Nem tudom, mi jött rá mindenkire mostanság. Az elmúlt három napban több nosztalgiázást hallgattam végig, mint az elmúlt négy évben. Mi a pokol...?! Igaz, legalább olyasmikre emlékeztem Damonnel, amire jó volt emlékezni... de amit most Klaus mondott, az életem egyik legnagyobb hibájának estéje volt...
- És itt a különbség köztem és Tatia között... akkor, azon a két napon bizonyította, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Ő tiszta szívéből szeretett téged, és neki ennyi elég volt, hogy ne szűrje össze a levet a férjemmel... nekem nem volt elég - suttogtam, inkább egy újabb italt töltöttem magamnak, meg neki is, kiszolgálva ezzel magamat. Azt hiszem, neki is van mit felejtenie pár pohár piával, és nekem is.

- De igen. Sokkal jobb vagy. Kíváncsi vagy rá, miért? Mert ők egy valamire nem voltak képesek. Másokat maguk elé helyezni. Te ezt megtetted. A gyerekeid, Damon... ők neked a legfontosabbak, tudom jól. Ez az, ami megvan benned, és hiányzik Tatiából meg Katherine-ből is. Emberként is sokkal jobb voltál náluk, és azt hiszem, vámpírként sem változott ez. Azt hiszem, ezért is kedvellek, és azért is tisztellek. De ha ezt valakinek elárulod, úgyis letagadom - kacsintottam rá, aztán elmerengtem.
- Emlékszel arra az estére, mikor Tatia ment el helyetted a Salvatore házba? Hosszú évszázadok után akkor először éreztem úgy magam, mint egy emberi lény. Egyedül a te társaságod kellett hozzá, semmi más.

- Ha hangokat kezdesz el hallani, akkor jobb ha tudod, hogy ez tényleg skizofrénia - vigyorodtam el aztán, és először azt hittem, elengedi a kezemet, de helyette megsimogatta, és ettől nagyot kellett nyelnem. Nem tudtam, mi a célja, mit szándékozik tenni, de mintha az imént ő mondta volna, hogy maximálisan észnél lesz, és jófiú lesz.
Mikor Tatiát emlegette, hirtelen ugrott be, hogy azt sem tudom, mi van a legidősebb életben lévő ősömmel. Mióta nem hallottam róla, jó ég...
- Talán. De a magam módján én sem vagyok jobb, mint ők.

- Látod, milyen ellentmondásos ez az egész? Már most nevet adok annak a lénynek, aki valójában halálra rémít. Azt hiszem, ez a skizofrénia. Ezer év után nem csoda, ha előjön rajtam - mosolyogtam, de nem engedtem el Elena kezét, hanem finoman simogatni kezdtem.
- Köszönöm, hogy itt vagy. Örülök neked. Mindig is te voltál a kedvenc hasonmásom. Jobb vagy, mint Katherine, és egyszerűbb, mint Tatia. Talán ez is vonz hozzád.

Könnyebb lett volna megszökni, de megfogta a kezemet. Annyiszor gondoltam már át ezt az egészet, annyiszor jutottam arra, hogy az én életem Damon, és bármit is tettem, mindig így lesz... a szívem teljes egészében az övé, de ami Klaus karjaiba lök újra és újra, az nem a szívem...
- Rendben - álltam meg aztán, majd ami hirtelen kibukott a száján, talán engem döbbentett meg a legjobban. De csak pár másodpercig... lassan felfogtam, miről is beszél. - Bármelyik is legyen... méltó lesz egy első fiához... vagy lányához - tettem még hozzá.

- Ne! - fogtam meg Elena kezét. - Kérlek, még ne menj. Jól érzem most veled magam. Mintha a gondjaim csak attól a ténytől részben eltűntek volna, hogy beszéltem veled. Szóval, maradj. Ígérem, jó fiú leszek, és nem teszek semmi olyat, amivel veszélybe sodrom a házasságodat - ittam meg a whiskyt a pohárból, aztán a saját számomra is megdöbbentő dolog szaladt ki a számon.
- Vincent Raymond Mikaelson. Vagy Aimée Elinor Dawn Mikaelson. Így akarom hívni ha fiú, vagy ha lány lesz.

