Áldottam azt a napot, amikor rájöttem, hogy az ember kapcsolatok nélkül nem ér semmit és bármikor elveszhet. Így voltam ezzel én is, nem kis időbe tellett, mire felkutattam, hogy hol is tanyázik az én régi -vagyis inkább nagyon, nagyon régi- családom, akikkel jómagam nem tarthattam az újvilágba, hiszen mindenki azt hitte, hogy halott vagyok. Még én is ezt hittem magamról, hát csodálkozok, hogy a többiek már eltemettek? A szerencsém csak az volt, hogy nem szó szerint, akkor biztosan nem éltem volna túl.
A lényeg, hogy az elmúlt hónapokban mindent megtudtam a nagy részben örök életű családomról. Már pár száz évvel korábban is figyelemmel kísértem őket, de nem láttam értelmét felbukkanni. Egészen mostanáig, hiszen megtörtént az, amire nem voltam felkészülve. Az erőm lecsökkent, ezzel pedig visszaestem a bosziranglétrán. Ez pedig nagyon nem volt kedvemre.

Fellépdeltem a hatalmas hát lépcsőin, mindenféle kopogás nélkül benyitottam az ajtón. Hátha nem dobnak ki, meg hát ha meg is próbálnák, meg tudom én védeni magam. Az infóim szerint itt élt a családom és a...hát ezt eléggé érdekes lesz kimondani, de az ezer év után feltámadt anyám is. Ezt pedig meg kellett néznem magamnak.
Egy nappaliba jutottam, a kanapén egy szőke nő ült, akit millió ember közül is felismertem volna magából csak a tartásából is. Így hát megköszörültem a torkomat és nagyot nyeltem.
- Helló. - Ennyi jött ki a számon, semmi több.

Kezdett már a hideg kirázni tőle, amikor bejelentette távozását, és végül egy utolsó búcsú szóval távozott is... eléggé stílusos volt, azt meg kell hagyni. De... nyilván így van ez helyén. Ezer év után ez így illik...
Csak nagyot nyeltem, és leültem a kanapéra. Éreztem, hogy Niknek nincsen baja... ezért... csak minimálisan aggódtam.

- Ezt sosem tenném, ezzel magad is tisztában vagy - válaszoltam az utolsó mondatára, majd az ajtó felé indultam. - Azt hiszem, ma már nincs több beszélgetnivalónk. A fattyúnak add át ha hazaér, hogy még találkozunk - öltöttem magamra egy démoni mosolyt. - Feltéve persze, ha egyáltalán hazaér. Ha mégsem, a régi romtemplomban megtalálod, ami maradt belőle - nyitottam ki a bejárati ajtót. - Még látjuk egymást.... édesem.

(Mikael háza)

- Azt szeretem benne, amit a többi gyerekemben! Ő is a saját vérem, a fiam, hát ne kérdezd, mit szeretek benne!
Eszem ágában se volt pont az ő orrára kötni, hogy néha, talán csak egy másodpercre, de néha látom felvillanni Nikben a régi önmagát... a fiút, aki félt, és engedte, hogy én vigasztaljam... mert még valahol jó mélyen, de ez is ott volt benne... aki nem akart egyedül maradni...
- Akkor... sajnálattal közlöm, hogy... kénytelen leszel engem is megölni - vontam egyet a vállamon végül. Ha ő kételkedik bennem, hát... azt sajnálom.

- Árulj el nekem valamit. Mit szeretsz Niklausban? Bebizonyította már ezerszer, hogy nem méltó rá, hogy ilyen érzelmeid legyenek iránt. Nézd meg Finnt, Elijah-ot, vagy Kolt... bármelyiküket szereted, megértem. De Niklaus??? Pont Niklaus? A testet öltött sátán? Sajnálom Esther, de a szavaid nem azt bizonyítják, hogy engem is szeretnél. Mert akkor nem gondolkodnál. De legyen. Válaszd azt a fattyút nyugodtan helyettem. Nem foglak bántani, megígérem. Egy ujjal sem. Régen sem emeltem kezet rád, most sem fogok. De egy másik ígéretet is teszek. A saját szemeddel fogod végignézni, mikor megölöm Niklaust.

- Az a kölyök a fiam! Tegyen bármit, öljön meg ezerszer, akkor is marad! - emeltem már meg én is a hangomat, bár már saját magam kétségbeesésében azt se tudtam, mit kellene mondanom, hogy rezzenéstelen maradhassak, miközben már éreztem a maró könnyeket a torkomban égni... ez így nem fair. Egyáltalán nem az... választani a fiam, és a többi gyerekem apja között...
- Szóval ha nem vagyok képes dönteni, akkor egyértelmű számodra, hogy mellé állok? Mégis mit kellene tennem, ha már akkoriban is, és most is mindkettőtöket szeretlek? - csattantam fel már teljesen kétségbeesve .

