Nem ő az egyetlen, aki ökölbe szorított kézzel próbálja kibírni, ezt a beszélgetést. Kevés hiányzik hozzá, hogy ne keverjek le egy pofont neki. Nem merném, csak még nagyobb bajba sodornám magamat, de nagyon szívesen felképelném most, és minden önuralmamra szükségem van, hogy szó nélkül tűrjem, amíg ismét csak úgy beszél velem, mint egy darab ronggyal. Aztán kisétál, mint aki jól végezte a dolgát, én meg ingerülten meredek az ajtóra még percekig.
- Menjek a szobába, mi?! - vicsorgok még a kijárat felé. - Ahogy óhajtja az úr! - mondom magam elé, aztán dühös léptekkel megindulok a lépcső irányába.

|| Klaus szobája ||

És vissza az elejére. Remek. Klaus jelenleg olyan, mint valami vízhatlan anyag. Lepereg róla minden. De az ő játékszabályai soha nem voltak teljesen tiszták, és mi több, ebben az esetben inkább ítéltem volna igazságtalannak ezt.
- Nos... úgy érzem, itt rám már semmi szükség. Hayley szavaiból úgy vettem ki, hogy ő tényleg maradni óhajt. Érezd otthon magad - küldtem felé még egy félmosolyt, de a jókedvem éppen nem szárnyalt, szóval többet akarva sem tudtam volna most tenni.
Klausra vetettem még egy pillantást, majd megindultam a lépcsők felé. Azt hiszem, ideje ennek is utánajárnom. Egy gyermek Klaus véréből. Roppant érdekes.

(Esther hálója)

- Most mi van?  - pattanok fel hirtelen én is. - Szobafogságra ítélsz? Komolyan? Nem vagyok egy idióta kölyök, akit meg kell büntetned, oké? - förmedek rá. - Már megmondtam, hogy nem fogok lelépni, nem értem, minek kell folyton fenyegetőznöd, meg parancsolgatnod. - Pár órával ezelőtt még, mielőtt elárultam volna, hogy terhes vagyok, azt mondta, hogy mehetek, ha akarok. Akkor sem akartam. Azt mondta, nem vagyok a rabszolgája. Akkor miért bánik velem folyton úgy? Nem akarok vele veszekedni, főleg nem most, hogy végre kezdett kicsit lecsillapodni, de kezd elegem lenni.

Hm, furcsa belegondolni abba, hogy milyen is lenne Nik apának. Talán merész illúzió, dee jelen pillanatban eléggé... aktuálisnak hat. És azt hiszem, ha kicsit lenyugszik, át tud értékelni mindent, ami ehhez szükségeltetik.
- Az, hogy mi lesz, függjön kettőtöktől - néztem rájuk ismételten felváltva, miközben azon tűnődtem, hogy illendő lenne most elsétálnom. rám már tényleg semmi szükség.

Lassan magasba emelkedik a szemöldököm. Klaus gyümölcslevet keres nekem? Oké, akkor remélhetőleg már kezd visszatérni a józan esze. Bizonytalanul a számhoz emelem a poharat, majd kortyolok is belőle, ha már itt van. Aztán a másik kettőt figyelem a kanapén. Közelebb is sétálok, és helyet foglalok Klaus másik oldalán. Kicsit megnyugtató, hogy már értelmes beszélgetést is lehet kezdeményezni vele. Bár a korábbi kérdés nem nekem szólt, és nem is tudom, mi lesz rá a helyes válasz.
- Azt hiszem, ez első sorban tőled függ. Adsz egy esélyt neki? - Kérdezem visszafojtva, tekintetemben némi aggodalommal.

Kezdtem magamat iszonyatosan feleslegesnek érezni itt. Nem hiszem, hogy az én tanácsaim bármihez is hozzájárulnának ahhoz, amit Klaus akar. Sosem hallgatott rám, hát miért hallgatna most? Mikor több benne az ösztön, mint a józan ész, és sajnos az ösztön eléggé negatív irányba húzza el az agyát.
Egy halk sóhajtással dőltem hátra a kanapén. Mivel ez az ő háza, tényleg nem mondhatom, hogy menjen el innen és addig ne jöjjön vissza, míg el nem döntötte, mit akar. Addig veszélyes lehet Hayley-re is, és a születendő gyermekre is.

