Pontosan tudja, hogy mindent megtennék érte, így ha aggódik értem annyira, hogy otthon akar tartani, akkor bele fogok menni. Amennyire alfahím vagyok a farkasok között, olyannyira képes vagyok behódolni a lány akaratának. Nem gondolnám túlzottan romantikusnak magam ezért, hiszen bőven kerülhetünk még életveszélybe, ami az én hibám lesz majd, mégis úgy tartom, hogy ha fontos számunkra valaki, akkor nem kockáztatjuk feleslegesen az életünket csak azért, hogy holmi macsóskodásnak tűnjön. Tudom, hogy Vicki nem szórt varázslatot a szobára, pusztán megkért, hogy maradjak, és még az én nyughatatlan természetemre is tudott mindezzel hatni. Nem mondom, hogy nem untam halálra magamat, tudván, hogy őt meg kint komoly veszély fenyegeti, de tudatnom kellett vele, hogy ez nem csupán egy öröklétű, hanem egy felnőtt kapcsolat is egyben, ahol bízunk annyira egymásban, hogy nem lihegünk ott a másik sarkában. Aggódni távolról is lehet. Azt akartam éreztetni vele, hogy képesnek látom arra, hogy ha az engemet megelőző életében túlélt, akkor most sem esik baja. Ez használ talán az önérzetének, ugyanis sokszor érzem azt, hogy még nálam is kevesebb az önbizalma. Alaptalanul. Tudom, hogy már átesett a halálon, amely nekem még nem adatott meg, de remélem, hogy most úgy fogja fel, hogy mellettem új életre kelhetett. Az incselkedő mosolyra felvonom a szemöldökömet, Vicki pontosan olyan nő, aki anélkül is vágyat tud bennem kelteni, hogy még csak hozzám sem ér, és ne dobja le a ruháit. A pusza létével. És nem szexuális vágyról beszélünk. Sokkal inkább a birtoklásról. A gondoskodásával, a pajkosságával. - Igaz, majd ha legközelebb napokra el akarsz barikádozni, előtte tisztázzuk, hogy mennyi időre, és majd behurcolok egy konditermet minimum, mert addig csak a fegyencedzés marad. – Félmosollyal vonom meg a vállamat, a lényeg, hogy örülök, hogy most már itt van, és talán én is csatlakozhatok hozzá a kutatásban. Nem vagyok éppen elméleti ember, tehát ha jutunk is valamire, biztosan fogok értetlenkedni, de abban lesz hiba, hogyan kenjek fel bárkit tapétának a falra. - Semmi gond szivi. – Nyúlok az álla alá, hogy ne szégyenkezzen. Mégiscsak mellé lépek, és rávetem a pillantásomat a könyvre, de csak amolyan tessék-lássék módon, kár lenne magamra sütnöm a hozzáértőt, inkább csak lelki támogatás ez. S meglepett pillantással intem, amikor még ő ajánl nekem ultimátumot. – Ohó.. szóval így állunk? Feltételeket szabsz... nekem? – Kérdezem vigyorogva, de végül csak bólintok, értem én az aggodalmát, valahol még szíven is talál a dolog. – Nos rendben kicsi, de nem tudom megígérni, hogy ha a szimatom elvisz valamerre, nem követem.. Mit szólsz hozzá, hogy szólok neked, és pattansz? Tudod, hogy mennyire szeretem, hogy ha csak füttyentek, és azt teszed, amit csak akarok veled művelni? – Kérdezem kaján mosollyal, de mégis megsimogatom a barna tincseit, jelezve, hogy a pikáns hangsúly ellenére igenis értem, hogy aggódik értem. Bezzeg én ne aggódjam halálra magamat, amíg távol van? - A munka az egy dolog. Szeretnék valami hasznosat is tenni. Mondd csak boszim, nem ismersz más farkasokat, akik a segítségemre lehetnek? – Na nem Gabriel féléket, én csakis a megbízható fajtársaimra tudok építeni. Attól félek, hogy ha meglátnám Vicki exét, azon mód letépném a fejét. Kétszer.
Tényleg el kellett döntenem azt, hogy mennyire választottam jó taktikát azzal, hogy a szobába zártam. Vagyis, a lakásba. És nem volt bezárva az ajtó, csak... szóval képletesen értve rabul ejtettem a hotelban, mert azt gondoltam, hogy ez a lehető legjobb döntés a jelenlegi helyzetben. Nem tudtam, mi vár ránk odakinn, és habár én már hozzászoktam ahhoz, hogy vásárra viszem a bőrömet, ugyanúgy tartottam ahhoz magamat, hogy nem engedem ezt másnak. Ezzel pedig tényleg minden lehetőségét lekorlátoztam. Furcsa dolog volt ez az egész. Védeni próbáltam, miközben tudtam, hogy ha valaki, hát ő aztán meg tudja védeni magát. Fogalmam sincs, ez miféle ösztön volt a részemről, tekintve, hogy láttam már harcolni. És éppen abban a harcban sérült meg. Egyszerre ütközött össze a fejemben a két tényező. Megmentette az életét az, hogy ott voltam mellette, mint boszorkány. De mi történhetett volna, ha egyedül kóborlunk? Akkor... mit tehettek volna velünk? Igaz, felesleges azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Így történt, ez van, ezzel kell gazdálkodni. És meg kell próbálnom visszafogni magam. Nem csinálhatja mindig azt, amit én mondok neki, tekintve, hogy nem vagyok az anyja, és nem is hiszem, hogy sokáig tűrné viccelődve azt, hogy nem engedem el innen. Farkas volt, ott volt benne az ösztön. Ez ugyanúgy ott munkálkodott benne, mint bennem a védelmezési kényszer. Nem is kényszer, hanem... vágy. - Hát... - sóhajtottam fel aztán incselkedő mosollyal. Mondhattam volna azt, hogy ha ennyire nem tudta magát mivel levezetni, esetleg kezdjen testedzésbe, ahhoz egy lakás is tökéletes helyet tud adni, de nem néztem ki belőle, hogy egy ajtófélfa mellett kezd el izmokat növeszteni. Vagyis, inkább rágyúrni a mostaniakra, mert nem volt egy vézna darab. Éppen ellenkezőleg. - Rengeteg szabadidős tevékenység kivitelezhető egy lakásban, szóval... - köszörültem meg a torkom. Nem, tényleg le kell állnom. Nem foszthatom meg az életétől, és nem korlátozhatom be. Ideje lesz változtatnom a taktikán, mielőtt tényleg becsavarodik a lakás négy fala között. Ez nem megoldás semmire. Mikor a homloka az enyémhez ért, apró kis sóhaj szaladt ki a számon. - Mivel csak a halott tagjaiktól maradt ránk egy-egy valami... - néztem a táskám irányába, ahová a támadás után a férfiak medáljait tettem el, bízva abban, hogy talán még előnyünkre válhat. -, a többit nem tudnám megtalálni. Legalábbis még sosem csináltam úgy helymeghatározó bűbájt, hogy nem tudtam, ki a célpont - sütöttem le a szemem. Éreztem rajta, hogy segíteni akar, méghozzá a maga módján. És az nyilván nem az volt, hogy a könyvárban üldögél, és könyveket lapozgat át. A férfiak soha nem ezt a módját választották az információ-szerzésnek. Mikor a korlátokat említette, nagyot sóhajtottam. - Kössünk egyezséget! - emeltem fel aztán a mutatóujjamat, nem a kérdésre válaszolva, teljes komolysággal az arcomon. - Elmehetsz. Kiléphetsz a küszöbön. Dolgozhatsz. De amint valami gyanúsat látsz, nem kezdesz magánakcióba, nem hősködsz, mert... mert nem - csitultam el. Nem is tudom, mit kellett volna mondanom. Vagyis, de. Csak sose szerettem, ha a szavaimmal együtt nyilvánvalóvá tettem a sebezhetőségemet is. Ő vált a gyenge pontommá. Ha baja esik... ahogy az már történt, nem biztos, hogy könnyen kezelném. - Addig én átrágom ezeket, és amint találok valamit, amivel megtalálhatjuk őket, együtt megoldjuk.
