- Mégis mi közöm lehetne hozzá? Nem lehettem ott, hogy megcsináljam helyettem, nemde? - kérdeztem jócskán megemelt szemöldökkel, miközben láttam, hogy szinte mindketten mennyire kivannak ettől a helyzettől. De hát... mit is tehetnék, mintha eddig nem jutott volna el a tudatukig, hogy a vérfarkasok emberek, és Nik félig az. De számomra már felesleges a szájtépés.
- Menjetek csak. És menjetek orvoshoz is. Szeretném tudni, hogy gazdagabb leszek-e egy unokával - vigyorodtam el.

Még mindig szédelegve tápászkodtam én is fel. Egyszerűen döbbent voltam, és halálra rémült. Kb olyan sápadt lehettem, mint Tatia.
- Ez egy rossz álom - motyogtam. - Semmi más nem lehet... - dörgöltem a halántékomat, aztán Tatia felé fordultam.
- Hazamegyek veled - mondtam, észre sem véve, hogy milyen természetesen mondtam a Petrova birtokra, hogy "haza".
- Nem tudom anyám, van-e közöd ehhez a gyerekhez, de ajánlom, hogy ne legyen - sziszegtem anyám felé fordulva.

A térdemre könyököltem és meredtem magam elé. Már annyira sem tudtam gondolkozni, mint eddig. Jobbnak láttam, ha nem is figyelek oda, nem jártatom az agyam. Mintha attól minden elmúlna... mintha egyszerűen csak visszaváltozhatnék és még a csírája is eltűnne ennek az esetleges hírnek. Egy baba? Én... mégis mit csinálhatnék? Nem voltam anyatípus. Már nem.
- Nik, ne... - Motyogtam, amikor felcsattant, de a hangom olyan halk volt, hogy szinte még én sem hallottam. Azt igazán kizárhatjuk, hogyha esetlegesen terhes vagyok, akkor Esther belém varázsolt egy gyereket. Érdekes lenne. - Azt hiszem, én... inkább hazamegyek... - Nyeltem nagyot és nagy nehezen felálltam a kanapéról. Bár az arcom valószínűleg még mindig falfehér volt a rémülettől.

- Igen, biztosan tévedek. De mondanék valamit: egy szóval sem mondtam, hogy teljesen meg vagyok győződve róla. Ezért is mondtam, hogy menj orvoshoz - magyaráztam egyszerűen, majd meglepetten fordítottam a fejemet Klaus felé.
- Nos, fiam. Én már letettem arról, hogy utódokat kapjak tőled. Felelseges, és hiú ábrándok voltak. De most, hogy így mondod... ha Tatia terhes, valóban sikerrel jártam - mondtam egy negédes mosollyal.

- Nem, biztosan tévedsz - mondtam hevesen anyámnak, és úgy ráztam a fejem, mint aki egy rémálomból akar ébredni éppen. - Tatia vámpír volt, mikor én ember... aztán én voltam hibrid, és Tatia ember... és... - hallgattam el, mikor rájöttem, hogy mindkét esetben megtörténhetett a dolog. Láttunk már vámpír és ember kapcsolatból született gyerekeket.
- Atyaisten - rogytam le Tatia mellé, és a hajamba túrtam. Elképzelni sem tudtam, mi lesz most. Mi a fenét csinálunk mi egy gyerekkel?
- Ezt te csináltad, ugye? - néztem fel dühös grimasszal anyámra. - Hiszen ezt akartad! - pattantam fel.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbe csaptak, le kellett ülnöm, hogy ne essek össze. Emberként megvolt ennek az esélye, inkább nem kockáztattam, csak arra kaptam fel a fejem, hogy valami összetört. Oldalra pillantottam és láttam, hogy Klaus kiejtette a kezéből a poharat... most jön még csak a java. Még én sem tudtam normálisan vagy éppen tűrhetően reagálni, de Klaus... te jó ég, erre nem számítottam. Nem akarom ezt...
Kínomban felnevettem. - Esther, ezer éves vagyok. Ha eddig nem estem teherbe, akkor most sem. - Próbáltam megnyugtatni magamat, nem sok sikerrel. Nem érdekel, ez nem történhet meg... - Biztosan tévedsz. - Csóváltam a fejemet összeszorított ajkakkal. Hogy mit éreztem? Félelmet... aggódtam. Jobban, mint kellene. Eddig csak attól kellett tartanom, hogy talán örökre ember maradok, most meg ez is?!

