- Ha maga sem fél, hát én sem - vágtam rá pimaszul. Végülis nekem csak a bátyámmal kell elbánnom, aki nem gondolhatja, hogy én szeretném őt rendes boszorkánnyá visszaállítani. Nem mellesleg, van nekem elég erőm, hogy megkínozzam, ha nem hajlandó bevenni. Ezt persze nem szeretném... de az csak egy álom marad, hogy önként és dalolva beveszi a gyógyírt. Akármennyire is tudja, utálom, ő imádja a félvámpírságát, az én legnagyobb pechemre. -Amennyiben a karomban tarthatom a gyógyírt, bármikor a rendelkezésére állok, Esther - bólintottam. Azt hiszem, a továbbiakban már nincs itt maradásom. Szép ez a hely, meg minden, de megtudtam, miért hívtak ide az ösztöneim, szóval... ideje lesz lassan továbblépnem, úgyhogy fel is álltam az egyébként kényelmes helyemről. - Örvendtem a találkozásnak, Esther - biccentettem.

- Hm, és nem fél attól, hogy a bátyja eleve megnyúzza érte? Nagyon dícséretes - jegyeztem meg mellékesen, majd felsóhajtva törtem a fejemet azon, hogy... mit is kérjek cserébe.
- Egyelőre jobb lenne nem eltérni a legfőbb tárgytól. Sosem kérek előre semmit, hiszen nem tudhatom, mire lesz szükségem a jövőben. Tehát ha segítek neked, és adok a gyógyírből, akkor tagadhatatlan és vitathatatlan, hogy valószínűleg utána fogom a segítségedet kérni. Akármiben - néztem a tekintetét mélyen, hogy még véletlenül se láthassa rajtam azt, hogy viccelek. Ilyesmivel nem szokásom.

- Nem a meggyőző képességét vonom kétségbe, hanem hogy jól meggondolta-e ezt az egészet - feleltem, kisebb gúnnyal a hangomban. Igen, nekem sem lesz könnyű beadnom a gyógyírt Haydennek, de én még mindig könnyebben elbánok a tulajdon testvéremmel, na de azt ő sem hiheti, hogy a fiait olyan könnyű lenne megitatni vele. Ahhoz nagyon ostobának kell lenniük... - A bátyám miatt meg ne aggódjon. Nem fog tudni arról, miben mesterkedek, vagy mit fog megkapni, ha végülis odáig jutunk, hogy sikerül megszereznem a gyógyír egy részét. - Hátradőltem a kanapén, és a körmeimet kezdtem el nézegetni. Nem, biztos nem ennyiből áll. Valamit ki fog találni a számomra ez a nő, ezt már most tudom. - Térjünk át a tárgyra. ha a gyógyírrel kapcsolatban már minden megvan, mi az, amit kérne azért az adagért cserébe?

- Talán kétségbe vonja a meggyőzőképességemet? - vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, miközben úgy döntöttem, jobb lesz nem túlzottan lovagolni a felesleges témákon. Hiszen most egyetlen cél van az orrom előtt. Mégpedig a gyógyír megszerzése. Klaus most belekóstol ugyan az emberi létbe, de a rózsa által okozott gond nem lesz tartós. Én viszont azt akarok adni neki. Ahogyan Kolnak és a többieknek is.
- A testvérének talán be tudja adni mindenféle probléma nélkül? - vontam fel a szemöldökömet kíváncsian.

- Milyen kár - húztam el a szám szélét gúnyosan. Szóval minden feladat be van töltve... ezt sajnálattal hallom. Pedig én valóban bármire képes vagyok, de ha nem, hát nem... De azért néminemű reményt jelentett, hogy visszakérdezett, kinek kéne a gyógyír.
- Igen, a bátyámnak - bólogattam. Kinek másnak akarnám adni? Én nem meggyógyítani akarom azt a pokoli fajtát, hanem megölni, mert azt érdemlik... - Mi mást kaphatnának? Emberi életet? Ők még többet vettek el, mint én, és meg sem érdemelnék. Bár... védtelenek lennének. Szent ég, Hayden is az lenne, mert egészen jól elszórakozik a képességeivel! De majd megoldja... - Maga meg a fiainak szánja, ha jól sejtem. Bár fogalmam sincs, hogyan tervezi beadni nekik, ismerve az öregebb vámpírok temperamentumát. - Mondjuk azért mégiscsak az anyjuk, nem? Talán őt nem bántanák, de nem is hagynák neki, hogy letuszkoljon a torkukon valami trutyit, amitől ismét egyszerű emberek lesznek.

