Egyből megcsapta az orrom valami szag! Valami ellenséges, de mégis baráti, és egy pillanatra elfintorodott az orrom. Nincs egyedül. Rendben.. megértem én, de ez most fontos! És továbbra is csak a szemeit tartva kértem, hogy hadd lépjek beljebb.

- Victoria… kérlek… - tartottam továbbra is a szemeit, hogy kihasználtam volna!? Nem, nem épp ez volt a szándékom. Csak.. csak… - kevertek a gondolataim, holott nagyon is jól tudtam mi az amit akarok – A segítségedre van szükségem! Élet-halál kérdése… - biccentettem a szemeibe gyengéden, a kezem már rég lefűzve az ajtóról valamikor akkor amikor a szavaival ellentétben mégsem csapódott az orrom előtt. Hogy a másik fickó mit csinált? Éreztem a benne rejlő feszültséget. De nem érdekelt. Egyszerűen csak Victoria szeme volt a szemeimben és egy kérő tekintet, hogy engedjen beljebb. Beszélnem kellett vele! Mindenképpen! És nem beszélhettem meg vele mindent itt kinn, a folyosó nyilvánosságában. Komoly dolgokról volt szó. Túlságosan is komolyak...

Sarah tudja kezelni a helyzetet - hangzott vissza még a fülemben, na ja! A kérdés az, hogy mi.. fogjuk e tudni.. - sóhajtottam nagyot csak úgy útközben de ezeket már nem mondtam ki. Nem lenne semmi értelme, na meg... Hirtelen valami kopogás rázta meg a csendet. Rá is kérdeztem, hogy akarja e hogy elmenjek, de mivel nemmel válaszolt csak álltam ott és néztem amint elindul az ajtó felé, és úgy voltam vele, ha mégis sürgős, lelépek. Most, hogy már nem kell laposkúszásban járkálnom körülötte, most már minden rendben lesz. Reméltem...

Alig pillanatok teltek csak el, amint feltárult az ajtó, de azonnal megütötte az orromat az az átható szag. Vámpíír! - fintorogtam első blikkre, na igen, amióta nem vagyok a holdhoz kötve valahogy sokkal erőteljesebbek az ösztönök, és csak nagy jóindulattal mondhatom, hogy a szőr nem állt azonnal a hátamon. Egészen addig amíg meg nem hallottam Vick hangját. Nem tetszett. Nem az amit mondott, hanem AHOGY mondta! Valami kezdett megfogalmazódni a fejemben, valami... rossz előérzet, és csak ezért volt hogy közelebb léptem, hogy ha kell, az ajtócsapódásra egy pillanat alatt avatkozzak közbe.
De Vick nem mozdult. És a fickó sem. Legalábbis nem tűnt úgy mintha kéne a segítségem, de az egyből lejött, hogy a fürtös nem épp a szíve csücske.

- Vick... - szólaltam meg csak halkan a háta mögött, még mindig nem tetszett a fickó bűze, olyan.. furcsa volt és émelyítő és én még soha nem éreztem ilyet. De egy dolgot viszont azonnal jelzett a vérem. Veszélyes! Talán rá, talán rám is... de mindig veszélyes ami ismeretlen. És talán ezért is feszült össze a két öklöm a testem mellett.

Vártam, hogy adjon ki magából valami hangot. Hogy mondjon már végre valamit, bár legszívesebben a képébe vágtam volna az ajtót, és azt mondtam volna, hogy engem hagyjon békén. A múlt az múlt... vége. Közöttünk már annyinak sem kellene lennie, hogy egymásra nézzünk. Nem akarok vele semmilyen kapcsolatot, se barátit, se rokonszenvet, se semmit... én elfelejteni akarom azt az időszakot, amit okozott nekem, mikor kijötöttem ebben a városban. Tett értem valamit akkor? Nem... elhagyott. Amit talán meg is tudok érteni, és én is azt tettem volna a helyében. De most még idejön, beszélgetni? Áh, itt valami sántít... biztosan nem beszélgetni akar... de akkor... mi a fene ütött már belé?
Felsóhajtottam, és egy pillanatra hátrasandítottam Gabe-re. Na igen, ő nemigen tudott arról, hogy milyen életem is volt még annak idején. Azt főleg nem tudta, hogy életem első igazi szerelme... itt él ebben a városban. És előszeretettet él egy másik nővel, aki ráadásul vámpír. De ahhoz semmi közöm.
- Szóval fontos... honnan veszed, hogy nekem momentán nincs fontosabb dolgom a te ügyeidnél, Henry? - kérdeztem kissé méltatlankodva, miközben a szavaimmal ellentétesen kitártam előtte az ajtót. - Nem tartom jó ötletnek, hogy bejöjj, és hogy mi beszélgessünk. Nem tartozunk egymásnak semmivel. És nem értem, hogy egyáltalán miért jöttél ide.

