- Nem. Semmit sem tudnak rólad. Elég volt a bátyjuk haláláról tudniuk... aki meghalt pestisben. De ő nem volt olyan szerencsés, mint te.. - csuklott el egy másodpercre a hangom, de végül nagy levegőt vettem. Ezeket az emlékeket ideje lesz lezárni. Méghozzá nagyon, mert nem akarok könnyeket hullajtani most, ezekben a nehéz percekben. És nehéz időkben is, mert Mikael visszatért. Klaust akarja... méghozzá megölni.
- Nem tudom, hogy mit tehetnék az erőd ügyében... most... most minden apró energiámra szükségem lesz. Ha nyomon követted az életünket, hát tudod, hogy az apád és... és Klaus mennyire gyűlölik egymást. Már szinte a halálig kergetik a másikat, és félek, hogy hamarosan eljön a végső összecsapás részükről. Nem engedhetem, hogy bármelyikük meghaljon. Mindketten a családom tagjai, még ha... makacs szamarak is mindketten - siklottak a kezeim ezúttal Candice arcára. Furcsának furcsa... mégis annyi szép emléket idézett elő az a tekintet. Ezer évvel ezelőtt... utoljára, egy régi világban...

Meglepődtem, amikor már teljesen elém lépett és kezeibe fogta az én kezeimet. Majdnem egy évezrede fogta meg utoljára a kezemet, amikor még kislány voltam és haldokoltam. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat is eljön majd és itt fogok velem szemben állni, már felnőve, méghozzá hosszú évszázadok múlva. Igazán...elérzékenyültem, ehhez kétség sem férhetett. Elvégre csak az anyukám volt...
- Sok mindent. Néha figyelemmel kísértem a testvéreim életét, a szellemek elmondták, hogy halott vagy és hogy vámpírrá változtattad őket. A gond csak az, hogy nem ismerem őket, hiszen...ők sem tudnak a létezésemről. Vagy mégis? - Kérdeztem rá, de nem hittem, hogy tudnak arról, hogy van egy nővérük. Arról, hogy én vagyok közülük a legidősebb.

Bólintottam egyet, és megálltam előtte, eléggé szorosan, hogy lenyúljak a két kezéért, és megfogjam őket, hogy egy pillanatra a tenyereibe meredjek. Mit is mondhatnék, ami nem "hivatalos"? Már ha a boszorkányság ebbe a kategóriába tartozik. Eléggé... furcsa érzés. Talán csak most kezdem igazán felfogni, hogy a lányom áll előttem... AKIT halottnak hittem. Akiről soha nem beszéltem, mert ő volt a legelső gyermekem...
- Mit tudsz a családunkról? - kérdeztem végül, teljesen eltérve a tárgytól.

Kissé közelebb lépett hozzám és emiatt a gesztus miatt elmosolyodtam. Oké, még mindig nem ugrott a nyakamba, ami valljuk be, hogy fura is lett volna, de kezdetnek legalább már nem ötven méterre állunk egymástól. Haladás.
- Nem tudom. Ezért jöttem ide, hogy ezt megtudjam és hogy...kezelni tudjam ezt az új helyzetet. Mert ez elég új nekem ha azt nézzük, hogy mégis mennyi ideig éltem másmilyen módon és másmilyen erővel. - Sóhajtottam egyet, mivel egyebet nem tudtam mondani..így is elég hülyén éreztem magam.

Továbbra is néztem rá, közben kissé meglepve, mikor azt mondta, hogy nem öregszik. Hát... nyilván ez az erő volt olyan hatalmas, hogy ezt elérhesse nála. Bár mit is lepődöm meg? Valamiért még mindig élnie kell, nem jöhet ide egyik napról a másikra abból a korból, ami 1000 éve végetért! Szóval... oké, már megint belekavarodom a gondolataimba.
A félelmét hallva viszont nagyot nyeltem. - Értem. Nos... nem fogsz meghalni. Kétlem, hogy az erő elvesztése ezzel járna. Ha mégis, hát már megtörtént volna a baj, nem gondolod? - kérdeztem tőle, már kissé közelebb lépve hozzá.

