- Gondolom igen - rántottam a vállamon egyet hanyagul. - Damon ki is kaparná Elena szemecskéit, ha a közelembe jönne. Pluszban nekem is jó fiúnak kell ma lennem - sóhajtottam. - Megígértem anyámnak, hogy kerülöm őket, különben hatalmas balhé lenne. El tudod rólam képzelni, hogy elmegyek Salvatore mellett piszkálódás nélkül? - vigyorogtam, és kissé közelebb húztam Tatiát. - Ha még nem mondtam volna, szemet kápráztatóan gyönyörű vagy ma este.

- Nem tudhatod, mi történhetett. Én nem csodálnám, ha félt volna Mikael-től. - Vallottam be őszintén, de aztán nagyot nyeltem és nagy levegőt vettem. Az, hogy az anyja mit érez az igazi apja iránt, az már nem az én dolgom volt, azt mégsem csodáltam, hogy Klaus nem akarja látni a férfit. Én sem akarnám... Kissé hasonlított ez a történet az enyémre és a lányoméra ha azt nézzük, hogy én sem vettem részt a gyermekem életében.
- Nem látom a hasonmásomat és a férjecskéjét. Csak nem kerülnek téged? - Rákacsintottam és gúnyosan elmosolyodtam. Sok mindenről lemaradtam, nem voltak új infóim velük kapcsolatban.

- Nekem nincs szükségem apára! - morrantam fel. - Akkor lett volna szükségem rá, mikor Mikael engem használt a dühe levezetésére, amikor csak kedve szottyant rá! És még azt mondta, hogy nem jöhetett a közelembe, Mikael miatt - köptem egyet a parkettra. - Na de mindegy. Bánom is én anyám mit tervez vele. Bár erős a gyanúm, hogy még mindig vannak érzelmei iránta. Csináljanak amit akarnak, csak nekem ne kelljen a pasast sűrűn látnom.

El kellett ismernem, Esther is igencsak ravasz nő volt. Ezer éven át titkolta, hogy Klaus apja egy koporsóba van zárva és csak arra vár, hogy felélesszék. Bár Eshernek nem is nagyon volt lehetősége elmondani, hogy mit tett, így tényleg könnyű megtartani a titkokat. Mindenféle titkot.
- Nos, talán ő jobb, mint Mikael. - Nem tudtam mást mondani, ez volt a legjobb, ami eszembe jutott. Érdekes lehet megbirkózni azzal a ténnyel, hogy az igazi apja életben van, Körülbelül olyannyira, mint nekem szembesülni azzal, hogy a lányom és a férjem sem halott.

- Nem viccelek - jegyeztem meg. - Drága jó anyám ugyanúgy dugta őt koporsóba, ahogy én is őt. Mivel anyám jó időre hibernáltam, Fenrir is ott maradt a saját kis kuckójában - vontam vállat. - És most anyám elérkezettnek látta az alkalmat, hogy előszedje. Nem tudom mit vártak tőlem, de a fickó úgy nézett rám, mintha legalábbis a nyakába kellett volna borulnom. Arra persze hiába vár. Örüljön, hogy nem vertem be a képét.

- Nos, mivel van olyan idős, mint te, méltó ellenfélre akadnál. Nem hagyná magát, hidd el. - Ó, az kellene még, hogy ők találkozzanak. Sőt, arra sincs szükség, hogy Cedric egyáltalán Mystic Falls közelébe jöjjön, őt nem tudnám elviselni. Minden nap látni és tudni, hogy itt van az az ember, akit eleve nem szerettem és akitől meg is szöktem. nem kell ez nekem.
Viszont Nik következő szavai hallatán elkapott a nevetés. A vérszerinti apja ezer évvel ezelőttről? Hát ez tényleg nagyon mulatságos volt, akárhogy is nézzük. Esther elővarázsolta valami kriptából? Mit csinált vele, élve mumifikálta, vagy mi?
- Jó vicc. Legalább a humorérzéked a régi. - Akkor nem nevettem volna, ha azt mondja, hogy az apja vámpírként tért vissza, de így... Ám látva komoly tekintetét én magam is lenyugodtam és nagyot nyeltem. Tényleg igazat mond? - Te nem viccelsz. - Vontam le a következtetést. - Akkor mégis hogyan? És mikor?

