Húsz éve már annak, hogy sikerült egy nem mindig stabil lábakon álló, vagy bebetonozott békét kötni a városban, de mégis, sikerként könyvelhető el, hogy már senkinek nem kellett a háta mögé nézve, vagy árnyaktól megrettenve osonnia New Orleans utcáin. Talán ennek a két évtizednyi viszonylagos nyugalomnak köszönhető, hogy Miss Charpentier és családja ezen időszak alatt meglehetősen kikerült látókörömből. Természetesen tudatában voltam a tényeknek, miszerint családot alapított, gyermekeket nemzett, de miután minden találkozásunk alkalmával erőteljesen éreztette velem, hogy békejobbom ellenére nagyjából a föld másik féltekéjére kíván, nem tartottam szükségesnek a kelleténél jobban borzolni Miss Charpentier idegrendszerét a puszta jelenlétemmel. Kissé érzékenyen sínylette volna meg az egóm, ha pont nekem köszönhetően hullik darabjaira a béke - márpedig ismervén az alfák királynőjének habitusát, erősen esélyesnek tartottam volna, hogy a következő találkozásunk ilyen, számomra kellemetlen fordulatotba torkollik. Természetesen túlságosan könnyű, és viharzónától mentes lenne az élet, ha nem akadnának minden berkeken belül békétlenkedők, akik személyes, valós vagy épp vélt sérelmeiket csak vérrel tartják lehetségesnek lemosni. Hallottam olyan elsuttogott véleményeket is, miszerint egyenesen gyávának, és árulónak bélyegezték azokat, akik a józan ész szavára hallgatva engedelmeskedtek a béke hívó szavának. New Orleansban tehát a hamu alatt még mindig izzott a békétlenség, és gyűlölet parazsa - csak idő kérdése volt, mikor lesz belőle láng, amely elpusztítja a jazz fővárosát. Igyekeztem ujjaimat állandóan rajta tartani a történések verőerén, ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenhol jelen tudtam lenni. Erős a gyanúm, hogy több példányos klónozásom sem lett volna elég ahhoz, hogy az összes bárban, és udvarban megjelenjek, ahol vámpírok tanyáznak. Kénytelen voltam hagyatkozni a családunkat övező, már-már babonás tiszteletre és félelemre, hogy komolyan veszik a béke mellett állást foglaló parancsaimat, és az ezek megszegése esetén kilátásba helyezett büntetéseket. De mint ahogy a történelemkönyvek is rávilágítottak már, minden birodalmon belül talpra áll egyszer egy pártütő - és a szakadék szélére sodorja a világot. Évek, sőt évtizedek óta nem láttam már ezt a házat - legutoljára emlékeim szerint akkor, mikor felkerestem a kertjében Miss Charpentiert, aki nagyjából olyan szívélyességgel fogadott, mint a katolikus pap az ördögöt. Reménykedem benne, hogy a mostani felbukkanásom némileg engedékenyebb hangulatban fogja találni, bár azok után, hogy két embere meglehetősen fájdalmas és felesleges halált szenvedett el a mocsárban, erősen kételkedem afelől, hogy sugárzó jókedv töltené ki mindennapjait. Valójában már alighanem a legvéresebb bosszú képeit rakja össze a fejében: és itt jövök a képbe én, még mielőtt valami jóvátehetetlen, és visszavonhatatlan történne az elkövetkező időkben. Jövetelemnek ugyanis célja van - méghozzá komor, és súlyos mondanivalóval ötvözve. Felemelem a kezem, és kimért kopogtatással jelzem ittlétemet, majd alig egy perc múlva már hallom is a könnyű, és ismerős lépteket, amik az ajtó felé közelednek. Rajta kívül csak egy élőlényt hallok a lakásban: alighanem az egyik gyereke gubózott be szobájának kényelmes biztonságába. Az ajtó feltárul, legszívesebben elmosolyognám magam az arcon, amely az elmúlt húsz évben szinte alig változott bármit is - akár csak a kifejezés, ami ráfagy, mikor konstatálja, miféle meglepetésvendég áll szentélye kapujában. - Kellemes estét, Miss Charpentier - biccentem meg a fejem könnyedén. - Hosszú időkre visszanyúló ismeretségünkre hivatkozással remélem megbocsátja nekem ha azt mondom, ön mit sem változott az elmúlt években - mondom olyan könnyedén, mintha mindennapos ismeretséget fenntartó közeli barátok lennénk. Holott a tény, ha megjelenek a házánál, már alighanem összekapcsolódott nála azzal a reflexxel, hogy nyilvánvalóan nem a legjobb hírekkel érkeztem. Kíváncsi vagyok, vajon a kíváncsisága, a felelősségérzete, vagy irántam érzett utálata bizonyul-e nagyobbnak - utóbbinak okán akár nemes egyszerűséggel rám is vághatja az ajtót.
Az a nyavalyás boszorkány semmit sem mondott. Lemondtam a new york-i utamat és az egész délelőttöt az erdő széli faházban töltöttem, hátha kinyitja a száját és elénekli, mégis miért ölte meg a falkámhoz tartozó házaspárt, de egyetlen hang sem hagyta el a torkán azon kívül, hogy az ártatlanságát próbálta bizonygatni. A legrosszabb pedig, hogy kezdtem hinni neki. Vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg nem ő tette, mert az arcán olyasfajta kétségbeesés és hitetlenkedés uralkodott el, amit már régen láttam. Már az is gyanús volt, hogy amikor az embereim odaértek hozzá, ő egyáltalán nem viszonyult hozzájuk ellenségesen, az elmondásuk szerint inkább zavart volt és velem akart beszélni. Miután megnyugodtam megkértem őket, hogy mondják meg neki, odamegyek hozzá… de most szükségem volt arra, hogy hazajöjjek és kicsit normálisan viselkedhessek: főztem a családomnak, közben mosogattam és elintéztem néhány telefonhívást is, amivel a helyettem utazó munkatársamat igazítottam el a festményvásárlás útvesztőiben. Dottie időközben hazaért és végre láttam megvillanni egy mosolyt az arcán, mielőtt közölte volna, hogy elmaradtak a délutáni órái és majd később eszik, előtte megírja a háziját. Csak csengő hangja akadályozott meg abban, hogy utána menjek. - Ez a nap egyre rosszabb lesz. – Motyogtam magam elé, mikor megláttam az üvegen keresztül, hogy ki döntött a meglátogatásom mellett. Nem gondoltam, legalábbis nem szerettem volna, ha mostanában felbukkan a házam verandáján, mert az semmi jót sem jelentett. Tény, hogy a városban összefutottunk párszor és asztalhoz is ültünk, ha úgy tartotta a béke fennmaradásának szüksége, de jelenleg nagyon nem jó érzés kerített hatalmába, hiszen Elijah Mikaelson úgy döntött, hogy nem bajlódik a telefonnal vagy egy küldönccel, hanem személyesen keres fel a lakhelyemen. Kellett egy pillanat, hogy mély levegőt vegyek és felkészüljek arra, mi vár rám, ha kinyitom az ajtót. - Mr. Mikaelson! – Biccentettem felé egyet. Nem sok kedvem volt udvariaskodni és mivel behívni nem fogom, kiléptem a teraszra és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne a küszöbön állva értekezzünk. – Köszönöm a bókot, a férjem gondoskodik róla, hogy senki se tudjon tőlem idő előtt megszabadulni. – Halvány mosoly suhant át az arcomon. – De kétlem, hogy csak ezért jött ide. – Felvontam a szemöldökeimet és várakozóan pillantottam rá.
