I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Méregtől fűtve indultam meg a nappaliba. A fejemet ráztam idegesen. Anyánk már megint kikosarazott, de talán igaza is van. Nem élhetek állandóan a Petrovákhoz való kötödésem végett. Találnom kell valami újat, valamit ami újra célt ad. A családunkkal kapcsolatban még mindig mély ponton voltam. Nikkel jól összevesztem a múltkori partin, azóta nem is láttam. A harag még mindig itt van bennem, de az Öcsém. Nem tudok tenni semmit ez ellen. Szeretem és kész. Óvatosan baktattam le a lépcsőn a nappaliba. Hirtelen két hangra leszek figyelmes. Mikor kerültek ők ide? Megállok az utolsó lépcsőfokon és kihúzom magamat. Akármilyen rosszul érzem magamat, akármennyire vagyok mínuszba nem mutatom. Még mindig sajgott kissé a nyakam a farkasharapás miatt, de anyánknak köszönhetően már jól vagyok. ~ Hello Klaus! ~néztem rá. Aztán pillantásom a barna hajú gyönyörű hölgyeményre esett. Elé teremtem és elkaptam a csuklóját, hogy kezet csókolhassak neki. ~ Elijah Mikaelson. ~ mondtam csábosan, majd egyet hátráltam.
- Szeretném, ha fiú lenne - mondom, bár tisztában vagyok vele, hogy erről nem Hayley fog dönteni, meg nem is én. És ezzel le is zárom a gyerek témakörét a mai napra. Remélhetőleg. - Igen, elég jól elbeszélgettünk. Fárasztó, ahogy minden nő - forgattam meg kissé a szemeimet. - De néhány dologra rávilágított. Például hogy nézzem kissé más szemszögből a dolgokat. És ha a továbbiakban is a megszokottnál kedvesebb vagyok veled, azt neki köszönd. Gondolom, egyik nő jobban megérti a másikat - vontam vállat.
Nem tudom megállni, szélesen elmosolyodok, ahogy Klaus az ultrahangképet fürkészi. Jó, hát én sem tudok többet kinézni, mint egy sötét foltot azon a képen, de gondolom nem is ez a lényeg. Hisz persze, hogy még semmi emberszerűt nem láthatunk, ez a kicsi lény még csak most indul majd fejlődésnek. A fotó lényege igazából csak annyi, hogy már - még ha aprócska és formátlan is - szemmel látható bizonyítéka is van annak, hogy ez a gyermek tényleg ott van. Bólintok, amikor Klaus felteszi a képre vonatkozó kérdést, és hagyom, had élje át azt, amit én már a rendelőben megéltem. - Igen, minden rendben - ismétlem immár sokadszorra. - A nemét azonban leghamarabb is csak a negyedik hónapban tudják megállapítani, szóval arra még várnunk kell - vonok vállat. Gondolom erre pedig ő is kíváncsi lenne. - És neked hogy ment a beszélgetésed Elenával? - érdeklődök immár kényelembe helyezve magam a kanapén.
Kezembe került a fénykép, és úgy néztem a kis papírdarabra, mintha azt vártam volna, hogy megharap, aztán nagy sóhajjal mégis odafordítottam a tekintetem. Meglepődtem. Nem is tudom, mire számítottam igazán... mert egy fekete pacán kívül nem láttam mást.
- Ez itt.....? - kérdeztem halkan Hayleyt, és ráböktem a papírra. Hát... különös érzés. Már meg sem próbáltam szétválogatni az érzéseket, amik elöntöttek. Félelem, öröm, szomorúság, jókedv, büszkeség, rémület, hitetlenkedés... mind-mind egy hatalmas felhővé álltak össze bennem. - Nos... - köszörültem meg a torkom, és visszaadtam a fotót Hayleynek. - Tehát ezek szerint minden rendben - állapítottam meg tárgyilagosan. Reméltem nem várja el tőlem, hogy könnyezzem a meghatott boldogságtól, meg azt sem, hogy térden állva áradozzak.
