Elégedett pillantással nyugtázom, hogy kezd kijönni a béketűréséből. Még magam sem tudom, mit akarok ezzel elérni. De ma épp olyan napot fogott ki, amikor nincs ínyemre a pökkhendi felsőbrendűsködése. Megteheteti ezt mással, akárkivel, és még szórakoztat is. De velem nem. Én nem akárki vagyok, és ezt már neki is tudnia kellene. Végül eltaszítom magamtól, majd arrébb sétálva, karba tett kézzel fordulok felé ismét.
- Miért nem bököd már ki végre azt, amiért jöttél, édesem? - nézek rá kihívóan. Essünk túl rajta. - Miért nem teszed fel a kérdést, hogy én itattam-e vámpírvért életed nagy szerelmével? Hmm? - vonom fel a szemöldökömet. Tényleg nem értem, miért köntörfalazik már ennyit. Egyértelmű, hogy én vagyok az első számú gyanusítottja... ami arra utal, hogy nem is annyira butácska, mint aminek néha tűnik.

- Oh, én nem azt mondom, hogy önként rohant egy vámpír karjaiba, hogy az változtassa át őt. Talán elkapta valaki. Még az is lehet, hogy a tudta nélkül itatták meg vámpírvérrel. De ez magában nem elég az átváltozáshoz, ugyebár. Ha nem ölted volna meg, sosem vált volna belőle vámpír - szúrom oda kegyetlenül a szavakat, de a hangom még mindig csevegő. A mosolyom pedig töretlen, és csak kiszélesedik, ahogy átveszi az irányítást, és én kerülök a fal mellé.
- Ennyire rosszul viseled, ha nem te irányítasz? - hajolok minden szavammal közelebb, a végére pedig óvatosan megérintem nyelvemmel az ajkait. - Nem vagy te egy kicsit elkényeztetve? - súgom csábosabb hangra váltva. A nők azok, akik túlságosan elkényeztették az évek során. A nők, akiket mind egytől egyig kihasznált. Még az imádott feleségét, Lucyt is. Sőt, őt meg is ölte.

- Nem. Úgy nézel ki, mint aki soha semmitől nem retten vissza... pedig néha nem ártana - felelem ezt neki a legédesebb mosolyommal. - Az hogy te nem beszéltél róla, még nem jelenti azt, hogy nem tudhatott róla más, nem igaz? Hisz akkoriban vele éltél, és nem zártad aranykalitkába, találkozhatott másokkal - teszem hozzá még ugyanolyan bájos modorban. Aztán mielőtt megcsókolhatna - nem adom ám át neki ilyen könnyen az irányítást, még mit nem - hirtelen hevességgel és nagy sebességgel a falhoz száguldom vele, majd hozzá préselve magam halkan megkérdezem. - És mégis ki lenne a tipped? - simítok végig a nyakán.

- Csak nem félsz tőle? - vonom fel a szemöldökeimet meglepettséget színlelve, de ajkaim szélén mosoly bujkál. Ha tippelhetek, ahogy ismerem, szerintem Wyett kikéri magának, hogy ő bárkitől is tartani.
- Ezt úgy kérdezed, mintha nem hagytál volna magad után épp elég ellenséget az évszázadok alatt - biggyesztem le kissé az ajkamat, aztán ismét elmosolyodom. Most cseppet sem bánom, hogy nem hagy elhúzódni.
- Nincs senki, akire tippelnél? - hajolok megint csak közelebb ajkaihoz, és a kérdést szinte rá lehelem.

Közelebb húz, mintha meg akarna csókolni. Persze ez csak egy újabb játék a részéről, amivel nevetségessé akar tenni, ahogyan azt már évszázadok óta teszi velem. De most a kezemben érzem a gyeplőt, és nem is fogom elengedni. Kihasználom a közelségét, sőt, átszelem a maradék távolságot is. Teljesen hozzá simulok, és forrón megcsókolom. Azonban ez az egész nem tart sokáig, hamarosan már ismét édes mosollyal nézek fel rá. Igen, részben az a szándékom, hogy kicsit összezavarjam a fejét.
- Olyan fontos, hogy ki változtatta vámpírrá? Nem inkább örülnöd kellene, hogy visszatért? - Inkább valóban meg kellene köszönnie, hisz valahol szerintem egy új esélyt is adtam nekik, és erre talán maga is rájön majd előbb-utóbb. Persze tudom, hogy Lucynak nem ezt a sorsot szánta... de én viszont igen.
- Az is lehet, hogy... - simítok végig a mellkasán, és ismét közelebb hajolok, de most a füléhez. - ... hogy valaki olyan változtatta őt át, aki bosszút akart állni rajtad - fejezem be a mondatot súgva, majd ismét elhúzódom. Ajkaim ravasz mosolyra görbülnek, de a szemeim játékosan csillognak. Ó, igen. Élvezem a helyzetet.

