Végül is... igaza volt. Irináról sok mindent el tudtam volna mondani, de azt nem, hogy ostoba. Minden nyomát el tudta tűntetni, csak egyetlen elszólása után sikerült összepakolnom a kirakós darabjait. Bár annak örültem, hogy az a másik sose került a szemem elé. Na jó, lehet, hogy még kezet is ráztam volna azért, hogy okot adott a válásomra, mert a hűtlenség már egy eléggé jó kártya. Kivéve ha nincs bizonyítékod rá a vagyon szétosztásánál. De mindegy is, kétlem, hogy boldogabb lett attól, amit kapott. Nekem alig maradt valamim, mégis... ez az idő a legjobb az életemben. Ki is akarom használni minden percét, elvégre... ki tudja, hogy meddig tart? Az életem ilyen furcsa fejezetekből állt. Mindig akadt valami, ami elrontotta az éppen idilli életemet, már ha nevezhető ez a hatalmas katyvasz életnek. Lehet, hogy csak nagy gúnnyal lehetne annak bélyegezni. Galen hozzám képest már doktorálni tudott volna a nagybetűs életből. De nem is irigyeltem ezt tőle. Rászolgált arra, hogy szakértője legyen pár... témának. - Ezek után már csak az érdekelne, hogy a te feleséged mégis mit kapott, miután aláírta azokat a bizonyos válási papírokat... - vigyorodtam el sejtelmesen. Az előbbi párbeszéd alapján a lehetséges pozitív válaszok száma minimálisra redukálódott. - Ahogy téged ismerlek... lehet, hogy még ő fizetett neked? - tettem hozzá. Ez persze már határozott viccelődés volt, semmint komoly feltevés. Minden házasságnak vannak vesztesei, az övének nyilván a felesége volt az, hisz Galen nem tudott veszíteni. Ha valakiről el lehetett mondani, hogy örök győztes, akkor az ő. És ezen nem is volt mit szégyellni. Talán ezt kicsit irigyeltem. Megráztam a fejem végül, de nem szünetelt a mosolyom. - Nem érdekelnek a Vegas-i nők. Házasodni nem házasodom még egyszer, de... - vontam meg a vállamat. Végül is, minek kiabélnék el bármit? Nem szándékoztam minden dolgomba beavatni, habár kinek kellene elmondanom, ha nem egy barátnak? Momentán ő volt az egyetlen, annak ellenére, hogy majdnem két évtizede nem is találkoztunk. Ebonyról viszont nem kezdeményeztem beszélgetést, elvégre... talán óvatos voltam. Nem akartam semmit a levegőbe kiabálni, és nem tudtam, hogy miért kételkedtem ennyire az érzéseinkben. Bár lehet, nem is azokban kételkedtem. - Úgyhogy inkább verjük el a maradék pénzemet is - tettem hozzá ezt már széles vigyorgással. Végül szépen, a zsebembe csúsztattam a telefonomat. Másnak nem kellett látnia, és nem is kockáztattam volna, hogy valaki meglátja, vagy netán meghallja a beszélgetésünket. - Mást még... nem találtam - tettem aztán hozzá, elfordítva a fejemet. Elég egyértelmű jele volt annak, hogy többet tudok. De nem akartam kifecsegni Noémie titkát. Galen rám hívná a pszichiátriai osztályt. - De talán itt az ideje, hogy elővegyük azt a régi... kíváncsiskodó jelmezt. Szerettünk a saját szakállunkra dolgozni. Régi szép idők. Csak ez kicsit veszélyesebb, mint betörni a bíróságra.