Előzmény: Jace és Damien háza..

Nem mondom azt, hogy útközben nem merült fel a fejemben, hogy átver. Hogy csak az öccsét segíti, hogy hülyét csinál belőlem, hogy amint eltűntem megy is hozzá vígan és dalolva hogy Farrah-t innen a messzibe vigye, és.. De ÁLLJ! Elég volt! Itt.. most.. elég! - igyekeztem a fejem megrázásával kiverni belőle a rémképeket, hisz bíztam Farrah-ban. Ő soha nem tenne ilyet velem! SOHA! Előbb mondaná azt, hogy tűnjek a fenébe... - nyeltem még egy utolsó nagyot már a meghagyott Hotel parkolójában ülve és kezeim között szorítva a kormány kerekét végignéztem a gyűrű tetovált ujjamon. Meg kell tennem.. Meg.. kell.. tennem! - járt a gondolat folyamatosan a fejemben, és igen.. felmerült bennem az is, hogy keressek valami... másik boszorkányt, de vajon bízhatok benne? Ha csak úgy.. nekiállok most futkosni fel alá a téren, még ha ki is szagolok valakit és elkapom.. rá merjem bízni Farrah életét!?? NEM! Határozott volt a válasz a fejemben és talán ez is adta meg a kezdő löketet, hogy kilökve magam a kocsiból azonnal megcélozzam a régen említett emeletet.

Vagy hármasával vettem a lépcsőfokokat, és erős volt a kísértés hogy a vámpírgyorsaságot is bevessem, de ha feldúlt is voltam, ostoba sosem! Már néhány esetet kivéve... Kamerák voltak mindenfelé, ezért csak saját tempóban abban is a lehető leggyorsabban közelítettem meg a fejemben keringő ajtószámok mögötti lehetőséget.
És aztán ott voltam. Közvetlenül előtte, és csak az ajtó előtt várakozva kezdett megvilágosodni a tény, hogy amire készülök mit is jelent.. Victoria! Őt fogom látni újra, és nemcsak hogy látni, de azok után amit tettem vele, még el is várom, hogy a segítségemre legyen egy olyan ügyben amit.. egy másik nőért teszek. Az ezernyi érzés vagy egy tizedmásodperc alatt kevert át a fejemen, bűntudat.. megalázottság.. harag.. düh..? Mind ami belőle is származhatott, de most nagy szerepet vállalt bennem, és csak álltam ott, mint egy majom.. mire összeszedtem magam és magától emelkedett fel kopogásra a kezem.

Nyílt az ajtó és.. ő nézett vissza rám. Eltartott egy hosszú pillanatig amig ledermedtem. Talán percek? Még az is lehet, hogy csak álltam ott kukán és néztem. Az arcát figyeltem. Az emléket, azt a régi messzeséget, ami ugyanolyan hirtelen idéződött most fel a fejemben, mint ahogyan akkor, régen, a bálon, amikor megpillantottam olyan gyönyörűen. De azután az elutasító szavaira kaptam észbe.

- Victoria! Várj! – csapott oda a kis híján az orromra vágódó ajtó tövéhez a kezem, ha rámcsapja a messzibe úszik minden esélyem. - Beszélnem kell veled! Muszáj.. beszélnem veled.. – próbálkoztam akadozva.. kérlelve.. könyörögve? Még talán az is, csak engedjen be! Csak hagy beszéljünk! Csak hadd mondjam el! Ugyan mit is? Hogy mennyire szeretem.. azt a nőt az életemben aki legalább annyit jelent, mint egykor ő jelentett nekem? Nem! Egészen másról volt itt szó! De ugyan miről? Hogy a segítségét kérjem. A régi... gyönyörű idők emlékére. Vagy legalábbis.. bíztam benne. És bíztam az ítélőképeségemben. Hogy segíteni fog? Nem voltam róla meggyőződve. De mégis meg kellett próbálnom. Hisz senki más nincs akiben bízhatok…

