/Pearl háza/ Beérve a bálra csalódottan tapasztaltam, hogy már alig vannak. Hát... legközelebb előbb észre fogom venni a kiíást. Mindenesetre ez sem tántorított el attól, hogy felkérjem egy táncra Pearlt. Talán ez lesz az egyetlen tánc, aztán már ki is paterolnak minket. - Szabad egy táncra? - kérdeztem.
Megint ellökött, én pedig a padlóra zuhantam. Hát.. ha még netán nem fájt volna elég dolog, azért most a hátam is kapott, hol a faltól, hol a padlótól. De hát... a rossz kutya a verésből tanul csak... Messziből láttam hogy Liz otthagyott minket, és elsétált valami nőhöz... dühös mozdulattal töröltem le a vérem a zakóm ujjával a képemről, úgy néztem fel ismét. - Lehet... Pedig Ő nekem ennyire volt jó... - nyögtem ki morogva, miközben újfent a földről tápászkodtam, de aztán félúton inkább megálltam, és félig térdelve, félig a falba támaszkodva nyúltam a zakóm zsebébe. A taxiban ülve, idefele jövet találtam meg a zsebemben a kis csomagot, melyet teljesen el is felejtettem a jelenlegi helyzetben... De most előhúztam, és hozzávágtam Kol-hoz. - Nekem... a legjobb volt. (Csomag tartalma: [You must be registered and logged in to see this image.])
A hozzászólást Warren Worthington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 07, 2012 4:37 pm-kor.
Figyeltem az engem körülvevő arcokat. Igen, szerettem a bálokat. Legalábbis azokat, ahol nekem is megvan a magam szerepe. Itt ez megtörtént. És egy életre megváltoztattam Tatia Petrova életét. Hallottam a beszélgetését azzal a férfival, akit én üldöztem el azelőtt tőle, és elhangzott egy bűvös szó: "Szeretlek". Aha, errefelé ez így működik. És a hallottak alapján az a férfi minden vámpírok leghatalmasabbika. Nos, úgy tűnik, az anyám tudja, kit kell megtalálnia szerelem-ügyben. Jézusom, de furcsán hangzik ez a szó...! Ezer éve már annak, hogy valaha én kimondtam valakinek ezt az érzelmes szót. De azóta... teltek, röpültek az évek. És szépen lassan olyanná váltam, mint az anyám. Őt nem lehet megváltoztatni? Vicces, mert engem sem. Eddig soha senkinek nem sikerült, hát neki, aki elhagyott, megbántott, pláne nem fog! Majd ha hó esik augusztusban...! Nem volt már maradásom. Eddig sikeresen rejtőzködtem, nem akartam ma este többet beszélgetni Tatiával. Amellett, hogy neki idő kell, hát nekem is. Mindent összeszedtem, amit hoztam magammal, és elindultam hazafelé.
Elkortyolgattam egy ideig a pohár pezsgőt, majd úgy döntöttem, hogy.. ha már Damonnel nem tudtam szót váltani Elena végett, hát jobb lesz, ha én is megyek. Ez a hely túlságosan a drámák helyszínévé vált ma este. És én érthető okok miatt nehezen viselem az ilyesmiket. Megfogtam a cuccaimat, és elindultam a hotel irányába.
- Lesz még beszédem a fiával! Habár az nem lesz olyan szórakoztató. - Próbáltam elmosolyodni, és gyűrűmre néztem amit Kol-tól kaptam. Ezt persze meghagyta nekem. Így valahogy jobban éreztem magam, hogy mindenre emlékeztem. Mintha valami megkönnyebbülést éreztem volna. Még nem mentem oda hozzá. .Főleg, hogy Peiper-el volt elfoglalva, ja meg azzal, hogy látszólag lenyugtassa magát. - Már érdemes volt eljönni a bálra. - Mondtam egészen halkan. Egy biztos volt! Hogy beszélnem kell Kol-al. Az már más kérdés, hogy Peiper oda fog-e engedni a közelébe, tekintve hogy látom milyen jól kijönnek most. Semmi képp nem akarok Kol-nak fájdalmat okozni, vagy bármi ilyesmi, de mégis szükségét érzem, hogy legalább egyszer beszéljek vele. De az is előfordulhat, hogy nem is akar velem szóba állni, nem tudhatom.