Ezt akartam. Nagy házat, egy jól fizető állást, sok pénzt, és kellő hírnevet. Emlékszem, hogy eleinte csak apámnak akartam bizonyítani. Soha nem bízott bennem, a testvéreimmel mindig is sokkal jobb kapcsolatot ápolt. Én a tékozló fiú voltam, aki soha nem értett egyet vele, aki egyfolytában vitatkozott. Nem jött el egyetlen nagy alkalomra sem. A diplomaosztómat is kihagyta, még csak egy rohadt üzenetet sem küldött. Azóta persze én is felnőttem, a kapcsolatunk még mindig szörnyű, de egyikünk sem akar rajta változtatni. Ő egy zsémbes, egyfolytában kritizáló öreg ember, én pedig … nos, maradjunk annyiban, hogy nem kell a gratulációja. Az önelégült képemet, ahogy integetek neki. – vigyorodtam el. Na meg persze Wandát, de nyilván nem úgy kezeltük, mint egy vagyontárgyat. Hozzá kell tenni, hogy nem ragaszkodtam én sem igazán a lányomhoz. Tudom, nem túl apai, de soha nem voltam jó apa. Nem tudtam volna egyedül felnevelni, sokat dolgoztam, szinte alig voltam otthon. Az exfeleségem meg minden áron szerette volna, ha nála helyezik el Wandát. – Ha kicsit kivárok, még az is megtörtént volna. – nevettem el magam. Elég sokáig húztuk, mivel egyikünk sem akart üres kézzel menni. Azonban én ebből készültem megélni, sok mindent nem tehetett. Annyit adtam, amennyit a lelkiismeretem diktált. Keveset. – Még így is többet kapott, mint amit érdemelt volna. – például a házat. Én vettem, neki alig volt benne pénze. Én voltam azonban az, aki összepakolt és elment. Valamiért nem ment volna az, hogy ott éljek. Mindig az lett volna előttem, hogy épp rányitok a feleségemre meg a szeretőjére. Ebből nem kértem. Oh, nem barátom, nem! Nem verjük el, hanem megsokszorozzuk! – veregetem meg a vállát szélesen mosolyogva. A szerencsejátékhoz kell némi érzék és tudás, de mint a nevében is benne van, nem ezek döntenek. Én mindig úgy állok neki, hogy fele-fele esélyem van nyerni. Ez azért annyira nem rossz, nem? Általában be is jön, ha meg nem… visszafolyik valahogy. – De semmi házasság! Komolyan, ne akarj megházasodni még egyszer! Eddig nem volt rá esélyed, úgyhogy éld ki magad! Gondolj csak bele! Az apakomplexusos csajok… élvezd ki Bryan! Megérdemled. – egy házasság és válás után mindenképpen. Én aztán nem fogom elítélni, ha fiatal nőkkel van együtt, ez tőlem sem áll olyan távol, habár egyre ritkábban. Nehéz újdonságot találni, ha már mindent láttál. Arra a fekete kukászsákra gondolsz, amit magunkra húztunk hogy beolvadjunk a sötétbe? – erősen túloztam persze. Nem kukászsák volt az, de elég leharcolt és viharvert cuccok. Régen azért nem engedhettem meg magamnak, hogy olyan drága dolgaim legyenek, mint manapság. Ahogy ő sem. – A bíróság tényleg jó volt. Megfordult a fejemben, hogy betörőnek állok inkább. – egy pillanatra, nem többre. Jobban profitál, ha azokat védem, akik betörnek a bíróságra, mintha engem védenének. ¬– Ne csigázz, Bryan! Hova kell betörnünk, hogy válaszokat kapjunk? – persze, hogy benne voltam. Régen sem kaptak el minket. A zárfeltörés talán neki jobban ment már akkor is, de ahogy az egyik ügyfelem mondta: Nincs olyan ajtó, amit ne lehetne kinyitni.
