- Elijah-ba és Finn-be Mikael túlzottan beleverte a saját elvárásait - biggyesztettem le az ajkamat. - Ők már sajnos menthetetlenek. De Kol... nos, ő egyre jobban halad azon az úton, amint Bekah meg én. Lehet még valami a kisfiúból ha így folytatja - álltam aztán fel. - Nos azt hiszem, most lepihenek. Légy oly kedves anyám, és mondd meg Fenrirnek, hogy holnap beszélni akarok vele. Méghozzá négyszemközt.

- Igen, sikeresen kiölted a húgodból az összes jóságot, ami valaha benne élt. Sikernek könyvelheted el - sóhajtottam hatalmasat, de nem sértőn, inkább csak megjegyeztem.
- Bizonyára nehéz számodra, hogy sem Elijah-t, sem Kolt nem sikerült olyanná tenni, mint te vagy. Finnről ne is beszéljünk - legyintettem.

- Ez egyelőre hagy maradjon meg az én titkomnak - mosolyogtam kedvesen. - Amint eljön az ideje, megtudod. Hogy egyedül maradok, az végképp nem érdekel - legyintettem. - A testvéreimet is csak azért tűröm meg, mert mégis csak a testvéreim - mondtam kissé megvetően. - Bár a legnagyobb hasonlóság Bekah és köztem van talán. Az a lány legalább tud vámpírként élni - csaptam jókedvűen a fotel karfájára.

- Csak nem értem, mire mész velük - néztem rá értetlenül. - Attól félsz, hogy egyedül maradsz? Vagy miért kell neked hirtelen pár hibrid haver? Miért pont Fenrirt tennéd azzá, akit gyűlölsz? - kérdezősködtem. Egyelőre még... nem értettem az okokat.

- Nem értem mi ezzel a bajod - tártam szét a kezeimet. - Ne aggódj értük... élni fognak. Sőt, sokkal jobb életet adok nekik, mint eddig. Megmenekülnek a telihold fájdalmas óráitól. Hálásak lehetnek azért, hogy ezt megteszem értük. Vagy te talán nem így gondolod? - körözgettem az itallal a pohárban.

A gyanúm beigazolódott, de az csak tetézte az egészet, hogy úgy szólalt meg, mintha egy jégcsapot nyelt volna le egészben.
- És mit tudsz tenni ellenem? Elaltatsz újabb ezer évre? Vagy esetleg megölsz? Hát legyen, tedd meg. Mit számít már ebben a történetben, hogy ki él, és ki hal? - közöltem egyszerűen. Egy, hogy nem akartam meghalni, de kettő, hogy utáltam így látni a gyerekeimet. De most éppen eszem a saját fősztömet.

- Miért ne tehetném? - nevettem fel jéghidegen. - És ha nem sikerül... hát istenem. Sokat nem vesztettünk. Csak egy csapnivaló apát, ennyi - öntöttem újra magamnak egy pohár italt. - Két dolgot tehetsz anyám. Vagy segítesz nekem, vagy kimaradsz belőle. Azt nem ajánlom, hogy az utamba állj. Senkinek nem tűröm. Neked sem fogom.

Ahogy befejezte a mondandóját, valami nagyon rossz kezdett ébredezni bennem. Valami... borzalmas, és éreztem, hogy a szemeim akkorára nyílnak, mintha három nagyító lenne rajtuk.
- Ugye... ugye nem azt akarod...? - kérdeztem eléggé rémülten. - Nem teheted hibriddé... azt sem tudod, hogy sikeres lehetnél-e!

- Szóval Lockwoodék - hümmentettem. - Na és Fenrir. Egyelőre maradjunk ennél a névnél. Az apa valahogy azt hiszem, nem igazán illene rá - vetettem egy pillantást anyámra. - De milyen igazad van. Igen, ő lehet az első - gondolkodtam félig hangosan. - Kösz anyám - vigyorogtam el aztán magam. - Remek ötletem van. És Fenrir... tökéletes alanya lesz.

