A szívem a toromban kezdett dobozni, és meglehetősen... hát, nehezemre esett közömbös szemekkel fogadni a kettejük barátságát. Azt nem mondanám, hogy Nevil és Sarah azok voltak, hiszen ha Sarah szavait akarom idézni, akkor attól az egy alkalomtól eltekintve nem szívlelik egymást. Érdekes dolgok ezek.
- Értem... öhm... köszönöm, hogy elmondtad - motyogtam. Szerintem láthatta rajtam, hogy... nem éppen érint könnyedén a téma. De megkönnyebbültem!

Nem tudtam nem elkerülni a szavaiból a célzást, hogy azt hiszi, lefeküdtem Gabe-bel. NA meg azt sem, hogy ő pedig... szerelmes belé. Ahá, szóval a furcsa véletleneknek köszönhetően belebotlottam abba a lányba, akiről Gabe egyszer említést tett.
- Nos, van két dolog, amit soha nem keverek össze, és az a szerelem, meg a barátság. Gabe pedig a barátom, és soha nem lennék képes lefeküdni vele. Nem arról van szó, hogy nem néz ki valami oltári jól, mert nőként megmondva, igenis szexi, de a barátsága többet számít nekem a testi örömöknél - magyaráztam el azt, ami egyébként így is volt.

Oké, szemmel látható volt, hogy túlzottan is érdekel a sorsuk... ami valljuk be, hogy nem az én asztalom. De voltam olyan elceszett, hogy beleszerettem Gabrielbe, tehát itt bukott az, hogy közömbösnek kellene lennem.
- Sajnálom, csak... én is ismerem őket. És... nagyon közel állnak hozzám. De... úgy tűnik, te Gabriellel is nagyon jó viszonyban vagy - mondtam keserű mosollyal, és érthette ebből, hogy milyen viszonyra is gondolok.

- Nem, még nem tudja - ráztam meg a fejemet. Igazság szerint nem is akartam elmondani neki. Ő tipikusan annak a fickónak tűnt, aki max megcsinál egy kölyköt, aztán megy tovább, ahogy a farka irányítgatja... És nem vártam el tőle, hogy úgy csináljon, mintha szeretne engem, vagy a fiunkat, mert egyszerűen... Azon az egy éjszakán kívül undorodtam tőle. - De már hónapok óta nem találkoztam velük. Akkor viszont úgy tűnt, nem igazán készülnek távozni. De miért érdekel téged? - érdeklődtem, mert már egy ideje furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

Oké, most jött el az a perc, hogy nekem is le kellett ülnöm. Itt ült szemben velem az a lány, vagyis nő, aki... ismerte azt a két férfit, aki nekem is nagyon sokat jelentett. Nagyon hátborzongató véletlen, vagy mi a szösznek hívják az ilyesmiket.
- Nevil tudja már...? - kérdeztem, de ekkor beugrott, hogy az imént azt mondta, csak a pasi bátyjával sikerült ezt megtárgyalnia. A fenébe, most a gyomromban felébredt valami borzalmas összevisszaság... mert Nevil és Gabe... - Egyáltalán a vároisban vannak még? - kérdeztem rekedten.

Meglepetten néztem vissza rá, amikor kimondta a nevet, akitől nagy valószínűséggel lesz a kisbabám... Talán nem kellett volna ilyen óvatlannak lennem, de hát az ég szerelmére, a hormonok! Szóval, nagy valószínűség szerint ismeri Nevilt, és a tekintetemet már nem fogom tudni letagadni, ergo, jobb az őszinteség.
- Hát... igen. Úgy hívják.Összesen kétszer találkoztam vele, mind a kétszer elég hevesen vitáztunk... Na mindegy, lényegtelen. Gabe-et viszont már ismerem azelőttről, hogy vérfarkassá vált volna. - Minden mindegy alapon mondtam ki a nevét, elvégre ha Nevilét tudta, tudta az övét is.