Felváltva néztem rájuk, és eleinte kedvem támadt volna nevetni rajtuk, de végül nem tettem meg. Vámpírok voltak már mindketten jó ideje, kivéve Tatiát az utóbbi időben. Kijöttek ennek a gyakorlatából. Ez van, ezt kell szeretni.
- Nos, nem hiszem, hogy éreznéd. Már nem vagy vámpír. Nincsenek olyan jó érzékeid, mint előtte - néztem Tatiára, ahogy végigsimított a hasán, majd felsóhajtottam, és felálltam, hogy fel-le kezdjek sétálni.
- De az én szavaim talán merően eltérnek a valóságtól. Egy nőgyógyász többet segítene.

- Ezt nem mondod! - horkantam fel úgy, mint egy sebzett farkas. - Mi az, hogy nem fog visszaváltozni? - emelkedett bennem egyre és egyre feljebb a harag, aztán követtem anyám tekintetét, ami Tatia hasára vándorolt.
- Igen, félig vérfarkas vagyok. Na és? - kérdeztem morcosan, de a következő pillanatban - igaz lassan, nagyon lassan - de a ködön átütött a mondandójának a lényege.
A pohár kiesett a kezemből, hatalmas csörrenéssel szilánkosra tört a padlón, az ital pedig eláztatta a szőnyeget. Szinte észre sem vettem. Jeges rémülettel bámultam anyámra.
- Ez lehetetlen - hebegtem.

- De, gondoltam erre... de lennie kell valaminek, valami kiskapunak. Nem akarok ember maradni. Még a gondolattól is rosszul vagyok. - Forgattam meg a szemeimet, majd ismét Esther-re néztem. Nagyon különösen viselkedik, egyre furcsább nekem ez a nő. És egyáltalán nem tetszik ez a rossz irányú pálfordulás.
Ám leesett, hogy miről beszél. Sokáig tartott, általában ilyenkorra már régen rájövök, mit rejtenek a burkolt megjegyzések, most viszont... sokkot kaptam. A hasamra nézett, így én is oda pillantottam. És a szavai... - Nem, azt nem lehet. - Motyogtam, amikor Esther már Klaus-nak címzett verbális üzenetet. Te jó ég... mi van? Nem, nem, nem, nem... még a lehetőségnek sem kellene felmerülni, úgyhogy nem kezdhetek el pánikolni. Még hirtelen a hasamra csúszott a kezem, magam is meglepődtem a mozdulaton. Ha így lenne... azt már éreztem volna. Azt hiszem...

- Kedvesem, nem akarjak riasztgatni, de talán ha eddig nem változtál vissza, soha többé nem fogsz. Ezen a lehetőségen még nem gondolkodtál el? - kérdeztem kissé fennhangon, de nem bántóan. Még ha úgy is hangzott. De nem mondok inkább semmi olyat, ami felháborodást kelthet, hiszen arra senkinek nincs szüksége.
- Vagy talán... valami olyasmire vagy hivatott, ami miatt a természet adott neked egy második esélyt - bámultam ekkor már a hasát, majd a tekintetét. - Vagy ezen még nem gondolkodtál? - billentettem oldalra a fejemet, majd Klausra figyeltem.
- Félig vérfarkas vagy. Vagyis... a vérfarkas éned ember. És az embereknek nincs problémája azzal, hogy gyermeket nemzzen egy vámpír nőnek - vontam meg a vállamat.

- Ugyan, anyám - ráncoltam a szemöldökömet. - Nyilván figyelmeztettél volna minket, ha Tatiánál, hasonmás mivoltából kifolyólag másképp hat a gyógyír - kezdtem el járni fel-alá, hogy aztán hirtelen megtorpanjak.
- Hogy jön ide a nemi életünk? - értetlenkedtem, és vetettem egy kérdő tekintetet Tatiára is. Láttam, hogy ő sem igazán érti a kérdés lényegét.
- Ugye nem várod anyám, hogy bejelentsük, hogy mikor, hogyan, és hányszor? - fintorogtam.

Kezembe vettem az italt, amit Klaus adott, de nem kortyoltam bele. Nem szerettem volna alkohol hatása alatt végighallgatni Esther szavait, de miközben Klaus beszélt csak bólogattam. Így belegondolva annyira nem volt bölcs döntés alábecsülni a hasonmásomat, hiába utálom. Meg kell hagyni, hogy igazi Petrova. Ha nem utálnám, akkor még büszke is lennék rá.
- Már elmúltam ezer. - Vontam meg a vállamat Klaus-ra nézve, de most nem ez volt a lényeg. Feszülten vártam Esther meglátásait, de nem tetszett a mosolya... annyira... képtelenség volt megnevezni, hogy mit láttam abban a mosolyban, pedig ha valaki, akkor én értek a gesztusokhoz. Az biztos, hogy vészjósló volt.
Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a régi hasonmás-mivoltommal lehet kapcsolatban a dolog. Majdnem ezer éve nem én voltam a hasonmás, hiába voltam a vérvonal elindítója... vámpírrá váltam és kész. De ez sem magyarázza meg teljesen a helyzetet.
- Akkor meddig maradok így? Neked tudnod kellene, te vagy az Eredeti Boszorkány. - Néztem Esthert, aki újabb kört tett a bárpult felé. Attól, amit később mondott össze kellett vonnom a szemöldökömet. Mégis mire céloz? - Mit akarsz mondani? - Kortyoltam bele az italba. Ezt másképp nem lehet kibírni.