Hirtelen kerekedett ki a szemem. Tud Sarah-ról.. - ismételtem fejben, hátha csak rosszul hallottam valamit, de ahogy továbbra i a szemeibe néztem úgy tűnt nem csak szórakozik velem. Pláne ahogy folytatta is. Oookéé.. valami itt nincs rendben. - keskenyedtek el a szemeim, vagy legalábbis ha nem is gyanakodtam mert ugyan mire(?), inkább valamiféle értetlen kíváncsiság rajzolódott ki bennük.

- Na igen.. - feleltem aztán is már magabiztosabban, úgy tűnt azt a "boszorkányos" dolgot első szuszra benyeltem. Ugyan mi dolga lehetett Sarah-ak Vickkel? - kezdett kapálózni a fejem, de amiben biztos voltam, hogy azt nem most, és nem tőle fogom megtudni. Talán ezért is volt, hogy olyan egyszerűen léptem át felette. Nevillel kapcsolatban viszont....

- Ááááj, én nem tudom. - rántottam félre a fejemet - Azt hiszem erre mondják, hogy ez az a helyzet amire az ember nem készülhet fel.. - löktem fel magam talán csak feszültségből a székről, de most muszáj volt, hogy járkálni kezdjek. - Mindenesetre ha ő nem oldja meg.. majd megteszem ÉN! - mondtam ki kereken, és még ha nem is tudom, hogy úgy egyáltalán mi a jó életet értettem ez alatt, abban biztos voltam, hogy ez olyan dolog, amit nem veszünk félvárról. Nagyon nem! - Még ha csak anyagiakban is kell támogatnunk.. - szorítottam össze a számat, habááár.. nem voltam róla úgy igazán meggyőződve, hogy ez az, amire Sarah-nak szüksége van. Úgy egyáltalán, fogalmam sem volt róla, hogy mire van szüksége! Vagy úgy egyáltalán mi az amiben segíthetnék neki..
De aztán.. kopogás rázta meg a csak pillanatra megállt néma csendet. Összeszűkült szemekkel néztem Vick szemeibe.

- Vársz valakit.. ? - kérdeztem nem is annyira vádaskodón vagy bármi más, csupán kérdéssel vegyes tekintettel, hogy lelépjek e. Most már, hogy nem dobott ki első körben azt hiszem egész jól haladgatunk. Mi.. ketten... Talán...

Elengedett, és ugyan szavakkal nem mondta ki, de odahúzott az asztalhoz, és nekem, ha nem is akartam, de le kellett ülnöm, mert ő is így tett. Hogy nézne már ki, hogy míg ő ül, én állok vele szemben? Más szituációban talán elfogadható lenne, de ebben nem.
Beszélni kezdett nekem... Sarahról. Hát igen, pont most avat be ebbe az ismeretségbe, mikor már tudok róla. Azelőtt nem jutott eszébe. Kis híján nekiestem annak a lánynak terhessége ellenére, mert féltékeny voltam, hogy mi van, ha van köztük valami. De csak barátok.
- Tudok Sarahról. És tudom, hogy... Nevil apa lesz - húztam el kissé a számat, bár talán ő ezt nem látta. Mi mást mondjak? Sarahra tartozik, hogy meg akarta törni a kötelékét a testvérével, nem adhatom tovább csak úgy. - Boszorkányos ügy, nem érdemes rá szót fecsérelni, de elárulta, hogy... Nevil a gyerek apja. És... ami azt illeti, kissé aggódom, hogy... mi lesz azzal a gyerekkel - nyeltem egyet, miközben lassan, de visszanéztem Gabe szemeibe. - Hogy a testvéred... képes lesz-e gondját viselni, vagy inkább megszökik, mintsem megszokná a helyzetet - nyeltem egyre nagyobbakat. Nem akartam én rosszat mondani Nevilről... de nem tudtam apaként elképzelni.