- Éppen annyira értesz engem, amennyire én saját magamat - nyeltem egyet. Nem tudom, mennyire lehet egy kötelék a válasza mindennek, mert azt hiszem, ha nem lenne a vérem szorosan az övéhez kapcsolva, nyilvánvalóan minden alkalommal legalább fenékbe rúgtam volna, nem pedig lefeküdtem volna vele...
- Tévedsz - ráztam meg aztán a fejemet, majd letettem a megüresedett poharamat, és így fordultam szembe vele. - Akarsz még valamit mondani, vagy amit szerettél volna, megbeszéltünk? Ha igen, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha megyek.

- Azt hiszem, nem értelek - ráncoltam a homlokomat. - Azt mondtad, szereted Damont. Azt mondtad, tudod mit veszítenél, ha újra összeszűrnéd a levet velem. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ha most bepróbálkoznék, akkor nem kellene sokáig győzködnöm, hogy gyere fel velem a hálóba. Lehet, hogy jó lenne. Lehet, hogy nagyon szívesen elveszteném a fejem veled. De ezúttal azt hiszem, nekem kell, hogy az eszem a helyén legyen. Hát mondd, mit csináljak én most veled? - kérdeztem, némileg jókedvűen csóválva a fejem.

A kezembe fogtam a poharamat, amit ismét átadott nekem, de nem tudtam beleinni, mert lekötöttek a szavai. Jelenleg azt hiszem, teljesen egyetértettem vele, ami... ritkán vallom be, de néha előfordul.
- Amíg nem adsz rá okot, nem kapsz rúgást. Ez így működik nálunk, Gilberteknél - kacsintottam rá, majd egy kicsit elkomorodott az arcom, és beleittam a poharamba. - Tudod, Klaus... az, ami kettőnk között van, annyi kérdést vet fel... olyanokat, amiket nem tudok megválaszolni. Mikor Damon kérdezi, hogy miért kedvellek, mit látok, vagy láttam benned... nem tudok neki mit mondani. Ő nem érti meg... ahogyan nem érti meg Tatia sem, és az anyád sem. De azt hiszem, azok után, ami történt köztünk nem egyszer, azok után bennem is ott van a félelem, hogy... mikor vesztem el a fejemet megint. Még ha nem is akarom, és nem is tervezem soha... kiváltasz belőlem valamit, amiről mindig azt hiszem, hogy nem létezik többé - suttogtam, és felálltam, hogy fel és le kezdjek sétálni, így próbálva leküzdeni a feszültségemet, amit ébresztettem a saját szavaimmal magamban.

- Hihetetlen vagy - nevettem fel röviden, majd újra töltöttem a saját, és az ő poharát is. - Milyen fura ez az egész, nem? Tudom, hogy néha meg tudnál ölni, és hogy őszinte legyek, csodálom, amiért még nem tetted meg. De ugyanakkor te vagy az, akivel önmagam lehetek, ahogy te is magad lehetsz velem. Nem tudom, a Petrova vér hozza-e ezt magával, vagy egyszerűen az a tény, hogy egyikünk élete sem volt fiatalon zökkenőmentes... de én örülök, hogy jelen vagy az életemben. Még akkor is, ha tudom, hogy bármikor kockáztatok egy rúgást a lábaim közé.

Hm. Ez is furcsa. Általában nekem sosincs igazam. Bár ki tudja. Ha a helyében lennék, talán én is ezt mondanám, nem tudom...
- Látom, ismét magadra találtál - jegyeztem meg, meghallva az utolsó néhány szót, majd egyszerűen felsóhajtottam. - Tudtam, hogy szavakkal hiába próbálnálak nyugtatgatni. Hát maradt a másik fegyverem, amivel sejtettem, hogy megfagyasztok minden feszültséget benned - kacsintottam rá már kis vigyorral az arcomon.