Lassan felfogtam, hogy mit is érzek, és egy apró mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben halkan felsóhajtottam, és próbáltam nem túlzottan árulkodni a szemeimmel.
- Nos, ki tudja? Talán ennek a rózsának is vannak buktatói. De ha megnézzük, Tatia nemcsak egy vámpír. Tatia egy hasonmás volt egykoron. Talán rájuk másképpen hat mindez? - kérdeztem költőien, majd újabb adag italt töltöttem magamnak, még mindig veszett mosolygással.
- Vagy netán teljesen más dolog áll a hátterében - mértem végig ismét Tatiát. - Bár nem akarok belekeveredni a nemi életetek intenzivitásába - jegyeztem meg.

Visszasétáltam anyámhoz és Tatiához, és utóbbi kezébe nyomtam az italt.
- Csak hogy pontosak legyünk... - fordultam anyámhoz -  öt nappal ezelőtt elmentem a hasonmáshoz, és elvittem neki a rózsát. Gondoltam, ő még lehet ember, ha akar. Tatia velem jött. Nem tudom pontosan mi történt, mert én kinn voltam, míg ők ketten benn "beszélgettek" - macskakörmöztem a levegőbe. - A hasonmás Tatia arcába nyomta a virágot. Csakhogy velem ellentétben Tatia nem változott vissza. Eltelt csaknem egy hét, és még most is ember. És nem értjük az okát. Azt mondtad, a gyógyír csak az újszülötteknél hat. Tatia csaknem ezer éves. 

- Persze, hogy gyors voltam. Tudni akarom, hogy mi történik. - Nyeltem egy nagyot Klaus-ra nézve. A szavaiból ítélve még nem mondta el Esther-nek, hogy mi a helyzet, így valószínűleg kénytelen leszek én elé tárni a dolgot. Még mindig bizakodtam a jó válaszban, miszerint ez csak valami véletlenszerű történés és nemsokára rendbe jövök. Legyen így, legyen így...!
Óvatosan Klaus felé pillantottam, amikor a bárpulthoz lépett, ezután fordultam Esther felé. Furcsa volt az ábrázata és már a múltkor sem volt velem valami kedves. Pedig én nem tettem ellene semmit... ha valakivel, akkor azt hittem, hogy Esther-rel tényleg jó a kapcsolatom.
- Tényleg nem vagyok önmagam. - Néztem rá komolyan. - Már öt napja nem... azóta vagyok ember. A hasonmásom tett róla, hogy így legyen, de nem változtam vissza. Még mindig halandó vagyok. - Vettem nagy levegőt. - Mi lehet ennek az oka? Mi van velem? Ugye nem maradok így? - Kérdeztem kissé kétségbeesetten.

Tudtam, éreztem előre, hogy nem lezs hangulatom a bájcsevejhez, de... meg kell tennem. Valamiért már kíváncsi voltam, hogy mi lesz ennek a vége, márpedig ha Tatia idejött, és Klausszal együtt van itt, akkor annak nagy-nagy jelentősége van.
Ránéztem Tátiára, de ekkor valami egészen különlegeset véltem felfedezni.
- Öhm... mintha... khm... nem lennél önmagad... - jegyeztem meg finoman fogalmazva.

- Anyám, neked mi mindig gyanúsak leszünk. Akkor is, ha épp nem műveltünk semmit - mondtam keserű kis nevetéssel, majd az ajtó felé fordultam, ahol megjelent a szorongó ábrázatú Tatia.
- Ahogy látod, már itt is van - siettem oda Tatiához, és megcsókoltam.
- Gyors voltál - mondtam, és megfogtam a kezét. - Gyere... hallgassuk meg a megváltást, vagy a végítéletet - húztam a nappali közepére, közvetlenül anyám elé, majd visszasétáltam a bárpulthoz, hogy Tatiának is keverjek egy italt. Valami azt súgta, hogy rá fog férni.

