Erőt veszek magamon, és legyőzve a távolságot leülök a kanapéra. Arra, ahonnan anyám az imént az üdvözlésemre felemelkedett, és várom, hogy esetleg újra helyet foglaljon mellettem, ha szeretne.
- Nik? Igen, jól van szerintem. Azt hiszem, fáradt volt csak - nem mintha tudhatnám, hogy mit érezhet valaki, amikor visszatér a halálból. Anyámnak erről több tapasztalata kell, hogy legyen. - Még alszik, ha jól sejtem - teszem még hozzá, és közben már hallhatom is a következő kérdéseit. Tatia említésére gondolatban máris visszarepülök a tegnapi eseményekhez. Ahogy a hasonmást fogadtam, majd lerángattam a pincébe. A keserves gyásza, a fájdalom, ami kiült az arcára, majd a szenvtelenség, amivel pár perccel később felbukkant. És bűntudatom lesz. Egyszerűen nem tudom elhesegetni a gondolatot, hogy részben talán én is hibás vagyok a kikapcsolásáért, amiatt olyan durván tártam elé a halott bátyám látványát. Sosem érdekelt igazán az a nő, és ha nem akar érezni, mondhatnám az ő dolga. De a tegnapi veszekedésük Nikkel... sosem értettem kettejük kapcsolatát...
- Valóban itt volt. Még mielőtt megérkeztél volna. A maga módján röviden meggyászolta a bátyámat, aztán egyszerűen kikapcsolt - vonom meg a vállam, mintha ez a dolog cseppet sem érdekelne.
- Anyám... mi lesz most? Mi fog történni? Menekülnünk kell újra, vagy számítanunk kell rá, hogy Mikael újra felbukkanhat itt? - buknak ki belőlem a kérdések hirtelen. Tudnom kell, hogy mit tervez, esetleg mit tett már meg. Hogyan tovább?

Nik szobája mellett elslisszolva eszembe jut, hogy nekem ott még dolgom lesz. Vagy legalább keresnem kell valakit, aki rendet csinál helyettem. De ez még ráér, és nem csak azért, mert nem akarom a bátyám alól kirángatni az ágyat, de jelenleg kicsivel fontosabb feladatom is lenne. Számomra legalábbis fontosabb. Szeretnék végre beszélni anyámmal. Egy kis keresgélés után meg is találom őt ott, ahol sejtettem, hogy lesz.
- Anyám...? - magam sem tudom, miért ilyen bizonytalan a hangom. A lépteim is hasonlóak, lassan sétálok csak befelé hozzá. A belé vetett tegnap még megingott hitem ellenére most inkább csak aggódom érte. Megtörtnek és fáradtnak tűnik. - Minden rendben? Beszéltem tegnap Nikkel. Sikerült visszahoznod őt, ahogy ígérted - a mondat végére közvetlenül elé érek, el is mosolyodom. Egy részem szeretné megölelni őt, csak egy pillanatra hozzá bújni, hogy érezzem, hogy valóban itt van, és vége az elmúlt napok rémálmainak. De egy részem még épp olyan bizonytalan, mint amikor beléptem a szobába.

Lassan én is elmosolyodom, és kicsit talán el is szégyenlem magam, hisz miattam kell most abban a felfordulásban pihennie. Aztán a mosolyát látva elöntenek az érzések. Annyira örülök, hogy itt van, életben van. Nem tudom, mit kezdenék magammal, ha végleg elveszítettem volna. Nem is akarom elképzelni az életemet a bátyám nélkül.
- Igazad van - pusztítom el én is az italom maradékát. Hátha segít kikapcsolni annyira, hogy aludni is tudjak. Nem tudom, hogy mikor volt rá alkalmam utoljára. Talán még a kocsiban Chicago felé. Aztán az egész éjszakát Odette társaságában töltöttem, utána pedig szabályosan elszabadult a pokol. Létezik, hogy tényleg nem aludtam immár két napja? Plusz az a sok sírás. Rémesen festhetek. De Niknek igaza van. Most már itt van anyánk, és nem engedné, hogy bajunk essen. Aludnom pedig kell.
- Bocsi, még egyszer, a szobád miatt. Nem voltam magamnál. De intézkedni fogok, hogy mielőbb rend legyen - jelenik meg ismét egy halvány mosoly az arcomon, közben felemelkedek a fotelből. - Remélem, tudok majd pihenni - sóhajtok, majd kifelé menet egy pillanatra megtorpanok Nik mellett, és egy gyors puszit nyomok az arcára. Aztán el is tűnök, mielőtt bármit reagálhatna. Nem akarom, hogy emiatt húzzon, és amúgy sem fogok ebből rendszert csinálni. De most muszáj volt.