De, az nyilvánvaló, hogy dühös. Kifordult magából. És azt hiszem, pánikba is esett a gondolattól, hogy apa lesz. Viszont nem akarom elhinni, hogy ez az utolsó szava. Hogy ez a végleges döntése. Amikor elhangzik a szájából, hogy nem tudja, mit akar, majdnem felsóhajtok. Aztán meg alaposan elkerekedik a szemem, amikor közli velem, hogy igyak vele. Én nem hiszem, hogy ez okos ötlet lenne. Szerencsére maga is észbekap, mielőtt bármit mondanék. Megfogom a poharat, de a fejemet rázom.
- Szerintem... inkább valami alkoholmenteset kellene innom - felelem egy bocsánatkérő pillantással, és érzem, hogy közben elsápadok. Belegondolva azért félek, hogy fogom bírni majd Klaus hangulatingadozásait, állandóan tartva attól, hogy mikor sokall be, és tekeri ki a nyakam, vagy dönti el, hogy vetessem el a babát.

A fiam reménytelen. Ez a gondolat cikázott ide-oda a fejemben, és azt hiszem, ebben a pillanatban egy isteni csoda sem tudott volna segíteni. Nem mintha a családom bármely tagja lenne annyira vallásos, hogy higgyen az efféle balgaságokban.
Míg ők ketten a kanapétól eltávolodtak, én inkább ott foglaltam helyett, és onnan lestem őket, mint két bolondot, akik azt sem tudják, hogy mit is akarnak valójában.
- Úgy döntesz, ahogy akarsz, Niklaus Mikaelson - feleltem csupán ennyit már nem kevés lemondással a hangomban. Csalódtam benne. És tudtam ugyan, hogy ez neki mit sem számít, de nem restelltem véka alá rejteni az arckifejezésemmel sem, hogy ezt éreztem.

Kínomban elnevetem magam. Mint egy labdát, képzeledben ide-oda dobálnak. "Itt maradsz, ott maradsz. Nem mész sehova. Mellettem maradsz." Chh! Kíváncsi vagyok, rájönnek-e valaha, hogy nem egy tárgy vagyok, amivel játszogathatnak. Bár ez inkább Klausra vonatkozik, mert Esther egyértelműen védeni próbál, amit igazából értékelek. Klaus viszont... hát úgy néz ki, neki még fogalma sincs, hogy mit akar. Valahol mélyen legbelül örülök annak is, ha valóban ragaszkodik hozzám, bár kissé furcsán mutatja ki. És az az igazság, hogy jelenleg... félek tőle. Persze próbálok erős maradni, de a nagy szám ellenére rettegek, mert tudom, hogy mi mindenre képes pusztán felindultságból. Vajon lenyugszik valaha? Pillanatnyilag reménytelennek tűnik elképzelni is, hogy elfogadja az apasága tényét.
Védekezőn felemelem a kezem, jelezve, hogy nem állt szándékomban elhagyni őt. Addig nem, amíg nem ő maga kéri. Aztán megköszörülöm a torkom, és idegesen megszólalok.
- Fontosabb kérdés, hogy te mit akarsz - kezdek bele halkan, és felállok a kanapéról, hogy tegyek felé egy lépést. Nevetséges, hogy mennyi bátorságot kell összegyűjtenem ehhez. - Csak kérlek... kérlek gondold át rendesen, mielőtt eldöntöd. Tudod... van még időd meggondolni. De mégis csak egy élet a tét. Egy kis élet... fiunk, vagy lányunk... Kérlek... Kérlek, ne indulatból cselekedj - lépek még egy kicsivel közelebb. Hangom nyugodt, egyáltalán nem könyörgő, inkább kicsit bizakodó. Ismerem már valamennyire Klaust. Tudom, hogy milyen véleménnyel van Mikaelről, és hiszem... hinni szeretném, ha tiszta fejjel átgondolja ezt, olyan döntést fog hozni, amivel bebizonyíthatja magának, hogy ő sokkal jobb, mint a nevelőapja. Legalábbis nagyon reménykedem ebben.

Nem is tudom, mit vártam tőle. Egyértelmű, hogy hallgatni rám már nemigen hallgat. Bár... nem is tudom, akkor miért is mondtam el azt, amit... egyszerűen nevetséges próbálkozás volt. És kezdtem látni, hogy Klausnak igaza van, neki nem való gyerek. De ettől azt a gyereket senki nem fogja bántani. Azt már én sem engedném, hiszen magam is anya vagyok, és veszítettem már el gyermeket majd' ezer éve.
- Rendben. Akkor... látod az ajtót, ugye? - fordultam Klaus felé még mindig komoly ábrázattal. - Hayley itt marad, ahol biztonságban van. Te mehetsz, ahová akarsz. Nem lesz apa belőled - suttogtam, szinte észre sem véve, hogy tombol, mint... nem is tudom mihez hasonlítasni.