Hallgattam, és emésztettem Elena szavait.
- Talán igazad van - mondtam, az érzésekbe kissé belefáradtan, aztán ráemeltem a tekintetem, és halványan elmosolyogtam magam. - Az előbb miért öleltél meg? Ne értsd félre, jólesett... csak váratlanul ért. Miért? Mert magam alá zuhantam, vagy mert meg akarod tőlem kapni azt, amit Damontól nem? - tettem már hozzá őt cukkolva, egy pimasz kis vigyorral a fejemen.

- Te más vagy, mint mi voltunk. Mint Damon volt - suttogtam halkan, és nagyot nyelve törtem a fejemet, hogy mit is kellene mondanom. Annyi érzés, gondolat cikázott a fejemben, és mégis... annyit nem tudtam szavakba önteni, hogy hihetetlen... nem tudnám őket összeszámolni.
Odaültem a fotel karfájára, és egy apró sóhajtással néztem magam elé. - Amit én tudok, hogy jó apa lennél... de nem akarsz apa lenni még. Egyáltalán nem vagy felkészülve arra, ami történni fog. Hónapok vannak még hátra a születéséig, és ezidő alatt vagy fel tudsz rá készülni, vagy sem. Nem erőltetheted magadat egy olyan szerepbe, amit nem akarsz. Mert a gyereked fogja megbánni, ha így lesz. Nem állsz készen... és ha nem állsz készen, akkor ne lépj be az életébe addig, míg fel nem készültél arra a szerepre. Váratlanul ért minden téged is, de... ebből is meglesz a kiutatok.

- De honnan tudta, hogy sikerül? Úgy értem, hogy ő jó apa lesz... mert az, ugye? - kérdeztem apró mosollyal. Fura volt, hogy egyszer az életben nem cikiztem Damont. - És milyen érzés lenne, ha nem lennének a gyerekeid? Én Elena... nem tudom... olyan zavaros minden. Silas és Mikael az életemre törnek, Hayleynek itt a baba... komolyan mondom, feje tetejére állt az életem. Eddig nem volt más benne, csak hatalom, erő... tudtam, hogy miből áll az életem. És most... tegnap hallottam a gyerek szívverését. Jó érzés volt, de.... egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Te jó ember vagy, és anya vagy. Talán tudod, mit tegyek. Vajon milyen leszek én....

Elengedett, de vele ellentétben én nem ültem le, továbbra is ott álltam, mintha nekem ez lenne a feladatom. Állni, és válaszokat keresni, vagy... megpróbálva válaszként beadagolni neki valamit.
- Ezer év alatt egyszer sem fordult elő veled ilyesmi. Értelemszerű a haragod, a félelmed, és... az örömöd is - suttogtam, majd halványan elmosolyodtam.
- Azt hiszem, mindannyian mások vagyunk. Ezért se keressünk párhuzamot a mi gyerekeinkben, és ebben a helyzetben... én is féltem tőle. Delenától nagyon... mert Oliver lánya... de Damon mindhárom esetben... úgy viselkedett, ahogyan azt kellett. De talán Delena esetében ő is olyan volt, mint te... félt a helyzettől.

Elengedtem Elenát, és visszaültem a fotelba.
- Azt már megtettem - mormogtam. - Megígértem Hayleynek, hogy támogatom őt anyagilag. Kap egy házat, és havi járadékot, hogy nevelhesse a gyereket. De én azt hiszem, egyelőre nem akarok részt venni az életükben. Majd ha a gyerek akkora lesz, hogy... lássam, megéri-e - vontam vállat. - Néha elfog valami fura érzés... egy halvány árnyéka az örömnek, hogy ez történik. Néha büszkeséget érzek, de ez nem tart sokáig. A dühöm és a rémületem még mindig jóval nagyobb. Ha valami nem hiányzott, akkor az ez a gyerek - dörgöltem a homlokomat. - Neked milyen volt? Amikor vártad a gyerekeidet.... nem volt fura, vagy ijesztő? Damonnak sem? Hogy lehet az, hogy bennetek megvan valami, ami belőlem hiányzik?