Az lett volna az első kérdésem, hogy neki mégis minek a gyógyír? Utána ugrott csak be, hogy az előbb beszélt a bátyjáról, aki félig vámpír. Érdekes, de... nem adom egy névtelen senkinek a gyógyírt, ha kaphatná az, akit tényleg megillet. Mármint... Klaus sem, Rebekah sem, és Elijah sem érdemli meg jobban, Kolról már ne is beszéljünk... de mégis nekik kell bevenniük. Így talán örökre száműzhetem a vámpírokat ebből a világból.
- Szóval bármiben segédkezne... sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy minden feladatot betöltöttek már... - húztam el a számat, majd felvontam a szemöldökömet. - De talán beszélhetünk róla... a bátyjának szánná, igaz? - kérdeztem komolysággal a hangomban.

- Nem, én szeretnék erről beszélni - dőltem előre úgy, hogy minél közelebb tudjak hajolni hozzá. Van gyógyír! Van orvosság arra, hogy a bátyám megint a régi önmaga legyen. Az persze más kérdés, hogy esetleg ő ezt nem akarja. Majd meg fogja érteni, ha egyáltalán sikerül róla megtudnom valamit. - Mi ez a gyógyír, és mit kell megtennem érte? Bár gondolom maga a fiainak szánja... De ha van rá mód, akkor mit kér azért, hogy én is kapjak belőle? - kérdeztem izgatottan. Kell, és bármit megteszek! Amúgy sem áll távol tőlem a fekete mágia - és nyilvánvalóan ehhez van köze a dolgoknak. Mi máshoz? Ha maguk a vámpírok úgy keletkeztek, hogy sötét erőket hívtak segítségül hozzá, akkor nyilván a gyógyírhez is ehhez hasonló dolgokra van szükség. - Bármiben segédkezem, Esther. Bármiben - csúszott ki a számon az óvatlan mondat, ami még inkább elárulta a szándékaimat.

- Tehát nem tud róla... - sóhajtottam fel hangosan, majd a mennyezetre szegtem tekintetemet. Már megint idő előtt járt el a szám, márpedig az éppenhogy nem kellett volna.
- Sajnálom, de... ha nem emiatt jött, akkor én nem is óhajtok erről többet beszélni - suttogtam, és eléggé úgy éreztem, hogy beleeestem a saját csapdámba. Tudnék ennél nagyobb titkot kikotyogni? Most úgy őszintén? szerintem nemigen. De... talán neki nem is annyira érdekes ez a téma.

- Igazság szerint én sem. Gondolom jól rejtőzködve élnek, vagy egyszerűen csak a vámpír énjüket mutatják meg az embereknek. Tudja, rejtőzködés. Sosem baj, ha valakinek vannak rejtett képességei - fejtettem ki a véleményemet. Bár... a vampwitchekről csupán annyit tudtam, hogy a látszat ellenére nem egy mai fajról van szó. De hogy kik vannak még ilyenek... Nos, arról nem tudtam.
- Értem. Hét gyerek, közülük csupán egy olyan, aki esetleg viszonylag normális - bólintottam, nyugtázva a hallotakat. Persze, hogy a boszorkányra céloztam. Ki más lenne érdemesebb a normális jelzőre? Bár egy ezer éves famíliáról beszélünk, szóval könnyen előfordulhat, hogy még az előttem álló Esther is meg van őrülve a maga módján. A gyógyír említésére felkaptam a fejemet. Miért, van olyan is? ez aztán az újdonság! Talán pont ez vonzott ide. - Van gyógyír... a vámpírságra? - kérdeztem kimérten. Nem szabad, hogy megsejtse, mennyire izgalomba hozott a gondolat. Bár... azt hiszem, tudja rólam. Ha más nem is, a szemem, ami lázas izgalommal égett, egészen biztosan elárulta.

