályosodott, szemfogaim azonban nem villantak fel. A nyakához érintettem óvatosan a tenyeremet, s végignéztem ajkait. Mintha Elenát látnám. De nem éreztem azt az érzést, mint régen. Csupán csak olyan gyűlöletet, amit nem tudok megemészteni. Olyan erővel löktem el magamtól, hogy vagy 6 métert esett tőlem, de én még mindig ugyanott vártam, a tekintetem meg még mindig ugyanolyan torz volt. Vártam, hogy felkeljen, de amint kitisztult a tekintetem, láttam, hogy amerre lépett, csak vér volt. A hátán feküdt a hideg, véres betonon. Szemei még nyitva voltak, olyan gyorsan halt meg, hogy még arra sem volt ideje, hogy lehunyja a szemét. Akármennyire is akartam megbánást érezni, de nem tudtam. Sőt! Ölni akartam. Még, és még…
Az egész Whitmore ügy kezdett elhúzódni. Pár nap után először tértem vissza ide. Nem túl sok életkedvvel, hiszen bárhogy is nézem, hosszú idő után először voltam együtt Damonnel úgy, ahogyan régóta szerettem volna. Valószínűleg sokan kinevetnének bennünket, amiért alapvető, emberi problémákkal küszködünk, miközben vámpírok vagyunk, és senki nem hitte volna rólunk, hogy valaha is problémát fog okozni... néhány apróság. Felsóhajtottam, és kirángattam a táskámat az autóból, majd a kampusz felé indultam, de ekkor hangokat hallottam. - Van itt valaki? - kérdeztem kissé erősebb hangon, hogy ha netán nem vmpírral, hanem egy sima emberrel van dolgom, hát az is meghallja, hogy itt vagyok. Ez nem bújócska. Legalábbis remélem, hogy nem olyasvalakivel találkozom, akivel ilyesmit kell játszanom, mert éppen most semmi hangulatom nincs ahhoz, hogy egyesek le akarják tépni a kezem, a lábam, vagy esetlegesen a fejem. Vért láttam előbukkanni a mellettem parkoló kerék nyoma alól. Csak folyt, mintha patak lenne, és megérintette a cipőm hegyét. A fejemben már megannyi összeesküvés-elmélet fogalmazódott meg, és gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. Nem tudtam, hogy hirtelen hová csöppentem, de abban kezdtem biztos lenni, hogy a békés délután korántsem így volt elképzelve. Beletúrtam a hajamba, majd szélsebesen megkerültem a járgányt, hogy meglássam, mi is történik. - Ó, te jó ég! - bukott ki belőlem, mikor megpillantottam a lányt, akiből a vér származott. Ott feküdt, és nem törődtem azzal, hogy esetleg láthatom az elkövetőt; rögtön odasiettem, és tapogatni kezdtem a mellkasát. A szeme még nyitva volt, de nem éreztem semmit, a szívverését egyáltalán nem. - Jó ég, jó ég, jó ég! - haraptam fel a csuklómat, hogy odatartsam a szájához. Fájt, de a megannyi érzés miatt momentán ez volt a legkisebb gondom. Rájöttem viszont, hogy mindez felesleges. A lány már nem nyelt. A vérét magam alatt éreztem, abban térdeltem, és... éreztem, hogy hiába ismeretlen a számomra, megnedvesednek a szemeim. Lassan felemeltem a fejem. Ha azt hittem, ennél rosszabb nem lehet a nap, hát... - Stefan...? - pislogtam értetlenül. - Te... ez te voltál? - kérdeztem halkan, habár az ajkaira tapadt vér némileg elárulta őt. Csak még gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. - Istenem... - nyeltem határozottan, és elfordítottam a pillantásom. Eddig nem tudtam, hogy hol van Stefan és mit csinál... de úgy tűnik, hogy nem unatkozott eddig sem. Stefan szemmel láthatóan ismét... nem emberi.
A háttérben kocsi hang hallatszik. Nem érdekelt, hogy bárki is észrevehet, hiszen a szemtanúkat a legkönnyebb eltűntetni. Pár emberrel kevesebb, az már nem mindegy? Nem nézek oda, ahonnét a hang szivárog. Csak a holttest előtt állok rideg tekintettel, mint aki le lenne fagyva. A vér szaga teljesen eltompítja még jobban az elmémet, és csak egyre vágyom; ölni, és ölni. Nem érzek megbánást, és lelkiismeretet sem, csak büszkeséget, és haragot. A kocsi könnyedén gurul a hulla mellé. Sötétített ablak, nem igen látni, hogy ki a sofőr, de nem is érdekel. Amikor nyílik az ajtó, egy ismerős női alak tűnt fel. Miért nem lepődöm meg, hogy ha a Whitmorera megyek, összefutok azzal a nővel, akin már mindenki végigment, csak az nem, aki nem akarta? Szánalmasan elmosolyodom, amikor a halott testhez siet, és megnézi, hogy él –e. Gondolom nem hallja, hogy a szíve nem ad semmilyen életjelet. A nő meghalt, ennek így kellett lennie. Még mindig ugyanott álltam, és nem mozdultam el onnét. Milyen vicces, hogy éppen most jövök a barátnőjétől, olyan most „most keféltem” hajjal. Habár, azt is csináltuk. Megvallva, jól éreztem magamat akkor, de most már nem érzek azután sem semmit sem, mintha meg sem történt volna, mert nem jelent nekem semmit sem! Ugyanúgy ez a város, és a lakosai sem érdekelnek. Elmegyek innét, és akkor talán engem sem fog gyötörni a múlt, még így sem. Kérdésétől felnevettem jóízűen, és megráztam a fejemet. Hihetetlen, hogy ennyire nem ésszerűek a látottak neki. - Az lehetetlen! – mutatom felé mindkét tenyeremet, majd legyintek mindkettővel, és újra csak gúnyos nevetéseket ejtek. A hullához sétálok lassú, kimért lépésekkel, és körbenézek, hogy milyen mocskot hagytam magam után. Milyen kár… Ajkaimról letöröltem karommal a vért nagyjából, majd feszes mellkasom előtt összefonom mindkét karomat, miközben Elenát, és a halott nőt nézem. - Olyan szánalmas ez a tömény érzelem. – Rázom meg a fejemet, és némi undort is ejtek arcomra, ahogyan látom, hogy Elena mennyire aggódik ezért a szerencsétlenért. Milyen vámpír ez? Ó… Damon mellett cukorból van az egész nő. Felfordul a gyomrom. - Ha már itt tartunk, és ennyire aggódsz a halottakért, akkor a kollégium szobád elé is mehetnél. Hagytam ott is néhány szerencsecsomagot. – Utaltam arra kegyetlenül, hogy ott is megöltem néhány embert. Amikor Carolinehoz mentem, akkor megöltem a vérbankját, illetve amikor egy jó szex után távoztam onnét, akik ott voltak emberek, és a hullát vitték el, azokkal is szint úgy végeztem, csak mert míg bent voltam Carolinenal, túl hangosak voltak, és ez baromira irritált.
Nem változott semmi... a nő meghalt, még valószínűleg azelőtt, hogy ideértem volna. A vére továbbra is a betont borította be, de már nem tudtam rá koncentrálni. Hiszen Stefan itt állt előttem. És szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik itt. Ő tette... és ehhez nem kellett Einsteinnek lenni. Ostoba volt a kérdés is... ő nem az a Stefan, akit megismertem, láttam a tekintetében... ezzel a Stefannal is találkoztam már, de ez az egész annyira hihetetlennek tűnt, annyira... nem tudom. Mi a fene ütött belé már megint?! - Teljesen megőrültél? - emeltem fel a hangomat, ahogy láttam, hogy letörli a vért a szájáról, majd a karjait a mellkasa elé fonja. Tényleg minden józan eszét elvesztette. Jó ég, hol a francban van ilyenkor... Damon... vagy Caroline... vagy bárki, akire világ életében jobban hallgatott, mint rám. Főleg az utóbbi időben. - Szóval szánalmas... - álltam fel hirtelen, és szememből kitöröltem az imént kigördült kis könnycseppet. - - Te is egy szánalmas alak leszel ismét, ha egyszer rájössz, hogy mit tettél... megint! - léptem oda elé, és a tekintetemben mérhetetlen harag gyúlt. Azt hiszem, ha nem éppen az egyik áldozata előtt térdelek az előbb, józan érvekkel megpróbáltam volna beszélni vele, de ennek már semmi esélye. Feldühített... a hülyeségével. Mert ugyan mi a francért jó neki, hogy kikapcsol? Ismét? A múltkori után is elég nagy volt a bűntudata, pedig összesen... egy nyár erejéig tartott? - Gratulálok. Igazán büszke lehetsz magadra - bukott ki belőlem hirtelen, mikor a kollégiumi szobámról beszélt. A halál gondolatától kirázott a hideg, de nem akartam most ismét elérzékenyülni, és dühösen nekirontani. Abban egyikünknek baja esne. És ha ő most tényleg kikapcsolt, hát nagy eséllyel az a valaki én leszek. Szóval... jobb, ha észnél maradok. És nem hagyom neki, hogy elérje a tettlegességet... - Most jól érzed magad, Stefan? Ezúttal miért kellett kikapcsolnod? Netán megöltél egy mókust és ezt nem bírta elviselni a lelkiismereted? - Az én hangom is átivódott gúnnyal. Nem kell ahhoz feltétlenül kikapcsolni, de ha ő így játszik... felőlem legyen. Nekem nem áll jól, de neki sem. Stefan nem ilyen... akit én szerettem, az nem. Még csak meg sem közelíti azt... miért hozott ismét ilyen döntést? Ebben semmi de semmi jó nincs.
