Játszhatom az erőset, a sérthetetlen, ahogy egész életemben tettem. Csinálhatok úgy, mintha nem érdekelne egy cseppet sem, hogy mit mondanak, hogy rólam és a gyerekem felett ítélkeznek éppen a fejem felett... annyiszor megtettem már, hogy azt hittem, tényleg betonból vagyok, és már nem érinthet meg semmi. De most Klaus szavai nyomán mélyen a bennsőmig hatol a fájdalom. Magam sem értem. Mit érdekel engem ez a gyerek? Miért foglalkozom egyáltalán a sorsával ennyire, amikor alig pár órája szereztem tudomást a létezéséről. Ha megszabadulnánk tőle, ahogy az imént Klaus mondta, nyilván egy csomó szenvedéstől kímélnénk meg magunkat. Magamat legfőképpen. De minél több negatívumot hallok róla, azt hiszem, annál inkább ragaszkodom hozzá. Az enyém, az én gyerekem, és ha kell, valóban harcolni fogok érte. Megvédem, bármi áron.
- Senki sem kérte, hogy fogd és neveld fel - szólalok meg halkan, miután az egyik fotel a falban végezte. - Arra sem kér senki, hogy pelenkázd vagy megetesd... Megmondtam: nem akarom rád erőltetni, és csak egy szavadba kerül, hogy elhúzzak vele a francba - remegek meg kicsit a mondat végén a visszafogott ingerültségtől. Nem akarom felemelni a hangom, nem akarok ismét kiabálni meg veszekedni. Az korábban sem vezetett semmi jóra.
- De nem engedem, hogy bántsd. Nem engedem, hogy megöld - jelentem ki végül ugyanolyan higgadtan, de határozottan, teljes elszántsággal és komolysággal. Nevetséges, hogy a végén még igazi anyatigrissé válok. Én... én, aki néha még magáról sem tudott gondoskodni. De mindig túléltem, önerőből, és ez a lényeg.

Megmosolyognám Esther reakcióját - meglepően jól fogadja, kicsit aggódtam, hogy hasonlóan reagál majd, mint Klaus - de a hibrid szavai ismét hidegzuhanyként érnek. Az arcom megint színt vált, paprikapirosból falfehérre. "Csinálj valamit, hogy ez a gyerek ne legyen!" - visszhangzik a fejemben, de olyan hangosan, hogy beleszédülök. Úgy érzem, ez megint olyan beszélgetés, amibe nincs sok beleszólásom, pont mint legutóbb, mikor itt jártam. És mit számít, hogy ezúttal én is meglehetősen érintett vagyok?! Hogy az én szívem alatt növekedő kis életről van szó. Ez a család nagyon fárasztó tud lenni, pedig még alig két perce, hogy megérkeztünk. Inkább elvonulok, és leülök a kanapéra, mielőtt bezuhannék kettejük közé.

- A te dolgaid valahogy mindig sürgősek és fontosak - vontam fel a szemöldökömet, ahogy klaus szavai elhangoznak, majd kérdőn pillantottam a lány irányába, miközben vártam, hogy valaki végre adjon magyarázatot, és Nik szavait hallva egyértelmű volt, hogy ezt most ne tőle várjam.
- Óh... - bukott ki belőlem a szemöldökömet ráncolva, ahogyan meghallottam a tényeket. Nos, nem mondom, kicsit lepődtem csak meg... vagy nagyon? Igazából már magam sem tudom, mit vártam, mi lesz ennek az egész helyzetnek a vége. Ami biztos, hogy... ezzel egyikőjük sem számolt.
- És most mégis mit vársz tőlem, Nik? Ha azt szeretted volna, hogy tudjak a születendő unokámról, azt telefonon is közölhetted volna - fontam össze karjaimat a mellkasomon, és értetlenül pislogtam. Ehhez én egyáltalán nem illek a képletbe. Hacsak nem ment el teljesen az esze.

- Jó estét - motyogom kicsit zavartan, amikor Esther csatlakozik hozzánk. Egyik lábamról a másikra billenek. Oké, kezdek ideges lenni. Szeretek a középpontban lenni, amikor olyan az alkalom, de most nem olyan. Legszívesebben alaposan bokán rúgnám Klaust, amikor megint rángatni kezd. Küldök neki egy egyértelmű "nem fejezdnéd már ezt be végre?" pillantást, de morcosságom helyét hamar pír veszi át, ahogy újra az anyjára nézek. Most nekem kellene elmondanom? Tényleg kezdem cirkuszi majomnak érezni magam... egy cirkuszi majom, amin nyilván hamarosan kísérletezni fognak, ha kiderül a furcsasága...
- Öhm... - ezúttal kicsit megszeppenve pillantok vissza Klausra. Most csak úgy robbantsam ezt a bombát? Semmi bevezetés? Az anyja, félek, az orrunk előtt fog szívrohamot kapni. Az idegességtől kezdem megint rosszul érezni magam.
- Az.. az a helyzet, hogy... khm... - megköszörülöm a torkomat, és az ajkamba harapok, mielőtt kibökném. - Terhes vagyok - nyelek egyet. - És Klaus nem hiszi el, hogy az övé a gyerek. Vagy azt, hogy terhes vagyok? - sandítok oldalra, mert ezt én sem tudom. - Szóval ezért rángatott ide... - tárom szét tanácstalanságomban a karomat. Most egyébként tényleg... miért is vagyunk itt? Mit tud velem Esther csinálni?