- Tévedsz, Nik. Én az ember Tatiával voltam bizalmas viszonyban. Most már... hogy tisztáztuk az akkori dolgainkat, nem igazán köt össze minket semmi sem - magyaráztam. Igen... a lányát is azért mutattam meg neki múltkor, hogy valamivel "ledolgozzam" azt a hatalmas tragédiát, amit megtettem vele ezer éve.
- Nos, az apádon kívül nemigen. De... van itt egy pár. Legjobb tudásom szerint az egész Lockwood család itt él, és minden tagjuk vérfarkas - magyaráztam.

- Még nem tudom - rántottam meg a vállam. - És ha megtudom sem fogom elmondani neked. Ti ketten valahogy túlzottan jóban vagytok, ahogy látom. Közös titkok, ötletek... nem hiányzik, hogy elmondd Tatiának a terveimet, mert akkor ugrik a meglepetés ereje - mondtam fintorogva, majd összeráncolt szemöldökkel megkérdeztem.
- Mondd anyám... ismersz vérfarkasokat a városban?

A pimasz vigyorára felnevettem, de végül hallgattam őt tovább, és nagyot kellett nyelnem. Persze láttam rajta, hogy vágyik arra az életre, ami lehetett volna neki, ha nem jövök én és Mikael a hülye ötlettel, hogy legyenek ők örök életűek. De ezen már nem változtathatunk. És úgy hiszem, Klaus se tudna már másképpen élni.
- És mit tervezel Tatia ellen? - jött ki végül belőlem a kérdés.

- Néha napján az a kisfiú még itt élhet bennem - mondtam elgondolkodva. - De énekelni nem muszáj. Az már akkor sem volt díjnyertes - mondtam széles, és kissé pimasz vigyorral. - Bár lehetnék még egyszer úgy, ahogy régen. Gondok, és problémák.... meg örök élet nélkül - szaladt ki a számon. - De nem számít - javítottam aztán ki magam. - Vámpír vagyok, ezen nem lehet változtatni. És ha már így van.... hát kiélvezem minden előnyét.

Ahogy megláttam az arcán a halvány mosolyt, nyeltem egy kicsit, és én is elmosolyodtam, de éppencsak úgy, hogy látszódjon.
- Igen, emlékszem. De azóta már... kifejtetted nekem egy párszor, és világosan elmondtad, hogy nincs szükséged rám - mondtam elcsituló hangon, majd amint befejeztem a mondatot, nyeltem egy kicsit.

- Megtörtént - morogtam válaszul. - Már előre fáj a tény, hogy le kell győznöm őt, de ha neki ez kell ahhoz, hogy végre belássa az erőviszonyokat, ám legyen. De az biztos, hogy nem leszek kíméletes - közöltem tömören, majd kissé elmosolyogtam magam.
- Öt éves kisfiú... emlékszel? Mikor annyi idős voltam, és ha bánat ért, vagy Mikael bántott, te mindig átöleltél és énekeltél nekem - villant fel bennem hirtelen az emlék.

Csak megforgattam a szemeimet, de nem is néztem a szemeibe, így kortyolgattam a poharamba.
- Most úgy viselkedsz, mint egy öt éves kisfiú - jegyeztem meg, mikor befejezte. A tény, hogy Tatia férje életben van, nem hatott meg igazán, nem is érdekelt. Nem én vagyok szerelmes abba a nőbe. - Hát... esküdj te is bosszút és megint kvittek lesztek - motyogtam.

- Az isten szerelmére! - csaptam a fotel karfájára nagyot. - Megbántott engem. Én megbántottam őt. Innentől kezdve kvittek vagyunk. Azt hittem ezzel a dolgot lenulláztuk, és kezdhetünk tiszta lappal. De nem, á dehogy. Felhúzta az orrát, és bosszút esküdött. Komolyan mondom, a nőket nem lehet kiismerni - dohogtam. - Amúgy meg... ez részben Erin bosszúja is volt, amiért Tatia anno elhagyta őt. Már csak apuka hiányzik - gúnyolódtam. - Mert amint megtudtam, ő is életben van ám.