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Május 11, 2018 3:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
A mondás úgy tartja, az igazi eredmények nem azok, amikor a felé vezető úton sosem botlunk meg, és sosem tévedünk el - így könnyen és erőfeszítés nélkül hullanak az ölünkbe. Az igazi siker titka a küzdelemben, és a kitartásban rejlik. A belé fektetett időben, erőben, bizalomban - ha így érjük el a kívánt eredményt, sokkal édesebb a diadal és győzelem. Úgy vélem, ha van valaki, aki alátámasztja az ebben a mondásban rejlő igazságot az nem más, mint Miss Charpentier roppant becses személye. Ha valaha bárki is venné a bátorságot, és megkérdezné, vajon melyik volt a legkeményebb dió, amit évezredes életem folytán fel kellett törnöm, nem Niklaus, vagy éppen Kol neve hagyná el a számat, mint embert próbáló feladat, melynek túl hosszú időre nyúlt a megoldása, sokkal inkább jutna azonnal eszembe a fenn említett hölgy neve, a bájos, de ugyanakkor keményfejű és gerinces vérfarkasé, aki talán mindennél jobban gyűlöli a fajtámat, mégis képes volt szövetségre lépni az ördöggel azért, hogy sajátjai biztonságát szavatolja. Természetesen nem állítom, hogy ezen esemény hatására szívbéli jóbarátokká avanzsáltunk volna, de talán nem tévedek ha azt mondom, egy bizonyos fokú tiszteletet megtanultunk támasztani egymás iránt. Néha a kis eredmények jóval egetrengetőbbek, mint azok, amelyek megmozgatják az egész világot. Nincs szándékomban kockára tenni Miss Charpentier irántam mutatott minimális jóindulatát, sajnálatos módon ma mégis kénytelen vagyok megtisztelni őt társaságommal: egyszerűen nem dughatom a fejem homokba strucc módjára, és nem nézhetem tétlenül hogy megtegyen egy olyan lépést, amely nem csak elhibázott lenne, hanem végzetes következményekkel járna, mind fajtája számára, mind családtagjai számára is - ugyanakkor sajnálatos módon elindíthat egy olyan folyamatot, amely alapjaiban ingathatná meg a város békéjét, és fajtám tagjaira jelenthetne veszedelmet, vagy egyenesen pusztulást. Nem kell sokat várakoznom, hogy felbukkanjon Miss Charpentier - noha igyekszik udvarias, és tárgyilagos hangnemben kommunikálni azzal, akinek látását alighanem a háta közepére kívánja, arcvonásain ott fénylik a nem éppen szívélyes fogadtatás ténye is. - Miss Charpentier, ön olyan, mint a bibliai jó házigazda, aki mindig elébe siet vendégeinek - mondom apró, elismerő mosollyal. - Vagy esetleg betudhatom ezt annak, hogy bízik a tőlem való minél előbbi szabadulásban? - érdeklődöm, aztán válla felett a bezárt ajtóra vetem pillantásomat. - És nem hovatovább természetesen van olyan bölcs is, hogy tisztában legyen vele, nem egy könnyed csevegés vezérelt el idáig. Ugyanakkor higgye el, rendkívül jó néven venném, ha beinvitálna, vagy esetleg ülőhellyel kínálna. A történtek tükrében ez mindkettőnk számára előnyösebb lenne annál, minthogy az ajtóban közöljem önnel a nem kimondottan szívderítőnek mondható információt, amellyel érkeztem. Kérem bízzon bennem annyira, hogy elhiggye, nem jelentek veszélyt családjának egyetlen tagjára sem, és nem fogok visszaélni a belépésem okozta előnyökkel - sem a közeli, sem a távoli jövőt tekintve sem.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 19, 2018 11:18 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
- Higgye el, ha azt mondom, hogy mindkettő. Így kisebb az esélye annak, hogy megsértődjön. – Nem számítottam arra, hogy idejön, sőt, a mai nap folyamán örültem volna annak, ha egyetlen emberrel sem kellene kommunikálnom. Jobban belegondolva, egészen addig jó lett volna a szótlanság, míg meg nem oldom a kialakult problémákat vagy éppen el nem kezd szakadni az eső abból a viharfelhőből, ami felettem és felettünk gyülekezik. Az égszakadás is sokkal jobb lett volna, mint a jelenleg fennálló köztes állapot, amikor fogalmam sem volt arról, merre kellene lépni, mit tegyek. Mintha a múlt ismételte volna önmagát. - Nos, Mr. Mikaelson, ismerhetne már annyira, hogy tudja, az is haladás, hogy a verandámon ácsoroghat. – A vámpírgyűlöletem az elmúlt évek folyamán szépen tompult és biztos voltam abban, hogyha beengedném, akkor másnap éjszaka nem törne be és vágná el a nyakamat, de jobb mindenre felkészülni. – Amíg nem jön el a világvége, kénytelenek leszünk itt kint társalogni. – Mosolyt varázsoltam az arcomra és oldalra mutattam, hogy nyugodtan foglaljon helyet vagy az egyik fotelban vagy a kanapészerű alkalmatosságon. Születésem óta éltem ebben a házban és gyerekkorom óta rengeteg időt töltöttem az ajtó előtt. Szerettem nézni az udvart vagy éppen elbambulni, egyfajta saját kis szigetem volt ez, ahová elvonulhattam, elolvashattam egy jó könyvet vagy éppen csend vett körül. Ide invitálni az ősi vámpírt sokkal nagyobb lépés volt, mintha a házamba hívtam volna. - Szóval, hogy is mondta? Nem kimondottan szívderítő információ? – Sóhajtottam egyet, miközben leültem és a férfira emeltem a tekintetemet. Legszívesebben ordítottam volna egyet: mondhatni elszoktam attól, hogy egy napra több rossz hír is jusson, márpedig ha Elijah Mikaelson idejött és kellemetlen információ átadásával kecsegtetett, az bőven kimerítheti a rossz fogalmát. Hirtelenjében azt kívántam, bárcsak még mindig a háborús övezet leginkább lángoló részeiben élnék, akkor semmi sem érne meglepetésként. Meglehet, hogy elpuhultam és ez a lehetőség megrémített. – Akkor, ne kíméljen. Talán hozzak egy italt, hogy könnyebb legyen elmondani vagy nekem elviselni? – Kérdeztem. Én magam még mindig nem voltam nagy ivó, sőt, egyáltalán nem szoktam inni. Tegnap kerültem arra a pontra, amikor úgy voltam vele, hogy jólesne egy ital, de a fiam megnyugtatott, így elkerülhettem a szándékos agykárosítást. Ugyanakkor tényleg fontos dologról lehetett szó, mert a férfi arckifejezése eléggé gondterhelt volt.