Na igen, nekem is lételemem a veszély, az viszont nem fenyeget minket, hogy egymásra unnánk. Már csak a múltunkból kifolyólag. Ugyanis polip módjára kúszik elő minduntalan valami nem várt akadály, amely révén kénytelenek vagyunk egymásba kapaszkodni. Nem mintha bánnám. Victoria önmagában is egy porcelánbőrű szépség látszatát kelti, én mégiscsak tudom, hogy sokkal nagyobb mélységei vannak, mint amit az utána nyálcsorgató számos alak kinézne belőle. Tudom, hogy kész együttélni a sebeivel, és nem adja fel, ha szembe kell nézni az eljövendővel. Harcos típus, és lássuk be, engem mindig is az erő vonzott. Nem merem felmérni, hogy meddig leszünk együtt, de hogy nem erőltetnék rá holmi utódokat, az biztos. Én voltam a legidősebb a fivérek közül, mégis utoljára házasodtam meg, és sosem született gyermekem. Neirától sem, mástól pláne nem. Elvoltam nélküle. Attól félek, hogy heves, elvágyódó természetem mindig is a kalandok felé fordult, mert bár alfaként uralkodnék a farkasok felett, amolyan igazi otthonülős családapának nem tudnám magamat elképzelni. Vagy mindez változott volna az elmúlt kétszáz év dacára? Hogy itt egy sötét pillantású csoda-boszorkány, aki még engem is képes megzabolázni? Nem mintha rosszfiú lennék, Victoria már az első perctől kezdve átlátott a szitán, hogy a sértéseim, keserű megjegyzéseim nem neki szóltak, finom gyengédséggel rázta le magáról őket, hogy óvatosan közelítve felém megértesse, mellette nem kell játszanom a macsót. Vagyis játszhatom, a flört kedvéért, de a komolykodásra nincsen szüksége, én kellek neki. Félve értünk egymáshoz, még lelkileg is, és most egyértemű; összetartozunk. - Oh, és még csodálkozol, hogy ennyire tele vagyok erővel, ha nem engedsz semmit sem csinálni. – Simítom a tenyeremet keményebben a derekára. Nem, ez most nem az a perc, amikor a bűnös élvezeteknek hódolhatunk, ám egy édes-fájdalmas csókcsata erejéig igenis érezhetjük azt, hogy élünk. Félig nyitva tartott szemeimmel figyelem őt közelről, tudom, hogy sosem volt még részem komolyabb élményben, mint a karjaimban tartani őt. A szenvedélyes összefonódás után a homlokomat illesztem az övének, és úgy sóhajtok fel egy nagyobbat. – Ne félts ennyire. Feleslegesnek érzem magam, ha nem is kockáztathatok. Azonosítsd be őket legalább valami varázslattal, és lessük meg őket. Az nem árthat. Különben is jól áll neked a fekete, ha rejtőzködni kell. Bár neked mi nem...? – Na jó, ez talán kicsit pikáns volt, én is jól állok neki, így aztán baromi nehéz elterelni a gondolataimat a feszítő vágytól, ha ilyen ingerlő kedvesem van. A hátsójára csúsztatom a kezemet, és amolyan érdes félmosollyal markolom meg, csak a biztonság kedvéért. - Szivi, azért az, hogy én hősködök, nem jelenti azt, hogy elviselném, ha te túlvállalnád magadat. Vannak korlátai a képességeidnek? – Fésülök ki egy sötét tincset az arcából, látni akarom azokat az opálosan csillogó szemeket, mert teljesen bezsongat, és utat mutat.
Kicsi vigyor jelent meg az arcomon, mikor a romantikát említette. Tény, hogy eddig sem abból állt a rövidke közös életünk, hogy gyertyákat gyújtogattunk, vacsorát főztünk és rózsaszirmokat dobáltunk szét. De ezt nem is bántam. A jövőre nézve voltak elképzeléseim, de nem tudtam beskatulyázni magunkat egyetlen csoportba sem. Nem akartam itthonülő lenni, ahogyan azt sem akartam, hogy egyszer csak rám unjon. Talán Gabriel baja ez volt, túl unalmas lettem, vagy... nem tudom. Már nem is törődtem vele, mert azt hiszem, tényleg megtaláltam azt, akivel együtt cipelhettem a keresztemet, és ő sem félt megosztani velem a saját múltját. Nem akartam titkok között élni, szabadon akartam beszélni, gondolkodni... bízni abban, hogy bármilyen is legyen most a helyzet, ennél már csak jobb lehet. Emberek haltak meg tegnap, méghozzá általunk, és ismertem a nyughatatlan véremet. Hacsak ő nem tud visszafogni valamivel, ezzel fogom tölteni az időmet. És bíztam abban, hogy akad majd olyan ötlet, amivel végül ki tudok szabadulni ebből a tevékenységből, mert már mindenhol könyveket láttam, a könyvek illatát éreztem, és ugyan imádtam, de éppen elég jutott ki belőle. Foglalkozni akartam magunkkal... azzal, hogy vigyázzak rá. Éppen ezért nem engedtem ki a lakásból. - Talán romantikusak éppen nem vagyunk, de... úgy tűnik, enélkül is működik - mondtam csendesen, de tényleg így gondoltam. Volt valami, ami összetartott bennünket, talán a saját tapasztalatok, az, amit tudtunk egymásról... és ezáltal összeláncolt bennünket. Nálam már maga a tudat elég volt, hogy létezik... nem vágytam virágra, sem gőzölgő vacsorára. És reméltem tudja, hogy velem kapcsolatban nem is kell produkálnia magát. Azt szerettem, aki volt. Nem pedig egy vásári majmot. De szerencsére ez a veszély nem fenyegetett. - Hm - gondolkodtam el, legalábbis úgy tettem, mintha gondolkodnék, de már akkor is tudtam a választ a kérdésre, mikor a mondat első fele elhagyta a száját. - Nem mész sehová - tettem végül hozzá egy negédes mosollyal. Nem szándékoztam örökkön örökké itt tartani, de bizonytalan voltam. Megsebesült, és ki tudja, lesz-e bármi következménye... hosszútávon. Ismertem ostoba trükköket én magam is, de nem volt hajlandóságom arra, hogy az ő bőrét vigyem vásárra. Halk kuncogást váltott ki belőlem, amikor megcsókolta a nyakamat, nehezen hagyott koncentrálni a végül feltett kérdésre. - Mágia bizonyára volt bennük, de... khm - bukott ki aztán belőlem. Nem, nem nagyon tudtam figyelni a saját gondolataimra sem. Főleg mikor szembefordított magával, és miután elmondta az álláspontját, némileg megnyugodott a lelkem. Éppen ezért csókoltam vissza, némileg bátrabban, mint ahogyan fél órával ezelőtt tettem volna. Nem volt gyenge, ellenkezőleg. Erős férfi volt, méghozzá egy vérfarkas, aki valami csoda folytán még nem őrült bele abba, hogy bezártam ebbe a lakásba. - Azt hiszem, túl sok fölös energiád van - vigyorodtam el, miután elszakadtam a szájától. A tárgyra kellett volna figyelnem, de talán igaza volt, kicsit tényleg függetlenítenem kellene magamat a könyvektől.