Hihetetlen… én legyek büszke magamra? Iróniával ráadásul? Miért? Ő miben olyan szent, és sérthetetlen? Ugyanolyan, mint bármelyikőnk! Az lehet, hogy nem öl embereket, de etnikailag… valami szánalmas. Hány férfival volt már? Szerintem ő maga sem tudja megszámolni a tíz ujján sem. Mindenki tudja, hogy nevezik az ilyen nőket. És én pedig ő belé voltam szerelmes? Régen? Nevetséges! Elmosolyodom minden egyes szaván, mit kaptam. Hm, másra úgy sem volt soha sem képes, csak az észt osztani. Attól, hogy mindennek elhord, még nem bukkan fel a mimóza lelkem. Ami igazából nincs is. - Mókusok helyett embert kellett volna ölnöm? Köszönöm a tanácsot. Megfogadom. – Mosolygok rá barátiasan, cseppet sem gúnyolódva. Pusztán mindet csak szánalomból teszem. Nem mellesleg szavaim mind-mind komolyak, egyáltalán nem vagyok humoros kedvemben, főleg nem mostanában. Elena eléggé elkeserítővé, és irónikussá vált mostanában. Mindketten változtunk, és régen volt az, mikor szerettük egymást, vagyis, csak én szerettem. Az óta sok idő eltelt, elfeledtük egymást, én pedig egyedül maradtam az ő félrelépése miatt. De nem bánom. Éljen vele boldogan, áldásom rá! Csak nevetni tudok a Damonön, és Elenán, akik csak úgy falják egymást. Herceg, s Hercegnő… milyen romantikus. Egyet sóhajtok, majd hirtelen kapom el a szívét. Átfúrtam a karomat rajta, s ujjaimmal öleltem át még lüktető szívét. Szempárom fehérje elszürkült, s félajkamra egy mosoly húzódik. - Tudod… - kezdek bele, miközben egyre kijjebb húzom a markomat, benne azonban a szívét tartva. – Szánalmasnak tartalak. – Mondom a szemeibe tekintve, minden szavamat érzéstelenül kiejtve. Nem érzek egyetlen egy szavam után sem lelkiismeretet. – Te boldog voltál, míg én ostoba módomra szenvedtem. – Húzódnak vissza arcomról az erek, s szempárom újra emberi küllemben pompáznak. - Te soha nem szenvedtél úgy, mint ahogyan én. Könnyen mondod azt, hogy egy nyomorult mókus miatt kapcsoltam ki. Még is ki vagy te? Komolyan, meglátszik, hogy még most jöttél ki az iskolapadból. – Mondom ki ugyanúgy a magamét, mint ahogyan az iméntiekben ő tette. Még mindig érzem szívének minden egyes dobbanását, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire boldoggá tenne, ha ezek a dobbanások szépen lassan gyengülnének, ritkábban ütne, és míg végül az utolsó gyönge dobbanásnál megállna. - A kezemben van az életed. Csak az tart vissza, hogy ne öljelek meg, hogy tekintettel vagyok a múltunkra. Szerettelek. Még így érzéstelenül is ki tudom mondani. Mert igaz volt. De az óta úgy gyűlöllek, ahogy még ember az embert soha! – Minden egyes a szavamat komfortos hangsúllyal mondom. Érzem a vérének az illatát, mikor kibuggyan a mellkasából. Halványan mosolygok rá, majd miközben kihúzom a markomat a mellkasából, a szívét a helyén hagyva, egy lökést ejtek rajta, majd hátrébb lépek, hogy hagyjak neki helyet, hogy hova essen. - Ugyanolyan vagy, mint a többi hasonmás. Nem különb. Te sem tudod elrejteni azt, hogy milyen romlott vér alkot téged. Szórakozunk a másikkal, aztán eldobjuk? Vagy oda-vissza ingázunk két férfi közt? Mi vagy Te? Te is csak kihasználtatod magadat! – Szállnak a szavak számból, mintha csak köveket dobálnék. Mindent gyűlöletből mondok, és mindezt csupán nem azért, mert érdekel az, hogy ő mit csinál, hanem csak hogy ébredjen rá, hogy milyen szánalmas életet él. - Mindenki elhagyott téged. Caroline, Bonnie… - Sorolok fel néhány nevet, amelyek hirtelen ugranak be. Mindegyik nevet érzéstelenül mondom. Egyik nő sem érdekel, noha az utóbbit magammal vittem New Orleansba. – Bonnie eljött velem. Csupán csak visszalátogató utazó vagyok. – Tárom ki karjaimat, majd egy könnyű, hanyag elengedéssel engedem magam mellé mindkét karomat kényelmesen. Bonnie már velem van, és ő sem bánja a dolgokat, amik történtek. Sikerült rávennem, hogy tartson velem, hiszen ő neki is szüksége van életre. De nekem mindegy is lett volna az is. Felőlem ő is maradhatott volna itt Elenával. Bonnie csak azért érdekel egy nagyon kicsit, mivel ő soha nem bántott. Attól, hogy még kikapcsoltam, még nem mentek el otthonról, és sajnos így is emlékszem a múltra. Annak ellenére, hogy most már nem fáj, de azért még jól esik kimondani mindezt annak a személynek, aki ezzé tett. - És, hogy te is örülj a mai napnak, egy nagyon találó hírem van számodra. – Mutatok rá, majd egy újabb nevetés szökken arcomra, szinte fogaim fehérjét is kimutattam. – Engem most látsz utoljára. Ugyanis… - nézem a véres földet, azután Elenát. – Én már nem jövök ide többet vissza. Nem szándékoztam tőled elköszönni, mivel semmi közöm sincs hozzád. De ha már hozzád sodor a sors, gondoltam elmondom, hogy mire számíts. Egyedül maradtál. – Mondom ki mosolyogva, s suttogva az utolsó szavamat. Elvettem tőle Bonniet, mert az egyik célom végtére is ez volt. Apránként szépen lassan elveszek tőle mindent, azt megígérhetem neki!
