- Most hogy így mondod... álltam talpra - van valami, amit el kell intéznem, mint mielőtt Tatiához mennék - húztam bakancsot és kabátot, zsebembe süllyesztettem Tatia ajándékát, majd odaléptem anyámhoz.
- Boldog karácsonyt, anyám - csókoltam meg a homlokát. - Ünnepelj ma a testvéreimmel. Engem ne várj.. fogalmam sincs mikor jövök. Remélem sokára... mert ez azt fogja jelenteni,hogy boldog vagyok - kacsintottam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

(pláza)

- Meg is lennék lepve, ha nem találtad volna meg... - sóhajtottam egyet. Azt már nem tettem hozzá, hogy nyilván őt egyik szülő se engedné Delena mellé kettesben... annyira nem bolondok. Ellenkezőleg, elővigyázatosak.
- Nem? Rendben, majd valahogy megpróbálom türtőztetni magamat - mosolyodtam el ismét. Nem akartam most kellemetlen témákkal elrontani az egészet. - Este én is kipakolok ide. De te csak akkor fogod megtalálni, ha hazajössz Tatiától.

- Nem kivéreztetni akarom a gyereket - emeltem a szemem az égnek kissé türelmetlenül. - Mit számít neki egy üvegcsére való? Meg sem fogja érezni. Mellesleg, érdekes tény, hogy pont az tiltja a gyerekvér vételét, aki maga is megtette. Megtaláltam a fiolát, anyám - tettem hozzá, majd odatettem az ajándékaimat a fa alá.
- Kol és a többiek megtalálják. Ez pedig itt a tiéd - mutattam a szögletes csomagra, és újra anyámra mosolyogtam. - De nem nyithatod ki, míg el nem jön a pillanata.

- És miért kellene neked egy ártatlan gyerek vére? A gyerekek szervezete igényli a vért, talán még jobban, mint a felnőtteké... a halálos ítéletét írnád alá a természettel szemben, ha csak úgy elvennéd a flancos hibridjeidhez - morogtam csak az orrom alatt. Itt le is zártam a témát. Nem volt kedvem gondolkodni azon, hogy melyik vitában kinek a pártján állok... mert a hasonmásvér-Klaus ügy már más, mint a Klaus-Mikael eset... a vér ügyében egyértelműen nem foghatom Klaus párját.
- Az ajándékok a pihenőszobában maradtak - bámultam az ajtó felé, és nagyot sóhajtottam. - Betesszük őket a fa alá. Legalábbis a hagyomány szerint így módi.

Mosolyogva fürkésztem anyám arcát. Hogy így beszélt Delenáról, a véréről, egyértelművé tette, hogy csakugyan különleges.
- Anyám, úgy teszel, mintha nem ismernél. Nem kérni fogok vért... hanem egyszerűen elveszem, és kész - vontam vállat. - De mivel karácsony van, ezúttal megígérem neked, hogy nem fogok fájdalmat okozni senkinek. Gyerekek bántalmazása amúgy sem az erősségem - fintorogtam. - Nos, akkor... - váltottam témát - hol vannak az ajándékok?

Egyre inkább felkaptam a fejemet, ahogy tovább beszélt. Már Delenáról... a hasonmás lányáról.
És volt egy nagyon rossz sejtésem... Delena vére, az ő véréről beszél. Ezek szerint valahonnan tudja, hogy az ő vére is különleges.
- Hm... ugye tisztában vagy azzal, hogy ha maga a hasonmás nem akar a véréből adni, majd biztos a lányáéból fog... - motyogtam csak mellékesen, a zsebembe csúsztatva a kezemet, ahol még mindig ott vlt a kis fiolában Delena vére.

- Ez igaz - biccentettem. - De van valami, amiről te sem tudsz, anyám - ültem le a kanapéra, onnan nézve a kis fácskát. - Nekem olyan adu ász van a kezemben, ami még Mikaelnek is meglepetés lehet - vigyorogtam el magam. - És amit még talán te sem tudsz elképzelni. Apropó, ha már itt tartunk... mit tudsz Delena Salvatore-ról? Ő a hasonmás lánya, ezzel én is tisztában vagyok... de mennyiben olyan, mint az anyja? Főképp.... belülről - nevettem el magam, Delena vérére célozva.