- Igen, ezt valahogy sejtettem - dörmögtem. - És ami azt illeti, nem vágyom találkozni... hogy is hívtad... Cedric-kel - ráztam a fejem. - Félő, hogy kitört nyakkal végezné, és akkor sokáig kellene siratnod - keményedett meg az arcom, hogy leplezzem a dühömet.
- De ha már a hirtelen felbukkant családtagoknál tartunk - jegyeztem meg - sosem fogod kitalálni, kit varázsolt elő anyám a kalapból. Vagyis jelen esetben, valami kriptából. Az apámat. Nem Mikaelt... - tettem hozzá. - Hanem az én vér szerinti vérfarkas apámat.

- Csak nehogy véletlenül eltörjön valamije. Akkor már nem lesz annyira virgonc, abban biztos vagyok. - Elvigyorodtam, de ez már a szokásos, gúnyos vigyorom volt. Tényleg sokkal jobban éreztem így magam, a viselkedésem volt az én mentsváram, ahol mindig bekötözhettem a sérüléseimet, közben pedig ugyanúgy viselkedtem, ahogy addig is. Viszont jobban belegondolva nem kicsit dühített a tény, hogy Klaus valaki mással is jól elszórakozott, de ezt nem vallhattam be neki. Elég furcsán venné ki magát, így inkább csak magamban fortyogtam, a dühöm addig is kezelte a sebeimet.
- Aranyos ki család vagyunk mi, nemde? Tényleg, te még nem is találkoztál Cedric-el. - Úgy mondtam ezt, mintha a volt férjem lenne a világ legédesebb, legaranyosabb embere, akit mindenféleképpen meg kell ismernie ahhoz, hogy teljes legyen az élete. - És hát... fogalmazzunk úgy, hogy a kezdeti meglepődést egy kis idő után felváltotta valami más. - Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy az utálat, de neki erről sem kellett udnia, pontosan ezért fogalmaztam kétértelműen.

- Miért sírnálak vissza? A kicsike virgoncabb a lepedőn, mint egy akrobatacsoport - mondtam ártatlan képpel, holott tudtam, ha valamivel, hát ezzel kihozom a sodrából. Persze, hamarabb inna verbénával kevert nitrátot, minthogy ezt bevallja, vagy akár ki is mutassa nekem.
A következő pillanatban viszont újra sikerült megdöbbenést varázsolnia az arcomra.
- A volt férjed? Akitől annak idején elszöktél? - kérdeztem furcsállva. - Te jó ég, az egész családod vámpírrá vált? - morogtam. - Milyen megható... egy örök életű vérszívó família - mosolyogtam keserűen. - Nyilván ti is kihasználtátok az időt a békülésre, ugye?

- Te komolyan azt hitted, hogy visszajövök és ezzel fogom kezdeni? Ismerhetnél már, tudod, hogy én erre nem vagyok képes és hogy előbb tépném ki a nyelvemet, mint hogy ezeket mondjam. - Na így, hogy ő is ilyen volt már nekem is sokkal könnyebb volt szemét módon viselkednem. Erre vártam, semmi másra. Azután, hogy a saját lányom a földbe döngölt, egy kis csipkelődés biztosan meghozza majd az életkedvemet, mert ugyebár ez volt az én életetőm.
- Hmm...szóval olyat, amit én nem tettem meg. Legalább találtál magadnak valamit, aki lesi minden kívánságodat. Csak nehogy a végén még visszasírj engem. - Rákacsintottam és egyáltalán nem érdekelt, hogy miket műveltek ők ketten. Nem vártam el tőle és még gondolni sem mertem arra, hogy nem szed fel a távollétemben valakit, csak én voltam akkora hülye, hogy hiába nem akartam gondolni rá, akkor sem szaladtam más karjaiba. Na de ezen majd változtatunk, már úgyis visszajöttem és itt sokkal gyorsabban terjednek a hírek. Meglátjuk, ki nevet a végén. - Említettem már, hogy a volt férjem is életben van?