Nagy sóhajt vettem. Nem mert nem akartam Nevilről beszélni hanem mert egy pillanat alatt szakadt vissza az élet a fejemre, és még baromira nem voltam rá felkészülve. Vagy egyszerűen csak nem akartam...
Lassan fűződve ki a karjaiból, kezem végül a kézfejébe kapaszkodott bele, és úgy húztam magammal lassan, egyenesen az asztal fele, és szóval nem tettem, szememmel jeleztem, hogy inkább üljünk le. Azt hiszem mindkettőnknek jót tenne. Csak ezután válaszoltam.

- Nevil.. - kerestem a megfelelő szavakat - Sarah-nál van. - léptem rém egyszerűen még ha azt se igazán tudhatja hogy ki az a Sarah. - Sarah egy régi barátom, még Frisco-idejéből, és alig néhány hete megjelent itt előttem. Úgy néz ki.. vámpííír. - húztam el a szót, még ha nem is éppen úgy néz ki, hanem egyszerűen az! - De a lényeg a lényeg, hogy nem is olyan régen, az utolsó teliholdkor - villant fel a fejemben, hogy őőő.. még erről se tud, de mindent a maga idejében - kicsit összekaptak, de aztán... - sóhajtottam nagyot - ahogy elnézem ki is békültek valamikor és most meg is van ennek a keletje. - fogalmaztam nem is annyira érthetően, de csak zsigerből ment, és különben is. Én lennék a legutolsó ebben az életben aki ha nem is a felszínen, de a mélyben bánná dolgot. Egyszerűen irigykedtem.. azt hiszem. talán mert nekem jól tudtam nem lehet, és bár egy percig se tartom helyesnek amit Nevil művelt, de azért.. szóval képtelen vagyok búslakodni emiatt. - Szóval egy gyerek.. - adtam ki végül mégis, most mit köntörfalazzak? - Az én felelősségteljes és drááágalátos öcsikémnek gyereke lesz! - adtam ki az egészet - És ugye nem árt, ha ezt az egészet elrendezik valahogy ketten.. - vonultattam bele azért egy kóbor szájhúzást is, de akkor is így van. Csak reméltem, hogy legalább nem nyírják ki egymást..

- Bár ahogy így belegondolok, lehet nekem se ártott volna odamennem.. - vakargattam meg zavartan a tarkómat, de azért bíztam benne, hogy ah Nevil nem is, legalább Sarah-nak meglesz a magához való esze, hogy ne hergelje ezt a barmot. Kíváncsi leszek mennyit tanult az elmúlt hetekben..

Nem kérhettem azt tőle, hogy többé ne menjen el. Mert tudtam, ha egyszer eljön az ideje annak, hogy tovább kell állniuk, én nem hátráltathatom őket, bármilyen nehéz is lesz, el kelll... engednem? Ez a jó szó rá? Nem tudom, hogy mit éreznék, de tudom, hogy belülről összetörnék... nagyon fájna, ha... úgy, mint ebben az életben még soha semmi.
A szavai valamiféle különös szívmelegítő hatást váltottak ki belőlem, és éreztem, hogy csúsznak ajkaim valami meghatott mosoly irányába, de nem hagyta, hogy feleljek, helyette ajkait éreztem meg. A csókját... azt hittem, erről már régen lemondhatok. Egészen fél órával ezelőttig, mikor megjelent itt, és... életjelet adott magáról.
Karjaim óvatosan, lassan emelkedtek fel, és egyiket a mellkasára helyeztem, míg másikat a nyaka köré emeltem, és mikor elszakadt tőlem, még mindig halványan mosolyogtam. - És... Nevil...? Ő... hol van? - kérdeztem rekedten.

Helyeselt. Nem nyugtatott meg, talán mert láttam valamit a szemeiben, amire nem is igazán tudnám megmondani, hogy mi az, de kezdetnek már egész megteszi. A következő szavai mégis meglágyítottak. Jó volt hallani. Istenem, de rég hallottam is már ezt tőle..! - sóhajtottam nagyot, ahogy a kezét fogó kezem, csak kicsit erősebben szorított rá, hogy újra közelebb húzhassam, de most nem rá a mellkasomra, csak másik kezemmel az állcsontjáért nyúlhassak, és úgy emelhessem a szemeit a szemeimbe.