Akárhányszor ránéztem, majd lehunytam a szemem, találkoztam azzal a Stefannal, akibe beleszerettem... és tudtam, hogy akivel most szemben állok, az nem ő. Nem tudom, mi ütött belé, miért kellett megint kikapcsolnia, talán nem is tartozik rám... az pedig főleg nem segített a helyzeten, hogy ilyen módon beszéltem vele, ráadásul hogy ezeket mondtam neki... egyáltalán nem járultak hozzá ahhoz, hogy segítsem őt. De az ég szerelmére, ha eddig nem sikerült senkinek sem... akkor nekem miért is menne? A keze úgy nyúlt bele a mellkasomba, mintha csak egy kis hártya választotta volna el a levegőt és a szívet, pedig egy egész hústömb volt a kettő között... feljajdultam, és éreztem, hogyan tágulnak ki a pupilláim... a szavaim pedig el-elakadva kezdtek el szállingózni. - Szóval én szánalmas vagyok, amiért boldog voltam, te pedig... boldogtalan - nyeltem nagyot, de arcomon valami furcsa meglepetődés jelent meg, talán pár pillanat erejéig az is megeshet, hogy teljesen ostobának néztem emiatt. - Stefan, te magad vagy a tanú arra, hogy az érzések nem becsaphatóak... beleszerettem Damonbe - bukott ki belőlem őszintén, és majdnem megfeledkeztem arról, hogy akivel most dolgom van, azt nem hatja meg semmi... és senki. - Beleszerettem, és téged el kellett engednem... azt hittem, hogy örökké fog tartani az, ami kettőnk között történt... aztán azt hittem, hogy a barátságunk lesz örök. De tévedtem, tévedtem, mert eltűntél a szemeim elől - ráztam meg a fejemet. Védekeztem, vagyis próbálkoztam védekezni, mintha jelentene bármit... de ennek a Stefannak nem jelent semmit... csak beszéltem, mint aki ezzel elérhetné, hogy Stefan ismét a régi legyen... még akkor is, ha emiatt az egész miatt évtizedekig bűntudat nyomná a lelkét. De nem bírom azt, hogy így lássam őt. Mintha ezer tőrt döfnének a szívembe egyszerre. Sosem tagadtam le, hogy hibás vagyok abban, ami történt. Mindenki azt gondolja rólam, csak egy önző kislány vagyok, akinek ezer meg ezer lovagja van, és azok a lovagok mindig a nyomomban vannak, hogy megküzdjenek helyettem. De én sosem akartam... nem egyszer haltam meg, de akkor az volt a baj, hogy az életemet áldoztam... sosem volt jó nekik semmi. Én mindig csak Elena Gilbert voltam, a hasonmás, akiért meg kell halni, akinek az életét meg kell menteni... és emiatt annyi embert veszítettem el pár év alatt, mint amennyit normális emberek életük alatt sem. - Szóval gyűlölsz... - jegyeztem meg hirtelen, miután azt ecsetelte, hogy a kezében az életem. Igazából szó szerint ott van. A szívem a tenyerrében dobog, és rajta múlik, hogy kitépi-e onnan vagy sem. - Stefan, a szerelmet és a gyűlöletet egyetlen hajszál választja el egymástól... gyűlölsz, amiért nem törődtem veled, amiért egyeüdl hagytalak, mikor szükséged lett volna valakire... - motyogtam egészen halkan, bár a szívem egyre inkább megsajdult az ujjai között... fájt, mérhetetlenül fájt, de nem annyira, mint ahogyan szavai csapódtak az arcomba. Ahogy kiejtette a barátaim nevét, nagyot nyeltem. Éreztem, hogy mire megy ki a játék. El akar venni tőlem mindent és mindenkit, ami az enyém volt, és akié én voltam... Bonnie és Caroline... de ahogy azt mondta, hogy Bonnie vele tart, apró remény gyúlt a szívembe. Bonnie azért megy vele, hogy támogassa... hogy vigyázzon rá. Ismerem a barátnőmet, más célja nem lehet. - Sok dolgot elvehetsz tőlem Stefan. Elveheted az életemet, magaddal viheted a szívemet... de sosem veszed el tőlem a barátaimat... a szerelmemet... a családomat. Aminek te is része voltál - telt meg könnyel mindkét szemem, ez pedig csak fokozódsott, amikor bejelentette, hogy most láttam utoljára.
- Sosem maradok egyedül - mondtam csak ennyit, majd mindkét kezemmel közrefogtam halántékát, és lehunyt szemekkel próbálkoztam azzal, amivel előtte még talán soha... a vámpírok állítólag képesek emlékeket, gondolatokat mutatni másoknak... én pedig ezt akartam... megmutatni Stefannak azt, amink volt... nem érdekelt, hogy az előbb a mellkasomban turkált, hogy miket mondott, hogy azt akarja, hogy egyedül maradjak... megannyi szép emlék fűzött hozzá... - Szeretlek, Stefan - suttogtam halkan, még mindig lehunyt szemekkel. Nem olyan szerelemmel, mint régen... azt a tüzet már Damon iránt éreztem... ez egy másfajta szerelem, szeretet volt... és azt hiszem, bármilyen reményt is fűztem mindehhez, nem érek el vele semmit... most, az érzelemmente Stefannál nem. Ahogy láttam mmagam ia s zeemm előtt, ahogyan csókot váltunk, ahogyan szerettük egymást az elején, deja vu érzés támadt fel bennem. Minden egykori érzés ott időzött a megtépázott mellkasomban, és éreztem, hogy egy könnycsepp végigsúrolja arcomat.
Nem érzek fájdalmat. Bármennyire is azt akarja Elena, hogy érezzek lelkiismeretet, vagy bűntudatot. Az érzengős énem, ki már meghalt, valószínű szétsírta volna magát ezen a jeleneten. De én csak röhögök ezen. Hihetetlen vagy, Elena. Erre csak ennyit tudok mondani. Amikor rá nézek, nem látok semmiféle gyönyört, vagy bármi mást. Nem érzek iránta semmit sem, azon kívül, hogy tömény gyűlöletet, némi dühvel meghintve. - Azért tűntem el, mert te így akartad. Azért gyűlöltelek meg, mert te így tervezted. – Ekkor hirtelen a nyakára tapasztom az egyik tenyeremet. Legszívesebben megfognám, és letépném a nyakáról a fejét. Megtehetném. Elvégre, csak egy újabb mosolyt csalna az a jelenet az arcomra. De nem teszem. Erre is van egy magyarázat, hogy miért. Mindenre van magyarázat. Azért nem teszem, mert akkor nem lesz kin röhögnöm majd. Nevetséges, amit Elena művel. Hihetetlen, hogy ő maga képtelen belátni azt, hogy mit tett. Azt gondolja, hogy én vagyok a hibás mindenért, holott nincs igaza. Az érző énem mindent megadott volna neki. Lehozta volna neki a csillagos eget, vagy minden reggel egy tucat rózsával várná az ágyban maga mellett. Az az énem meghalt, amikor ő becsapott, megcsalt, elárult, és megölt. - Én soha nem voltam az életed része, Elena. – Ekkor szorosabbra veszem az ujjaimat, majd egy hirtelen rántással elengedem, mielőtt még tényleg megölném. Már pedig képes lennék rá. – Te sem voltál soha sem az életem része. Nem is tudom, hogy mit akartam tőled. – Nevetek ekkor fel iróniával telve. – Egy kikapcsolt vámpírban az a mulatság, hogy nem hazudik. Pontosan emlékszem minden egyes pillanatra, amit veled töltöttem. És csak most jöttem rá, hogy egy rab voltam melletted. – Vágok hozzá mindent, mintha csak egy nyamvadt követ hajigálnék, de valójában, csak amit lehet, minden bántó szavat hozzá vágok. Azt akarom, hogy ő is érezze azt, amit én éreztem régen. Szenvedtem, amikor megtudtam, hogy többé már nem az enyém. Egy ürességet éreztem belül, valahol még a szívem mélyén. Bármit megtettem volna érte. Elhalmoztam volna szeretettel, amit csak akart volna, megadtam volna neki. De nem. És nem is bánom, hogy mindennek így ért véget. - Te tettél azzá, aki most vagyok. – Lépek ekkor hátrébb egyet, és élesen fürkészem a tekintetét. Látni akarom a nézését, hogy mit érez, az arcának minden egyes rezzenését. Látni akarom, ahogyan szenved. De aztán egyre közelebb lépett hozzám, én pedig egyet újra hátra léptem, s ekkor nyakam mögé fonja karjait. Legszívesebben elrohantam volna az undortól, hogy hozzám ért. De aztán emlékek villantak be. Az ő emlékei. Magam előtt nem láttam Elenát, hanem csak azt, hogy mi mennyi mindent éltünk meg. Az érző énem most rogyott össze, ebben a pillanatban, holtan. Megölte. Nem, ezt nem nézhetem tovább. Ekkor hirtelen ellököm magamtól, s mindkét markommal a hajamba túrok, mert rettentő fájdalmat éreztem a fejemben, s ekkor kissé el is veszti testem egyenes tartását, s a földnek szegezem arcomat csukott tekintettel. Ez a tömény érzelem tesz tönkre. - Nem, te soha nem szerettél, fogd már fel végre! – üvöltök vele, amikor felé nézek, s azután mindkét karomat magam mellé engedem. - te soha nem szerettél engem. – süllyed pár oktávval a hangom, miközben a földet nézem, azután pedig őt. – De nem bánom. Legalább megmutattad azt, hogy olyan vagy, akárcsak a többi hasonmásod. Önző, és manipulatív. Manipulálsz az emlékekkel, és önző, hogy ezt még meg is mutatod nekem, hogy elérd azt, hogy ez fájjon. – Vágok hozzá mindent, nem fogva vissza egyáltalán magamat. – De azt tudnod kell, hogy csak elundorodtam mindattól, amit mutattál. Az a Stefan meghalt, fogd fel! – Mutatok a halántékomra, mint egy idegbeteg, azután pedig ő rá, majd hátat fordítok neki. Nem tudok egy helyben maradni, olyan dühös vagyok rá. - Remélem sokkal jobb lett az életed, hogy megöltél. – Mondom ezúton halkan, miközben felé fordulok. Nem akarom többé már látni. Majd pedig köddé válok.