Klaust figyelem, amíg a válaszán tűnődik, és látom a vívódást az arcán. Ahogy sejtettem, nem lesz egyértelmű, hogy mit akar. Nem vagyok meglepve, de nem is hibáztatom érte. Azt hiszem, érdemes csak kis, óvatos lépésekkel haladni az ő esetében. A mosolynak csak egy aprócska, halovány árnyalat jelenik meg ajkaim szegletén, amikor döntésre jut. Aztán előrehajolok, hogy a táskámat magamhoz véve előhalásszam belőle a képet, és odanyújtom neki. - Még nem teljesen kivehető, hisz elég pici, de azért látszik - mutatok oda, ahova néznie kéne. - A monitoron még érdekesebb volt, és azzal a felerősített szívdobogással... - Bár nyilván Klaus a gépek segítsége nélkül is jól hallja őt.
Még mindig úgy gondoltam, hogy felesleges a gyereket vitaminnal tömni, de ha Hayleyt megnyugtatja, hát legyen. Szedje csak őket. Bár ha helyes a következtetésem, a gyerek lesz ezúttal, aki az anyját is el fogja látni egészséggel. Mondjuk, egy esetleges sérülés esetén. Aztán felkapom a fejem, mikor szóba kerül az ultrahangkép. Akarom-e látni? Nem tudom. A fenébe is, egyik felem szeretné, a másik ordítva menekülne a sima gondolattól is. - Megnézem - döntöttem el végül a belső vitát önmagammal. Hát, ettől azért még csak nem halt szörnyet senki...
Ne bízzak benne. Hmm... az egyébként sem egyszerű. Mármint a bizalom bárki iránt. És ezek szerint nem is akarja megkönnyíteni a helyzetét. De nyilván igaza van. És most már nem csak magammal kell foglalkoznom. A gyerekem érdekében is állandóan nyitva kell tartanom a szemem. Még akkor is, ha az apjáról van szó. Hát igen... ismerem már annyira, hogy tudjam, bármikor képes kifordulni magából, mondjuk egy rossz hír hallatán. - Ezek nem is olyan gyógyszerek - vonok vállat. - Csak vitaminok és immunerősítők, hogy erősebbek legyünk. Ilyenkor a terhesség elején nem árt... de ne aggódj, nem tervezem megmérgezni magunkat. Csak szeretném, hogy minden rendben legyen. - Ez a sok utazgatás mostanában, a feszültség és a többi. Erős lány vagyok, mindig is az voltam, és tudom, hogy a kicsi is az lesz. De most már nem lehetek felelőtlen. - Jól van, egészséges és szépen fejlődik. Láttam is... bár még nagyon kicsi, de azért... Kaptam egy ultrahang képet is, ha szeretnéd megnézni... - nyitva hagyom a mondat végét, várva a véleményét.
Leteszem Hayley a kanapéra, és elveszem az öléből a cuccokat. Ennyi könyv, atyaég! Meg ennyi bogyó. Csodálom, ha a gyerek nem kapna már a hasában mérgezést. - Ugye tudod, hogy ezekre semmi szükség? - mutatok a gyógyszerhalomra. - A gyerek félig vámpír, félig vérfarkas. A vámpírvér pedig nem enged hozzá semmilyen betegséget. Elvileg - teszem hozzá, és elvetem magam a fotelban. - Tehát, mit mondott az orvos?
Bezártam magam mögött a szoba ajtaját, és elvetettem magam a kanapén. Elena el tudta érni, hogy kissé más megvilágításban lássam a dolgokat. Noha még mindig nem akartam a gyereket, de már talán megértőbb voltam a léte iránt. Most már csak Hayleyt vártam, hogy végre beessen. Nemsokára meghallottam a ház elől az autó hangját, és ahogy leállt a motor. De Hayley nem jelentkezett. Az ablakhoz lépve láttam, ahogy hátrahajtott fejjel üldögél a volán mögött. Nagyon nem tetszett ez nekem...
(ház)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Helyes - jelent meg egy apró mosoly az arcomon, majd felsóhajtottam, és amikor megfogta a kezemet, rögtön abba az irányba fordultam, ahol egyszer vagy talán kétszer már jártam is.