- Soha nem leszel olyan, mint Mikael - suttogtam halkan, szinte érezve, hogy mennyire ledermedt annak kapcsán, hogy megöleltem őt. De mással nemigen tudtam volna lenyugtatni, legalábbis arra "kérni", hogy higgadjon le egy kicsit.
- Te soha nem leszel Mikael. Téged a vér, a hatalom éltet, ez tény... de egy gyerek mindent megváltoztat. Nem kell neked is lemondanod mindenről, csak hogy apa lehess. Csak támogasd Hayley-t... ha annyival akarod, hogy anyagi támogatásban biztosítod őt, már úgy is... tettél valamit. Senki nem várja el tőled, hogy megváltozz. De azt hiszem, nem is attól fogsz változni, mert bárki arra kérne.

Szinte jéggé fagytam. Erre végképp nem számítottam... mármint arra, hogy Elena megölel. Ez kb olyan tett volt, mintha én cukorkát és lufit osztogatnék egy játszótéren.
Nagyot nyeltem, és még mindig a karjai között, a hátán beszélve halkan dünnyögtem.
- Mi lesz azzal a gyerekkel? Miféle apa leszek én? Nem ismerek semmit... csak vért, hatalmat, manipulációt. És nem leszek képes lemondani erről, mert engem ez éltet. És félek, hogy... hogy egyszer én is olyanná válok, mint Mikael. Ő sem akart engem, és tudod, hogy bánt velem. Hiszen elmeséltem. Mi lesz, ha én is gyűlölöm majd a gyereket?

Klausról volt szó. Nagyjából meg tudtam érteni ezt a furcsa kirohanást. De nem értem, mire számított... hiszen előbb-utóbb várható volt, hogy nemcsak nekünk, átlag vámpíroknak nehezíti az életét gyerek, hanem az övékét is... az övét is, akármennyire is idős, és hibrid, és... akármi. Ráadásul ő eleve csak félig vámpír. Nagyobb a rizikója, nem?
- Emlékszem, hogy... akkor is féltél, mikor elhitettem veled, hogy Emma a te lányod... - suttogtam, a tekintetét nézve még mindig.

Nem tudom, mi indította el a lábaimat, az biztos, hogy túlságosan nagy volt bennem az együttérzés. Hiszen egykoron egy cipőben jártam vele. Nem akartam Delenát... felnevelni. Nem akartam őt, de Damon akarta... és Damon mentette meg attól, hogy lemondjak róla... és azt hiszem, életem legnagyobb kincsét mentette meg ezzel... ma már nem tudnám elképzelni az életemet Delena nélkül.
Odaléptem Klaus elé, és mire bármit is mondhatott volna, megöleltem őt. Nem hiszem, hogy lett volna szó, ami vígasztalhatta volna. Vagy akár lenyugtathatta volna.

- A fenébe is, a te helyzeted más volt! - mondtam, ahogy Elena elém állt. - Ember voltál! Az emberek életébe belefér egy gyerek! Azért élnek, vágynak rá! De én? - tártam szét a kezeimet. - Tudod, ki vagyok, mi vagyok, és hogy milyen vagyok. Szerinted én apának illek? Mert szerintem nem - csóváltam a fejem. - Az az igazság, hogy noha igyekszem Hayleynek nem mutatni, de azt hiszem, halálra vagyok rémülve. Ijedt vagyok, és tanácstalan. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, és a gyerekkel.