- Nem, momentán nincs dolgom - reagáltam le ennyivel a szavait, és kérdőn néztrem rá. Ez a testvéres dolog nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és volt a fejemben egy gondolat, amit nem tudtam, hogyan mondjak ki... mert belől még ki is néztem, hogy vérfarkas létére kikezd egy vámpírral.
- Nevil Turnerről beszélsz? - kérdeztem, közben nyeltem egyet. Te jó ég, mennyire nem akartam én most rájuk gondolni!

- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyik irányába semmilyen érzelmet nem tápláltam, de a vele történtek után jöttem rá, hogy szeretem a másikat... És igen, a másik tudja, hogy apa lesz, meg az elsőnek csak a testvére, hogy nagybácsi lesz - próbáltam kimagyarázni a helyzetem, noha valószínűleg már régen elkéstem vele, és megvan a rólam alkotott véleménye. - De azt hiszem, nem tartalak fel túl sokáig... Biztos neked is van dolgod.

Ami legelőször majdnem a számra jött, cseppet sem volt szép bók rá nézve. Hiszen egy napon két férfival...? Ilyesmit csak a ribancok csinálnak, már isten bocsá' meg, hogy ilyeneket gondolok egy terhes nőről. De a másik, hogy ő egy vámpír.
- És... elmondtad már bármelyiknek is, hogy talán... apucik lesznek? - próbáltam meg oldani a feszültésget egy halovány mosollyal.

- Hát... azt hiszem, tulajdonképpen az is volt. Ne is figyelj rá - magyaráztam, miközben igazából a kirohanás még mindig tartott bennem. Szeretném végre kint látni a babát, és nem csak azért, hogy megfoghassam, vagy már nagyon vártam rá, hanem azért is, hogy megszűnjenek ezek a rohamok. - Az apa kilétét meg azért nem tudom, mert amikor megfogant, azon a napon két férfival is együtt voltam. Az egyik vérfarkas, a másik meg ember. Szóval... nem szeretném, hogy vérfarkasként rohangáljon - magyaráztam. Azt már nem tettem hozzá, hogy átváltoztatnom is nehezebb lenne, ha ő benne lenne a dologban egy idő után...

Az információkat nagyon hirtelen kaptam, és nagy szemeket kezdtem meregetni felé. Úgy pattantam fel, mintha éppen tűzbe ültem volna bele, és nagyot nyeltem.
- Öhm... ez nagyon furcsán hangzott. Mint egy kirohanás - jegyeztem meg, végigmérve alakját újra és újra. Eléggé benne volt már az időben, de reméltem, az indulatok nem fognak kiváltani belőle olyan dolgokat, amiket nem az én lakásomon kellene produkálni.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod, ki az apa? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de már az is bökte a csőrömet, hogy egyáltalán egy vámpír hogyan is élhetne kapcsolatban...

- Mondhatni egyáltalán nem az - jelentettem ki egy apró sóhaj kíséretében, miközben felálltam a helyemről. Azt hiszem, ezek után nincs túl sok maradásom. Nem hiszem, hogy egyébként túl szívesen látna... - De én sem. Sok ellenségem van, viszont érte akár meghalni is kész volnék... Csak aztán nehogy úgy meséljék el neki, hogy az anyja egy hülye ribanc volt, aki nem is tudja, hogy ki az apja. - A hangulatváltozás olyan erővel tört rám, hogy magam sem hittem el, és könnyek jelentek meg a szememben. Hülye, hülye, hülye! Mintha a boszorkányt érdekelnék az én hibáim...

Mélyen beszívtam a levegőt a tüdőmbe, de már ráztam is a fejem. - Nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy ezért bármit is fel tudnék számolni neked - mondtam, ezt már valami furcsa mosollyal az arcomon. Nehezemre esett mostanság őszinte lenni, de most kivételesen tényleg az voltam... és jól esett.
- A gyerekedért tettem. Amíg ő benned él, ugyanolyan veszélyben van, mint te a bátyád miatt. Ha jól sejtem, nem egy ártatlan angyalka - fintorodtam el.