- Fontos vagy nekem... - kezdtem aztán valamibe de nem is igazán gondolkodtam rajta, hogy mit is beszélek, csak úgy jött az egész magától, mintha valami parancsolná nekem - Olyannyira, mint még soha senki más ezelőtt az életben. - futtattam a szemei között a tekintetem, de ha egyáltalán akarok se tudok lakatot tenni most a számra, a szavak maguktól ömlöttek belőle. - És ez furcsa... Én még soha.. senkihez nem kötődtem. Oké, ez a seggfej más, mert ő... - utaltam Nevilre egy kitérő vakvágánnyal, de ez most nem is számított - De te.. - vettem nagy sóhajt útközben, és hagytam hogy a szemeim önmaguktól csukódjanak le, a szám közeledjen az övéhez, és csak lassan csókolva meg, nem hosszan vagy mélyen, de végül mégis csak a mellkasomra simítsam és átöleljem. Már baromira elfelejtettem ezt az érzést. Magát a tökéletességet...

Újabb hallgatás részemről ,és tudtam, hogy bele kell mennem mindabba, amit feltételként kiszab nekem. Hiszen... hiszen fontos nekem... és fontosnak kell lennie annak, amit ő mond nekem. Vagy vegyem ezt inkább parancsnak? Hát nem tudom, azokat viszont nem szeretem... na mindegy, ezen megérek később bánkódni, de nem akarom, hogy baja essen. És tudom azt, amit ő talán nem: hogy ha eddig is tudtam nekik segíteni apró varázslatokkal, hát talán ezek után sem lesz másképpen. Igaz, a maffia-téma nálam ismeretlen... nem tudom, mennyit számít az, hogy láttam a Keresztapát.
- Megígérem. Bármire esküszöm,hogy... ha erre kérsz, akkor elmegyek, és... nem kell kétszer mondanod - bólintottam egy apró nyeléssel. Próbáltam őszintének tűnni, legalábbis azt hiszem, sikerült. Nehezemre esne csak úgy elmenni, mert... mi van, ha bajuk esik? Azt egykönnyen nem tudnám feldolgozni... - Szeretlek. És... sokat jelent, amit mondasz nekem - tettem még hozzá. Na jó, csak az első szó volt az őszinte... a második is az volt, csak éppen annyi extrával, hogy nálam az életem nem nagy tét, eddig nem haltam meg, hát most sem fogok.

Nagyot sóhajtottam. Tényleg ezt akartam hallani tőle? Ha egyszerűen elhajt.. talán könnyebb lett volna mindkettőnknek. Mégsem akartam most engedelmeskedni ennek vagy foglalkozni úgy bármivel, az ésszerűséggel, ami folyton ellene hergel, most csak meg akartam fürdeni az érzésben. Kellek neki! Legalábbis még ha nem is mondta ki.. a szavai erre engedtek következtetni.

- Jól van.. - csendesültem el, de nem mondanám azt, hogy örültem. - De ígérd meg nekem.. – léptem aztán mégis közelebb, közel, egészen elé, csak hogy a kezét a kezeimbe foghassam és a szemem ottragadjon a szemeiben – Ha valamikor.. ha BÁRMIKOR.. azt mondom, tűnj el… – álltam meg egy pillanatra valahogy a beszédben – Akkor nem fogsz hezitálni rajta. Engedelmeskedsz neki! Nekem.. Bármi is történik velem.. Megegyeztünk? - kérdeztem kissé alulra eresztve a fejem, hogy onnan nézhessek fel a szemeibe.

Csak hallgattam és hallgattam. Mégis, mit kellett volna mondanom? Nem akartam közbeszólni, hagyni akartam, hogy el tudja mondani, ki tudja fejezni magát... mert enélkül... mondhatni, talán hülyén halok meg. Ha egyszer meghalok.
Kérdésére azonban felkaptam a fejemet, és a szemeibe néztem. Nem is tudtam, hogy ezek után mit is mondjak... mit várhat el tőlem? Mit... mit garantálhatok neki? Vagy... ő mit garantál nekem... mert az élet úgy szép, ahogy van, de a lényeg, hogy sose legyen túl szép. Legalábbis, a sors gondoskodik arról, hogy mindig jöjjön valami.
- Amikor elfogadtalak téged... elfogadtam azt is, ami vagy... elfogadtam a múltadat, elfogadtam, hogy... hogy ki voltál abban a nagy városban, ahonnan idejöttél a testvéreddel... - suttogtam őszintén, de már ezzel is megadtam számára a választ. Bárhogy is legyen... én mindig el fogom őt fogadni. És talán segíteni is tudok nekik... valahogy... néha.

