Egyre zavartabban hallgatom Tatia igazán csodálatos monológját. Az arcát fürkészem, és kezd körvonalazódni a fejemben a válasz a saját kérdésemre. Egyrészt meglep, hogy Tatia ezt tette... ilyen hamar. Másrészt... igazából teljesen megértem, hisz főleg ebben a helyzetben, érzések nélkül sokkal hatékonyabbak és kevésbé sebezhetőek lehetünk. Bár nekem eszembe sem jutott volna, hogy kikapcsoljak. És igazából még most sem áll szándékomban. A fájdalom néha szinte elviselhetetlen, de valamiért úgy érzem, ha eldobnám az emberségemet, és nem gyászolnám meg tisztességesen a testvéremet, azzal elárulnám őt.
- Értem - bólintok lassan, nem a szentbeszédére utalva ezzel, sokkal inkább arra, amit tett. - Már küldtem egy üzenetet anyámnak, bármelyik pillanatban itt le... - kezdek bele talán kicsit túl sok reményt fűzve a saját tervemhez. És ekkor mintha zajokat hallanék... Valaki más is hazaért volna?
- Te is hallottad? - dőlök egy kicsit előrébb, hogy rálátásom legyen az előszobára.

Felvonom a szemöldökeimet. Most tényleg azt mondta, hogy várjuk meg csendben, amíg apám végez velünk? Mi a franc? Persze nincs egy komplett haditervünk, aligha lennénk elegek ehhez ketten, de... Hová lett a nagy "fogjunk össze, nem engedhetjük, hogy Mikael folytassa, amit elkezdett" hév, ami korábban konkrétan a legmélyebb gyászból is kirángatta őt?! Hová lett minden elhatározása?
- Figyelj! Ha meggondoltad magad, és úgy döntöttél, hogy tárt karokkal várod a halált, én nem fogok az utadba állni. - dőlök előre kicsit a fotelben szúrós szemekkel méregetve őt. - De azért emlékeztetnélek valamire, hátha kiment a fejedből, mióta felértél a pincéből: már nincs többé herceged fehér lovon, aki megmentheti az életedet. Ha nem akarsz összefogni, egyedül vagy. És ahogy mondtad, tehetetlen vagy Mikaellal szemben. Lehet, hogy egyenként kevesek vagyunk hozzá, de mindenkinek van gyenge pontja, és senki nem legyőzhetetlen. Apám eszét elvette, hogy anyánkat halottnak hitte. Mit mond ez neked? Számára is létezik olyan személy, aki még számít. Neki is megvannak a maga gyengeségei - bökök a levegőbe jelezve, hogy itt a lényeg. Aztán ismét hátra dőlök a helyemen. Egyébként az is egy cseppnyi gyengeségről árulkodik, hogy Mikael nem ölt meg azonnal, ahogy felbukkanttam nála. Persze ez egyben az én nagy szerencsém is. Tudom, hogy ki tudunk találni valamit ellene is. És úgy érzem, hogy a megoldás szinte már itt van az orrunk előtt. Csak észre kellene venni.
- De az hibám, hogy két pillanatra okosabbnak hittelek, mint amilyen vagy. Ha fel akarod adni az életed, menj csak nyugodtan - teszem még hozzá fintorogva, és megvonom a vállamat. Aztán úgy döntök, ideje lesz anyámat elővadászni valahonnan. Talán egy sms-sel emlékeztethetném, hogy szükségem van. Gyorsan el is küldök csak annyit, hogy 'sürgősen beszélnünk' kell. Aztán remélem, hogy mielőbb hallhatok felőle.

Tatia végre szintén feljött a földszintre. Előbb csak ugyanolyan merengve bámulok rá, mint ahogy korábban magam elé, de aztán lassan leesik, hogy valami... nincs rendben. Valami megváltozott rajta. A tekintetében. Az előbb üvöltött a szemeiből a fájdalom, és most mintha nem lenne benne semmi. Üresség. Talán az ital teszi, vagy a kikészült idegeim. Mindenesetre nem akarom egész nap elemezgeti az arcát.
- Szóval távozol. És mi tévő akarsz lenni? - érdeklődöm, miközben seperc alatt elpusztít egy pohár italt maga is. Igazából nem tudom, mit várok Tatiától. Mindketten tehetetlenek vagyunk. Ennek ellenére az előbb még teli volt tettvággyal. Bosszút akart, összefogást, kitalálni, hogyan védjük meg magunkat, és hozzuk vissza Niket. Most viszon... olyan nemtörődömnek tűnik. Meggondolta magát? Nem fogok kétségbe esni attól, hogy hátat fordít nekem, nem ő lenne az első, ráadásul egy Petrováról beszélünk. Csak jó lenne, ha tisztán látnám, mit történt, amióta magára hagytam.