- Nem mindegy, hogy érdekel-e vagy sem? Te akarsz cseverészni, te vagy az, aki szívélyesen beengedted magad. - Vonok vállat, de magamban már mosolygok. Szóval végre találkozott egykori kedvesével. Ideje volt már. És hogy Lucy ilyen bosszúszomjas... jobban alakulnak a dolgok, mint remélni mertem.
- Vámpír? Hát ez érdekes - jegyzem meg egykedvűen, majd Wyett mellé sétálok. - Akkor gondolom, most majd' kicsattansz az örömtől, hogy visszakapod álmaid nőjét. - Nem tehetek róla, minden akaratom ellenére is vegyül némi gúny a szavaimba. - Vagy azért jöttél, hogy elsírd a vállamon, hogy Lucy mennyire haragszik rád? - biggyesztem le kicsit az alsó ajkamat sajnálkozást színlelve.

- Nincs semmi baj a memóriámmal - forgatom a szemeimet. - Tökéletesen emlékszem rá, ahogy elmesélted, hogy... megölted. - nyomom meg az utolsó szót picit talán kegyetlenül.
- Szóval bocsáss meg, ha értetlenkedek azon, hogy ismét csak úgy összefuthattál vele. - Teszem hozzá egy kis fintorral. Azt hiszem, mégis muszáj lesz itallal kínálnom, mert van egy olyan érzésem, hogy a ránk váró beszélgetés mellé nélkülözhetetlen lesz. A minibárhoz lépve töltök egy-egy pohár konyakot. Az övét a kezébe nyomom, a sajátommal pedig visszasétálok a kanapéhoz, és kényelmesen elhelyezkedem rajta.
- Mesélj, hogy-hogy találkoztál vele? Talán újabban szellemeket is látsz? - kérdezem cseppet gúnyos hangon, mint aki teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy Wyett találkozhatott az exével. Hisz elviekben úgy tudom, hogy Lucy halott.

Tagadhatatlanul nem vagyok túl jó passzban, nincsenek jó napjaim. Túl sok minden történt mostanában, amit meg kell emésztenem. Nem a legjobb időpontot választotta ahhoz, hogy felbukkanjon. Általában ennél sokkal könnyebben kezelem helyzetet, meg az egyébként kezelhetetlen természetét. De most...
- Igen, meglehet, hogy az vagyok - sóhajtok fel, ahogy a hajamat félresöpörve a fülembe súgja a szavakat. Próbálok most tényleg kicsit felengedni, de a következő megjegyzésével egy pillanatra sikerül lesokkolnia. Megmeredek, még levegőt venni is elfelejtek. Szerencsére háttal állok neki, így ezt nem láthatja. Mire felé fordulok, már teljesen érzelemmentes az arcom.
- Milyen Lucy? - vágok teljesen értetlen képet. Persze előbb-utóbb a tudtára kell majd hoznom, hogy az én kezem van a dologban, hiszen a bosszúm akkor teljesedik csak be. De egyelőre nem szándékozom feladni magam.

|| Bejárat ||

- Igazából soha nem is voltunk ennyire jóban. Az egész csak színjáték volt, nem igaz? - fordulok még vissza felé az ajtóból, majd elsétálok a kanapé felé, és helyet foglalok.
- De ahogy ismerlek, biztos nem nosztalgiázni jöttél. Örülnék, ha elárulnád végre, hogy mit akarsz - vágok egy kisebb fintort. Paranoiás lennék, hogy ennyire mások hátsó szándékát keresem? De hát Wyettról van szó, vele kapcsolatban nem lehetek elég bizalmatlan.

Legalább valamiben egyetértünk. Szerintem is ideje, hogy távozzon. Egyértelmű, hogy már nem szolgálhat semmi új infóval, inkább anyámat kellene kifaggatnom. Ha valakinek, hát neki tudnia kellene, hogy most mire számíthatunk. És inkább vele vitatom meg ezeket a dolgokat, mint ezzel a... Erinnel.
- Igen, jobb ha mész - állok fel hirtelen, ezzel is sürgetve a távozását. - Gondolom, kitalálsz egyedül is. Biztosan nem először jársz már nálunk - indulok meg magam is, és mutatok útközben a kijárat felé, csak egy kis jeleként annak, hogy azért belém is szorult némi udvariasság. De innentől nem foglalkozom a nővel tovább, aki immáron befurakodott az életünkbe. Nem mondok neki 'viszontlátást', mert nem várom repesve az újratalálkozást, pedig biztosan nem fog elmaradni az sem. Már meg sem állok a dolgozószobáig.