Utáltam ígéreteket szegni. De aki ismert, be kellett vallania magának, hogy nem a szavahihetőségemről vagyok híres. Sajnos... más jót sem tudnék magamról mondani, vagy kiemelni. És ezt is tudja az, aki elmondhatja magáról, hogy ismer. Volt egy sötét múltam, amire hol büszke voltam, hol nem. Egy nő, akit hol gyűlöltem, hol nem. ÉS a jelenlegi életemet egyetlen nő köré építettem, aki annyira de annyira fontos nekem, mégsem hagytam neki teljes egészében, hogy a bőröm alá másszon... miért voltam ennyire önző? Talán mert ez vér alapján működik így. Ez van, a Young-ok elvben mások, mint a többiek, és az egész már abban gyökeredzett, hogy mindannyian taplók vagyunk és voltunk. Próbáltam tartóztatni magam... vagy inkább tűrtőzteni? Abban, hogy ne avatkozzam olyan ügyekbe, melyek valójában nem az én hatáskörömbe tartoznak. Megkeseredett embernek gondoltam magam egészen pár hónappal ezelőttig. Vagy talán inkább hatásosabb lenne azt mondani, hogy nem volt önálló életem, míg az anyám és apám döntött mindenről, befolyásolni próbáltak, és nekem ebből lett elegem. Sokan megpróbáltak már kielemezni, de mindig távol álltak a valóságtól. Engem nem lehetett csak úgy kiismerni, mint az öt centes kis fémpénzt. Én ennél több voltam, jóval több réteg húzódott meg a fejem fölött, a szívem köré pedig már óriási, vaskos burkot építettem. Nem volt véletlen. És aki ezen képes lenne áthatolni, annak talán jobb lenne rögtön diplomát adni a kezébe. Nem vagyok könnyű eset, és sokakkal ellentétben nem biztos, hogy észreveszem, ha mások lelkén gyaloglok át. Állítólag nagyon látványos az, ha egy nő meg van bántva, de... talán olyan gyakorta értem már el ezt, hogy nem lett más a szememben ez a fajta viselkedés. Csak nők voltak, olyanok, mint az anyám. Nem tudtam bízni egyikben sem. Kiszálltam a kocsiból, majd az elegáns, méretre szabott szövetnadrágom zsebébe vágtam mindkét kezemet, úgy indultam meg befelé, de egy szőke hajtömeg szinte rögtön magára vonzotta a tekintetemet. Nem diák volt, hanem éppen ellenkezőleg, előadó. És már nem tudtam megmondani, hogy milyen órájára nem járok be. Az pedig alapból nehezítette meg az életemet, hogy nagyjából csak egy fiatal bukszának tartottma, nem pedig tanárnak. - Ó, tanárnő. Ma is nagyon csinos! - bókoltam neki, a magam nyúzott, kicsinyes mosolyával, miközben végigmértem és mellé szegődtem. Tudtam, hogy az első megjegyzése az lesz, miért nem veszek részt az óráján.
|| megjöttem. ||
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
gy újabb tanítási nap a vizsgaidőszak előtt. Hurrá. Mosolyt erőltetek az arcomra, miközben kiszálok az autómból és elindulok a bejárat irányába. Négy óra, Crys, ennyin kell még túltedd magad, aztán azt csinálsz, amit akarsz, bíztatom magam, nem túl nagy sikerrel. Aki azt meri állítani, hogy a tanítás nem fárasztó, annak fogalma sincs arról, milyen érzés minimum ötven huszonévessel egy teremben lenni, úgyhogy közben neked kell féken tartanod őket.. Ötven, nos igazából száznak kéne lenniük, de mint tudjuk, van akinek akad jobb dolga is, mint órára járni. Nem mintha, én azt annyira bánnám, sőőt. Hiányozzanak csak, annál könnyebb lesz fegyelmet tartanom. Mondjuk, van jó oldala is ennek a szakmának. Azon kevesekért igenis megéri végigszenvedni újra és újra a féléveket, akiket valóban érdekel a német nyelv.. Pedig, fakultatív tantárgy, de mégis bekerülnek olyanok, akik két szót nem tudnak kinyögni az adott nyelven és a baj ott kezdődik, hogy nem is nyitottak a tanulásra. Bár, próbáltam minél láthatatlanabb lenni, természetesen a tervem nem egészen érte el a tervezett sikert. Egy hallgatónak látszó fiú - inkább férfi, de édesmindegy - szólított meg, pimasz hangsúllyal beszélve. Rápillantva, nem tűnt ismerősnek, talán egyike lehene azon hallgatóknak, akik csak ritkán tisztelik meg az előadót a jelenlétükkel. - Köszönöm, kedves... - fogadom a bókját, kissé cinikusan hozzátéve, hogy fogalmam sincs hogy hívják, majd ha hozzáteszi a nevét, bevillan, hogy igenis rajta van a tanítványaim listáját. De jó, legalább most feltűnik. Már tudom is, kihez lesz tanórán, majd a legtöbb kérdésem. Be kell pótolnia a kihagyást. - Kipihentnek tűnsz, ami nem csoda, hisz ilyenkor általában még alszol.. - mosolyodom el, miközben megjegyzést teszek a hiányzására. Én aztán nem szedem le érte a fejét, az ő baja, a vizsgán tőle is ugyanazt fogom kérdezni, mint bárki mástól.
Elhúztam a számat. Játék volt az egész, nem vettem komolyan semmit, ami a főiskolával volt kapcsolatos, leginkább azért, mert tudtam, hogy ha ki is túrnak innét a nagy és okos professzorok, nekem már akkor is lesz hová mennem. Ők pedig itt maradnak a csőcselékkel. Fele azt sem tudja, hogyan kell helyesen leírni a tanáruk nevét, de ez már legyen az ő gondjuk. Én legalább felismertem mindenkit, és ha szívből gyűlöltem isd az illetőt, egy bók mindig lapult a tarsolyomban. Ilyen egyszerű volt a saját kódexem, bevágódtam, akinél tudtam, de csupán azért, mert szükségem volt némi időkitöltésre. Hozzászoktam már a magányhoz, ahhoz, hogy a szobafal az egyetlen beszélgetőpartnerem, ebben nőttem fel. Anyám nem most fog díjat kapni azért, mert ilyen csodálatos gyerekei lettek, hiszen bárkik is lettünk, valószínűleg veszteségnek könyvelhet el bennünket. És ez inkább bizonyítvány az ő képességeiről, mint arról, hogy mi problémásak lettünk volna. Talán ha nem akart volna szó szerint megfojtani bennünket, most egy kellemes családi vacsorát költenénk el kettesben az otthonunkban... és nem bíznék abban, hogy a fejére szakad az a kibaszott háromszázezer dollárt érő csillár. - Clayton. Young. Amelyik szimpatikus - vontam egyet a vállamon. Érdekel is engem, hogy nem tudja a nevemet... az ő adottságait is inkább hátulról nézegettem, semmint elölről, tipikus esete volt annak, mikor valakit többet láttam úgy, mint az arcát. És tetszettek az adottságai, számomra nem volt tabu azért, mert tanár. Miért kellett volna egyáltalán? Na jó, hát feleségül venni egyértelműen nem venném. - Szóval mégis emlékszik rám! - vigyorodtam el, és két tenyeremet összeütve sétáltam tovább, kis ravasz vigyort villantva felé. - Az a helyzet, hogy közeleg a vizsga, de én még mindig... problémákkal küszködöm - sóhajtottam fel úgy, mintha a világ gondja lenne a hátamon éppen, de nyilván látszódott rajtam, hogy lapos kifogás az egész. - Nem ad különórákat az olyan eltévelyedett lelkeknek, mint én? - kérdeztem, és akaratlanul is, de végignyaltam alsó ajkamon. Az ilyesmi általában felhúzza a tanerőt. De csak mert nő.
|| ||
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
remek fotografikus memóriámnak hála derengeni kezdett a nevének említésére valami, hogy mintha láttam volna még annak idején a félév legelején ezt a nevet a listán.. Oké, ennyire azért az én memóriám sem tökéletes, szóval az is könnyen lehet, hogy összetévesztem valakivel. A Young egy eléggé népszerű vezetéknév, biztos van belőle több is csak az egyetemen belül. A bemutatkozása hallatán csak bólintottam egyet. Most mit mondhatnék? Nem vagyok haragtartó, ahogyan az sem érdekel, hogy ki jár, illetve ki nem jár be az óráimra, de ennek a srácnak elég önelégült képe volt. S az ilyenekkel néha meggyűlik az ember baja. A gyors következtetése hallatán pedig reflexszerűen felvonom a szemöldökeimet. - Honnan emlékezhetnék? Nem is láttalak az órákon. Csak a listáról tűnt ismerősnek a neved. - Miközben beszéltem, egy széles vigyor is felbukkanni látszott az arcomon. A pimaszkodását pedig egy unott sóhajjal díjaztam. - Szép próbálkozás, de Rómát sem egy nap alatt építették fel. Csodára meg nem vagyok képes, az akaraterőt és kitartást pedig saját magadnak kell megtalálnod magadban. Nyelvet csak gyakorlással lehet tanulni, de te nem igazán úgy festesz, mint akinek ez lenne a célja. - Ha ő pimaszkodhat, én is visszavághatok, nem? Különbenis, ha meg akarta volna tanulni a németet tiszteletét tette volna legalább az előadások egy részén. Ha nem is mindegyiken. Vagy ott lett volna valamelyiken, csak épp az utolsó sorokban szunyókált? Az már mindegy, ugyanannyival maradt, mintha el sem jött volna.