Nyugtáztam magamban, hogy sikerrel jártam. A tekintetében megjelentek az értelmes gondolatok. Legalábbis... úgy modnom, hogy a számára elfelejtett múlt értelmes gondolatai, amiket elfelejtett. - Jó szórakozást, Elizabeth. Most már mindennel tisztában vagy - biccentettem felé, majd ismét megfogtam a pezsgős poharamat, és odébb sétáltam. Ha vége a bálnak, Kollal lesz beszélnivalóm... de addig még ráérünk.
Értetlenül néztem rá, és egy kicsit összevontan szemöldökömet. Hogy mindjárt megtudom az igazságot? Milyen igazságot? Miért eddig hazugságban éltem volna. Közelebb lépett hozzám, és mélyen a szemeibe nézett. Nem ellenkeztem, de szinte nem is tudtam. Volt egy furcsa érzésem, de szavai hallatán egy nagyot nyeltem. Ahogy véget értek mondatai különös érzés kerített hatalmába, és szépen lassan minden emlékem visszatért. Megráztam fejemet ahogy vége volt az egésznek. -Úristen!- Csak ennyit bírtam kinyögni így elsőre.
Megértően bólintottam, és vetettem egy pillantást Kol felé, aki engem meglátva sikeresen leszállt arról a másik férfiról. Remek, legalább kezd lehiggadni. Legalábbis remélem, mert nem én akarom a bál végezte után egy vödör jéggel lenyugtatni. - Tudom, hogy nem érted, Elizabeth. De körülbelül fél másodperc választ el attól, hogy fény derüljön az igazságra, és mindent megérts! - álltam közelebb hozzá, mélyen a szemeibe nézve. Közben erősen koncentráltam. Megteremtettem a fiaimat, különböző "képességeket" kaptak, hát... ha valaki, én vissza is tudom őket fordítani. - Emlékezned kell Kolra. A gyermeked apjára. Mindenre, amit ő elfeledtetett veled - motyogtam, bár nem igézően, ahogy a vámpírok szokták, egyszerű tényközlésként tettem mindezt.
A felét nem értettem annak, mit vágnak egymás fejéhez, de valahogy nem is nagyon érdekelt. A két hülye! Bár, nem hibáztathatom őket... Annál inkább Lizt, aki se szó, se beszéd lelépett, és magamra hagyott, véletlenül sem próbált segíteni. Főleg, mikor megláttam, kihez igyekszik. Esther.
Ő láttán Kol is befejezte Warren tönkretételét, ellökte magától. Egyből tettem is amit mondott, ez egyértelmű, bár nem mintha ért volna valamit, egy gyenge kis boszorkány falként.. Jah, hogy nem is olyan gyenge!
Kol elé álltam, és néztem, hogy van-e valami sérülése, de ha volt is, már kutya baja. Mekkora egy idióta...
-Már szinte magam sem tudom. A másik férfi Warren, nekitámadt a fiának, Kol-nak. Szerinte egy szajha vagyok, és egy csomó mindent mondott erről a férfiről, akit nem is ismerek. Én már nem értek semmit...- Veszek egy mély levegőt, és Warren-ék irányába pillantottam, de így se sokat láthattam, mert a tömeg még mindig körbeállta őket. A kezem a hasamra csúszott, és újra Esther-re néztem.
- Hát nem egyértelmű? - szóltam utána, de nem voltam benne biztos, hogy hallotta. Azt hiszem, nekem sincs már itt keresnivalóm, és ideje hazamennem. Nem, nem várom meg a bunyó végét, hiszen Kol pont véget készül vetni neki. Hát akkor... Viszlát, bál! /Eyal lakása/
Nem kellett sokáig rimánkodnom, már jött is, és megállt előttem. Láttam rajta, hogy sírt, és ezt valahol megértettem. Két férfi, az egyikük a gyermeke apja... és a gyereke... az én unokám! Ő pedig nem emlékezik a gyereke apjára. Hát bármennyire is kedves lehet az a másik, ennek a lánynak tudnia kell mindenről. Ez a történet nem végződhet így. Tisztán kell látniuk, mi történik. - Mondja csak, Elizabeth... a fiam és az a másik férfi miért verekszik? - kérdeztem tőle érdeklődve. Tudni akartam, ő vajon mit tud.