- Lehetséges, hogy így van, Nik. Sőt, biztosan. Mert Mikael itt van, és csak a megfelelő pillanatra vár. De közben... nem válhatsz kősziklává, ezt te magad ia nagyon jól tudod. Most nem. Mert szükséged lehet olyanok segítségére, akiket ezzel a viselkedéssel nem fogsz magadnak megnyerni. Gondolj csak bele, hogy mennyi mágikus teremtmény tanányik ebben a városban. Vérfarkasok boszorkányok, és egy hasonmás. Mikaelnek csak egy csettintés, és bármelyiket a saját célja elérésére tudja használni - motyogtam. Próbáltam arra cléozni, hogy... a boszorkányok legtöbbje például képes hátba támadni őt, Klaust, ha ilyen viselkedéssel édesgeti magához őket.

Egy pillanatra morcosan néztem anyámra mikor közölte, hogy ő is kinevet.
- Ha röhögni akarsz rajtam, máris itt hagyom az egészet - morogtam, majd letettem a díszekkel teli dobozt, és megráztam a fejem.
- A gyenge pillanatok csak megölik a magamfajtát. Hozzászoktam, hogy ezer éven át legyen erős. Csak így maradhattam életben, és lehetek itt most is. Úgy pedig, hogy Mikael a városban van, és újabbnál újabb terveket szövöget a kiirtásomra, pláne nem lehetek gyenge - vágtam zsebre a kezem, mikor a fa már lassan hasonlítani kezdett egy igazi karácsonyfára.

- Én is hülyére fogom nevetni magamat, ebben ne kételkedj - néztem végig rajta a fenyőfadíszekkel a kezében, máris széles mosolygással, és fel is kuncogtam, mikor odaálltam mellé.
- De ez a normális élete egy embernek. Te soha nem leszel az, ez tény. De... ettől még képes lennél a vámpírságod mellett ember is lenni néha. Nem, nem olyan mint Damon Salvatore, mielőtt felhozod. De... lehetnek ilyen "gyenge" pillanatok a te életedben is - mosolyogtam.

Oké... azt hiszem, erre mondják, hogy le vagyok nyűgözve.
- Nem vagy semmi anyám - válaszoltam megemelt szemöldökkel, mikor némi mormolás után díszeket húzott elő néhány dobozból, amik eddig még nem voltak sehol. Tény, hogy megéreztem az erejét, és ez még engem, a hibridet is megborzongatott...
- Próbáljunk valami olyasmit csinálni belőle, mint ahogy a központban láttuk - mondtam, igyekezve emlékezetembe idézni az ottani dekorációt, és elkezdtem felaggatni a gömböket a fára.
- Ha most Kol látna, hülyére röhögné magát rajtam.

Kissé elgondolkodtam, mikor a díszek kerültek előtérbe. Amik nem léteznek, de... nos, mindenre van megoldás.
- Megoldhatjuk másképpen. Bár nem éppen ilyesmire szokták használni a boszorkányok az erejüket, de... nekem van elég belőle - vontam egy aprót a vállamon, majd lehunytam a szemeimet, és rákoncentráltam néhány dobozra, amiket például láttam a központban is... olyanokat akartam ide is. Fenyőfadíszeket...
- Khm... - nyitottam ki a szemeimet, és a kanapé mögé sétálva előhúztam a dobozokat, amiket sikerült ide"teremteni"... - Nos, ezek is meglennének.

(pihenőszoba)

Kerestem egy földdel teli cserepet, és beleállítottam a fácskát, hogy ne boruljon fel, majd odahúztam egy kis asztalt a kandalló közelébe, oda állítottam a fenyőt.
- Eddig oké - mondtam. - De mivel kell feldíszíteni? - kérdeztem. - Díszeink nincsenek. Valami áthidaló megoldás? - néztem anyámra.

- Lesz időd eldönteni. Kétlem, hogy bármelyikük rád törné a szoba ajtaját. Ha mégis, akkor... mondd csak nekik, hogy az én vendégem vagy. És nem a vacsora - mosolyogtam rá, és megfogtam a karját, de nem erőszakosan, hanem gyengéden.
- Gyere! - böktem a fejemmel a vendégszoba irányába.