- Nem vehetem vissza azt, ami nem az enyém. Csak utána akartam nézni, hogy miattad vesztettem-e el és amiatt, hogy újra életben vagy...persze nem mondanék rá nemet, ha újra az enyém lehetne az, amihez hozzászoktam, de...te vagy a jogos tulajdonosa. Most pedig..talán ahhoz is hozzá kell majd szoknom, hogy öregedni fogok. - Sóhajtottam egyet. Na igen, ez már kissé kényesebb téma volt, mert nem nagyon akaródzott meghalnom sem. Ahhoz tényleg nem volt sok kedvem, hozzászoktam én már ehhez az öröklét féléhez. - Félek, hogy...talán azért, mert ilyen sokáig életben voltam és most hirtelen ez megszűnt, ezért...akármelyik pillanatban meghalhatok. - Mondtam el, amitől úgy istenigazából tartottam. És a szemeimben is láthatta, hogy tényleg eléggé rosszul éreztem magam emiatt.

Kissé furcsán néztem Nikre, aki először jött, kotorászott egyet, aztán már távozott is. Hú, de jó neki, hogy ennyi vendége van. Bár érdekelt volna, hogy ezúttal kit csempészett be, de az ő dolga. És nekem is van éppen elég.
- És ezek után... - fordultam vissza Candice felé. - Mit szeretnél? Mert az imént ezt nem mondtad. Az erődet... vagy esetleg valami mást? - szegeztem neki a nyílt kérdést. - Mikael újra a városban van. És fogalmam sincs, hogyan reagálna rád.

Figyeltem az arcát és láttam rajta, hogy talán...talán örül nekem, de nem nagyon tudja hová tenni az egészet. Emiatt nem is lehetett őt hibáztatni, ugyan ki lenne az, aki rögtön mindent eldobna és a nyakába ugrana valaki olyannak, akit hosszú ideje halottnak hitt.
Addig nem szóltam semmit, míg Esther kipakolt valamit a zsebéből majd Klaus újra meg nem jelent. Inkább összeszedtem a gondolataimat, legalábbis próbálkoztam vele.
- Azt hiszem...csak tudni akartam, hogy igaz-e, amiről a szellemek suttogtak. Hogy élsz és ezért tűnt el az erőm... vagyis... a te erőd. - Nagyot nyeltem, mert igazából az erő tényleg az övé volt, én csak ezer évig mondjuk úgy, hogy vigyáztam rá.

(pihenőszoba)

- Jó estét anyám újfent. És a szép hölgynek is - mondtam a nappaliba lépve. - Ne zavartassátok magatokat, azonnal távozom. De viszek valami ütősebb italt, mint a vörösbor - álltam meg a bárpult mellett. - Vendégem van, és valószínűleg ezt jobban fogja értékelni jelen helyzetben - vigyorogtam el magam. Nagyszerű, anyám azt hiszi valami nőt cipeltem haza. Ergo senki nem zavarja majd Bent.
Válogatni kezdtem az üveget között, és a tekintetem megakadt egy apró üvegfiolán. Vér van benne, nem kétséges. És az sem, hogy nem a testvéreim hozták ide. Egyikük sem tárolgatós, hanem mohón zabálós típus, ha ezt nézzük. Akkor egy valaki lehetett csak. Bár ez valamiféle új szokás lehet anyámtól, még erre nem volt precedens. Bárhogy is, ez most a legjobbkor jött. Lássuk, hogyan reagál rá Benjamin.
Zsebre vágtam ártatlan képpel a kis üveget, majd megragadtam egy üveg konyakot.
- Újra tiétek a terep anyám - intettem búcsút, és visszaindultam a pihenőszoba felé.