- A család... tényleg fontos. Már ameddig elmondhatjuk magunkról, hogy egyáltalán van családunk. - Sóhajtottam egyet, mert erre a témára...most nem akartam gondolni. Elég lesz akkor, ha hazamegyek, mert az egyedüllét úgyis erősebb lesz, mint én és addig fog győzködni, míg el nem kezdek gondolkozni a lányomon és minden egyéb más ezzel kapcsolatos dolgon. Ezért utáltam az érzelmeket... semmi másért. - Hirtelen magara sem ismerek. Nagyon szentimentális lettem, de nehogy azt hidd, hogy mindig ilyen vagyok. Az igazi énemet már láthattad azon a bulin. - Elmosolyodtam és ez a mosolyom már ravaszra sikeredett és még szélesebbé vált, ahogy Kol és az az ismeretlen férfi még mindig püfölték és szidták egymást. Legalább megvan a műsor a vendégeknek, akiknek az arckifejezéseiken jókat lehetett nevetni. Ó, ezek az emberek... - Azt hiszem, nekem elég volt ebből a báli hangulatból. Ha megkérhetlek rá majd tájékoztass, hogy ki nyerte küzdelmet. Ha tudom előre, hogy verekedés lesz, talán még szurkoló táblákat is készítettem volna. - Elvigyorodtam és megittam a poharamban lötyögő pezsgőmet, a poharat pedig leraktam az egyik asztalra. - Pá, Sarah. - Biccentettem felé egyet, aztán szépen lassan, de elhagytam a birtokot. Már nem volt itt semmi keresnivalóm. Charlotte birtoka ;; Hálószoba
Warren, Peiper, - Vagy lehet, hogy egyszerűen nem voltál elég jó neki - jelent meg gunyoros mosoly az arcomon. Az eszembe ötlött, hogy bemászok az elméjébe, és egyszerűen levetítem neki, hogy nekem milyen volt Lizzel... Hogy lássa, milyen, amikor én csókolom, és nem ő... De akkor megláttam anyámat... És valami újra kapcsolt. Fordítottam a helyzeten, és ellöktem őt magamtól, ismételten hatalmas erővel. Aztán Peiper felé fordultam. Mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Vagy hogy egyáltalán nem, mert én ilyen vagyok? - Csinálj falat kettőnk közé - kértem végül. Ez volt az ésszerű.
Ahogy bámultam a verekedő párost, megláttam Esthert. Letöröltem könnyeimet, és elindultam felé, de azért néha hátrapillantottam Warren-re, és Kol-ra. -Esther!- Erőltettem egy halvány mosolyt arcomra, ahogy elé értem. Egy nagyot nyeltem, de azért tartottam arcomon a mosolyt. -Jó hogy látom..- Mosolyogtam enyhén.