Szerettem volna azt mondani neki, hogy nem lesz baj. Jó lett volna, ha biztosíthatom, hogy igen, nem lesz több alkalom, hogy nyomom vész, vagy el kell tűnjek egy szemvillanás alatt, de nem tehettem meg. Nem ringathattam hamis ígéretekbe. Ezért is engedtem el, pedig nem akartam, és minden további szó nélkül távolodva el tőle, csak hogy valamivel könnyebb legyen, már távolabbról fordultam vissza a szemeibe.

- Nem tudom, hogy meddig mehet ez így tovább.. - álltam meg ott, ahol éppen úgy esett - Hogy meddig maradhatunk egy helyben. Vagy hogy mikor jön a következő.. vagy azután. - folytattam tovább, ha egyszer így volt, nem akartam félrebeszélni - Nem lehet mindig szerencsénk. Bármikor megtörténhet, hogy egyszerűen.. mennünk kell, vagy akár az is, hogy végleg veszítünk... - mondtam ki tisztán és érthetően, már csak a padlót bámulva nem messze, pont előttem és csak ezután tértem vissza újra a szemeibe - El tudod ezt fogadni? - csak néztem bele mélyen azokba a gyönyörű szemekbe, és igaz.. hogy én voltam az aki visszajött, de egyszerűen KELLETT!!! Valami kényszerített, hogy újra ott tarthassam a kezeimben, de most.. most fogalmam se volt róla, hogy vállalhatom e ezt a felelősséget. Féltem. Talán attól a legjobban hogy esetleg neki is baja eshet. Valahol.. valamikor... valamiképpen, de miattam sérüljön meg. Túúúl fontos volt nekem. Már pokolian fontos. És egyszerűen nem tudtam akarom e vállalni a felelősséget...

Nem is akartam megszólalni egy ideig. Csak hallgattam... talán beszélt is közben, azt sem fogtam fel, hogy mit. Mert nekem jelen pillanatban elég volt a szívének szapora verését hallani. Nem tudom, mikor jelentett egy apró zörej utoljára ilyen megkönnyebbülést, de csak ezek után szorult el újra a torkom. Hiszen... míg én őt vádoltam, hogy itt hagyott... én sem voltam őszinte vele. Hiszen... te jó ég... az még mély titok, hogy én a testvérével is... szóval lefeküdtem Nevillel, mikor Charlottesville-ben az az idióta rám támadt, és Gabe hamarabb elindult vissza. Oké, most kezdett el szorongatni a szívem.
- Remélem, hogy ezek után nem kell eltűnnötök hosszabb időre - szakadtam el tőle nehezen. De az iménti gondolatok... és még én olvasom a szemére, hogy eltűnt?! Én is bűnös vagyok... de még milyen bűnös...

Még mindig szilárdan álltam. Eszembe nem volt megmozdulni, csak vártam a reakcióját. Hogy mit vártam? Nem, egyáltalán nem azt, hogy a nyakamba boruljon esetleg bocsánatkérések közepette, sokkal inkább, hogy meglássam azt a szikrát a szemeiben. Kedvesség? Törődés? Szeretet? Mindegy minek nevezzük, de amit úgy szerettem benne.
De nem úgy reagált, ahogyan arra számítottam. A szemeit más töltötte ki. Valami egészen más. Bűntudat? A jó életbe, én nem ezt akartam!

- Figyelj, Vick... - tettem meg felé egy lépést, csak akkor amikor már újra a szemeimbe nézett - Egyáltalán nincs mit sajnálnod, érted..? Egyáltalán... - akadtam el a mondatban, mélyen a szemeibe nézve. De aztán teljesen másképp folytattam. - Hiányoztál... - bólintottam gyengén a szemeibe, vártam.. talán rá.. hogy jelet adjon, hogy közelebb enged.. de akkor egy szemvillanás alatt kezdett száguldani felém, és nekem nem is kellett gondolkodnom, hogy megértsem. Hihetetlen érzés volt, amikor a mellkasomnak csapódott, és én a hajába szorítva az államat, összeszorítottam a szemeimet. Most nem kellett látnom.. most csak éreznem! Tényleg ennyire hiányzott, ez az.. érzés?