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 20, 2018 1:00 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
- Úgy vélem Miss Charpentier, ön van annyira jó megfigyelő, és élvezi oly mértékben az intelligencia áldásait, hogy észrevegye, Önnel szemben a neheztelési határaim meglehetősen kitolódnak - jegyzem meg joviális mosollyal. A kovenek és farkasok vezetőivel, vagy épp akár egész népével ellentétben nekem nem szokásom a faji felsőbbrendűség, vagy gyűlölet eszméjének elsajátítása: a legkevésbé nem érdekel, hogy tárgyalópartnerem épp mely társaság bélyegét cipeli magán - természetesen mindaddig, míg megadja számomra a kötelezően elvárt tiszteletet. Valószínűleg ezért nem vettem igazán soha lelkemre Miss Charpentier csípős gunyorosságát, és sértéseit: idővel ő maga is rájött, hogy én vagyok az Ősiek családjából az egyetlen, aki képes elismerni mások élethez való jogát is, szemben Kol-al, vagy Niklaussal. Nem állítom természetesen, hogy ez egy eltéphetetlen kötelet jelentene a farkasok királynője és köztem, de a megfelelő táptalajt biztosította az együttműködéshez - én pedig az a fajta stratéga vagyok, aki megelégszik a biztos kevéssel, minthogy harcoljak a bizonytalannak tűnő többért. - A házigazda kívánsága szerint, természetesen - engedek kívánságának, mikor körbemutat a - tény és való, kellő otthonossággal - berendezett teraszon. - Mindazonáltal megjegyzem, nemes és szép gesztus lett volna öntől, ha beinvitál - foglalok aztán helyet az egyik fotelban, öltönyöm zakóját szétnyitva. - Igaz, az ön által emlegetett világvégétől szívesen eltekintek, ennél fogva, ha ezen múlik, hogy átléphetem-e házának küszöbét, inkább természetesen lemondok erről a kiváltságról - jegyzem meg ismét egy mosoly kíséretében, akkor is, ha sajnálatos módon nem érkezik hasonló válaszreakció. Fogalmam sincs, Miss Charpentier sejti-e, hogy a hírek, amelyekkel érkeztem, megrengetik majd a talajt a lába alatt, vagy csupán - minden viszonylagos békénk ellenére - személyemnek szól-e a komorsága, nem tudom megítélni. Talán mindkettőből egy kevés. Lesz valaha életünknek bármi olyan történése, amely képes lesz a bizalmatlanság és előítélet legutolsó szikráját is szétforgácsolni a lelkében? - Félő Miss Charpentier, hogy ezúttal a mondandóm finoman szólva is kellemetlen voltát figyelembe véve, egy üveg ital is kevés lenne a lelki egyensúly megtartásához - sóhajtok fel aztán. Nem tudom, lehet-e egy olyan eseményt kíméletesebb köpenyben tálalni, mint amely leple alatt végbement - valószínűleg nem. A velem szemben ülő hölgy habitusát ismerve, alighanem egy-két percen belül ki fog törni a teljes apokalipszis. - Senki figyelmét nem kerülte el a városban egy néhány nappal ezelőtti meglehetősen sajnálatos esemény - fogok aztán bele a tények ismertetésébe. - Konkrétan arra célzok, hogy az ön falkájának néhány tagja a kelleténél hamarabb volt megismerni a másvilágot, amit - kérem higgye el - szívből sajnálok. Remek emberek lehettek, akik nem ezt a sorsot érdemelték. Ahogy önt, Miss Charpentier, engem is megráztak a történtek - fonom össze ujjaimat a mellkasom előtt. Remélem tisztában van vele, hogy a szavaimban a legapróbb gúny sem rejlik, csakugyan őszintén gondolom amit mondok. - Úgyszintén lábra kaptak a hírek arról is, hogy ön meglehetős vehemenciával megtorló intézkedéseket foganatosított a boszorkányokkal, mint elkövetőkkel szemben. Azért jöttem Miss Charpentier, mert mind a becsület kívánja itt létemet, mind az, hogy megóvjam önt egy elhibázott lépéstől - nézek bele a farkashölgy szemeibe. - Sajnos azt kell mondanom, hogy az ítélőképessége ezúttal csődöt mondott. A mészárlást nem boszorkány követte el, ennél fogva ön, és emberei tévúton járnak - hallgatok el végül. Miss Charpentier okos nő, nyilván nem kell cizellálnom a dolgot ahhoz, hogy rájöjjön, mire is kívánok célozni, illetőleg milyen információval kerestem ma fel.
- Mr. Mikaelson, kettőnk közül Ön az, aki mindig szeretné fenntartani a nemesség és szépség látszatát. Pontosan tudja, hogy nekem nem vesszőparipám egyik sem. - Jelen pillanatban egyáltalán nem sértésnek szántam a szavaimat, éppen ezért is mosolyodtam el, miközben figyeltem, miképpen foglal helyet. Szerettem itt ücsörögni és nagyon reménykedtem benne, hogy az Ősi vámpír itt tartózkodásával nem fogja elrontani a kis kuckóm atmoszféráját. Bár, már az is eleve fenyegetőnek tetszett, hogy itt volt, elvégre a látogtásaira nyugodtan lehetett használni a ritka jelzőt. Az elmúlt években viszonylagos béke volt a városban, ami miatt csak a kötelező közgyűlések és a negyedben történő véletlen összefutások során találkoztunk egymással. Nem hittem volna, hogy valaha hasonló gondolatok kúsznak majd a fejembe, de Elijah Mikaelson messzemenőleg a legegyenesebb vámpír, akit ismertem. Betartotta, amit ígért és nem csak addig harcolt a béke kialakítsáért és fenntartásáért, amíg a saját érdeke úgy kívánta, hanem szerette volna, ha a városlakók életét a fájdalom, a küzdés, a harag és a bizonytalanság helyett némileg pozitívabb érzelmek szövik át, amelyekből építkezni lehet és amelyek elősegítik egy ideálisabb sors kialakulását. Én magam harcos típus voltam: nem bántam, ha körülöttem ég a csatatér, ugyanakkor volt egy pont, amikor ra kellett és ra is akartam lépni az engedékenység és árnyaltság néha felettébb rögös útjára. Minden a fiam születésével változott meg. Anyaként máshogy, összetettebben láttam a dolgokat és eleinte féltem, hogy az újonnan kialakult tulajdonságaim rossz hatással lesznek a működésemre, a legtöbb esetben előnyömre vált a finomodásom. Szerencsére nem vetkőztem ki a saját bőrömből, alószínűleg ezért engedtem meg magamnak egy kissé drámai sóhajtást, hallva az ismételt megerősítést, miszerint közel sem jókedvéből van itt. Kissé feszélyezetten dőltem hátra, hiszen felemlegette a pár nappal ezelőtt történeket. A falkám tagjainak elvesztése olyan volt nekem, mintha kitéptek volna a szívemből egy darabot. Azok a farkasok a barátaim voltak, láttam őket nevetni, sírni, aggódni, reménykedni, táncolni, összekuporodva ülni egy fa tövében és a szabadságtól megreszegülve futni az erdőben teliholdkor... az életem részei voltak és semmit sem tehettem a haláluk ellen. - Köszönöm. - Bólintottam a részvétnyilvánításra. Igaza volt, remek emberek voltak és túl korán kerültek a másvilágra, én pedig nem tehettem mást, minthogy megkeresem a gyilkosukat és választ találok a miértekre. Ez az eset felgyújtottam bennem a gyanakvás lángját: mi van, ha nem csupán egy egyszerű összetűzés, véletlen vagy egy gyilkos őrült agymenése áll a háttérben? Mit fogunk tenni, ha a gyilkosság a háború újrakezdésének első lépése? - Szerintem érthető, hogy tettem némi intézkedést. - Nem szívesen vallottam be magamnak sem, hogy túllőttem a célon, de ha egy boszorkány úgy dönt, hogy megöl két vérfarkast, nem ülhetek ölbe tett kézzel, várva arra, hogy majd elnyeri méltó büntetését. - Elismerem, első körben kissé eltúloztam a dolgot, de azóta letettem a kivégzésről, a boszorkány csupán kellemes beszélgetést folytat velem és a többiekkel. - Egy haja szála sem görbülhetett és mivel beleegyezett, hogy beszél velünk, nem is volt szükség semmilyen brutalitásra. Ám egyezni nem tudtunk: ő váltig állította, hogy nincs köze a történtekhez, mi pedig az ellenkezőjét szakjóztuk. Összevont szemöldökkel figyeltem Elijah-t, hiszen olyan információ hagyta el a száját, ami teljesen más megvilágításba helyezte a történteket és talán ki is tölthette a lyukacsos részeket. - Elijah... - Ritkán hívtam őt a keresztnevén és olyasfajta meglepődöttség és kevés alkalommal ült ki az arcomra, mint most. - Ugye nem azt akarja mondani, hogy a vámpírjai keze van a dologban?