Már az emeletről hallottam valamit, ami nyugtalanítóan hatott rám. Talán az ajtó csapódása, mely egyértelműen utalt arra, hogy olyan vendég érkezett, akinek jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy moderálja magát. És rögvest eszembe is jutott Nik, aki - annak ellenére, hogy jó ideje nem járt erre - veszi a bátorságot ahhoz is, hogy ordibáljon. Bár nyilván oka van rá.
Megindultam lefelé a lépcsőn, és nem kellett sokat lépegetnem, hogy láthassam, ahogyan fortyogva áll a nappali közepén, a vérfarkas lánnyal, Hayley-vel a sarkában.
- Nocsak... talán egy "üdvözletem", vagy "régen láttalak, anyám" sokkal udvariasabb lett volna, nem gondolod? - kérdeztem, hangomban elrejtett méltatlakodással.

Idióta. Komolyan. Még vitatkozni sem érdemes vele. Nem akarom felidegesíteni magam rajta, de figyelnem kívül sem hagyhatom, hogy mennyire önimádó, hatalommániás barom. Mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó, mindig neki kell irányítania mindent. Átlagnapokon elég jól viselem a pokróc stílusát, sőt, sokszor nem is nagyon izgat, had főnökösködjön, ha jól esik neki, de a mai este nekem is sok volt, és sikeresen kihozott a sodromból már többszörösen. Meg is lepődtem, amikor kerített nekem egy takarót, és legszívesebben már csak sértettségből is azonnal leráztam volna magamról, de... aztán ráébredtem, hogy útközben szükségem lehet rá, hisz egyre hűvösebb lesz. És valahol mélyen a megbántottságom és idegességem alatt azért értékelem is, hogy minden mogorvasága ellenére tud produkálni felém egy cseppnyi figyelmességet is.
Útközben inkább nem szólok hozzá, ha nem muszáj. Úgyis csak felidegesítene, így legalább lassan össze tudom szedni valamicskét a gondolataimat. Amint megérkezünk, szinte kipattanok a kocsiból. Örülök, hogy végre nem kell azt az irritálóan feszült levegőt szívnom.  - Az ég szerelmére! - látok fel, amikor ismét Klaus vadállat énje tör előtérbe, és úgy rángat be az épületbe, mintha valami fülöncsípett bűnöző lennék. - Muszáj ezt?! Még tudok járni egyedül is! - szűröm a fogaim között dühösen, és igyekszem nem az erős szorítása okozta fájdalomra gondolni. Amint beérünk a szobába, Klaus pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva elrántom a karomat, és a lehető legtávolabb állok meg tőle, onnan lövellem felé a megrovó pillantásokat.

Sok mindent láttam már az életben, de ehhez valahogy úgy ahogy van, nem voltam eléggé felkészült. Csak felsóhajtottam, de ekkor Nik már a két lábán állt, és Hayley válla mellett állt meg. A seb viszonylag... lassabban tűnt el, mint eddig bármikor.
- Igen, most már látom... - jegyeztem meg. - Ennek fényében majd... próbálok gyorsabban utána járn mindennek - nyeltem egyet. - De talán jobb lenne, ha most a szobádba vonulnátok, hogy rendbeszedd magad. Nem tett jót neked... Mikael látogatása - néztem végig rajta.

A szemeim előtt kibontakozó családi perpatvar - már ha ezt még lehet így nevezni - egyre nagyobb pánikkal tölt el. Nem bánom, hogy egyik sem vesz rólam tudomást, bár attól még nagyon is fenyegetve érzem magam. Mintha az egész világ kifordult volna magából, és mindennek a közepe ez a két, egymásnak feszülő férfi volna. Végig érezhető a levegőben a feszültség, amely erősen sugallja, hogy ebből nem fognak mindketten épen kikerülni.
Mivel hátul állok, nem is látom, mi történik, csak amikor már Klaus térdre esik, Mikael pedig hátrálni kezd. A szavaiből csöpögő gyűlölettől ismét émelyegni kezdek, de ahogy távozik a szobából, a másik kettő mellé sietek én is.
- Klaus... - suttogom rémülten. - Jól vagy? - hülye kérdésnek tűnhet, de tényleg nem tudhatom, mivel nyársalta fel az apja, mi az, ami valóban árthat a hibridnek, és mi nem.