Néha legszívesebben a falba verném a fejem, amiért vállalkoztam arra, hogy levelezőn majd elvégzem az egyetemet. Nem számoltam azzal, hogy elveszi az időmet, a kedvemet és a lelkesedésemet is, hogy minden hétvégén itt döglök, hétköznap meg a Grillben gályázok. Valahogy elfelejtek mellette élni is, de meg kell hagyni, a papírokon jól mutat, hogy ex-fegyencként próbálok tiszta lappal nyitni, és egy élhető élet felé venni az irányt. De azért azt nem várhatják tőlem, hogy egy az egyben magam mögött hagyjam a múltamat, azért ennyire nem egyszerű a helyzet, és nincsenek azon, hogy megkönnyítsék. A felügyelőtisztem gyakran a nyakamra jár, sőt mi több a főnökömtől is jelentést vár rólam, szúrópróbaszerűen végez rajtam drogteszteket, nézi a csekkjeimet. Beteg egy fazon, ha nem lennék benne biztos, hogy hatósági személy, feljelentettem volna zaklatásért, mert még abba is beleköt, hogy le van-e nyírva a fű az udvaromon. Egyszóval én megpróbálok túllendülni a problémáimon és nem bajt kavarni, még mielőtt ismét ott kötnék ki, hogy házi őrizetben várhatom a tárgyalást. Jó bulinak tűnik, hogy addig se kell narancsban ücsörögni a rácsok mögött, de azért elég gáz, hogy ha a járdára lépek, két percen belül a seggemben van két járőrautó, hogy mi a jó büdös francért próbálkozom én szökési kísérlettel. Ez úgy ahogy van, mindenképp szívás. Minek szépítsem?! Csakhogy én azt is tudom, milyen a benti élet. Hat hónap után megedződve jöttem ki onnan, bár nem látszik rajtam, hogy mennyire megviselt lelkileg a hely. Legalábbis nagyon igyekszem azon, hogy ha véletlenül szóba is kerül, ne virítson ott a pofámon, hogy inkább lőjenek seggbe, minthogy vissza kelljen mennem. Felpattanok ültemből, mert ismét nem tudok az órára figyelni. Elnézést kérek ugyan, de a táskámat felvéve kisietek az előadóból. Folyamatosan küzdök a rám nehezedő nyomással, a stresszel, a kialvatlansággal meg még egy rakás olyan dologgal, amire nem voltam felkészülve. Azt mondják, nem ártana eljárnom valami terápiára, de eszem ágában sincs agyturkászhoz járni. Ismerem magam és tudom, hogy csak az időmet fecsérelném vele. Meg az övét is, ami valószínűleg drága, szóval az ügyvéd mellett amúgy se nagyon engedhetem meg magamnak. Kifelé igyekszem a Campusról - filozofálni ugyanis tudok én egyedül is , méghozzá anélkül, hogy bármi köze lenne a görögökhöz -, mikor megpillantok egy ismerős autót. Meg a tulajdonosát is, ahogy kezében egy táskával felé siet. Láthatólag nem vett észre vagy nem vesz rólam tudomást, ami az utóbbi időben egyre jobban bosszant. Nem veszi fel a telefont, nem reagál az üzeneteimre, nem nyit ajtót és nem nem jött hozzám beszélőre egyetlen alkalommal sem a hónapok alatt. Minden kapcsolatot megszakított velem, amit szintén megsínylek. Persze, tudom, hogy elbasztam, bajba keveredtem és lebuktam. Nem akartam én bajt neki, vagy belerángatni őt is az egészbe, de talán nem lennék lelkileg ennyire nyomorultul, ha lett volna mellettem valaki a húgomon kívül, aki ismer is. De szart se tud rólam, ha azt hiszi, hogy feladom anélkül, hogy a képembe mondaná, hogy nem kíváncsi rám. - Na mi lesz, Kate? Nem gyűrött a pólóm, nem kell kivasalni.. - szólalok meg, bár abban nem vagyok biztos, hogy a kormány mögül hallja. Az viszont kétségtelen, hogy merész húzás volt hirtelen kilépni az autója elé, mikor elindult. Remélem a reakcióideje nem romlott az utóbbi időben, különben a kórházban köszönthetnek újra, régi ismerősként az ápolók. A végén őt is leültetnék súlyos testi sértésért, aztán nézhetne..
Eljött a péntek délután, vége volt a hétnek és én is hazafelé igyekeztem. A hétvégét akkor is Mystic Falls-ban töltöttem, ha törik, ha szakad, ezt a két napot senki sem tudta elvenni tőlem, akkor sem, ha alapvetően szerettem a főiskolát és a környezetét. A campus ilyenkor szinte teljesen kiürült, a legtöbb diák hazament és a szüleit boldogította a hétvégén, csak azok maradtak, akik vagy egy nagyobb vizsgára készültek vagy nem ápoltak jó kapcsolatot a családjukkal. És persze a levelezősök, de ők közel sem voltak annyian, mint az egyetem lelkét adó nappalisok. Nekik rám amúgy sem volt szükségük, nem vállaltam el, hogy levelezős csoportom is legyen: bolond lettem volna az összes hétvégémet beáldozni, amikor másra is rásózhatták a pluszmelót. Ami azt illeti, fáradt is voltam. A héten helyettesítenem is kellett, ami bónusz fejtörést okozott és ostoba módon azt hittem, én és a diákok is jól járunk, ha megtudom, jelenleg milyen szinten állnak, ami a tudást illeti, aztán rájöttem, hogy csak magamnak csináltam a programot: dolgozatok hada sorakozott a táskámban, a papírlapoktól alig fértem el és lelki, valamint fizikai megkönnyebbülés volt bevágni őket az anyósülésre. Arra inkább nem szerettem volna gondolni, hogy a hétvége nagy részét valószínűleg azzal fogom tölteni, hogy kijavítsam őket és a hajamat tépjem, abban reménykedtem, hogy a srácok nagy része legalább azt tudja, melyik bolygón van. Srácok? Volt, amelyikük majdnem egyidős volt velem, ez meg is látszott a diákjaimmal való kapcsolatomon. Nem én voltam az a tanár, akitől megijedtek és haptákba vágták magukat, sokkal inkább az, amelyik még pontosan emlékezett arra, milyen egyetemistának lenni. Úgyhogy eddig nem adódott problémám velük. Beindítottam a kocsit és elindultam, közben viszont arra figyeltem, hogy beállítsam a visszapillantót. A minap kölcsönadtam a járgányt Clara-nak, azóta nem ültem benne, úgyhogy most várt rám a feladat, hogy mindent újra a helyére tegyek. Szerencsére éppen időben néztem az útra ahhoz, hogy a fékbe tudjak taposni. Eltátottam a számat és nem csak azért, mert olyasvalaki ugrott elém, akire nem számítottam, hanem azért is, mert a szívem majdnem átszakított a mellkasomat az ijedtségtől. A hülyéje, mégis mit képzelt, mit csinál? - Meg akarsz halni, vagy mi? – Kiáltottam, aztán rájöttem, hogy értelmesebb és eredményesebb lenne részemről, ha kiszállnék és úgy üvölteném le a fejét. – Mondhatom, Chase, remek ötlet ráhozni az emberre a frászt. – Becsaptam a kocsiajtót, majdnem kiszakadt a helyéről, pedig egyébként nem volt szokásom felhúzni magam. – Mit csinálsz te itt? – Jött ki belőlem a számomra legnyilvánvalóbb kérdés. Azt sem tudtam, hogy kiszabadult, azt hittem, még mindig börtönben van… az utóbbi időben nem igazán néztem felé. Jó, úgy is fogalmazhatunk, hogy elkerültem, nincs ezen mit szépíteni.