- Csak hogy tisztában légy vele, Niklaus arra is képes - mondtam. - Egyszer már félreállított téged az útból, és bármikor megteszi most is, ha az érdekei azt diktálják. Erről ne feledkezz el - válaszoltam fagyosan. - És hogy nem választasz köztünk... ez is választás - fordultam meg, hogy sétáljak néhány lépést a kandalló előtt. - Ez egyet jelent azzal, hogy ellenem fordulsz. Milyen váratlan fordulat. Úgy látom egy kölyök, aki egyszer már elbánt veled, és aki uralkodási vágyában a világot maga alá akarja hajtani többet jelent neked, mint én, a férjed.

- Olyasmi van a birtokomban, ami gondoskodik arról, hogy ne kapja vissza többé. Ha igen, az már csak akkor fog bekövetkezni, ha Klaus... hajlandó lesz az én testemen is átgázolni ahhoz, hogy visszakapja - magyaráztam, de ahogy felállt, és letette a poharát, jóformán választás elé állított... és csak azt kérdeztem a fejemben, hogy "Most akkor mi van?"
- Most komolyan azt kéred, hogy válasszak a fiam, és közted? - néztem rá hitetlenkedve, és nagyot nyeltem. - Ezt ne várd tőlem... nem fogom megtenni...

- Már annak idején is tudtunk mindketten, hogy ez a fiú erőszakos, aggresszív, és hatalomvágyó. Visszaveszel az erejéből? Szerinted meddig tart majd neki újra átejteni téged és engem? Nem fog kifogyni a mesterkedésekből. De legyen, ahogy akarod - tápászkodtam fel, és letettem a poharat. - Két választásod van Esther. Vagy Niklaus ellen fordulsz... vagy ellenem. Válassz hát.

- Ahhoz, hogy boldogan éljünk... a fiam halálát akarod? - futott át az arcomon valami hatalmas szörnyülködés. - Melyik anya egyezne ebbe bele? Akkoriban is védtem... nem gondolhattad azt, hogy ezúttal nem lesz így. Vagyis... valószínűleg áthúztam a számításaidat, mert... nem tudhattad, hogy életben vagyok - jutott aztán eszembe.
- Amióta csak újra itt vagyok, azon dolgozom, hogy egyezkedem, akivel csak megtehetem, hogy valahogyan legyengítsem őt, hogy újra arra a szintre süllyedhessen a hatalma, ahová a testvérei is tartoznak... nem fogom engedni, hogy megöld.

- Pontosan, a férjed vagyok - bólintottam. - A jogaimat érvényesíteni? Úgy tudom ezer évvel ezelőtt sem tettem ilyet. Most sem szándékozom elkezdeni. Úgy hittem ha meglátsz a nyakamba borulsz, és folytatunk mindent ott, mint régen. Egy családként. Persze... ennek az ára az, hogy Niklaust megölöm. Ha ő már nem létezik, mi boldogok lehetünk. Az örökkévalóságig. De úgy látom, te nem nagyon osztod a terveimet.

Hát aligha tudtam mit felelni rá. Valahogy kettőnk közül mindig Ő volt az, akinek a végén biztosan igaza volt. Egy-két kivétellel. Dehát... "ő a férfi".
- Igen, a férjem vagy - szólaltam meg végül rekedten. - És most jön az, hogy "érvényesíteni" fogod a jogaidat? - fordultam el tőle, miközben azon gondolkodtam, amit kérdezett. - Klaus tudja az igazat, de azt te sem gondolhatod komolyan, hogy ezer év után bárkit is képes elfogadni apjának... - motyogtam már szinte mindenféle hang nélkül, jó halkan.

Kissé felnevettem Esther első mondatára.
- Érdekes megközelítési mód - jegyeztem meg. - Kíváncsi vagyok hová mentél volna egy gyerekkel, ha én nem fogadom el a létezését. Mert a valódi apjához aligha - meredtem a szemébe. - És hogy miért érdekel, hogy kivel hálsz? Csak azért, mert ezer év ide vagy oda, még mindig a férjed vagyok tudtommal. És azt végképp nem tűröm, hogy egy mocskos vérfarkassal feküdj össze! - emeltem meg a hangomat. - Mondd, Niklaus tudja már az igazat? És hogy szólítja, apának? -telt meg gúnnyal a hangom.