- Én is így tudom. Szóval igaz... - mély levegőt veszek, aztán lassan fújom ki. Bárcsak megkíméltek volna bennünket ettől a sok drámától, és találtak volna valami kellemesebb megoldást a terveik véghezviteléhez, mint hogy mindannyiunkat koporsóba akarnak juttatni. Nem értem, miért kell mindent túlbonyolítani. Mintha a családunk nem lenne már így is kész katasztrófa.
- Bár az igazat megvallva most kicsit nehezemre esik hinni akármelyiküknek is... - húzom el a számat. Igazából már ezer éve sem voltak velünk őszinték. Vámpírrá változtattak, erőszakkal vért itattak velünk, és még csak fogalmunk sem volt róla, hogy mire megy ki az egész. Mikael egyszerűen kegyetlenül megölt minket az átváltozás érdekében, és egy percre sem jutott eszükbe, hogy lehetne ezt kíméletesebben is. Nem beszélve arról, hogy a fivéreim hogyan éreztek, amikor megtudták, kinek a vérét nyomták le a torkunkon.
Azt hiszem, lassan rám férne egy kis pihenés. Egyre kimerültebbnek érzem magam, mint testileg mint lelkileg. De félek, hogy képtelen lennék elaludni ebben a helyzetben, tudva, hogy Mikael bármikor besétálhat az ajtón.

- Nem - adok gyors és egyértelmű választ a kérdésére a fejemet rázva. - Eszem ágában sem volt elárulni neki. Amint rájöttem, hogy ő még mindig halottnak hiszi, tudtam, hogy anyánk lehet az egyetlen fegyver ellene. - Kortyolok párat az italomból, aztán elgondolkodva meredek Nikre.
- Mit gondolsz, hajlandó lesz most Kolt is visszahozni? Ha veled meg tudta tenni, szerintem őt is megmenthetné. Ha másnem azért, hogy újra egy családként nézhessünk szembe Mikaellel - vonom meg a vállam látszólag lazán, de igazából a dolog kicsit idegesít, mert tudom, hogy anyám keze benne volt a dologban. És apánktól már azt is tudom, mire ment ki az egész. De a tervük már nyilvánvalóan nem fog megvalósulni. Legalábbis nem ezen az úton. Hát miért ne hozhatnánk vissza a másik bátyámat is? Nem lenne fair vele szemben, ha megfeledkezünk róla. Lehet, hogy önző vagyok, sokat akarok, vagy nem tudom, de vissza szeretném kapni Kolt is.
- Nik... mennyit sikerült beszélned anyánkkal? Mondott valamit arról, hogy miért segített Mikaelnek ellenünk? - kérdezem meg kicsit idegesen, nem tudom, tudja-e már az igazat, vagy mit fog szólni, ha meghallja.

Hát... akármennyire is szerettem volna, nem sikerült kimaradnom ebből a kéretlen szerelmi viszálykodásból. Bár most teljesen pártatlanul is Niknek adnám a pontot. Mondhat Tatia amit akar, egész életében menekült, és az én szememben úgy tűnik, hogy most is azt teszi. A könnyebb utat választja. Cseppet szánalmas.
- Kérlek, ne akard, hogy kommentárt fűzzek kettőtökhöz - emelem meg a szemöldökeimet, és picit elhúzom a számat. Igazából nem tudom, mit érez a bátyám a Petrova iránt. Szerencsére általában ha leülünk is beszélni, megkímél engem a szerelmi életétől. Bár most így belegondolva, néha azért örülnék, ha jobban képben lennék.
- Nehéz nap volt ez mindannyiunknak. Időd kell adnod neki - jegyzem meg végül kicsit halkabban. Aztán más irányt vesz a beszélgetés. - Nem tudom, mikor térhetett vissza anyánk... azt hiszem nem sokkal azután, hogy te... elmentél... - köszörülöm meg a torkomat. - Amikor megérkeztem, épp téged szedett le a falról - idegesen lötyögtetem kezemben az italom. Vajon sikerül valaha túltennem magamat azon a látványon?

