Elfordultam tőlük, és egy újabb pohár italt töltöttem. Bár ez a mozzanat nem volt jó semmi másra, csak időhúzásra. Hiszen egyszerűen azt sem tudtam eldönteni, mit is érzek igazán. Dühöt, csalódottságot, gyűlöletet... de közben valami mást is. Valamit, aminek jelenleg nem tudtam nevet adni.
- Vidarr - ismételtem. - Akkor hát eredetileg, az én nevem is az lenne. Niklaus Vidarr - ízlelgettem a nevet, és levetettem magam a fotelba, de továbbra sem néztem rá túl szívélyesen. - És most mit keresel itt? Minek jöttél ide? - kérdeztem. - Hogy neked közöd van hozzá, arra már rájöttem - néztem anyámra. - De az okát nem tudom.

-Sajnálom! Bár tudom ez semmit nem ér.-pillantottam a sebekre a hátán. Lehet hiba volt visszahozni engem az élők sorába. -Fenrir Vidarr.-böktem ki végül a nevemet.
Szinte a szavak is csak akadozva jöttek ki belőlem. Tényleg sajnáltam azt az elvesztegetett időt amit nem tölthettem vele. De mi mást tehettem volna?...

Hallgattam őket, a dühödt szavakat, miközben magam is visszaemlékeztem azokra a napokra. Mondatok derengtek fel a fejemben, és az a pillanat is, amikor Klaus azokat a sebeket szerezte... aznap este sikerült meggyőzni Mikaelt arról, hogy hagyja a fiát Tatiával lenni... amíg nem jár következményekkel a viszonyuk. De ami igaz, az igaz, hogy Klausnak szüksége lett volna egy vérbeli apára is... bár ha jobban belegondolok, én nem akartam, hogy Mikael bántsa Fenrirt... vér folyjon ezért? Hogy rögtön elveszítse az apját? Engem Mikael sosem bántott volna... de Klaus-on bármikor levezette volna a haragját.

- Megvédhettél volna? - kiáltottam. - Van fogalmad, milyen életem volt Mikael mellett? - kérdeztem keserűen, és a felsőmet felhúzva hátat fordítottam neki. - Hát ilyen! Soha senki nem állt mellém, az anyámon és Tatián kívül. Soha nem volt apa, kire felnéztem volna, akit tisztelhettem volna! Hol voltál, mikor szükségem lett volna rád? - morogtam, és öntöttem egy újabb italt. - Mi a neved? Mert még csak azt sem közölted velem - vetettem hátra a vállam felett.

-Teljesen igazad van Klaus. Oda állhattam volna Mikael elé és megvédhettelek volna. De akkor valószínűleg ott helyben végzett volna velem.- mondtam és megpróbáltam nyugodt maradni.
-Megértem ha dühös vagy. És hidd el törődtem volna veled, és Esther-rel is. De nem tehettem..-hajtottam le a fejemet. Szíven ütöttek a szavai..de részben igaza volt.

- Nem jöhetett a közelembe? - kérdeztem gúnyos keserűséggel. - Tényleg? Csodálatos! Maga alá teperni téged, és összehozni egy gyereket... igen, erre volt bátorsága. Odaállni Mikael elé, hogy megvédjen tőle téged, vagy engem, ahhoz már nem, ugye? - kiáltottam, és odaugrottam a férfi elé.
- Nem vagy az apám! - sziszegtem az arcába. - Egy apa törődött volna a fiával!

Valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz könnyű menet. Klaus reakciója... nem lepett meg. Most teljesen meg tudtam érteni őt. Talán én is kételkednék mindenki szavában, ha ezer év után ilyesmit mondanak nekem. De... mégis... valahogy benne volt a helyzetben a szomorúság és a keserűség... mert ez valószínűleg mindannyiunk életét meg fogja változtatni.
- Klaus, igaza van Fenrirnek. Mikael miatt nem mehetett a közeledbe... utána pedig koporsóba került. Nem volt rá alkalma - beszéltem hozzá én is, nem mintha ebben a felindultságban bármi érdekelné. - És nem tehetsz mást, minthogy beletörődsz az igazságba. Mikael életben van, és ki tudja, mikor jön ide, hogy teljesítse azt a feladatot, amit ezer év alatt próbált megtenni... szükséged van valakire, akit apádként ismerhetsz.

Képtelen voltam bármit is reagálni erre... csak letettem a poharat, és döbbenten hátráltam néhány lépést.
- Ez igaz? - kérdeztem dermedten. - Anyám... ez tényleg igaz? - kérdeztem, és nem tudtam, mire is számítsak. Arra-e, amit kaptam Mikaeltől, mint "apától", vagy egy baráti jobbra... de még magam sem tudtam eldönteni, mi lenne a jobb. Barátkozni nem fogok vele, az tény. És ha megütne, könnyebben gyűlölhetném. Bár azt hiszem, ez jelenleg is megvan. Ha ez a tény, hogy ő az apám, színigaz, már most gyűlölöm ezt a férget.