Ahogyan ránézek, már tudom, hogy sokkal többet adhatok neki, mint a farkas testvérpár összesen. Nem azért, mert annyira alfahímnek tartom magamat. Pontosan érzem a rezdüléseiből, hogy a kezdeti riadtságát le tudta győzni mellettem, siet vissza hozzám. Ha találkozik a tekintetünk amikor belép a Grillbe, tudom, hogy mindez életreszóló, amit nem téphet szép már senki. Szeretem, ő az életem, nem számít, hogy korábban milyen átkok kísérték az utunkat. Képes lettem volna csak a barátja, a testőre lenni, ha nem viszonozza az érzelmeimet. Talán öreg vagyok már az ilyen plátói érzelmekhez, ám neki feltártam a szívemet, hagytam, hogy áthasson az az érzés, amelyet már jó régen eltemettem magamban, és csak a bosszúnak éltem. Találkánk hirtelen felindulásból elkövetett menekülésként indult, hogy aztán mégis párként térjünk vissza. Ahogyan Victoria végigtapogatja a bicepszemet olykor, látom rajta, hogy mindez nem pusztán fizikai vonzalom, biztonságban is érzi magát a karjaimban, noha magát is meg tudná védeni az erejével, én meg bajba sodortam, talán nem is utoljára. A hátát simogatva éreztetem, hogy már lemondtam arról, hogy dolgom végeztével átadjam a családomnak a várost, és valahogy lemondjak a halhatatlanságról. Vicki mellett... igenis élni akarok. - És mióta lettünk mi romantikusak? – Susogom a fülébe, hiszen mindketten megkeseredett lelkek voltunk, és nehéz volt eldönteni, hogy csak ezért kapaszkodunk egymásba, hogy elűzzük a magányt, vagy ténylegesen látunk is valamit a másikban. Bebizonyodott, hogy igenis érzünk még, hasonlítunk, és ez több mint elég a szerelemhez. Ha a sötét lélektükrökbe pillantok, már nem saját magamat látok, hanem egy másik lelket, aki igazán kell nekem, akivel mindent el tudok képzelni. Cseppet sem gondolom, hogy az ő hibája lett volna a fesztiválon történtek, engem kerestek, bár rajta akartak bosszút állni. Lehetett volna annyi eszem, hogy nem szeretek meg senkit, aki veszélybe kerülhet miattam. - És most Victoria? Menjek, és vadásszam le őket? Vagy valami boszorkánypraktikával védesz meg minket? – Rázom a fejemet kicsit cinikusan, az előbbinek jobban örülnék, ő viszont úgy látom jobban kultiválja ha nem kockáztatom a bundámat. Látom, hogy mennyire ideges, nekem kell most megnyugtatnom valahogyan. És hát mivel próbálkozhat ilyenkor egy férfi? Ha már át ölelem, akkor belecsókolok a nyakába. – Nem is emberek voltak igaz? Valami mágiával életrekeltett korcsok? – Magam felé fordítom őt, elvonva kicsit a könyvtől, ami mögött állunk. Félresimítom az arcát keresztező sötét hajfüggönyt, és a derekára font kezeimmel vonom magamhoz. – Nem akarom, hogy miattam kelljen állandóan izgulnod. Értem nem kell mindenkinek áldozatokat hozni. Szeretlek, és megoldjuk. – Csókolok most rá az ajkára, finom évődéssel indítva, ám elmélyítve azt keresem meg az édes nyelvét, még ha most minden bizonnyal úgy is ítélné meg, hogy a hentergés nem helyénvaló. Ha már itthagyott regenerálódni, akkor talán tegyem is azt, ne a hancúron gondolkozzam. Igaza is van, attól még csókot lopni szabad!
Nem is tudom, mikor jelent meg az az apró, ám mégis életteli mosoly az arcomon. Kicsit féltem ettől az egésztől, pedig megannyiszor biztosított már ő is, és én is magamat, hogy nem kell az egész életemet egyedül leélnem ahhoz, hogy a tudat, mely szerint nem bánthatok senkit vagy éppen nem sodrok bajba senkit, bekövetkezzen. Tudott vigyázni magára, és én is tudtam... együtt meg még inkább tudtunk vigyázni a másikra, legalábbis mikor velem volt pár napja azon a fesztiválon sem az volt az elsődleges, hogy én sértetlenül megússzam. Ő végül mégis bajba került, és... nem is tudom, hogy mit éreztem ezzel kapcsolatban pontosan. A gyomrom mélyén bűntudatot, hiszen megúszhatta volna, ha nem blokkolok le, vagy... vagy esetleg komolyan veszem a vészharangokat, amiket ő maga kondított meg a fejem fölött, amikor megérkeztünk. Ő érezte, hogy baj van, én pedig... nem hittem neki, csak paranoiásnak neveztem. Szóval ha hiszek neki, kiküszöbölhettük volna. Vagy talán mégsem. Ahogy tartja a hagyomány, csak elhalasztani tudunk dolgokat, megúszni nem. A halált is kijátszhattuk, az előbb-utóbb úgyis eljön, csak mert ezt írták meg. De még nem akartam. Csak most találtam rá. Mikor végigsimított a hátamon, miután letisztázta a saját gondolatait, aprót nyeltem. - Nincs romantikusabb annál, mint ágyban, párnák között halni meg együtt, mikor lejár az életünk utolsó órája... de bízom abban, hogy előtte még sok... nagyon sok idő van. Több, mint másoknak - nyeltem egyet. Vallomás volt, mert még nem álltam készen arra, hogy lemondjak az életről. Nem is tudtam, mi tartott itt fél éve. Talán a remény, a bizakodás. Az, hogy éreztem, még jöhet valami. És jött is. És ennél mi több kellett volna? Arra már nem volt kellemes áttérni, hogy valószínűleg miattam húztuk a rövidebbet. Nem mintha kényelmes lett volna a feleségére kenni az egészet, habár még mindig nem voltam biztos abban, hogy tényleg az én saram. Mindkettőnknek megvolt a baja a mágiával, volt benne részünk, ő a mágia miatt él örökké, én pedig birtoklom ezt az egészet. Bármelyikünk hibázhatott. Akár közvetve, akár közvetlenül. - Igazából... - simítottam végig a karját, amivel átölelte a derekamat, miközben a könyv fölé hajoltam némileg. - Kicsit bonyolult az egész. A könyv azt írja, hogy akkor lépnek tovább, ha behajtották azt a bizonyos... adósságot - köszörültem meg a torkomat. - De azt nem írja, hogy hogyan hajtanák be. Tegnap talán nem mindkettőnket, hanem csak az egyikünket akarták célirányosan megölni, csak... hát könnyebb lett volna két legyet egycsapásra, nem? - Újabb nagy nyelés. Hát igen. Ennyit a boldog békeidőkről. Sejthettem volna, hogy itt aztán nem lesz nyugvás. D már hozzászokhattam volna, hiszen akárhányszor belekezdtem valami jóba... rögtön utána jött egy kevésbé jó. - Nem hiszem, hogy ők maguk boszorkányok lennének. Ahhoz túl könnyen haltak meg. Már ha meghaltak - jutott eszembe aztán egy gondolat. Na, ez cseppet sem volt megnyugtató, de görcsösen tudtam ontani magamból az olyan gondolatokat, amelyek rám hozták a frászt.