- Nos, eleve vártam volna egy "bocsáss meg hogy itt hagytalak Nik" kezdetű mondatot. Körítve egy "nálad nincs jobb férfi a világon, és már nagyon hiányoztál Nik" folytatással. És fájdalom, ezt még nem kaptam meg - forogtam, közben Tatia feje felett a zenekart bámultam.
- Egyébként, a kis vöröskével eljátszadoztam. Olyan kis ártatlannak tűnt... muszáj volt rajta segítenem. És tudod - hajoltam közelebb, hogy a fülébe suttogjak - ő olyat is megtett nekem az ágyban, amit eddig te nem.

Mi tagadás, élveztem, ahogy a tenyere a derekamra siklott és táncolni kezdett velem, talán még el is mosolyodtam emiatt. Nem is emlékeztem rá, hogy táncoltunk mi már valaha vagy ez az első alkalom? Az biztos, hogy az elmúlt ezer évben nem nagyon volt alkalom rá már csak abból kiindulva sem, hogy menekültem előle.
- Pedig még meg sem erőltettem magam. - Gyengén vállat vontam, de valamilyen oknál fogva mosoly ült ki az arcomra. Tatia, térj már észhez, magadnál vagy egyáltalán? Nem úgy tűnik. - De miért is tartasz annak? Nem tetszik, hogy nem omlottam a karjaidba? - Kérdeztem rá már kevésbé kedvesen, inkább olyan közömbösen, talán már kicsit gúnyosan is. - Ahogy elnézem, a távollétemben volt, akivel játszadozhattál, nem kellettem én ide.

A kezénél fogva a parkettre vezettem Tatiát, majd átfogtam a derekát, és lassan forogni kezdtem vele.
- Mellesleg, hol is tartottunk, mielőtt a lányod megérkezett? - ráncoltam a homlokomat. - Á, megvan. Épp közölni óhajtottam veled, hogy egy beképzeld, pöffeszkedő, és iszonyúan idegesítő némbernek tartalak - vágtam felé kötekedő fintort.

Inkább mélyeket hallgattam, jobbnak láttam ezt tenni. Ó, ha tudná, amit én tudok... de nem, erről ő nem tudhat. Ha ezer év alatt nem szerzett róla tudomást, akkor most sem fog és kész. Én nem fogom neki elárulni, ha pedig én nem teszem, akkor senki más. Ez egy olyan titok, amit jobb, ha megőrzünk magunknak Esther-rel. Minek felhánytorgatni a múltat és hozzácsapni még egy rossz dolgot, ha már így is elég kacifántos?
- Legyen. Egy táncba még senki nem halt bele. - Vele is olyan akartam lenni, mint nem sokkal ezelőtt, de így már nehezebb volt. Nem csak amiatt, hogy a lányom vallomása a padlóra küldött, hanem amiatt is, mert rájöttem, hogy Klaust tényleg érdekli, mi történik velem. Mégsem akartam két perc alatt sutba dobni azt az elhatározásomat, hogy olyan leszek, mint régen.

Torz fintorba futott az arcom.
- Nem én tehetek róla, hogy nincs gyerekem - mondtam. - Apám és anyám érte a ludas, mert megöltek téged még azelőtt, hogy sor kerülhetett volna erre - morogtam csendesen. - Bár jobb is így... nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, mint te meg a lányod - jegyeztem meg, és miután magam is meghúztam a laposüveget, visszaadtam neki.
- Valahogy borsot kéne törni a lányod orra alá. Mondjuk, egy tánc velem... és némi jókedv az arcodra. Fel fog robbanni, ha látja, hogy nem problémázol sokáig a dolgon - legyintettem. - Nos, jössz? - intettem fejemmel a parkett felé.

