- Igazából mindegy, hogy melyik leszek. A lényeg, hogy ne legyek halhatatlan, a többivel majd elég lesz akkor foglalkozni... - válaszolom kicsit tűnődve, de igazából gondolatban még az előző témánál tartok. Szeretném igazán megérteni anyámat, és tudom, hogy igaza van, hogy a testvéreim nem hagynák, hogy megvalósítsa a terveit. De ettől még nem könnyebb elfogadni a tényt, hogy a családom halomra gyilkolná egymást. Nik évekig, egyeseket közülünk évszázadokig, tárolt dobozokban. Mikael ezer éve másról sem szólt, mint hogy levadásszon bennünket, és a túlvilágra küldjön. Pedig ő is ugyanolyan mint mi, ráadásul ő a felelős érte. Ő ölt meg minket első alkalommal is. És most anyám... és az ő tervei. Tudom, hogy jót akar... és valahol mindegyikük tettében meg lehet találni a jó szándékot is... talán... de a módszereikkel akkor sem fogok soha egyetérteni. Nik visszatérése megerősített abban a hitben, hogy valamikor Kolt is visszakaphatom. És éltem már nélküle hosszú-hosszú éveket, nem csak akkor, amikor Nik kiiktatta, hanem korábban is, amikor a saját útjait járta. Szóval tudom őt nélkülözni, de nem a végtelenségig. Talán Niklaus áll hozzám a legközelebb, de Kolt sem szeretném elveszíteni.
- Ha nem haragszol meg, én most visszavonulnék - emelkedek fel végül a kanapéról. Az elmúlt nap eseményei annyira felkavaróak. És nem segít, hogy itt ülök tehetetlenül, és nem tudom meggyőzni anyámat arról, hogy változtasson a tervein egy kicsit. Azt hiszem, jót tenne, ha egy időre lelépnék itthonról, és megfeledkezhetnék az egész őrült családomról.

- Szerintem mindannyian megérdemelnénk egy rendes életet, és hozzá a csendes befejezést valamikor. - jegyzem meg halkan. - Ezer évig élni ebben az örök, változatlan testben, nem változni... ez nem ugyanaz - teszem még hozzá, aztán azon tűnődöm, mit válaszolhatnék a kérdésére. Nyilván nem az én szavam lesz mérvadó, bárhogy is dönt, de szerintem a testvéreimnek sem kellene dobozokban várniuk a sorsukra. Persze így már egyértelmű, kitől örökölte, vagy tanulta Nik ezeket a fortélyokat. Eldobozolni a családot, ha nem értenek veled egyet, had várják úgy, amíg eléred, amit akarsz.
- Ha jól értettem, még nem tudsz semmi biztosat a gyógyírről, illetve nem teljesen tiszta még a kép. Tényleg szükségszerű ez? Mindenkit ennyire előre kiiktatni? Talán hónapokba is telhet, amíg megtudod, amit akarsz. Vagy még több időbe. Azt hiszem, nem kell kimondanom, kire emlékeztet ez a módszer... - pillantok enyhe megvetéssel anyámra, amiért ilyesmihez folyamodik.
- Egyébként... - jut eszembe valami. - Gondolod, ha visszaváltoznék, akkor... én is újra boszorkány lennék? - Sosem gondoltam még így bele... de én is örököltem anyámtól ezt a készséget, csak a vámpírrá válásunkkor elvesztek a képességeim. Nyilván úgy sem lenne teljesen hétköznapi életem akkor, mégis jobb, mint ez a végtelenség, ami most van.

Hozzá hasonlóan először én is csak felvonom a szemöldökeimet. Nem értem őt. Maga akarta ránk kényszeríteni újra az emberséget, és ha én azt önként, sőt, örömmel vállalnám, akkor már nincs is rendben? Nyilván tudja, mik az előnyei, mi a lényege annak, hogy újra halandók legyünk, akkor miért teszi fel nekem ezt a kérdést?
- Tudom, hogy meghalok egyszer... És az úgy lesz rendben. Egy tartalmas emberi élet végén, ami sosem adatott meg nekem. Ezer évet éltem. Megéltem mindent, amit ilyen formában megélhettem. Most már szeretnék újra normális lenni. Szeretnék egy... saját családot - a végén kicsit elhalkulok, és a szemeimet is lesütöm. Valamiért furcsa anyám előtt ilyet mondani. Talán mert titkon reméltem, hogy ő is örülne ennek. Unokáknak például, és hogy a vérvonalunk folytatódna rendes úton. Most így belegondolva úgy érzem, nevetségesnek tűnhetek. De hát mindenkinek lehetnek álmai.

