Egy ideig még gondolkodtam... majd döntöttem, egyik pillanatról a másikra. Felálltam, és felkaptam a táskámat. A báli előkészületek többsége már készen volt... hát akkor... talán ideje lesz újabb meghívott vendéget találni.

(Erdő - Régi kripta)

(Bevásárlóközpont)

Leültem a kanapéra, miután minden a helyére került. A bútorokat elvitték, helyettük kis asztalok jelentek meg, néhány ülőhely, díszek, valamint a táncteret is szabadon hagyták. Ezért jó, ha valakinek a nappalija akkora, mint fél Brazília...
A gondolataimba mélyedtem, és eszembe jutott valami... múltkor Klaus kérdezte, hogy mi is van az apjával... az igazi apjával... és nem is említettem neki, hogy Fenrir közelebb van, mint gondolná. Az erdőben egy elhagyatott részen... egy koporsóban. És abba a helyiségbe csak én juthatok be... de vajon... mennyire lenne szerencsés őt újra életre kelteni?

Közeledett a bál napja, és úgy döntöttem, hogy a telefonon elintézettek mellett abba a bevásárlóközpontba is el kell mennem, ahol néhány hete Tatiával voltam. Közben megkaptam az "üzenetét", mire elmosolyodtam, kis ravaszsággal. Nos igen... tudtam, hogy egyszer beszélnünk kell majd a múltról. És úgy tűnik, az a bálon jön majd el.
Felegyenesedtem, és elindultam.

(Utcák)

- Talán - vontam vállat. - Jó éjt anyám... holnap reggel találkozunk - léptem oda, és homlokon csókoltam, amin talán magam lepődtem meg a legjobban, majd elindultam a lépcsők felé.

(Klaus hálója)

Végighallgattam őt, és végül ránéztem, hogy csak bólintsak egyet. - Hát menj, és feküdj le. Talán nő nélkül is menni fog - tettem hozzá kissé kötekedően, és elfordultam.

- Kol? - kérdeztem hitetlenkedő nevetéssel. - Ha valakiről, hát róla nem tudom elképzelni, hogy kitart egy mellett. Ha igen, hát nem tart sokáig, elhiheted - morogtam aztán jókedvűen hozzá a mondandómhoz. - Na de nem számít. Fáradt vagyok anyám. És Tatia sincs itt, hogy melengesse az ágyamat - sóhajtottam, és feltápászkodtam.

- Ti mindannyian mások vagytok, ennyi az egész. Elijah tisztességes, Kol szoknyapecér, Rebekah akaratos, és Te... mindannyiótoktól mást várok. Nemcsak a bálon, hanem úgy általánosságban. Meg se próbállak titeket egymáshoz hasonlítani, hiszen az én számból sosem hallhattad azt a mondatot, hogy miért nem vagy olyan mint a bátyád? Mindannyian hibáztok, még ha nem is látjátok be, de mindannyiótoknak van értéke is. Bár Elijah-ból az elmúlt évek kiölték a kitartást, legalábbis ami a szerelmi életét illeti... és mostanság mintha Kol is másképpen viselkedne. Ha valaki szerelmes, akkor az inkább Kol, mintsem Rebekah.

Megvetően forgattam a szemeimet.
- Elijah, az erkölcsi szent... a lojális, tisztességes vámpír... ugyan már - legyintettem. - És Kol... ő legalább hasonlít rám valemennyire. Legalább ő tudja, hogyan kell élvezni az életet - ittam bele az italba. - Csodálkozom Bekah viselkedésén. Ő már a bál előtt nyilván kiszemelne valami jóképű vacsoráravalót. Csak nem szerelmes a kishúgom? - mondtam gúnyosan.

- Tudod jól, hogy nem szeretek az erőviszonyokról beszélgetni. Tudod jól, hogy én se tegnap jöttem le a falvédőről. És ne aggódj, semmi olyat nem teszek, amibe Elena nem egyezik bele - beszéltem tovább, hogy végül a kérdésére nagyot sóhajtsak.
- Talán ezt tőlük kellene megkérdezned. Elijah minden bizonnyal nem hagyja ki, biztosan szeretné bámulni egész éjszaka az ő plátói szerelmét. Rebekah és Kol... nos, úgy vélem, Kol nem hagyná ki, hogy szerezzen magának egy csinos lányt. Nincs is jobb alkalom erre egy bálnál.