Kilaudtak a gyertyák, és én tudtam, hogy a kötelék megszűnt. Végre nem kell arról a részről aggódnom a baba miatt. Mondjuk az ellenségek ugyanúgy megmaradnak, de tőlük meg tudom védeni én magam is. Akár egy egész hadsereggel szembeszállnék a babáért!
- Köszönöm. Ha bármivel meg tudom hálálni - kezdtem bele, de nem akartam befejezni. Nem hiszem, hogy bármit is adhatnék én, amit egy boszorkány nem képes magától elérni.

Az erőm valamiért... több volt, mint nemrég. Nyilván ezt annak köszönhetem, hogy Bonnie segített nekem megszerezni a nővérem varázserejét, amit eddig még nem kaptam meg.
Egyre hangosabbá vált a hangom, egyre hangosabban mondtam a varázslat szövegét, és összeszorított szemekkel koncentráltam, miközben szinte láttam lelki szemeimmel, hogy a vér eltűnik a tálból, amit az előbb gyógynövényekkel belecsepegtettem.
Majd hirtelen elaludtak a gyertyák... a varázslat sikerrel zárult.

Figyeltem ahogy dolgozik, bár őszintén megmondva, fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál, azon kívül persze, hogy éreztem valamiféle bizsergést az egész testemben. Ez úgy erősödött, ahogyan a gyertyák lángja egyre feljebb emelkedett. Bizonyos szinten kellemetlen volt, de annál kellemetlenebbnek számított, amikor az izgatottságom átragadt a babára is. Nem vagyok egy nagy gyerekguru, de éreztem, hogy a szokottnál kissé türelmetlenül rugdos, és csak reménykedtem benne, hogy a későbbiekben nem lesz ebből baj...
- Mennyi van még? - kérdeztem, pedig tudtam, hogy nem fog válaszolni, mert akkor megszakítja a bűbájt, és kezdheti elölről a dolgot.

- Rendben, így lesz! - bólintottam határozottan, és megfogtam a kezét, hogy állásra húzzam és vele szemben megálltam én magam is.
A vért odatettem a meggyújtott gyertyák közé, és az egyik tenyeremet fölé emeltem, így gondolva arra, hogy mi is a feladatom. Nem tudtam, nála mit válthat ki ez, azt tudtam, hogy nekem mit kell mondanom.
Halkan mormolni kezdtem, miközben lehunytam a szemeim, és másik szabad kezemmel még mindig kezét fogtam, így tartva kettőnk között a kapcsolatot. Közben a gyertyák magasabbra csaptak, és reméltem, hogy... nem lesz baja a gyerekének ettől.

Engedelmesen abba a tálba csöpögtettem a véremet, ahová mutatta. Nem sokkal később már el is tűnt a seb, mintha soha ott sem lett volna, és én ismét felnéztem, egyenesen a boszorkány szemeibe.
- Készen állok - sóhajtottam fel. Már miért ne állnék készen? Nem szédültem, nem éreztem magamat rosszul, és állítom, egyre jobban vártam, hogy végre ne láncoljon kötelék Eyalhoz. Szeretem őt, de jelen pillanatban nem lenne túl előnyös, ha példának okáért hason szúrnák őt. - Minél előbb túl akarok lenni rajta - tettem még hozzá.

Még mindig nevetnem kellett. - Hát, nem is tudom... férfiként talán... nehezére esne ilyesmit érezni, de ha meg akarod tudni, még most szólj, és nem töröm meg a köteléket kettőtök között - kacsintottam rá, érezve, hogy kezdek feloldódni, ami nem volt szokásom idegen társaságban, főleg ha az illető vámpír. Nem bízhatnék bennük, főleg Oliver után, de... nem mindenki olyan ártó szándékú, mint ő volt, szóval... hát nézzük így.
- Ide! - toltam rögtön oda egy kisbeb tálkát, ekkor már egy apróbb mosollyal, hogy abba csepegtesse a vérét. - Szólj, ha készen állsz. Addig én előkészítem a többit - vettem elő pár gyertyát is, és a könyvemet.