(pihenőszoba)

Megköszörültem a torkomat, és nagyot nyeltem utána... szóval ezért van itt. Mert elvesztette az erejét. Vagyis az én erőmet, mert mint Ő is mondta, a halálom előtt is az enyém volt, és most is az enyém. Csak átmenetileg volt az övé. És kissé hosszú időre húzódott ez az átmeneti állapot.
- Értem... - nyögtem csak ki ennyit. - Mégis... egyáltalán hogyan kellene fogadjalak? - néztem rá nagy szemekkel, még mindig hitetlenkedve. - Ezer éve abban a hitben éltem, hogy halott vagy... nem tud rólad senki sem, csak Mikael és én... és eltemettünk. Legalábbis a szívünkben. És most... megjelensz, hogy életben vagy... nem vagyok képes egyelőre a nyakadba ugrani... - motyogtam, már egy kissé könnyes szemekkel. Örültem, hogy itt van, mert életben volt. Ezt látnia kellett. De szokatlan volt.
Kicsit mindenképpen el akartam fordulni, hogy ne lássa a szemeimben azt, amit éppen ténylegesen éreztem, ezért... elfordulva kipakoltam mindent, amit a zsebemben találtam, bár elsősorban csak azért, hogy lássam, nem képzelődönm, és a kislány vére még mindig megvan.
Csak ezek után fordultam vissza Candice felé, és újabbat nyeltem. - Akkor... most mégis mit szeretnél? Az erődet... nemigazán tudom visszaadni...

Nem is tudom,hogy mit lehetett leolvasni az arcáról. Talán meglepődött, hogy így egyszerűen beállítottam ezzel az indokkal és bumm, elverem rajta a port, amiért fel mert támadni. Vagy valami ilyesmi.Félreértés ne essék, nem volt ezzel nekem semmi bajom, mert elvégre csak az anyám volt, de azért kicsit frusztrál voltam, amiért ezer év után pikk-pakk volt erő, nincs erő.
- Nem az összes. Amíg meg nem haltál, te voltál a világ egyik legerősebb boszorkánya, miután pedig átszállt rám az erdő, én lettem az. Most pedig bár van erőm, kisebb, mint volt. És a szellemek megsúgták, hogy mivel már nem vagy lehibernálva, így én is öregedni fogok. Ezer év után ez eléggé megrázott. - Vallottam be, miközben az egyik lábamról a másikra helyeztem át a testsúlyomat és körbenéztem a nappalin. Be kellett vallani, hogy volt ízlése annak, aki berendezte. Kissé régies, de jó. - Miért van olyan érzésem, hogy nem örülsz nekem? - Most rajtam volt a sor, hogy felvont szemöldökkel állva előtte tegyem fel a kérdésemet.

Csak figyeltem Niklaust, legalábbis a hűlt helyét, mikor meghallottam Candice első mondatát. Hát igen, nem az egyik testvérével nőtt fel... ahogy a többivel sem.
De az indok meglepett. És nagy szemekkel kezdtem pislogni rá. Méghogy az én erőm... hozzá? Na, ez nem mindennapi! És az utolsó szavai... persze, eléggé empatikus ember voltam én is, de... mégiscsak halottnak hittem ezidáig!
Csak felvontam a szemöldökömet. - Amikor én feltámadtam... elveszítetted az erődet?

Eddig a pár percig meg sem szólaltam, mert igazából nem az én dolgom volt, amiről beszéltek. Ismételten biccentettem a fiú felé, majd Esther felé fordultam egy sóhaj kíséretében. Azért nem gondoltam volna, hogy rögtön az egyik öcsémmel is összefutok.
- Furcsa, hogy nem vele együtt nőttem fel. - Jegyeztem meg Esther-nek, amikor Niklaus kilépett az ajtón. Vámpír volt, a hallása kitűnő, így csak ekkor térhettünk vissza az eredeti témára. - És válaszolva az eredeti kérdésedre, hogy hogyan lehetek itt. Egy ideig én magam sem tudtam, de aztán a szellemekkel kiderítettük. Amikor te meghaltál, az erőd valamilyen úton-módon az enyém lett. Te nem öregedtél, így én sem. Ám egyszer csak, így ezer év után ennek annyi lett, mert felkeltél...anya. - Mondtam ki azt a bizonyos szót, ezzel együtt pedig az igazságot is. Még mindig nem kellene hinnie nekem, de hát én az igazat mondom. Nem lenne okom hazudni.