|| dolgozószoba ||

Többször is idegesen rándulnak ajkaim, míg az álszent némber a jó tanácsaival, meg a látszólagos vigasztalásával jön. Épp ő akar nekem tippeket adni, meg segíteni, amikor ő veszi el tőlem a bátyámat? Hosszú volt a mai nap, nincs kedvem megint valami véresbe kezdeni, csak nyugalmat akarok végre, és biztonságban tudni a bátyámat, ezért lenyelem a kikívánkozó szemrehányásaimat, és én is megiszom a maradék whiskeymet.
- A barátnőm akarsz lenni? - bukik ki végül belőlem a gúnyos kérdés, és egy megvető pillantást küldök felé. Aztán csak lehajtom a fejemet. Nem büszkélkedhetek túl sok barátnővel. Soha nem is tehettem. Nehéz természetű vagyok, kár tagadni, nem olyan könnyű kijönni velem, a férfiaknak azt hiszem jobban megy. És itt most nem csak a szerelmi kapcsolataimra gondolok. Talán azért lehet ez, mert egyedüli lány voltam öt fiútestvér mellett... illetve a fivérek száma lassan fogyatkozott, ahogy Nik a koporsóikba rakta őket, de attól én még ugyanaz elkényeztetett hugica maradtam, és ez már nem is változik. Néha tényleg nagyon jó lenne egy igaz barátnő... De ez most mellékes.
- Remélem, lesz is alkalmam beszélni vele... - teszem hozzá megenyhülve, és a méregre utalok ezzel, ami miatt most farkasnak kell maradnia. Aggodalommal teli szemekkel pillantok fel ismét Erinre. Nincs ma erőm tovább vitatkozni, de egyáltalán nem tudom, mit kezdhetnék vele. Nyilván attól, hogy drámázok, nem fog eltűnni az életünkből, csak kockáztatom ezzel azt, hogy Nik még inkább eltol magától. Persze nem fogom Erint egyből megkedvelni, már ha egyáltalán képes lennék erre egyáltalán, de előbb mindenképpen Nikkel kellene beszélnem.

Érdeklődve hallgatom a nyúlfarknyi sztoriját. Fel akarták bosszantani Tatiát? Talán nincs jóban a mamival? Mi minden ki nem derül itt egyetlen este alatt.
- Szerelmesek... - szalad egekbe a szemöldököm. Nem is annyira Erin érzéseibe kételkedem, hisz őt még csak nem is ismerem. Na de hogy Nik... ezt még mindig nem sikerült megemésztenem, pedig Milena korábban már a képembe vágta a tényeket.
Sötét árny suhan át az arcomon, amikor Erin is a maga módján az orrom alá dörgöli, hogy a bátyám elhanyagol engem. Mintha én ezt magamtól nem tudnám. De legalább óvatosan fogalmaz, nem olyan nagyszájú, mint az a kis szemtelen vámpír az imént.
- És nincs is tipped, vajon miért nem találkoztunk mostanában Nikkel? - teszem fel a kérdést gúnyosan, egyértelmű célzással, aztán beleiszok a poharamba, mielőtt még túlságosan felzaklatnám magam.

Elégedetten veszem tudomásul, hogy Erin követ engem a nappaliba. Anélkül, hogy hátrapillantanék felé, töltök magunknak egy-egy pohár whiskeyt. Nem kérdeztem meg, hogy kér-e, és nem is fogom leerőltetni a torkán, de a helyzetet tekintve nem hiszem, hogy elutasítaná. Persze ez még nem azt jelenti, hogy a legjobb barátnője akarok lenni, és biztosan nem fogunk soha csajos estét tartani együtt, egymás haját fonogatva, meg fiúkról pletykálva.
Odasétálok hozzá, és a kezébe nyomom az egyik poharat, aztán leülök vele szemben az egyik fotelba. Tőlem ő ácsoroghat tovább, ha akar, de még tartozik nekem egy-két válasszal, mielőtt távozna, tekintve, hogy az utóbbi napokban teljesen elrabolta tőlem a bátyámat, aztán meg arra kell eszmélnem, hogy megmérgezték.
- Elmagyaráznád nekem, hogyan tudott Nik éppen Tatia lányával összeakadni? - kérdezem egyelőre teljesen semleges hangon, és még csak rá sem nézek közben, helyette a poharammal szemezek. Van abban valami nevetségesen ironikus... sőt, ha őszinték akarunk lenni, valami reménytelenül szánalmas is, hogy a bátyám épp élete nagy szerelmének lánya után lohol. Nem szívlelem a Petrovákat, egyiket sem. Kell magyaráznom miért? Mindig akkora a felhajtás körülöttük, mindig mindenki imádja, féltve óvja, körülrajongja őket. De ez talán kevésbé érdekelne engem, ha nem lennének a rajongók között a bátyáim is, ráadásul az első helyen. Erin Petrova lányként már alapból hátránnyal indul nálam, és a Nikkel való kapcsolata sem teszi szimpatikusabbá.