- Van. De nem avatlak be a biztonságod érdekében. Talán majd később... -tettem félre a témát. - De most jobb lenne ha üdvözölnéd a többieket is. Nekem most mennem kell. New Orleansba megyek. Ott van a család jelenleg. Ha gondolod, még neked is akad hely ott. -mosolyogtam szélesen. - További szép napot Öcsém! -öleltem mellre, majd eltűntem a folyosó sötétjében.
Felvontam a szemöldökemet. - Rengeteg tervem van, de egy sem világmegrengető. És nem is sötétek.. - nyeltem egyet határozottan. - És egyikhez sincs köze anyánkoz. Megtanultam a leckét, hogy jobb, ha inkább senki mellett nem állok. De Nik mellett biztosan nem. Ő nem képes elfogadni mások szeretetét.. nem képes kiérdemelni azt. Így nem hiszem, hogy méltó lenne bármire, amit ez a család adni tud neki. - jelentettem ki, majd magam is megfogtam egy üres poharat, és fivérem tekintetébe fúrtam sajátomat. - Igen, terveim szerint. Mindaddig, míg nem szándékoztok eltenni láb alól. Ismerem Nik-et. Ő valószínűleg az első vállalkozó lesz arra, hogy véget vessen az életemnek. És húgunkat ismerve, ő még támogatni is fogja. Szóval talán van olyan tervetek, amiről nekem kellene tudnom? - kérdeztem kíváncsian.
Felnevettem. - Igen jól mondod drága Öcsém. -elkaptam egy üveg borospoharat a komód tetejéről és öntöttem bele piát. - Az egyenlőre maradjon titok... viszont remélem neked és anyánknak nincsenek több világmegváltó sötét terveitek? -vontam kérdőre, majd kortyoltam egy nagyot az italból. Az elsőt is nehéz volt kiheverni, nemhogy még egyet. - Utálom mikor a családom elárul... Nem mintha ez olyan ritkán fordulna elő... Sajnálatos módon elég gyakori... Nem is tudom miért vagyunk még mindannyian életben.... -gondolkoztam el. - Most már itthon maradsz? -érdeklődtem.
- Nik mint apa? - kérdeztem vissza, s nekitámaszkodtam a falnak tenyeremmel. - Ezt elképzelni is szörnyűséges. - tettem hozzá aztán, s megpróbáltam nem mutatni az arcomon, milyen bolond gondolatokat szült az elmém arra a feltételezésre, hogy Nik szülő lesz. Hisz soha nem tudott vigyázni saját magára sem, mi a pokol folyik itt?! - A fivérünk nagy bajba került. De... imádom, ha bajba kerül. - dörzsöltem össze két tenyeremet, mintha én magam lennék az ördög, majd oldalra billentettem fejemet. - Bátyám. Legyen több eszed. Tatia Petrova? Már ezer éve is mérgezte családunkat, hát még mindfig nem járt le ez a lemez? - ráztam meg a fejemet rosszallóan. De nem is én vagyok az, ki eme család történetét írja... sajnálatos módon. Nik utál, mert szégyent hozok rre a családra. De nem érdekel a véleménye. - Miféle tervről beszélsz, testvérem? Mibe kevered egyetlen húgunkat? - vontam fel szemöldökömet kérdőn.
- Niknek gyermeke fog születni. - kezdtem egyenesen a közepébe és vártam a hatást. - Igen... Felcsinált egy vérfarkaslányt és most közösen tervezgetik a jövőjüket. - borzoltam a szemöldökömet. Mennyire ironikus ez az egész! - Jobb ha leülsz... - mutattam az ágyam szélére. - Tatia közben kétszer is kikosarazott.Az apánk lepaktált Silassal és anyánkkal is... megint. - vontam vállat, mintha ezek hétköznapi dolgok lennének. - Ezenfelül Rebekahval ördögi terveket szövögetünk Klaus ellen... de úgy semmi több említésre méltó nem történt mostanság. - húztam félre a számat. Finnben megbíztam annyira, hogy tudjam sosem árulna el Klausnak. Apánknál már csak ő utálja jobban Niket.
Néha magamat is meg tudtam lepni azzal, hogy milyen sebességgel tudok közlekedni. Volt rá pár évem, de... viszonylag én is azok közé tartozok, akik elég sok időt töltöttek Nik koporsójában. De ha jól tudom, Elijah sem úszta meg olyan könnyen. - Mindent el kell mesélned nekem, bátyám. mi az, hogy bővül a család? - kérdeztem először ezt. Az utcán tett egy erre utaló megjegyzést. Sejtésem sem volt affelé, hogy mindez mit akar jelezni, vagy jelenteni. - És természetesen.. hogy mi van a családdal. Ha jól tudom, apánk is a városban tartózkodik. Nik nagy bánatára. - húztam ki magam.