Felmérve az italkészletet, a jó öreg whisky mellett állapodok meg. Nik whiskyje. Ez a gondolat egyszerre önt el szomorúsággal és dühvel, de megmakacsolva magam, hogy nem veszek tudomást a saját érzéseimről, kitöltöm magamnak az italt, aztán a poharammal leülök a fotelbe. Hamarosan azon kapom magam, hogy mereven bámulom a falat. Meglehet lassan szükségem lenne egy kis pihenésre is.

Örülök, hogy végre megszabadulok Wyett-től, ma tényleg nem volt türelmem hozzá, a kicsinyes játszadozásához, a vádaskodásához. De hiába hagyja el az épületet, azt hiszem, már sikeresen elrontotta az egész napomat. Pedig reggel még egész jó kedvem volt, annak ellenére, hogy egy pohárnyi, nyakamba zúduló víz ébresztett. Szemeimet forgatva meredek fél percig az ajtóra, amelyen a férfi távozott, majd megindulok, hogy megkeressem a korábbi zajok forrását.

|| Dolgozószoba ||

Csak türelmetlenül fújok egyet a szavaira. Persze, hogy nem akartam, hogy az ajtóban nekem essen. Nem, azt akartam, hogy hagyjon békén. Nem elég nekem a bátyáim, első sorban Nik, meg az ő csaja, és hogy próbáljam megtartani az egyensúlyt az aggályaimmal szemben a kedvükért? Aztán anyám, aki ezer év után megjelent, és úgy tesz, mintha mi sem változott volna a kapcsolatunkban, nem beszélve az életünkre törő apánkról, aki legutóbb épp tegnap járt majdnem sikerrel Nik megmérgezésében? Had ne soroljam tovább a listát! És erre megjelenik egy újabb arc a múltamból, ami soha nem hagy nyugalmat nekem. Wyett újra és újra a képembe vágja a maga pimasz módján, burkoltan, vagy épp nagyon is célirányosan, hogy csak egy eszköz voltam a céljai elérésében, hogy Lucy számára a nagy Ő. És még neki áll feljebb. Csak tudnám miért tűröm ezt folyton! Végül csak idegesen megremegnek ajkaim a szavaira, de nem vágok vissza, túlságosan élvezné. Igazából olykor úgy tűnik, bármit teszek, ő ugyanolyan fölényes gúnnyal fogadja.
- Nem látom be, mi okod lehet még maradni. Megtudtad, amit akartál. Elérted, amit akartál - vonok vállat sötét ábrázattal. - Szóval akár indulhatnál is, hogy "betörd" az imádottadat - teszem hozzá gúnyosan kihangsúlyozva a korábban említett tervét Lucyval kapcsolatban. Szavaimként aláfestésnek pedig hirtelen üvegcsörömpölés hangja hallatszik, majd Kol dühös kiabálásának foszlányai követik. Tele van ez a ház érzelmeiket mélyen elnyomó, bármelyik pillanatban robbanni képes vámpírokkal. Kész pokolgép. Ha ez nem a valóság lenne, hanem egy béna szappanopera, nevetve legyintenék, hogy ezeknek az idiótáknak családterápiára lenne szüksége. De nem hiszem, hogy olyasmi segíthetne rajtunk. És tulajdonképpen valahol ez tesz bennünket izgalmassá, szenvedélyessé, kicsit őrültté, és ezzel együtt szabaddá. A hóbortjaink irányítanak bennünket az esetek nagy többségében. Wyettnek is be kell vallania, hogy valahol mélyen imádja ezt bennem, ezt a spontaneitást, hogy nem lehet mellettem unatkoznia, hogy olyan vad és szenvedélyes tudok lenni, amilyen az ő ártatlan kedvese soha nem lesz. Ezért tér vissza időről időre hozzám ez a beképzelt vámpír, és ez hiányozni fog neki, amikor a másikat ölelve el akarja hitetni majd magával, hogy mindene megvan.