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 22, 2018 3:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
- Mrs. Charpentier, a szarkazmus nem attitűd, hanem művészet, amelyet ön roppant magas szinten művel, mély elismeréssel - biccentem meg fejem kissé házigazdám felé, reakcióként első szavaira. Természetesen kaptam már Mrs. Charpentiertől ennél kevésbé kedves szavakat is, így hát a legkevésbé sem neheztelek azon a tényen, hogy roppant finoman szólva is hipokritaként jellemez engem: már volt alkalma meggyőződni arról, hogy a nemes lelkület nem csupán magamra öltött álruha, hanem vezérelv, melynek mentén élek, mégis úgy érzem, az elmúlt néhány évre visszadatálható együttműködésünk ellenére a mai napig úgy tekint rám, mint szükséges rosszra az életében. Igyekeztem életemet - ideértve a város sorsát is - úgy alakítani, hogy csak a legszükségesebb esetekben kelljen velem egy légtérben tartózkodnia, és stratégiám a lehetőségekhez mérten be is vált - most viszont, vele szemben ülve eltűnődöm azon, hogy minden erőfeszítésem ellenére, amelyet Mrs. Charpentierért és népéért tettem, a generációk óta belénk nevelt előítélek lerombolására alighanem az általam leélt ezer esztendő sem lenne elég. Az ősi mondás szerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, így hát nem tartom elítélendő tulajdonságnak, hogy mind a farkasok, mind a boszorkányok igyekeztek a lehető legtöbb előnyt biztosítani maguknak mind a vezetőségben, mind a városban: az én feladatom volt annak ellenőrzése, hogy ezek az előnyök senki másnak ne forduljanak hátrányára. Elégedetlenkedők, szakadárok természetesen mindenhol és minden berekben akadtak, a velük való küzdelmem pedig kétségkívül hosszú életem legmegerőltetőbb küzdelmének bizonyult - sokszor sikertelenül, ahogy a mellékelt események is mutatják. Csak egy apró fejmozdulattal reagálok részvétnyilvánításomat követő köszönetére, és sajnos élek a gyanúperrel, hogy ha felvilágosítom Mrs. Charpentiert azokról a tényekről, amelyeknek jelenleg még nincs tudatában, viszonylagos nyugalma és vendégszeretete úgy fog tovaillanni, mint az álom. - Nos, megértem az indulatait, Mrs. Charpentier, mindazonáltal - veszek nagy levegőt, hogy lehetőleg a legkíméletesebb módon közöljem vele a nyomasztó információt - bocsássa meg ha ezt mondom, de roppant elhibázott lépés lett volna öntől, ha egy boszorkány vére szennyezné be vagy az ön, vagy emberei kezét. A következmények pedig egyenesen beláthatatlanok lennének - teszem hozzá, és alighanem a legkevésbé nem tévedek: a boszorkányok egy közülük való ártatlan vérének kiontását kész hadüzenetként értelmeznék, ami természetesen csak újabb harcot, és káoszt szülne - akkorát, amelybe belefulladna az egész város. - Kérem, Mrs. Charpentier - emelem fel a kezem, tenyerem mutatva felé, némileg elhárító mozdulattal. - Remélem elhiszi, hogy nem a szőrszálhasogatás mondatja velem, de némileg módosítanám a szavait. Nem az én vámpírjaim. Ha azok lennének, sosem vetemedtek volna egy ilyen eszetlen cselekedetre. És jelen esetben a többes szám sem állja meg a helyét - fűzöm hozzá, még mielőtt fejébe férkőzne a gondolat, hogy egy fogát csattogtató vámpírsereg gyülekezik a város szívében, farkasvérre éhesen. - Ez a sajnálatos kimenetelű akció egy magányos, elégedetlen őrült hagymázos agyszüleményének bizonyult. Nem állnak mögötte sem szimpatizánsok, sem támogatók. Sem olyanok, akik átvennék ezt a dicstelen, gyáva és alattomos stafétát. Tisztában vagyok vele, hogy az információ, amit megosztottam önnel, hogy úgy mondjam... kissé váratlan - finomítok az eredetileg sokkolónak tervezett jelző használatán - mindazonáltal úgy véltem, önnek jogában áll tudnia az igazságot. Szerettem volna önt visszatartani egy elhibázott döntéstől, ugyanakkor természetesen biztosítani az embereit, és önt is, hogy ezt a visszataszító gyilkosságot nem hagyom megtorlás nélkül. És javarészt ez vezérelt ma ide önhöz: azt hiszem, tárgyalnunk kéne ennek a retorziónak a mikéntjéről. Ezzel ugyanis talán az eddiginél is ingoványosabb talajra tévedünk mindketten, Mrs. Charpentier. És akár elismeri, akár nem, ezúttal kéz a kéz kell együtt haladnunk, hogy megmentsük egymást a mocsárban való elsüllyedéstől.