- Miért röhögnék azon, ami neked nem jó? Most magadból indultál ki? - kérdeztem még mindig egekbe szökött szemöldökkel, majd egy aprót nyeltem, és sóhajtottam egyszerre. Nem értettem, miért rajtam vezeti le azt, amiről nem én tehetek. Nem én kértem, hogy csináljon gyereket egy vérfarkasnak.
Csak felálltam, és letettem az italomat, így fordultam szembe vele. - Hogy légy apa? Ezt egyedül neked kell tudnod, Klaus... de azt hiszem, én ugyanezeket kérdeztem, mikor Delena megfogant... hogyan legyek én anya? Majdnem lemondtam róla... de Klaus, egy gyerek áldás, és nem átok! - ébredt fel a hangom kissé hevesebben. - És ne gyere nekem azzal, hogy ezer éves hibrid vagy, egy uralkodó, meg hogy a hatalmadba nem fér bele egy gyerek. Mert nem ez a lényeg.

- Igen, Hayley! - horkantam fel. Kissé dühösen, kissé még mindig rémülten a puszta gondolattól is. - Hayley... - álltam fel, és hogy levezessem az indulatomat, fel-alá kezdtem járkálni. - Csodálkozom rajtad. Azt hittem minimum fetrengeni fogsz a röhögéstől. Ez egyszerűen.. még mindig hihetetlen. Sőt, lehetetlen. Bár a jelek azt mutatják, hogy mégsem az. A fenébe is, hogy legyek én apa? - fakadtam ki, és úgy néztem Elenára, mintha ő tehetne erről az egész helyzetről, amibe kerültem.

Azt hiszem, összekoccantak a fogaim, ahogy azt mondta, Oliver árulta el neki ezt az információt. De ezek szerint Oliver beszélt Delenával... és ezek szerint nekem is lesz elszámolnivalóm a drága kislányommal.
- Hogy mi? - kaptam fel aztán a fejemet, mikor egy kóbor mondat hagyta el a száját, és úgy néztem rá, mintha meghibbant volna, de elég gyorsan leesett, hogy... Hayley... mikor az étteremben láttam, akkor is volt egy ilyen sejtésem.
- Óh, értem. Szóval te is belépsz szerencsétlen Salvatore köreibe - jegyeztem meg, szándékosan fogalmazva úgy, ahogyan általában ő beszél Damonről. De most már ő is ugyanolyan szerencsétlen, ha a szemében szerencsétlenség szülőnek lenni.
- Gondolom Hayley... - köszörültem meg a torkomat.

- Delena apja... mármint az igazi apja, a drága Oliver, pletykásabb, mint egy falura való vénasszony - bólintottam. - Alkalomadtán majd megköszönöm még neki, amiért megosztotta velem ezt az új, és fölöttébb hasznos információt. De nem kell aggódnom. Nincs szándékomban megdöntenem a lányodat - fintorogtam. - Félek, bizonyos részeimet levágnád érte. Viszont büszke lehetsz rá, mert gyönyörű hölgy vált belőle. Igaz, kisgyereknek is szép. Ezért irigyellek, mert azt még nem tudom, hogy.... az én gyerekem milyen lesz - szaladt ki a számon, és erre az információra még nekem is innom kellett még egy pohárral.

Már nem akartam tovább ragozni a témát. Jelenleg sem az volt a problémám, hogy Damon megmondta a véleményét rólam... csak egyszerűen valamivel kárpótolnom kell az így maradt űrt magamban, és nehéz elvonnom a figyelmemet az éhségről. Most már pedig emberek között vagyunk, nem úgy, mint a nyaralóban...
Nagyot nyeltem, miután egy fintorral reagáltam Klaus szavaira, miszerint ő bármikor szívesen segít a problémáimon... de nem ez volt az, amin megakadt a fülem, hanem ahogy folytatta. És attól csak még nagyobbat kellett nyelnem.
- Nos... tudsz Delenáról... - suttogtam. - Meg akartam őt kímélni tőled. Ugyan ismer a jövőben is, tudja, hogyan védje magát, de ő egy különleges lány... és nem akartam, hogy tudj róla. Azt meg főképp nem, hogy összeszűrd vele a levet, amit remélem, hogy nem tettél! - vált komollyá az arcom. Esküszöm, a körmeimet az arcába mélyesztem, ha csak egy ujjal is hozzáért a lányomhoz.