- Hm, meglehetősen érdekes történet. Nemigen hallottam még hozzá hasonlóról ezek szerint. De a mai boszorkányok már furfangosak. Hogy miféle dolgokat képesek megteremteni... - sóhajtottam fel, majd felvontam a szemöldökömet.
- Én és a családom? Talán nem hallottál még rólunk? Hét gyermekem van... - jelentettem ki. - Ebből a többség vámpír. Illetve van egy boszorkány lányom - mondtam apró mosollyal, majd megtámasztottam arcomat a tenyeremben.
- Miért van olyan érzésem, hogy téged a gyógyír érdekel? - kérdeztem rekedten, de még így is rendkívül bátran és határozottan.

Belépve a nappaliba vetettem néhány elismerő pillantást a bútorokra. Na igen, az ősi család mindig is tudta a módját annak, hogyan éljen, legalábbis én így képzeltem el. Az italospult felé sétáltam, fogtam egy poharat, és öntöttem magamnak whiskyt. Ezt követően pedig leültem az egyik fotelbe, és összeszedve a gondolataimat, mesélni kezdtem. Igyekeztem olyan dolgokat kihagyni, amik túl sokat árulnak el rólam, ugyanakkor... ezt nehezítette, hogy a mesémnek pont erről kéne szólnia.
- Nos, a családom eléggé furcsa. A szüleim nem gyakorolják az erejüket, de nekem meg a bátyának ha tudták volna, sem tilthatták volna meg. Ő is imádja a fekete mágiát, csak... történt pár éve egy kisebb probléma, aminek köszönhetően vampwitch-é vált. Ötletes név a vámpírboszorkányokra, nem? És undorító is - forgattam meg a kezemben a poharat, unalmat színlelve. Pedig nem, ő mennyire nem éreztem így! Utáltam, hogy az, ami, de közben szerettem is őt. Mert a testvérem, aki már szó szerint megjárta a poklot is. - Maga jön. Meg a családja - néztem fel a szemeibe.

(Ház és udvar)

Felsóhajtottam, és apró, szinte szárnyaló léptekkel jöttem át ide, Trishhel a nyomomban, úgy néztem rá hátrafordulva.
- Nos... akkor tehát... - ültem le, és intettem neki, hogy tegyen így ő is nyugodtan. A szemem az italospult felé vándorolt, de rá kellett jöjjek, hogy kiszolgálja ő saját magát, ha kell. Én nem fecsérlek most ilyesmire időt... nem, nem.
- Várom az "élménybeszámolódat" - néztem rá várakozásteljesen. Még mindig sötét foltok voltak a szemem előtt. Egyszerűen tudni akartam, hogy... mi van vele. Ki ő. És mit akar tőlem. Pont tőlem.

Erin... mindig csak Erin. Vagy Tatia. Íme az a fiam, aki egyszerűen semmit nem tud eldönteni. De jól van... hát szórakozzon csak, ha neki ez jólesik.
Ekkor azonban meghallottam valamit a bejárat felől. Remek. Ideje mennem.

(Ház)

- Változatlanul kedves vagy velem, anyám - mondtam keserű mosollyal. - Nem, ezúttal is Erinnel óhajtom megosztani az ágyat, meg a társaságomat. Tatia világosan kifejtette, hogy nem kér belőlem. Nem láttam rajta túl nagy gyászt sem mikor magamhoz tértem. Mintha csak egy kiló kenyérért mentem volna a boltba - vontam vállat. - Nem tudom mikor jövök anyám. Ne várjatok. Bár nyilván nem nagyon szoktatok - léptem ki, és bezártam magam után az ajtót.

(Damon és Elena háza)