Fel voltam készülve, hogy Elena néhány keresetlen szó után, miszerint érzéketlen bunkó vagyok, és hogy nem is várt tőlem mást, sarkon fordul, rám vágja az ajtót, és elvonul, itt hagyva engem a kétségbeesésben. De nem így történt, ami bevallom, eléggé meglepett. Az még inkább, hogy megállt előttem, és a kezét nyújtotta felém. - Nos... - nézegettem az ujjait kissé gyanakodva, aztán nagy levegőt vettem, és odanyújtottam a kezem - rendben. Bízom benned.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Eleinte tényleg el akartam menni. Utáltam, ha így beszélnek velem, és legyen ő akárki, tőle sem fogom eltűrni, hogy egy apró kis gúnyt is megengedjen velem szemben. De aztán megálltam, és fogva magam visszaültem a kanapéra. - Nem, nem megyek - jelentettem ki eltökélten, és végigmértem. - Jelenleg tele vagy olyan gondolatokkal, amiken nem kellene rágódnod, mert ismét újabb és újabb kérdéseket szül majd a fejedben. Van jobb ötletem is - álltam fel aztán mégis, és odasétálva elé, felé nyújtottam a kezemet. - Már ha bízol bennem annyira.
- Én nem vagyok apának való, Elena - mondtam gúnyosan. - Hát nem érted? Én sosem leszek olyan, mint Salvatore. Nem fogok pelenkázni, etetni, vagy játszani vele. Nem tehetek mást... és nem látok mást, csak ezt. Nem akarom ezt a gyereket, de ha így alakult, akarom, hogy éljen. Nem csoda, hogy nem értesz, mert én sem értem magam. Talán hiba volt, hogy azt kértem, támogass engem lelkileg. Elmehetsz, ha akarsz. Nem foglak tartóztatni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Elbizonytalanítottál. Eddig azt hittem, hogy... ha most nem is, de később talán... valamiben más leszel. És most... mintha csak annak a hasznát látnád a gyerekedben, hogy képes leszel vele világot váltani körülbelül - telt meg a tekintetem valami zavaros érzéssel. - Sajnálom, de... összezavartál. Tudom, hogy sosem bántanád a gyerekedet, ahogy másét sem bántottad soha...
- Hát köszönöm, Elena. Sokat segítettél - mondtam keserű nevetéssel. - Milyen lennék apának? Elmondom, mire gondolsz te. Hataloméhes, borzalmas. Kegyetlen, gonosz... folytassam a sort? - vontam össze a szemöldökömet. - Azt hiszem, rossz ötlet volt, hogy épp téged hívtalak ide. Nyilván tévedek, ha úgy hiszem, most is látod még bennem az embert.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Visszaültem a helyemre, ugyanis az imént felpattantam, de nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Ismét egy másik Klaus állt előttem. A hataloméhes férfi, aki birodalmat akar, és egyes egyedül talán tényleg csak azért érdekli az a gyerek, hogy örököse legyen... - Nem tudom - suttogtam halkan, majd felsóhajtottam. - Talán igen. Talán nem. Nem tudom, milyen lennél apának.
- Hasznot húzni? Ez nem hangzik túl jól - morogtam. - Nem, félreértettél. Talán lesz belőle hasznom, igen. De én fel fogok építeni egy birodalmat. Egy királyságot. Ki lehetne méltóbb örökösöm, mint a fiam, vagy a lányom? - fordultam sarkon, és belenéztem Elena szemébe. - Szóval te tényleg azt hinnéd, úgy bánok a gyerekkel, mint egy tárggyal?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A tekintetem nem tudom, milyen fényben kezdett úszni, mikor meghallottam a célját ezzel a gyerekkel... a hasznára lesz... az örököse lesz, akit használni tud. - Remélem, hogy rosszul értem... neked csak arra kell... ez a gyerek, hogy hasznot húzz belőle? - kérdeztem egy nagy nyeléssel. Azt hiszem, egy egész kialakított kép omlik össze bennem Klausról, ha a válasza igen lesz.