Mire bármit is mondhattam volna, el is ment, és erre nagyot sóhajtottam. Persze, üsse ki magát... nagyon jó megoldás...
Végül visszafordultam Candice felé és érdeklődve néztem rá.
- Miért most jöttél? - vontam kérdőre. Valahogy még... új volt a helyzet.

- Ma már nem fogom látni - ráztam a fejem. - Itt a telihold. Az én fajtám ilyenkor már bezárt ablakok és ajtók mögött kushad, várva a reggelt - tisztogattam le a kabátomat úgy-ahogy. - Nem tudom mikor jövök. Ha valakit felszedek, talán csak napok múlva - eresztettem el egy halvány vigyort. - Viszlát, szép hölgy - mértem végig az idegen lányt elismerő pillantással, majd kiléptem a házból, és a Grill felé vettem az irányt.

(Grill)

Pár pillanatig még Candice-ra néztem, csak utána vissza Niklausra, de az Erin név említésekor felkaptam a fejemet.
- Tatia lánya? Ez az új bosszúhadjáratod? - sóhajtottam, végül nagyot nyeltem.
- Akkor menj. De vigyázz magadra. Nem tudom, Mikael mit akar tenni, de... jobb odafigyelned rá - magyaráztam.

- Igen, találkoztam Mikaellel - nevettem keserűen. - Ő nyilván úgy fogalmazna, hogy jót beszélgettünk. Én úgy mondanám, hogy beverbénázott, a kiszáradásig itta a véremet, és ígéretet tett rá, hogy megöl - morogtam ki a nappali szekrényajtajának takarásából, és kicseréltem magamon a pólót, a legkisebb mértékben sem zavartatva magam. - Ha Erin nem jön oda a templomba, nagyon rosszul végződhetett volna a dolog - dohogtam folyamatosan. - Azt hiszem, megyek a Grillbe. A ma este után az a minimum, hogy ki akarom ütni magam.

Hirtelen betoppant egy férfi, méghozzá eléggé ziháltan és véres öltözékben. Hát ez érdekes, itt vajon ez mindennapos? Mert oké, én is jártas voltam a vámpírvilágban és témában, de azért az Ősi család tagjának csak néhány évig mondhattam magam. Azóta nem is találkoztam egyikőjükkel sem, csak én kísértem figyelemmel a sorsukat, ebből tudtam, hogy ő az egyik öcsém. Niklaus.
- Helló. - Biccentettem felé egyet én is, hogy utána végignézzek rajta. Tipikus Mikaelson, még ha nem is az volt az apja, mint nekem...mert ugyebár én erről is tudtam. De amíg itt volt, addig talán nem kellene mondanom semmit Esther-nek.

Nem jöhetett választ, mert meghallottam Klaus hangját. Ez egyrészről nyugalommal töltött el, hiszen tényleg nincsen baja Mikael után... másrészről a szokásos stílusát hozta.
- Neked is szép napot, Nik! - köszöntem neki, nagyot nyelve. Jobbnak láttam egyelőre nem beszélni neki Candice-ről. Elvégre ők sosem tudtak róla...
- Jól vagy? Utolért a híre, hogy Mikael... - köszörültem meg a torkomat.

(Erin háza)

Benyitottam a nappaliba, holott már az udvarban hallottam, hogy anyám nincs egyedül. Egy másik, női hangot is hallottam kiszűrődni a házból, de nem zavart. Ez az én házam, jogom van akkor jönni-menni, mikor kedvem tartja!
- Jó estét anyám - köszöntem, majd - kizárólag udvariasságból - odabiccentettem a nőnek is. Mióta a városban vagyok, egyszer sem láttam még. Kár... férfiszemmel megnézve kimondottan jónak tűnik.
- Nem szándékozom zavarni - morogtam az orrom alatt, levágva a véres dzsekimet, hogy láthatóvá váljon még véresebb pólóm. - Csak egy rohadt italra vágyom, de arra nagyon.