Egyértelmű, hogy összeillünk, hiszen mindketten sokat tépelődünk a múltunkon. S nem csupán az elmúlt életünket illetően. Az utóbbi pár nap most mindennél többet számít. Ám míg korábban a régmúlt járt a fejemben, mostanság inkább a boldogító kapcsolatomról fantáziálok, nem létező romantikus felem is éledni látszik, afféle szerelemféltésnek gondolom, ahogyan érzek Vicki iránt. Valóban, ha nem találkoztunk volna a grillben, lehet, hogy valaki másnál keresett volna boldogságot, vigaszt a két vérfarkas okozta lelki sebekre. S azon vagyok, hogy elfelejtessem vele Gabrielt. Vagyok annyira egoista, hogy úgy vélem, jó úton vagyok. Egy szerelmes nő aligha tudja letagadni a nézését, még ha egymással ridegek is tudnak lenni, ellenségesek, ha arról van szó, nem véletlen, hogy a plátói epekedést is a gyengébbik nemre lehett ráfogni a történelem összes korában. Nem feltétlenül, ám főleg. Vicki sötét pillantása olyan vad szenvedélyről, a fájdalomról árulkodik, mindig megélte az összes érzését, amelyek már majdnem elemésztették, akárcsak engem. A boszorkány végtelenül magára van maradva, mégsem érzem azt belőle, hogy meg akarna halni, ebben legalábbis mások vagyunk. Eddig úgy gondoltam, hogy beteljesítem a bosszúmat, aztán valahogy a végzetem elé megyek, hogy találkozzak ismét a szeretteimmel. Victoria azonban mindent megváltoztatott, a bosszúról ugyan nem mondtam le, csupán félretettem, az utóbbi napokban nem is foglalkoztam vele, kivéve amikor a fesztiválon megtámadtak minket. Akkor ráébredtem, amíg itt vagyok, sosem lesz békém, ha csak én magam nem teremtem meg. Látom, hogy Vickit zavarja hirtelen támadt vallomásom, talán szót kéne emelnem, hogy pontosítsak. - Eddig így gondoltam. Amíg nem ismertelek téged. Tudod, hogy ennyi évet nem temethetek hirtelen el... ám érted kész vagyok... változtatáson gondolkozni a terveimet illetően. – Mormolom végigsimítva a hátán. Ez csupán egy kedves gesztus, nem az a letámadós fajta, most itt ez a helyénvaló. A távlati terveinket egyenlőre nehéz lenne megbeszélni, én megfogadtam számára, hogy vele leszek örökké, akkor ebbe nem fér bele, hogy végül lemondok az életről. Ezért is akartam elmondani, hogy tudja, nem fecsérli az idejét, amikor együtt vagyunk. - Értem én... ám ne hidd, hogy hibás vagy. Ha így alakult, akkor meg kell próbálnunk tenni ellene valamit, hogy ezek a... tagok ne akarjanak újat húzni velünk. Ír valamit a könyved arról, hogyan állíthatóak le? – Lépek mögé, és ölelem át a hasa környékén. Azt nem gondolom, hogy mindig is békében fogunk élni, akkor biztosan halálra unnánk magunkat. Ám a jelenre koncetrálva most igenis tennünk kell azért, hogy ne szakítsanak minket el egymástól.
- Az indok igazából pofonegyszerű. Habár egyelőre még nem sok értelmet fedeztem fel benne. - Az egész szituációban volt valami... megfoghatatlan. Talán végre tényleg azzal voltam, akit nekem rendelt az a nagybetűs élet. Rengeteg kitérő után itt volt ő. Belegondolni is meredek, mi lett volna, ha aznap este nem abba a bárba, hanem a Grillbe ülök be. Talán sosem találkoztam volna vele. Vagy a sors keze gondoskodott volna arról, hogy a Grillben se kerülhessem el? Már nem voltam biztos semmiben, abban pláne nem, hogy létezik-e sors... ami biztos volt, az mellettem ült. Igaz, ha ilyen veszélyes sorscsapásokat tudunk egymásra szabadítani, ki tudja, hogy ő például meddig lesz hajlandó... megosztani velem a társaságát, ha hivatalosan akartam fogalmazni. Megannyi veszélyt fedeztem fel ebben az egészben. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Velem kapcsolatban soha semmi nem volt az. De betekintést nyertem a múltjába némileg néhány beszélgetésünk alatt, és tudtam, ő sem onnan jön, ahol habos és édes az élet. Egyikünk sem falta az életet úgy, mint valami habos süteményt. Többször ennél keserűbb jutott. Kezem akaratlanul is a kézfejére siklott, miközben tekintetemet nem igazán vettem le a lapokról. Valójában féltem attól, mit fogok látni az arcán. NEm voltam észnél, mikor a számra vettem a felesége boszorkány képességeit. Nem akartam rögtön rákenni az egészet, de... ki tudja, talán nekem is van adósságom. Csak éppen nem tudtam róla. De ők meg nem hagytak kis üdvözlőkártyát, hogy éppen mit akarnak rajtunk behajtani. És melyikünk a vétkes. Mindkettőnk életét akarták. Szavai végül meg is leptek. Nem mondta még ki soha, előttem legalábbis, hogy nem tervez örök életre. Ami furcsa volt, keveseket láttam lemondani róla. De úgy tűnt, ő ebben is más. - Nem... nem tudom - köszörültem meg a torkomat, és ismét a könyv felé fordítottam a fejemet, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, mi is tart majd örökké és mi tart csak a halálig. Furcsa volt. Még nem is gondolkodtam el azon soha, hogy... én képes lennék lemondani a halhatatlanságomról? Vagyis... arról, hogy nem öregszem, mert megölni meg lehet. Még nem volt rá ok, amiért ezek a gondolatok utat törtek volna. - Ha az egyikük életben maradt volna... talán kiszedhetnénk belőle, mit is akartak. Az pedig necces, hogy megvárjuk a következő támadást, nem? - Igazából hülye kérdés volt, nem akartam sem az ő, sem az én életemet kockáztatni, habár tudta jól, gondolkodás nélkül áldozom be magam érte. - Nem írnak arról, mivel lehet... a halálon kívül kiegyenlíteni azt a bizonyos számlát. Talán nem is a feleséged, hanem én vagyok a hibás, de... soha nem tettem semmi rosszat - mondtam, aztán kicsit bennem akadt a levegő. De, tettem. Méghozzá az erőmmel. Néhány hónapja, mikor Gabrielnek segítettem... sötét varázslatot használtam egy tárgy segítségével. - Oppá - hűlt meg bennem a vér is.