- Mindig is nagylelkű voltál, Galen - mondtam, ekkor már tényleg jókora vigyorral jutalmazva. Bár tény, ő nyilván máshogy gondolta a felesége jutalmazását. Pontosabban, ma már csak az exfelesége, de nyilván Galennek köszönheti, hogy egyáltalán kapott valamit. Remek ügyvéd, tudta volna úgy csavarni a dolgokat, hogy a nő végül semmit se lásson abból a vagyonból, amire a velem szembenülő nagydumás szert tett az évek során. - Többet kapott, mint amit megérdemelt, nem? - tettem hozzá a költői kérdést, ezzel kivégezve a témát. Sajnáltam, hogy nem vettem részt az életében, rengeteg időt elpazaroltam, és csak azért, mert az én feleségem nem engedte, hogy közöm legyen Galenhez... egy remek, óriási barátságot lecseréltem majdnem húsz évnyi börtönre, és megérte? Nem. Egy perce sem. Talán a két gyerekemmel tudnék dicsekedni, kihozhatnám az egészből azt, hogy legalább miattuk megérte, de... nincsenek velem. Az anyjuk vélhetően már tökéletes agymosást végzett rajtuk. Felvontam mindkét szemöldököm, miután megveregette a vállam, közben elnevettem magam, de volt ebben kis keserűség. A múlt nagy úr, nem tudtam elereszteni pár pillanatot. Voltak rossz emlékeink is, nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy rögtön eszembe is jusson egy. - Na, persze. Mi sosem veszítünk... 2001, Amszterdam. Folytassam? - kérdeztem, bár nem volt kíváncsiság a hangomban. Rosszallás sem. Az idő némileg megszépítette az eseménydús emléket. Eljátszottuk minden pénzünket. És nem voltak túl jó esélyeink arra nézve, hogy megússzuk az éjszakát élve. Ilyen, ha nehézfiúkkal kezdünk pókerezni... Azóta sem tudom, mi lett a történet vége, talán Galen magához vett egy kis zsebpénzt, és elintézte. Ő megtehette, én mindig is kapargattam a pénzemet. Kivéve akkor este... botrányos utazás volt. - Akarom én tudni, hány apakomlexusos lány akadt a hálódra az utóbbi időben? - Szerette élni az életét. Nem nagy dolog. Igazából most jött el az ideje annak, hogy mindketten megtegyük. Bár az iménti mondókája után ő a házas élet alatt sem vetette meg. Nagy levegőt vettem, ezúttal már próbáltan némi komolyságot erőltetni magamra, de nem sikerült. A franc essen beléd, Galen. Melletted nem megy. - Majdnem elkaptak. Az az adrenalin viszont... - emlékeztem vissza, és ki is bukott belőlem a röhögés. Már nem is emlékeztem, hogy mit kerestünk a bíróságon, mihez akartunk bizonyítékot szerezni, vagy éppen csak mókázni volt kedvünk... a francot sem érdekli már. De mókás volt. - A Mystic Falls-i seriff irodájába - válaszoltam könnyedén a kérdésére, mintha egész beszélgetés alatt erre a pillanatra vártam volna. Talán így is volt. Galen volt a partnerem mindenben... és úgy gondoltam, abban az irodában választ kaphatunk jó pár kérdésre.
-Ugye? Híreszteld, nekem senki nem hiszi el! – csóváltam meg mosolyogva a fejem. Persze, tudom, hogy miért. Egyrészt, mert én mondom. Másrészt pedig, mert jellemhibám, néhányan legalábbis így hívják, hogy igen nagy bunkó tudok lenni. Mondhatnám, hogy a munkámmal jár, de nem. Viszont remekül tudom kamatoztatni a munkámban. Bárkit akarok ízekre szedni a tárgyalóteremben, nem lehetek kedves, együtt érző… így hát, ha valakit könnyre kell fakasztani, bele tiporni a lelkébe, összetörni a világát… megteszem. Ez nem fog kedveltebb személlyé tenni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdekelne. Soha nem foglalkoztam mások véleményével különösebben. Sok időt vesz el és sok energiát takarítok így meg. – Mind többet kapnak, mint amit megérdemelnek. – húztam el a szám. Ez kissé hímsoviniszta megnyilvánulásként hathat, de nem úgy értettem. Nem vagyok előítéletes a nőkkel szemben, nem nézem le őket, csak hát… ismerem a volt feleségemet, és ismerek olyanokat, mint ő. Ha hagyjuk, egyes nők kihasználják a helyzetüket. Én csak magam védem. -Hé, ami Amszterdamban történt, ott is marad! Amúgy meg… túléltük, igaz? Tudod, hogy tartják: akinek már nincs mit vesztenie… azt hiszem tudja, hogy folytatódik. Valahogy így volt ez akkor is. Mivel lényegében semmink nem maradt, megtehettük, hogy elég vakmerők legyünk és hát.. végül is bejött. Aznap