- Sajnálom.. - ismételgettem az előbbiekben elhangzottakat, de ugyan mi mást mondhatnék? Nem mondhatom azt, hogy többet nem fog előfordulni, bármennyire is szeretném! Viszont egyvalami mást, talán mondhatok.. - De úgy néz ki, mi.. nyertünk.. Egyelőre.. - szorítottam még mindig, magamba szippantva a bőre.. a haja.. a samponja illatát, és minden egyes apró összetevőjét a fejemben feljegyeztem. Imádtam ezt az illatot. Talán még magam sem voltam vele tisztában, hogy mennyire..

Cinikus volt, és én tökéletesen megértettem. Azt is simán megértettem volna, ha azt mondja takarodjak a búsba, mégis örültem amiért nem tette meg. Csak néztem a szemeibe, enyhén összehúzott koncentráló szemekkel, és próbáltam… na igen, mi az istent is próbáltam én? De a rohadt életbe én baromira nem szoktam meg, hogy bárkihez is kötődjek! Ha forró volt a talaj, pattantam és már tűntem is el a fenébe! Már hogy az istenbe sodorhattam volna őt is.. veszélybe?
Ééés mégis rátapintotta lényegre.

- Vick, most nem Nevil hibája volt. – kezdtem bele még mindig óvakodva. – Vagyis… de, az övé is, de nem tudhattuk, hogy bárki is meglátja Denverből, aki elköpi a Friscoiaknak, hogy nemcsak hogy itt vagyunk, de.. mindketten élünk és virulunk. – adtam elő nem kicsit mellőzve a részleteket, ahogyan azt is hogy arra már nemigen volt ideje, vagyis elllvileeeg.. egyelőre minden oké a részünkről. Ha nem üt be valami krach! – Mindenesetre szerencsénk volt. – biccentettem gyengén, még mindig a szemeibe nézve – Azt hitte velünk jár jobban, ha előbb zsarolásba kezd. – vágtam el itt a dolog végét, ennyit épp elég tudnia ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy nem viccelek. Ha azt mondja még mindig nem rúg ki.. ha maradhatok… és főként ha még mindig kíváncsi is rá… rám… akkor minden további nélkül folytatom. Nem akartam titkolózni előtte. Előtte… nem. Bíztam benne. Csak amennyit feltétlenül muszáj.

Még mindig nem beszéltem. Ugyanazzal a lépéssel amivel megindultam a szavaira, tettem meg az utat be, de egyáltalán nem ültem le. Alig állhattam meg pár lépéssel az ajtó mögött, amikor hallottam hogy csapódik mögöttem. Csak ekkor fordultam felé, hátra. Mérges.. Már hogyne lenne az!?

- Sajnálom.. - sütöttem valamivel lejjebb a szememet, de nem lógattam az orrom, mint valami kivert kutya, sokkal inkább elismertem a hibát amit elkövettem. - De nem volt.. biztonságos. - emeltem vissza a tekintetem, ráhagyva a kérdést, hogy megválaszolja, akarja e.

Ő állt ott. Ugyanolyan gyönyörűen, mint alig néhány hete előttem, vagy hónapja? Nem is tudom, soha nem figyeltem az időket, de az arca mindenről árulkodott.

- Vagy az előkerült farkas.. - feleltem nem is annyira határozottan, de nem is feltétlenül elviccelve, egy végső megadó sóhaj levegőjének utolsó maradékaként. Nem mozdultam. Amíg ő sem mozdult egy tapodtat sem. Csak néztem mélyen, egyenesen a szemeibe és talán válaszokat kerestem. Vajon engedi, hogy elmagyarázzak mindent? Vagy csak lazán elküld a fenébe? Fogalmam sincsen, de egy biztos, hogy amíg ő nem beszél vagy nem hajt el a búsba, én egy tapodtat sem mozdulok innen.

- Szia Vick... - folytattam egy szemernyivel sem több határozottságot véve. "Hogy gyönyörű vagy?" Igen, ez lett volna a következő szavam, vagy sokkal inkább mondat, de előbb engedtem, hogy ő beszéljen. Vagy elöről kezdődik minden.. vagy itt, pont ezen a helyen, véget ér az egész.