Annak ellenére, hogy komoly sebet kaptam, villámgyorsan regenerálódom, és már akkor sem volt értelme itt csücsülnöm, amikor Vicki elment, nemhogy azóta. Van egy olyan érzésem, hogy inkább csak védelmezni akar, azért tart itt, holott annak ellenére, hogy varázserővel rendelkezik, mégiscsak törékeny, belehalhat, ha megsebzik, de még az általa gerjesztett mágia is széttépheti.e Ám hiába bizonygatnám, hogy ketten többre mennénk, úgysem hallgatna rám. Hiába vagyok alfa, hiába származom a brit királyi vérből, ez a nő mindent felülír. Hát csoda, hogy bele vagyok bolondulva, amikor ilyen hatással van rám? Nem mondom, hogy papucsot csinál belőlem, ám az ugatós veszekedéseken túl mégis kész vagyok elfogadni az érveit. Nem ölte ki belőlem a keserűséget, viszont reményt adott, és ez azért komoly hatással bír a kapcsolatunkra. Tudom, hogy ő is belémkapaszkodik, s inkább meghal, minthogy elveszítsen. Jobb az ilyesmire nem gondolni, ám amilyen borulátó vagyok, sosem fogom az ilyesmit kiverni a fejemből, még ha nem is értem, hogy az egykori farkas testvérpár hogyan lehetett vele olyan lekezelő, hogy hátrahagyták? Való igaz, hogy Vicki csinos, kívánatos lány, ám nem tudnék egy darab húsként tekinteni rá, akit akkor dobhatunk el, ha úgy tartja a kedvünk. Amikor belép a szobába, való igaz, hogy nem csak az aggódás szele csillapodik, a vágy is fellobban, mint mindig, ahányszor felszabaduló illatát megérzi érzékeny orrom. Lángra gyújtotta a lelkemet, és azóta is elemészt, s felemel, ahogyan összeforrunk. - Aha. Már csak az indokot nem értem. – Bólintok, Vicki csinos arcáról azt veszem észre, hogy valamit talált. Igen sok ellenségem lehet, ha már azzal a célzattal jöttem vissza Mystic Fallsba, hogy letörlöm a csorbát a családi hírnévről, ám bíztam benne, hogy érkezésem jó ideig rejtve marad, lévén minden eltűnt, ami valaha volt, hiszen már nincsen senki, aki emlékezne rá. Úgy tűnik, tévedtem, hiszen boszorkányszekták, és vérszívók uralkodnak, akik olyan hagyományokat űznek, amelyről jobb nem is tudni, sőt, olyat is suttogtak a homályban, hogy vámpírok és vérfarkasok keresztezéséből még hibridek is életre keltek. Ez egyre jobb, és jobb... Miközben átölelem a derekát, kifésülök egy sötét tincset a homlokából, úgy hallgatom, ám a szavaira elengedem, és felfortyanó indulattal vágom csípőre a kezemet, miközben elkezdem róni a köröket. – Az volt igen. És most kell megfizetnem az árát? Ugyan... Nem kell nekem örök élet, sosem kellett. Csak amíg itt mindent elrendezek. – Felpillantok rá ismét, ezzel lényegében bevallottam, hogy már végérvényesen belefáradtam a szokatlanul hosszú életfonalba, és csak az eskü miatt csinálom még, ám ha belegondolok, az utóbbi időben mindent elvetetett, s ennek Vicki az oka. Mi van, ha már nem is érdekel annyira az egész, csak a sötéten kavargó szemű boszorkány? Most tűnődve figyelem az arcát, el kell pusztítanunk a szekták, vagy netán menekülni?
Tudtam, hogy utál itt dekkolni. De nem tehettem rla, hogy kötelességemnek éreztem a vele való törődést... vagy inkább mondjuk úgy, kis kitérőnek sok egyéb szarság közepette, mert ritkán adatott meg az, hogy olyasvalakivel töltsem az időmet, akivel ténylegesen szerettem volna. Rengeteg időt pazaroltam el olyan emberekre, akik egy percet sem érdemeltek volna meg... de azt sem felejthettem el, hogy Thadeusnak megvan az élete. Nem szabadna őt ilyen... kötelek közé fognom, még ha csak képletesen értve is. Az pedig, hogy csak miattam itt maradt, már többet mondott minden kimondott morzsánál is, így arra jöttem rá, hogy... remek főnök lennék. De nem akartam az lenni. Főleg nem egy kapcsolatban. Talán régimódi vagyok, de szerettem, ha a helyén van minden szerep. Régen a férfi testesítette meg a család erejét, ő volt a hang, a parancs kiadója, míg a nő a szíve az egésznek... vagy inkább a melege. Anyámra gondoltam leginkább, aki mindent megadott volna apámnak, de annak soha nem volt elég semmi. Ha a kisujjat nyújtotta valaki neki, rögtön letépte az egész karját. Megköszörültem a torkomat, mikor láttam, hogyan mért végig, és némileg helytelenkedő pillantást küldtem felé, de látszott rajtam, hogy csak megjátszom ezt. Szerettem, ha így néz rám. Mikor nem figyelt, én is bámultam mind a két szememmel, mintha csak valami művészi alkotás lett volna... túlontúl tetszetős művészi alkotás. Megráztam a fejem, mikor rájöttem, hogy kicsit elkalandoztam, és valójában nagyon ötletes volt őt elképzelni mint mondjuk Da Vinci egy férfi modelljét, de... azt tartogassuk későbbre. - Nem-nem. A tetkós állt leghátul. Tudod, ez olyan... mintha arra készült volna, hogy páholyból nézi a kivégzésünket. De ráfaragott - vontam egyet a vállamon, de ettől én még nem nyugodtam meg. Emlékeztem a pillanatra, mikor a tetkós szívébe beleállt a tőr... élveztem, de ezt nem vallottam volna be Thadeus előtt. Az hiányzik még, hogy elkönyveljen vérszomjas istencsapásnak, azt nem mossa le rólam semmi. Többet kellett volna pihennem azok után, hogy a mágia annyit kivett belőlem, de tudtam, hogy siker fogja koronázni a fáradalmaimat. És lám, a könyv többet mondott, mint azt én előre sejtettem. - De a mesekönyvünk szerint a fickó fölött még áll valaki. Durva hierarchia - tágultak ki pár pillanatra a szemeim, ahogy az ide-oda húzott vonalakat vizslattam. - Egy boszorkány szekta. Évszázadok óta működik a tevékenységük, behajtóknak hívják őket - olvastam fel a szöveget kicsit átfogalmazva. - Tudom, te nem vagy boszorkány, de... a feleséged az volt, ugye? - kérdeztem kicsit félve. Eszem ágában sem volt rá fogni az egészet. Elvégre... én is boszorkány vagyok. De nem tettem semmi olyat, amit be kellene hajtaniuk. - Ő... örök életet adott neked - gondolkodtam el, de aztán el is szakítottam a tekintetem az övétől, hogy tovább keresgessek a könyvben. Nem akartam tovább beszélni. Nem akartam a feleségére fogni valamit, ami talán nem is igaz. Mindannyian követünk el hibákat, nem ismerve következményeket előre... de akármennyi idő is telt el, a gyász mindig megmarad. Ahogyan minden érzés beleivódik az életünkbe, akárhány halált halt már azóta a párunk...