Mikor érkeztem a városba? Fogalmam sincs és nem is nagyon érdekel, csak az, hogy végre megtaláltam szeretett bátyámat újra. Ó nem, még nem vettem fel vele a kapcsolatot, előtte szeretném kicsit a távolról megismerni az életét, megtudni, hogy merre jár, kivel beszélget, milyen szokásai vannak, hogy majd a megfelelő időben lecsapjak rá. Hogy felkészüljek arra, hogy kést döfök a szívébe, mert ez a mocskos gennyláda nem érdemel jobbat, s késem már van. Egy nagyon éles kés... Elkalandoztam. Megrészegített a bosszú jéghideg varázsa, az adrenalin kesernyés íze a nyelvemen, s azt sem vettem észre, hogy körmeim apró holdakat martak tenyerembe. Cigarettára gyújtok, a kesernyés zamatot füstös hangulattal űzöm a messzeségbe, s közben elgondolkodom, hogy miért nem tettem le, amikor kijöttem a börtönből. Ott szoktam rá, talán az unalom, talán a társaság, talán a vagányság miatt, de mára már annyira a részem lett, hogy képtelen vagyok megszabadulni tőle. Pedig pontosan tudom, hogy mit csinál a szervezetemmel, de elértem már egy olyan szintre, hogy beleszarjak, mi lesz velem. Csak egyetlen cél lebeg a szemeim előtt, s ha azt megvalósítom, akár fel is akaszthatnak, vidáman lépdelek majd a bitófához. Összehúzom magamon a bőrkabát zipzárját, ami egy vékony fekete pólóval kombinálva kevésnek bizonyul ebben a hidegben, de nem érdekel, nemsokára úgyis színpadra lépek, akkor pedig az lesz a legkevesebb, hogy fázom. Ó igen, szerepet fogok játszani, s nem is akárkinek... Mondtam már, hogy kedves és imádott bátyám becsajozott? A vén kujon egy nálánál sokkalta fiatalabb csajszit fúrogat, vagy legalábbis nekem innen, a kispálya mellől úgy tűnik, hogy az én egyetlenemet elérte a szerelem rózsaszín napszemüvegén át látott, mézes-mázos borzadálya. Fúj! Ellököm magam, amikor meglátom a lányt. Ebony, azt hiszem így hívják, és magamban visítva nevetek, hogyan adhat egy szülő ilyen nevet a lányának. Úgy értem, én összetehetem a két kezemet, hogy a nő, aki erre a világra szart, volt annyira konzervatív és nem engedett apámnak, így nem lett belőlem Kira. Na, azt nagyon gyűlöltem volna, s amikor először hallottam a történetet, majdnem arconvágtam édes és szeretett szülőmet, de anyám valószínűleg nem értékelte volna, hogy imádott férjét halomba veri egyetlen picike lányocskája. Ó nem, egyáltalán nem hiányzonak, erről biztosíthatlak. Bakancsaim hangosan koppannak az aszfalton, kikerülök két parkoló autót, majd felveszem ébenfa kisasszony lépteinek ütemét. Vajon mit láthat szeretett bátyámban? Azt el nem tudom képzelni, hogy olyan jól teljesít az ágyban, s tegyük hozzá gyorsan, nem is akarom elképzelni, azt meg pláne nem tudnám elhinni, hogy egy törődő férfi, gondos társ a mindennapokban, azok után, amit a feleségével és a srácokkal csinált. Merthogy felkerestem az exét és volt miről beszámolnia. Így tudtam meg, hogy a farkát követve jött az államokba, gondolom ébenfa kisasszony pedig csőre töltve várta terpesztett lábakkal. Vén kujon! Na mindegy, most nem ezért vagyok itt, hanem sokkalta másért, de azért elbeszélgetnék a leányzóval, hogy mégis mit lát ennek az roncsnak a szemeiben? Megduplázom a lépéseim számát, elhaladok Ebony mellett, majd egy apró piruettet követően az arcába mosolygok. Van egy olyan tippem, hogy életében nem hallott rólam, így azon nem törpölök, hogy vajon felismer vagy sem, mindenesetre jól végigmérem és tudatni akarom vele, hogy most bizony úgy van végigmérve, mint ahogyan egy kiéhezett oroszlán pásztázza végig az antilop csordát. Mondhatnám azt, hogy ki vagyok tikkadva, de ez kicsinyítené a bennem lévő feszültséget, s itt helyben, mindenki szeme láttára rávetném magam a lánykára, hogy végre érezzek a kezeimben némi húst. - Szia! - nevetek tovább, beharapom az alsó ajkamat, majd pár lépést hátrafelé teszek meg, hogy még mindig a szemeit fürkészve haladjak előtte. Csábít a gondolat, hogy bemutatkozzak neki, hogy felfedjem, ki vagyok, de még nem, most nem! Türelem Diana, türelem! - Tudnál segíteni? A kémia tanszéket keresem, tudom, hogy valahol itt van a környéken, de sosem voltam jó a tájékozódásban. Életmentő lenne, ha segítenél!
Újabb nap, újabb nehezen induló reggel, amikor legszívesebben az ablak felé hajítottam volna az ébresztőórát és attól is hányingerem volt, hogy el kellett hagynom az ágyam meleg és biztonságot nyújtó menedékét. Reggelizni éppen annyira volt kedvem, mint felöltözni és megpróbálni emberi arcot varázsolni magamnak a tükörben: eleinte minden erőmet abba fektettem, hogy motiváltnak tűnjem, élvezni szerettem volna az új helyet, az új emberek társaságát, a régivel merően ellentétes életemet és tanulmányaimat. Elnyomtam magamban a régi létezéseim utáni sóvárgást, nem gondoltam Brüsszelre, a szép napokra, amikor átléptem az egyetem ódon kapuján és akkor sem állt be a szánk a csajokkal, amikor a tanár már régen a tudása átadásának fáradozott. Aztán ott voltak a szórakoztató délutánok, a vasárnapi családi ebédek, nagyapa történetei, a nénikémmel végrehajtott varázslás-gyakorlatok, a maximalizmusom miatt ejtett könnyek és a vigyor, amit az anyám önbizalom-bombái csaltak az arcomra. És mi volt most? Semmi. Élettelenség, negativitás, kedvtelenség, sötét gondolatok, vérszomj, állandó küzdelem. Egyedül Bryan tartotta bennem a lelket és ezzel együtt ő vált a legnagyobb félelmemmé is... mi lesz, ha bántom? És ha elege lesz abból, hogy nem az a lány vagyok, akit megismert és aki iránt - ahogyan bevallotta - érzéseket táplál? Sokszor bántam, hogy utánam jött, hogy megtalált és hogy én is átadtam magamat a saját, vele kapcsolatos érzéseimnek, de önző voltak és az egyetlen személybe kapaszkodtam, aki megmaradt nekem és aki némi boldogságot tudott csempészni a mindennapjaimba. Annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt, végül elindultam órára. Azt a fránya fehér köpenyt, amitől a hideg is rázott a táskám mélyére süllyesztettem és liternyi kávéval felszerelkezve léptem ki a kollégiumból, hogy megtegyem a pár perces sétát a méreglaborig. Headset-ért nyúltam, zenét kapcsoltam és a dugókat nem is húztam volna ki a fülemből, ám fél szemmel láttam, hogy egy nő elindult felém és amikor szólásra nyitotta a száját nem volt kétség, hogy hozzám beszél. - A kémia tanszék? Én is oda megyek. - Önkénytelenül mosoly húzódott az arcomra. Vannak szokások, amelyektől nem lehet megszabadulni akkor sem, ha az ember lányának élete a feje tetejére áll. Belém kódolták az idegenekkel szembeni alapvető kedvességet, nincs az az univerzum, amelyben szó nélkül elsétálnék a nő mellett, aki a korából kiindulva inkább illett volna be tanárnak vagy vendégelőadónak, esetleg egy állásra jelentkezőnek, mint diáknak. Bár, a mai világban sohasem tudni, ez a legszebb a viszonylagos szabadságban: mindenki azt csinál és akkor, amikor akar. - A mozaikos épület az. - Mutattam a tőlünk nem messze elhelyezkedő téglatömbre. Utáltam azt a helyet, a falakat átjárt a vegyszerszag, az egész olyan volt, mint egy steril tepsi és a gyűlöletemhez hozzájárult, hogy hiába a motivációm, nem azzal akarok foglalkozni, amire ott oktatnak.