- Nem vagyok olyan idióta, hogy rögtön a fejét vetessem valakinek. – Azt már nem tettem hozzá, hogy de, egy rosszabb pillanatomban éppen ez volt a tervem és csak a húszéves fiam volt képes lenyugtatni annyira, hogy ne kövessem el ezt a baklövést… szerencsére senkinek sem esett bántódása és felettébb civilizáltan kezeltük az ügyet, de egyre jobban frusztrált, hogy semmi előrehaladás nem mutatkozott. Szerettem volna megoldani ezt a fiaskót, megtalálni a bűnösöket és elérni, hogy méltó büntetést kapjanak, olyat, amellyel a két áldozat is elégedett lenne. Nem vérontást és háborút akartam, csupán elégtételt, ám Mr. Mikaelson érkezése csupán bonyolította a dolgokat. Mindenki szentül hitte, hogy boszorkány keze van a gyilkosságban: a bizonyítékok egyértelműek voltak, erre az ősi vámpírok családjának egyik tagja megjelenik a teraszomon és burkoltan csomagolva közli, hogy valószínűleg egy vámpír volt a tettes. Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Szívem szerint felpattantam volna, hogy felborítsam az asztalt és üvölteni kezdjek, de próbáltam kimért maradni és hátradőlni a fotelban, még ha jelen pillanatban szét is vetett az ideg. Mély levegőt vettem és csak félig-meddig hallottam a hosszú magyarázatot, amit Mr. Mikaelson adott. Pár szó jutott el a fülemig: magányos, váratlan, megtorlás és mindezek olyan szövegkörnyezetben, amelyben több éve hallottam utoljára. Senki sem szeretett volna abba a helyzetbe kerülni, amiben akkor voltunk – a puskaporos New Orleans-tól sokkal szebb volt a békés New Orleans. - Adjon egy percet. – Lehunytam a szemeimet, mintha az bármit segítene a helyzeten. Régen volt már az utolsó eset, amikor azzal kellett foglalkoznom, hogy a vérfarkasok és a vámpírok között komoly ellentét alakult ki és reménykedtem abban, hogy elértük a szintet, amikor nem kell ehhez hasonló prioritású ügyekkel foglalkoznunk, ám úgy tűnik, utópisztikus álmodozásom valóban csak egy álomkép marad. – Most aztán feladta a leckét. – Vallottam be felé fordulva. Őszintén, nem tudtam, mit mondjak. A gondolataim százszámra kavarogtak. Egyrészről, könnyebb lett volna, ha egy boszorkány a gyilkos, hiszen az nem szította volna fel a régi ellentéteket a két faj között. Másrészről… kicsit könnyebb dolgom lenne, ha egy tette tényleg vámpír volna, hiszen a fiam nem csak a rejtett vérfarkas-ént hordozza magában, hanem boszorkányvér is csörgedezik az ereiben. Meggyűlt a bajom a New Orleans-i kovenekkel, hiszen mint kiderült, a boszorkányok és az őseik idegesítően elitisták, akik nagyon hosszú és veszedelmesen kemény győzködések árán lehetett meggyőzni arról, hogy a fiam éppen ugyanolyan varázserővel bíró lény, mint bármelyik fajtájuk béli. – Nos, feltételezem, ha már idejött, akkor komplex kép alakult ki magában arról, mi lenne a megfelelő büntetés a… merénylőnek. – Nem akartam csúnyábban fogalmazni és ez volt az első szó, ami eszembe jutott. – Esetleg tudja is, hogy egészen pontosan ki döntött úgy, hogy a világ jobb hely lesz egy ártatlan férfi és nő nélkül? – Kérdeztem rá egyenesen.
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 06, 2018 10:20 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
Rezzenéstelen pókerarccal fogadom Mrs. Charpentier első szavait, holott valójában alighanem az évszázad csúsztatását van szerencsém hallani, lévén hogy az elmúlt időszakban - tekintve azon évek hosszú sorát, míg nem sikerült viszonylagos békét kötni a városban - messze ő volt a leglobbanékonyabb természetű a farkasklánok vezetői között. Sokszor inkább tűnt felbőszített bikának, vagy éppen oroszlánnak, aki a legapróbb tyúkszemére hágást, vélt vagy épp valós sérelmet is elképesztő vehemenciával, és a köbre emelve torolta meg - Hayley is mindig védte sajátjainak az érdekét, de sosem abban a dühtől és gyűlölettől elvakult formában, ahogy vendéglátom tette. Mrs. Charpentier régi énje gondolkodás és hezitálás nélkül volt képes felszakítani bárki torkát aki neki, vagy falkája bármely tagjának ártott - ezért is tűnt kisebbfajta csodának, hogy végül képes voltam a logikájára apellálni, és megértetni vele, hogy azzal szolgálja leginkább népe érdekeit, ha együttműködésre lép velem. Hogy az elmúlt húsz évben, és azóta velem szemben tanúsított viselkedésének mi a mozgatórugója, csupán megtippelni vagyok képes: talán a tény, hogy bebizonyítottam szavahihető mivoltomat, illetőleg a gyermekei születésének megtörténte szemmel láthatóan csiszoltak az ingerlékeny és heves természetén. Mindezektől függetlenül a legkevésbé sem lennék meglepve azon, ha most felpattanva törni-zúzni és őrjöngeni kezdene: látom a parázs pillantását egyetlen másodpercig, míg szemeit lehunyva nem kér némi időt arra, hogy feldolgozza az általam hozott, nem túl szívderítő információt. Ha most képes lennék olvasni a fejében alighanem mély elismeréssel kellene adóznom, hogy ebben az alig néhány pillanatban valószínűleg már a századik halálnemet tervezi magában a merénylő ellen. - Higgye el Mrs. Charpentier, a lecke ez alkalommal nem csupán önnek lett feladva - dobolok ujjaimmal a fotel karfáján. - Mint mondtam, a merénylő egyedül volt, nincsenek társai, akik további aggodalmakra adhatnának okot, mindazonáltal tennünk kell róla, hogy egyes lázadóbb hajlamokkal megáldott vérszívók és farkasok ne akarják követni ezen ostoba példát - válaszolom, mikor Mrs. Charpentier végül kinyitva a szemeit felém fordul. - A férfi neve kétlem, hogy bármit is mondana önnek, így a bemutatás ténye mellékes. Jelenleg biztos helyen elzárva tartjuk mígnem megegyezünk a büntetést illetően. Ön most nyilván meg van róla győződve, hogy megkeresem a kiskaput, amivel elkerülhető lenne a gyilkos felelősségre vonása - mosolygom el magam halványan. - Eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Aki bűnt követett el, fizessen meg érte, és azt sem tűröm el senkitől, hogy a parancsaimat nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyják, és ezzel kockára tegyék azt, amiért hosszú időn át küzdöttem - teszem hozzá. - Nos, ahogy ön fogalmazta, igen, van már komplex képem a büntetés mikéntjéről. De még mielőtt felvázolnám, előbb szeretnék egy kérdést feltenni, Mrs. Charpentier. Érdekelne mennyire lenne toleráns ön, illetőleg az emberei azt illetően, ha jómagam látogatásomat tenném a mocsárban - oldalamon Önnel, természetesen. Továbbá szeretnék biztosítékot arra vonatkozóan, hogy ön képes lesz hatni az embereire, és a merénylő bűnhődését követően semmiféle önálló megtorló akció nem fogja kezdetét venni fajtám más tagjaival szemben. Én már bizonyítottam önnek, hogy képes vagyok állni a szavamat, Mrs. Charpentier. Kérem, hogy ezt a fordított helyzetet illetően győzzön meg most is ön is engem erről. Amennyiben embereinek nevében képes lesz szavát adni nekem, és ígéretéhez bővebb értelemben vett családjának tagjai is tartani fogják magukat, úgy szavatolom, hogy a gyilkos büntetése felettébb kielégítő lesz mind az ön, mind az emberei számára.