(Vendégszpba)

- Akkor...majd még eldöntöm. Nekem is emésztenem kell még a tényt, hogy a családom közelében vagyok. - Nagyon halványan elmosolyodtam, mást nem is tudtam volna tenni. Csak bólintottam, miszerint leginkább Klaus-szal kellene úgymond vigyáznom. Hallottam a heves természetéről és egyéb másról, így megpróbáltam majd ehhez tartani magam. Azt hiszem menni fog.
- Megmutatod a szobát?

- Igen... a halál - sóhajtottam hatalmasat, és kesergően megsimogattam az arcát, mert visszagondolva a múltra... nem volt az annyira szép és jó, hogy szépen beszéljünk róla.
- Nos, ez a te döntésed. Ha úgy döntesz, hogy még nem akarod előttük feltárni ezt a titkot, hát nem fogjuk megtenni - biztosítottam erről is, hogy bármi is történjék, ebben is együttműködöm vele. - Bár én inkább Klaus miatt aggódnék, és nem a többiek miatt - motyogtam.

Szorosan öleltem magamhoz Esthert és annyira örültem, hogy itt voltam. Nem hittem volna, hogy így sül el az első találkozásunk, de nagyon örültem neki, elvégre az édesanyámról volt szó, akit ezer éve nem láttam. Most talán bepótolhatjuk azt, ami kimaradt mindkettőnk életéből.
- Halott voltál. Nem tudtál észrevenni s amúgy is azt hitted, hogy halott vagyok. Mindenki ezt hitte. - Letöröltem a kitörni készülő könnyeimet és szapora bólogatásba kezdtem. Ám az tény, hogy még szoknom kell a helyzetet. - Megmutatnád? És...mit fogunk mondani a testvéreimnek? Eláruljuk nekik, hogy ki vagyok vagy inkább kíméljük meg őket ettől? - Kérdeztem rá.

Jól esett, hogy viszonozta a gesztusomat. Vágytam most arra, hogy legalább egy gyermekem szeressen, és érezzen irántam annyi tiszteletet, amennyit én érzek iránta. És Candice iránt hatalmasat éreztem... ezer évig... élt, titokban, és birtokolta az erőmet... nem veszett el. De most mégis az volt a fontosabb, hogy az elsőszülött kislányom... életben van. És ő sem veszett el. Nem halt meg.
- Sajnálom az elmúlt ezer évet... jobban is figyelhettem volna... éreznem kellett volna, hogy élsz - mondtam bocsánatkérően, majd nagyot nyeltem. - Ha gondolod, megmutatom a vendégszobát, amit... mától kinevezhetünk a szobádnak.

- Nagyon határozott vagy. - Elmosolyodtam és egyre kíváncsibb lettem, hogy mégis milyen lehet a kapcsolata Klaus-szal és a többi gyerekével? Mi történhetett teljes részletességgel az elmúlt évszázadokban vagy legalábbis addig, amíg ő meg nem halt. Vagyis amíg mondhatni le nem pihent.
Ám az meglepett, hogy átölelt, de nem álltam ott, mint aki megkövült, hanem én is átöltem őt. Régen volt már az, hogy ez történt és az is, hogy utoljára láttam az anyukámat.
- Hiányoztál, anya. - Motyogtam már könnyes szemekkel.

- Maradhatsz. Majd én kezeskedem erről. Ha Klaus háborog, teszek róla, hogy beletörődjön - mondtam, már nagyobb határozottsággal... kezdtem hozzászokni, hogy itt van. Él... és mozog! És... a lányom!
- Azt hiszem, a következő lépés majd Mikael lesz... - suttogtam nagyot nyelve. Na, róla már nem kezeskedem. Csak a jó ég tudja, hogy ő mit akar és mit csinál éppen...
De már nem akartam ennyire tárgyilagos lenni. Nem is bírtam az maradni. Most egyszerűen... anya voltam. Egy olyan anya, aki visszakapta elveszettnek hitt lányát.
- Istenem... - jött ki belőlem már könnyes szemekkel, és lassan, de mégis átöleltem. Nyilván furcsán éri ez, de muszáj volt. Jó érzés... nagyon jó!