Felnevettem. - Mondd csak, mire számítottál? Lefeküdtél a lányával, pont annak a lányával, akibe szerelmes vagy, és aki viszont szeret. Azt vártad talán, hogy a nyakadba ugrik és imába foglal, amiért megtetted a lányával? - néztem ezúttal már értetlenkedve. - Tatia ráadásul mindig is egy bosszúálló nő volt, legalábbis... a vámpírrá válása után. Ha megbántják... akkor tényleg nyomatékos bosszúra számíthatsz tőle Te is, és a lánya is.

- Te teremtettél ilyennek, anyám - válaszoltam. - Ha valakinek nem tetszik, hogy ilyen vagyok, nálad kellene a panaszt benyújtani - fürkésztem anyám arcát, majd leengedtem, mint egy kilyukadt strandlabda.
- Lefeküdtem Tatia lányával a bálon - morogtam dühösen. - Megbántott. Méghozzá nagyon... azzal, hogy ezer éven át menekülve eltitkolta előlem a régi igazságot. Én meg revansot vettem. És ez valamiért nem tetszik neki - álltam fel, és újabb italt öntöttem magamnak, és anyámnak is.

Odakaptam a fejemet az összetört pohárra, de végül teljesen higgadtan beleittam a saját poharamba, és nagyot sóhajtottam, ahogy a gúnyos hangját hallgattam.
- Hát... van olyan ebben a városban, aki nem próbál meg téged legyőzni, és kiiktatni? Mindenkinek lenne rá oka, nem? - vontam egyet a vállamon, bár... ami azt illeti, azt nem akartam, hogy bárki is megölje.

Nem válaszoltam a szavaira. Felesleges volt a múlton tépelődni. Min változtatott volna ez? Semmin a világon.
- Vége van - mondtam kis idő elteltével. - Tatia és köztem. Végleg vége van - vágtam dühösen a sarokba a poharat, ami csörömpölve összetört. - Kb fél órával ezelőtt egy komplett hadüzenetet vágott a fejemhez. A naiv kis liba -mondtam gúnyosan. - Azt hiszi, képes lesz legyőzni engem.

- Tatia megkért, hogy ne mondjam el, és én szavatartó vagyok, ahogy az a családunk nevéhez méltó - fordultam Klaus szemei felé. - Úgy gondolom, te is tisztességesen tartod az ígéreteidet, én miért ne tettem volna? Még ha fájdalmas is, de... aminek meg kellett történnie, az bármiféleképpen megtörtént volna. Ha nem akkor, hát egy hónap múlva, vagy kettő múlva... nekünk ezt a sorsot rendelték. Így kell élnünk.

Néztem ahogy anyám italt önt magának, és keserűen elfintorodtam.
- Az lenne a legkevesebb baj. Vagyis, pont elég baj, de.... - ráztam a fejem. - Nem kellett volna a fejedhez vágnom amiket mondtam - szaladt ki belőlem hirtelen. - De neked sem kellett volna eltitkolnod az igazságot. El tudod képzelni... most nem lennék itt... egyikünk sem élne már... de úgy élhettük volna végig a mi kis életünket, hogy családunk van. Én apa vagyok, és te nagymama - futott az arcomra egy halvány mosoly. - És most nézd, mi van helyette. Nem tudtam eddig, létezik-e pokol, de már tudom, hogy igen. Mégcsak meghalni sem kell érte - hajtottam fel a saját italomat.

Ugyan ő kínált meg engem, de magamtól is odaléptem, hogy kitöltsek egy pohár italt magamnak, és így támaszkodjak meg fél kezemmel a pultban. Igazából.... most jobbnak láttam azt a látszatot kelteni, hogy az égvilágon semmi bajom nincsen, és nem hatott meg, amiket mondott a hálószobámban, pedig igen, nagyon rosszul éreztem magamat.
- És mi okod van neked elmélkedni? Tatia nem vett be az ágyába? - ittam bele a poharamba.

- Nocsak anyám - fordultam hátra kissé meglepetten, hogy nem hallottam őt belépni. - Azt hittem, még odafenn vagy, édes kettesben apámmal - jegyeztem meg kissé gúnyos fitymálással. - Kérsz valamit inni? Az ilyen magányos csendes esték a legjobbak némi iszogatáshoz. És az elmélkedéshez is - tettem hozzá.