megszegtünk néhány törvényt, de én úgy tartom, hogy az életre ugyanaz tartozik, mint a tárgyalóteremre. A törvényeket tudni kell használni és kihasználni. Ha nem így lenne, akkor nem keresnének ügyvédeket sem. – Nem olyan sok, mint hiszed! – ráztam meg a fejem. Ez igaz, bár attól függ mennyit tippel. Az igazság az, hogy fiatalként szerettem falni az életet, mostanra… megkomolyodtam. Habár, az élvezeteket továbbra sem vetem meg, de felelősebb életet élek, mint akkoriban. – És meglehet unni. Most te jössz! Egy egyetemen tanítasz, Bryan, csak az ujjad kell nyújtanod és ők a karod veszik! – tartottam már egyetemen én is órákat. Néhányat, nem fizetnek elég jól, és nem szeretem őket, soha nem voltam jó tanár, de még csak jó diák sem. Azonban, láttam azokat a hallgatókat. Mai világunk egyik nagy gondja a rossz apák, ezt a mintát erősítem én is. Emiatt pedig sok olyan fiatal lány van, aki bizony nem veti meg az idősebb korosztályt. Bryan pedig most már szabad. -A seriff irodája… - bólogattam fásultan, a pultra könyökölve. – Oké. Törjünk be az irodájába. – bólintottam aztán határozottan még egyszer. Talán törvényes úton is megszerezhetnénk azt, ami Bryan szerint válaszokat tud adni, de… abban hol a kihívás? A bátraké a szerencse. Ráadásul, tekintve, hogy mennyire érzékeny pont ez a városban, aligha adnának bármi kézzelfoghatót. Jobb, ha ennek magunk járunk utána. – Szóval, mikor ejtsük meg, tanár úr? – az én időrendem azt hiszem rugalmasabb, mint az övé. Tanít, ha órája van, én pedig dolgozom, ha dolgozni akarok. Habár, kétlem, hogy a diákjai telesírnák a párnájukat, ha egyszer Bryan elengedné őket sörözni, amíg ő ajtókat tör fel.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Á-á. Még egyszer nem adom a nevem a "Galen amúgy egy teljesen jó ember"-sztorihoz - ráztam meg a fejem vigyorogva. Kettőnk közül mindig ő volt a lazább, ebből kifolyólag ha a tanárainknak kedvencet kellett volna választania, ő rögtön ki is esett a kívánságkosárból. Engem már annál inkább preferáltak, de azt nem mondanám, hogy túl messzire jutottam volna a tanáraim szeretetéből. Ha Galen nincs, nagy eséllyel nem tudnám elmondani magamról, hogy volt pár kalandos időszak az életemben. Azok nélkül pedig szürke és sivár lenne a múltam. Így is túl sok olyan sztori van az életemben, amit még egy huszonnégy darabos zsírkréta-szettel sem lehetne elég színesen tálalni. - Hát hogyne... - biccentettem. Azt hiszem, az Amszterdam-i kalandunk az a történet, amit rajtunk kívül senki nem tudott rólunk. Irinának sosem beszéltem róla, elvégre... ő mégiscsak Irina. Nehezen viselte a meggyűrt ingujjakat is, nemhogy egy balhés sztorit a férje életéből. Nem mintha bármi jelentősége lenne a mai szemléletemben ezzel a tényezővel. Már nem vagyunk házasok. - Azóta is sunyiságot érzek a levegőben - tettem azért még hozzá, de mielőtt túl komolyan vette volna, rákacsintottam. Teljes bizonyossággal voltam abba az irányba, hogy valamit ő még letett az asztalra annak érdekében, hogy törvényeket megszegve ugyan, de túléltük azt az éjszakát. Igaz, ebben az esetben csak hálásnak kellene lennem irányába. Közben azért rendesen megvontam a vállam. - Hisz te is tanítottál, jól tudod, mi a helyzet a főiskolákon... ráadásul ezek a hormontúltengéssel küszködő, bulira vágyó fiatal lányok... - vettem mély levegőt. Igen, történtek érdekes esetek, ez talán ki is ült az arcomra. De eszembe sem jutott soha élni egyetlen felkínálkozó lehetőséggel sem. Apa-komplexusok ide vagy oda. Egyedül Ebony tudott beköltözni a gondolataimba, ez pedig... azt hiszem, egész jó arány. Csak nem Galennél. Nyilván nagyobb tetszését fejezné ki, ha azt mondanám, hogy a válás óta én is csak úgy habzsolom az életet. De az nem lenne igaz. Mióta Ebony eljött a főiskoláról, én pedig otthagytam Irinát, egyedül egy vörös hajú nőszemély tudta ideig-óráig elkapni a gondolataimat. De pont ezen volt a hangsúly... ideig-óráig. - Ma este - válaszoltam szinte rögtön a kérdésére. Nem kellett túlbonyolítani. Vágytam a kalandra. Ismét. Így a negyedik x-en túl. Szinte már most éreztem a fel-feltámadó adrenalint a véremben.