- Rendben anyám - morogtam dühösen. - De figyelni foglak, ne feledd el. És nem hagyom, hogy megpróbálj engem kijátszani. Semmiben, és semmilyen téren. Fogalmad nincs az erőmről... és ne is akard megtapasztalni - öntöttem magamnak egy pohár italt. - A testvéreim tiszteletüket teszik majd a bálon, vagy fejvesztve menekülnek aznap valamerre?

- De most az én számat hagyta el. Te foglalkozz csak Tatiával, nekem éppen elég Elena - bámultam a pohárba, majd rezzenéstelen arccal hallgattam végig a szavait. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi efféle szándékom nem lenne. Hiszen addig én sem lehetek biztos az egészben, míg a hasonmás saját maga nekem nem nyújtja a segítségét. Viszont úgy, hogy kedveli Klaust, ez nem fog menni.
- Hagy legyen az én dolgom, hogy mit csinálok a hasonmással. Ha ő annyira bízik benned, úgyis elmondja. Ha nem... nem az én problémám - vontam egyet halványan a vállamon.

- Ez az én számból megszokottabb mondat lett volna, ami a hasonmást illeti - jegyeztem meg, gyanakvóan nézve anyámra. - Miért olyan fontos neked, hogy ő itt legyen? - ráncoltam a szemöldökömet. - Most szólok anyám, ha valami aljas húzásra készülsz... jobb, ha bele sem kezdesz. Ne hidd, hogy ostoba kölyök vagyok még mindig, mint az, akinek elvetted a szerelmét, Mikaellel karöltve. Ezer éves vámpír vagyok anyám... és hatalmasabb bárkinél! Nem ajánlom, hogy kétes játékokat játssz velem.

- Nik, ha érdekelnének az ágybéli tapasztalataid, már leültem volna beszélgetni veled három héttel ezelőtt is - mosolyogtam rá kissé furcsán, miszerint az efféle dolgai nem érdekelnek. - És ha meghívtad, hát... erre mit is mondhatnék? Egyel többen leszünk - fejeztem be végül ennyivel. - Igazából a város többi lakója nem érdekel. Egyedül az a fontos, hogy a hasonmás itt legyen - ittam bele egy pohár üdítőbe, amit még az előbb öntöttem ki magamnak. - Szóval... hívj meg bátran akárkit.

- Szóval te tudtad, hogy léteznek - kaptam fel a fejem. - Először azt hittem, egy hülye vicc. De a vére ízletes. Sosem tapasztaltam még ilyet. És az ágyban is úgy ficánkol, hogy... - fejeztem be aztán, és csak egy kéjes ábrázattal jeleztem, mennyire élveztem az együttlétet. - Mellesleg, ő volt az első nő a környékemen, azért kezdtem vele. Az sem érdekelt volna, ha egy arab sejk neje, és egy hárem csörtetett volna a nyomában - rángattam a vállam. - Apropó... meghívtam a bálunkra is.

- Ó, értem. Szóval szórakoztál egyet - mondtam, és leültem a kanapéra, hogy belebámuljak a kandalló tüzébe. - De tanultál, mert független, ahogy mondtad, magányos nővel kezdtél. Haladás - jegyeztem meg elismeréssel a hangomban. - És tündér... ritka jelenség, főleg errefelé. Én a helyében nem jöttem volna vámpíroktól hemzsegő városba - sóhajtottam.

- Nos én.... - nevettem el magam - hogy is fogalmaztál? Á igen... szóval egy ellenkező neművel mulattam az időt - válaszoltam. - Tatia elment ez tény, de nem vagyok hajlandó játszani a búsuló férj szerepét. Talánkoztam egy tündérrel. A szó minden értelmében véve tündérrel. Szegény kislány olyan magányosnak tűnt... muszáj volt foglalkoznom vele keveset - vigyorogtam. - Ne aggódj, még él.

- jobb lenne, ha szomorú volnék? - néztem a belépő Klausra, ahogy a fotelba vetette magát, és egy kis sóhajjal lesöpörtem a ruhámat, hogy még véletlenül se lássa, hogy éppen varázsoltam. Még a végén kiszed belőlem valamit. Áh, de mit is? Nem vagyok olyan nagyszájú, hogy észrevegyen bármit.
- Nos, én is ezen gondolkodtam az imént. Nagyon kihalttá vált a villa. Se Elijah, se Kol... Rebekah-nak is nyoma veszett. Lehet, hogy mindannyiuk éppen ellenkező neműekkel múlatja az időt - sóhajtottam, majd olyat tettem, amit ritkán szoktam: vontam egyet a vállamon. - És te mit csináltál?