A keserűséget, ami most felgyülemlett bennem, igyekszem minden erőmmel dühbe vegyíteni. Nem olyan nehéz ez, van már benne elég gyakorlatom. A legjobb módja annak, hogy valamit kezelni tudjak az, ha dühös vagyok, aztán ezt levezetem valakin. Mondjuk így lett Lucyből is vámpír, de ez most mellékes. Kortyolok egyet az italból, majd szavaira lecsapom a poharat az asztalra, és hirtelen Wyett előtt termek.
- Én vagyok udvariatlan? Te vagy az, aki hívás nélkül bejöttél, aztán burkolt gyanusítgatásba kezdtél a saját otthonomban - vágom oda neki, félretéve egy kicsit a tényt, hogy a gyanúi igazak voltak. De attól még amit mondtam, ugyanannyira helytálló.
- De egy valamiben igazad van: nem ilyen bánásmódot érdemelsz! - A torkánál fogva hirtelen felrántom magam elé a kanapéról. Vékony ujjaim, melyekről senki nem mondaná meg, mennyi erő lakozik bennük, szorosan fonódnak a nyaka köré. - Mikor tanulod végre meg, hogy ne bosszants fel egy eredetit? Tudod... egyszer ez még az életedbe is kerülhet... édes - hajolok ismételten közelebb hozzá. A szavaim halkan, mégis fenyegetően hangzanak, a tekintetem pedig villámokat szór. - Én nem egy olyan eldobható kislány vagyok, akikkel az időd nagy részét töltöd. Szóval ha nem akarod, hogy egyenként tépkedjem ki a belső szerveidet, fogd vissza magad, mikor velem beszélsz - engedem el ugyanolyan hirtelen, ahogy el is kaptam. Gratulálok, Wyett. Sikerült tényleg felbosszantanod! Teszem hozzá gondolatban.

Figyelem, ahogy kényelmesen visszaül a kanapéra, mint aki teljesen otthon érzi nálunk magát. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. A bosszúm, amire régóta vártam, végre beteljesedett, de mégsem érzem ettől jobban magamat. Ha őszinte akarok lenni, Lucyt nem előre eltervezett céllal itattam meg a véremmel, csak hirtelen felindulásból. Akkor jó ötletnek tűnt. De már első perctől tudtam, hogy a tettem ugyanannyira átok és áldás erre a párocskára nézve. Lucyt nem én kergettem a sírba, az ő vére még így is Wyett kezén szárad. És így meggondolatlanul is adtam nekik egy úgy esélyt, amiben valamennyire egyerangúbb felek ők ketten. És mindezzel Wyett is tisztában van, azért köszöni meg nekem. Ebben csak az a szomorú, hogy megint én jövök ki vesztesen, megint én vagyok az, aki magára marad. Ismét én vagyok az, akit kihasználnak, majd félredobnak. Egyszerre érzem magam bosszúsnak és jelen pillanatban végtelenül magányosnak. De nagyon igyekszem, hogy az arcom ugyanolyan érzelemmentes maradjon, mint eddig.
- Nos... megkaptad a választ, amiért jöttél. Most már akár el is mehetnél... - vetem oda szárazon, és cseppet talán ingerülten, majd hátat fordítok neki, és ismét töltök magamnak egy italt. De még véletlenül sem pillantok hátra felé, nem akarom, hogy bármi érzelmet leolvashasson róla.

- Igen. Már kezdettől sejtettem, hogy mit akarsz - vonok vállat egyszerűen, de a mosolyom egy pillanatra elhalványul. Tényleg még mindig ennyire rajongana azért a libáért? Meglepő... és valahol szánalmas is.
- De hová lett volna az izgalom, ha rögtön az elején lelövöm a poént? - teszem fel a kérdést, majd ravaszul csillannak szemeim, ahogy egyenesen az övéibe nézek. - Igen. Én voltam. Én adtam Lucynak vámpírvért. Nem lehettem benne biztos, hogy így végzi, bár amilyen kegyetlenül bántál vele olykor, megvolt rá a lehetőség. És ettől lett teljes a bosszúm - állom a tekintetét ugyanolyan kihívóan. - Kétszer is meg kellett volna gondolnod, hogy ujjat akarsz-e húzni egy elsővel, drágám - teszem még hozzá, majd várakozó pillantás vetek rá. Most vajon mihez kezd, hogy már tudja az igazságot? Megölni nem tud. Nincs meg hozzá a fegyvere. És akármi máshoz folyamodna, tudnia kell, hogy lesznek következményei. Nem olyan nehéz megtalálni a gyengepontjai, mint ahogy azt ő hiszi. Legutóbb is egész könnyen megleltem. Hiába jelentett ő nekem olyan sokat egykor, ha az egész csak színjáték volt, egy átverés. Kihasznált. Talán naiv vagyok, és túl könnyen bízok meg másokban. De ez nem azt jelenti, hogy bosszúból ne tudnék mindent felégetni magam mögött. Nem öltem meg Wyett-et, és ha nem ad rá nyomós okot, valószínűleg most sem tenném. De mindig akadhat rá más mód is, hogy elégtételt vegyünk.