- Álmodozz csak, Nik - ültem vissza a kanapéra. Azt hiszi, hogy kifog rajtam? Persze, hogy NEM! Mi az, hogy előbb találja meg? Nevetséges... semmi esélye nincs ilyesmire. Persze, hogy nincs.
- Hm... rendben. Akkor nézz utána az... esetleges lányodnak. Remélem, utána még hazajössz. Vagy ezúttal mész Tatia ágyába bújni? - kérdeztem semleges hangon.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy ha már a halottnak maradásnál meg a hülyeség dumálásánál tartunk anyám is magába nézhetne, de inkább lenyeltem a mondókámat. Ha ő nincs ma itt, akkor én sem vagyok. Kizárólag ez volt az oka annak, hogy megálltam szó nélkül a mondatát.
- Tudod mit, anyám? Legyen hát verseny - vigyorogtam. - Ismerlek már jól. Tudom, hogy tudsz a gyógyírról. Nem Bekah vagyok, akit át lehet ejteni egy mesével - tápászkodtam fel. - Meg fogom találni, méghozzá előtted. Sokkal jobb lesz ez így mindenkinek. Én használni tudom a hasonmáson, te rajtunk viszont nem. Tiszta főnyeremény, nem? - csaptam vidáman össze a kezeimet. - Most pedig, ha nem bánod... - álltam talpra - elmegyek, és megnézem magamnak azt a gyereket. Lehet, hogy Salvatore jobb apa, de ha tényleg az én lányom, látni akarom.

- Az a tökéletlen Salvatore jobb apa, mint te. Ezt el kell ismerned. És mindig is jobb apa lesz, mint amilyen te lehetnél - mondtam őszintén, majd megforgattam a szemeimet.
- Tudod mit? Tedd azt. Keresd Bulgáriában. Kitől hallottad? Erin férjétől? Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy ezért ölték meg azt a kislányt... úgy tűnik, nem ártott volna még kissé halottnak maradnia, hogy ne tudjon hülyeségeket beszélni - mondtam egyszerűen. Nem tudom, hogy a gyógyír hol van. De hogy biztosan nem Bulgáriában, az biztos. Arról tudnék.

- Tudod mit, anyám? Azt fogom tenni. Elmegyek, és megnézem a gyereket - biccentettem. Bár azt még nem döntöttem el, hogy mit csinálok akkor. Vasárnapi apuka nem leszek, az fix. De ha mégis az én lányom...
- Ha az enyém, nem hagyom, hogy az a töketlen Salvatore nevelje fel - jelentettem ki. - Találok jó megoldást. De a lényeg - mosolyogtam el magam gúnyosan - hogy a gyógyírről nem hiszem el a történetedet. Ugyanis valaki más is beszélt már róla. Olyas valaki, aki még sosem hallott a te híres professzorodról. És valami azt súgja nekem, hogy a gyógyírt nem az Újvilágban kell hogy keressem. Hanem ott, ahonnan mi magunk származunk. Északon - blöfföltem én is rezzenéselen ábrázattal. Majd én utánanézetek Bulgáriában ennek a bizonyos gyógyszernek.

- Hm, akkor osonj be hozzájuk, nézd meg a gyereket, mit tudom én! - legyintettem. Most a szemeim előtt lejátszott a jelenet, hogy Klaus titokban beoson hozzájuk, és a gyerekszobában megtalálja a kislányt. Talán a saját lányát. De nem hiszem, hogy Salvatore megtűrné a házában Klaus lányát. Nem... én nem hittem el ezt. Talán csak én magam képzelem be a dolgokat.
- Klaus, tudod... - köszörültem meg a torkomat végül. - Nemrégiben sikerült beszélnem azzal a professzorral, aki az egész gyógyíres históriát elindította a városban - füllentettem. Dehogy beszéltem vele! - És azt mondta, hogy... mindez csak a mese része az egész történetnek. És nem létezik gyógyír - mondtam. Szemrebbenés nélkül hazudtam. De én nem fogom hagyni, hogy a hasonmásnak adják azt, ami nekem az utolsó esély.

Még mindig úgy ültem a fotelban, mint akit felpofoztak, aztán anyámra emeltem a tekintetemet.
- Meg akarom tudni. Látni akarom a gyereket - jelentettem ki, majd a fotel karfájára vágtam. - És a hasonmást is. És azt akarom, hogy mondj el nekem mindent a gyógyírról. A hasonmásnak szüksége lesz rá - jelentettem ki nyersen. - Ne feledd, hogy ha nem beszélsz, akár meg is igézhetlek, hogy elmondj nekem mindent. Mindent, amit csak tudsz.