(Hotel, Harmony lakása)

Ledobtam a kabátom, ahogy a nappaliba léptem, és kényelmesen elnyújtóztam a kandalló melletti fotelban.
- Jó estét anyám - köszöntem. - Megtudhatnám, mi ennek a rejtélyes mosolynak az oka? - kérdeztem tőle csodálkozva. - Szokatlanul jókedvűnek tűnsz ma. És magányosnak. Hol vannak a többiek?

Eltelt pár nap. Jobb dolgom nem is akadt, mint a közelgő bált szervezni, és kipihenni a feltámasztásos mizériát. A gyerekeimet pedig mintha elnyelte volna a föld. Se Kol, se Elijah, se Rebekah, se Klaus... Finn vajon merre járhat? Egyedül ő az, aki teljesen eltűnt most, és mivel élek, nem láthatom, mit tesz, vagy csinál.
Egy meghívót tartottam a kezemben, és elmosolyodtam, miközben ránéztem. Ezt Tatiának szántam. Hát erősen rákoncentráltam, miközben mormoltam valamit, és a boríték egy pillanat alatt eltűnt a kezeim közül, hogy megjelenjen nála. Nos, igen... Niknek a világ minden kincséért sem mondanám el, hogy tudok vele kapcsolatot tartani, és nagyjából sejtem, hogy hol lehet. Tatia az ezer év után megérdemli, hogy újra kiszellőztesse a fejét, végre úgy, hogy nem üldözi senki sem.

Kissé döbbentem meredtem rá, mikor egy puszit nyomott az arcomra. Te jó ég, mintha még mindig néhány éves kölyök volnék, és nem ezer éves vámpír...
- Jó pihenést anyám - indultam el a lépcső felé. - A mai varázslat után rád is rád fér.

(Klaus szobája)

Csak bólintottam egyet. - Rendben. Menj csak. Gondold végig azt, ami történt. Gondolj végig mindent, amit kell. És pihenj egy keveset. - adtam egy puszit az arcára, bár ezen talán magam lepődtem meg a legjobban, de... akármit is akartam tenni ellene, az ő ereiben ugyanaz a vér folydogál, mint az enyémben.

- Nem lehet anyám - sóhajtottam. - Mert akkor EZ a vége. Hogy én leszek, aki alul marad - fordultam szembe vele. - Bocsáss meg, de fel akarok menni a szobámba. Egyedül akarok lenni. És nincs kedvem most találkozni egyik testvéremmel sem.

- Nem akartam egy érzéketlen fajt megteremteni. Nik, akarhatsz te NEM érezni... te éreztél ember korodban, éreztél jót és rosszat, boldogságot, és szenvedést... mindent, amit egy embernek éreznie kell. És pontosan ezért nem leszel képes soha érzelmek nélkül élni. - beszéltem a fülébe úgy, mint annak idején. - Az érzelemmentes élet azoknak való, akik soha nem becsülték meg azt, amit másoktól kaptak... az érzéseket, amiket mások adtak nekünk. Te mindig is érezni fogsz... érezni fogod a szerelmet, a fájdalmat, a gyűlöletet... mert mindet érezted már. Ne akard őket kizárni. Hagyd, hogy meglássa benned más is a jót.

Hátrapillantottam, mikor anyám a vállamra tette a kezét, majd visszabámultam az ital aranyló színére.
- Nemrég itt töltött velem egy éjszakát. Olyan volt akkor kettőnk közt... mint régen. És azt hittem, talán lehet még úgy. Még ha nem is ugyanúgy, de... valami hasonlóképpen - mormogtam. - Talán bolond vagyok. Látod már anyám, miért mondom, hogy az érzések nem valók a magamfajtánka? - hajtottam fel az italt.

Csak néztem őt, a kitörését, ahogy a kandallóba dobta az összegyűrt levelet, és utána felkelt, hogy italt töltsön magának. Hirtelen mintha visszarepültünk volna az időbe, a Tatia előtti időszakba, amikor én voltam az egyetlen, aki meghallgathatta őt, és akivel őszinte lehetett.
- Tatia szeret téged, Nik. - léptem utána, hogy gyengéden a vállára tegyem a kezemet. - Ezer év telt el, ezer évet töltöttetek külön. Adj neki időt, hogy rájöhessen: mit is szeretne. Ha elment... vissza fog jönni. Mindig visszajön. - beszéltem hozzá gyengéden, remélve, hogy ettől egy kicsit lenyugszik.