- Ó, abban egyetértünk, hogy a jelenlegi szituáció tökéletes a példastatuálásra. – Heves bólogatásba kezdtem és némi cinizmus vegyült a hangomba. Mindenesetre, felettébb megnyugtató volt, hogy Mr. Mikaelson sem szeretett volna elsétálni az ügy mellett, pedig megtehette volna, hogy elhallgatja a gyilkos igazi hovatartozását. Talán idővel rájöttünk volna, hogy tényleg nem a boszorkányok keze van a dologban, de addig sok víz lefolyt volna a városunk folyóján, elég ahhoz, hogy a vámpír kereket oldhasson és ne bűnhődjön a tettéért. – Ahogy mondja, lehet, hogy valakinek hirtelen szimpatikussá válik az ötlet, miszerint másik fajból való ártatlanokat gyilkoljon. Ezt nem engedhetjük meg, szóval valahol még szerencsés is, hogy a merénylő egyedül volt, így csupán egy személyt kell megbüntetni ahhoz, hogy csírájában elfojtsuk a hasonló ötleteket. – Hangosan gondolkoztam, de örültem annak, hogy végre van valaki, akivel megvitathattam ezt a kérdést. Bármennyire ódzkodtam elismerni, Elijah Mikaelson partner volt a béke fenntartásában és egészen jó stratégának bizonyult az évek folyamán… szerencsém volt, hogy a képességeit eddig nem kamatoztatta közvetlenül ellenem vagy legalábbis nem vettem észre. Kompromisszumot kötöttünk, aminek a része volt egymás békén hagyása és az, hogyha konfliktusra kerülne sor, a törékeny béke stabil fenntartását helyezzük minden elé. Talán pár évvel ezelőtt csatakiáltással indultam volna Mr. Mikaelson és csapata ellen, ma már végighallgattam a mondandóját és el is töprengtem rajta. Visszaemlékeztem az időkre, amikor a fejüket vették azoknak a farkasoknak, akik át merték lépni a francia negyed határát, arról nem is beszélve, hogy sűrűn a hátunk mögé kellett nézni, most viszont az Ősi vámpírcsalád egyik tagja tiszteletteljesen arra kér, vigyem a falkához, hadd beszéljen a vérfarkasokkal. - Attól fél, ha nem kísérem el, kiharapnak magából egy darabot? – Normális esetben jót mulattam volna, most viszont csak egy félmosolyra futotta. – Nem tudok azonnal választ adni a kérdésére… szükségem van egy kis időre, hogy beszéljek a falkával, lássam a reakciójukat és elmondhassam, amit most mondott el nekem. Ön és a vámpírjai is dühösek és ingerültek lennének és hirtelen reagálnának, ha előzetes bejelentés nélkül a csapatuk elé állnék és azt mondanám, hogy egy közülünk való megölt kettőt maguk közül. – Szép délutánnak nézek elébe, ha még a mai napon szeretném közölni a falkával a fejleményeket. Nem voltam benne biztos, hogy a farkasok ujjongva fogják fogadni a híreket, sőt, szinte magam előtt láttam a forrongó indulatokat, ám egy próbát mindenképpen megért a dolog, hiszen senkinek sem volt szüksége arra, hogy ismét robbanjon az aktív viszálykodás bombája. – Előtte a büntetés módját is meg kellene beszélnünk, hogy megfeleljen mindenkinek. – Hátradőltem a székben. – Eszembe jutott, amikor Marcel egy növény ágával vágta el Jane-Anne Deverux torkát. Maga már a városban volt ekkor? – Néztem a férfire. – Az hatásos volt és nagyon kecsegtetőnek tűnne egy nyilvános kivégzés… - Nem fejeztem be, de a hangsúlyommal jeleztem, hogy míg tegnap este szívesen lettem volna én magam a hóhér, most már nyugodtabb voltam. – Van egy jobb ötletem. Falazzák be. – Jelentettem ki aztán.
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2018 3:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
Csak egy jókedvű és joviális mosollyal reagálom le Mrs. Charpentier szavait. Tagadhatatlanul is személyiségének része a cinizmus, még akkor is, ha igyekszik ezen tulajdonságát álruhába bújtatni, és törekedik az elmúlt időszakra való tekintettel legalább velem szemben visszafogni magát. Tisztában vagyok vele, hogy a vámpírok közül talán egyedüliként sikerült előcsalogatnom némi tiszteletet a pszichéje mélyéről magammal szemben, ugyanúgy, ahogyan én is magától értetődően biztosítottam számára ezen gesztust: hogy ő a vártnál eredményesebb és barátságosabb kooperációnk tényét néha némileg szarkasztikusabb hangnemmel kompenzálta, a legkevésbé sem háborított fel. Nem kenyerem ismételni önmagam, így hát egy bólintással válaszolok a monológjára, amely keretében végeredményben az általam már megállapított tényeket önti más formába - a végeredmény természetesen ugyanaz. Egy magányos, ostoba merénylő, aki volt olyan botor, és gyűlölettől eltelt, hogy egyetlen másodpercig sem gondolkodott a tette lehetséges következményein. Mindenesetre nem szólok közbe, már csak azért sem, mert úgy vélem, Mrs. Charpentiernek szüksége van némi időre ahhoz, hogy feldolgozza a még mindig friss információt, nem csupán hogy falkája két tagjának egy vérszívó okozta a halálát, hanem hogy a látszólagos béke hamuja alatt az elégedetlenség és lázadozás parazsa izzik a városban. - Alighanem nem kell taglalnom Mrs. Charpentier, hogy bármilyen vérfarkasharapás számomra csupán átmeneti kényelmetlenséget okozna - szélesedik ki mosolyom egy pillanatra, fejemben pedig átfut a gondolat, hogy egy ilyen szituációban vajon mire számíthatnék a velem szemben ülő alfától: védelmemre kelne, vagy kárörvendő vigyorral hagyná, hogy a múlt történéseinek törlesztéseképpen ki legyek téve ennek az általam említett árnyalatnyi és rövid időre szóló kényelmetlenségnek. - Megértem, hogy szüksége van a gondolatai rendezésére, ugyanakkor bátorkodnám felhívni a figyelmét, miszerint túl sok idő nem áll rendelkezésünkre. Sem önnek, sem nekem. Úgy vélem most mindennél fontosabb, hogy mind a farkasok, mind a vámpírok tudatosítsák magukban, hogy mi, a vezetők kéz a kézben fogunk fellépni minden efféle cselekménnyel szemben, és nem tűrjük el sem a lázadást, sem ártatlanok lemészárlását. Félő, hogy amennyiben sokáig várunk, lesznek olyanok, akik igyekeznek majd a saját kezükbe venni az irányítást, és nem csupán ők igyekeznének revansot venni, hanem másokat is erre a járhatatlan és hibás útra terelnének - nézek Mrs. Charpentier szemeibe, aztán röviden felnevetek, még ha a mostani beszélgetésünk témája elmondhatatlan messzeségben jár a vidám tartalomtól. - Meglehetősen gyorsan megtalálta a megfelelőnek gondolt büntetést, asszonyom - biccentem meg a fejem. - Kérem mondja, hogy nem az vált első számú hobbijává, hogy titokban egy füzetbe vezeti a fajtámmal szembeni leszámolás legkülönfélébb módozatait - komolyodom el aztán újfent. - Megvallom őszintén, hogy én magam is erre a büntetésre gondoltam elsőként, elvégre ha Marcel Gerard uralma alatt komoly eredményeket hozott, és visszatartó erővel bírt, alighanem most is meghozná a kívánt eredményt. Csakhogy Mrs. Charpentier, mind az idők, mind a körülmények változtak - sóhajtok fel. - Egy évtizedekben, vagy akár századokban mérhető raboskodás összehasonlíthatatlanaul nagyobb szenvedéssel járna az elkövető számára, mégis vannak fenntartásaim. Ahogy ön is látja, mindig akadnak olyanok, akiknek a harc és vérontás többet jelent, mint a békés egymás mellett élés. Egyikük már leleplezte magát, de nem tudom, vajon hányan táplálnak még az övével megegyező nézeteket. Egyszerűen nincs sem kedvem, sem gyomrom asszisztálni ahhoz, hogy egy befalazott gyilkosra idővel hősként, vagy mártírként tekintsenek mások. Ahogy ahhoz sem, hogy az eszméit nem csupán életben tartsa, hanem át is adja másoknak. A rohadó húst visszavonhatatlanul ki akarom vágni, Mrs. Charpentier. A gyilkos büntetése halál - ez a törvényen mit sem változtattak a korok és az eltelt századok. És úgy vélem, hogy a legtisztességesebb az volna, ha az én kezem által érné el a büntetés a merénylőt - méghozzá a mocsárban, az ön farkasainak szeme láttára. Talán nem tévedek ha azt mondom, az üzenet tökéletes lenne mindenki számára: a farkasoknak nyilvánvalóvá tenné, hogy nem tűrök megtorlatlanul efféle gyilkosságokat, a vámpírok számára szintén egyértelmű üzenetet hordozna, hogy minden hasonló cselekmény ugyanilyen eredménnyel végződne. De nyilván megérti, ha ehhez szükségem van az ön segítségére és támogatására.