Sejtettem ezt a reakciót. A gondolat, hogy talán én meg nagymama lennék, enyhén... szürreális. Nem? Á, dehogynem... bár Kol részéről már van egy unokám, hiszen ő még idiótább volt, és gyereket csinált az első szembejövő nőnek. De Klaus más.
- Öhm... sejtésem sincs. Bár gondolom, ha ez így is van, nem igényled, hogy közöd legyen a gyerekhez. Ismerjük el, hogy benned nincs sok apai érzés, legyen szó erről a gyerekről, vagy bárki másról. Nem mellesleg, azt hiszem, ha így is van, Elena megoldja a problémát. Vagy már megoldották Damon Salvatore-ral együtt. Ja... és a helyedben ezt a gyanút nem adnám tovább sem Tatiának, sem Erinnek - mondtam mellékesen.

Ez a probléma átmenetileg kiszorította a fejemből a vámpírrá vált hasonmás dolgát. Döbbent tátogással meredtem anyámra, mint egy idióta. Közben a rémület már úgy járt át, mintha éles, hideg vasdarabok futkostak volna ide-oda a testemben.
- Nem gondolkodtam... a biztonságon - nyögtem ki. - Csak megtörtént, és kész... - ráztam a fejem, mintha ezzel meg nem történtté tudnám tenni a dolgot, aztán beleszédültem a fotelba, és csak néztem a kezeimre bambán.
- Kék szemű, és szőke hajú... - motyogtam. - De nem lehet... Elena azt mondta, semmi közöm hozzá. Hogy mi később... vagy hamarabb voltunk... már nem is tudom - túrtam a hajamba. - Úristen, mi van, ha mégis az enyém???

Már csak azért sem akartam beszélni Klausnak a gyógyírről. Még kitalálja, hogy a hasonmásnak van szüksége rá, és akkor a falnak megyek, az már biztos.
- Hm, igen. Most hogy így mondod... az általam ismert Gilbertek és Salvatore-ok sötét hajúak, igen - mondtam tűnődve. Persze tudtam az igazságot, de ilyenkor azért az én fejemben is megfordult egy-két olyan dolog, amit talán én képzeltem be, vagy tényleg úgy volt.
- Ilyenkor a helyedben elgondolkodnék, hogy a pillanat hevében gondolkodtam-e a... biztonságon - néztem Klaus szemeibe sokat sejtetően. - Tudod, most hogy így visszagondolok... - túrtam bele a saját hajamba. - az a kislány hasonlított arra a kisbabára, amilyen te voltál, mikor megszülettél. Azok a kék szemek, a szőke haj... - meredtem magam elé még mindig gondolkodva.

- A szentségit! - átkozódtam még mindig valami iszonyatos dühvel. - Ezt nem hiszem el! És nem fogadom el! Valami... valami megoldást kell találni. Nekem kell a hasonmás! Méghozzá az emberi hasonmás! - kiabáltam, és csak rántottam egyet a vállamon mikor szóba került Elena gyereke. Bánom is én, hogy megszületett, mi közöm hozzá.
- Hogy mondtad? - kaptam fel mégis a fejem. - Szőke? - meredtem anyámra. - De Damon sötét hajú. Ahogy a hasonmás is - néztem anyámra döbbenten. Reméltem nem arra gondol, amitől bennem megállt még a vér is.

Pontosan efféle reakcióra számítottam. Tudtam, hogy olyan lesz, mint akinek minden álmát összetörték. És hát... ez most pont az a helyzet volt.
- ELÉG, Klaus! - emeltem meg a hangomat. - Ezzel nem teszed meg nem történtté a tényeket - néztem a szemeibe mélyen, bár tudtam, ez őt nem fogja meghatni. - Előbb-utóbb várható volt, hogy meg fog történni. És így is tovább húzta, mint amennyit jósolt neki... valaki - nyeltem egyet. Nem hiányzik, hogy Klaus tudjon Delenáról. - A lényeg a lényeg, hogy ő már vámpír. Eredetileg akkor kellett volna meghalnia, mikor megszületett a... kislánya. De akkor valami csoda folytán élve megúszta - fordítottam el a tekintetemet, majd elmosolyodtam. - Látnod kellene azt a kislányt... - mondtam már valami furcsa lelkesedéssel a hangomban. - Bár szőke hajú Salvatore-ral még nem találkoztam, ahogy Gilberttel sem, de... - gondolkodtam el. Hm, ez eddig eszembe sem jutott.