Gyorsan történtek a dolgok. Liz szavaira még csak reagálni sem tudtam, még ha sikerült is volna valami értelmeset, mert a következő pillanatban a hátam csapódott a falnak, és már csak az ütéseket éreztem. Próbáltam védeni az arcom, de egy vámpír ellen ez pont annyit ért mint halottnak a szerelmes csók. Hát az alkohol mámora valahogy elszállt, de a hatása még mindig bennem volt, így a fájdalom ellenére is igyekeztem talpon tartani magam, Kol sziszegése bejutott a fülembe, de hosszú másodpercekbe tellett hogy fel is fogjam őket, és válasz szülessen bennem... Keserves és dagadt képemmel meredtem a másikra, válla felett egy pillanatra nézve csak Liz felé. - Akkor... pfúj... valamit nagyon elrontottál... mert valahol... ottmaradtál benne... mert se szó... se beszéd, otthagyott. Egy k*rva szó nélkül... cuccostól, gyerekestől... - feleltem, órák óta a legtisztább gondolataimat mondva ki... amik talán a veréstől jöttek elő... miközben némi vért köptem ki a számból. Kezeim mint egy támasztékként markolták Kol ingét, bár nem is emlékeztem mikor ragadtam meg. Talán csak azért tette az agyam hogy a mondat végéig ne támadjak tovább... pedig nagyon nehéz volt még így is... hogy visszafogjam magam... - Úgyhogy rohadj meg, a Tied lehet... ha ennyire... kelletek egymásnak.. - köptem újra, aztán vettem egy nagy erőt magamon, hogy üssek rajta még egyet, ha már Ő szarrá verhet, eredetileg én is azt akartam vele, hát... kéne akkor már tennem is valamit... míg bírok szusszal.
Követtem a hangok irányát, és megpillantottam egy díszes társaságot. Nos igen, a fiam... valahogy egyikük sem arról volt híres, hogy megüljenek a fenekükön. Keverték a balhét, mintha csak mindennapos lenne. De ahogy végigmértem a vita és a szétszedő brigád tagjait, feltűnt az a terhes lány, akivel minap találkoztam az utcákon. Ravasz mosoly jelent meg a szám szélében, és felkaptam egy pohár pezsgőt, közben megtalálva a tekintetét, és a nézésemmel jeleztem neki, hogy jöjjön ide hozzám.
Kol nekiugrott Warren-nek szavait hallatán. Már hatni se tudtam rájuk, ahogy Peiper se. Pedig próbálkozott. Én csak álltam lemerevedve. Nem tudtam mit csinálni, hogy megmondjam az őszintét.
- KOL! - ugrottam mögé, mikor Warrent a falhoz vágva iszonyatosan püfölni kezdte. Nem mertem semmit sem tenni, nem is tudtam, mit tehetnék. Csak álltam ott arcomon kezeimmel. Egy Ősit megállítani? Khmm, nem is, pontosítok; KOLT megállítani?! Sehogy....
Tatia - Ezt még nem mondták - tűnődtem el. Furcsa volt ez a hirtelen irányváltás... kezdetben gúnyolódott rajtam, most meg mintha már cinkosan kacsintott volna. Pedig ma még nem is ittam, hogy össze legyek zavarodva. Aztán meg célzott valakire, de igazából csak sejtéseim voltak az illető nevét illetően. - Nem is tudom. Annak idején azért éreztem úgy, hogy soha többet nem vagyok képes érezni, mert azt hittem, a bátyám halott. A család meg mindennél fontosabb - jegyeztem meg. Fogalmam sem volt az ő családjáról, vagy hogy ő miként vélekedik erről, de... ki tudja, mi az ő története.
Warren, Peiper, Liz Azt hiszem, itt volt az a pillanat, hogy elszakadt a cérna. Hogy merészeli egyszerűen leszajházni Lizt, amikor én önként félreálltam, csak azért, hogy boldog lehessen - vele? Hogy képes ezt megtenni, amikor életemben először feláldoztam a tulajdon akaratomat valaki más miatt, és akkor azt a valaki mást leribancozza... Nem, erről szó sem lehet! Már nem érdekelt, hogy ez anyám bálja, vagy hogy bármikor megjelenhet, és nem illene tönkre tenni, sőt, még az sem, hogy a venégek árgus szemekkel figyelnek minket, szándékosan erővel a falnak löktem, és elkezdtem püfölni. Pokoli erővel... De azért az agyam egy része tudta, hogy nem szabad megölnöm őt... Így egy újabb módszerhez folyamodtam. - Te hülye, idióta, büdös animágus! Ennyire nem vagy eszednél, hogy miután Liz téged választott, én meg félreálltam, leszajházod? Mit képzelsz te magadról? Mi vagy te? Te... te... szarházi - sziszegtem felé a szavakat, ügyelve arra, hogy Liz ne hallja őket.