Értékeltem, hogy Elijah Mikaelson fogta magát, bekopogott a házam ajtaján és közölte, hogy rossz nyomon járok, mert a halott farkasok gyilkosa nem egy boszorkány, hanem vámpír. Megtehette volna, hogy elsunnyogja az információt, nem szól és megvédi a fajtájába tartozó egyént, bármilyen bűnt is követett az el, mégsem tette… őszinte és egyenes volt, ezt pedig becsültem, mert jelét adta annak, hogy igenis számít neki az évek alatt felépített béke és rászolgált a bizalmamra. Úgy tűnik, én is az övére és ez a kölcsönös egyetértés megkönnyítette a helyzetünket. Sok vívódástól és felesleges harctól mentesültünk, így rögtön a dolgok közepébe vágva kezdhettük el kiirtani a probléma forrását. Fél füllel hallgattam a szavait, a gondolataim máshol jártak, egészen pontosan a délutánt terveztem magamban. A falka elé kell majd állnom, hogy beismerjem a tévedésemet és közöljem velük a fejleményeket, valamint megkérjem őket arra, hogy fogadják az legősibb vámpírcsalád egyik tagját, mert beszélni akar velük. Én lepődtem meg leginkább, hogy nem csak a beszéd volt az egyetlen célja, hanem az én megoldásomnál drasztikusabbat ajánlva a férfi rögtön a végleges büntetés irányába terelte a módszer mibenlétét. Talán még a számat is eltátottam pár pillanatra, hiszen természetesen az első gondolatom nekem is a szemet szemért-elven alapuló csapás volt, de nem szerettem volna kijelenteni, ezért kicsit visszavettem. - Mr. Mikaelson, ijesztő, mennyire egy rugóra jár az agyunk. – Talán az évek és a rutin vagy a hasonló vezetői feladatok ellátása tett minket megfelelő, sőt, már-már jó szövetségesekké, de arra nem gondoltam volna, hogy valamiben azonnal egyezni fog a véleményünk. – Szeretné, ha előhúznám a kis könyvecskéket és válogathatna a halálnemek között? – Felvontam a szemöldökömet és ha a helyzet megengedné, még egy mosoly is az arcomra ült volna. Bár a férfi szerette hangoztatni az erkölcsi felsőbbrendűségét, mindenki tudta, hogy igazi gyilkológép és ha arról van szó, ő is válogatott eszközökkel képes elintézni az ellenségeit. Szerencsére városi ügyek miatt erre az utóbbi időkben nem sokszor került sor, míg ő visszahúzhatta a fogait, addig nekem sem kellett éleznem a karmaimat. Úgy tűnik, a nyugalomnak vége szakadt, ha csak pár napra is, ám mindkettőnknek elő kellett vennie a keményebbik oldalát. - Ma délután beszélek a falkával és holnap pontot teszünk az ügy végére. – Bólintottam egyet. – Valószínűleg díjazni fogják a törekvéseit és mivel ugyanaz a véleményem erről az egészről, mint magának, természetesen én is ott leszek és támogatni fogom. – Biztosítottam. Sokáig nem hittem volna, hogy képes leszek ezt kimondani, de úgy tűnik, igaz, hogy kétségbeesett helyzetek nehéz lépéseket követelnek. – A kérdés már csak az, hogy ha ez a magányos merénylő tényleg nem személyes ellentétből vette célba azt a két személyt, hanem a városban mélyen megbúvó indulatokat szerette volna prezentálni, akkor nagyobb a baj, mint azt sejtettük. New Orleans nem áll készen egy újabb háborúra. – És valószínűleg egyikünk sem, én legalábbis semmiképp.