Most komolyan végig kell ezt hallgatnom? Mintha nem lett volna már így is elég rossz napom. Semmi kedvem belecsöppenni a szerelmi drámájukba. Miért nem tudnak ezzel várni egy kicsit? A szemeimet forgatva kelek fel, hogy töltsek magamnak még italt.
- Ha akarjátok, magatokra hagyhatlak titeket - jegyzem meg nekik háttal állva. Így legalább nem láthassák az arckifejezésemet. - Csak szóljatok, ha lesz időtök megbeszélni a továbbiakat - fordulok vissza. Sajnálom, de részemről jelenleg sokkal fontosabb, hogy megszabaduljunk a Mikael nevű egyszemélyes katasztrófától, ami ránk leselkedik. Mondjuk talán szó szerint.
- Igen... találkoztam - bólintok, amikor Nik kapcsol, hogy mi is történt. - Azt hiszem, egy kicsit bekattantam, miután... A szobádban tomboló hurrikán is én voltam. Bocsi. Aztán ugyanazzal a lendülettel berontottam Mikaelhez is... Azt hiszem, a szerencsémen múlott csak, hogy még élek. És azon, hogy most első sorban rá vadászik - bökök Tatia felé. - Aztán eltökélt szándéka arra kényszeríteni, hogy segítsek neki végezni a többiekkel - sötétül el a tekintetem. Remélem, ennyiből megérti, miért olyan égető a számomra ez a téma.

A bátyám után nézek, ahogy Tatia elé sétál. Nem hiszem, hogy bármi jó kisülhet ebből. Ha Tatiát nem hozta vissza, hogy Nik életben van, a szavai már nem sokat fognak érni nála. Hát... szomorú, hogy így alakul a kettőjük dolga, de én egyelőre csak örülni tudok, hogy a fivérem mégis él. Egyébként is... nem most van itt a romantikus drámázás ideje, sokkal égetőbb feladatunk is akad.
- Apropó, Mikael... - sóhajtok. - Valamit mindenképpen tennünk kell ellene. A menekvés már nem megoldás - ingatom a fejemet, és visszaülök a fotelbe, ahonnan nem régen felkeltem. - Végezni akar az egész családdal, és nem hiszem, hogy bármitől visszariad. Anyánk hol van? - teszem fel a teljesen ésszerű kérdést. Nem kellett volna már csatlakoznia hozzánk? Annyi mondandóm és kérdésem lenne felé is.

- Cseppet sem vicces, Nik - mondom egy kicsit megrovón megbökve a vállát. Még hogy bánom, hogy visszatért! Ha tudná, mi mindenen mentem keresztül, mióta megtudtam, hogy elveszítettem!
- El sem tudod képzelni, mit éltem át miattad - ezt már jóval csendesebben mondom, és lassan kibontakozom az öleléséből félig Tatia felé fordulva. Szavait hallva egy apró fintor jelenik meg az arcomon. Hát ez szép lesz.
- Kikapcsolt - jelentem egyszerűen, és újra Nikre pillantok, fejemmel azonban a hasonmás felé bökök. Nyilván előbb-utóbb maga is rájönne, de inkább leegyszerűsítem neki a dolgokat.

A hangok közelednek. Lépések zaja. És valahogy kíváncsibb vagyok az érkezőre, mint Tatia érdektelen arcára. Fel is állok a fotelből, és egyre türelmetlenebbül várom, hogy az illető belépjen a nappaliba. Aztán egyszerűen lefagyok. Hallom, hogy szól hozzánk, látom, hogy Tatia is felém fordul a szavaival, de még... kell... pár... pillanat. Ez egyszerűen... Csak meredek rá, és alig tudom elhinni.
- Nik? - a hangom furcsán vékonynak tűnik, mintha egyszerre próbálnék beszélni és mély levegőt venni. - Hát sikerült! Megcsinálta - érzem, hogy a könnyek ismét ott csillognak a szememben. Anyám mégis mikor tért haza? De hát számít ez? A bátyám életben van!
- Ugye nem csak képzelődöm? - teszem fel a kérdést szinte rettegve, hogy kiderül, csak a kimerült elmém, vagy a kifacsart szívem játszik velem. De nem tudom tovább tűrtőztetni magam, villámgyorsan az ajtóban termek, és Nik nyakába borulok. Érezni akarom, hogy tényleg itt van, mielőtt kiderülne, hogy kezdek megőrülni. Fogalmam sincs, mikor ölelhettem meg utoljára, de egyelőre nem vagyok hajlandó elengedni őt. Csak bár ezek a fránya könnyek elapadnának már!