- Ez igaz, de ha jól játszol, nem számít a kor. Az borul a lábad elé, aki csak szeretnél. Mennyi idős is vagy? 500 év körül? Van még időd jócskán, ne aggódj. - Rákacsintottam és tényleg így gondoltam. Ha nem lennék túl ennyi mindenen ma este és ténylegesen elememben lennék, akkor valószínűleg gúnyolódva, csipkelődve beszéltem volna vele, de most nem volt erőm ehhez. Majd ha legközelebb összefutunk...bár most, hogy állítólag már nincsen olyannyira nagy köze Klaushoz, így kicsivel szimpatikusabbnak tűnt. Mintha kissé önmagamat láttam volna benne már a múltkori alkalommal is... na jó, maradjunk annyiban, hogy egy sokkal fiatalabb, kissé kezdőbb és szőke önmagamat. - Ó, egyező pont, belőlem is csikarnák kifelé az érzelmeket. A gond csak az, hogy bennem emberére talált, mert nem fogom megadni olyan könnyen magam. - Direkt nem ejtettem ki Klaus nevét, nem akartam magam még mélyebbre taszítani az érzelmi gödörben ezzel. - Ha nem akarod, ne mondj neki semmit. Ne tedd magad gyengévé a semmiért. - Mondtam neki csak úgy. Ez tényleg csak úgy...jött.
Tatia - Viszont te legalább kétszer olyan idős vagy, mint én. Neked könnyű szórakozni velük - feleltem gúnyosan. Ez a dolog erősen emlékeztetett engem azokra az időkre, amikor még ember voltam. Csak akkor épp a parasztokat irigyeltem, most meg az Ősöket, amiért erősebbek nálam, és azok is maradnak. Bevallom őszintén, talán épp emiatt is tartok tőlük. Az erő hatalom, és nekem jócskán van, de ha csak hercegnő maradok királynő helyett, az már nem olyan jó. - Még nem mondanám kapcsolatnak a kettőnk ügyét. Nem is igazán érdekelt, amíg el nem kezdett a nyakamra járni, és addig idegesíteni, amíg ki nem csikart belőlem valami érzelmet - vontam vállat. Na igen, Leó tényleg elég kitartó volt. Aztán csak én rontottam el a legvégén.
Warren szavai lesújtottak... Nem szólaltam meg. Már nem tudtam mit mondani hogy megmondjam az őszintét, csak percek múlva tudtam mondani valamit. -Te meg miről beszélsz? Nem is ismerem Őt..- Néztem a másik férfira aki Kol volt. Halkan felsóhajtottam. Már nem értettem semmit szavaiból. -Kérlek hagyjátok abba!- Szóltam rájuk szinte könyörgően, hátha tudok hatni vagy Warren-re, vagy erre a Kol-ra.
- Ha érdemes, ha nem, nekem például már hobbimmá vált az, hogy ujjat húzzak Klaus-szal. Ez a legjobb szabadidős tevékenység, amit el tudok képzelni, de a legeslegjobb benne az, hogy én még mindig élek. A fejem, a szívem és a gerincem a helyén, bár ha így folytatom nagyon hamar kiharcolom a halálomat. De nem érdekel. - Nemtörődöm módon vállat vontam, de azért be kellett vallanom, hogy tényleg nagyon pengeélen táncoltam. Mégsem féltem Klaustól, hiába hangoztatta azt, hogy velem sem fog kivételezni és máshogy bánni, ha ellent mondok neki, én ezt nem hittem el. Ha annyira nem akar velem máshogy bánni, már régen megölt volna, legalábbis biztosan nem itt álldogálnék. Mégsem tette még meg, amit annak könyveltem el, hogy szeret. Ahogy én is őt... - Szóval összezörrenés. Attól nincs is jobb, ezektől izgalmas a kapcsolat. És te egyébként sem olyannak tűnsz, aki hagyja magát vagy vesztesen keveredik ki a vitákból. - Mondtam el neki, amit gondoltam. Most így jobban átgondolva nem tűnt egy buta, szőke cicababának.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 06, 2012 8:09 pm-kor.
Kezdőlap