Nem úgy tűnt, mintha észre vette volna, hogy hozzá beszélek. A helyzet jelenleg számomra is túlzottan... idegen és furcsa volt. Persze ha Niklausról van szó, egyértelmű, hogy nem vagyunk se házastársak, se barátok, semmi egyéb. Ő nem képes elfogadni és megbocsájtani, hogy szeretem a fiamat. Én pedig nem vagyok képes elfogadni, hogy meg akarja ölni azt, aki bármily' kilengés gyümölcse is, de az én vérem.
Hirtelen történt minden. Mire bármit tehettem volna, Nik szinte ott volt szorosan Mikael karjaiban, a karó a semmiből bukkant elő, majd hasította fel a fiam mellkasát. Szinte minden egyetlen pillanat alatt történt... és nem tudtam még csak felfogni sem semmit. Talán maga Nik sem.
- A fenébe is, Mikael! - bukott ki belőlem hevesen, már olyan dühödten, ahogyan Nik beszélt vele az előbb, és rögtön a fiam mellett termettem, aki időközben a karó miatt térdre esett. A vállára tettem a kezem, szinte ezzel érezve át azt, amit jelenleg ő érezhetett, és nagyot nyelve fordultam Mikael irányába, aki ekkor már távolabb állt, szinte készen arra, hogy el is tűnjön.
- Annyit ér az életed, mint az enyém, vagy Niklausé - címeztem neki indulatosan, majd egy pillanatra Hayley felé fordultam. Jólláthatóan neki nem volt fizikai baja, bár Mikael hozzá nehezen is jutott volna. Azt már nem állítanám, hogy lelkiekben nem viselte meg. De mire visszafordultam a bejárat felé, Mikaelnek már nyoma sem volt.
- Ezt még megbánja - suttogtam feszülten.

- Túl sokra vagyok képes, Mikael - jegyeztem meg a szavai hallatán. Hiszen nem hiszem, hogy bármikor is kérdőre lehetne vonni, mire vagyok képes. Talán arra még nem jöttem rá, hogy hogyan oldjam meg a Silas problémát, de talán ennek az az oka, hogy alig fél órája értesültem erről a hatalmas problémáról. De ha így haladnak, nem is lesz miért gondolkodnom mindezen.
Szemmel láthatóan Nik hajlandó lett volna befejezni, bár nem túl szépen. És túl sok lehetőséget hagyott szavaival Mikaelnek az újabb támadásra, szóval már ezen sem tudtam meglepődni. Csak még jobban feszültek az izmaim, és az egész arcom is így tett.
- Azt mondtam, hogy ebből elég! - éledt fel a hangom. Tükrözte a dühömet, és azt, hogy nem hallgatom tovább ezt a nevetséges kakaskodást.
Megálltam Nik mellett, majd tettem még egy lépést előre, így állva meg az egykoron férjemnek nevezett férfi előtt. - Még egy szó... és nem köszönöd meg, hogy átlépted ennek a háznak a küszöbét - szólaltam meg már rendes hangnemben, de ezúttal körülbelül ugyanolyan fenyegetően beszéltem, mint ők az imént.

Nik elég gyorsan lerázta magáról a kezeimet, majd Hayley mellé keveredtem, bár nem is ez volt most a lényeg. Sokkal inkább az, hogy mit tegyek, mivel akadályozzam meg ezt az egészet? Ha ezek egymásnak esnek, itt vér fog folyni, és nem tudom, ki fog innen élve kimenni. Lehetnének okosabbak is, de tény, hogy ez soha nem volt a családunk legfőbb erénye. Néhány kivételes alkalomtól eltekintve. Nik ezer éve bűnhődik egy olyan tett miatt, melyet nem is ő, hanem én követtem el. Ha Mikael lenne az apja, valószínűleg közel sem ez lenne a helyzet. De nem így történt. És nyilván okkal.
Csak sóhajtottam egyet, talán ezzel egyensúlyozva a feszültségemet, majd felváltva néztem rájuk.
- Ezt... most fejezzétek be! - nyögtem ki végül, de határozottan, ami belül még engem is meglepett. De nem hallgatom tovább ezt a kakaskodást. A fenyegetőzést. A hergelést. - Tudjátok, hogy nem telik egy percembe sem, hogy én zárjam le, de nem vállalok felelősséget egyikőtök testi épségéért sem! - vált dühössé a hangom, és a tekintetem is.

A feszültség rohamosan fokozódik, érződik a levegőben, és bennem is. Kiabálások, átkozódás, szidkozódás, nyílt ellenségesség. Máskor nyilván meg sem rezdülnék ennyitől, de most... Most nem vagyok ilyen erős. Akármi is a bajom, nem segít rajta ez az idegeskedés, rettegés, a sok feszültség, utazgatás, amiket mostanában átéltem. Megszédülök, de megkapaszkodom Esther karjában. Elmotyogok egy sajnálom-ot, de a tekintetem könyörgő. Szavak nélkül kérem a segítségét, bár fogalmam sincs, mit tehetne. Csak úgy érzem, közel álok hozzá, hogy elájuljak. Te jó ég! Én, elájulni. Röhejes. És mégis ez van. Veszek pár mély levegőt, próbálok jobban lenni, de ahogy a kakaskodó apa-fia párosra nézek, lassan elfog a pánik. Mi lesz ennek a vége? Most először érzem, hogy leszívesebben elmenekülnék, elszaladnék innen, jó messzire.