Nem tudtam felfogni, mi történt egyik pillanatról a másikra. NEm tudtam hová tenni Elijah eme rohamát, hogy nagy hirtelenjében ismét hasonmást akar maga mellé... vagy hogy is mondják ezt? Csak felsóhajtottam, mikor távozott. Ebben a szobában már nem volt maradásom.
Anyám pontosan azt mondta, amire számítottam. Szóról szóra tudtam mit fog válaszolni. Olyan kiszámítható az ő kis bölcsessége miatt... - Ha te nem, akkor majd az apám segíteni fog... - mondtam sértődötten és elindultam az ajtó felé. - Majd még találkozunk, Anya... - mondtam most már nem olyan sok dühvel a hangomban és visszasétáltam, hogy egy csókot nyomjak az arca egyik oldalára. - Vigyázz magadra! - mondtam kedvesen, majd elhagytam a helységet. Sok mindent köszönhetek anyámnak és azt is, hogy most már nem kínoz a farkasméreg...
//köszi a játékot :love: //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 9:08 pm
Egyre hevesebb lett. Akaratos, akárcsak Klaus. És ebben a pillanatban halvány kétségem sem volt affelől, hogy ők ketten testvérek. Egy vér folydogál az ereikben. Talán az én vérem tehet arról, hogy ilyen akaratosak. Én soha nem lehettem ilyen... vagy ha igen, nem mnindig voltam olyan bátor. - Sajnálom, Elijah... - ráztam meg a fejemet. - Ebben... nem segíthetek. És ajánlom, hogy te se tedd. Kérlek...! Gondolkodj tiszta fejjel! - csúsztak ujjaim az arcára, és gyengéden néztem a tekintetébe. - A boldogság egy Petrova nő mellett soha nem fog megtalálni! Egyik testvéredet sem találta. És a Salvatore-ok is azok lesznek. Érted? Elijah, nekem fontos a boldogságod... de ebben az esetben... be kell látnod, hogy előre látható a boldogtalanságod is...
ne haragudj, nem kaptam e-mail értesítőt, hogy írtál...
- Nem tud már érdekelni. Nem akarok többé ebben a szerepben lenni. Megakarok változni. Klaustól nem félek. Ő most úgy is Silassal van elfoglalva. Itt az idő, hogy végre én is kapjak valamit a hasonmásoktól és ne csak adjak. Döntöttem. - zártam le a téma ezen részét. - Most már csak a segítségedre van szükségem. Mennyit érek anyám? Érek annyit, hogy ezt megteszed a fiadért? - kérdeztem egy erősebb befolyásoló monológgal. Mindig is jól tudtam, hogy használjam a szavakat.
- Helytálló a meglátásod, Elijah. Elena más. És ebből kifolyólag nem hozzád való. Elijah... tudod jól, hogy egy Petrova nő soha nem lesz boldogság egyik férfinak sem. Katerina, Tatia, Elena... mindannyiuk egyforma. Talán a legkisebb csak most kezd magára lelni... vagy éppen kifordulni magából - fordítottam el tekintetemet egy teljes pillanatra, majd egy aprót nyeltem, és így néztem vissza rá ismét. - Nem engedhetem, hogy ilyesmire add a fejed! Elijah... Klaus megölne. Neki szívügye a hasonmás körülötti élet, és minden, ami hozzá tartozik. És te tényleg arra vágysz, hogy... egy nő csak kötelék miatt legyen veled? Fiam... neki családja van. Akit önszántából szeret. Egy férfit... ahogyan Katerina vagy Tatia szeretett titeket. Megküzdöttek egymásért. Ne légy önző! Mindig büszke voltam rád, hogy legalább Te... más vagy ebben, mint a testvéreid.