Milyen gyönyörű mosolyod van Ebony, s egy pillanatra megértettem, hogy édes, drága, jó bátyám miért pont téged választott! Egykoron én is ilyen voltam, nevettem az ostoba vicceken, az véletlen helyzeteken, sőt olyanra is akadt példa, hogy Bryan egy-egy megnyilvánulása csalt mosolyt az arcomra. Igen tisztelt bíróság, bevallom, hogy volt idő, amikor még felnéztem a bátyámra, amikor még tisztelni is tudtam, azonban ezen idők tizenkét évvel ezelőtt elmúltak, s miután börtönbe záratott, miután elvette a szabadságomat, szívem fekete sziklává aszott, gyűlölettel és haraggal telt meg iránta, s bár nem ismerlek téged ébenfa kisasszony, téged is utállak. Csak azért, mert közöd van hozzá, meg megosztod vele az életed, mert csókoltad már, mert hagytad, hogy elcsábítson. S ezért a zsigereimben érzem irántad a dühöt. - Tényleg? Jesszusom, nem lehet ekkora szerencsém. Elkísérhetlek? Kérlek, kérlek, mondj igent! - újra beharaptam az alsó ajkamat, őzike szemeimbe reménnyel teli sugarakat csempésztem, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket a vonásokat nem gyakoroltam be. Tizenkét esztendő, tizenkét unalommal eltöltött év sok mindenre ad időt, s amikor már minden könyvet kiolvastál, amikor minden Burda magazinból megkötötted az összes pulóvert, akkor is kénytelen vagy szórakoztatni magadat, hiszen anélkül becsavarodsz. Valaki társat keres magának, ami a való életben sosem működne, de odabent virágzó kapcsolattá válhat, mások munkával töltik el az idejüket, már ha engedik őket dolgozni, s vannak olyanok, akik önmaguk képzésével. Testileg és szellemileg, felkészítik magukat arra, hogy újra szembe kell nézniük a kinti világgal, hogy lépten-nyomon elítélik őket, hogy talán sosem fognak újra beilleszkedni, kivetettjei lesznek a társadalomnak. Remélem, igent mondott, mert ha nem, akkor is követem, levakarhatatlanul haladok mellette, néha beleszippantva a cigarettába, de ügyelve arra, hogy rá ne menjen a füstből. Mimózának tűnik, nembántsvirágnak, akit még a széltől is óvtak a szülei, aki mindent megkapott ettől a kibekúrt élettől, s most az a legnagyobb problémája, hogy milyen szájfénnyel csókolja édes, szeretett bátyámat. Nem gondoltam volna, hogy Bryan ennyire alacsonyra teszi a színvonalat, de mint szokták volt mondani, a szerelem vak. - Egy bizonyos Hamming professzorral kell találkoznom, ismered talán? Vele fogom megbeszélni a továbbiakat... Tudod, tíz évvel ezelőtt elkezdtem a vegyészt, de egyéb okok miatt, amiket most inkább nem részleteznék, abba kellett hagynom. Nagyon ciki volt, de akkor megígértem magamnak, hogy ha a belegebedek, akkor is el fogom végezni, nem érdekel, hogy adósságba verem magam, nekem ez kell és akarom. Csacsogom. Ezt is meg kellett tanulnom, hogy minél gyorsabban és minél többet tudjak mondani, hogy ne kelljen a szavakon gondolkodnom, hogy egy gondolatnak ne legyen se eleje, se vége. A cellatársaimat ezzel az őrületbe kergettem, de mit tehettek ellene? Nem azt mondom, hogy én voltam a legveszélyesebb az egész körletben, de ha gyilkosságért ítélnek el és van egyfajta vadállatias csillogás a szemedben, akkor tisztelnek és elviselik a szokásaidat. S ezzel sem volt másként. Egymás után olvastam a különböző újságokat, elemeztem a képeket, begyakoroltam szófordulatokat, ismételtem és kijavítottam magam, ha arra szükség volt. - Jaj, annyira csélcsap vagyok, még be sem mutatkoztam! Kira ... Kira Larsson. Tudom, a nevem alapján sokan meggyanusítanak azzal, hogy skandináv vagyok, de nem vagyok. Talán az egyik felmenőm, de ez téged biztosan nem érdekel, és elnézést is kérek, mert ha ideges vagyok, akkor mindig csacsogok, és ha csacsogok, akkor hadarok ... és mostanra biztosan eleged van belőlem, végülis tudom, hová kell mennem, majd odatalálok. - néha azért sajnáltam a cellatársaimat, de téged Ebony egyáltalán nem. Még csak most kezdtem el és egyre jobban kezdek belejönni, szóval készítsd a füldugókat, mert nem fogom befogni!
- Öhm, persze.. miért ne kísérhetnél? - Majdnem apró, halk kacaj tört utat magának a torkomból a hirtelen támadt lelkesedése és elhadart szavai hallatán, aztán inkább csak véglegesen kihúztam a fülemből a külvilág zajinak tompítását szolgáló eszközt és beledobtam a táskámba. Nem hittem volna, hogy bárkivel beszélgetésbe kell elegyednem ezen a rövid útvonalon. Azt hittem, lesz némi időm, míg magamra erőltetem annak az álcáját, hogy hú, de mennyire élvezem a különböző színű löttyök kikavarását és mennyire odáig vagyok a csoporttársaimért, akikkel körülbelül semmilyen közös érdeklődési körünk nem volt: egyedül Levi-t kedveltem, aki a titkomat is tudta és nem úgy nézett rám, mint a fura csajra. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az amerikai filmek gimis hierarchiájába egy istenháta mögötti egyetemen fogok belecsöppeni. Csak azért nem hagytam a fenébe, mert a nyafogásnál sokkal fontosabb volt, hogy magamba szippanthassak némi tudást és előrébb mozdíthassam a Chantele-el közös projektünket... még nem mondtunk le arról, hogy ha kell, akkor kiskanállal kaparjuk ki magunkból a vámpír részünket. A érszívó lét gyűlöletes, csodálkoztam is, hogy az ismeretlen nőre nézve nem az jutott először eszembe, hogy mennyire isteni érzés lenne feltépni a torka bőrét. Valószínűleg a csacsogása és az emberi fülnek szinte már bántó hangmagassága terelte el a figyelmemet. - Hamming professzor tizenegytől órát tart az első éveseknek, de már most is biztosan bent van. - Kilenc előtt jártunk tizenöt perccel, ám én azon sem lettem volna meglepődve, ha Hamming az intézetben aludt volna. Hatalmas koponya, mégsem az a fajta tanár, aki elhiteti a tanítványaival, hogy az ő szakmája a legjobb a világon. Nem volt meg benne az a fajta varázserő, ami másokban igen. - Tíz év? És még mindig érzed hozzá a huzalmat? Biztosan értékelni fogja a lelkesedésedet. - Elég nagy kihagyás és ha egy hétig nem jönnék be, a hátam mögött hagynám az egészet. Az én utam nem ez volt. A campus másik végén lett volna a helyem a háromszintes, ódon épületben, amit átjárt az igazi tudás, az embereken való segítés jövőképe és a paragrafusok rémisztő labirintusa szőtte a lépcsőket. Bryan előadását kellett volna hallgatnom és a többi tanárát, hogy kicsit megkésve ugyan, de végre elfoglalhassam azt a helyet a tárgyalóteremben, amire mindig is vágytam, nem pedig azt, amit kiosztottak nekem: a vádlottak padján ücsörögni életem legrosszabb élménye volt. - Ebony vagyok. - Mutatkoztam be aztán én is. Ha belekezdtem volna, hogy én hogy keveredtem ide, holnap ilyenkor is itt ácsorognánk és... nem túl sok kedvem volt elé tárni az egész életrajzomat. Első benyomásra fura, ám kedves nőnek tűnt, az őrült tudós fajtából származónak. Pont itt van a helye. - Nincs okod az idegeskedésre, akiben látnak némi motivációt, azt úgyis átveszik, főleg, ha van egy kis előképzettséged. - Ha engem a semmiből felvettek, akkor ő simán koptathatja a holnapi naptól kezdve ezeket a padokat. És ahogy látom, még élvezni is fogja.
Bólogattam és mosolyogtam, hiszen most ezt kellett tennem. Mindig is jól fel tudtam mérni, hogy mikor kell szavak áradatával elhalmoznom valakit, s mikor szükséges visszafognom magamat. S most valahogy úgy éreztem, hogy ebben a szent pillanatban ébenfa kisasszony akarja magának a gyeplőt, én pedig nem voltam rest végighallgatni a mondandját. Pedig mennyi, de mennyi haszontalan információt adott át, azt végig sem merem gondolni, hiszen kit érdekel a professzor és az első évesei, amikor egy jobb napomon pár háztartási eszközzel felrobbanthatnám ezt az egész kócerájt! Megnyugvást jelentene, hogy égni látnám az egész helyet, ha hallhatnám a diákok jajveszékelését, ha érezném a felperzselt emberi hús semmivel össze nem téveszthető illatát. Hatalmasat kell nyelnem, hogy visszafogjam a lovaimat, hiszen miközben mentem mellette, apró orgazmus közeli állapotba kerültem. - Annyira köszi! Mármint, hogy bíztatsz. Úgy értem, nem is ismersz, azt sem tudod, hogy ki vagyok, mégis látsz bennem valamit, és ez annyira megnyugtató! Remélem, gyorsan vissza fogok rázódni az egészbe, mert az a tíz év tényleg hosszú kihagyás volt... - nyitva hagytam a mondat végét, ha érdekli, hogy mi történt, akkor úgyis rá fog harapni, ha pedig nem, akkor minek húzzam tovább az agyát. Annyit viszont tudok, hogy az első lépés jobban sikerült, mint vártam és ez már önmagában siker. És ezekre a sikerekre most rettentő nagy szükségem van, hiszen ha tényleg véghez akarom vinni a dolgot, ha tényleg tönkre akarom tenni szeretett és egyetlen bátyám életét, akkor jól kell kijátszanom a lapjaimat. - Őőő, kérdezhetek még valamit? Bizonytalanságot szimulálok, s miközben az egyik kukába pöccintem a cigaretta elszívott csonkját, meg is állok a szemetes mellett, figyelve, ahogyan a parázs az utolsókat marja a papír végébe. Lenéztem az aszfaltra, majd újra Ebonyra és ismét nyeltem egy hatalmasat, amit sóhaj követett. - Szóval, nem vagyok túl jó ebben, nézd el nekem, de ... mikor végzel? Nem akarok rád akaszkodni, semmi ilyen, csak... - ujjam elkezdett táncot járni combomon, majd egy újabb sóhaj. - Szimpatikusnak tűnsz, én pedig nem ismerek itt senkit. Tudom, hogy mennyire gáz az egész, de lenne kedved meginni egy kávét vagy valamit? Nem kérdezném, ha nem érezném magam teljesen elveszettnek és ... vagy itt köröznék a campus körül céltalanul, vagy hazamennék az albérletembe, ahol teljesen egyedül lennék. Tudom, hogy sokat kérek és furcsát, meg mégis, hogy jövök ahhoz, hogy elhívjalak valahová, amikor biztosan tök sok programod van, de három napja te vagy az első, akivel két mondatnál többet beszélek, szóval nem lenne kedved valamihez? Igazából most le kellene nyúlnom a torkomba, egészen a gyomromig, ott jól felkavarni a dolgokat, hogy aztán lehányhassam magam. Ez annyira undorító volt, hogy szinte émelygek, s próbálom megnyugtatni magam, hogy egyszer vége lesz ennek az egésznek, hogy a cél szentesíti az eszközt, meg hogy szerelemben és háborúban mindent, de ennek a csajnak csak annyi hibája volt, hogy bátyám ágyasa, ami tegyük hozzá, elég magasan áll a Diana-féle bűnlajstromon, közvetlenül a "Bryan vagy" címszó alatt, de akkor is. - Tudom, hülyeség volt, így is többet tettél, mint amit kellett volna, majd még találkozunk év közben, biccentünk, mosolygunk, aztán megyünk tovább a magunk útjára... - még mielőtt válaszolhatott volna, közbevágtam és egy fájdalmasnak mutatkozni akaró mosollyal zártam a mondandómat, felkészülve arra, hogy elválnak útjaink. - És tényleg, köszönöm még egyszer, hogy segítettél!