- Az anyád csak segíteni akart nekem. Ettől még nem árult el téged, mindössze felajánlotta, hogy megmutatja, amit tudni szeretnék. - Ajaj, kezdtem úgy beszélni, mint a hasonmásom. Mióta védtem én meg akárkit? Úgy látszik, sokkal nagyobbat ütött ez a hír, mint az hittem és már megpróbálok kedves is lenni valakivel. Nem, ezt nem hagyhatom. Klaus-nak igaza volt, össze kellett szednem maga és átkonvertálni a lényemet a percekkel ezelőtti állapotába. Ez lesz a legjobb, nem hiányzik az életemből az, hogy elgyötört, ezzel együtt pedig szétszórt és gyenge legyek. Az nem nekem való.
- Neked még sohasem volt gyereked, Nik. Nem tudod, milyen érzés. - Mégis kissé szentimentálisra sikeredett ez a két mondatom is, amit talán nem kellett volna kinyögnöm. Meg is bántam, mert ezt a témát soha nem akartam felhozni előtte. Soha! - De mindegy is. Kösz a tippet, igazad van. Nem kell ide még egy sebezhető lélek.

(Sarah)

Csendre intett, de nem válaszoltam. Inkább nem. Neki nem akartam bajt okozni, bár önmagam nem érdekelt, ha a fejemre is húznám az összes ősi haragját, nem lenne baj, legalább még hamarább vége lenne... - gondoltam, épp mikor megláttam a távolban... Kol... az emlegetett disznaja... Kezem automatikusan erősebben szorongatta a fogott poharat, hogy épp csak nem tört össze az ujjaim közt. Csak jussak a közelébe, azt is megbánja hogy a világra jött anno... De legyünk idomultak, nővel van... aki nem Liz... bár nem láttam kristály tisztán de nem is érdekelt, csak egy alkalmas perc kell... és akkor lesz ne mulass...!!
Sarah hangja volt ami kirángatott a gondolataim közül.
- Semmin, csak álmodozok. Ezen-azon... például... szerinted mennyit kéne még innom ahhoz hogy kiigyam az ősöket a vagyonukból...? - kérdeztem, tovább vigyorogva.

- Kimondottan tudnék neki örülni, ha anyám befejezné az előttem való titkolózást - morogtam tényleg dühösen. - Valami azt súgja, beszélgetnem kell vele egy kissé. És tisztázni az erőviszonyokat - fogtam meg aztán Tatia két vállát. - Minden rendben? Mert nem kimondottan tűnsz úgy. Hé, ide hallgass. A lányod olyan, mint te? Akkor ne add meg neki az örömöt, hogy így lásson téged - magyaráztam. - Csinálj úgy, mintha félvállról vennéd a dolgot. Menni fog, tudom jól. Ismerlek - vigyorogtam el magam halványan.

- Ha nagyon szépen akarunk fogalmazni, akkor igen. De az igazság az, hogy én hagytam magára, a férjem csak...nem engedte volna, hogy magammal hozzam. - Kivettem a kezéből a flaskát és nem is kellett több ahhoz, hogy meg is húzzam. Tényleg sokkal jobb volt, mint a pezsgő. Ahogy az alkohol végigmarta a torkomat legalább már nem szédültem, ennyit el tudott érni vele. Ettől függetlenül még mindig úgy éreztem magam, mint akit fejem húztak egy jó nagy lapáttal.
- Méghozzá ugyanolyan vámpírrá, mint az anyja. Nem jobbá.- Motyogtam. Ha látta a beszélgetésünket, akkor értheti, hogy mire gondolok. Erin is ugyanolyan volt, mint én, még ha ennek nem nagyon kellene örülnöm, de akkor is. Ha más nem, ennyiben nevelés nélkül is hasonlít rám. - Esther elmondta, hogy életben van, ezért mentem vissza Bulgáriába, hátha ott megtalálom. Meg is találtam.

