- Ühüm... - bólintok neki jelentőségteljesen, bár abba igazából nem is merek belegondolni, hogy valójában lehet egyáltalán jelentőségteljesen bólintani. Adott esetben azt mondanám, hogy mindent megtettem azért, hogy ne csak ilyen himi-homi gesztust kapjon tőlem, hanem úgy Isten igazából odategyem magam, de vajon átment az igyekezet hozzá? Vajon érezte, hogy ebben a bólintásban és ebben az ühümben benne volt a világ fájdalma, az indián őslakosság évszázados szenvedése, az Amazonas őserdeinek módszeres irtása ellen kinyilvánított nemtetszés, az olajfúrótornyok ellen felemelt kezek és azok megrázásának látványa és a jegesmedvék olvadó életterének zsugorodó realitása? Vajon érezte? Nem hiszem, de ha nekem ilyen gondolataim támadnak egy jelentőségteljesnek hitt bólintásról, akkor lehet, hogy vissza kellene utalnom magam a börtönbe, mert ott lenne a helyem. Vállat vontam magamban, majd elnyomtam a csikket, amiért még egy utasszállító is visszakanyarodna, olyan hosszú volt és végül ránéztem.
- Megértem. Csak tudod, nehezen viselem az elutasítást, ez ilyen belső megfelelni vágyó kényszer, hogy... - sóhajtok egyet, majd befejezem a mondatomat. - Hogy mindenki szeressen. Sajnálom, ha megbántottalak, csak tudod, annyira izgalmas ez az egész, újra egyetemen, ami megrémít, meg felvillanyoz, meg satöbbi...
Elhallgatok és egy pillanatra lehunyom a szemem, majd kifújom a levegőt. - Kezdek megint sok lenni, igaz? Bocsi!
Nyitom ki újra pilláimat, majd közelebb lépek hozzá és jobb vállára teszem bal kezemet, hogy párszor meglapogassam és utána felkarján végighúzzam ujjaimat. Persze ez csak akkor történik meg, ha engedi és nem húzódik el, mert ebben az esetben tökre hoppon maradnék a közeledésemmel.
- Már így is többet tettél, mint kellett volna, szóval hagylak, menj csak a dolgodra, de köszönöm ... tényleg köszönöm. - távolodok el tőle, majd szinte feltépem az ajtót és lábammal kitámasztva tartom neki, miközben apró harapok alsó ajkamba, ahogyan végigmérem őt. Ösztönös volt a mozdulat, bele sem gondoltam, s csak a sóhaj közben jöttem rá arra, hogy ez most nagyon kilátszódott és hallatszott, szóval kissé megköszörültem a torkomat és megvártam, amíg Ebony elhalad előttem, hogy én is követhessem.
- További szép napot! - kiáltottam utána, majd lefordultam a porta felé, hogy elmondjam minden gondomat és bajomat, de miután láttam ébenfa kisasszonyt elfordulni az egyik sarokban, kiegyenesedtem és le sem szartam, hogy mit válaszolt a kémia tanszéket védő hetven éves papper. Csak kiléptem az épületből, megnéztem egy vöröske szépen kerekedő ülepét, majd cigire gyújtva eltűntem a campus véget nem érő rengetegében. Első találkozónak nem is volt rossz, summáztam magamban a történteket, majd jobbra el és irány az első kocsma.

// Köszönöm szépen a játékot, ha gondolod, fussunk még össze.