- Nem köteleztelek rá, hogy csináld! - reagáltam csak ennyivel az első mondatára. Akkoriban... hát eléggé máshogyan működött ez az egész... de most hirtelen újra feltámadni látszott bennem az a nő is, akit a feltámadásomkor eltemettem...
A gondolatokból az utolsó mondat rázott fel, és nem is tudom, mi úszott a tekintetemben, amikor meghallottam. Hát... nyilván az, hogy Ő, mint a férjem nem volt itt. Itt volt helyette az, aki már ezer éve is képes volt elcsavarni a fejemet.
- És neked ez mit számít? - kérdeztem valami hirtelen rám törő keserűséggel a hangomban. - A Niklaus elleni terveid miatt jöttél vissza, akkor foglalkozz vele. És én is ezt teszem - beszéltem tovább, próbálva a szavaimban nem mutatni, hogy valójában... soha nem leszek képes érzelmek nélkül tekinteni a többi gyerekem apjára sem... de neki erről nem kell tudnia...

- Bocsáss meg - néztem a levegőbe, tűnődést mímelve - de a TE FIADAT én neveltem huszonhárom évig. Vagy talán tévednék? Nem, nem hiszem - fordítottam aztán kissé el a fejem, hogy Esther szemébe nézhessek. - És nyugodj meg, egyelőre nem pusztítom el Niklaust. Nem azért mert nem áll szándékomban, hanem azért mert még nem találtam meg a módját. És igen, már értesültem róla, hogy sok minden megváltozott. Többek között az is, hogy jelenleg kivel osztod meg az ágyadat.

- Nem hiszem, hogy aggódnod kellene miattuk. Semmi bajuk nincsen - magyaráztam, nem mintha az én fejemben annyira összeállt volna a kép, hogy akkor most mi is van velük. Mert itt eléggé ritkán mutatkoztak. Legalábbis az én szemeim előtt.
- Ó, értem. Szóval elbeszélgettetek... - sétáltam a közelébe, hogy így nézzek a szemeibe. - Remélem abban is tisztában vagy, hogy ami akkoriban volt, már alaposan elmúlt. Sejtem, hogy mit akarsz tenni... de ezúttal úgyszintén nem fogom hagyni neked, hogy bántsd az ÉN fiamat! - hangsúlyoztam ki az utolsó két szót. - Annak idején nem volt hozzá elég erő, és bátorság, hogy úgy teljesen szembeszállhassak veled. De már... ez is változott - ferjeztem be végül.

- E végett a látogatás végett jöttem ide - mondtam, és leültem a fotelba, a kandalló mellé. - Nem én tehetek róla, hogy nincsenek itthon - vontam vállat. - De ugye rendben vannak? Már amennyire vámpírként persze lehetnek. Egy nagy boldog, vérszívó család - mosolyogtam. - Niklaus... nézzük csak - ráncoltam a homlokomat. - Biztos helyen van, ne aggódj. Vagyis aggódj, ha jól esik. Ha holnap estig sem ér haza, akkor valószínűleg már nem is fog. Kicsit elbeszélgettünk... és megmutattam neki, hogy ki az úr még most is a háznál.

- Hát... ha ilyesmit vártál, akkor tévedtél - motyogtam még mindig halkan, megrázva a fejemet, miközben fél szemmel láttam, hogy már ki is szolgálta magát, és beleivott a pohárba. Nem mondom, nekem most az thiszem, az egész üveg is kevés lett volna. Pedig ÉN számítottam rá. Hát mit érezhet az, aki nem?!
Nem reagáltam a bókjára, csak nagyot nyelve vontam egyet a vállamon.
- Talán Niklaus helyett őket kellett volna meglátogatnod először. Ők a gyerekeid - jegyeztem meg. - Hol van Nik?

- Hmmm - nézelődtem tovább, majd Esther felé fordítottam a tekintetemet. - Semmi nyakamba borulás, semmi "hiányoztál Mikael" és hasonlók? - érdeklődtem, majd mellé sétálva nemes egyszerűséggel kiszolgáltam magam az italból, mintha csak otthon lennék. - Te viszont még mindig ugyanolyan bámulatosan gyönyörű vagy, mint annak idején - jegyeztem meg, belekortyolva a vodkába.
- És hol vannak a gyerekeink? - tettem fel a kérdést. - Kivéve Niklaus... vele ma este már találkoztam.

