Megigazítom magamon az öltönyömet, bosszúsan összevont szemöldökkel elsimítva egy, csak számomra látható ráncot az anyagban. Gyűlölöm a rendetlenség legapróbb jelét is, akár csak az ápolatlanságét. Tiszta vagyok, már-már kínosan pedáns, ahogyan erre már a testvéreim is rámutattak néhányszor a maguk őszinte, lesajnáló, vagy éppen csipkelődő stílusában. Csak épp a miértjét nem értik. Hogy a látszólag tökéletes külsővel igyekszem ellensúlyozni a korántsem kiegyensúlyozott belsőt. A bennem élő, vértől csöpögő állú, riasztó bűzt okádó vadállatot. Azt, ami vagyok… és ami mindig is voltam. Még akkor is, ha igyekeztem titkolni önmagam elől is a létezését.
A csuklómra pillantok, mintha még mindig ott látnám anyám láncait, amikkel fogva tartott. Amikor a lelkembe, az elmémbe nézett, és tükröt tartott elém, megmutatva, ami ezer éven át mélyen eltemettem magamban. Ahogy megállt előttem, láttam önmagam a szeme bogarában. A szemem mogyorószínét, a hajam barnaságát, és az arcomon megjelenő fekete ereket. Igen, ez voltam én. A nemes szarvas, a haldokló áldozat, és az őrjöngő vadász egyben. De férfi voltam… akit senki nem tudott megtörni. Még a saját anyám sem. Férfi, aki ismerte már a szeretetet, a szerelmet, és aki ismeri most is. Még akkor is, ha tiltott ösvényen járok. Szeretek egy lányt, aki sosem lehet az enyém, és aki az öcsém gyermekének anyja. És aki most gyászol egy olyan veszteségben, amit nem érdemelt meg. És ahol az én vállam talán vigaszt nyújthat a számára.

Az ablaknál állok, és nézem, ahogy a toronyóra mutatója lassan a tizenkettes számra csúszik. A puhán zengő harangszó betölti a New Orleans-i teret, beoson a szűk mellékutcákba, az alvók álmába, új erőt ad a szörnyek vadságának, mégis reményt a halandóknak, hogy lassan elmúlik az éjszaka… engem pedig visszaránt a valóságba a fantázia világából, ahol eddig jártam.
Ujjamat végigfuttatom az üvegen, követve óvatosan egy esőcsepp útját, mintha csak a saját arcomon simítanék végig. A különbség annyi, hogy én képtelen vagyok sírni. Az elmúlt ezer év elapasztotta bennem a könnyeket. Néha szeretnék ember lenni, szívem szerint zokogni, káromolni az eget, a földet, a sorsot, ami ezt az életet szánta nekem, aztán – ahogy a halandó létben lenni szokott – ledobva vállamról a szomorúság terhét, másnap bizakodva fordulnék az új napok, a talán szebb jövő felé. De én nem tehetem. Az ezer éve tartó sötétség végérvényesen magába zárt. És apám annak idején meglehetősen kemény kézzel verte belém, hogy egy férfi soha nem sírhat.
Vesztes vagyok. Vesztese az egész eddigi életemnek. Istenem, talán össze sem tudnám számolni a veszteségeimet. Emberként éltem át az elsőt… ő volt Tatia. A gyönyörű özvegy, akiért az öcsémmel versengtem, és aki végül engem választott. Aki szeretett, és akit én is szerettem, mindaddig, míg anyám meg nem ölte. Vagyis, mindeddig így hittem. Ma már tudom az igazságot. Amíg én magam meg nem öltem. Mert ez volt a soron következő veszteségem. Mikor elvették tőlem az emberi élet minden reményét, boldogságát és boldogtalanságát is, hogy azzá tegyenek, ami ma vagyok. Az éjszaka szörnyetegévé. A nemes szörnyeteggé, aki úgy tölti el az évszázadok hosszú sorát, ahogy egy emberi lény átolvas egy éjszakát a kandalló előtt. De az én könyvek lapjai az évek voltak, a tintám pedig a vér. Az áldozatok vére.
Vesztese vagyok egy családnak, amely igazán sosem volt egységes. Mintha nem is család lettünk volna, csak idegenek, akik a sors szeszélyéből kifolyólag ugyanazt a vért hordják az ereikben. Sosem ismertem az igazi szülői szeretetet… talán azért is vágytam rá, hogy a testvéreim szeressenek, és én is szeressem őket. Ott volt Finn, aki mintha apám indigós másolata lett volna… Niklaus, a fészekbe pottyantott kakukktojás. Rebekah, az egyetlen hugom, aki a lázadás példaképe volt, és Kol, az örökkön mellőzött fivér. És őket is elvesztettem. Finn és Kol halottak, Bekah elindult, hogy valahol a világban megtalálja a boldogságot.
Én pedig itt maradtam Niklaussal, egy szeretve gyűlölt kapcsolatban. Azzal a testvéremmel, aki annyiszor támadott már hátba, fektetett koporsóba, hogy két kezemen sem lehet megszámolni, és akiknek mindennek ellenére a megváltására tettem fel az életemet. Hogy miért? Mert ismerem az öcsémet. Tudom, hogy mi él benne, és mi hajtja őt. Ugyanazok az érzések, amik engem is. A magány, az önvád, a szeretetlenség. Az én vállamon nyugszik az ő lelkének terhe is. És ha képes vagyok neki megadni, amit ezer év alatt keresett az áldozatok haláltusájában, a kurvák ölelésében éjjel, akkor nem éltem hiába. Akkor talán mégsem vesztettem annyit, mint most hiszem. Mert ha túl nagy is számomra a feladat, ha összeroskadok a vállalt súly alatt, valamit elértem. Valamit, amit apánk és anyánk soha nem volt képes.
Embert faragtam az öcsémből. Családot faragtam olyan emberekből, akik ma csak megtűrt vérei egymásnak.
Ez a feladatom. És nem hátrálok meg.