Úgy néztem Tatiára, mintha pofonvágtak volna.
- A lányod? - visszhangoztam hitetlenkedve, és eszembe villant egy ezer évvel ezelőtti emlék. Egy lány és egy fiú, egy kunyhóban heverészve, és a fiú, aki megfogadja a szerelmének, hogy megkeresik a lányát, hogy ők nevelhessék fel. - Az a lányod, akit... a férjed elvett tőled - fejeztem be. Valahogy szebbnek tűnt így, mint úgy, hogy "akit elhagytál."
- Hát ő is vámpírrá vált - motyogtam, és elővarázsoltam az öltönyöm belső zsebéből egy laposüveget, azt nyújtottam át neki. - Jobb, mint a pezsgő - dünnyögtem. - Hát miatta mentél... hogy szereztél róla tudomást egyáltalán? - tártam szét a kezem. - Hacsak nem anyám által.

- Engem senki sem bánthat. - Szögeztem le jó előre, mert nem is ez volt itt a probléma. Összeszorítottam az ajkaimat és eléggé meglepődtem Klaus hanglejtésén és szavain. A gúny hirtelen mindkettőnkből hangjából elveszett, bár megpróbálhattam volna újra úgy beszélni, mint nem sokkal ezelőtt, de nem ment volna. Először össze kellett szednem magam, csak aztán tudok visszatérni az előző stílusomhoz, mert most... túlságosan sokkolt ez a hír. Talán annyira, mind még soha semmi.
- Ő csak az igazat mondta, semmi mást... Ő a lányom. - Hatalmasat nyeltem, valamilyen csoda folytán még a szemem is bekönnyesedett. Éreztem, ahogy az orrnyergem megfeszül és legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem sírhattam. Nyilvánosan nem, ezért rögtön le is töröltem az ujjaimmal. - Ő az, akit elhagytam ezer évvel ezelőtt és aki még mindig él. Aki miatt Bulgáriába mentem és aki hiába tudta, hogy én vagyok az anyja, mégis átvert.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Stefan & Katherine

- Egészségedre! - Mosolyogtam rá halványan ahogy koccintottunk, és belekortyoltam a pezsgőbe. Szemem körbejárta a termet keresve pár ismerős arcot. Nem kellett sokáig keresgélnem, már találtam is egy párat, de nem foglalkoztam vele túlságosan. - Mi lenne ha táncolnánk? - Kérdeztem. A mai időkben már inkább a lányok szokták megkérdezni, hogy nincs e kedve táncolni a fiúnak. Persze mikor még fordítva voltak a dolgok...

Katherinnek

Megérkeztünk a bálba, igazán ki volt díszítve az egész ház...-Hát igen, nagyon de nagyon rég voltunk együtt bálba.-mosolyogtam, és megfogtam e kezét amivel belém karolt, és úgy sétáltunk el...Arra jött egy pincér, és levettem két pezsgőt.-Egészségedre, kedves Kathy.-mosolyogtam, és koccintottunk egyet.

Tatiának

Meghökkentem. Nem ezt a modort vártam. Felpaprikázott feleletre számítottam, gúnysziporkákra, de most valami azt súgta, mélyen megbántották őt. És nem az én szavaim voltak a ludasok.
- Tatia - léptem közelebb, és úgy dobtam le magamról a gúnyt, mint valami rossz ruhát. - Mi történt? - hajoltam le kicsit, hogy a szemeibe nézzek. - Mondd el... az a lány bántott? Ő mondott valamit? - forgattam a fejem haragosan, hogy megtaláljam az említettet a sokadalomban. Sikertelenül.

Katherine háza
Stefan-al megérkeztünk a bálra. Szép volt a díszítés is, habár az Ős családtól ezt is lehet várni. Az már más kérdés, hogy talán nem látnak itt szívesen. Főleg Klaus, de kit érdekel! Szórakozni jöttem ide méghozzá Stefan-al. - Veled is már régen voltam bálban! - Néztem Stefan szemeibe, ahogy belé karoltam.