Anyánk meglepett arckifejezésén kicsit felkacagtam. - Úgy jutott eszembe, hogy... Ha már mindenképpen csak Petrova hasonmásokkal lehetek boldog, akkor muszáj megpróbálnom. Miért erőlködjek hogy újra visszahódítsam magamhoz a másik kettőt, ami valljuk be már önmagában lehetetlen, ha... van egy másik út is. - mondtam beleéléssel. - Elenát sosem vettem számba, mert annyira más volt.... Talán nem is hozzám való. Talán meg kellett volna próbálnom mielőtt férjhez ment. - mondtam kissé szomorkásan. - De az időt nem tudom már visszapörgetni és túlságosan hűséges típusnak látszik, ezért gondoltam, hogy akkor magamhoz kötném. Megtennéd értem? Elvégeznéd a varázslatot? - néztem kisfiús arccal anyám felé. Ha azt mondja bárki képes elvégezni, akkor azt akarom, hogy az anyám végezze el. - Tudom mi a véleményed a Petrovákról, de ha én irányítom akkor olyanná tesszük amilyenné akarjuk. - mondtam keserűen. Ez nagyon nagyon kegyetlen és aljas a részemről. De bármit a nőért, ha az akkor az enyém lehet. Nem élhetek úgy örökké, mint Drakula... Különben meg egyáltalán nem vagyok olyan szent ember. Bennem is ott van a Mikaelson vér. Én is tudom úgy forgatni a lapokat, hogy a végén az legyen amit én akarok. - Kell nekem az a Petrova lány és akár veled akár nélküled de megszerzem magamnak. - tettem hozzá kissé dacosan.
Hirtelen meglepetten kezdtem pislogni, ahogy meghallottam Elijah szavait, és azt hittem, itt helyben le kell ülnöm, csak hogy ezt fel tudjam fogni. Mert... ilyet... mondani... pont ő. Egy tisztességes gyermek, amilyet Mikael mindig is megálmodott. Finnel karöltve. S most ilyesmire adná a fejét. Ez szinte hihetetlen. - Ezt mégis hogyan gondoltad, fiam? VAgy... hogyan jutott eszedbe? - kérdeztem meglepődve, és nagyot nyeltem. - Elijah... minden hasonmás más. Ha a legkisebbikben Tatiát reméled, nem fogod megtalálni. Az, amit mondasz... a kötelék... bármely boszorkány képes lenne elvégezni... de te biztosan efféle dolgot akarsz? - kérdeztem nagyon felvont szemöldökkel. Erre nem számítottam... egyáltalán. Hogy a fiamat Tatián kívül érdekelheti más hasonmás.
Nem hallottam a kábultságtól, hogy mit mond, ezért teljesen kétségbeesve pillantottam eltűnő alakja után. Remek! Itt hagyott. Nemsokára viszont visszatért egy fiola vérrel és rám parancsolt, hogy igyam meg. Engedelmeskedtem és egyszerre lehúztam a kis üvegcse tartalmát. - Köszönöm. - mondtam hálásan láztól égő ajkakkal. Máris kezdtem jobban érezni magamat. - Tudod anyám... Tatia már nem lehet az enyém. Katerina sosem akart engem igazán. Mennyire néznél őrültnek ha bepróbálkoznék a legkisebbik hasonmásnál? - fordítottam kíváncsian oldalra a fejemet. Igazából Elenával még csak egyszer találkoztunk és akkor sem történt semmi különös hiszen megigéztem, hogy felejtse el. Talán a boldogtalanság kergetett idáig, hogy mindegy ki csak Petrova legyen? Ennyire lesüllyedtem volna? Jelenleg nem érdekelt. Azt akarom végre, ami talán sosem lehet az enyém. De akarom. És nagyon. - Hallottam a kötődésről. Arról, hogy ezzel magamévá tehetek bárkit. Azt teszi amit mondok és imádni fog engem. Pont, mint Klaus kis talpnyaló hibridjei. - kezdtem bele. - Ez lehetséges? És hogyan? Tatiánál biztosan nem működne és Katerina is túl idős...de talán a kisebbiknél. - vetettem fel.
- A... dolgozószobában van. Lemegyek érte, bírj ki két percet, rendben? - kértem tőle, miközben az ajtó felé pislogtam, de előtte még megálltam, hiszen újra hozzám szólt, és egy halvány mosoly jelent meg arcomon. - Nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogyan a család többi tagja gondolja rólunk - suttogtam neki, majd kiléptem a szobából, hogy egy perc múlva végre azzal a fiola vérrel térjek vissza. - Idd meg. Ettől biztosan jobb lesz. Nem fogsz szenvedni addig sem, míg kellene - nyújtottam át neki.