● ● coded by bryan
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Aug. 05, 2018 7:16 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye & Elijah
The family is power
Azon a réges-régi éjszakán, mikor Mrs. Charpentier megismertette velem egy harapás formájában a vámpírok és családom iránti, fogakba burkolt véleményét, sosem hittem volna, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, mikor mi ketten képesek leszünk nem csupán kultúrált lények módjára megosztani egymással egy légteret, hanem olyan szövetséget alkotunk majd, amely egyszerre nyugszik az erőn, és a becsületen. Talán hihetetlen számára, de a történtek ellenére nem voltak bosszúval fűtött vágyaim az alfák királynőjével kapcsolatosan, azt a kellemetlen éjszakát betudtam mintegy általam kifizetett törlesztéseképpen azon időszaknak, amelyet a farkasok mély elnyomásban töltöttek Marcel Gerard uralmának érája alatt. Semmiféle neheztelés nem ült a lelkemben Mrs. Charpentierrel szemben már akkor sem, és úgy vélem, hogy noha talán hosszú életem folyamán ő volt az egyik legkeményebb dió, amit valaha fel kellett törnöm, sikerült bebizonyítanom, hogy nem minden vérszívó automatikusan egyenlő a földre költözött sátánnal. Megtanultuk tisztelni, és becsülni a másikat, ez pedig néha többet ér bármely barátságnál, mert nem érzelmeken, hanem a hideg racionalitáson találta meg talaját, amelyből kihajt, és amelyre támaszkodik. - Ezt értelmezzem úgy, hogy ön tanult meg vámpír módra gondolkodni, vagy épp ellenkezőleg, én sajátítottam el a farkasok világszemléletét? - érdeklődöm szavai hallatán, bár tagadhatatlan tény, hogy a várost, és a saját népünket illető dolgokról az esetek túlnyomó részében egyformán gondolkodunk. Amikor mégsem, azok pedig szinte elhanyagolhatónak mondható, nüansznyi különbségek - többségében említést sem érdemelnek. - Kérem, ne keltsen bennem elhibázott képzeteket arra vonatkozóan, hogy ön csakugyan tömeggyilkosságok lehetséges szervezésével tölti a szabadidejét, Mrs. Charpentier - emelem fel kezem egy elhárító mozdulattal mikor megemlíti, hogy szívesen rendelkezésemre bocsát akár több kötetet is a kínzások és kivégzések című művéből - a szavaim persze legalább annyira árulkodnak róla, hogy nem tételezem fel róla ezt a morbiditást, és csak annyira gondolom komolyan, ahogy ő is minden, erre vonatkozó utalását. Egy kimért biccentéssel veszem tudomásul, és köszönöm meg a megígért támogatását, illetőleg hogy kész a tényeket a falkája elé teríteni. Valószínűleg roppant finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy a fogadtatás indulatoktól szikrázó és vehemens lesz - igaz, ez nem tartozik a csodák közé. Meggyilkoltak két farkast, akiket családtagok és barátok gyászolnak, az alfájuk csaknem végzetes utasítást adott egy ártatlan boszorkány kiiktatására, miközben a gyilkos élvezettel nyalogatta vérben fürdő kezeit - ez bármely társaság berkein belül túllendítene a még elfogadhatóan minősített szinten. - Kérem, bocsássa meg nekem a most következő kérdésemet, mert semmiféle mögöttes szándék nem vezérel, csupán szeretnék magam is tisztán látni azon dolgokat illetően, amely pillanatnyilag számomra is homályba vesznek - emelem két kezem összetámasztott ujjait államhoz, miközben elgondolkodva nézek vendéglátómra. - Nem szándékom megbántani sem önt, sem a népét, de az tagadhatatlan tény, hogy a farkasok vérmérséklete nem épp az önuralom megtestesülése. Konfliktusok mindig is voltak, és gyaníthatóan lesznek is, minden béketörekvés ellenére. Ez ellen tenni nem tudunk, csak annyi lehetőség van a kezünkben, hogy megakadályozzuk ennek elfajulását, és beláthatatlan, borzalmas következményeit - szavaimat tulajdonképpen csak félig-meddig címzem Mrs. Charpentiernek, félig csak a saját, hangosan kimondott gondolataim, amelyek vagy megerősítést, vagy megcáfolást várnak. - Arra szeretnék mindössze utalni, hogy nincs-e tudatában akár ön, akár falkájának másik tagja a merénylet előtti konfliktusnak a tettes és az áldozatok között? A gyilkosság így is gyilkosság természetesen, amelyre semmi körülmények között nem adok felmentést, de számomra megnyugtató lenne a tény - és ezzel nem szándékozom lekicsinyíteni két ember halálát - hogy nem egy újfent elkezdődő faji villongás első jeleinek vagyunk tanúi. Sajnálatos módon minden vallatásra tett kísérletem a merénylőt illetően csúfos kudarcot vallott - sóhajtok. - Egy bizonyos határon túl pedig nem vagyok hajlandó túllépni, mert nem szándékozom elvenni az emberei elől a jogot, hogy páholyból nézzék végig a megtorlást. Ugyanakkor viszont a vámpír tettének megítélése a falka szemében is billenthet valamennyit azon a bizonyos mérlegen, ha ők maguk is tudják, hogy esetlegesen voltak előzményei ennek a roppant sajnálatos, és szerencsétlen esetnek. Roppant hálás lennék érte Mrs. Charpentier, és mélyen lekötelezne, ha a mai tanácskozás alkalmával utána tudna járni ennek a kérdésnek.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 08, 2018 9:59 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
- Is-is. Volt időnk kitanulni egymás észjárását. – Nem hittem volna, hogy bármikor emberien tudunk majd beszélgetni, hiszen már az elején hangot adtam az iránta való, bár leginkább az általam ismeretlen személyére vonatkozó utálatomnak. Az évek folyamán ez az érzés redukálódott és a szükség, valamint igazából az akarás elérte, hogy normálisabban viszonyuljak az ősi vámpírhoz. Semmi értelme nem volt fenntartani az ellenségeskedést, rájöttem, hogy bár az út nehezebb, mégis kifizetődőbb, ha megpróbálunk valamiféle békét kialakítani a vámpírok és a vérfarkasok között. – Ugyan már, Mr. Mikaelson, még ezt a kis szórakozást is elvenné tőlem? – Egyszer régen jól jött volna egy ilyen kifejtett lista, de most reménykedtem abban, hogy nem lesz szükség rá. A legkevésbé sem sírtam vissza azokat az éveket, amikor a hátunk mögé kellett néznünk, ezért is akartam a leghamarabb végére járni ennek az incidensnek és pontot tenni az ügy végére. Egyetértettem Elijah-val, miszerint a kóros részt maradéktalanul ki kell vágni az almából, mindegy, milyen módszerrel, de példát kell statuálni, mert jelenleg nem voltunk abban a helyzetben, hogy megengedhessünk magunknak némi lázadozást. Sem a vámpír, sem én nem kívánt a saját vagy a másik népének állandósult vérontást. - Nem tudok arról, hogy Will és Renata összetűzésbe kerültek volna bárkivel is. – Válaszoltam végül a feltett kérdésére, amit hosszú mondatokba burkolt monológ előzött meg. Kicsi választott el attól, hogy rászóljak, térjen a lényegre, hiszen nem szerettem a túlzott körítést, ezért is jelentettem ki ennyire egyszerűen, hogy szerintem nem állt semmilyen különleges indíték a gyilkosság hátterében. – Friss farkasok voltak, alig egy éve váltották ki az átkukat és azért jöttek a városba, mert megtudták, hogy mindkettejük ősei innen származnak, csak elkerültek New Orleans-ból. Most akartak családot alapítani, ebbe pedig nem fér bele a vámpírokkal való piszkálódás. – Magamból indultam ki, elvégre amint megtudtam, hogy várandós vagyok a fiammal, hirtelen mindennél nagyobb húzóerőt éreztem a békekötésre. Aki családot akar, nem kezd el kötekedni feleslegesen senkivel, főleg, ha fennáll a veszélye, hogy egy éjszaka meggyilkolják. – Ez nekem is megfordult a fejemben, bár akkor még boszorkány tettesben gondolkodtunk… utána kérdezek a falkatagok között, nem tudnak-e valamiről, ami annyira felbőszíthetett egy vámpírt, hogy annak a két embernek halállal kellett fizetnie. – Sóhajtottam egyet. Hosszú napom lesz, Elijah Mikaelson híre fenekestül felforgatta az eddigi forgatókönyvet. – Neki is kezdenék, ha nem bánja. Ha minden jól megy, este várni fogjuk magát. Majd értesítem. – Felálltam a székből és elköszönve a férfitől visszamentem a házba, de csak azért, hogy felkapjak egy kabátot és elinduljak összehívni egy közgyűlést, az elmúlt napokban már a számtalanadikat.
Kezdőlap