Még mindig nem voltam képes újra megszólalni. Egyszerűen... ez nem történhetett meg! Boszorkányként csak... csak tudnék róla, nem?! Mi van, ha csak egy... csak egy csaló, Igen, nyilván az, más nem is igen lehetne... de ha a szemeibe nézek, rögtön látom a hasonlóságot az ő szemei és a többi gyerekem szemei között...
- És... hogyan... mit keresel most itt? - kérdeztem halkan. Ez a nap tele volt már meglepetésekkel.

Na igen, valami ilyesmi reakcióra számítottam. Ha például valaki elém állna és közölné velem, hogy ő a lányom, akkor nagy valószínűséggel elröhögném magam és szépen kitessékelném a házamból azzal az indokkal, hogy biztos megőrült. De nem olyan vicces ez, még az is megtörténhet, hogy ő is ezt teszi velem. Elvégre minden joga meglenne arra, hogy ne higgyen nekem.
- Jól hallottad. - Mondtam, miután nagyjából én is összeszedtem a gondolataimat. Mindenesetre jól lerohantam, azt meg kell hagyni. - Én vagyok az a lányod, akit Európában hagytatok. Nem haltam meg, nem vitt el a pestis. Valamilyen csoda folytán már több, mint ezer éve élek, pedig nem vagyok vámpír. Ugyebár engem nem tudtál azzá tenni. - Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ő alkotta a vámpírokat, a szellemek suttognak egyet s mást. Nem gondoltam volna, hogy éppen az én anyám lesz a megteremtőjük, de hát mit számít az, hogy én mit gondoltam?

Még mindig kíváncsian meredtem a szemeibe. Úgy tűnt nekem, hogy valami fontos dologért van itt, legalábbis az arca erről árulkodott, nem mellesleg a testtartása is. Bár... nyilván lehet, én kezdek berozsdásodni. Bármi megeshet.
De amiket mondott... nos, először azt megjegyeztem, hogy Candice-nak hívják. De a folytatásra... mondhatni, nem voltam teljes egészében felkészülve, ezért csak nagy szemeket meresztettem rá, és így pislogtam újra és újra.
- Khm... - köszörültem meg a tokromat, mikor már képes voltam bármire is. - Hogy mondtad?

Esther felállt és így jobban megnézhettem őt. A haja rövidebb lett, de még mindig ugyanolyan szőke volt, mint az enyém és a vonásaink is hasonlítottak. Nemhiába voltunk rokonok... vagyis hát anya és lánya. Valamennyire hasonlítanunk kellett egymásra.
De a szavaiból kivettem, hogy ő nem ismert fel engem. Mondjuk ezért sem lehet hibáztatni, elvégre nem így néztem ki, amikor haldokoltam és amikor ők elhagyták Európát. Sok minden változott már azóta.
- Nem emlékszel rám...hát persze, nem is váram mást. - Tettem hozzá nyomban, aztán nagy levegőt vettem, elvégre majdnem ezer éve nem láttam őt. Azért ezt nem sok mindenki mondhatja el magáról, akárhogy is nézzük. de nem láttam értelmét köntörfalazni. - Akkor...a közepébe is vágnék. Candice vagyok. A másik lányod... - Nyögtem ki végül nagy nehezen, mintegy szembesítve az igazsággal. Na, ettől biztosan padlót fog.

Egy jó ideig csak ültem ott egy magamban, gondolkodva, hogy vajon mit is kellene tennem Mikaellel. Visszatért, és rögtön bejelentette azt, amit már eleve gondoltam. Igen, mi másért jönne? De az már sok volt, hogy azt mondta: nem lehetünk boldogok, amíg Nik életben van... ezt nem értettem... azt kéri, hogy nézzem végig a fiam halálát? A hatalmából én is vissza akarok venni, de... nem megölni akarom!
Egy hangra kaptam fel a fejemet. Méghozzá egy női hangra. Nem emlékeztetett Rebekah-éra, ezért arrafelé kaptam a fejemet. - Igen? - álltam fel. Meglepett, hogy csak úgy bejött, de nyilván oka volt rá. Nem is tudom... ismerős arca volt, de nem tudtam hová tenni őt.