- Igen az lenne a legjobb. Megtudnád szerezni nekem a vérét? - néztem áhítatosan. Nem érdekel ha anyámnak könyörögnie kell érte. Csak hagy legyek már jobban az istenért! Tenyerem anyám arcára csúszott finoman. - Köszönöm Anya, hogy vagy nekem. - mondtam egy őszinte fájdalmas mosoly kíséretében. Lovagias és érzelmes részem mondatta ezt. Nem az aki szíveket tép ki unalmában és megfélemlítésképpen, hanem az aki őszintén szereti az anyját és az egész családját. Mert mi egy nagy család vagyunk sok gonddal. De ez nem fontos! Mert hiába válogathatod a barátaidat, a családodat soha. Tehát a gondokat sem válogathatod meg.
Meglepett azzal, hogy azt mondta, őt nem fogja elpusztítani a vérfarkas harapás. Már csak azért is váltott ki belőlem ilyen hatást, mert biztosra vettem, hogy rájuk sincs ez más hatással. Nesze nekem, én sem tudok mindent a saját teremtményeimről. Néha bánom, hogy így történt, de... nem tehetek semmit. Most nem. Viszont eltelt egy kis idő... mikor a szekrényben kezdtem el keresgélni neki néhány tiszta ruhadarabot, majd nagyot nyelve fordultam felé, ahogy vámpír fogaival kezdett közeledni felém. - Elijah... térj magadhoz, az istenért is! - bukott ki belőlem indulatosan. Nem érdekelt volna, hogy a fiam... nem félnék megvédeni magamat. - Feküdj le. El fog múlni. Nem öllek meg, erre ne gondolj - léptem oda elé. - Nyugodj meg. Jó? Talán... mégis meg kellene innod Nik vérét. Talán rátok nem halálos a harapás, de a vére segíthet - foghtam meg mindkét kezét.
most már én is próbálok aktívabb lenni, kezd megjönni az ihletem megint. :$ I miss(ed) you, too.
Elmosolyodtam anyánk aggodalmára. - Nem hallhatok meg tőle. Egy első vagyok. Ránk nem hat a harapás csak iszonyatosan szenvedünk tőle. - köhögtem fel némi vért miközben beszéltem. - Anya! Ölj meg! Vagy akármi! Nem akarok többé élni! - suttogtam siralmasan magam elé. Vége. kész! A szerelmi életemnél jobban nem lehet összetörni egy férfit, mint amit velem tettek. Aztán a családi helyzetem is egy katasztrófa most meg még ez a nem kívánatos fájdalom. Szomjas vagyok. Anyánk felé fordultam és felültem az ágyon. Vámpírszemeim előbújtak az erek meglátszottak a szemeimen. Többé már nem anyánkat láttam, hanem egy falat nagy húsdarabot amiben lüktet a vér. Lassan elindultam feléje. Előbújtak vámpír fogaim is. Kezemet remegve teszem a vállára mikor odaérek. Beleakarok harapni, felszakítani a bőrét nem megy. Ráeszmélek, hogy ő az anyám. Egy vízcsepp csurog végig a homlokomon. Izzadok, ég a testem. - Saj...sajnálom. - nyögtem valami engesztelőt. - Segíts! - kérleltem égő szempárral.
Bocsi a késésért büntiben vagyok, ha össze van csapva azért mert titokban írtam i miss you
Mit sem értettem ebből a nevetséges színjátékból. Mégis, miért tagadná meg Klaus a vérét a tulajdon testvérétől? Elijah mindig mellette állt, támogatta, megszerezte neki azt, maire szüksége volt, és egyszerűen nem képes némiképp megenyhülni? Elijah nem Mikael, hogy gyűlölnie kelljen! - Nem fogsz meghalni, Elijah. Én magam fogom megszerezni Klaus vérét. De... - jutott eszembe aztán valami. - Azt hiszem, hogy... egyszer már elvettem tőle. Egy varázslat miatt. Az még... mindig odalenn van. A dolgozószobában - jártattam az agyamat ergyfolytában, már eléggé feszülten.
- Igen... mérges voltam és az első szembejövő lányt megakartam enni... úgy látszik rossz fába vájtam a fogamat. - mondtam egy köhintés kíséretében. - Klaus...? - nevettem fel gúnyosan a láztól égve. - Elment a francba! Itt hagyott... Azt mondta, hogy utál és hogy nincs szüksége a bátyjára. - nevetgéltem, mintha ez olyan vicces lenne. Ujjaim a hajamba túrtak. Lefeküdtem *újra* az ágyamra, majd a párnába temettem az arcomat. - Ölj meg anya! Nem akarok tovább így létezni. - motyogtam a párnába. Ha megint hallucinálni kezdek az lesz ám a remek. Tatiát is megkaptam véletlen. - Menj el anya mielőtt még rád támadok. - mondtam keservesen.