-Amint látod fiam, nem nevetek és nem is vagyok tréfás kedvemben.-mondtam teljesen komolyan. Nem ezt a reakciót vártam volna, de ez is benne volt a pakliban.
-Esther, úgy látta jobbnak, hogyha azt mondja neked, hogy meghaltam. 40 éves korom óta egy koporsó tartott fogva. Ha akartam se tudtam volna találkozni veled. Viszont a koporsóba zárásom előtt meg Mikael tartott vissza. -magyaráztam, remélvén, hogy dühe megenyhül.
-Nem akartalak elhagyni! Ahogy anyádat sem. De ennek így kellett lennie. Remélem meg tudsz még valaha bocsátani nekem.-mondtam miközben tekintetem Esther és Klaus között ingázott.

Beleköhögtem az italba, meghallva a férfi válaszát.
- Hát hoooogyne - húztam el gúnyosan a szót. - Az apám, hát persze. Én meg a nád felett szálló tavi tündér - mondtam éledező dühvel. - Nem szeretem, ha hülyét csinálnak belőlem! - csattantam aztán fel. - Nem lehetsz az apám! Az egyik ki tudja merre jár! Nem érdel, mert sosem volt az apám! Egy szadista barom volt, aki élvezte, ha üthet! A másik meg... arra sem méltatott soha, hogy egy pillantást is vessen rám! Tudod mi a véleményem mindkettőről? Ez! - kiáltottam, és kiköptem a szőnyegre. Te nem vagy az apám! A neved akarom tudni, és hogy hogyan kerültél ide! BESZÉLJ!

- Úgy mondod ezt, mintha nekem nem lennének eszközeim, hogy bárkit ide "teremtsek" ezer év után is - néztem mélyen Niklaus szemeibe, elárulva, hogy én is gondoskodtam annak idején valamiről, amit nem árultam el senkinek. És Fenrir ennek az eredménye.
De miután felé fordult, és feltette a nagy kérdést, hogy ki is ő... a válasz azonnal következett, minek következtében nagyot nyeltem, és pár másodpercre lehunytam a szemeimet. Hogy ebből mi lesz...

Egy idő után megjelent Niklaus. Legalábbis gondoltam, hogy ő az. Jobbnak láttam nem beleszólni a dolgokba, gondoltam, hogy Esther nem rögtön akarja megosztani vele ezt a hírt.
Csak álltam, meglepődve de mégis egy széles mosollyal az arcomon. Emlékszem még amikor kiskorában távolról néztem, de oda menni nem mehettem. És most itt áll előttem. -Üdv Niklaus!-köszöntem végül, de hirtelen többet nem is tudtam mondani. Esther-re bízom a dolgokat.
De a következő kérdésére már a válasz elkerülhetetlen volt. - A vér szerinti apád vagyok.-mondtam teljes komolysággal.

- Micsoda? - meresztettem a szemeimet, majd elfordultam, és italt töltöttem, kérdőn nézve a többiekre, csatlakoznak-e hozzám. - Ma nagyon tréfás kedvedben vagy anyám. Senki nem élhet ezer évig, csak az én fajtám. És senki nem teremhet itt ezer év elteltével... oké, téged kivéve. De ennek ugyebár oka volt - hajtottam fel az italt. - Szóval ki vele... ki vagy te igazán? - néztem a férfira hidegen.

Csak bólintottam egyet Fenrir szavaira. Helyrehozni a dolgokat... de hát sosem romlott el semmi. Csak... beláttuk, hogy nekem a férjem mellett a helyem, akit szerettem. Talán a fiamnak igaza van, ezek az érzelmek nagyon bonyolultak is tudnak lenni.
Végül nem mondtam semmit, mert megjelent Nik, és felkaptam a fejemet, ahogy belépett. - Nos... Klaus... - kezdtem bele, de jobbnak láttam nem azzal kezdeni, hogy az apja áll előtte. - Ő Fenrir. Abból a törzsből származik, akik ezer éve a közelünkben éltek, még azelőtt, hogy megérkeztünk ide - mondtam neki határozott hangon, és a szavaimból leszűrhette, hogy Fenrir vérfarkas. És a következő kérdés minden bizonnyal az lesz, hogy hogyan lehet még életben... vagy talán elég lesz neki ennyi, hogy rájöjjön az igazságra?

(Klaus hálószobája)

Próbáltam nem túl álmos képpel lebotorkálni a lépcsőn, és a nappaliba érve kérdőn néztem anyámra, és kíváncsian, bár egyelőre nem ellenségesen méregettem az idegent.
- Anyám - köszöntem, és várakozásteljesen fordultam a férfi felé. - Bemutatod nekem a vendégedet?

-Akkor jó.-mosolyodtam el. Szokatlan volt még ez a fajta öltözék de majd idővel ehhez is hozzá szokom.
Emlékek tömkelege játszódott le a fejemben, újra meg újra, mintha csak tegnap történtek volna. -Még ha nem is lehetséges idővel szeretném helyrehozni a dolgokat.-néztem rá remélvén, hogy érti mire mondom ezt.