- Milyen kár... ha érezné, elgondolkodnék a kötelék megtartásán. Na jó, nem, nem vagyok vele olyan szemét. Szeretem őt, csak amióta újra együtt vagyunk, nem képes elfogadni, hogy jóban vagyok azzal a vérfarkassal, aki nem mellesleg megtámadta őt. Ez van - vontam meg a vállamat könnyedén, majd elvettem a kést, és egy könnyed mozdulattal megvágtam a csuklómat. - És ezt hová? - kérdeztem, utalva arra, hogy nem sokáig marad meg a vérző sebem.

Halkan felnevettem, és megráztam a fejem. - Nem, nem hiszem, hogy azt érezné. Valószínűleg... mivel az ilyen testrészei hiányoznak - nevettem fel, meglepődve magamon, hogy eddig egyszer sem sikerült az ilyesmi úgy igazából, mióta Gabriel csak úgy eltűnt. Jaj, de aggódtam érte...
- Szükségem lesz a véredre. Remélem, hogy... megérted - adtam a kezébe egy kést, hogy inkább ő vágja meg magát.

- Egy közös emlékünket használt el... elégetett egy levelet, hogy össze legyünk kötve - idéztem fel magamban azt a nem is olyan régi estét, amikor elkövettem azt a hülyeséget. Nyilvánvaló, hogy nem érte meg. Főleg nem az ilyen körülmények között... - Azért kíváncsi vagyok, hogy a testvérem érezné-e a szülési fájdalmakat - jelent meg egy gonoszkás mosoly az arcomon. Megnézném úgy az arcát...

- Őt nem ismerem. Azt hiszem - vettem elő egy könyvet a fiókomból, majd egy kést és egy tálféleséget, hogy egy apró sóhajjal nézzek a lány szemeibe, és a kanapéra böktem, hogy üljön le.
- Nem tudom, hogy milyen eszközökkel kötötte ezt a köteléket... - néztem rá kérdőn, arra utalva, hogy jó lenne, ha elmondaná, hogy ez a Peiper nevű lány miféle varázslatot használt, és milyen kellékeket használt hozzá. Egyszóval: a dolog menetét. Mert... a visszafordítása nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Valahogy nem kellett hozzátennie, hogy ezt az egészet nem miattam csinálta. Tudtam én azt anélkül is. A belsőm ennek ellenére mégis hálás volt ennek a boszorkánynak, amiért segít nekem. Pedig valószínűleg ő is tudja, hogy a gyerekemnek soha nem lesz normális élete. Egy ilyen anyával nem, de én mégsem szerettem volna azt, hogy más nevelje fel. Olyan régóta vágytam már egy kisbabára!
- Egy Peiper Miller nevű boszorkány kötötte a köteléket, de róla fogalmam sincs, hogy hol találom meg - válaszoltam a feltett kérdésére. Márpedig az idő sürget, hiszen lassan már a hatodik hónapot is magam mögött hagyom. Azt hiszem....

(Hotel)

- Gyere csak, gyere - suttogtam neki, majd amint beléptünk a lakásba, becsuktam magunk mögött az ajtót. Hát... meg kell jegyeznem, pár másodpercig megálltam Gabe és Nevil szobájának ajtaja előtt, de csak úgy, hogy ennek a lánynak ne tűnjön fel semmi. Nevetséges, ha azt mondom, hogy mindketten hiányoznak, vagy nem? Te jó ég, mintha ezer év telt volna el... és mennyi ostobaságot tettem... Bonnie, és a varázskönyve... megbolondultam. És még midnig tart ez a "kórság".
- Ki kötötte ezt a köteléket? - kérdeztem rögtön a lánytól.