Nagyszerű, egy nő irányítja a sorsomat.. Bezár egy szobába, holott ő aztán pontosan tudja, hogy vadállatként mennyire utálom ezt. S mégis, mindezt a gondoskodás jelének tudom be, de miután tizedmásodpercen belül belém fojtotta a szót, eltátottam a számat, engem nem szoktak csak úgy rendre utasítani. A családunkban én voltam az alfa, a grillben is én vagyok a főnök, valahogy már megszoktam, hogy az van, amit én akarok. Annak idején még Olaszországban dolgoztam ötvösként, kovácsként kétkezi munkával keresve a betevőt, bizony volt pár olyan évtized, ami most erre a néhány órára emlékeztet, amikor alá kell vetnem magamat valaki más akaratának. Ám Victoria szeret, és gondoskodni akar róla, ami merőben szokatlan helyzet, és mi van, ha vele történik valami, s én tétlenül ülök itt? Az oldalam ugyan valóban seb ütötte, még csak azt sem tudom, hogy varázslat volt e a fegyveren, a boszorkánynak van igaza, ki kell ebből gyógyulni. Még akkor is, ha oly annyira tettrekésznek érzem magam, hogy már most az ágyamba cípelném a kívánatosan formás hátsóját. Ám nem, vélhetően az összebújásról csak álmodozhatok, a hittől csillogó kis arcán olyan eltökéltség ült, amikor elrohant, hogy némi hápogás után mormolva bólintottam, és csuktam be mögötte az ajtót. Jobb híjján telefonon távsegítséggel igazítom el a helyettesemet a Grillben, aztán olvasok, tévézek. Nem akarok testedzeni, mert ha felszakad a sebem, még Vicki kitér a hitéből. Furcsán rémisztő, s egyben boldogító is tartozni valakihez, így annyi a minimum, hogy nem játszom a dacos farkaskölyköt, belenyugszom a sorsomba. A boszorkány a végén még fegyverként használja az ágytornát, így jobban járok, ha ülök a seggemen, és türelemmel várok, bármennyire is nehezemre esne. Végre nyílik az ajtó, miután már időtlennek tűnő órák teltek el a várakozásban, és megjelenik a barna csoda. Felpattanok, ezt nem tiltotta meg, és elé sietve kapom a karomba, ettől még nem fogok összecsuklani. Éppen csak egy röpke csók, amit az érzékien telt mézízű ajkakra hintek, ám tudni akarom, hogy mit is talált, ha már ennyi kényszerpihenőre ítélt. Ha egy órával tovább maradt volna, a végén még a rossz reluxát is megjavítom. - Ugyan, alig öt percenként gondoltam csak rá. – Fonom a kezemet hátralépve, hogy jőjjön már, és mondja, hogy mi a szitu. Nem titkolt pillantással mérem végig, amióta egymáséi lettünk, akaratlanul is eszembe jut, hogy miket is élhetünk át mi ketten. Na igen, ha az ember vagy száz évig nélkülözi akár csak a szerelmet, megtörténhet, hogy berozsdásodik. Vagy az ellenkezője: átszakad az a gát, amely után már aligha lehet visszafogni magunkat. Azért hősiesen kitartva bámulom az ajkait, és igyekszem a mondandójára figyelni. Leülök a másik fotelbe, a combjaimra ejtve a kezemet, s figyelem, hogy mi sül ki a dologból. - Aha. Na de akkor nem nyírtunk ki mindenkit? A tetkós elmenekült? – kérdezem felugró szemöldökkel, nem értem, hogy a lány milyen bajról beszél. Mintha eddig túl unalmas lett volna az életünk. Úgy tűnik az általunk tóba dobott kavics túl nagy fodrokat vet.
Alig vártam, hogy megérkezzem végre a hotelszobába. Már magam sem tudom, hogy mikor tértem be ide utoljára, hiszen az utóbbi időszakomat inkább töltöttem a könyvtárban, megoldásokat keresvén arra, ami néhány napja a fesztiválon történt velünk, mintsem itthon, hogy... portalanítsak. Jó, talán nem ártott volna azt sem, elvégre parancsba adtam Thadeusnak, hogy nem teheti ki innen a lábát, amíg a sérülése teljesen rendbe nem jön. Nem akartam én basáskodó főnök lenni, de valljuk be, hogy aggódtam. Nem tudtam, mi volt az, amit belelőttek, lehetett csak egyszerű nyíl, de már bármit kinéztem a mai világ titkos fiúiból, úgyhogy jobbnak láttam nem a véletlenre bízni. Nem akartam arra a hírre ébredni, hogy valaki a Grillben mosta fel a padlóról. És igen, inkább félek, mint megijedek. Már megtanultam, hogy semmit ne bízhassak a véletlenre. Egyedül kellett hagynom... míg elmentem a könyvtárba. De fúrta az oldalamat a kíváncsiság, így némileg az ígért egy órából három és fél lett. Elszaladt, méghozzá egy pillanat alatt. Túl kíváncsi voltam, és már megesküdtem egyszer, hogy Velem egyetlen férfi sem űzhet ilyesfajta gúnyt, amit azok az átkozottak űztek ott a sátraknál, és aki megpróbálja, hát bizonyos lehet abban, hogy... megpróbálom eltaposni, főleg ha már olyannak veszélyezteti az életét, aki fontos nekem. Régen sem tűrtem csak így el, most sem fogom. Közben törtem a fejem azon, hogy ha egyedül nem leszek elég, mégis... mihez vagy kihez fordulhatnék. Csak Elodie jutott eszembe, hogy ő talán segítségemre lehetne... ha más nem, hogy lebeszéljen az őrültségeimről, ha arra vetemednék, és Thadeusnak nem sikerülne. Bár megkérdőjelezem azt is, hogy maradt még józan eszem, hiszen ez a gondolatmenet nem tükrözi azt, hogy túlságosan ép lenne az elmém. Éppen ellenkezőleg. Azóta éreztem ezt a bizonyos kattantságot, mióta ott a fesztiválon használtam a mágiámat. És a varázslat szintúgy sokat követelt belőlem... úgy festhetek, mint egy kimerült, három napja nem alvó kislány... szégyen és gyalázat. De megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, míg a végére nem járok. Arról nem is beszélve, hogy Elodie úgy száz éve elérhetetlen, mióta a koporsójában pihen a legnagyobb békéjében. Ő volt világ életemben a támaszom, mikor apa megtiltotta nekem, hogy megismerjem a világot... és tudtam, hogy ha ő visszatér, már mindenem meglenne. Thadeus most mindenért kárpótolt, de úgy tűnik, mohó vagyok és mégis mindent akarok. Beléptem a lakásba, és rögtön a nappaliba indultam, majd elmosolyodtam halványan, miközben a vaskos könyvet a kis asztalra helyeztem. - Jól tetted, hogy nem lógtál meg - néztem Thadeusra, akit szintúgy a nappaliba lépve pillantottam meg, és ugyan a szavaimat vicces él itatta át, de tényleg aggódtam, hogy fogja magát, és inkább lelép, mert unatkoznik. Jól nézett ki - mint mindig - és volt egy oylan érzésem, hogy ezt is csak én reagálom túl, nem kellene fekvő beteget játszatnom vele. Na jó, feküdni éppen nem feküdt olyan túl sokat. - Öhm... ha hiszed, ha nem.... - kezdtem bele, miután egy apró, de annál gyengédebb csókkal üdvözöltem őt, és lehetőséget sem adtam neki, hogy szóvá tegye a késésemet. Félő, hogy akkor minden irányból elszégyeltem volna magam. - Találtam valamit - ültem le, és belelapoztam a könyvbe. Túl sokat fogok beszélni, érzem. - Mikor te már farkas alakban voltál, láttam az egyik alakon egy tetoválást... azt hiszem, ő lehetett a vezére a többinek is - lapozgattam tovább, majd mikor megtaláltam a tetoválás tökéletes mását az egyik oldalon, felsóhajtottam. - És ha ez igaz, amit írnak benne, némileg nagyobb bajban vagyunk, mint én azt először gondoltam.