Szavai végett visszagondoltam a régi időkre, amikor is hűtlen lettem a férjemhez. Egyrészről szép időszak volt, mert tele volt kalanddal az életünk, és én mindig is szerettem a kalandokat. Másrészről nem volt fair a férjemmel szemben, aki ki tudja, mikor toppan be Mystic Fallsba, ha megtudja, hogy Klaus itt van? Annak idején azért teremtettem őt vámpírvadásszá, hogy elpusztíthassa a gyerekeinket. És minden bizonnyal az ő célja ha valakivel, hát Klausszal szemben nem változott.
- Igazán... jól nézel ki - mosolyogtam rá, ahogy végigmértem őt. - Bár az előző göncökben is jól mutattál - vontam egyet a vállamon mosolyogva.

-Egy dolog miatt viszont nem érzek bűntudatot. Mégpedig amiatt, hogy megismerhettem egy ilyen gyönyörű nőt, és románcba bonyolódhattam vele.-mondtam mosolyogva, közben visszagondolva a régi időkre.
Amint elfordult neki is kezdtem a vetkőzésnek majd az öltözésnek. Mikor már rajtam volt az összes ruhadarab közelebb lépdeltem Esther-hez még mindig mosollyal az arcomon.-Na, hogy festek? -kérdeztem széttárva a karjaimat.

- Nos, úgy vélem, hogy minden Klaus véleményétől függ. Bár talán... mindannyian bűntudatot érzünk, amiért akkoriban összekevertük azt a rengeteg szálat... - mosolyogtam, majd megköszörültem a torkomat, és felálltam a kanapéról.
- Nem hiszem, hogy KLaus éppen most toppanna be, szóval... itt is átveheted őket - fordultam el tőle, elvégre... régi szabályok.

-De akkor is felemészt már lassan a bűntudat.-ráztam meg a fejem. Amikor elindult felfelé a lépcsőn hirtelen nem tudtam, hogy hova megy, de amikor leért egy széles mosoly ült ki a számra.-Köszönöm Kedvesem!-mosolyogtam továbbra is és elvettem tőle a ruhadarabokat.
-Hol vehetem át őket? -néztem rá kérdően, hiszen Klaus is bármikor betoppanhatott volna, és elég meglepő lenne neki ha itt öltözködne egy számára még idegen férfi.

- Okkal nem törődtél vele. Mikael-el nem szerencsés ujjat húzni, és utána nem is adódott rá lehetőséged, mert belekerültél abba a koporsóba - sóhajtottam, majd felálltam. - Bocsáss meg nekem egy percre - indultam felfelé a lépcsőkön, majd körülbelül öt perc múlva visszatértem egy rendes inggel és nadrággal.
- Ezekben jobban fogsz mutatni a jelenkorban - mosolyogtam rá.

-Végülis érthető ha dühös lesz. Én is az lennék ha egy idő után felbukkanna a vér szerinti apám aki nem törődött velem egész életemben.-magyaráztam.
-Nagyon finom.-ittam ki a poharam maradék tartalmát is. Nem is ittam még ehhez hasonlót, bár biztos ez is a modern kor egyik vívmánya, de azt meg kell hagyni, hogy finom volt.

- Sőt, mi több... Klaus hirtelenségből képes cselekedni, így sosem tudni, mi lesz a következő lépése. Valószínűleg a sok évszázad után, hogy azt hitte, halott vagy, nem fog rögtön szélesen vigyorogni... engem például utálni fog - mosolyodtam el keserűen, majd magam is beleittam a poharamba.
- A mai vámpírok általában csak ezt isszák. Nincs is olyan rossz íze - mondtam már kis mosollyal. Ebből ő is tudhatta, hogy én se vagyok túl régen az élők között.

Mikor beértünk a házba elcsodálkoztam. Elképesztő ez a modern technika. Csodálatos látvány volt az egész ház.-Gyönyörű.-néztem körbe elismerően. -Hát igen, tényleg nem lenne helyén való csak úgy besétálni a szobájába és rázúdítani a dolgokat.-ráztam meg a fejem és követtem amerre ment. Elvettem a felém nyújtott poharát és szépen lassan belekortyoltam. Jóleső érzés volt ahogy az ital végig csordogált kiszáradt torkomban.

(Régi kripta)

Nos, valljuk be, nem lehetett Fenrir-nek se könnyű a sok újdonsággal találkozni. Mert ha azt nézzük, azt érezheti, amit én. Ezer év után kiszabadulunk egy koporsóból, és rácsodálkozunk a világra. Nyilván ez az élet rendje.
- Ez lenne... az otthonunk - nyitottam ki előtte az ajtót, majd a nappaliba átsétálva még mindig mosolyogva álltam meg. - Néhány nap múlva bál lesz itt, ezért a dekoráció, és az egyéb - néztem körbe, majd nyeltem egy aprót. - Azt hiszem, jobb lesz, ha nem mi törjük rá Klausra az ajtót azzal a hírrel, hogy az apja mégis él... ha kíváncsi lesz, úgyis lejön az emeletről - álltam meg az italos pult mellett, és mindkét pohárba kiöntöttem egy kis whisky-t. Nem szokásom inni, de erre a helyzetre nekem is kell. A másikat pedig Fenrir kezei közé nyomtam.