A lány még csak arra sem adott nekem időt, hogy valamit válaszoljak neki. Nem, ő elrohant, és fél perc múlva már semmi más nem jelezte egy késen és egy apróbb tálon kívül, hogy valaki járt volna itt. Az elején olyan semmiségnek tűnt, de végül olyasvalakit ismertem meg a lányban, akit... hát, nem is tudom, mi lenne erre a legmegfelelőbb szó.
Sóhajtva tisztítottam le az asztalt, és mostam el a véres kést. Ezért is utáltam mindig ennyire ezeket a kötelékmegtörős dolgokat, soha senki nem ússza meg szárazon. De volt egy olyan szerencsém, hogy nem szívott ki belőlem annyi energiát, mint máskor, vagy hasonló esetekben.
Viszont mikor a kopogást meghallottam, egy sóhaj kíséretében meredtem a plafonra. - Ennek sosincs vége... - motyogtam. Azt hiszem, kis időre szükségem lett volna, hogy mindent átgondoljak, amit Sarah elmondott nekem, de ezek szerint ez még egy kicsit várat magára.
Megfogtam a kilincset, és elfordítottam, de... oké, ERRE végképp nem számítottam ma. Éppen nemrég gondoltam végig, hogy talán már nincsenek is a városban (és zsörtölődtem, és bosszankodtam, amiért nekem egy szia-t sem mondtak), erre most Gabe megjelenik a küszöbön. Csak ne lenne minden ennyire bonyolult.
Azt hiszem, a kezem egy kicsit megremegett, ahogyan tartottam az ajtót, az arcom érzelmek kavalkádja lehetett, mert félig örültem, félig nem értettem, hogy hirtelen mi változott, és félig... de már ennyi félig nincs is.
- Az elveszett bárány - mondtam ki mindenféle gondolkodás nélkül, egyszerű megállapítással a hangomban, hogy tényleg itt van. Oké, nem egy díszes kezdés, amellett legalábbis biztosan nem, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de mivel bennem volt a sértettség is, ezt most inkább halasztottam.

(Hotel)

Ott álltam a szoba előtt. Hogy hogy kerültem oda? Valószínűleg két lábon, de közben egész másfelé kattogott a fejem. A korábbi szobánkra útközben egyetlen pillantást vetettem, de nem is pazaroltam most arra az időmet, hogy utána nézzek, még mindig a miénk e. Csakis egy cél felé tartottam. Megálltam. Muszáj volt, hogy nagyot nyeljek, és hosszú percekig csak néztem a rám vigyorgó, barna ajtókeretet. Nagy levegő! Csak nem most fogsz megfutamodni végleg Egy szarházit aki a nyomodban volt, és kis híján el is durrantotta a fejedet, simán tepertél le, hogy megvédd az öcsédet, épp most szállna inadba a bátorságod? A fenéket!

Ezért is emeltem meg egy torokköszörülés után a kezem és kopogtattam meg az ajtót. Jöjjön aminek jönnie kell!

- Figyelj, nem tudom, mi történt közöttetek. Ami azt illeti, addig nem is érdekel, amíg azt nem hallom, hogy valami fáj miattad Gabe-nek. Azt sem tudom, hogy mióta ismeritek egymást. De ha Gabe valakit szeret... akkor szeret, és kész. Szóval ha te is szereted őt, becsüld meg. Vérfarkas, egy piti bűnőző, és mégis, nála alig néhány jobb embert ismerek. És ezt most nem a hormonok mondatják velem - mosolyodtam el. Persze nem hiszem, hogy annyira kedvelne, hogy valaha is barátok legyünk, de a vak is látta rajta, hogy érez valamit a fiúk iránt, és az eléggé gyengéd volt. És ha Gabe boldog lenne vele, hát... legyen. - Ő lesz a baba keresztapja, ha elvállalja - csúszott a kezem a hasamra. Már nincs olyan sok hátra. Mennyi időt vártam rá! - De nem tartalak fel tovább. Egészen biztos van jobb dolgod is, mint hogy a róla való ömlengésemet hallgasd - jegyeztem meg, persze egyáltalán nem gúnyosan, és mielőtt végighallgattam volna a válaszát, kislisszoltam az ajtón.
/Valahol/