Akkorára nyíltak a szemeim, hogy szavakkal feleslegesen próbáltam volna kifejezni, hogy mit is érzek. Egyszerűen hihetetlen volt. - Vérfarkas... megharapott egy vérfarkas? - lettem egyre idegesebb, és aggódóbb. De hát ez egy anya dolga... főleg az utóbbi időben. Ennek ellenére vannak még terveim a gyerekeim ellen, de most... nem hagyhatom, hogy Elijah meghaljon. - Klaus? Hol van Klaus? - kérdeztem, végigcsörtetve a folyosón egy perc alatt, de Klaus szoibájában nem találtam senkit... az égvilágon senkit. De mikor visszatértem, akkor beszélt tovább... valószínűleg Tatiáról beszélt... aztán Nikről... - Ülj le, Elijah... az ágyadra! - szóltam rá utasítóan.
Anyám hangját üvegesen hallottam. Benyitottam az ajtón esedezve és elvánszorogtam az ágyamig. Ledobtam magam rá és elkezdtem a nyakkendőmet kikötni. - Megharapott egy vérfarkas. Hogy rohad...! - szitkozódtam. A kezeimet az arcom elé raktam. - Emellett pedig megint összetörte a szívemet egy hasonmás. - mondtam kissé idegesen. - Valamiért az én szívemet mindenki annyira szereti összetörni anyám. - kezeimet a fejem alá tettem, mint egy párnaként. - Pedig nem a szerelem miatt jöttem ide... csak úgy képen csapott... olyan helyen ahol nem is várnád. - mondtam és minden szó kegyetlenül fájt. - Az öcsémről Nikről ne is beszéljünk. Nagyobbat kellett volna lendítenem az öklömön, mert amit kapott úgy látszik nem használt. - fújtattam idegesen.
Nem voltam nyugodt. Mit sem sejtettem arról, mi történik a gyerekeimmel. Márpedig... nekem tudnom kellene minden lépésükről! Főleg Elijah-éről, akit Mikael belerángatott a gyógyíres históriába, én mégsem tettem akkor szemrehányást... és ami utána történt... túlontúl bonyolult, túlontúl... nem is tudom. Érzelmes... hozzám, és Mikaelhez képest. - Elijah! - szólaltam meg, ahogy hirtelen megálltam, haladva a szobám irányába. Felé fordultam, és valami aggodalom fogott el. - Mi történik veled, fiam? - kérdeztem meglepődve, látva a tekintetét.
A tótól hazavánszorogva, mint egy részeg úgy másztam fel a házunk lépcsőjén. Iszonyatosan ki voltam a farkasharapás miatt, ami egy kicsivel csuklóm fölött díszelgett. Forgott velem a világ, hányingerem volt és vérre szomjaztam. A képzelgés részéről nem is beszélve. - Rohadj meg hülye kutya! - morogtam a bajszom alatt, amikor elértem az ajtóm kilincséhez. Rátettem a kezemet, mégsem tudtam benyitni. Másik kezemmel megtöröltem izzadt homlokomat. A testem úgy égett, mintha valami kályhát nyeltem volna be reggelire. Az eszem mégis Tatian járt. Vajon most mit csinál? Miért volt olyan undok velem? Holnap pedig indulnom kell Klausért New Orleansba. Valamit csinálnom kell vele, ha már a szüleink nem nevelik meg. Még mindig a tóparton feltett kérdéseim jártak a fejemben. Annyi a megválaszolatlan dolog az életemben. Na és mikor lettem ennyire filozofikus? Aztán megcsapott egy érzés, hogy valaki van a közelben. Megfordultam és anyát találtam magam mögött. Úgy látszik az érzékeim is meggyengültek a harapás miatt. Remek! Már csak az hiányzik, hogy holnap vérfarkasként ébredjek fel. - Anya! - mondtam meglepetten, pedig nem volt ebben semmi meglepő. Az emeleten vagyunk és annak is a főfolyosóján. Bárhova igyekezhet, még a saját szobája is itt van. Sárgult szempárral próbáltam egybefókuszálni a két anyukámat. Végül megszűnt az egyensúlyérzékem is és az ajtónak estem háttal. Szerencse, hogy megtartott. - Anya... - tartottam magam elé a karomat, mintha a levegőben akarnék valakit kitapogatni.
Kezdőlap
i miss you 