Nem volt több probléma. Viktória egyetlen szó nélkül követett, és nem mondom hogy bánkódtam érte amiért nem kell újabb köröket lefutnom. Elérve a kocsit, hamarabb ültem benn, minthogy ő akár megtehette volna, normál esetben.. ugye régen, kinyitottam volna neki az ajtót, hisz a tisztesség úgy követelte meg, de most valahogy nem tudtam fennakadni ilyen kicsinyességeken. Ha mindezen túl leszünk.. bőőőven meghálálom majd neki.
- Csak kettőt pislantasz.. - morgott is fel a motor szemvillanás alatt az ülepünk alatt, és nem mondom most hálát adtam amiért Farrah szupergyors és intelligens kocsiját vezettem, nem pedig a motoron kell végigszáguldani a lassan közeledő éjszakát. - De mutasd az utat! - forgattam meg a kormánykereket már a parkoló kihajtójánál állva egyetlen pillantás a visszapillantó tükörbe és láttam a köpcös is megindult. Egy pillanatig eljátszottam a tudattal... ez a gép.. még kettőt sem morranna az a szekér alatta és már túl lennénk árkon és bokron, bottal üthetné a nyomunkat, de aztán mégsem vetemedtem ilyesmire. Jól tudtam hogy gondolkodás nélkül sínylené meg a segítségem, ezért már csak akkor kanyarodtam ki a Viktória által mutatott irányba, amikor ő is ott pöfögött mögöttem..
Nehéz lett volna nem észrevenni azt, ami jelen pillanatban kettejük között zajlott, de ezt jelenleg betudtam annak, hogy két ellentétes fajba születtek... vagyis, Henry nem beleszületett, hanem azzá vált, de... na! Elváltam Gabe-től, mikor már hallottam Henry türelmetlen hangját, és követni kezdtem őt a lépcsőn. Persze, fontosak azok az emberek, akiket szeretünk... csak még mindig olyan nevetségesnek tűnt, hogy én segítek az exemnek megmenteni a jelenlegi kedvesét. Kiérve a hotelból, szinte alig értem utol Henryt, aki úgy rohant, mintha minimum egy bazinagy kutya loholna a háta mögött, de jó... ezt is meg tudom érteni valahogy. Bevágtam a táskámat az ülésre, majd felé néztem, miután kinyitottam az autó ajtaját, és mint egy kislány, bevágódtam, de hát... nekem ilyen volt az alap viselkedésem. A fejemben azonban jelenleg sokkal komolyabb gondolatok cikáztak. Ez egy komoly varázslat... - Most már rajtad múlik, mennyi idő alatt érünk oda - súgtam neki csak ennyit.
A göndör hajú szakított meg. Nem kevésbé rühelltem érte, de tény és való elengedtem Vicket és csak hangosan felkoppanó léptekkel a bakancs nyomán léptem utána az ajtó fele. Mögötte álltam meg. Félig. Elviszi.. Hát ez remek! Mégis a lány alkarja köré fontam a tenyeremet amikor indult volna utána.
- Vick. A nyomotokban leszek.. rendben? - hajtottam kissé lejjebb a fejem csak hogy a szemeibe nézhessek és ezzel biztosíthassam, hogy akármi is lesz, mellette leszek. Tudnia kellett! Vagy csak nekem kellett tudnom hogy tudja, ez most nem lényeges. De csak egy bólintás után engedtem el, és megtartva a néhány lépés távolságot mögötte, indultam el én is le a lépcsőn utánuk, hogy megcélozzam a motoromat.
- Rendben. - biccentettem egykedvűen, kedvemre lett volna a rohanás, de mégsem tettem lélekszakadva. Nem sülne ki semmi jó belőle, még ha a híres-nevezetes higgadtságom alatt eléggé rezgett is a léc. - A kocsim lenn áll a parkolóban! Menjünk! - indultam el első körben, meg se várva hogy követ e, de bíztam benne. Csakis ő tudhatja a helyes irányt. Aztán megtorpantam. Valamiért megéreztem a hiányát mögöttem és a lépcső tetejétől muszáj volt visszaforduljak.
- Viktória? - emeltem meg a két szemöldököm kérdőn, hogy most jön e vagy még eljátsszák itt ketten a Hattyú halálát. Nem kívántam részt vállalni benne!
- Sehogy... - mondtam csupán ennyit halk mormogással, mikor kérdezett valamit, majd nagyot nyelve úgy döntöttem, most nincs idő ölelkezésre, ezért kibontakoztam a karjai alól, és megindultam a cuccaimmal az ajtó felé, ahol már az egyre türelmetlenebb Henrybe botlottam. Érdekes lesz ez a mai nap. - Van egy elhagyatott templom valahol a város szélében. Nem tudom, hogy hol van pontosan, még sosem jártam ott. De én, mint autónélküli csöves személy, nem hiszem, hogy fel tudom ajánlani a fuvarozást - mondtam egyszerűen. Engem nem hatott meg annyira az egész, mint őt. De hát... ki tud ezen meglepődni?
Kinn vártam az ajtó előtt. Nem mert annyira ráérek, hanem mert bíztam benne. Azt mondta segíteni fog. És ez így is lesz. Egyre feszültebben szorongattam a hónom alatt a könyvet, a szemeim a környezetet vizsgálták, nem mintha bárhonnan is számíthatnék veszélyre. Türelmetlen voltam. Minden egyes perc amit Farrah nélkül kell töltenem, abban a tudatban hogy az a mocsadék féreg akármit is.. tehet vele.. - le kellett hunyjam a két szememet és.. nyeltem. Hogy dühöngenék? Talán még azt is. A kezem a farzsebemben kutatott, megforgattam a kezembe kapott telefont és elmélkedtem azon vajon rángassam e oda a kerek fejű szőke herceget. Más esetben még el is vigyorodnék a gondolaton, de most abszolút nem volt kedvem. Csak visszadugtam és füleltem. Még ma elindulunk végre? - léptem volna vissza be, de ezek ott ketten egymásba gabalyodva ezért inkább visszaléptem. Furcsa volt... Viktóriát látni. Így.. Egy másik fickóval - kalandozott el a tekintetem, de.. FARAH! - véstem újra az eszembe és nem érdekelt, visszaléptem.
- Esetleg indulhatnánk? - kérdeztem mellőzve minden finomkodást - Már még ha ma lehetséges.. - pillantottam bele a farkas szemeibe, nyilvánvalóvá téve hogy igen, tisztában vagyok vele. Vele..
Nem számítottam a csókra, de mit ne mondjak jól esett! Nesze neked te fatökű féreg! - hallottam a saját gondolatom, ami inkább szólt az ajtó előtt dekkoló nyálgépnek mint a saját fejemnek, de a szám épp foglalt volt. Szerencsére.