Régen találkoztam Kira-hoz hasonló emberrel. Lehet, hogy az én hibám, mert nem nézek szét tüzetesebben az ismerőseim között, sőt, újonnan szerzett barátokkal sem igazán büszkélkedhetem és nem érzem magaménak a gólya-szellemiséget: voltam már igazi gólya és akkor én is pörögtem, élveztem az új helyemet és helyzetemet, a másokkal való ismerkedést, hogy teljesen más közegben próbálhattam ki magam és önállóbb lehettem. Most? Akkor voltam a legboldogabb, ha a többiek elkerültek és nem kellett felesleges, mindössze jópofaságból elkövetett beszélgetésekbe bonyolódnom. Ha valaki hozzám szólt, válaszoltam és legtöbbször rá is mosolyogtam az illetőre, de a kezdeményezőkészség eltűnt belőlem. Nem éreztem szükségét új kapcsolatoknak, így is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán a régieket megtartsam. Nem hinném, hogy jólesne teljesen felesleges, hétköznapi dolgokról csacsogni az emberekkel, főleg nem olyanokkal, akikről fogalmam sincs, kicsodák. Kira-val is azért voltam kedves és beszéltem magamhoz és ahhoz képest, hogy idegen sokat, mert arra sem volt időm, hogy levegőt vegyek a közelében. Darálta a szavakat és ha valaki megkérdezte volna, hogy mit mondott, nem biztos, hogy fel tudtam volna idézni, legalábbis nem részletekbe menően. Közvetlen volt, csacsogott és csapongott, néha a szemöldököm felhúzásával és apró mosollyal néztem rá, amikor elkapta a tekintetemet, de egyébként semmilyen gondolatot nem keltett bennem a beszéde: nem kezdtem el azon rágódni, vajon hogy fecseghet valaki ennyit, mi lesz hogyha belépünk az épületbe és valószínűleg elválnak az útjaink, esetleg mi lesz, ha a későbbiekben összefutunk a folyosón... azon viszont nagyon meglepődtem, hogy délutáni találkozásra invitált. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a világ úgy működik, hogy a kétperces ismeretségeket néha el akarjuk mélyíteni, ám jelenleg nem érezte huzalmat ahhoz, hogy egy idegennel szemben ücsörögjek és kellemetlenül érezze magam, ha esetleg beáll kettőnk közé a csend. - Kávé? - Teljesen feleslegesen nyögtem ki ezt a szót. Ha azt mondta volna, hogy együnk palacsintát vagy fussunk egy kört a campus körül, akkor is úgy tettem volna, mint aki gondolkodóba esik. Nem akartam becsapni, ám megbántani sem, ezért nem utasítottam el rögtön, de nem hagyhattam sokáig a levegőben lógni a "kávé" szócskát. - Kedves vagy és szívesen beülnék veled valahová, de... nem vagyok túl jó társaság. - Őszinte voltam és reméltem, hogy észre is veszi rajtam, hogy nem a lerázásának szándéka vezérel. Talán szószátyár volt és kissé össze is vontam a szemöldökömet a furcsasága miatt, ám egyetlen rossz szavam sem lehetett rá. Igazából, bennem volt a hiba, hozzászoktam az elzárkózáshoz. - Talán... majd egyszer. - Halvány félmosolyt villantottam felé. Az egyszer nálam azt jelentette, hogy soha és az egészben az volt a legrosszabb, hogy ramatyul éreztem magam, amiért nem nyitok az emberek felé, mégsem voltam képes szociábilisebben viselkedni. - De ha gondolod, az irodát megmutathatom neked. - Ajánlottam fel, hogy enyhítsek a saját kényelmetlenségemen és hátha ő sem fog szemétnek bélyegezni, ha nem fordítok neki azonnal hátat.
Láttam rajta, hogy kellemetlenül érintette a kérdés, de nem is rovom fel neki, hiszen mégiscsak milyen dolog az, hogy egy teljesen idegen ember odamegy hozzád és elhív kávézni. Ha nem gyűlölném annyira, mint amennyire és sejteném róla, hogy akár a másik ligában is játszik, akkor más randevút ajánlok neki, ami végérvényesen egy izzadságtól tocsogó, kielégült vigyorban végződő lepedőakrobatika lenne. Szavai azonban másfelé veszik az irányt, elutasít és már majdnem pofonvágom, hogy elszalasztja élete nagy lehetőségét velem, amikor inkább más taktikát választok. - Jaj, annyira tudtam, sajnálom, nem kellett volna, ez most tök ciki! - kilépek előle, hátatfordítok neki, a hajamba túrok két kezemmel és úgy játszok, mintha megtépném magam. Remélem, elég hihető előadást nyújtok neki, mert nem fogom még egyszer megcsinálni. - Biztos te vagy itt a legnépszerűbb csaj, és azt hiszed, ki akarom használni, pedig nem! Visszafordulok, kezeimet a tarkómon tartom, széttárom karjaimat és szomorú arckifejezést vágva téblábolok. - Hülyeség volt az egész, annyira, de annyira sajnálom! Hirtelen mozdulattal tépem el végtagjaimat a nyakamtól, majd összetapsolom tenyereimet, s közben apró fintorokkal az arcomon nézem az aszfaltot. - Majd egyszer? - elnevetem magam. - Pontosan tudom, hogy mit jelent a "majd egyszer" kifejezés. De semmi baj, értem én, valószínűleg én sem mondtam volna igent magamnak, szóval tényleg semmi gond. Csak ... csak azt reméltem, hogy... Mindegy, hagyjuk, megértelek! És köszi, majd megkérdezek valaki mást, hogy merre van a professzor irodája, már így is többet tettél, mint kellett volna... Elindulok az épület felé, kabátom zsebeiből cigarettát és öngyújtót veszek elő, majd miután rágyújtottam, fejemet rázva fújtam ki az első slukk füstjét. - Hogy lehettem ennyire barom! - magamnak mondtam a szavakat, de azért figyeltem arra, hogy ébenfa kisasszony is jól hallja a letorkolást. Nem fordultam hátra, csak mentem előre a bejáratig, majd úgy tettem, mintha még mindig magamat ostoroznám, legalábbis a dünnyögő hangok, a szájmozgásom és az elnagyolt mozdulataim erről tettek tanúbizonyságot. Néha-néha magam mögé pillantottam, hogy vajon jön utánam vagy sem, de amikor közeledni láttam, akkor úgy tettem, mintha valami nagyon érdekes dolog lenne az ellenkező oldalon, hiszen tekintetemet oda szegeztem. - A franc essen belém, de hülye vagyok! - ezt viszont hallania kellett, hiszen pár lépéssel lehetett mögöttem. Talán kapok egy második felvonást ebben a drámában, talán nem, csak is rajta múlik!
Kezdőlap
• 
||
)) • 
||
- 
••