Főtér

Eléggé aggódtam már amiatt, hogy vajon Esther mit fog mondani. Tudott a gyógyírról, tudott arról, hogy a régi vámpírokra csak kezdetlegesen hat és mindössze az újszülötteket képes visszaváltoztatni emberré, így tudnia kellett az esetleges mellékhatásokról, szövődményekről és még ragozhatnám tovább. Nem voltam fiatal vámpír, rajtam nem hathatott véglegesen, mégis féltem... nagyon.
Benyitottam az ajtón és fogalmam sincs miért, de a nappali felé indultam. Esthert általában ott lehetett találni vagy a dolgozószobájában. Vajon Klaus már itt van? Lehet, hogy hamarabb ideért, mint én.
Megállva az ajtónál választ is kaptam. Esther és Klaus a nappaliban tartózkodott, mindkettejük kezében egy-egy ital. - Helló. - Köszörültem meg a torkomat. Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzésére vár, talán ezért nem is tudtam hirtelen mit mondani. Annyira furcsa volt, hogy nem hallottam már a bejárati ajtónál, hogy miről beszélgetnek vagy hogy egyáltalán itt vannak.

- Gyanúsak vagytok ti nekem - jegyeztem meg halkan, magam is kiittam a poharamat, majd felsóhajtottam, és így dőltem vissza hátra a kanapén. Jól esett volna inni még egyet, de azt hiszem, jobb ha józan vagyok most. Nem pedig... kiütött. Olyat még sosem tettem és nem áll szándékomban elkezdeni.
- És mikorra várható a kedvesed? - kédeztem felvont szemöldökkel.

- Tatia Petrovát várjuk - jegyeztem meg, majd elsétáltam a bárpultig, hogy kiszolgáljam magam. - A miértre inkább hadd adja meg ő a választ, ha már megérkezik. Bár erős a gyanúm, hogy észre fogod venni az okot - céloztam arra, hogy nyilván meg fogja érezni, hogy Tatia immár nem vámpír.

- Nem véletlenül vagyok majdnem ezer éves - vontam egyet enyhén a vállaimon, mikor hallottam a megjegyzését, majd felsóhajtottam, és kíváncsian néztem rá.
- Valóban? Kit várunk még? És vajon miért? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Na igen, nem szoktam meg, hogy a fiam komolyabb vendégeket hoz. Márpedig most sütött róla, hogy ez a helyzet.

(Grill)

A gondolataimba merülve sétáltam el a birtokig. Olyannyira belefeledkezve mindenbe, hogy nem is vettem észre, mikor értem ide, csak az tűnt fel, hogy már az ajtónk előtt álltam.
Nagy sóhajjal benyitottam. Milyen különös volt most hazaérni... mintha vendégségbe jöttem volna.
- A megérzéseid még mindig működnek, anyám - jegyeztem meg köszönés nélkül, mikor hátra sem pillantva megszólított. - Nem terveztem hazajönni, de... a dolgok úgy alakultak, hogy kénytelen vagyok.
Ebben a pillanatban megrezzent zsebemben a telefon, és elolvastam Tatia üzenetét.
- Nemsokára megérkezik még valaki - közöltem. - És nagyon remélem, tudsz valami orvosságot a problémánkra. 

Félni.... igaz, hogy az tesz minket emberré, és bizony nekem is bőven van okom mitől rettegni, mégis inkább kivédem őket... A félelemnél nincs alantosabb érzelem. A félelem romba dönt... a félelem megfojt. Én pedig nem akarok félve élni. Inkább halok meg bátran.
- Ne aggódjon az árulás miatt. nem fog bekövetkezni, kedves Esther - vigyorogtam rá, mielőtt magamat kihúzva elindultam kifelé. nem kell vezetni, tudom én, merre kell mennem... Nem mellesleg, ez a találkozás maga furcsa volt. Meg a boszorkány. Én sem vagyok normális, de azt hiszem, ő is kattant egy kissé, ennek ellenére van ereje, nem is kicsi. Potenciálisan pont megfelelő arra, hogy a bizalmába férkőzzek. De most elég volt belőle ennyi... Inkább itt hagyom végre. - A viszontlátásra - fordultam vissza az ajtóból, majd gyors léptekkel eltűntem az éjszakában.
/folyt valahol/

- Bátor dolog. Mármint... nem félni. Hiszen a félelem az, ami emberré teszi a boszorkányt is - sóhajtottam fel. Velem is megesett már, hogy féltem. Sőt, egyenesen rettegtem! De nem volt más választásom, mint azt tenni, hiszen nem akarom véglegesen a síron túl látni a gyermekeimet. Féltem őket Mikaeltől. Még ha ezt soha nem is vallanám be nekik.
- Az ajánlat, és az alkunk nagyon is bizalomgerjesztő. De nem várok árulást, remélem ezt maga is nagyon jól tudja! - néztem rá határozottan, miközben felálltam, és távozásának beharangozásakor szintúgy biccentettem egyet.