- Vick... - tartottam még mindig a szemeit amikor elhúzódott, valami gyanús volt nekem. Na nem mintha ne vártam volna ezt a pillanatot, mióta is? Már nem is emlékszem mikor volt utoljára hogy letámadt, deee... pont most!?? - Mire akarsz kilyukadni..? - ráncoltam a szemöldököm, de még magam se tudtam akarom e ezt egyáltalán érteni. Még én se tudtam mi az isten ez, de van. Nesze neked! - Nem lesz baj! Vigyázok rád! - hallottam aztán a saját hangomat, de mi van!? Honnan a fenéből tudom én ezt!? Egyszerűen érzem. Semmi baja nem eshet, legalábbis én nem hagyom. - éreztem ahogy a két karom gyorsban köré fonódik, csak hogy átöleljem, de aztán.. aztán kifűződött a kezeimből. Tudom.. mennünk kell. Csessze meg...
Jaj, hogy ez mindig ilyen makacs... becsavarodok tőle. Egyszer... vagy most rögtön?! Ezt még meg kell gondolnom... bár ez nem olyan, mintha annyira gondolkodni kellene rajta, csak... na mindegy. Már megint leragadtam a részletekben. Az ajtó felé néztem, ahol valószínűleg odakinn Henry már várt ránk, de... engem jelenleg most csöppet sem érdekelt, hogy ő türelmetlen-e vagy sem. Odaléptem Gabe-hez, és gyengéden, mégis szenvedélyesen csókoltam őt meg, mintha most tehetném meg utoljára. Talán nem a legjobb zárás ehhez az összképhez, hiszen nem megrémíteni akarom azok után, hogy épp azt bizonygattam, menni fog a varázslat, de... erre most szükségem volt. - Bár tudnám, hogy... mit érzel valójában... - suttogtam gyenge lihegéssel, lehunyt szemekkel, mikor elváltam tőle. Ezt nem kellett volna mondanom, de kibukott belőlem. Mindegy. Legyen akárhogy, nem fogok most magyarázkodni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 25, 2013 12:35 am
- Nem mozdulok mellőled! – ismételtem ugyanolyan feszülten, de fogalmam sincs mi dolgozott bennem, egyszerűen csak az hogy mennem kell. Vele. Akárhova is megy ő, meg az a féreg. És az tuti biztos hogy nem a féltékenység beszélt belőlem. Biztos!?
Érzékeltem azt a brutális feszültséget kettejük között, és erre csak sóhajtottam egyet. Jó ég, milyen kalamajkába keveredtem már megint... ezek ketten itt kicsinálnák egymást, ha nem lennék itt... még jó, hogy itt vagyok. Henry egy szempillantás alatt termett a könyv mellett, majd ahogy rámnézett, és kisétált, tudtam hogy ő kinn fog fárdni. A fejemet visszafordítottam Gabe felé, és nagyot sóhajotttam. Ha olyan kedvem lett volna, nyilván el is mosolyodok az arckifejezésén, de... az határozottan csak kényszeredett mosoly lett volna, és... eléggé erőltetett, hogy lássa, nincs nekem semmi bajom. - Ez veszélyes lehet. Nem akarom tagadni, hogy így van - léptem oda mellé, és szorosan megállva előtte, néztem fel a tekintetébe. - És nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Én szerintem jól leszek - próbáltam valamelyest rábeszélni. Ez egy afféle teszt volt, hogy... ha én kérem, hogy maradjon távol, vajon megteszi-e? Vagy ez a kötelék nem a jól megszokott kötelék? Ravasz nő volt a nővérem, mi tagadás...
Nem tetszett. Még mindig nem! Ahogy nézett! A kezeim gyengén remegni kezdtek, de csak a megszokás hogy a fegyveremért kapjak, aztán már az egész testem reszketett, belül.. és nagyon jól tudtam ez minek az előjele! De NEM! Nem lehet! Most nem! Vicknek szüksége van rám! Így! Emberileg és nem egy négylábú szőrös féregre amitől talán még ő is megijedne, hiszen... Kocogtak a fogaim, a torkomban nőtt a már leküzdhetetlen gombóc, én mégis... Nyugalooom... - pedzegettem magamnak fejben, a fülem sípolni kezdett, lassan, de az irányítás egyre inkább csúszott a kezeim közül önálló életre kelve, a vérem forrt, és ekkor hallottam meg a hangját. Víz a tűzre...
- NEM! - nyeltem nagyot, valahogy észrevétlenül szívva magamba egy kiadós sóhajt, hogy leadjam a feltolult feszültséget. - Vagyis igen. Veled megyek! - biccentettem a szemeibe, amikor a hirtelen jött suhanás ismét vészfeszültségre keltett, de aztán a fürtös csak hozzám képest lassú, de határozott léptekkel közelítette meg az ajtót. Csak ekkor voltam képes végleg elengedni a feszültséget és ekkor néztem Vickire.
- Biztos vagy benne... - léptem közelebb, alig két.. három lépést, hogy az orra előtt legyek - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni!? Hogy vele akarsz menni.. - böktem állal az ajtó felé - és végig akarod ezt csinálni? - kérdeztem valamiért félig lehalkított hanggal ösztönösen. - Mert akkor egy tapodtat sem mozdulok mellőled! - húztak össze a szemöldökeim élesbe, eltökéltbe? Igen. Féltettem... Piszkosul féltettem, és fogalmam sincs mi ez az érzés az ereimben, de valamiért éreztem a veszélyt.. ami közeleg, és valamiért nem tehettem meg hogy akár egy lépére is eltávolodjak tőle. Még ha bele is fogok dögleni a végén.. Nem érdekel! Megvédem!
Csak a szemeit néztem. A kutyának. Egy részem.. kedvem lett volna felhergelni, mééég tovább ahogy feszesen méregetett, de talán csak a feszültség mérgezte a vérem hogy mindegy kin, bárkin, de leverjem az a mocsok iránt érzet gyűlöletemet. De nem mozdultam! Gyere csak.. kutyuli.. mozdulj.. ha ki akarsz kezdeni velem... - beszélt önkéntelenül a szemem, és abban biztos voltam, ha ő lesz az aki keresztül húzza a terveimet, gondolkodás nélkül ölöm meg. Talán jót tenne. Mindegyikünknek. De nekem biztosan... - kavargott szemvillanásnyi idő alatt vagy félezer gondolat a fejemben, de Viktória hangja volt ami kirángatott. Mint egy éles csengő! Egy pillanat alatt ugrott vissza az eszem.
Csak egyetlent bólintottam, és mielőtt újra elragadna a hév amit belőle is tisztán érzek, vámpírsebességgel megindultam a könyv felé, és a karomba kapva már csak sebes léptekkel megközelítve kiléptem az ajtón. Kinn.. megvárom. Segíteni fog. És ez a lényeg! Nem hagyok más választást...
- Akár most... - kezdtem bele, de ahogy felemeltem a fejem, és láttam, hogyan néznek egymásra, egy pillanatig azt hittem, hogy valamelyikük ugrik, és megfojtja a másikat. Nem mindennapi közjáték, de hát... értettem én a vámpírok és vérfarkasok közötti feszélyezettséget. Bár Gabriel részéről talán az is lehetett az ok, hogy... a vérében van, hogy védeni próbáljon engem... például az ilyenektől. - Oké, elég legyen! - szólaltam meg végül én is, már kissé nyugtalanul, miközben elsétáltam a közelükből, és egy táskába kezdtem dobálni azt, ami kellett. - Gondolom, te mindenképp velem jössz - fordultam Henry felé, majd tekintetem Gabe-re vándorolt. - És te...? Ha nem megy, mert... túlzottan is rosszul érint a légkör, akkor... kihagyhatod - mondtam rekedten. Nemet fog mondani. Istenem, ez ahülye kötelék...
Kezdőlap
• 