Azt hiszem, pislogtam még egy párszor, hogy jól látom-e az érkezőt... tudtam, hogy életben van, elvégre mégis a férjem volt, és a gyerekeim apja... de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megjelenik majd itt. Számítottam rá, de még nem most...
Az első gondolatom az volt, hogy hol van Nik, mert nyilván nem miattam jött ide... valószínűleg Klaus miatt... és tény, hogy nekem is volt Klaus ellen tervem, de nem megölni akartam. Ellentétben Mikaellel, akinek évszázadok óta csakis ez lehet a célja...
- Mikael... - motyogtam csak ennyit rekedten, letéve a poharat a pultra, és teljes egészében felé fordultam, bár még mindig nem tudtam levetkőzni a meglepetésemet.
- Mit... mit keresel te itt? - tettem fel a világ legostobább kérdését. Ez nyilvánvaló volt...

(régi templom)

Könnyen, nagyon könnyen megtaláltam a házat, még kérdezősködnöm sem kellett hozzá. Nagy, impozáns épület... egyértelműen Niklaus ízlése. Bárhol is üldöztem a világban, és bármely országban is élt, soha nem adta ennél a fényűzésnél alább.
Megálltam a házzal szemben, a fák és a sötétség jótékony takarásában. Füleltem, de nem hallottam neszt odabentről. Egy árva pisszenést sem. Ezek szerint nem volt itt a családomból senki. Pedig jó lett volna vetni egy pillantást Kol, Elijah, vagy Bekah arcára. A gyerekeimre, akiket még vámpírként is szerettem.
Nem kellett sokat várakoznom, mikor feltűnt Esther alakja, és nem választott el sok attól, hogy ne rohanjak oda hozzá. De tudtam, hogy óvatosan fedhetem fel csak magam... nem tudom hogy reagálna, ha látna engem felbukkanni.
Becsapódott mögötte a ház ajtaja, és a szemem lehunyva visszaképzeltem magam a múltba. Ilyenkor, a kunyhónk félhomályában vacsorát készített, szorgoskodott, varrt vagy font. Vagy épp életet adott az újabb gyermekünknek.
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem magamtól a régi emlékeket, majd döntöttem. Kiléptem a fák közül, és Esther nyomába eredtem.
A bejárati ajtó küszöbét könnyedén átléptem. Nocsak... ez újfent beszédes. Noha többen osztoznak a házon - köztük egy élő, Esther is - a tulajdonos Niklaus. Ezért tudok akadály nélkül bemenni. Ez jellemző a fiúra... Megtűri ugyan a családját, de a képzelt hatalmából fikarnyit sem enged.
- Nem gondolod, hogy a túlzott ivás káros az élők egészségére? - kérdeztem, mikor a nappaliban megláttam Esther hátát, elengedve a kérdést a fülem mellett.
Az arca, mikor engem meglátott, felülírt minden képzeletet.
- Még mielőtt boszorkányságot kiáltanál, megnyugtatlak, hogy tévedsz. Igen, csakugyan én vagyok az - sétáltam lassan közelebb.
- Szép ház. Nik ízlését dicséri - néztem körbe. Oké, hülye kezdés... de mégis mit mond valaki a másiknak, miután ezer éve már nem látták egymást?

(Damon és Elena háza)

Hazaérve ledobtam magamról a vékony kis kabátomat, és a kis pulthoz sétáltam, hogy valami enyhébbet keressek. Niket nem hallottam az emeletről, ahogy a többieket sem. Nyilván mindenki eljár itthonról.
Beleittam a vodkába, nem mintha az lenne a legenyhébb, de most jól esett, közben már hallva az ajtó nyitódását, de egyelőre még nem fordultam hátra.
- Mondd csak, Nik... ezúttal kit sikerült megölnöd? - kérdeztem még mindig nem oda nézve, de ahogy megláttam az érkezőt, még jó, hogy a pohár nem volt a kezemben...

A legkevésbé sem tetszett az, amit mondott nekem, de... mit is tehetnék? Most mondhatnám Fenrirnek, hogy inkább menjen el, de... Klausnak az ilyesmi nem okoz gondot. Ő bárkit megtalál, akit csak akar. Ezért nagyot nyeltem, és... felálltam.

(Esther szobája)

- Te meg az anyám vagy, és gondoltam, ennyit megteszel a fiadért - morogtam. - De legyen, majd én beszélek vele. Ne legyen ezzel gondod.... ahogy a következményekkel sem - nevettem fel hidegen, majd felszaladtam a lépcsőkön, egyenesen a hálószobámba.

(KLaus hálója)

- Hát menj - sóhajtottam egyet, és leültem a kanapéra közben, hogy így bámuljak ki az ablakon, de közben még odaszóltam neki.
- Mondd meg neki Te! Te vagy a fia, és te akarsz vele beszélni - jegyeztem meg. - És ha már olyan nagyfiú vagy, nem esik nehezedre megmondani, nem?