- Egyáltalán nem viccelek, anyám - mondom halkan, és egy picit sértetten. Ennyire nehéz lenne elhinni, hogy szeretnék újra normális lenni? Persze olyan rég voltam már ember, hogy néha olyan, mintha az az idő soha nem létezett volna. De ettől még megtörtént, én is voltam ember, annak születtem, és bármit megadnék, hogy aként haljak is meg. Lehetőleg ne egyedül, és ne azonnal, hanem egy tartalmas emberi élettel, és egy családdal mögöttem. Miért ilyen hihetetlen ez?
Azon tűnődöm, mivel győzhetném meg anyámat, hogy az igazat mondom, és ez tényleg fontos a számomra. Ekkor azonban megcsörren a telefonja. Csak egy pillantást vetek a kijelzőre, mielőtt fogadná a hívást, és apró fintor jelenik meg az arcomon. Mégis igyekszem türelmesen megvárni, hogy befejezze vele a beszélgetést, és a végére nekem is leesik az állam.
- Hogy mondod? - kérdezek vissza leesett állal és nagy szemekkel. - Elena vámpír lett? - Ennél nagyobb meglepetés aligha érhetett volna ma. - Nik tényleg őrjöngeni fog - ingatom a fejem. Előre félek. - És mit akarnak tőled? - teszem fel a kérdést gyanakodva, hisz hallottam, hogy anyám ma át akar menni hozzájuk, hogy segítsen valamiben. Csak arra tudok tippelni, hogy valami napfényékszert kérnek, de miért nem Bonniehoz fordulnak, miért pont hozzá.

Felvonom a szemöldökeimet. Oké, hogy testvérek vagyunk, hasonló természettel, gondolkodással, vérmérséklettel... de nem vagyunk mind egyformák. Mind külön egyéniségek vagyunk. Az, hogy Kol nem akart hallani sem a gyógyírról, nem jelenti azt, hogy nekem sem kell. Nem kellett volna mindenkit egy kalap alá venni, ahogy mondani szokták.
- Attól tartok, ezt jelenti az, hogy ezer évig nélküled éltük az életünket: nem ismersz bennünket eléggé - ingatom a fejemet, és nem szeretném, ha túl vádlónak tűnnének a szavaim, bár sokszor tényleg nem érzem azt, hogy olyan közel állnák egymáshoz, mint egykor. - Én nem Nik vagyok, és nem is Kol. Valószínűleg mindketten ki is röhögnének azért, amit most mondani készülök, de... nekem már nagy régóta eltitkolt vágyam az, hogy bárcsak ember lehetnék újra. Sosem hittem igazán, hogy erre lehet bármi esély, de amióta hallottam, hogy talán létezik gyógyír a vámpírságra... - Nem fejezem be a mondatot. Az álmaim túlságosan közelinek tűnnek most, de félek, hogy elillan a lehetőség, ha szavakba öntök mindent.

- Az aranyos kis vitájukból úgy tűnt, hogy most egy ideig Tatia sem akar majd a közelébe jönni. Hacsak Nik nem megy utána - forgatom a szemeimet. Mit tudhatok én a szerelemről? Mindig a legrosszabbakat fogtam ki, akik vagy átvertek, elárultak, vagy a bátyáim szemét szúrták, és valahogy eltávolították a közelemből. Jobb esetben nem végezték a falra szegezve, mint Alex. Még talán Stefan járt a legjobban azzal, hogy mindent elfelejtett rólunk.
- Hmm... szóval azt akarod mondani, hogy fellélegezhetünk, de azért résen kell maradni? - próbálom összefoglalni anyám szavait. Végülis mióta tudtuk, hogy Mikael a városban van, mindig számítanunk kellett arra, hogy felbukkanhat, hogy belekavarjon az életünk állóvizébe. És ez tulajdonképpen ezer éve így megy. De amíg anyánk él, ő valamilyen biztosítást is jelent.
- Kérdezhetek valami? - szólalok meg ismét kicsit halkabban, tűnődő hangon, ahogy eszembe jut, miért is kellett legutóbb meghalnia. - Igaz, hogy van rá mód, hogy... újra emberek legyünk? - Nem tudom, megemlítsem-e, hogy Mikaeltől tudom. Valószínűleg nem is sejti, hogy jártam nála tegnap.