- Nem, nem tudom. - Megcsóváltam a fejem, amikor közölte, hogy Klaus nehezen bírja a meglepetéseket. Ilyen részleteket nem tudtam róluk, csak annyit, hogy élnek és néha utánajártam, hogy mit csinálnak. Ennyiben ki is merült a nyomozásom, elvégre nem volt mondhatni okom figyelni őket. A testvéreim voltak, de sohasem ismertem őket, ahogy ők sem engem.
- Akkor maradhatnék? Ha csak egy kis időre is, míg nem találok magamnak egy lakást vagy valami hasonlót. At hiszem, egy darabig a városban maradok. - Avattam be a tervembe, bár nem teljesen, de azért az jó volt, ha tisztában van vele, hogy itt leszek. Ki tudja, hogy meddig, de itt leszek.

- Nos... - köszörültem meg a torkomat, és nagyjából rámosolyogtam, már amennyire még mindig képes voltam ettől a hatalmas meglepetéstől, amit okozott nekem. És amit valószínűleg fog Mikaelnek és a testvéreinek is.
- Ebben a házban van egy vendégszoba. Azt... nem használja senki sem. Egy kis mázlival egyik fivéred sem jár oda ostoba nőcskékkel... - mosolyogtam szemforgatva, hogy valami tréfát vigyek a szálba. - Ha gondolod... én megengedem, hogy itt maradj. Az nem kétséges, hogy Klaus ki fog akadni, de ő már akkor, mikor meghallja, hogy van egy nővére. Tudod, nehezen viseli a meglepetéseket - sóhajtottam.

Megértően bólintottam. Esther eléggé faramuci helyzetben volt, elvégre a fiáról és a férjéről, valamint azoknak viszályáról volt szó. Na én ilyenkor áldottam az eget, hogy annak idején jól szót értettem apámmal és nem kellene attól félnem, hogy legyilkol. Még ha vámpír lennék sem...remélhetőleg.
- Nem, még nincsen. - Csóváltam meg a fejemet kérdését hallva és gondolkozóba estem. Ideje lenne magamnak valami szállást találni, elvégre nem szándékoztam elmenni a városból. Meg akarom ismerni a testvéreimet és jobban utánajárni ennek az erő-dolognak. - Nincsen a városban valami hotel vagy valami...ötleted, hogy hol lakhatnék?

Halványan elmosolyodtam, mikor rögtön felajánlotta a segítségét. Nem mondom, jól esett, mégis eléggé... nem tudtam még, hogy mire használjam. Mert kellett volna valami, amihez egyáltalán hozzáfoghatom. Egyelőre még tippem sem volt, ami rizikóssá teszi az egészet.
- Tudod, még fogalmam sincs, mit kellene kezdenem a helyzettel. Várnom kell, hogy lássak néhány módszert Mikael részéről... és Klauséról is, hogy tudhassam, mit... mit tehetnék - nyeltem egyet, és rámosolyogtam már kissé bátrabban.
- Van szállásod? - váltottam aztán hirtelen témát.

Bólintottam. Valahogy gondoltam, hogy mondhatni eltitkolt gyerek voltam, legalábbis a testvéreim előtt. Elég volt nekik egy testvér elvesztéséről tudniuk, nem rögtön kettőről, még ha engem igazándiból nem is veszítettek el. De ez már egy másik történet, a csodaszámba vehető gyógyulásom igencsak kacifántos volt.
Végighallgattam őt. Arról is volt fogalmam, hogy apa és Klaus milyen kapcsolatban álltak egymással, elvégre az öcsém nem Mikael gyermeke volt, hanem valami másik férfié, de ez engem nem nagyon érdekelt.
- És én...segíthetek valamiben? - Bár nem voltam oda a vámpírokért, mégiscsak a testvéremről volt szó, még ha nem is ismerjük egymást és nem is vagyunk teljesen testvérek. Az apám..na még ő egy teljesen más tészta, de ha valaki megtalálja vele a közös hangot, akkor nincs probléma. Nekem sohasem volt vele semmi bajom. - Ugyan már nem vagyok olyan erős, mint te, de... a lányod vagyok és ezért én is képes vagyok egy-két dologra.