- Igen, különleges lesz, ebben biztos vagyok - mondtam határozottan. - Éppen ezért engedem meg, hogy egyáltalán megszülessen. A lányod erős... talán maga sincs tudatában, hogy mennyire. De éreztem, mikor találkoztam vele. Úgy süt belőle az erő, ahogy a boszorkányokból a mágia. Ha a te gyereked ilyen, az enyém vajon milyen lesz majd? Biztos vagyok benne, hogy hasznát fogom venni, ha megszületik. Én leszek a király... és ő az örökösöm.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Most kettesben vagyunk... amikor én csináltam, volt ott más is... akkor nem féltem, hogy több lesz belőle, de most nem akarok kockáztatni - ráztam meg a fejemet, és néztem, ahogyan ismét italt tölt magának, én pedig a saját poharamba kóstoltam bele ismét. - Nem, nem tudtam. Azt tudtam, hogy erős lesz, mert egy idős vámpír, és egy hasonmás gyermeke... de nem tudtam, hogy olyan különleges lesz, ahogy végül történt - húzódtam vissza a kanapéra, tartva tőle a tisztességes távolságot. - A te gyereked bizonyára még különlegesebb lesz.
- Ne csináljam, Elena? - suttogtam. - Te miért csináltad a múltkor? Te is vonzódsz hozzám, ahogy én hozzád - léptem közelebb, és megsimogattam az arcát. - De igazad van. Nem tehetem meg. Salvatore miatt, és Hayley miatt sem. Te szereted Damont, és noha én nem vagyok szerelmes Hayleybe, talán nem lenne tisztességes mással szórakoznom, míg az én gyerekem hordja - léptem el tőle, és hátat fordítva neki újra italt töltöttem. - Csak egy kérdésemre válaszolj még, Elena Gilbert. Te már az elején tudtad, hogy a lányod különleges lesz?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak beszélt, és beszélt, én pedig nem tudtam, mit tegyek, álljak-e fel és menjek el most azonnal, vagy képes leszek a szemeibe nézve azt mondani, hogy ne tegye. Ideje lenne magam szembenéznem azzal, ami a legjobban kísért. - Ne... ne csináld - suttogtam megrázva a fejemet, de elkerültem a szemeit, és rekedten nyeltem egyet.
- Jó, hogy van családod, szerelmed és gyerekeid. Tudod, hogy mit veszíthetsz, épp ezért van önuralmad. Nyilván több, mint nekem, mert ami engem illet, én most szeretnék felkelni, magamhoz rántani téged, és megcsókolni. Akkor is, ha pofon kapok érte. Akkor is, ha ordítasz, vagy dühöngsz majd. A múltkor te adtál nekem egy apró csókot, én pedig nem viszonoztam. Talán most kellene.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Én nem... nem azt bántam meg, amit elmondtál nekem. Élveztem minden veled töltött percet... most is így van. Szeretek veled lenni. De én nem arra gondoltam... én arra gondoltam, hogy Tatia hűségesebb volt, mint én, még ha... nem is voltatok úgy együtt, ahogyan kellett volna - öntöttem neki is a poharába az italból. - Szeretem látni benned azt, amit más nem lát meg. És pontosan emiatt bízom benned, és viselem el Damon tekintetét, mikor kérdőn néz rám, és nem érti, miért bízom benned. Nem bántam meg azokat a pillanatokat, mikor engedted látni nekem, milyen vagy... és voltál - suttogtam.
- Ezt vegyem úgy, hogy a hátad közepére kívánod azt az estét? - morogtam, ahogy Elena felkelt, és újabb italt töltött magának. - Igazán kár. Neked öntöttem ki először a lelkem. Mesélem az emberi életemről... nem tettem eddig senkivel. És emlékszem, mit láttam a szemedben. Te is jól érezted magad. De ha nem akarsz rá emlékezni, nem kell. Tagadd meg a saját érzéseidet - tartottam oda a poharamat, hogy töltsön italt nekem is.
Kezdőlap
